login |

The A Word

2017. 11. 28. 16:59 - Írta: gromit

1 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

(A sorozatról eddig még nem volt komolyabb írás a blogon, úgyhogy először pár szóban bemutatnám, és utána rátérnék a most indult 2. évadra)

A címben az a bizonyos A betűs szó az autizmust jelöli. A BBC sorozata a díjnyertes, de nem könnyen hozzáférhető izraeli Pilpelim Tsehubim / Yellow Peppers angol remake-je, és arról szól, hogyan változik meg egy vidéki, amúgy is kissé diszfunkcionális család élete, amikor kisfiukat autizmussal diagnosztizálják. Az angol változat elkészítésével azt a Peter Bowker-t (Blackpool) bízták meg, aki még forgatókönyvírói karrierje előtt maga is sok éven át tanított speciális nevelési igényű, köztük autista gyerekeket is.

Az észak-angliai Tóvidéken (Lake District) az ötéves Joe szülinapi zsúrjára összegyűlik a Hughes család, valamint a falu apraja, de a nagy felhajtást pont az ünnepelt élvezi a legkevésbé. Joe visszahúzódó kisfiú, nem keresi más gyerekek társaságát, reggelente egyedül indul hosszú sétára, viszont szereti a zenét, és zsenge kora ellenére komoly lexikai tudással rendelkezik az angol (főleg alternatív) zenei világról.

Felmerül, hogy nem csak úgy egyszerűen magának való gyerek, hanem a szokatlan viselkedés és kommunikációs problémák autisztikus zavarra utalnak. A család egy kis faluban lakik, ahol elég szűkösek a lehetőségek, de orvosi rendelő és általános iskola van. A szülők a várható megbélyegzést elkerülendő titokban tartják Joe diagnózisát.

Minden családtag a maga módján próbálja kezelni a helyzetet, hol több, hol kevesebb egyetértésben. De azzal, hogy magát a szót is tabuként kezelik otthon, egyértelmű, hogy elsősorban nekik maguknak kell feldolgozniuk, mit jelent ez. Eleinte mindent maguk akarnak megoldani, kísérletezések és hibák sorozatán keresztül ők is rengeteget tanulnak, és csak eljutnak oda is, hogy kérnek segítséget.

Műfaját tekintve dráma, de tipikus angolokról szól, akik a felmerülő problémákat teázással és humorral próbálják megoldani (vagy csak ignorálni), így vicces pillanatokat is tartalmaz. Az első évad kicsit hullámzó volt, a döcögős indulás-felvezetés után a 2-3. rész élvezetesre sikerült, később viszont túlsúlyba került a dráma.

Sajnos a legtöbb felnőtt karakter nem túl szerethető. A sörfőzde-tulaj özvegy nagypapa (Christopher Eccleston) elég nyers modorú, különc figura, a papa (Lee Ingleby) is makacs fajta, de a “csúcs” a mama. Nem is tudom, hogy Morven Christie-t beskatulyázták, vagy csak nekem van ilyen “szerencsém”, hogy sose látom szimpatikus szerepben. Az érthető, hogy egy anya mindenre képes a gyerekéért, de annyira akaratos, hogy szinte már bully. Mindeközben a báty/sógor házasságának válsága különösebben nem is érdekelt.

Az egyenetlenséget remekül ellensúlyozza a főszereplő kissrác és a zene. A kisfiú szerintem nagyon jól játszik. Megjegyzendő, hogy az autizmus nagyon széles spektrumot jelöl (és nincs közvetlen személyes tapasztalatom), nem lehet mondani, hogy Joe a tipikus eset, viszont egyes tulajdonságokra rá lehet ismerni.

A készítőnél meg nem véletlenül emeltem ki pont a Blackpoolt. A The A Word-ben ugyan nincs megkoreografált táncos ráéneklés, de itt is hangsúlyos szerepet kap a zene. Már az indie soundtrackért is érdemes nézni sorozatot. Joe számára ugyanis a zene a mentsvár, de egyben fontos kapocs is a külvilághoz (a stílus persze az apja ízlését tükrözi). Kicsit fura hallani egy ötéves gyereket énekelni, hogy World, shut your mouth, de itt abszolút működik.

A környezetet és a fényképezést is meg kell említeni. A táj lenyűgöző, egyszersmind félelmetes is: kisebb-nagyobb tavak között fátlan hegyek-dombok, nagy nyílt terek. Nézőként könnyű átérezni, hogy az útról letérve kellő helyismeret hiányában remekül el lehet tévedni. Átvitt értelemben viszont az út követése, illetve keresése az, amiben a The A World hiánypótló az (angol) sorozatos világban.

A tovább mögött a 2. évad kezdéséről pár szót.

Kétéves időugrással folytatjuk. Elsőre ez talán soknak hangzik, de ez teljesen magától értetődő döntés volt a készítőktől, hiszen nagyjából ennyi telt el a két évad forgatás kezdete között. A Joe-t alakító kisfiú nőtt egy kicsit azóta.

Az 1. évadban a szülők ugye félig-meddig felhagytak a kezdeti struccpolitikájukkal, de nem teljesen. Joe nincs tisztában a helyzettel, hogy miért és miben más, mint osztálytársai.

I’m autistic. I’m autistic. I’m autistic. Nobody wants that.

A szívem szakadt belé, amikor szembesülünk, hogy Joe szembesült a diagnózisával. Hiába a külön személyes segítő, a helyi iskolában akadnak gondok. Ideje végül Joe-nak is elmagyarázni, illetve megpróbálni elmagyarázni, hogy mit jelent az a bizonyos szó, hogy autizmus. (Mindezt persze úgy, hogy mai ismereteinkkel teljesen pontosan mi se tudjuk és értjük.)

A 2. évad nyitányában az útkeresésben a neten kutakodás és a szakértői segítség mellett megjelenik az egymást támogatók csoportja – kivételesen Alison a lelkes és Paul a szkeptikus ezzel kapcsolatban. Továbbá felmerül, hogy célszerű lenne egy speciálisabb iskolára váltani. A következő részben, vagy részekben kiderül majd, hogy ez mennyire volt jó ötlet. (Az első évadban ugye Joe nagyon is ragaszkodott a helyi iskolához, a megszokott környezethez.)

Természetes, hogy a gyerek fontos a családban, de nem minden forog körülötte. Mégis a tágabban vett család élete már-már szappanos fordulatokkal alakul rögtön a nyitányban. Azt hiszem, megint nem fog minden szál egyformán érdekelni.

 

1 hozzászólás Ne habozz!

Wisp - 2017. 12. 01. 00:07

Gondolkodtam, hogy bele kéne nézni az Atypical-ba, de a “főhős csajozni próbál” téma kevéssé vonzott. Így ennek a két évadára valószínűleg előbb sort kerítek, köszi, hogy felhívtátok rá a figyelmem :)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz