login |

Black-ish: vége a 2. évadnak

2016. 06. 21. 18:15 - Írta: winnie

Szólj hozzá | kategória: 2015/16 finálék, kritika,

Kicsit kezd nekem a Black-ish a The Carmichael Show-ra hasonlítani, pedig nagyon eltér a két sorozat, már ha eltekintünk a külsőségektől, a fekete szereplőgárdától. Ebben a sorozatban is felbukkan ugyanis olykor az erős tematizálás, amikor egy témakör köré szövik az epizódokat, hogy pro és kontra érvek hangozzanak el, nem véletlen, hogy a kritikusok imádtak beszélni a kisebbségek elleni erőszakról szóló 2×16-ról.

A finálé azonban mégis elütött a korábbiaktól, már-már klasszikus fillernek is mondható, hiszen annak ellenére, hogy a pénz kérdése került a középpontba, a résznek a felét az tette ki, hogy a Black-ish karakterei (Dre álma révén) átkerültek egy klasszikus, afroamerikai szitkomba, a hetvenes évekbeli, proli életérzést sugárzó, Norman Lear-féle Good Times-ba (itt egy random rész belőle), hogy az itthon, a túl amerikás tématálalás miatt minimális közönség maradéka is kirekesztettnek érezze magát.

Black-ish-01

Jó, persze túlzok, hiszen a klasszikus alapfelállás és a poénok zöme még így is érthető, de sok apróságra csak azok kapják fel a finálé közben a fejüket, akik ismerik a Good Times-t, vagy a műfaj igen gazdag történelmét. Főleg, hogy a tehetős karaktereket muris volt lakótelepen élő, jómunkásemberekként látni.

Nosztalgikus volt a Good Times-betét, még klasszikus, többkamerás közönségnevetést is kapott természetesen, de ettől még csak arra világított rá, hogy manapság miért nem lenne túl kelendő egy hetvenes évekbeli komédia humora – én legalábbis a külsőségeken (mint a jelmezek) többet mosolyogtam, mint a dumákon. (Annak ellenére vallom, hogy nem volt jobb az összkép közepesnél, hogy nincs meg a popkult hátterem a régi szitkomokhoz.)

Black-ish-02

Bár most annyira nem volt nehéz a téma, mint korábban (gazdagék családfője munkahelyén elbocsátások vannak? jajj…!), amit könnyeden és viccesen tálaltak, a konklúzió ugyanúgy az együvé tartozás érzése, meg a szeretet és kölcsönös tisztelet volt, ami nyilván átsegíti az embert a sötétebb időszakokon is – tudom, hogy kellenek az érzelmek, de nem kéne mindig ennyire kiszámíthatóan kifuttatni a részeket.

Tudom, hogy kritikailag elismert a Black-ish, és tippre megint tényező lesz az Emmy-n, de számomra továbbra is csak csettintésre méltó momentumai vannak a sorozatnak.

Black-ish-03

A részenkénti pár jó ötlet, esetenkénti marha jó Anthony Anderson, Laurence Fishburne vagy Tracee Ellis Ross-duma, Deon Cole karakterének kiszámíthatatlan idiotizmusa vagy a kisgyerekek szórványos, cukisággal vegyített talpraesettsége nem emeli ki a sorozatot a “jó, jó, de vannak sokkal jobbak”-kategóriából.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz