login |

Terápia: a harmadik hét – írta isolde

2017. 12. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 hozzászólás | kategória: hazai termék, kritika,

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Dobálózom itt a nárcizmussal, András is az, Róbert látatlanban az, gondoltam, itt az ideje elmagyarázni, mit is jelent. A laikus nyelvben nagyjából az önzést, az önimádatot jelenti, pszichiátriában ennél egy fokkal árnyaltabb a dolog.

A nárcisztikus személyiségzavar a személyiségzavarok közé tartozik – személyiségzavarnak azokat a tünetegyütteseket nevezzük, amelyek az egyént egész életében jellemzik, mintegy tulajdonságok összességeként. Vagyis nem egy konkrét betegség, ami ettől-eddig tart, hanem viszonylag állandó személyiségjellemző(k).

A személyiségjellemzők összességéből akkor lesz személyiségzavar, ha olyan fajták és annyira kifejezettek, hogy szenvedést okoznak az illetőnek és/vagy környezetének az élet több területén: a személyiségzavarral élők nehezebben tudnak kapcsolatokat kialakítani, a tanulásban, karrierben, normál életvitelben akadályozza őket az, amilyenek.

Személyiségzavarból sokféle létezik, egyik közülük a nárcisztikus zavar. A nárcisztikus személyiségű ember fő jellemzője, hogy rengeteg csodálatot igényel, ugyanakkor kevéssé együttérző másokkal.

A tovább mögött felsorolom a hivatalos diagnosztikai kritériumokat, öt vagy több jellemzőnek kell teljesülnie az alábbiak közül, és ha ez az illetőre egész életében mindig jellemző, akkor lehet kimondani rá a diagnózist.

  1. Saját fontosságáról nagyzoló érzése van, teljesítményét, tehetségét eltúlozza (van egy olyan érzésem, hogy Róbert regénye ehhez a kritériumhoz kívánkozik, bár nem olvastuk :).
  2. Gyakran fantáziál határtalan sikerről.
  3. Úgy érzi, hogy különleges teremtés, akit bárki nem érthet meg (persze, mindannyian azok vagyunk, de a nárcisztikus pácienst csak a professzor kezelheti, holmi docens úgysem érti meg őt).
  4. Túlzó mértékű csodálatot vár el.
  5. Feljogosultság érzése, azaz indokolatlanul kedvező bánásmódot vár el (esetleg úgy gondolja, rá nem vonatkoznak a szabályok).
  6. Kapcsolataiban önző.
  7. Empátiás, együttérzésre való készsége hiányos.
  8. Irigy, vagy azt hiszi, mások irigyek rá.
  9. Gőgösen, fennhéjázóan viselkedik.

Nem kell mindegyiknek teljesülnie, csak ötnek, vagyis simán lehet valaki nárcisztikus úgy is, hogy mondjuk nem irigy és nem fantáziál, stb. Nem annyira szimpatikus figurának tűnik, igaz? A nárcisztikusokkal valóban sok baj van, főleg olyankor, ha határtalan önbizalmuk fenntartásához le kell értékelniük másokat, ilyenkor ugyanis hajlamosak rettenetesen kritikusak lenni – a „csak én vagyok okos, mindenki más egy idióta” stílusban. Ez eléggé meg tudja rontani a baráti és szerelmi kapcsolataikat.

De nem csak a külvilágnak nehéz elviselni a nárcisztikusokat, nekik sem jó. Egy nárcisztikus személy ugyanis nem engedheti meg magának a kudarcot, nem bírja elviselni, ezért titkon egy csomót retteg tőle; a sikereinek nem tud örülni, mert sosem elég; ráadásul nagyon nehéz új dolgokat megtanulnia is, hiszen az elején még bénázunk, a nárcisztikus pedig ezt sem bírja elviselni magától. Adjanak egy gitárt és a második héten jobban játszom, mint Paco de Lucia – ha nem, akkor a nárcisztikus nem tanul meg gitározni.

Az életben akkor boldogulunk jól, ha képesek vagyunk belátni, hogy valamiben bénának, kezdőnek lenni, hibázni nem rettenetes titkolnivaló szégyen, hanem oké, tanulunk belőle, többet gyakorolunk, egyre jobbak leszünk. A nárcisztikusok nem engedhetik meg maguknak, hogy esendő emberekként viselkedjenek, emiatt építő kritikát sem igazán képesek elfogadni, Andrásra ez például jellemző. Nem engedik meg maguknak, hogy másokra támaszkodjanak, segítséget kérjenek, pedig ez is jól jönne néha.

A nárcisztikusok egy tipikus alcsoportja a megmentő-szindrómás nárcisztikusok: akik mindenhatónak gondolják magukat és mindenkit meg akarnak és meg tudnak menteni. Sebészek, pszichoterapeuták között sok ilyen személyiség megfordul, és van, hogy valóban kiválóak a szakmájukban, de persze tökéletesek sosem lehetünk, mindenkit sosem tudunk megmenteni.

A megmentő-szindrómás segítők ezért gyakran kiégnek, elveszítik lelkesedésüket a munkájuk iránt, mert nem veszik észre, hogy százból 98 embert megmentettek és az csodálatos – ők akkor lennének elégedettek saját magukkal, ha azt a maradék kettőt is sikerült volna. András ezt meg is fogalmazza.

Közeli kapcsolatokban a nárcisztikusok iszonyú fárasztóak, mivel képtelenek esendő emberként viselkedni, egyfolytában arcoskodnak vagy kritizálnak, nehéz hozzájuk közel kerülni és/vagy egyenrangú kapcsolatot kialakítani. Ha mégis szeretnénk, vagy már feleségül mentünk egyhez, vagy az anyánk az, akkor ezt a könyvet kell elolvasni.

Nárcisztikusokra ugyanakkor szükség van: a megfelelő, jó ügyért elköteleződő nárcisztikusok ugyanis sokat tudnak előrelendíteni a világ folyásán. Háborúkban kiváló hősök lesznek belőlük, békeidőben olyan cégvezetők, akitől ugyan a beosztottak adott esetben rettegnek, de a céget csodásan felfuttatják, vagy épp remek írók, énekesek, sztárok.

Ha hajlandó vagyok mindent megtenni azért, hogy csodáljanak, az kiemelkedő tettekre sarkallhat: én például civilben nárcisztikus szakács vagyok, egyre jobb saját készítésű bonbonokat, lekvárokat, különleges sütiket készítek és ajándékozok a barátaimnak, a mustban főtt birssajtomról nem is beszélve, kizárólag azért, hogy dicsérjenek és csodáljanak. Én megkapom a dicséretet, ők egy vagon sütit, win-win.

Ennek kapcsán még egy fontos dolog: mindenkinek lehetnek nárcisztikus vonásai, ráadásul a legtöbb ember szereti, ha dicsérik és csodálják, mégsincs nárcisztikus személyiségzavara. A nárcizmus csak akkor baj, ha olyan mértékű és az élet több területén annyira kifejezett, hogy valóban szenvedést okoz az érintettnek és/vagy a közvetlen környezetének.

Andrásnak szenvedést okoz, hogy elégedetlen a terápiái sikerével, hogy totál kiborul attól a lehetőségtől, hogy esetleg beteg és kiszolgáltatott lesz, hogy képtelen jól fogadni az együttérző segítséget vagy az építő kritikát.

Róbertet nem ismerjük, de hogy a feleségének okoz némi szenvedést a nárcizmusa, az talán egyértelmű. Lehet, hogy egyikőjüknél sem diagnosztizálható a személyiségzavar (mert nincs meg a legalább 5 jellemző) – akkor csak azt mondjuk, hogy az illetőnek nárcisztikus vonásai vannak, amelyek nem érik el a személyiségzavar szintjét.

Akkor rátérnék a konkrét részekre.

A harmadik héten András egész jó terapeuta volt, nem? Jó, hát empatikus visszajelzést most sem adott túl sokat, de legalább az értelmezései helytállóak voltak és mintha nem is annyira kíméletlenül osztogatta volna őket.

Zsoltnál remekül ráérzett két dolgora: hogy a verbálisan magát nehezen kifejező páciens terápiájában jó ötlet valami nonverbális módszerrel, jelen esetben a rajzzal próbálkozni. A másik, ami az életben is egy valós probléma, hogy nagyon nehéz, ha csak a terápiás órán lehetsz gyenge, azon kívül viszont erősnek kell mutatkozni.

Egy jó terápiás óra érzelmi hatása nem múlik el az 51. percben, hazafelé úton még lehet, hogy sírok, meg a témával álmodom – Zsolt ezt nem teheti meg, mert börtönben van, nem mutathat gyenge arcot a cellatársaknak. Ezért nehéz például jó önismereti csoportot tartani iskolai tanóra keretében (nehéz úgy mélyre menni, ha negyed óra múlva fizikadolgozatot írsz).

Ezzel nincs mit tenni, nem mindig megoldható, például Zsolt esetében sem, de jó tisztában lenni vele és terapeutaként tiszteletben tartani, pl. figyelni rá, hogy a páciens az óra végére össze tudja szedni magát.

Krisztina óráján András egész jó, jó értelmezéseket ad, nem is mindig szájbarágósan, inkább kérdésként („Hiszti az egész”. „Ki mondja ezt?”), olykor empatikus is. Az is jó ötlet, hogy a megtépázott önbizalmú nőt olyan életszakaszáról beszélteti, amikor magabiztos volt.

Itt számomra egy kissé baljóslatú, hogy állandóan azt nyomatja, hogy Krisztina beszéljen a férjével. Ha ez egy valódi bántalmazó kapcsolat, akkor minden ilyesmi haszontalan és inkább ront a helyzeten. Bántalmazottak pszichoterápiás ülésére nem hívjuk be a bántalmazót, nem beszélünk hármasban, és nagyon meggondoljuk, mikor tanácsolunk a bántalmazóval való szembeszállást, a konfliktusok felvállalását. Én nem merném Krisztinának azt tanácsolni, hogy beszéljen a férjével őszintén, András meri, hát, reméljük, nem lesz belőle baj.

Sándor óráján nem pálinkáznak, ez igen helyes. A férjem azt kérdezte, normális-e, megszokott-e, hogy a páciens az ülés közepén elviharzik. Nem. Vannak páciensek, elsősorban a borderline személyiségzavarral élők, akik hajlamosak impulzívan, ötletszerűen viselkedni, érzelmeiket nehezen szabályozzák, rájuk jellemző lehet, hogy nem bírják a feszültséget egy-egy órán és kimennek, de velük is elég jól meg lehet beszélni az ilyesmit.

Természetesen kiszaladni a terápiás óráról nem oké, épp az lenne a fontos, hogy ha valami súlyos, érzelmileg megterhelő téma jön elő, azt meg lehessen beszélni. Ezért én mondjuk nagyon szigorúan venném az ilyesmit és következő órán megbeszélném, hogy ez keretszegés és tilos.

Edit ülése jól példázza, milyen buktatókat rejt, ha elvállaljuk a volt páciensünk tesóját. „Most is ő jár a fejében, miközben velem beszél?? És rólam mit mondott?”

Adél nyugodtan adhatna fájdalomcsillapítót, nem értem, András mit hisztizik azon, hogy az szabályszegés lenne, semmiféle olyan szabály nincsen, hogy ne adhatnék a kliensnek egy algopirint, ha fáj a feje. Vagy vizet, ha szomjas. Adél továbbra is remekül kerüli a konfrontatív, nárcisztikus kliens csapdáit: amikor András kiabál vele, és teljesen nyugodt, cseppet sem kioktató vagy ellenséges módon, mégis határozottan azt mondja neki, hogy „Kérem, ne kiabáljon”, azt kezdő terapeutáknak tanítanám.

Ugyanakkor olyan szabály nincsen, hogy a saját önismeretemen ne beszélhetnék a pácienseimről, Adél itt rendreutasítja Andrást, hogy ez nem szupervízió, ez fura, hiszen terapeutaként az önismeretemhez hozzátartoznak a klienseimre adott érzelmi reakcióim is. Ennek inkább az lenne az akadálya, hogy Andrást elvileg köti a titoktartás a saját kliensei irányába, de lehet, hogy a titoktartásról írok majd máskor külön, mert ez nagy téma.

6 hozzászólás Ne habozz!

kietlen - 2017. 12. 11. 16:13

Nekem úgy tűnt, hogy Adél se adott nagyon sok empatikus visszajelzést. Mondjuk én már végig néztem, de ő is inkább értelemez.

symor - 2017. 12. 11. 22:27

Köszönöm @isolde, továbbra is egy élmény olvasni :)

Ha még nem nézed a Mindhunter-t kérlek kezdj bele és írj róla!

human - 2017. 12. 11. 22:46

a képeket én rontottam el, sorry

Killjoy - 2017. 12. 12. 12:18

Annyira szeretem ezeket az írásokat. Azért is jók, mert picit visszább lépek az eseményekben, mert én a TV-s adással párhuzamosan haladok, így egy héttel előbb járok a részekben, így néha már látom (pl. most Krisztina esetében), hogy az előre vetített lehetőségek mennyire valósultak meg.

Plusz tipp, bár tudom, hogy nem feltétlenül rajtatok múlik, de az oldal szerkesztői esetleg megpróbálhatnának más témákhoz is értő szakértőt szerezni, én biztosan nagyon szívesen olvasnám az ilyen típusú cikkeket is. Most kapásból a House ugrott be, amit egy orvos ismerősöm a kezdetekben nagyon szeretett, mert azt mondta, hogy szakmailag is egészen rendben voltak az esetek, vagy mondjuk egy hivatásos nyomozó véleményét egy jobb nyomozós sorozattal kapcsolatban.

Mondanám saját szakmámat, az informatikát is, de ott néha akkora marhaságok vannak, amit szakmai szemmel nézve fejet a falba verős hülyeségnek látok, de közben a kutyát nem hatja meg. Pl. legutóbb az EyeCandy darálása közben lestem, mint a lukinyúl, hogy a 192.168.1.142 IP-cím nem más, mint egy new yorki motel! A szép csak az benne, hogy az ilyen IPv4 címek (192.168…) mind belső hálózati címek… Vagy épp mikor egy filmben a keresett IP címben 287-es szám szerepelt, mikor az IPv4-nél 255 a max… De persze, tudom, hogy ez nem annyira érdekes :) De mondjuk egy nyomozós, vagy egy jogi sorozatnál biztosan sok érdekességet tudnának összeszedni az ahhoz értők, ami a laikusok számára is emészthető, mint amilyenek Isolde írásai.

HubbaBubba - 2017. 12. 12. 13:28

Tehát akkor Oskar Schindler is nárcisztikus volt?

isolde - 2017. 12. 14. 09:07

@HubbaBubba: nem tudok róla semmit, csak a filmet láttam, az alapján nem tűnt annak. Látatlanban nem diagnosztizálunk :) én amúgy is rettenetesen utálom az olyanokat is, hogy akkor utólag megmondjuk, van Goghnak, József Attilának mi volt a diagnózisa.

Azért kérdezed, mert hősies volt? Nem minden hős nárcisztikus, van egy csomó normális, meg egy csomó szorongó, aki amúgy sose lenne hős, csak a körülmények áldozata, meg mindenféle.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz