login |

Atypical: az 1. évad

2017. 08. 11. 22:16 - Írta: winnie

16 hozzászólás | kategória: kritika,

Hát, ezt nem így terveztem. Mivel nem szoktam se filmes, se sorozatos újdonságok előzeteseit nézni, így értelemszerűen nem voltak nagy elvárásaim a Netflix mai premierje kapcsán. És mivel nem nagyon robogott a hype vonat sem, így gondoltam, megnézek belőle egy részt (esetleg 3-at, hogy dönthessek a sorsáról), kap egy pilotkritikát és kész. Nos, nem így történt: a 8-8,5/10-es pilot után egy délután alatt ledaráltam az évadot.

Nagyon bejött. Most, hogy még így benne vagyok, nem egyszerű megítélni külső szemlélőként a sorozatot. Oké, nem hiszem, hogy ódákat fognak sokan zengeni róla, de az szerintem nehezen vitatható, hogy egy nagyon szórakoztató, szívmelengető komédia (dramedy) kerekedett erről az atipikus családról szóló sorozatban, mely család austista tinédzser fia, Sam úgy dönt, hogy éppen itt az ideje, hogy becsajozzon.

Magáról az autizmusról nem akarok értekezni, nem is nagyon tudnék. A főhős jól funkcionáló autista, nem egy Rain Man, de neki is megvannak a sajátos szokásai, illetve az őt végletekig irritáló dolgok. Mindent szó szerint ért, ami a szívén, az a száján, az érzelmek kimutatása nem ösztönös számára, olykor hirtelen érzelemkitöréseket produkál, de még véletlenül sem idegesítő vagy zavaró figuraként mutatják be (pedig társai annak tartják). És sokat segít, hogy megismertetik velünk a gondolatait, a gondolkodásmódját.

És, ami nagyon fontos, az Atypical nem magától az autizmusról szól, hanem tényleg egy valahol teljesen normális tinédzserről és annak családjáról. És az ő, talán nem is olyan különleges mindennapjaikról.

A sztoriról tényleg nem nagyon lehet többet elmondani. Pár hetet fed le mindössze a szezon, és a nagy elhatározást azért nem követi azonnal tett, hiszen anyuka mindentől óvni próbálja a fiát (hiszen tudja, hogy milyen következményekkel járhat, ha másoktól kezd függeni), apu eközben inkább támogatja, így próbál sután közeledni hozzá, az iskolában pedig az őt óvó húga maga sem tudja, hogy miképp álljon hozzá ehhez.

– All up in my face. Acting like Mom.
– You know, I love your mom,

Persze a családtagoknak megvan a saját élete is, ami nem feltétlenül az Antarktisz-imádó Sam körül forog, de mégis esélytelen, hogy teljesen függetlenítsék magukat tőle. Olyannyira, hogy bármennyire is szeretik egymást, valahol levegőért is kapkodnak, van is, aki úgy érzi közülük, hogy máshol találhatja meg a boldogságot.

A narráció általában tömény expozíció vagy írói lustaság, de itt azt, ami keveset kapunk, beépítették a sztorikba (a természetfilmes párhuzamok pedig nagyon édesek), hiszen Sam terápiára jár, és ott (is) elmeséli, hogy mi jár a fejében. És ez a szál már a pilot végén kap egy fordulatot, idővel pedig tovább is szövik, mint ahogy a 2-3. részben a pilot által bemutatott családi világ is tágulni kezd, egyre több karakter kerül képbe a családtagok történetei kapcsán.

I wish I had a time machine. I would go back in time and never ask her out and also maybe visit the Middle Ages because… jousting.

Persze a legfontosabb szereplő mindvégig apu, anyu és a két tinédzser gyerek marad – mindegyiknek megvan a maga “hátrányos helyzete”, mindegyik “esendő”, és (olykor elég komoly) hibáik ellenére végig kedvelhetőek maradtak. Ez ennél a sorozatnál is kulcs – ha érdekel a sorsuk, ha szorítunk értük, akkor szinte biztos, hogy nyert ügyünk van. (Én speciel annak szurkoltam, hogy ne tragédiába vagy nagy drámába trokoljanak az események…)

Nem tudom, lehet, hogy a színészek miatt (Keir Gilchrist nyilván nagyon jó, de Michael Rapaport és Jennifer Jason Leigh is – bár részemről a tesót játszó Brigette Lundy-Paine (a testvéri kapcsolatok mindig a gyengéim voltak), valamint a “menő” havert, Zahid-ot hozó Nik Dodani a legnagyobb felfedezés), de a négyes nekem nagyon bejött, és még az olyan, külső szemlélőnek akár roppant idegesítőnek tűnő figurák, mint Paige is csont nélkül elkaptak.

– You’re very pretty.
– Thanks.
– I always thought my nose was too big.
– A little, but the rest of your face makes up for it.

Mindenképp szimpatikus volt, ahogy a sorozat minden főszereplő szemszögéből bemutatta az autista családtaggal való együttélést. És nem csak felületesen vázolták vagy elkenték a dolgot, hanem megpróbáltak érzékenyen közelíteni a személyközi viszonyokhoz, meg eleve, magához az autizmushoz is. Nyilván nem vagyok szakértő, de érezni lehetett a készítők részéről azt, hogy komolyan veszik a témát, és próbálnak a valóság talaján maradni. És emellett szórakoztatni.

Az Atypical számomra azok közé a sorozatok közé tartozik, melyek egy csomó, később kidumálható vagy felidézhető pillanatot, jelenetet, poént tartalmaznak. És nem azért, mert annyira nagyszabású, vagy bombasztikus dolgokról lenne szó, sokszor teljesen hétköznapiakról, csendesekről – de ettől még emlékezetesekről. (Csak a futóversenyt és a helyenként kontinuitáshibás vágást tudnám feledni.)

So…, you stole a tuba?

Nagyon örülnék, ha azt mondhatnám, hogy minden porcikáját szerettem az Atypical-nek, de az a helyzet, hogy idővel azt vettem észre, hogy kezd elaprózódni a sorozat. Ez persze nem annyira zavart, mert a főkarakterek mellett a mellékfigurákkal sem volt gondom, de az 1×07 már nagyon a határon mozgott. Ami nem szerencsés, mert kiemelt fontossággal bírt, nem véletlen, hogy ennek a megírását osztotta magára a készítő a pilot és a finálé mellett.

Az 1×07-ben végképp elmerültek két mellékfigura szálaiba (már amennyire egy 30 perces formátum esetén el lehet merülni bármiben is…, de ez más lapra tartozik), amit bántóan túlzónak éreztem, még akkor is, ha összekapcsolták őket a főszereplőkkel. Nem biztos, hogy szerencsés volt ilyen hamar elvenni a teljes fókuszt a Sam-ről és a családjáról. (Persze így is ők maradtak a középpontban, de a szappanosabb csavarokért nagy kár.)

Ettől még a zárás nem írta felül a kezdést, nagyon, nagyon szerettem az első évadot. És nem csak azért, mert az Atypical tipikusan a ‘szerethető’ skatulyába illeszthető sorozat, ezt némiképp degradálásnak is érezném, hanem egész egyszerűen azért, mert képes volt felszabadító, szórakoztató és vicces lenni annak ellenére, hogy alapjába véve egy család szétesését, illetve küzdelmét látjuk, és végeredményben lehet, hogy a dráma felülírhatja a komédiát.

Persze még véletlenül sem lett lehúzó az összkép, az általános vibe-ja a sorozatnak mindenképp derűt sugároz, de persze nem 100%-os komédiára kell gondolni. Mondjuk ahhoz, hogy a mai cinikus világban ezt az olykor túlzottan is naiv humort “komolyan vegyük”, elhiggyük, kell a személyes beállítottság, de szerencsére ezt a sorozatot ilyen szempontból javarészt rám szabták, nagyon hangulatos lett.

– I’m happy.
– Yeah?
– Yeah.

Summa summarum, biztos, hogy újranézős lesz. És biztos, hogy abszolút fel fog dobni másodjára is. Meg harmadjára.

16 hozzászólás Ne habozz!

dochollywood - 2017. 08. 12. 07:44

winnie

Éreztem, hogy ismerős ez a srác.
Ha ez bejött tegyél egy próbát a következő filmmel: Nyomás alatt.

ayren - 2017. 08. 12. 10:20

Annak alapján, amit írtál, winnie, mindenképp bepróbálom, ha lesz magyar felirat. A dramedy mint műfaj nekem többnyire bejövős, és a feelgoodot is szeretem, ha pedig még a karakterek is szimpatikusak, valószínűleg tetszeni fog. Köszi a tippet. :)

napocskin - 2017. 08. 12. 10:33

Meghoztad hozzá a kedvem. A Downward Dog után mindent elhiszek neked (hát még ha annyi időm is lenne, amennyi kéne…). :-)

Marci - 2017. 08. 12. 12:56

Velem is pontosan ugyanez volt. De mielőtt megnéztem a pilotot, rákerestem a kritikákra és láttam, hogy szétszedték mindenhol. Engem viszont az érdekelt, hogy autista emberek szemszögéből milyen a sorozat, és találtam egy YouTube-os arcot, akit a Netflix megkért, hogy őszintén mondja el a véleményét az alkotásról (hangsúlyozta, hogy nem fizettek neki). A negatív dolgokkal kezdte (a kiemelkedő kritikája az volt, hogy Sam karakterére túl sok autisztikus tankönyvi tünetet húztak rá, ami egyébként folyton megesik, pl. Jodi Picoult egyébként baromi jó, Házirend című könyvében egy Asperger-szindrómás fiúról /őszintén nem tudom, miért olyan nehéz ezt kikerülni/), majd rátért a pozitív dolgokra és a végén abszolút üdvözölte és ajánlotta a sorozatot. Na ekkor mertem szégyentelenül belevetni magam a pilotba. Estére én is az évad végére értem. Nagyon szerettem, remélem, folytatják.
(A Nyomás alatt meg tényleg jó film.)

winnie - 2017. 08. 12. 13:41

szerintem benne van, hogy azért csinálják a tankönyvi tüneteket, hogy ha valaki nem járatos a témában, akkor őt is beavassák abba, hogy mivel jár, vagy járhat az autizmus.

Silas - 2017. 08. 12. 14:53

rég láttam ennyire jó sorozatot. részt néztem rész után. zseniális

Edg - 2017. 08. 12. 15:36

Jól hangzik, le is szedem, köszi Winnie.

Mihály - 2017. 08. 12. 19:09

Köszi az ajánlást, nagyon bejön a sorozat. Ez most olyan nem túl drámás, jólesős, pont ilyenre volt szükségem :)

meggyesjoghurt - 2017. 08. 12. 20:00

elolvastam a kritikát – vagyis a felét, a többit későbbre hagytam -, aztán éjszaka megnéztem az összes részt. köszönet winnie!!:) lesz következő évad?

zs... - 2017. 08. 13. 01:26

Köszi Winnie az ajánlást, számomra is nagyon betalált ez a sorozat. Tényleg kellőképpen van adagolva a dráma és komédia. Karakterek is jól el vannak találva. Remélem a Netflix berendeli majd a 2. évadot, bár ahogy én is látom, nem annyira hype-olt sorozat sajnos.

gevin - 2017. 08. 13. 02:58

Jó volt!

Semmi egetrengető újdonság, de őszinte, vicces, remekül megírt sorozat.

Az állatos hasonlatok rendkívül találóak, a tesót játsszó csaj pedig a tini Anne Hathaway.

Nyílván vannak mellélövések, és baromi szar standup estek a Netflixen, de továbbra is konzisztensen kiemelkedő minőséget hoz, és olyan kreatív munkát enged meg a készítőknek, amit nagyon sokáig nem fog überelni semmi.

nayrobi - 2017. 08. 14. 05:21

Most daráltam le, zseniális volt, ilyenkor úgy érzem, hogy megéri havonta bedobni a közel 4 rugót a Netflixre, a legtöbb sorozata kiemelkedő.

A legviccesebb az egészben, hogy a főszereplő srác a való életben egy Whelm nevű grindcore bandában énekel, soha nem néztem volna ki belőle, van fent pár koncertfelvétel a tecsőn, érdemes lecsekkolni.

topofthemorning - 2017. 08. 15. 07:35

Köszi, hogy írtatok róla! Tegnap megnéztem én is, nagyon tetszett. Bár Jennifer Jason Leightől lábrázást kaptam most is, de szerintem ezt még idén újra fogom nézni!

goodjohnwin - 2017. 08. 16. 00:28

EZ az igazi Young Sheldon, sokszor szóra-szóra ugyanazt és ugyanúgy mondja.

hejjho - 2017. 08. 16. 10:48

Zabáltam. :)) És pszichológustan hallgató szemmel is rendben volt. Mondjuk egyedül pont Julia szála zavart, alapvetően idegesített kicsit a csaj – mondjuk Paige mégjobban, de az ő karaktereugye erre rendeltetett. De tényleg indokolatlanul lett kiemelve szerintem Julia, nem kellett volna ennyit háttérsztorit kapnunk róla ahhoz, hogy attól még működjön a szerepe és a funkciója Sam életében.
Kedvenc szereplő: Casey és persze Zahid, vele kapcsolatban hangzottak el a legjobb mondatok egyértelműen “Zahid a legstílusosabb barátom, van hogy két karórát hord egyszerre!!” :DDDD)

SPOILER!!
Érdekes, hogy nekem érzékeny pontom a megcsalás, általában néznem is fáj, és vérzik a szívem, de itt valahogy bele tudtam nyugodni – pedig Nick olyannyira nem eyecandy, és még mellé rettenetesen egyszerű is, hogy csak na. De valahogy azt éreztem, hogy tényleg segített Elsának a saját bőrébe mint önmaga visszarázódni – persze ezzel sajnos megbocsáthatatlan károkat okozva. És mennyire érdekes volt nézni, hogy nemcsak egy szar kapcsolat vagy házasság tudja belesodorni ilyesmibe az embert, hiszen a férjével szerintem eszméletlen aranyos volt a kapcsolatuk, igazi ketten a világ ellen – csak épp a szenvedély hiányzott már belőle, és azok a “férfi-ingerek”, amiktől egy nő igazán nőnek érezheti magát.
SPOILER VÉGE

Lanie - 2017. 08. 17. 00:03

Én is az itt olvasottak miatt kezdtem el nézni és egy nap alatt le is daráltam (nem volt nehéz). Imádtam minden percét, Keir Gilchrist remek színész, a dráma is működött nálam, aztán persze voltak olyan jelenetek amikor majdnem leestem az ágyról úgy röhögtem. Zahid karaktere az egészet sokkal de sokkal könnyedebbé tette. Casey viszont nekem a végére nem jött át, az elején voltak jó beszólásai illetve megmozdulásai a végére viszont maga a színésznő nem jött be annyira mint drámai karakter.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz