login |

Terápia: a második hét – írta isolde

2017. 12. 04. 15:15 - Írta: vendegblogger

12 hozzászólás | kategória: hazai termék, kritika,

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

A második héten máris szóba kerülnek a terápiás keretek, vagyis azok a „szigorú szabályok”, amikhez a terapeuták „úgy ragaszkodnak”. András már az elmúlt évadokban is hajlamos volt esetenként, khm, lazábban kezelni a terápia kereteit, és nincs okunk azt gondolni, hogy a harmadikban megváltozna. De miféle szabályok és minek ez az egész?

A pszichoterápiában határoknak vagy terápiás kereteknek hívják azoknak a szabályoknak az összességét, amik arra szolgálnak, hogy a terápiás kapcsolat valóban terápiás kapcsolat legyen, és ne valami egészen más. Ezek között vannak egészen gyakorlati dolgok is: terápiás keret az is, hogy a terápia heti X alkalommal Y percig tart (általában 50 perc), melyik napon hánytól hányig, mennyibe kerül, hány alkalomra tervezzük, lehet-e az ülések között telefonálni/emailezni a terapeutának, stb.

Már ezeket sem jó felrúgni: bár csábítónak hangzik meghosszabbítani az ülést egy fél órával, ha a kliensem épp valami izgalmas témába kezdett bele és utána nem jön senki, de ennek is komoly hátrányai vannak. A pontos befejezés biztonságot ad, hiszen ha a kliensem pontosan tudja, hogy 16.50-kor azt fogom mondani, hogy „lejárt az időnk”, és megemlít 16.45-kor egy szörnyű gyermekkori sztorit, akkor tudom, hogy most csak megemlíteni akarta, még nem kész rá, hogy kifejtse részletesen.

Ha nagyon érdekel és meghosszabbítom miatta az órát, akkor az összes többi órán, amit nem hosszabbítok meg, szomorú lesz, hogy akkor az a téma nem érdekel engem, azokon a napokon unalmas volt? Esetleg próbál egyre izgalmasabb sztorikat előhúzni, hogy felkeltse a figyelmemet, ami nem jó irány.

A határok közé tartozik a kettős kapcsolat kérdése is: ez azt jelenti, hogy a terapeuta a terápia ideje alatt nem létesíthet másfajta kapcsolatot a klienssel. Erről általában elsőre mindenkinek a szex ugrik be, és igen, valóban tilos a kliensünkkel kavarni. Magától értetődő, nem? Mégis, még ma is vannak esetek, amikor terapeuták nem tartják be ezt a fontos szabályt, mert mondjuk önzők és akarnak egy jót hetyegni, vagy ostobák és azt képzelik, ezzel jót tesznek a kliensüknek.

A Magyar Pszichoterápiás Tanács Etikai Kódexe így fogalmaz:

A pszichoterapeuták a kezelés alatt nem létesítenek és nem tartanak fenn szexuális kapcsolatot pácienseikkel. A pszichoterapeutának a kezelés befejezése után is arra kell törekednie, hogy páciense számára pszichoterapeuta szakemberként maradjon elérhető. A pszichoterapeuták a terapeuta-páciens kapcsolatot nem használják személyes előny szerzésére, politikai, vallási célok elérésére, közös üzleti vállalkozások alapítására. A kettős kapcsolat elkerülése érdekében nem létesítenek pszichoterápiás kapcsolatot olyan személlyel, akivel szoros személyes kapcsolatban állnak /pl. családtaggal, rokonnal, baráttal, közvetlen munkatárssal/ ill. olyan személlyel, aki egy páciensükkel szoros kapcsolatban van.

Ebből két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy a terápia lezárása után sem kavarok a kliensemmel! Mert arra törekszem, hogy utána is pszichoterapeuta szakemberként maradjak elérhető. Rengetegszer előfordul, hogy páciensek évekkel a terápia után visszajönnek és kérnek 1-5 alkalmat, egy-egy krízist, fontos kérdést megbeszélni, én is csináltam ilyet a saját önismeretemben anno.

Ha a terápia után a terapeutámmal szexeltem volna, akkor ez lehetetlen lett volna (mondjuk fura is, mivel egy néni). A másik, hogy nem létesítünk pszichoterápiás kapcsolatot olyan személlyel, aki páciensünkkel szoros kapcsolatban van: vagyis nem kezeljük a kliensünk anyját, lányát, pasiját, testvérét.

Mire való ez a szigor? A terápiás kapcsolat minősége az egyik olyan tényező, ami a pszichoterápiák hatékonyságvizsgálatai szerint a hatékonyságot előrejelzi. A jó terápiás kapcsolat pedig lojális és egyoldalú,: a kliensemet nem terhelem a saját problémáimmal (világnézetemmel, orgazmusommal, nem adok el neki edénykészletet, stb), a kapcsolat egyetlen célja, hogy a kliens problémáin dolgozzunk.

Ha közben hozzám jár az anyja is, akit mondjuk kedvelek, akkor nem leszek elég együttérző, amikor a kliens szidja őt, vagy fordítva. A keretszegések nagyon gyakran első ránézésre úgy tűnnek, mintha a kliens érdekében történnének (ráhúzunk egy félórát, elhozhatja a pasiját, magányos, hát jó, lefekszem vele), de igazából mindegyikkel neki okozunk kárt.

Az egyes részekről, és innentől spoilerekkel a tovább mögött folytatom.

Zsolt elmondja a rémes, bántalmazott gyerekkorát, ezzel kapcsolatban szerintem nagyon fontos, hogy a gyerekkor szerepét hangsúlyozzuk. A gyerekkori traumák (és most arra gondolok, amikor megvernek, vagy anyát kergetik késsel a szemed láttára, vagy magadra hagynak, nem arra, amikor négyest hoztál matekból és nem kaptál legót) úgy hagynak nyomot az agyfejlődésünkben, hogy az egész életünkben kimutatható. Ha kispatkányokat rendszeresen hirtelen elvesznek az anyjuktól és ijesztgetnek, a kispatkánynak megváltozik a génkifejeződése. Génjeink ugyanis adottak, örököltük őket, de képesek ki-be kapcsolódni.

A bántalmazás hatására a stresszérzékenységért felelős gének kapcsolódhatnak: a traumatikus gyerekkor hatására ugyanakkora felnőttkori stressz erősebb reakciót indít be bennünk mind fizikailag (szaporább pulzus, magasabb vérnyomás), mind lelkileg. A túlzott stresszérzékenység meg hajlamosít egy sor betegségre, cukorbetegségtől magas vérnyomáson át a depresszióig. Szóval nem szabad legyinteni a gyerekkori élményekre, régen volt, tedd már túl magad rajta, hanem át kell dolgozni őket, foglalkozni velük. Mondjuk szegény Zsolt nem is tudna nem foglalkozni.

Krisztina a tankönyvi bántalmazottnő, szépen elmondja azt, ami iszonyú gyakori: hogy bűntudata van, amiért „beárulta” a bántalmazóját, meg hogy miért marad mégis vele. A bántalmazó kapcsolatban élő nőkkel ezért iszonyú nehéz dolgozni segítőként, ezt csinálják, egy lépés előre, kettő hátra. A „miért marad” kérdésre egyébként a NaNe egy egész könyvben válaszol, ami ingyen letölthető itt, ha valakinek az ismeretségi körében van bántalmazó kapcsolat, érdemes elolvasni.

Sándor kapcsán a terapeuta önfeltárása jutott eszembe, megkérdezi ugyanis Andrástól, hogy elvált-e vagy mi a helyzet a házasságával? Válaszoljon-e a terapeuta az ilyen kérdésekre? Nem tilos, de mindig át kell gondolni, miért kérdezi ezt a kliens, miért fontos, hogy tudja, és miért épp most kérdezi? És főleg: hasznára válik-e NEKI, ha válaszolok?

Néha jót is tehet a terápiának az önfeltárás, de vissza is vetheti azt, például, ha meddő nőknek tartok terápiás csoportot, és elmondom, hogy én is meddő voltam, de azóta már lett gyerekem, akkor a csoport egy része örülni fog, hogy van fény az alagút végén, a másik része meg dühösen irigyel, amiért nekem sikerült, nekik nem. Az önfeltárás indokolatlan terhet is tehet a kliensre: a kliensemnek nem feladata, hogy meghallgassa a csúnya válásom vagy a kretén főnököm történetét, ő azért jött, hogy az ő történetével foglalkozzunk.

Edit ugye az ülés végén bevallja, hogy András a húga terapeutája volt. Ilyet nem szabad vállalni, Andrásnak azt kellene mondania, hogy ajánl valaki mást. A helyzet mégis nagyon szép példa arra, milyen esetekben lehet mindez mégis jótékony: Edit anyja és Edit lánya is a húgát választották őhelyette, ha most András is a „húgát választja” és őt elzavarja, az tényleg rossz lenne neki.

Ha András a szabályt lazán kezelve mégis elvállalja Editet, azzal korrigálhatja ezt az élményét – ugyanakkor nem lojális többé a húghoz, és ha a húg a jövő héten vissza szeretne jönni Andráshoz terápiára, akkor igencsak nagy bajban lenne mindenki.

Az Adélos üléseket még mindig kissé nehéz hova tenni, mivel egy pszichoterápián van ugye terápiás cél. Itt mi a cél? Ez egyáltalán terápia? Ez mi? Valami attól terápia, hogy van terápiás cél (nincs, vagy nem tudjuk), terápiás kapcsolat (talán alakul valami), terápiás módszer (hogy analitikus vagy kognitív vagy miféle – nincs). Egy valami mindenesetre biztos, de az eddig is biztos volt: hogy András nárcisztikus.

A nárcisztikus személyiségzavarral élők így viselkednek és pont ilyen megterhelőek a pszichoterápiás órán: okoskodnak, mindent jobban tudnak, a szavamba vágnak, lekezelnek, a koromon-nememen élcelődnek, mivel számukra nagyon fontos, hogy fölényben érezzék magukat. Erre vannak technikák, hogyan lehet ezt jól kezelni, vannak terapeuták, akik profik benne, vannak, akik nem annyira – én az epizód nézése közben szenvedve fetrengtem a kanapén, hogy úristen, én ezt ingyen hallgatom szabadidőmben, hát elment az eszem, még akkor is épp elég nehéz ezt hallgatni, ha a kliens fizet érte.

Adél mindenesetre jól bírja: jól csinálja, amikor nem veszi fel a kesztyűt. Nagyon könnyű a nárcisztikusokkal belekeveredni a „ki az okosabb?” c. játszmába; könnyen előfordulhat az is, hogy legszívesebben elküldenénk őket a búsba, és az is, hogy terapeutaként behódolunk és mindent rájuk hagyunk – egyik sem célravezető, Adél viszonylag ügyesen kerülgeti ezeket a csapdákat.

Ugyanakkor néha hasznos megmondani a nárcisztikusoknak, hogy nincs rendben az, ahogyan most viselkednek / beszélnek velem, ezt empatikus konfrontációnak hívja a szaknyelv és ha jól csinálják, sokat lendít a terápián – Adél ezt (még) nem csinálta. A Parkinson-kórt pedig tényleg nem mutatja ki a CT vagy az MR.

12 hozzászólás Ne habozz!

Jolly - 2017. 12. 04. 15:39

Nagyon szeretem a szakember szemszögéből írt kritikákat az ilyen szakmai sorozatoknál, mert mindig adnak egy érdekes nézőpontot, mint itt is.

Duddits - 2017. 12. 04. 15:48

Ez is szuper lett, köszönöm!

dukyka - 2017. 12. 04. 15:52

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz írni Adélről a későbbiekben. :)

Col-Lector - 2017. 12. 04. 17:07

Imádom, alig várom a harmadik heti elemzést! :)

Köszönöm az élményt, respekt.

Daru Madar - 2017. 12. 04. 18:59

Gratulálok, szuper kis kritika! Nagyon érdekes és hasznos egy profi szemszögéből is olvasni a sorozatról.

Dawnie - 2017. 12. 04. 19:53

A korábbi évadokban milyen jellemzők utaltak a nárcisztikus személyiségzavarra Andrásnál?

isolde - 2017. 12. 04. 20:02

@Dawnie: hát ugyanezek, Ágnesnél is kb ugyanezt tolta, semmiféle akár építő kritikát nem fogadott el, fölényeskedett. + az is nárcisztikus vonás, ha azt gondolja az ember, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, pl az adott szakma szabályai, amiket így időnként meg is szeg.

Dawnie - 2017. 12. 04. 20:19

Értem, köszönöm! De ha az írók szándéka szerint is az lenne, akkor nem lett volna ez már egyértelműen kimondva, akár Ágnes, akár Adél által? Szokás megmondani a terápia során az adott személynek, hogy ilyen zavara van, vagy elég, ha te tudod, és aszerint kezeled?

isolde - 2017. 12. 04. 21:52

@Dawnie: ez egy jó kérdés. Szerintem András pontosan tudja, nem csoda, hogy magára veszi, amit Ágnes ír a nárcizmusról szóló könyvében :)

Amúgy nem feltétlenül, a diagnózis az csak egy szó, nem arra kezelem a klienst, hanem arra, ami az ő problémája. Egy nárcisztikust arra kezelek mondjuk, hogy nem bírja a kudarcot, hogy iszonyú szüksége van arra, hogy ő legyen a legszebb-legokosabb, hogy nem tud tartalmas, egyenrangú párkapcsolatokat kialakítani, hogy nem mer esendő ember lenni. Ilyesmi. Ezeket mondom neki, nem a diagnózis nevét. De ha megkérdezi, megmondom persze azt is, nem titok.

Sengam - 2017. 12. 04. 23:52

Szerinted az Edit elvállalása mellett nem lehet még az is érv, hogy a húga végstádiumban van? És így nem áll fenn az a lehetőség, hogy ő visszajöjjön terápiába. Gondolkoztam ezen, hogy miért van ilyen sok keretszegés a sorozatban, amikor amúgy meg nyilvánvalóan volt pszichoterapeuta szakmai jelenlét a készítés során hisz egy csomó hiteles párbeszéd jött létre. Szerintem szándékosan, mert csak így lehet beleszőni az izgalmas/krimi/romantikus szálat – különben oktató videó lenne és csak szakmabeliek néznék.

isolde - 2017. 12. 05. 08:54

@Sengam: persze, kell a dráma meg az izgalom, nyilván ezért.
Hát, igen, ugyanakkor ha még pár hónapig húzza a Húg, miért ne jöhetne vissza az élete végén felmerülő kínzó kérdéseket átbeszélni vagy ilyesmi? Csak akkor lehetnénk biztosak benne, hogy tuti soha nem lesz szüksége pszichoterápiára, ha már el lenne temetve.

Jimmy,a szent - 2017. 12. 05. 12:31

András direkt provokálja Adélt,mert imponál neki a nő tárgyilagos,kimért orgánuma.Esélyes hogy az utolsó találkozásuknál egymásba omolnak.Ezért nem is hasonlít terápiás jellegre kettejük színe.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz