login |

The Get Down: vége a 2. félévadnak. És a sorozatnak is. – írta: MoeL

2017. 06. 21. 21:05 - Írta: vendegblogger

4 hozzászólás | kategória: kritika,

Life is a test;
It will make you
or drive you,
to the ground.

Hadd kezdjem így: teljesen megértem azokat, akik annak idején a pilot után (vagy épp az első kritikák láttán) úgy döntöttek, ebből az erősen rétegsorozatból ennyi elég is lesz. A téma (az ős hip-hop kialakulása és térnyerése), a bronx-béli környezet, a ’70-es évek, illetve az alkotó (Baz Luhrmann) személye mind-mind olyan faktorok, amelyek már külön-külön is riasztóak tudnak lenni, együtt pedig aztán tényleg sokaknál kivághatták a biztosítékot.

Ennek ellenére én megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a The Get Down első etapjával (itt egy bővebb írás róla) a tavalyi év egyik legambiciózusabb, legátgondoltabb újonca volt, tele élettel és energiával, egy kis üdítő színfoltot képviselve az aktuális felhozatalban.

A sorozat kaszájának friss híre csak tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy jelen sorozat képében az elmúlt egy évben valami egészen különlegest láthattunk a Netflix felhozatalában, és gyanítom, hogy akit a pilot stílusa és hangulata annak idején megfogott, azt egészen a sorozat legvégéig nem is eresztette el.

Az első felvonást nem ismerőknek egy apró megjegyzés: ettől a sorozattól nem érdemes The Leftovers-szintű drámát, sem pedig hangosan röhögős komédiát várni. Ugyan besorolása szerint valóban a drámához áll közel (némi zenei és történelmi beütéssel), ám ezen azért sokat enged a kissé színházias-musicales jelleg, illetve a sokszor szándékosan eltúlzott mellékszereplők. És most, hogy ezt megtárgyaltuk, térjünk is rá a részletekre.

A tovább mögött enyhe spoilerek előfordulhatnak, de a főbb történéseket igyekszem nem ellőni.

A második felvonás kicsit több, mint egy évvel az első után veszi fel a fonalat.

1978-ban járunk, tombol a diszkóláz, Koch nyerte a választást; eközben pedig főhősünk, Zeke (avagy Ezekiel/MC Books) immáron élete nagy lehetőségeként gyakornoki idejét tölti Manhattan szívében, míg kedvese, az iszonyúan tehetséges Mylene énekesnőként első TV-s fellépésére készül. Az évad alaphangját Zeke DJ barátja, Shaolin Fantastic adja meg, aki részmunkaidős drogkereskedőként egy új, állandó terjesztőközpontra tesz szert: egy klubra, ahol így Zeke és Shao bandája, a Get Down Brothers végre állandó fellépőként szerepelhet.

Az imént említett kétarcú felállás ugyan már az előző etap vége óta ott lógott a levegőben (gondoljunk csak az akkor még csupán wannabe-diszkósztár Mylene vallási témájú első kislemezére, vagy Zeke-ék DJ párbajára, amit Shao egyfajta piacként is használt saját kis üzletéhez), ám az új részekig kellett várni a kiteljesedésig.

Az írók nem fogták vissza magukat, tényleg mindenki szembesül saját útvesztőjével: Zeke állandó dilemmája Mylene és a banda, a család és a Shao-ék, illetve a fényes jövő kilátása és a barátainak tettei között, míg Mylene saját apja szorításából próbál vékony jégen járva egyszerű one hit wonder-ből diszkódívává változni.

Ez a kimondott-kimondatlan vívódás, ami gyakorlatilag az első 10 perc után érezhetővé válik szinte mindenki részéről, eléggé baljós atmoszférát teremt, amit még tovább tetéz az a zavarba ejtő látvány, ahogy a sikerüktől meg-megrészegült fiatalokat játszi könnyedséggel fokozatosan bedarálja a drog- és showbusiness – jó példa erre az évad (számomra) csúcspontját jelentő Gamble Everything című rész Rubiconos jelenete, illetve annak kegyetlenül megkomponált utóhatása.

Az első félévad kissé naiv szemléletével szemben tehát a készítők ezúttal próbálták némileg komolyabbra venni a hangnemet, ám ez szerencsére nem jelenti azt, hogy feladták volna az eredeti “gettómesés” koncepciót.

A történet alapját képező szálak (Zeke és Mylene kapcsolata, a banda előrejutása, Mylene családja és karrierje) továbbra is a fókuszban maradtak, rengeteg nagyszerűen kivitelezett zenés jelenet kíséretében, valamint végre Cadillac és Annie is erősebben képviseltetik magukat a “rossz oldalon”, ami a két karakter jelleméből adódóan számos emlékezetes jelenetet eredményez.

Mindazonáltal az eddig olyannyira hangsúlyos politikai/közösségi vonal erős visszafojtáson esett át, aminek így kissé kárvallottja lett például a nagy kedvenc Jackie Moreno, Papa Fuerte, vagy épp Grandmaster Flash – egyszóval a veteránok. Nem mondom, hogy ez feltétlenül hátrány lenne, hisz szerencsére fel-feltűnnek mindannyian, de eléggé markáns váltást jelent ez a karakterorientált irány a korábbi közösségcentrikus szemlélethez képest.

Szerencsére hasonló mértékű változtatás a sorozat egyéb pontjait tekintve nem igazán mondható el, ami véleményem szerint nagy előny. Az első etap sajátos feszített tempója továbbra is adott (egy-egy probléma ill. konfliktus megoldása gyakran csupán perceket vesz igénybe, nem kezdenek felesleges moralizálásba és látszattevékenységekbe az érintett szereplők), ezúttal sincsenek igazi üresjáratok, végig logikus irányban haladnak előre az egyes szálak, hogy aztán a kellő időben a kellő helyen találkozzanak.

Újdonság a félévadban, hogy Dizzee rajzos-graffitis hátterének hála több jelenetet is animált formában, némileg karikaturizálva látunk, ami ötletes újdonság, és hangulatban sem üt el a sorozat színes-szagos, „retró” megjelenésétől. Végezetül még érdemes megjegyezni, hogy noha az új történetvezetési struktúra kevesebb fókuszt nyújt a közösségi vonalra (mint azt már korábban említettem), azért végre sikerült időt szakítani az első felvonásból hiányzó Afrika Bambaataa vonalára is, ami így teljesebbé teszi a képet a kor bronx-i zenei szcénájával kapcsolatban.

A finálé záróképsorait látva, illetve most már tudatában lévén annak, hogy valószínűleg soha nem láthatjuk ifjú hőseink sorsának kibontakozását, azt kell mondanom, az egyik szemem sír, a másik pedig nevet.

Félreértés ne essék, a befejezés gyönyörű; itt-ott kicsit keserű (lásd Shaolin, Boo-Boo, vagy épp Dizzee bizonytalan sorsa), de valahol mégis pozitív (Cadillac fogadalma, valaki?), a végső stúdiós jelenet pedig egész egyszerűen hosszú ideje az egyik legkedvesebb lezárás, amit sorozatban láttam.

Valahol itt látszik meg leginkább, hogy a készítők sem bízták a véletlenre: a záró  feliratokat olvasván eleinte nem tudtam hova tenni ezt a lezárást sejtető gesztust, idővel azonban (pláne most, a kasza hírének olvasása után) minden a helyére került, és végtelenül hálás vagyok, hogy egy-két apróbb mellékszáltól eltekintve méltó befejezéssel búcsúzott ez a szebb reményű, számomra oly kedves sorozat.

Nincs minden a szánkba rágva, de az események kimenetele innen már elképzelhető. A Netflixnek pedig örök hálám, hogy legalább egy teljes évad erejéig esélyt adott a srácoknak, hogy elvarázsoljanak minket tehetségükkel! (9/10)

See you on the other side!

4 hozzászólás Ne habozz!

abba - 2017. 06. 21. 21:50

Csodálatos volt és egyedülálló, minden túlzásával együtt. Inkább mesei költészet volt a sorozat, mintsem komoly realisztikus dráma, és gondolom, ez sokaknak nem jött be?

Mindenestre felejthetetlen élmény volt, egyetértek a kritikával.
Leginkább azt sajnálom, hogy ezek a tehetséges fekete és latino színészek most állás nélkül maradtak, de remélhetőleg nem sokáig.
Külön kiemelném egyébként Justice Smith-t, a főszereplőt. Szerintem csodálatos, amit művelt, igazi hősnek való a srác.

CyClotroniC - 2017. 06. 21. 22:23

Tavaly nálam Top5 volt az első fele, eddig idén is az a második. Az egyik legfaszább sorozat volt a Netflixen, csurom hangulat az egész, nagyon ajánlom én is.

BotondB - 2017. 06. 21. 23:50

Hihetetlenül szerethető sorozat és karakterek. A kritika is nagyon erős, én tuti nem tudtam volna ilyen jól összefoglalni az egészet olyan sok impulzus ért minket cirka 11 óra alatt hogy az hihetetlen.
Hülyének fogtok nézni de a végén mikor Mr.Books (Zeke) koncertjén megszólal a The Other Side akkor az ott Mylene és a Soul Madonnas, vagy csak felbérelt énekesek, esetleg nem is ott szólal meg igazából? Ez valahogy nem volt egyértelmű de ha valakinek igen akkor megköszönném ha elmondaná :)

arcfej - 2017. 09. 04. 14:44

Az első félévadot imádtam. A másodikat utáltam. Én táncos vagyok, ezért igen csak érdekel ez a téma (zene nélkül nincs tánc, és a hip-hop tánc gyökerei teljesen egybefonódnak a zene gyökereivel). Pont a közösségi jellegét, és a kultúra kibontakozását szerettem az első 6 részben. A 2.ban már annyira azt éreztem, hogy nem egy korhű történetet nézek, hogy elment tőle a kedvem. Mylene száma a Rubiconban annyira mai zene volt, hogy utáltam. És a hangulat is sokkal rosszabb volt szerintem az első félévadhoz képest. Ezzel kaszáltam is magamban a sorozatot, és most látom, hogy tényleg kasza lett belőle. Hát sajnálom. És csalódott is vagyok. Sokkal jobb is lehetett volna.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz