login |

When Calls The Heart – írta Alice

2017. 12. 16. 18:50 - Írta: vendegblogger

4 hozzászólás | kategória: Kanada odavág, kritika,

Mivel ennek a hangulatos családi kosztümös sorozatnak már az 5. évadját is berendelték, érdemes lenne hosszabban is szót ejteni róla a Junkie hasábjain is, ráadásul magyar berkekben igazából szinte sehol sem írnak róla. Egy kissé mintha hátrányban lenne. Egyrészt még sosem járt a hazai tévében, másrészt borítékolom, hogy sokak a Hallmark szó hallatán azonnal menekülőre fogják. Bár értelemszerűen megvan egy alap célközönsége, kár lenne ennyivel elintézni.

A sorozat 2013 őszén egy bevezető tévéfilmmel indult, ezt követte különféle reboot megoldásokkal kapcsolódva eddig 4 évad. Évadonként átlagban 10 részt számolhatunk, csemegeként dupla epizódokkal és évadon kívül mozgó bónuszrészekkel, mint pl. a Downton Abbey-nél. Ha valaki csatlakozni szeretne, éppen időben van egy őszi-téli darához, mivel az utóbbi években mindig februárban jöttek az új részekkel.

„Nagyfilmes” alapozást láthattunk már a Dr. Quinn-nél vagy akár a Battlestar Galacticánál is, arra mindenképp érdemes figyelni – reboot ide vagy oda – hogy a sorozattal való ismerkedést feltétlenül ezzel a bevezetővel érdemes kezdeni, mert világteremtésben, hangulatban kihagyhatatlan.

Itt már elhangzott, hogy a sorozat atyja Michael Landon Jr., akinek tudjukki az apukája, de én ezt a vonalat most hanyagolnám, inkább a Hallmark jelenséget említeném meg. A Hallmark szóról többnyire cuki képeslapok, tömény(telen) amerikai giccs, no meg romkomok, családi filmek tömkelege jut eszünkbe, maradjunk most annyiban, hogy ez is amolyan álomgyár, ahonnan a mennyiség és a minőség harcából jó kis alkotások is kikerülnek a futószalagról, szerencsére.

Nálam sok jó pontot szereztek, amikor kis hazánkban is megjelentek. Nem tudom, annak idején kinek volt Hallmark csatornája, de nekik hála az új évszázad első éveiben olyan – akkor hiánypótló, először leszinkronizált – filmeket, minisorozatokat kebelezhettem be, mint mondjuk Children of Dune vagy a levadászhatatlan brit kosztümös The Moonstone, sőt, volt pár ütős saját gyártású kalandfilmjük is, irtó hangulatos werkfilmekkel. Arról nem is beszélve, hogy először ők adták le nálunk a Dr. Quinn sorozat összes létező részét, méghozzá napi(!) adagolásban – a kortárs rokonlelkek bizonyára átérzik ennek jelentőségét.

Az általuk gyártott filmekről jóval vegyesebbek a benyomásaim. Hálát adok az égnek, hogy sorozatunk olyan, amilyen, és nem hallmarkosabb, mert elég vékony a határvonal, és bizony a mai napig vannak olyan filmjeik, amik számomra egész egyszerűen nézhetetlenek, annyira ömlengősek és cukormázasak, és akkor a harmatgyenge forgatókönyveket, valamint a vallási és egyéb szemléleteket nem is említettem: ezek mind benne vannak a pakliban, ha belekezdek egy ismeretlen darabba.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, kitérve arra, hogy mire is hasonlít a When Calls The Heart, hogy kiknek ajánlom.Szóval egy kicsit lutri az egész, akkor derül ki valamiről, melyik kategória, ha adunk neki esélyt. Tapasztalataim szerint önmagában az alkotók neve sem garancia semmire, és ez az ifjabb Mr. Landonra is igaz.

Testvérsorozatok

Rokon sorozatai – szigorúan Kanada/USA merítésből – pl.: Váratlan utazás, Kisemberek (Little Men – alig ismerik, de nálam óriási kedvenc), Dr. Quinn, Christy. Aki ezeket szereti, bátran kezdjen bele, mert mindegyikből van benne bőven, még ha nem is feltétlenül egy korszakról vagy helyről mesélnek.

Távolabbi rokonai a Brit Columbiához köthető sorozatok, ez a kanadai tartomány rengeteg gyöngyszemnek adott helyszínt, forgattak itt Dark Angel, Eureka, 4400 és Battlestar Galactica jeleneteket is, és még sok száz szériát. A színészgárdánk óriási arányban kanadai, és bőven találtam ismerős arcokat is, pl. Mr. Gowen (Martin Cummins) épp a Sötét Angyal-ban gonoszkodott. Aki többre kíváncsi, bátran nézegesse a sok filmográfiát, engem ért pár meglepetés az IMDb-n.

A történet

Történetünk a XX. sz. elején játszódik, Kanadában. A többségében brit színészeket felvonultató bevezető filmben megismerkedünk a hamiltoni elit krémjéhez tartozó Thatcher családdal, ahol is a középső lány, Elizabeth (Poppy Drayton) friss diplomás tanítóként épp készül kilépni a nagybetűs életbe. Elképzeléseit hallván családja nem repes a boldogságtól, valamennyire jogosan, mivel soha még a lábát sem tette ki otthonról, és ki-ki a maga módján próbál „besegíteni” neki.

Nem sokkal azután, hogy a család egy régi ismerőse, a megkomolyodott, rendőrtisztté avanzsált Edward (Daniel Sharman) felkeresi őket, Elizabeth véletlenül megtalálja apja húgának naplóját, akit ő nem ismerhetett, és akiről a nevét kapta. A szavai és története óriási hatással vannak rá. Innentől két szálon fut a cselekmény, megelevenedik a napló, követjük mindkét Elizabeth Thatchert, figyelve, hogy melyikük mihez kezd a változatos kihívásokkal, komfortzónájuktól a lehető legtávolabb. Közben remekül szórakozunk, és időnként elővesszük a zsebkendőnket is, aki akar, fanyaloghat is néhol.

Mindent összevetve a bevezető film kimondottan aranyos, azzal a bizonyos időtálló, kedves humorral, komótos tempóval, kalandokkal. A vártnál igényesebbnek találtam. Itt-ott persze túl meseszerű, de a műfajba beleillett.

A naplós sztoriból inkább ódon hangulat sugárzik, a „jelen” idejűből frissebb, izgalmasabb, de az egésznek megvan az a varázsa, ami engem mindig is a képernyő elé szegezett. Ami hiányérzetet keltett bennem, az a befejezés, ugyanis igen kurtán-furcsán varrták el a szálakat, főleg a nagynéninél. Eléggé dühítő. Mondhatni a jó hír, hogy a film önállóan is teljesen élvezhető, a rossz, hogy végül is cliffhangerrel ér véget.

Akit Maggie Grace és Stephen Ammel érdekel, a napló lapjain keresse őket. A játékidejük kevesebb, de van pár kulcsjelenetük. Marketing okokból inkább őket mutogatták a promókban.

A sorozatba való beágyazódást később bővebben kifejtem, térjünk át a sorozat történetére. A fő helyszínünk egy isten háta mögötti nyugat-kanadai bányászvároska, Coal Valley, a pontocska, amit a Thatcher família csak közös erővel, nagyítóval talált meg az atlaszban. Már a neve is beszédes: Szénvölgy.

Főhősnőnk, aki értelemszerűen az ifjabbik Elizabeth Thatcher (Erin Krakow), megérkezvén döbbenten hallja, hogy alig 3 hónapja bányarobbanás történt a városban, amelyben a férfi lakosság nagy része, közel 50 ember odaveszett.

Nemcsak, hogy el kell fogadtatnia magát a tanítói bérét összekuporgató asszonyokkal, akik származása miatt egyébként is orrolnak rá, mondván, hogy egy elkényeztetett fruska, aki nem ért semmit, és ők nem ilyen lovat akartak, kap egy egész osztálynyi összetört szívű gyereket és egy mélyen gyászoló, elfojtott indulatokkal teli várost, ahol ráadásul mindenféle rejtélyes esetek is történnek, és a bányatársasággal is mindennaposak az afférok.

A lány természetesen megmakacsolja magát és marad, de szinte minden lépésért foggal-körömmel küzdenie kell. Nagyjából vele egy időben érkezik egy meglepetésszerűen iderángatott lovasrendőr, Jack Thornton (Daniel Lissing), akinek közel s távol egy szem hatósági személyként szintén megvannak a maga problémái.

Dióhéjban: ő szintén nem ilyen lovat akart és főleg nem Coal Valley-ben. Az özvegyek közül Abigail Stanton (Lori Loughlin) az, aki kezdettől támogatja mindkettőjüket, majd szépen lassan összeismerkedünk a többiekkel is.

Már önmagában a szokásos „partra vetett hal” kontraszt is ezernyi lehetőséget rejt, de a sorozat különlegessége leginkább épp ebben a többféle újrakezdéses szálban rejlik. A fő téma egyértelműen az új esély, remény, megbocsátás, küzdelem, saját lábra állás, effélék, persze a családi kosztümös műfaj keretein belül, rengeteg humorral. Az írók később más irányokba is elkalandoztak, követve a XX. század történéseit.

Benyomások

Aki a fenti rokon-sorozatokat ismeri, a klisékkel is nagyjából tisztában lehet, de mégis kit érdekel, hogy más történetekben mit ügyetlenkedtek a nagyvárosi nebáncsvirágok, ha Elizabeth találékonyságát vagy épp kudarccal végződő rögtönzéseit elnézve ilyen jókat vigyorgunk. Én aztán azt sem bánom, hogy minden kisvárosba elérkezik a vasút egyszer, a kérdés, hogy mihez kezdenek a témával, és hogyan bontják ki.

Az ismétlések vagy épp ötlettelenségek jóval zavaróbbak, pl. sokszor nem merik felborítani a status quo-t, volt pár elég bugyuta konfliktus-feloldás, a tárnákat mint helyszínt eléggé agyonhasználták, és egy porfészekhez képest kicsit túl sok bandita fordul meg a környéken. De ez legyen a legnagyobb bajunk, mert ezekre arányosan jut elegendő meglepő fordulat, és ami még jobb, hogy írtak egészen jó rejtélyfeltáró és nyomozásos szálakat is, korabeli módszerekkel. Sokszor megmosolyogtató, de a legtöbbször van hozzáadott értéke.

Aki esetleg ettől tartana, a szentimentalizmus, illetve a vallásos, példabeszédes vonulat teljesen emészthető mennyiségben jelenik meg, többnyire a szokásos varázslatos fordulatok formájában és a szereplők mindennapi életébe ágyazva, ami tökéletesen beleillik a korba és a műfajba, illetve itt-ott kapunk némi nőerőt és feminizmust is, ami különbözőképpen csapódik le az egyes karakterek megnyilvánulásaiban.

Összességében sorozatunk szerethető és szórakoztató. A műfajból adódóan szirupos, ámde nem annyira, mint amennyire lehetne, sőt, az írók néha döbbenetesen jó párbeszédeket és helyzeteket hoztak a – valljuk be – klisék mellé. Aki ezt a fajta humort szereti, végigvigyorogja. Nagy erénye továbbá, hogy szellemes, szívmelengető, sok kiváló színésszel, felejthetetlen kisváros-hangulattal(!), mindez eyecandy-vel megszórva. Negatívum, hogy időnként túl limonádé, túl egyszerű, túl ötlettelen vagy épp túl „modern”.

Világosan látszik, hogy a szirupos vonalat erőltetők időnként bele-belenyúlkáltak az eredeti elképzelésekbe, olybá tűnik, mintha a sikerre felfigyelvén kezelésbe vették volna, hogy a maguk képére formálják. Attól tartok, ügyes íróik mellett külön szakértőket is tartanak, akik egyre öntik a sorozatra a cukormázat, szerencsére egyelőre még bőven emészthető arányban. (A karácsonyi epizód kaphat felmentést).

Kiemelném az 1. évadot, ami hibái ellenére is a kedvencem a mai napig, kidolgozottsága, hangvétele, viszonylagos eredetisége és a döbbenetesen jó (gyerek)szereplők, történetszálak miatt. Realisztikusabb légkört áraszt, mint a későbbi epizódok.

Anakronizmusok

A sorozatnak sok helyütt felróják, hogy nem korhű, és bizony a 2. évadtól ez valóban szembetűnő. Vannak jelenetek, ahol a ruhák, sminkek ránézésre akár egy XXI. századi filmből is kikerülhettek volna, különösen a férfiakat nézve. Vagy a nők frizuráját. Hangsúlyozták is egy interjúban, hogy egy ideje inkább csak inspirációként alkalmazzák a korszak divatját. Aki vevő az ilyesmire, a világhálón összefuthat olyan fanatikusokkal is, akik szerint Cody kedvenc étele, a spagetti húsgombóccal sem korhű étel, és a kávézó cégérének betűtípusa túl modern. Még petíciók is születtek!

Bár időnként tényleg zavaró, nem gondolnám, hogy ne lehetne megszokni a modern külcsínyeket. A kíváncsiak ihletet is kaphatnak, kikutathatják, mióta hordanak a népek farmernadrágot, vagy épp melyik sportot mikortól játsszák.

A 2. évadot sokan a leggyengébbnek tartják, annyi biztos, hogy több szempontból a leghullámzóbb és a legtöbb változást hozó.

A történetszálakat nézve halványabbnak találtam, más a hangvétele is, jóval több a cukormáz, innentől váltottak nagyot a jelmezek-sminkek-szűrők-helyszínek terén. Másik jelmeztervezőt fogadtak fel, jóval élénkebb színeket vetettek be, és esküszöm, a karakterek többségét suttyomban beíratták egy „átváltoztatjuk” tanfolyamra, ahol előnyösebb külsőt öltöttek.

Becsületükre legyen mondva, pár dologgal kísérleteztek is, több-kevesebb sikerrel: vadonatúj helyszínekkel, új szereplőkkel, új szálakkal, háttértörténetekkel. Ezekből nagyra értékelem az ütős, váratlan fordulatokat, és a legtöbb új jövevényt. Amivel mellényúltak: az arányok, súlypontok. Éppen a jól bevált recepteket hanyagolták el, pl. az iskolát, a gyerekeket és magát a várost, amit a történet igencsak megsínylett. Később rájöttek, hogy valamennyire vissza kellene térniük a gyökerekhez, amit nagyra értékeltem.

Könyvadaptáció

Janette Oke kanadai írónőt és könyveit nem ismerem, de az a benyomásom, hogy a sorozat csak nagyon lazán köthető a könyvekhez. Annyi biztos, hogy a bevezető filmből a naplós szálat az ő könyveiből adaptálták. Ez a hölgy követte el a szintén Mr. Landon által megfilmesített Love Comes Softly (Szelíd szerelem) című sorozatot is, de igazából kár is emlegetnem, mert pár szuper jelenetet kivéve elég gyengének találtam őket, szerintem meg sem közelítik sorozatunk színvonalát, és a hangvételük is teljesen más.

Karakterek, színészek

A két fő-fő színész telitalálat, jó elnézni Daniel Lissing természetes játékát és sármját, Erin Krakow pedig nem az a tipikus királylány típus, de ebben a szerepben valósággal ragyog, el sem tudnék most már képzelni mást. Különösen a tanórák és a gyerekekkel közös jelenetei ütősek, és feltűnően jó a komikus „vénája”.

Már ők ketten simán elviszik a hátukon az egész sorozatot. A kémia köztük tagadhatatlan, néha majd’ felgyullad a képernyő. Jack-kel ugyan van némi tökély probléma, na de ebben a sorozatban kivel nincs? A fényes páncélú lovagos vonásait jól ellensúlyozzák a humoros beszólásai. Igazán frappáns párbeszédeket írtak neki, és kivétel nélkül mindenkivel jók az interakciói. Szerintem már a történet elején mindenkit kilóra megvett, amikor fortyogó indulatait egyrészt gunyoros szópárbajokkal, másrészt dühös hangvételű sürgönyök küldésével próbálta levezetni.

A másik ékes példa a tökély-problémára Abigail Stanton, aki amolyan tökéletes szupernő. Nagyon szerethető, jó sztorikat kap, de egyszerűen már túl sok. Az egyik epizódban konkrétan el is hangzik kritikaként, hogy morális piedesztálon áll mindenki felett, amiben van igazság.

Hogy mi az, ami még túl sok? Számomra a gyerek-kutya vonulat. Állítólag ezzel a kombóval nem lehet mellényúlni, pedig dehogynem. Itt a kevesebb több lenne. Érdemes összehasonlítani az 1. évad gyerekeit és persze a történetszálaikat a későbbiekkel: ugye más is érzi a különbséget?

Nézzük nagy kedvenceimet, a mellékszereplőket. Minden sorozat sava és borsa! Itt akadnak érdekes és kevésbé érdekes alakok. Nehéz választani, ám arra tisztán emlékszem, hogy legelső nagy kedvencem a Dunbar és a Montgomery család lett úgy mindenestől.

Néhány szereplő teljesen érdektelennek, sőt, feleslegesnek tűnik, sokáig pl. Bill Avery-t (Jack Wagner) ilyennek találtam, akit meglepő módon később szinte észrevétlenül kihúztak a szürkeségből, mostanra kapott elég mélységet is, pedig annak idején már feladtam a dolgot, egyszerűen nem lehetett kihámozni, mit akarnak vele kezdeni.

Visszanézve az epizódok hosszú sorát, karakterfejlődéssel is dicsekedhetünk, és azért szereplőink nem mindig fekete-fehérek.

Bill Avery mellett még két delikvenst említenék meg: a legtöbb dimenzióval bíró szereplő díját Henry Gowennek adnám (ráadásul Martin Cummins mindenkit lejátszik a vászonról ebben a hálás, manipulatív rosszfiú szerepben), a közönségdíj pedig Rosemary-nek (Pascale Hutton) jár, mert ő járta be a legkanyargósabb utat: kezdetben a legszívesebben mindenki megfojtotta volna egy kanál vízben, erre oda jutottunk, hogy a legnagyobb közönségkedvenccé nőtte ki magát.

Bár okozott kellemes meglepetéseket is, nálam a legidegesítőbb szereplő díját mégis magasan Julie Thatcher (Charlotte Hegele) nyeri, úgy gondolom, az ő történéseit kevesebb játékidőben is bőven ki lehetett volna bontani. Igazi ideg-hárfás a lány! Kíváncsi vagyok, visszatér-e még.

Pár karakterből éppenséggel több kellene, kihagyott ziccernek találom többek között Clarát vagy akár Jesse-t (Eva Bourne és Aren Buchholz), valóságos aranybánya lehetne mindkettő, ha nem csak hébe-hóba kapnának lehetőséget. Mostanra annyira sok az új szereplő, hogy a régebbi gárdára alig jut idő. Kár.

Szót kell még ejtenem az elsüllyesztett figurákról, mert ilyenek is akadnak páran: egyesek egyszerűen szőrén-szálán eltűnnek, hol egy mondatos magyarázattal, hol pedig semmilyennel. Például Cat Montgomery (Chelah Horsdal) és (fél) családja távozása hatalmas űrt hagyott maga után.

A vendégszereplők közül kedvenceim a szélhámosok és banditák, már a legtöbbjük. Igen ütős jeleneteket kaphattunk tőlük! A színészek is lubickoltak e szerepekben (a spoilermentesség jegyében a rosszfiúk/lányok nevét egyelőre fedje jótékony homály). Brooke Shields egészen jól hozta a talpraesett anyósjelöltet, nem is hittem volna, hogy így illik majd hozzá.

Negatív példa nálam a Norát alakító Kristina Wagner és a Melrose Place-ből ismert Jodie Bissett, már elnézést, de elég tragikus volt nézni is és hallgatni is őket. Aki pedig az utóbbi hölgyet ilyen külsővel, többek között lenőtt festett szőke hajjal kiengedte a kamerák elé, mélyen szégyellje magát. Én elhiszem, hogy az ilyen „osztálytalálkozókat” azaz reunionokat zabálják a veterán tévénézők és General Hospital-rajongók (itt a közös pont Jack Wagner), de talán egy kicsivel több igényességgel kellene megoldani.

Bevezető film – pilot átmenet

Erről egyszerűen nem lehet nem írni. Nem tudom, az alkotóknak a színfalak mögött eredetileg miféle elképzeléseik voltak, de a film és a sorozat összekapcsolását elég furán oldották meg: a lány végre megérkezik a városba. Szalag visszateker. A lány megint megérkezik a városba, csak éppen ez egy másik lány, másik univerzum. Útitársa ebben a párhuzamos univerzumban nem létezik, illetve akad még pár eltérő részlet, sőt, a személyiségjegyekkel is bőven variáltak, elég megnézni a főhősnő két verzióját.

A színészeknél egyedül Lori Loughlin maradt az eredeti gárdából, bár ez szinte mindegy is, mert csupán egyetlen egyszer jelent meg a színen. A hamiltoni karakterek mind megmaradtak, persze színészcserével. Össze lehet hasonlítani, kinek melyik színész szimpatikusabb, pl. szerintem a filmbéli Julie (Daisy Head) természetesebb és jóval kevésbé irritáló.

A sorozat tulajdonképpen nem is folytatás. Inkább reboot, csak későbbi idővonallal kezdve. Mert amit abban felépítettek, ebben odalett, és milyen folytatás az, ahol az előzmény felét (pontosabban annak fess lovasrendőrét) kukába dobják? Értem én, hogy több a puskapor a másik felállásban, de azért mégis, miért így?

Amire viszont sosem számítottam volna: a 4. évadban teljesen váratlanul előhúztak egy szálat a bevezető filmből (azaz az 1. számú Elizabeth-tel történt valami, ami a 2. számú Elizabeth-re volt hatással), mi több, egészen jól bele is illesztették a fő sodorvonalba, és végül átívelő szál lett belőle.

Azért a távolból drukkolok a másik dimenzióban rekedteknek. Ez a legkevesebb.

Még néhány érdekesség:

  • a sorozatnak mostanra óriási és kitartó rajongótábora kerekedett, akiknek külön nevük van: hearties, ami angolosoknak külön vicces lehet kalózos hangulata miatt. Jó dolguk van, mert rengeteg találkozót és egyebet szerveznek nekik, és több színész igen aktív a világhálón (is).
  • a „heart” (szív) szó szinte minden epizódcímben szerepel, akár annak idején a red, crimson és társai a The Mentalist-ben. Viszont ha ki kellene választanom a számomra legtalálóbbat, épp egy „szívtelen” kivétel lenne, mégpedig A szólista megpróbáltatásai.
  • jó pár díszlet, kellék a Hell on Wheels-ből származik, ahonnan egyébként egy kicsit Mr. Toole-t is kölcsönvették egy kis vendégszereplésre. Szegény fickó, alig van olyan szerepe, ahol tiszta ruhát ölthet! Itt legalább a végén lazíthatott egy kicsit.
  • a történet folyamán többen új nevet kapnak, ám nemcsak azok, akikre elsőre gondolnánk. Tipp: 3 különböző fajta tulajdonnévről van szó.

  • a nem angolosok kedvéért a címről: az egy szem megjelent Janette Oke-könyvet alapul véve a magyar megfelelője „Ha szólít a szív”, ami az eddigiek alapján amolyan „Válaszd a saját utad” akar lenni.
  • igen, kiadták DVD-n, eddig a filmet és 3 évadot.
  • a színészgárdából sokan egyéb Hallmark-filmekben is szerepelnek, ahol „civilben”, és/vagy más típusú szerepekben is megleshetőek, akár egyszerre többen is. Egyébként is jellemző, hogy egy-egy színészt, párost többször foglalkoztatnak, mintha valami állandó társulatot nézne az ember egy színházban. Arcmemória-játéknak sem utolsó.
  • ez inkább asszociáció, de úgyis kanadai, úgyhogy ideillik: annak idején az HBO-n ment egy szép, iszonyatosan nyomasztó 90′-es évekbeli film, az Atom Egoyan-féle Sarah Polley főszereplésével készült The Sweet Hereafter (Eljövendő szép napok), amiben éppenséggel egy kisváros szinte összes gyermeke halt meg egy buszbalesetben. A műfajból adódóan a hangulat itt nem ment át annyira sötétbe, de nekem azonnal ez a film jutott eszembe.

Nyelvtanulási tippek

Angol nyelv tanulására melegen ajánlom az epizódokat, eleve kábé 8-as karikás, a nyelvezete alapvetően nem nehéz, bár a „kosztümös” érából adódóan ismeretlen szavak akadnak. A legnehezebbek talán Elizabeth levelei, naplórészletei, mivel roppant választékosan ír és szereti az összetett mondatokat, ráadásul ezeket kommentár-formában halljuk.

A színészek szépen beszélnek, csak ritkán motyognak, cserébe helyenként veszettül hadarnak, ami fordításnál, tömörítésnél izgalmas perceket okozott. Egy-egy epizódban rengeteg a szöveg, és bőven vannak ismétlődő szavak, így sok minden ráragad az emberre. A verbális humor is remekül átjön, nem a szóviccek jellemzőek.

Mindamellett szimpatikus, hogy a karaktereknél mennyire figyeltek a személyiségekre, pl. a nagyvárosi Lee szövege oltári laza, sok szlenggel, a színésznő Rosemary totál teátrális, az előkelőségek kellően előkelőek és a párbeszédek korhűségével sincs semmi gond.

Díjak

A sorozatot a kezdetek óta folyamatosan jelölik különféle filmes díjakra, különösen Kanadában tartják nagy becsben, nyert pl. Brit Columbia tartománybéli Leo-díjat és Christopher-díjat is, az utóbbinak kíváncsiságból utánanéztem: a díj alapítói nagyjából az emberi lélek, lelkierő ütős ábrázolását értékelik, bárhogyan is értik ezt. A díjazottak névsora igen vegyes, a WCTH mellett láttam a listában a Frozent (Jégvarázs) és a The Martiant (Mentőexpedíció) is. Jó társaság.

Ami számomra érdekes volt a díjas történetből, hogy bár a felnőtteknél is vannak szuper alakítások, óriási arányban a gyerekszereplőket díjazták és/vagy jelölték, egyéniben főleg, de itt-ott csoportosan is. És ahogy sorban beazonosítottam a karaktereket, azt mondom, megérdemelten.

4 hozzászólás Ne habozz!

Puppa - 2017. 12. 16. 23:29

Aranyos sorozat, kosztümös és nincsenek nagy drámák, jó kis kikapcsolódás. Egy dolog zavar ami mar a Farma ahol élünkben is zavart es ugyanez volt h a szereplők állandóan nevetnek v kuncognak egy mondat végén, kötelezően de nem jöttem rá ez miért jó.

VanillaSky - 2017. 12. 17. 09:52

Wow, igazi “monsta” poszt. Grat hozzá.

Bevallom én előítéletes vagyok a Hallmarkkal kapcsolatban. Asszony “kényszerített” a Cheshapeake Shores mellé és úgy voltam vele, hogy.Meghan Ory és főleg Treat Williams (Everwood all time top10) miatt nem lehet rossz, de nagyon az volt és 3 résznél többet nem bírtam.

Ezzel lehet teszek egy újabb próbát.

wirth - 2017. 12. 18. 13:43

Szerintem elég tipikus Hallmark szirup, ahol előbb-utóbb minden jóra fordul. De kell az ilyen is néha, hogy arra a rövid időre elhiggye az ember, hogy tényleg így van. Nálam a guilty pleasure kategóriában van a Hallmark több más sorozatával együtt (Chesapeake Shores, Signed Sealed Delivered, Good Witch).

Alice - 2017. 12. 20. 21:41

Esküszöm, Wordben nem volt EKKORA, de hát ugye a hiánypótlásnak meg kell adni a módját ;) Hálás köszönet!

Időközben kiadták a 4. évadot is, és már az is kiderült, hogy pár nap múlva lesz karácsonyi rész, februárban meg menetrendszerűen jön az új évad.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz