login |

Inside No. 9: a 3. évad

2017. 04. 06. 21:26 - Írta: winnie

10 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, antológia, kritika,

Hogy melyik volt a legjobb idei sorozatszezonom? Nem egyszerű a kérdés, legalább 3-4 zseniális volt (és jó pár nagyon jó), de ha mindenképp válaszolnom kéne, akkor az Inside No. 9 harmadik szezonja jutna először eszembe, mert azzal nem nagyon lehet mellélőni. A remek élményt kínáló karácsonyi részről (ami elvileg a 3×01 volt) már írtam, nemrég pedig az évad is leszaladt, és eszméletlen jó élmény volt.

Most már csak azon filózok, hogy lehet-e komédiának (fekete komédiának?) nevezni a sorozatot, mert ha igen, akkor nemcsak a Man Seeking Woman, hanem ez is fellépett a 3. szezonjával az all time toplistámra. (A Black Mirror-hoz, vagy inkább a Meghökkentő mesékhez hasonló epizodikus antológia kezdéséről pár éve itt írtam, az első két évadról pedig CyClotroniC is megemlékezett. Akit érdekel, az tényleg akármelyik résszel kezdheti.)

Szóval mennyire komédia az Inside No. 9? Ha azt nézem, hogy mennyire sötét, olykor extrém sötét tónusba hajlott némelyik történet, akkor teljesen a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet az efféle gondolat, de a rövidebb formátum, illetve a vicces, sőt, hangosan röhögős jelenetek, a meta(szerű) húzások, a szatirikus pillanatok és a groteszk snittek mind-mind képesek voltak nevetésre ingerelni.

Fura belegondolni, hogy tényleg volt olyan rész, ahol eleinte nevetséges (és tényleg vicces) sztorit láttunk, hogy később vérfagyasztóvá, horrorisztikussá, sőt, horrorrá váljon minden, a kérdés tényleg csak az volt, hogy mennyi csavaron kell átküzdenünk magunkat a részek végéig. Mert annak ellenére, hogy csak 25-30 percesek az epizódok, igazi (érzelmi) hullámvasút volt a legtöbb epizód, általában üresjárat nélkül.

Írhatnék minden epizódról külön-külön, de tényleg annyira nyúlfarknyiak a sztorik, hogy nincs értelme: az egyik részben egy baráti társaság készül vacsora utáni fizetéshez, egy másikban egy munkahelyi kollektíva megy el karaoke buliba, van, ahol pár vadidegen embert meghívnak egy modern kiállításra, és az egyik történet kiinduló pontja az, hogy egy kocogó férfi talál az utcán egy cipőt. Nem egy pár cipőt, hanem egy darabot. És ez szöget üt a fejébe. Nem szó szerint, de az Inside No. 9-tól még az is kitelne.

A szezon, de talán a sorozat kapcsán egyébként az lepett meg legjobban, hogy annak ellenére, hogy ez a formátum papíron a csavarokra építkezik, mégis képes lennék majdnem az összes epizódot újranézni. Sőt, újra meg újra megnézni. Anno az 1×02-t, ami majdnem 10/10-es, vagy tízszer megnéztem, most a 3×04-et (karaoke) rögtön bevállalnám megint, de talán a többit is.

Az újranézősség pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy a csavar, ahogy azt kell csinálni, csak az összkép egy aprócska részlete. Egyáltalán nem a csavartól működnek a részek, van, hogy a karaktereknek, van, hogy a poénoknak vagy az egészen abszurd szituációknak, és előfordul, hogy a feszültségnek, esetleg a párbeszédeknek köszönhetően “folyamatában” is nagyon működnek a részek, tényleg folyamatosan érik a nézőt az impulzusok.

A részeket nagyszerű hetiben nézni, mert akkor egy-egy fél órának van ideje ülepedni, azonban darában, 3 óra alatt lenyomva a szezont (mindkettőt próbáltam már) valami olyan hihetetlenül intenzív és eklektikus az ÉLMÉNY, hogy azt az ember nem tudja sokszor reprodukálni sorozatos pályafutása során. Max akkor, ha a következő szezont is darálja.

Mondanom sem kell, hogy a 3. évadot összességében imádtam, és hajlamos lennék rá a maximum osztályzatot adni, még akkor is, ha lehet, hogy idén nem volt 10/10-es rész. A legjobban talán a rejtvényes 3×03 tetszett, annak minden másodperce kincs volt, s annak ellenére, hogy a finálé indított be legjobban, miután kiderült, hogy mi az alapszitu, talán csak azt konstatáltam némi csalódottsággal – lehet, hogy a kezdeti elvárások miatt. Nagyon jó volt, de úgy éreztem, hogy ehhez rövid volt a játékidő.

Hogy valami negatívumról is essen szó: az Inside No. 9 hajlamos olykor túlzásba vinni a pozitívumokat. És ez alatt most a csavarokat értem. Most nem gondolom vissza, hogy számszerűsítsem a dolgokat, de az egy dolog, hogy az ember tudja, hogy lesz valami csavar a sztoriban, ugyanis azt nem mindig egyszerű kitalálni. Viszont nagyon sokszor a csavar után biztos lehet számítani egy második, olykor harmadik csavarra, ami azt jelenti, hogy az első közel sem üt akkorát.

Persze ez csak elméletben igaz, hiszen nézés közben nem agyalok ilyesmin, és csak a 3×06-ban volt túl egyértelmű, hogy addig nincs vége a résznek, amíg nincs vége, de félő, hogy ha ez befészkeli magát az agyamba, akkor a későbbi szezonokban nem fogok akkorát ugrani röhögve és szentségelve, mint mondjuk a 3×02 esetében. Márpedig az Inside No. 9 többek között ezért eszméletlen jó, mert olyan reakciókat képes kihozni az emberből, amiket más sorozat soha.

10 hozzászólás Ne habozz!

LaCRossE - 2017. 04. 06. 23:18

Csodálatos évad volt, nekem talán pont a karaoke báros rész sikerült gyengécskére.

A 3×03 abszolút kedvenc, ott totál eldobtam az agyam a csavarok láttán. A 3×05 pedig érzelmi hullámvasút volt, és a végén még elgondolkodni adót is adott, hogy vajon kit is ölt meg a férfi – a “cipő tulajdonosát”, vagy a gyerekét?

winnie - 2017. 04. 06. 23:25

a karaoke nem feltétlenül volt zseniális, de az éneklés és a hangulat miatt azt nézném meg először. már eleve ahogy az elején szumócuccban betántorog és dont you want me-zik annyira feelgood.

a 3×05 tényleg hátborzongató volt a végén.

CyClotroniC - 2017. 04. 06. 23:35

Talán ez a szezon tetszett a legjobban eddig, olyan szempontból, hogy itt éreztem azt, hogy nem volt nagyon mélypontja a sorozatnak, és külön fun volt, mert pont most tukmáltam ismerősre és emiatt kétszer láttam a részeket.

A 3×02 (The Bill) volt szerintem a legokosabb írás, ott volt a legtöbb fordulat is, jók és frappánsak voltak a dumák és alapvetően nagyon tetszett a téma miatt.

A guilty pleasure kedvencem egyértelműen a karaoke volt. Azt nem mondanám, hogy ez volt a sorozat San Junipero-ja (hiába szintén 3×04), de nagyon nagyon adta a feelgood finálé a Titanium-mal. Oké, maga az építkezése addig semmi extra, de a végpontja hibátlan és kifejezetten szép lett.

A Krampus-ban a narráció extra poén és a legjobban azt lehet benne értékelni, ahogy az audiokommentárral kifikázzák a régi olcsó filmeket, viszont a végső csavar szerintem nagyon semmilyen, így nálam ez közepes volt.

A Private View-ban és a Sphinx-esben azt bírtam, hogy rendkívül abszurd epizódok voltak. A keresztrejtvényes nyelvi játék miatt szerintem a valaha készült legnehezebben fordíthatós tévés epizód lehet, ha egyáltalán érdemes vele próbálkozni, mert átadhatatlan szerintem, hacsak valaki nem írja újra az egészet hasonló szellemiségben, amihez meg keresztrejtvény készítőnek kell felcsapni.

A Private View egy fokkal érdekesebb, több benne a humor és bár a slusszpoén nem tetszett, maga a kiállítás alapötlete egy kurva jó elgondolás, és szokatlanul sok poént szőttek bele, szóval a jobbak között landolt nálam.

A cipős meg nekem nem jött be. A legértékelhetőbb pontja a Vivaldi és a metafora volt, de úgy éreztem végig, hogy a végén visszatáncoltak a sokkal egyértelműbb eredeti ötletüktől. Mármint szerintem egy sokkal sokkal darkosabb lezárással jobban ütött volna a rész.

Nálam most ez a Top5 jelenleg:

2×02 – The 12 Days of Christine
1×02 – A Quiet Night In
3×02 – The Bill
3×04 – Empty Orchestra
1×04 – Last Gasp

CyClotroniC - 2017. 04. 06. 23:36

A 3×05-nél szerintem egyértelmű, hogy a cipő tulajdonosát, de a gyerekkel lett volna kerekebb és sötétebb.

Claire8310 - 2017. 04. 07. 00:17

Nagyon jó évad volt megint, ebben a két emberben mennyi jó ötlet van!

Nekem az első két rész volt a kedvencem, a filmforgatásos nem is kérdés, a The Bill meg Philip Glenisterrel nem tudott hibázni. De minden rész jó volt, tény. Nekem is bejött a karaoke, pedig tényleg nem egy erős történet, de tényleg feelgood. Végén a Titanium mennyire jó volt már oda:)
5. rész végén nekem is megfordult a fejembe a gyerek…
Egyedül az utolsó részben éreztem azt, hogy erre pont a 30 perc kevés.
Remek évad volt, várom a kövit, addig meg újranézem a kedvenc részeket.

winnie - 2017. 04. 07. 04:33

CyClotroniC: de amikor még nem derül ki…, az milyen érzés?!:)

chros69 - 2017. 04. 07. 09:42

Ugyan a 6-at meg nem lattam, de remek szezon volt ez is.
A karaoke-s aranyos volt, de ennyi, a Bill es a Spynx viszont turult! :)
A cipos remek dark-os lett vegig.

Azt hiszem, a 2×01 vonatos volt meg, amit joparszor megneztem. :)

LaCRossE - 2017. 04. 07. 11:03

Oké, elismerem, hogy a Titaniumos befejezés nagyon feelgood volt, a szám amúgy is az egyik legnagyobb kedvencem.

Így is újra fogom nézni az összes részt.ű

Nálam top 5 jelenleg:

3×03 – The Riddle of the Sphinx
2×02 – The 12 Days of Christine
1×02 – A Quiet Night In
3×01 – The Devil of Christmas
2×01 – La Couchette

Natale - 2017. 04. 07. 12:27

Hm erdekes, en meg kicsit ugy ereztem hogy elvesztette az elet a sorozat, az elozo ket evadban a feszultseg es a csavarok is jobban mentek. Idenrol nekem is a rejtvenyes tetszett legjobban, de pl a karaokes nagyon zavart (lehet hogy csak azert mert ruhellem az olyan zeneket).

Illetve a cipos nagyon jo volt, abszolut Roald Dahl-feelingje volt.

Meglep hogy az 1×01-et senki sem irta, nalam kerdes nelkul az a legjobb, akarhanyszor ujranezheto, talan az egyik legzsenialisabb tv-s epizod amit valaha lattam. Illetve az 1×03 (a hajlektalan ficko) is a legjobbak kozott van nalam. Ezen kivul egyetertek a tobbseggel, a nemafilmes, a vonatos es a 12 days of Christine tetszett leginkabb.

pytta - 2017. 04. 07. 14:29

“a valaha készült legnehezebben fordíthatós tévés epizód lehet”

Nekem is folyamatosan ezen pörgött az agyam, miközben néztem a részt :)
Nagyon erős volt ez az évad, a legjobb eddig, simán jobb volt szerintem, mint a Black Mirror (már ha összehasonlítható egyáltalán a kettő).

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz