login |

Disjointed: az 1. évad

2017. 08. 25. 20:04 - Írta: winnie

Szólj hozzá | kategória: kritika, pilot-mustra,

– Can we talk or you too high?
– Oh, just business high.

Még mindig fura látni, hogy többkamerás, vagyis (nevető) élő közönség előtt, színpadi díszletben felvett, oldszkúl szitkomok is részét képzik a Netflix saját gyártású kínálatának.

Nekem eddig mind felejtős volt, de aki szereti a műfajt, annak jelzem, hogy a legtöbb kritikai elismerést ezek közül a One Day At a Time zsebelte be, ami nálam holtversenyben áll a The Ranch-csel (a stábban utóbbit többen is imádják) – a Fuller House pedig értékelhetetlenként a legvégén kullog. Nem meglepő, hogy a mai premier Disjointed sem lett nézős, de mindenképp a Fuller House elé sorolnám, bár Chuck Lorre neve ellenére olyan népszerű sosem lesz. És eskü, még potenciál is lenne benne, csak a pilotot tudnám feledni…

Szóval Chuck Lorre a húzónév, aki régen Dharma & Greg-et, Cybill-t és Grace Under Fire-t kreált, az “újkorban” pedig olyan sorozatokat indítottak el a nevével, mint a Two and a Half Men, a The Big Bang Theory, a Mike & Molly és a Mom. Magyarán szólva: sokan imádják, amit csinál. A Disjointed-ben pedig Kathy Bates-nek ír(at)hatott poénokat, és az elmúlt években több komédia remek mellékszereplőjének, Tone Bell-nek.

A Disjointed 100%-ban munkahelyi komédia, egy marihuánát árusító üzletben játszódik, amit eleve ritkán hagynak el a szereplők, haza pedig talán sosem megyünk velük. Bates irányítja a boltot, mint szabadszellemű (és szájú – mivel Netflix, repkednek a fuck-ok) fűpróféta, neki segít be pár gyakran beszívott munkatárs, az értelmiségi fia, valamint egy sztoikus biztonsági őr. A heti eseményeket pedig nyilván a betérő vendégek adhatják.

Nos, a pilot pont úgy hatott rám, ahogy arra számítottam. Pár momentumtól eltekintve roppant generikus, magából totális érdektelenséget árasztó, tipikus, ma már egyáltalán nem vicces poénokkal teletömött valami. Nagyjából 3-4 pont hoznám ki, ha osztályozni kellene, bűzlött az expozíciótól, pofátlan volt, ahogy két karakter leül egymással és megbeszélik egymás háttérsztoriját.

A világon semmi kedvem nem volt tovább nézni (a fekete-fehér főcímét ki nem állhattam, és olykor a sorozat zenéjébe is átúszott a régies stílus), de a korrektség kedvéért azért bepróbáltam az 1×02-t, és bár a minőség nem ugrott akkorát felfele, elkezdett érződni belőle a készítői szándék, illetve az, hogy van benne mélység (vagy épp szándék a mélyítésre), illetve eredetibb megközelítésű humor.

Az eredetiség mondjuk elég random módon csapódik le, de nem tudtam nem értékelni az olykor a semmiből megjelenő átkötő videókat, vagy visként visszatérő minijeleneteket (még akkor is, ha (szó szerint) böhöm nagy Lay’s reklámról volt szó), mert egyszerűen annyira nem a többkamerás szitkom műfajának sajátjai, hogy csak üdvözölni lehetett a normától való eltérést. (Ugyanez igaz a YouTube-videós szegmensekre is.)

Mondjuk a legnagyobb WTF mindenképpen az animált jeleneteket bedobása volt. Nem nagyon számít a néző effélére, bár füves tematikánál talán nem meglepő. Viszont itt az animációk (amik minden részben különböző stílusúak, ráadásul nem csak rajzoltak – le a kalappal) az egyik karakterhez és annak múltjához kapcsolódnak, és elég komoly témát (egy volt katona PTSD-je) boncolgatnak.

Az említett pozitívumok ellenére azonban kapunk egy tonna ezerszer hallott füves poént, folyamatos füstölést (dohányosok hátrányban!), és az szerintem elég beszédes, hogy egyik főszereplő alakítása sem túl emlékezetes – még Kathy Bates-é sem. Lehet, hogy nem az ő hibája, de túlságosan is kiszámítható a figurája, amin nyilván az sem segít, hogy ő is egy eléggé rá jellemző eszköztárral dolgozik.

A többiek közül nyilván Dougie Baldwin belassult, jamesfranco-s figurája (hivatkozási alap a Pineapple Express, aminek a plakátja, naná, kint is van az üzlet falán) lehetne tök jó, de mivel annyira Franco-s, ezért csak utánérzésnek hat. A nem boltos, visszatérő mellékarcok azonban valóban emelik a sorozat fényét, Nicole Sullivan személyes ízléstől függően sok is lehet, de Michael Trucco Tae Kwon Doug-ja jó arc. A két konstans high idióta pedig az elviselhetetlenség és a zsenialitás határán mozog.

Nekem nem jött be a Disjointed, és ha csak az első rész alapján kellett volna ítélnem, akkor tényleg sokkal negatívabb lett volna a véleményem. Látva a folytatást és a zárást viszont azt kell mondanom, hogy megérdemli az esélyt, mert bizonyos aspektusai elkaphatják, és talán maradásra is bírhatják az embert. Én viszont sajnálom, hogy a jó ötleteket annyira elcsépelt szósszal öntötték le.

Ja, és a legeslegeslegvégén, az évadzáró (ami valójában Part 1, mert jön még 10 rész valamikor) stáblistája alatt a slusszpoén…, na, az megint nagyon aranyos volt. Sok köze nincs a történésekhez, de jó volt látni.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz