login |

The Man in the High Castle: a 2. évad – írta Qedrák

2017. 03. 03. 22:02 - Írta: vendegblogger

17 hozzászólás | kategória: kritika,

Az évadnyitó kritikát azzal zártam, hogy a The Man in the High Castle megtartotta az első évadban látott erényeit, és reménykedve vártam a folytatást. Nem kellett csalatkoznom, a második évad nemcsak azt tudta, amit az első, hanem egy kicsit többet is.

Az egész koncepció jóval „sorozatszerűbb” és tempósabb lett, mint az első évad, amelynek azért bőven voltak üres járatai. Ez részben annak köszönhető, hogy olyan eszközöket is alkalmaztak, amelyeket az ezt megelőző évadban nem (például kaptunk flashbackeket), de ráerősítettek a meglévő erényekre, így nem a karakterek, hanem a világépítés és a cselekmény vitték előre a történetet.

Mivel a Phiipp K. Dick könyve tulajdonképpen az első évadban „elfogyott”, és amúgy is csak útmutatóul szolgált, az írók lényegében szabadon dönthettek arról, hogy mihez kezdenek a hőseikkel. Dick művéből néhány motívumot átemeltek (pl. a címszereplőt, vagy éppen valaki halálát), de ezek amúgy is belefértek volna a sorozat cselekményébe. A tovább mögött spoileresen folytatom.

A legjobb döntést viszont akkor hozták meg, amikor a főszereplőket szétküldték a szélrózsa minden irányába. A cselekmény lényegében párhuzamos szálakon futott (Berlin, San Francisco, New York), amelyek csak ritkán voltak igazán befolyással egymásra, kivéve a legvégén, amikor szinte dominószerűen eldőltek, hogy így jussunk el a végkifejletig, az atomháború és a Harmadik Birodalom végső győzelmének megelőzéséig.

Addig persze sok minden történt, a főhőseinkkel. Mondanom sem kell, hogy az egyik legfőbb drámai szál John Smith (Rufus Sewell) családja köré épült fel, aki a végtelenségig hűséges a szeretteihez és a Führerhez. Egy ilyen karakter eljátszása szinte ajándékszerep, és Rufus Sewell most sem okozott csalódást, ám számomra mégsem ő, hanem a feleségét, Helent alakító Chelah Horsdal az, akinek az alakítása emlékezetes marad az évadból.

Kettejük párosa bármelyik kertvárosi amerikai családi drámába is bekerülhetett volna, bizonyosan nem okoznak csalódást. Annak ellenére erős szövetségesei egymásnak, hogy Helen folyamatosan kénytelen alkalmazkodni a férje politikai szándékaihoz és vargabetűihez, miközben központi szerepet kell betöltenie az új Amerika társadalmi elitjének életében.

A cselekményt tulajdonképpen megkoronázza az a jelenet, amikor az új ideológiához végtelenül lojálisnak felnevelt Thomas keresztül vágja a szülei által hasztalanul bogozgatott gordiuszi csomót, és tulajdonképpen feláldozza magát az eszméi oltárán.

Érdekes kérdés, hogy miként alakul a berendelt harmadik évadban John Smith élete, hiszen három alkalommal is kaptunk utalást arra, hogy repedések vannak az ő lojalitásán is. Egy flashbackben például amerikai egyenruhában látjuk, ahogy az irodájába is kirakja a japánokkal vívott harcaiért kapott kitüntetést, de azt se felejtsük el, hogy végül szabotálja egy amerikai város megsemmisítését. Ezek a repedések megjelentek a családján belül is, hiszen Helen hiába bízik a férjében, mégis eltitkolja előle, hogy Juliana tudott Thomas betegségéről.

Juliana Crain (Alexa Davalos) vitte a New York-i helyszínen az ellenálló filmek világát, miközben általa nyerhettünk betekintést a nácik uralta Amerikába. Az ő karakterének is jót tett az, hogy eltávolodott a többiektől, és új kihívások elé került, mert sokkal kevesebb kínos pillanatot eredményezett, mint az első évadban.

Davalos nem feltétlenül bizonyította ebben az évadban sem, hogy ő volt a lehető legtökéletesebb választás erre a szerepre, viszont leginkább az ő szemüvegén keresztül láttuk a misztikusan távoli náci szörnyetegeket emberközelivé olvadni.

A diktatúra békebeli napjaiban játszódó pillanatok továbbra is a személyes kedvenceim maradtak, és ezekből kaptunk idén is egy komoly adagot. Vicces volt, amikor a hithű náciként felnevelt Thomas olvassa az indiánok kiirtását, mint bűnt az amerikaiak fejére, de bepillantást nyerhettünk a Reich világának női szerepeibe is. Ez utóbbi leírható a gold diggerektől a családanyákig terjedő nem túl széles skálán.

