login |

A Place to Call Home – írta gromit

2016. 01. 18. 17:24 - Írta: vendegblogger

5 hozzászólás | kategória: ajánló, Ausztrália megmutatja, kritika,

Ideje végre írnunk erről a kosztümös ausztrál sorozatról, hisz magyarul nemrég már a 2. évadja indult el, A hosszú út hazáig címen.

placetocall-haziko

A sorozat története több szinten is kissé kalandos, a cselekményen kívül a készítéséé is. Az utóbbi évek egyik nagy megmentettjéről van szó, a 2. évad első vetítése idején a berendelésről szóló hírek után sújtott le a kaszás – a rajongók és a készítők nagy bánatára. Utóbbiak még időben tudtak reagálni, és összecsaptak egy sorozatzáró snittet. Egy kábelcsatornára átkerülve, tavaly ősszel az új évadot felvezető ismétlésben már más volt az utolsó pár perc –  nem újraforgatással, hanem eredeti nyersanyagból, visszatérhettek az eredeti elképzeléseikhez.

(Kíváncsi leszek, nálunk melyik változat kerül majd adásba (a folytatás ugyanis már az “alternatív” befejezésre épül). De ne szaladjunk annyira előre.)

placetocall-sokan

A Packed to the Rafters (Család csak egy van) és Winners & Losers (Nyertesek és lúzerek) alkotója egy kosztümös sorozattal jelentkezett 2013-ban, azzal a kifejezett szándékkal, hogy ez több legyen egy egyszerű kedves sorozatnál. Ennek megfelelően az A Place to Call Home sokkal komolyabb, helyenként komor, megrázó, de összességében (többnyire) optimista kicsengésű, kellemes perceket hozó sorozat lett. Hangulatosságához hozzájárul a zene is.

A sorozat az ötvenes évek vidéki Ausztráliájába kalauzol vissza, de egész más aspektusból, mint mondjuk a The Doctor Blake Mysteries (és nem csak mert ez nem krimi). A történet 1953-ban indul, abban az évben, amikor Erzsébet királynőt megkoronázták, de még a háborúnak is érezhető a hatása.

A főszereplő Sarah Adams talpraesett ápolónő, aki húszévnyi európai távollét után tér haza Ausztráliába, ahol viszont családja nem fogadja tárt karokkal. Szerencséjére hazafele a hosszú hajóúton nővérként dolgozva ismeretségbe került az előkelő Bligh családdal, így talál végül állást egy új-dél-walesi kisváros kórházában.

placetocall-sarah

A kisváros, Inverness csak kitalált helyszín, de a kórházon és alkalmanként a vasútállomáson kívül egyébként sem látunk belőle sokat, a legfőbb helyszín a befolyásos Bligh család birtoka, és néha kirándulunk egyet Sydneybe is (természetesen valamely karakter(eke)t követve).

Az első rész ebből a szempontból kissé rendhagyó, de a rész felét kitevő hajóút nagyon fontos alapozás, az ott történtek kimondva vagy kimondatlanul is meghatározzák a karakterek egymás közti viszonyát. Visszatérő motívum lesz a hajóút, úgy is, hogy kezdetben (és még egy darabig) nem is mindenki tud mindenről – a nézőt is beleértve. A sorozat gondosan, fokozatosan építi fel a világát és karaktereit.

placetocall-hajo

Your pain is real. But so is your duty to your family.

A Bligh család feje névleg az özvegy George, két felnőtt (majdnem felnőtt) gyerekkel. Előbbi a hatalmas birtokot lóháton igazgatja, és se a munkától, se az előkelő fogadásoktól nem ijed meg. Általában higgadt, de leginkább igazságérzete miatt őt is ki lehet hozni a sodrából. A két gyerek közül a friss házas James egyértelműen az érdekesebb eset, a látszatok, hazugságok és miértek akár ki is verhetik a biztosítékot. Anna romantikus, álmodozó, de közben dacos, néha csak csacska, máskor számomra kicsit idegesítő is tud lenni.

Igazából azonban a nagymama, Elizabeth (George anyja) tartja össze, és egyben uralma alatt is a családot. A látszólag kedves, joviális asszonynak a család boldogsága hírneve a legfontosabb, és kifejezetten harciassá tud válni, ha ezt bármi vagy bárki fenyegeti – ez alól még családtag se lehet kivétel. A szinte már grimaszba hajló negédes mosolyától én már frászt kaptam, ennél meglepőbb, hogy lassanként (tényleg nagyon lassan) őt is megkedveltem. Ehhez persze kellett a történet későbbi alakulása, és még markánsabb intrikus karakter színre lépése.

placetocall-elizabeth

Természetesen (szinte) mindenkinek van valami titka, elég súlyosak is – a gyakorlott sorozatnéző persze párat magától is ki tud találni, de ez cseppet sem von le az élvezeti értékből. A komoly témák közül kiemelt szerep jut az antiszemitizmusnak (ha nem is származási alapon, de férj kedvéért áttérni a vallásra egyesek szemében “még rosszabb”) és a homoszexualitásnak, ami abban az időben törvényileg tiltott volt Ausztráliában is.

A korból adódik még annak feszegetése, hogy lehet-e, hogyan lehet továbblépni a háborúban átélt borzalmak és veszteségek után. A múltba tekintést gyakran flasbackekkel oldják meg, de sose viszik túlzásba, és itt is érvényesül a lassan csepegtetős stratégia.

placetocall-george-sarah

Az A Place to Call Home sok szereplőt mozgat sok szálon, de senki sem lóg a levegőben, igazából a néző is csak azt ismeri, akivel Sarah vagy a Bligh család tagjai kapcsolatba kerülnek, rokon, barát, ismerős, főbérlő, földbérlő.

A számos visszatérő és mellékszereplő közül kiemelkedik James felesége Olivia; a család és a kórház orvosa, Jack Duncan; George húga Carolyn, aki a család “fekete báránya” és Sydney-ben lakik; egy baráti család fia Andrew, aki Annának akar udvarolni, mert az “megfelelő”; és George sógornője, a számító intrikus Regina. És igen, vannak még ennél is többen, de érdekes módon random ponton beszállva még így is 1-2 rész alatt elég jól fel lehet térképezni a viszonyokat.

placetocall-olivia-james

Elvileg Sarah a főszereplő, de ekkora szereplőgárdával ez nem mindig ilyen egyértelmű, Bligh-ék is központi helyet foglalnak el. Igazi ensemble sorozatról van szó, amiben a színészekre se lehet panasz – kezdetben teli volt ismeretlen arccal a sorozat, akik mára ismerősökké váltak (volt akit azóta Doctor Blake-nél láttam viszont).

(A szinkronban ugyan nem számít, de megjegyezném, hogy egy-két kisebb szerepet kivéve az akcentus elég semleges (értsd: inkább brit angolos, kevésbé ausztrálos), köszönhetően nyilván az előkelőbb miliőnek, szóval ez sem fog gondot okozni, ellentétben némelyik ausztrál sorozattal.)

placetocall-dr-duncan

Ó, és a végén muszáj még szót ejteni a zenéről is. Önkéntelenül mosolyra görbül a szám, amikor felcsendül a főmotívum (rövidke, de vidám csengésű). A korrajzot is mélyítő dalválogatása erős, még úgy is, hogy néhány eredeti mellett feldolgozások is vannak. Ez a Love Child-ban se okozott különösebb gondot, de az A Place to Call Home nem is viszi túlzásba, jobban, tudatosabban bánik ezekkel.

Nagyon hangulatosak és párbeszéd nélkül is sokatmondóak azok a montázsok, melyekben végigpásztáznak a karaktereken, ki mit csinál éppen, általában a részek vége felé, gyakran az epizód címét is adó szám kíséretében.

placetocall-welcome4

Végezetül azt hiszem nem árulok el nagy titkot, a “Welcome” feliratú lábtörlőnek is előbb-utóbb meglesz a helye.

5 hozzászólás Ne habozz!

Szkifi - 2016. 01. 18. 18:03

Pierre! (Danger 5)

ayren - 2016. 01. 18. 18:06

Háhá, megelőztél, pont azon gondolkodtam, hogy írni kellene róla, év vége táján daráltam le. :)
Még négy részhez várok feliratot a harmadik évadból, és bár nem a meglepetések tárháza, mindig sejthető, merre haladunk, ennek ellenére megszerettem. Családregény műfajú ausztrál sorozatból utoljára a Tövismadarakat láttam, úgyhogy ideje volt már az életemben egy ilyen szériának.
Oké, klisések kicsit a karakterek, a cselekmény, mégis van valami ódivatú bája, mintha a harminc évvel ezelőtti sorozatok világában járnánk és emiatt tényleg nagyon szerethető, eléggé beszippantott.

gromit - 2016. 01. 18. 21:11

Azért vannak benne bevállalósabb dolgok, amiket 30 éve nem hinném, hogy bele mertek volna tenni egy családsorozatba, vagy nem ennyire premier plánban. Szóval valamelyest modernebb, de azzal egyetértek, hogy van valami ódivatú báj is benne :)

Nekem amúgy egyből a Snowy River ugrik be a 90-es évekből – az is kosztümös, 19. századi vidéki ausztráliás, ahol adott egy gazdag özvegyember saját famíliával, és a környékre költözik egy erős, független özvegyasszony… hát, igen, nem túl eredeti kiindulás :)
de ugye sok múlik a karaktereken és a történetmesélésen. Akkor régen a Snowy Rivert is néztem, úgyhogy lehet, h itt a nosztalgiafaktor is hatott egy kicsit (plusz A Place to Call Home férfi főszereplője is a Snowy Riverben az egyik családtag volt, bár kétségtelen, hogy a tesó-unokatesó onnan jóval híresebb (lettek) (Guy Pearce és Josh Lucas))

(a Tövismadarak nekem nem jutna eszembe, merthogy az nekem kimaradt, csak mert régen nem tetszett)

ayren - 2016. 01. 19. 07:38

Persze, a meleg téma vagy az elektrosokk kezelések valószínűleg harminc éve nem kerülhettek volna bele. Engedmény a korszellemnek. :)
A Snowy Rivert nem láttam, a Tövismadarak is csak a műfaj és az ausztrál háttér miatt ugrott be, különben nem hasonlít. Meg ott ugye több generációnyi időt is lefedett a sorozat, itt meg kb 1 év telhet el a 3 évad alatt.

katka50 - 2016. 02. 13. 08:32

A Banished után “kattantam rá” ismét Ausztráliára és az ismertető hatására fogtam bele. Túl az egzotikumon jó és bátor sorozatnak tartom, ami dekoratív köntösbe bújtat olyan dolgokat, amik mind a mai napig léteznek és tabunak számítanak a való életben. Bevallom, ha a saját családomban fordulna elő bármelyik közülük, tutira sokkolna és nem tudom, mit tennék. Annak ellenére, hogy egy-egy lépése előre sejthető volt, összességében nagyon tetszett.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz