So much of what is best in us is bound up in our love of family, that it remains the measure of our stability because it measures our sense of loyalty. (Haniel Long)

Az évadnyitó kritikámban azt találtam mondani, hogy “abban biztos vagyok, hogy ezzel a véggel jó pár évre teremtettek egy nemezist” emiatt a kijelentésem miatt szeretnék most elnézést kérni. Hogy miért? Ha továbbolvasol, elmondom.

Mint azt az előző rész felvezetéséből sejthettük a sorozathoz illő centenáriumi bulit hoztak nekünk össze a készítők. Foyet visszatért és le akar számolni Hotch-csal és családjával, egyszer és mindenkorra.

A rész egy zenés, lassított felvételes, drámai cold opennel teremt hangulatot, amely során fogalmunk nincs, hogy hol, merre járunk vagy hogy egyáltalán mi történt. Vér és törött bútorok mindenfele, valakit visznek el a hullaszállítók. Az opening dallama felcsendül, mi meg kihallgatáson találjuk magunkat. A rész ugyanis úgy épül fel, hogy a részlegvezető egyenként kihallgatja kedvenc profilozóinkat választ keresve arra, hogy mi történt (és, hogy Hotch-ra kenhesse az egész véres történetet).

A hangulatát a résznek egyrészről Foyet és Aaron párharca adja, a második telefonbeszélgetésük a sorozat egyik legnagyszerűbb jelenete, másrészről meg a kihallgatások során megcsillanó egyéniségek változatossága. JJ csapatban gondolkodik, Emily diplomataként vitatkozik, Reid filozofál, Rossi öreg kopó módjára tör a lényegre, Garcia, az érző lélek, Derek meg a Vezér. Bár mindegyikük másképp gondolkodik az eseményekről, mégis egyfelé húznak, s csapatról beszélnek mindannyian. Ez ennyi idő után nem kéne, hogy meglepjen, ez a kettősség mégis nagyon megfogott.

Jelen esetben meglepő fordulat vagy csavar nincs, nem erről szól, ez a rész egyértelműen a rajongóknak készült, sok kis aprósággal. Nem tudom, hogy szándék egyértelműen ez volt-e, de mintha megint el akarták volna hitetni a nézőkkel, hogy Hotch-nak annyi. Hát a feleségének lett. A kapott levelek után ugyanis közel jutnak a Reaperhöz, de nem eléggé, ő elér Hotch családjához és bár a fiúnak sikerül elbújnia az anyukája feláldozza magát, így kihangosított telefonon keresztül hallja mindenki, ahogy hármat beleereszt Aaron exébe gyilkosunk. Hotch aztán odaér és halálra veri Foyetet (a zseniális Thomas Gibsonnak nagy pacsi azért az őrületért; meg a vágó(k)nak) – ezért a kihallgatás – így lesz a Reaper-sagának vége.

Merre tovább? – teszem fel a kérdést, ugyanis szent meggyőződésem volt, hogy minimum az évadfináléig kitart a bostoni, így, hogy Hotch most végzett vele, nem tudom mi újat tudnak majd hozni nekünk a fináléra. Hogy az addig következő standalone-ok minősége nagyjából egyformán magas lesz, abban nem kételkedem. Karakterügyileg két dolgot érzek fontosnak, az egyik Hotch viszonyulása a történtekhez a következő részekben, ill. a főnöki pozíció tulajdonlásának kérdése. Hotch ugyanis elejtett a rész közepe fele egy olyan mondatot, miszerint “csak azért mondtam le, hogy Foyet azt higgye esem szét.”, amire Morgan elég furcsa grimasszal reagált, így lehet belső vívódások lesznek ezek után a középpontban egy darabig.

Majdnem lemaradt. Ez az epizód nálam lazán hozta a 9/10-et, hangulatos volt, kifinomult és a rajongók érezhették a törődést.

And I don’t know what happened after that.