Mindez elvezethet minket egy másik, nem feltétlenül tudatos, de már az első évadban is jelen lévő mondanivalóhoz. A megismert társadalmi elit, amely főként a nácikat elfogadó, és az új helyzetben alkalmazkodni képes amerikaiakból áll, de az élete a megszerzett anyagi javak ellenére időnként nagyon is pokolinak tűnik. A tanulság az, hogy sosem a jólét hiánya, hanem a szabadság hiánya minősít egy diktatúrát. A különböző karakterek felett ott függő fenyegetés minduntalan jelzi a nézőnek, hogy utóbbiból nem jutott sok.

A diktatúra egy másik arcképét mutatták meg a berlini események, de ez a szál egy kicsit talán kihagyott ziccer lett. Ha már annyit beszéltek róla, jó lett volna alaposabban megismerni, és nemcsak távoli CGI-képekkel és szűk irodákban letudni a Harmadik Birodalom fővárosát.

Kétségtelenül érdekes színfoltja volt Joe Blake történetének a náci hippik bemutatása. A berlini fiatalok ugyanúgy szedik az LSD-t, és isszák le magukat az öntudatlanságig, mint a másik valóságba tartozó társaik, azon sem lepődtem volna meg, ha valaki az asztalra ugrik, és elkezd énekelni egy dalt a Hairből.

Sajnos nem kaptunk eleget ebből a történetből, mert a családi és a politikai vonatkozások komoly részt haraptak ki maguknak. Előbbiek színtisztán csak érdektelenek voltak, utóbbiak pedig ebben a mennyiségben kicsit kevésnek hatottak. Vélhetően nem sokan vágytak a botcsinálta kremlinológusok szerepébe, de a náci főfejesek összeesküvése, majd Heusmann (Sebastian Roché) felemelkedése és bukása a kissé elnagyoltabb történetszálak közé tartozott.

A San Franciscó-i szálon vélhetően megkaptuk az első vezéráldozatot a főszereplők közül. Frank Frink (Rupert Evans) vélhetően elhunyt abban az ominózus merényletben, amelyet a Kempetai székháza ellen követtek el. Bár a nagy feltámadások divatját éljük, nehéz azt mondani, hogy hiányozni fog a karaktere, ezen a szálon gyakorlatilag mindent elmondtak, amit lehetett.

Frink története nagyrészt az ellenállók cselekedeteinek a moralitása körül forgott, azaz megengedhető-e egy terrorcselekmény, ha tudjuk, hogy az ellencsapás annál pusztítóbb lesz a civil lakosság számára, akiknek a felszabadításáért tulajdonképpen küzdenek. Eleinte Frank is úgy véli, hogy a válasz nemleges, de később nyílegyenesen pártol át a cselekvés oldalára, eljátszva a sorozat becstelen brigantyát.

Némi színfoltot hozott ebbe a történetszálba Ed (DJ Qualls) és Childan (Brennan Brown), ahogy kénytelenek a jakuzákkal meg a japán rendőrséggel alkudozni. Utóbbi a sorozat humorfaktoráért volt felelős, elő is lépett állandó szereplővé, de sokkal fajsúlyosabb karaktert nem kapott, továbbra is a meghunyászkodni és alkalmazkodni akaró kisembert testesítette meg, és pont ez a szerepkör az, amelyet Frank elhagyni készült.

Az ő szálán egyébként találkozhattunk egy amerikai japán ellenállóval is, Sarah-val (Cara Mitsuko), aki révén az amerikaiak ismét szembesülhettek azzal, hogy koncentrációs táborok a második világháború alatt nemcsak a tengelyhatalmaknál működtek, több tízezer amerikai japán számára pokollá téve ezeket az éveket.

Az első évadban a japán oldalon valamivel jobban megismertük a karaktereket, most azonban kissé háttérbe szorultak, miután az események súlypontja földrajzilag is más helyszínekre tolódott. Takesi Kido (Joel de la Fuente) továbbra is hozta a kérlelhetetlen Javert felügyelő mandulaszemű változatát, de sok újat nem tett hozzá az első évados karakteréhez.

Szekundánsaként érkezett a sorozatba Onoda tábornok, aki a régimódi japán hódítókat testesítette meg, kiváló ellenpontot képezve a normálisan gondolkodó szereplőknek. Eleinte Noboszuke Tagomi (Cary-Hiroyuki Tagawa) átruccanásait a mi világunkba kissé feleslegesnek éreztem. Ahogy a saját világában nem tett semmit, úgy az ismét meglelt családjában sem a cselekvés jellemezte, hanem a szembesülés azzal, hogy a másik énje, aki vélhetően öngyilkos lett, mit tett a családjával.

Szembesülése azzal, hogy így is, úgy is japán város fogja elszenvedni az atomcsapást, és kibékülése a fia amerikai életével, végül ahhoz vezetett, hogy a saját világa is el tudta kerülni a pusztító atomháborút.

A világok működéséről sajnos keveset tudtunk meg. Az Ember a Fellegvárban ugyan Julianának a legelső részben elmagyarázta, hogy a párhuzamos világokban ugyanazok a személyek léteznek, csak a környezettől függően vehetnek fel teljesen más karaktert, mégis az átjárás módjáról keveset tudunk meg.

Tagomi a meditáció segítségével tér vissza újra és újra a kubai rakétaválság Amerikájához, de tudjuk, hogy a titkára pedig egy hirosimai túlélő 1945-ből, aki ellentétes utat tett meg, és inkább itt maradt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy felbukkant Juliana húga, Trudy is, akit nemcsak láttunk megölni, de egy tömegsírban heverni is.

Hogy merre lehet folytatni a történetet? Ez az a kérdés, amire most jelenleg nehéz válaszolni, hiszen a könyvből végképp nem maradt semmi. Juliana elmenekült New Yorkból, a családja elvesztéséről semmit sem tudó Smith-t egy halom film közepette láttuk utoljára Berlinben, egy politikai változás közepén, miközben Tagomi meglepő módon szintén filmtekercseket kapott az ellenállóktól.

A világégés elmaradása után talán nekilátnak a kétpólusú világrend lebontásának, hogy emeljék a téteket, talán más irányt vesz a sorozat, mindenesetre érdemes lesz elkezdeni a következő évadot is.

17 hozzászólás Ne habozz!

futrinka - 2017. 03. 03. 22:22

Himmler beszéde nagyon jó a volt a végén! A Boss inspirálta náci egyenruhák csak nekem jönnek be?

** Most már jöhetne egy Kettering incident kritika is, ami be is lett anno igérve.. **

KennyVice - 2017. 03. 03. 23:09

Az afrikai háborúk és a kiszipolyozott földközi tenger búzamezőként benne volt az évadban? Ezek még kimaradtak a könyvből. :D

Myhy - 2017. 03. 04. 06:28

Óriási fejlődésen ment át sorozat. Mind a cselekmény, mind a képi világ felnőtt a feladathoz, leginkább mégis a karakterek érdekessége szögezett a képernyő elé. Mindenkinek ajánlom, aki igazi karakterközpontú drámát keres magának. Nekem a tavalyi felhozatalból az Ifjú pápához hasonló élményt nyújtott, bár – látszólag – két olyan sorozatról beszélünk aminek semmilyen szinten semmi köze egymáshoz, mégis a szereplők jellemrajzának építése részről-részre nagy élményt nyújt. Bárcsak tudnák tartani ezt a szintet a következő évadban…

Vodor - 2017. 03. 04. 09:55

Ugyanezt akartam irni, hogy a tavalyi evbol ez es az Ifju papa tetszett a legjobban a jellemabrazolasuk miatt.

m76 - 2017. 03. 04. 10:13

A második évad fényévekkel jobb volt. Ezt le kell szögezni rögtön.

Amin átsiklott a kritika írója, hogy nem csak két alternatív univerzum van, hiszen a filmek alapján több párhuzamos világ is van. Akár végtelen számú is lehet ez alapján.

A címszereplő meg is említi, hogy bármilyen alternatív verziót néztek meg san francisco csak akkor nem semmisül meg, ha a szőke fickó akinek a nevét sem tudom a sikátorban végzi.

Kissé lost-os érzésem van azzal kapcsolatban, hogy senki sem beszél róla, hogy mi ez az alternatív világok között csak ugrálunk biznisz, és egyáltalán ezt így most hogy és miért, meg honnan jönnek a filmek. Az alapján kellene lennie rengeteg átjáró embernek, mégis eddig csak kettőről tudunk és azok is csak egy és ugyanazon világok között átjáratosak.

Mi az, hogy ezek a filmek csak úgy felbukkannak valahol és akkor vinni kell? Nekem ez az egész így nagyon a levegőbe lóg, és attól félek azért nincs magyarázat, mert nem tudják megmagyarázni, és bármilyen magyarázattól összeomolna a kártyavár.

Ettől függetlenül a karakterizáció elviszi a sorozatot, annak ellenére, hogy az első évad két főszereplője totálisan háttérbe szorult. Joe Blake teljesen statiszta lett, de Juliana Crane se tett sokat hozzá ehhez az évadhoz cselekmény szempontjából.

Hádész - 2017. 03. 04. 10:58

m76: A filmek nem csak felbukkanak, ahogy láttuk, az átjáró emberek viszik át, de igen, így az a kérdés, hogy hányan járnak át és hány világból.

nade - 2017. 03. 04. 16:00

Tény hogy Schmidt és ShangTsung a legjobb a sorozatban, de nekem semmi bajom Juliannával sem, sőt Frink is okés, jobb mint a náci kölök (Joe?). Nem is bántam hogy most nem volt sokat a képernyőn, meg a sztoriban.

Kár amúgy hogy ilyen bugyuta több párhuzamos világos sci-fit csináltak belőle… de hát nyilván egy évad se lett volna belőle ha csak simán egy idősík van, és abban pozitív náci karakterek is vannak…

Frink szerintem átugrott egy másik valóságba, ahogy Juli nővére is onnan jött. Bullshit amúgy, mert nem hiszem hogy bővebben el lesz magyarázva, mint a Hiroshima túlélő tette. A japó jány, Sarah-t viszont gondolkodás nélkül kiírják gondolom.

Csigusz - 2017. 03. 04. 16:18

“nem a karakterek, hanem a világépítés és a cselekmény vitték előre a történetet”
Az első évad után ez a legjobb amit csak hallani reméltem, a fene vigye el, lehet visszatérek pedig most durván időszűkében vagyok :D
De jó látni a kommentek között is, hogy ezt az etapot most mindenki jobban dicséri.

m76 - 2017. 03. 04. 21:11

Hádész: De ez csak következtetés, hogy ők hozzák át, mert még egyetlen egyszer sem mutatták be, hogy valaki átvitt volna filmeket egyik világból a másikba. Mindig csak azt látjuk, hogy az ellenállók csempészik a filmet már. Vagy ott állnak a raktárban százszámra.

Hádész - 2017. 03. 05. 14:40

m76: Pont, hogy mutatták. A 9. részben Tagomi átvisz egyet.

Ginevra - 2017. 03. 07. 12:07

Nem láthattunk “hippi nácikat”, ez a hasonlat borzalmasan sánta. Ezek az emberek nem hippik. A hippik béketüntetők voltak, akik ünnepelték az életet. Ezek a náci fiatalok, akik többnyire a Lebensborn programból kerültek ki, egyáltalán nem lázadók. Nem mennek szembe a rendszerrel. Egyszerűen csak olyanok, mint bármely iszonyúan jómódú fiatal. Simán megengedhetnek maguknak ilyen óriási “házibulikat”. Hogy még jobban megvilágítsam: attól valaki a mai világban hippi lenne, hogy egy luxusapartmanban bulizik New York szívében, és kokaint szív az orrába? Hiányzik ehhez az eszmeiség. Ezek nem hippik.

Amúgy a sorozat engem teljesen lebilincsel, rég volt olyan sorozat, ami ennyire érdekelt, és ilyen gyorsan végignéztem. Valószínűnek tartom, hogy újra meg fogom nézni.

ElPadre - 2017. 03. 08. 16:58

érdemes újranézni az első évadot a második után. a második évad azt a nagyon ritka trükköt játssza el, hogy amellett, hogy jobb lett az elsőnél, az első minőségét is felhúzta így utólag. nagyon sok minden dolog az elsőben most kattan helyre, és egyáltalán nem érződik lassúnak.

sebastian roché meg a gyengém, bármiben el tudnám nézni (az odyssey 5 óta). heusmann szerepe viszont sajnos tényleg nem kínált túl sok lehetőséget neki.

afrika egyébként még az első évadban említve volt, a mediterrán-projekt pedig pont heusmann “szerelemgyereke” a sorozatban, amikor először találkozik vele joe, épp azt mutatja meg neki.

Snoopyzit30 - 2017. 03. 21. 14:14

Zseniális évadot láttunk! 10/10 abszolút megérdemelten. Biztosan ott lesz nálam az élen az év végi JAws szavazáskor.

Szerintem nemhogy kicsit, de nagyon rá tudtak tenni minőségben az első évadra, mindenféle értelemben felülmúlták.

“A cselekményt tulajdonképpen megkoronázza az a jelenet, amikor az új ideológiához végtelenül lojálisnak felnevelt Thomas.”

Pontosan ez jutott eszembe nekem is. Thomas bár egy tinédzser, de gyermeki énje nem tud szembefordulni azzal, amit születése pillanatától belé neveltek. Egy ekkora ellentmondást nem tud elviselni, hogy látja apját a tévében, mint a haza, az eszme megmentője, aki leleplezte az árulókat az egész világ előtt és mindeközben a szeretett apa mégis szembefordulva a hőn védelmezett nácizmus törvényeivel, meg akarja menteni az ő életét. Egyértelmű, hogy számára semmilyen más út nincs ezek után, mint az, hogy feladja – és ezzel halálra ítéli – saját magát. Óriási pacsi az íróktól, mert nem tették Thomast karakteridegenné. Sokáig lehetne sorolni az évad erényeit, hibát én nem sokat találtam. Ami még kérdéses vagy amiről kevés infot tudtunk meg az majd téma lesz a következő évad(ok)ban.

Zora - 2017. 03. 21. 18:56

Tagomi titkárának a szála kicsit homályos nekem.
Ő ugye a mi világunkban volt, túlélője az atombombának, és inkább ott maradt a náci világban.
Csakhogy, ott a náci világban is volt egy titkár a családjával. Vele mi lett? A mi-világunkbéli talán megölte?

Amúgy érdekes, hogy meditációval nemcsak az emberi test, hanem tárgyak – a filmtekercs – is utazhatnak.

Nagyon szeretem ezt a sorozatot.

Snoopyzit30 - 2017. 03. 21. 20:36

@Zora: “Ő ugye a mi világunkban volt, túlélője az atombombának, és inkább ott maradt a náci világban.
Csakhogy, ott a náci világban is volt egy titkár a családjával. Vele mi lett? A mi-világunkbéli talán megölte?”

Ezt egyenlőre nem tudjuk. Tagomi is elvileg csak átmeditálta magát, mégis azt mondta neki Kido, hogy eltűnt. Tehát attól, hogy meditált attól még eltűnt a teste is és nem volt ott, mint aki például alszik. A titkára is valami ilyen meditációszerűvel került át. Azt hiszem úgy is mondta, hogy “kórházban lábadoztam…megtanultam kizárni a fájdalmat testben és lélekben is.Véletlenül itt találtam magamat”. Itt viszont az idővel nem az van, hogy párhuzamosan haladnak és úgy ugrott vissza az időben (tehát nem Frequency-szerűség), hogy létezik egy a jelenben meg egy a jövőben. Tehát nem a jövőből jött vissza így nem találhatja szembe magát egy másik énjével, hanem az egy alternatív idősík. Ja és még Tagomi is mondja, hogy “Megtudtam, hogy a másik világban legyőzték a Császárságot”. Ez is arra utal, hogy nem egyenes idővonal van, hanem az egy alternatív sík.

Snoopyzit30 - 2017. 03. 21. 20:39

Ja még valami az előző kommentemhez, amit egyenlőre elnyelt a rendszer. Szóval amikor Tagomi átkerül a másik világba, akkor is a saját testébe kerül át. Ezt onnan tudjuk (mármint, hogy nincs belőle kettő), hogy a családtagjai úgy bánnak vele, mint aki mindig is ott volt és még csodálkoznak is rajta, hogy nem emlékszik dolgokra, amik megtörténtek (hogy eltörte a bögrét) meg hogy a feleségével megromlott a kapcsolatuk. Szóval Tagomi titkára amikor visszakerült ide a náci világba az alternatív idősíkból, akkor a saját testében találta magát és örült annak, hogy él a családja. Na ezzel szerintem meg is magyaráztam a kérdésedet (magamnak is).

Enzo - 2017. 03. 28. 00:46

Jó kis évad(&záró) volt, tetszett az ötlet, hogy így használják fel az alterworld-beli filmet, Smith ahogy mozgatta a bábukat, az zseniális volt, bár hogy még Hitler “megölését” is sikerült rákennie a Heydrich&Heusmann összeesküvésre, az nem semmi.
Smithék családi jelenetei szívszorítóak lettek, főleg az utolsó (miközben ugye Juliana pont megsemmisítette a bizonyítékot, már mindegy is lett…)
((nagyon side note, de a Thomast játszó színész egy az egyben egy tinédzser McGee az NCIS-ből))
Juliana kemény volt amúgy, a földön fekvő Dixon-os jelenet marha jó, ahogy bevillan a filmrészlet, a végén meg azt hittem, hogy Ed és Childan lesz ott….erre Trudy. Miaf*sz??
Ja és a Grosse Halle-s jelenetek, wow, tiszta Star Wars feelingem volt, annyira monumentális :O

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz