Advertisement
login |

Mom: vége a 4. évadnak – írta Lantaar

2017. 05. 15. 17:40 - Írta: vendegblogger

3 hozzászólás | kategória: 2016/17 finálék, kritika,

Sokkal egyszerűbb lenne az egyszeri kritikaírók dolga, ha ezt a sorozatot két külön entitásként lehetne értékelni, egymástól függetlenül.

Egyrészről ott van a drámai része, ami országos és főleg CBS-es létére meglepő őszinteséggel és szívbemarkoló fájdalommal képes beszélni az addikcióról, illetve annak az ördögi köréből történő menekülésről, amin az egyes szereplők keresztülmennek. Ha csak ebből állna a sorozat, akkor jó eséllyel sorra kapná a 9/10 körüli értékeléseket a legrangosabb kritikusoktól a legkevésbé ismertekig (közben pedig felkerülne a L&O: SVU mellé a legdepresszívebb szériák listájára).

Az érem másik oldala viszont lehúzza a dolgot egyetlen egy ténnyel: a komédia része az bizony egy ízig-vérig Chuck Lorre sitcom, annak az összes velejárójával. És sajnos ez adja a nagyobbik részét a sorozatnak.

Tudom, hogy igazságtalannak tűnhet Lorre-t hibáztatni mindenért, hiszen a Cybill óta nem volt olyan sorozata, aminek egyedüli kreátora lenne és persze nyilván nem ő írja az összes forgatókönyvet. Ettől függetlenül viszont a keze nyoma világít rajta, mint Sarumané az Uruk-hai orkok páncélján. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.

Tisztában vagyok vele, hogy a komédia mennyire szubjektív. Vagy bejön valakinek, vagy nem. Ez gyakran el is hangzik a blogon sitcomokkal kapcsolatban és én is elmondtam ezt már párszor az elmúlt hetekben. Viszont amellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy a Lorre nevével fémjelzett sorozatok egytől egyik olyanok, mintha a 80-as évek végéről vagy a 90-es évek elejéről maradtak volna itt, nagyjából a Seinfeld-Friends közötti időszakból.

A karakterek, a részek üteme, a poénok, mind egytől egyig elavultak valamilyen formában. Mivel többkamerás sitcomról van szó, ezért itt is gyakran előfordul, hogy olyan vicceken szakadnak a röhögéstől a nézők, amik maximum egy kisiskolásnak lehet újdonság.

Ettől függetlenül van egy része, ami működik. Anna Faris és Allison Janney párbeszédei (még ha sokszor sablonosak is) között megvan a kellő dinamika, megvan a szikra, ami a maga sajátos módján élvezhetővé teszi azokat.

Nyilván tudjuk mindkettőjükről, hogy sokkal jobb alakításokra is képesek, de ahhoz erősebb forgatókönyvekre is szükségük lenne. Az itteniekből viszont többet nem nagyon lehet kihozni. Szerencsére a gyerekektől szinte teljesen megszabadultak a második évad végére, így maximum néhány epizódra ugranak be, hogy valami konfliktust generáljanak, illetve Roscoe esetén, hogy lehúzza az adott részt a színészi játékával.

Mellettük egyébként a mellékszereplők stabilan hozzák a rájuk osztott sablonokat, amikből egy-egy rész erejéig még ki is törhetnek, hogy egy kicsit árnyaltabbá tehessék a karaktereiket. Idén egyébként állandó szereplővé léptették elő William Fichtnert, aki Adam-et, Bonnie pasiját alakítja, és azt kell, hogy mondjam ezt jó ötlet volt.

Annak ellenére, hogy neki is megvannak a maga fura dolgai és problémái, de mégis egy földhözragadtabb, straight man szempontot képvisel Bonnie és Christy őrültségei közepette. Amit még egy gondolat erejéig érdemes megemlíteni az Faris férjének, Chris Prattnek az 1 részes vendégszereplése volt. Nem akarom elspoilerezni, csak annyit mondok, hogy vicces volt ilyen szerepben látni.

A történet tekintetében idén egy kicsit mintha visszább vettek volna a kőkemény drámából (vagy csak Farisnak kellett kevesebbet bőgnie…), de ez még nem jelenti azt, hogy nem sikerült komolyabb témákkal is foglalkozniuk.

Egyébként az előző évadokkal ellentétben, idén a finálét is kimondottan könnyedebb hangvételűre írták, ami a fent említett Lorre-hatás miatt egyel lejjebb is vitte a rész élvezhetőségét. Egyébként arra jó volt, hogy felvezessenek egy új szereplőt a következő évadra, Bonnie öccse személyében, illetve egy esetleges munkaváltást Christy-nek.

Mindezekkel együtt egy 6/10-et minden gondolkodás nélkül merek adni az évadra, mert abban a heti 20 percben elszórakoztam rajta… már amikor volt 20 perc egy rész…. Észrevettétek, hogy a CBS egy ideje már rendszeresen szeret akár 19 perc alá menni a sitcomok hosszánál a máshol átlagosnak számító 20-21 perc helyett? A finálé konkrétan 18 perc, 42 másodperc nettó játékidővel rendelkezett, és a TBBT zárása is csak pár másodperccel haladta meg a 19 percet.

3 hozzászólás Ne habozz!

breezer - 2017. 05. 15. 19:41

nem nézem a sorozatot, egy részt sem láttam, de ez megütötte a szemem: “a komédia része az bizony egy ízig-vérig Chuck Lorre sitcom”

tehát ha szerettem a Two and a half men-t akkor sanszos ( hány % :D ) hogy tetszeni fog?

winnie - 2017. 05. 15. 19:52

breezer: általában ez szokott lenni a helyzet. vagy legalábbis az, hogy jobb az esély, hogy bejön.

Lantaar - 2017. 05. 15. 20:39

@breezer: olyan 70% körül? Azt egyébként meg kell jegyezni, hogy az első évad után kapott egy soft rebootot, elkezdték kiírni a gyerekeket meg a lúzer exférjet és onnan kezd jobban előjönni a dráma is.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz