login |

Terápia: a negyedik hét – írta isolde

2017. 12. 18. 21:14 - Írta: vendegblogger

13 hozzászólás | kategória: hazai termék, kritika,

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Felmerült korábban, hogy az egyik szál egy bántalmazó kapcsolat, legyen erről is egy kicsit szó. A „bántalmazó kapcsolat” kifejezést máris kicsit elkoptattuk, ezen tegyük túl magunkat valahogy, bántalmazó kapcsolatok attól még vannak és lesznek. Akkor beszélünk ilyenről, ha a kapcsolat egy domináns és egy kiszolgáltatott félből áll, és a kapcsolat alapja, hogy domináns a saját akaratát a kiszolgáltatottra kényszeríti.

A kényszerítés történhet fizikai erőszakkal, vagyis jól megverem, ha nem takarít rendesen; de a szóbeli megalázásnak és kényszerítésnek is hatékony eszköztára létezik. Csomó bántalmazott nő állítása szerint rosszabbul viseli a szóbeli megalázást, mint magát az ütést.

A szóbeli erőszak körébe tartozik a „folyamatos, finom lekicsinylés, a nyílt dühöngés és fenyegetőzés, a hűvös közöny, a gúnyolódás, a manipulatív kényszerítés, az értelmetlen követelőzés.” A szóbeli erőszak a másik feletti uralkodás és hatalomgyakorlás eszköze.

Az ilyen kapcsolatokban egyenlőtlenség van, a hatalmi viszonyok nyilvánvalóan a domináns félnek kedveznek, aki ezzel visszaél: vagyis társát olyasmikre kényszeríti, amit az nem igazán szeretne (például minden nap órákig kell gépelnie egy rémes regényt, vagy szexelnie kell, ha nincs is kedve, vagy nem mehet futni az erdőbe, csak otthon futhat a futógépen). Nagyon gyakran eleinte a féltékenység, a féltő gondoskodás álarcába vannak csomagolva a hatalmi törekvések, magyarul a pasim azért tilt el a barátaimtól meg az erdei sétától, mert azok rossz hatással vannak rám, ott bajom eshet.

A bántalmazó kapcsolatok kulcsjellemzője tehát nem az ütés vagy nem ütés, hanem a hatalomgyakorlás és a jogosultságtudat. A jogosultságtudat azt jelenti, hogy a bántalmazó fél úgy gondolja, különleges jogai, kiváltságai vannak azoknak megfelelő felelősségek nélkül. A jogosultságtudat „legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy a bántalmazó elvárja, hogy az ő szükségletei körül forogjon a család élete. Néha ez odáig fajul, hogy szolgaként kezeli partnerét. (…) Az elvárások kiterjednek a testi, érzelmi és szexuális gondoskodásra.”

Elvárják, hogy a nő a kedvencüket főzze és a kedvük szerint takarítson; hogy ők álljanak partnerük figyelmének középpontjában. Elvárják, hogy partnerük félretegye saját szükségleteit és akármilyen krízis esetén (vagy ha beteg) is őket ugrálja körül. Őket ért sérelemként élik meg, ha a partner nem szolgálja ki testi, lelki, és szexuális igényeiket.

A másik kulcstényező a kontrollálás, vagyis a domináns fél az áldozat életének minden területét felügyeli (hova megy, mit vesz fel, kikkel beszél stb.) Az, hogy egy bántalmazó mennyire kontrollálja partnerét és mennyire várja el, hogy kiszolgálják, lehet két független tényező. Van, aki csak ugráltat, van, aki csak kontrollál, és van, aki mindkettőt csinálja – a sorozatban szereplő bántalmazó kapcsolatban szerintem mindkét jelenség szóba kerül.

Ha bántalmazó kapcsolatban élsz, vagy nem tudod, abban élsz-e, vagy a szüleid abban élnek-e, akkor ezt a két könyvet javaslom, belőlük idézek fentebb.

Innentől spoileres lehetek.

Zsolt a múltkori ülést követően leverte Lacit, a szobatársát – ez egy szép, tankönyvi acting out. Az „acting out” tágabb értelmezésben azt jelenti, ha valaki erős érzelmek hatására cselekszik, de az érzelmi kisülés inadekvát szituációban lép fel. Vagyis nem ott cselekszik az érzelmek hatására, ahol azok az érzelmek keletkeztek: mondjuk felbosszant a főnök, de ott rendesen viselkedsz, hazaérve meg felrúgod a kutyát.

Szűkebb értelemben, pszichoterápiás szaknyelvben azt nevezzük acting out-nak, amikor a pszichoterápiás ülésen történik valami, ami erős érzelmeket vált ki, de a páciens az ülésen kívül, attól független szituációban csinál valamit az érzelmek hatására. Ez általában düh, de amikor önismeretbe jártam és az órán nagyon szomorú dolgokról volt szó, de ott nem bőgtem, hanem óra után kiszabadultam egy plázába és vettem egy tonna ruhát, az is acting out.

Zsolt ülésén még a borderline személyiségzavarról esik szó, ezt szerintem András elég jól el is magyarázza, a borderline zavarral élők nagyon nehezen tudják érzelmi impulzusaikat kontrollálni, ezért eléggé hullámvasút az érzelmi életük (és a velük élőké is). Borderline-nak lenni nagyon nehéz, a hagyományos pszichoterápiák nem is túl hatékonyak rá, de van kettő, ami a kutatások szerint jól gyógyítja: a sémafókuszú pszichoterápia és a dialektikus viselkedésterápia. Mindkettő elérhető hazánkban is. Ha nem Te vagy borderline, hanem beleszerettél egybe vagy anyád az, akkor ezt a könyvet javaslom, kifejezetten borderline-ok szeretteinek írták.

Ami Krisztinát illeti, az a véleményem így a negyedik héten, hogy András a többi esetét egész tűrhetően kezeli, de Krisztina esetében nagyon rossz az irány. Krisztina 25 év után hagyta el a férjét és szemlátomást bizonytalan ebben az új helyzetben.

Ez egy krízis, krízis esetén pedig a krízissel foglalkozunk, nem a régmúltbeli dolgokat értelmezgetjük. Még akkor is, ha ez egy kiegyensúlyozottabb kapcsolat végét jelentené közös megegyezéssel, de ráadásul itt bántalmazó kapcsolatról van szó – ami rendszerint azzal jár, hogy a domináns fél felváltva fenyegetőzik, zaklat, illetve esedezik bocsánatért (súlyosabb esetben a bántalmazók ilyenkor szokták „szerelemféltésből 16 késszúrással” megölni az exnejüket, szerencsére Róbert nem fizikailag bántalmazó); az áldozat önbizalma pedig nulla, pénze nincs és a gyakorlati életben is tapasztalatlan, mert eddig a domináns fél intézkedett helyette.

Mindezeknek aztán az a vége, hogy az áldozat visszamegy a bántalmazójához, részben, mert tart tőle, részben, mert egyedül életképtelennek érzi magát, részben, mert megsajnálja és elhiszi, hogy mostantól megváltozik. Krisztina esetében ezekről a dolgokról kellene beszélgetni, a szakítással kapcsolatos, aktuális érzéseit körüljárni, nem pedig az ezer éve történtekkel foglalkozni. Az is fontos, de ebben a pillanatban nem a legfontosabb.

Sándorról nem tudok semmi okosat mondani, meglep, hogy milyen irányt vett a történet, egyelőre várom, mi lesz ebből.

Edit ülésének elején csend van, megkérdezi Andrást, hogy ez normális-e. Épp arra gondoltam a múltkor, hogy mennyire hiányzik a sorozatból a csend, nyilván dramaturgiai okokból, pedig az életben csomószor előfordul, hogy kicsit hallgatunk. Mondjuk én együttérzően hallgatok. Vagy mondok valami értelmezést, a kliens azon gondolkodik, addig csend van. Jó terápiás kapcsolatban a csend nem ellenséges vagy kényelmetlen (ha az, akkor azzal kezdeni kell valamit).

Edit ülésén még egy olyan terápiás technikát használ András, amit amúgy ritkán szokott csinálni, pedig nagyon hasznos, gyakrabban kéne: ez a normalizálás, amikor a kliens elmondja, zavaró érzéseit-gondolatait, én meg megmondom neki, hogy tök normális, amit érez és hasonló szituban a legtöbb ember ezt szokta. Valamiért az van a köztudatban, hogy bizonyos életeseményeknél meg van adva, mit kell érezni: ha megkérik a kezedet, örülsz, ha gyereket vársz, örülsz, ha meghal valaki, szomorkodsz.

Ezzel szemben a valóságban szinte mindig egy csomóféle dolgot érzünk ilyenkor egyszerre: örülök, hogy megkérték a kezemet, de meg is ijedtem, hogy akkor most hogyan tovább, és kicsit gyászolom a szabad életemet. Szomorú vagyok, hogy meghalt a hozzátartozóm, de megkönnyebbültem, mert sokat veszekedett velem és mert végre nem kell tovább ápolnom, és dühös is vagyok rá, amiért nem utazgattunk együtt eleget, amíg még élt. Vagy bármi. András azt mondja Editnek a gyermekvállalással kapcsolatban, hogy „az emberek többségének ellentmondásos érzései vannak”. Úgy bizony.

Adél, istenem. András ráguglizott Adélra. Pont nemrég olvastam egy pszichoterápiás etika-cikket (ezen az online kurzuson) arról, hogy az internet, hogy terapeutaként nyilván ránk keres a kliens, van, amelyik alaposan, meg bejelöl FB-on, akkor visszajelöljük-e vagy sem, illetve stalkolhatom-e én a kliensemet a neten? Mondjuk van egy volt kliensem, nyilvános Instagram-fiókkal, ott megnézhetem néha, mi van vele, akkor is, ha nem egyeztettük ezt előre? Ezekre a kérdésekre nincsenek univerzális válaszok, a cikk is csak arra jutott, hogy legyen szakmai FB-oldalunk is, és hogy milyen kérdéseket gondoljunk át az egyes esetekben.

A másik, amit András „klasszikus indulatáttétel”-ként említ, az valóban az: az emberek egy része időnként kicsit szerelmes lesz a terapeutájába. Ez azért van, mert sok kliens életében nincs olyan személy, aki minimum heti egy órában meghallgatja, elfogadja, együttérez vele és megérti vagy legalábbis igyekszik megérteni őt. Ha nincs ilyen, akkor hiányzik, és ha adódik egy – a terapeuta – akkor azt könnyen összetéveszti a magányos kliens egy intim kapcsolattal. Pedig ez nem szerelem: a kliens semmit sem tud rólam, hogyan lehetne belém szerelmes? Abba szerelmes, ahogyan vele bánok, hiszen engem, az embert nem ismer, nem tudja, milyen vagyok az életben (még akkor se, ha alaposan körbestalkolt a neten). Ilyenkor ezt meg kell beszélni a klienssel, tisztázni az érzéseit, az enyémeket.

Mindez abban az esetben lehet veszélyes, ha a terapeuta is épp magányos, a kliens meg ellenkező nemű és még vonzó is meg jófej, hiszen akkor a terapeutának jól esik a rajongás, még egy kicsit több is jólesne belőle, és ha pont ő életem szerelme? Na, akkor kell elmenni szupervízióba. Az a baj, hogy a kliens-terapeuta viszony definíció szerint egy „féloldalas”, kiegyensúlyozatlan kapcsolat, ami a kliensről szól és célul az ő javulását tűzi ki. Egy ilyenből nehezen lesz kölcsönös, kiegyensúlyozott, mindkét fél számára valamit nyújtó kapcsolat. Részemről igen csalódott leszek, ha a romantikus szálat erőlteti a sorozat.

13 hozzászólás Ne habozz!

symor - 2017. 12. 18. 21:54

Ezt még mindig nagyszerű olvasni és mindenképp kérek tőled egy hasonló írást a Mindhunter című sorozatról is :) ha időd és kedved engedi!

ThomassLord - 2017. 12. 18. 22:09

Jó ég de érdekfeszítő volt ezt olvasni. Pedig nem is nézem a sorozatot. Köszönöm!

lynx - 2017. 12. 18. 22:35

öröm olvasni. Remélem folytatódik tovább az írás.
Nagyon jó a terápia 3. évada. A csúcson fogja abbahagyni a sorozat.

Ágnes a Szupervizor - 2017. 12. 18. 23:43

Szerintem fèlreèrtès, Zsolt esetèben a cellatárs megverèse nem acting out, ha már szakmázunk. Krisztina sem krízisben van, fèlreèrtès, de a kodependenciája nincs feltárva mèg, azaz az ö rèsze ebben a kapcsolati dinamikában, ami benttartotta eddig.

isolde - 2017. 12. 19. 08:45

@Ágnes: de ha nem acting out, akkor mi? Nekem úgy tűnt, András is annak tartja.

Krisztina esetében egyetértek abban, hogy erről kell beszélni, inkább az időzítéssel van problémám.

isolde - 2017. 12. 19. 08:50

@symor: köszi! Nem láttam még, de úgy tűnik a leírásból, ez inkább igazságügyi pszichológia-pszichiátria, ami nagyon nem a szakterületem, szóval egyáltalán nem biztos, hogy hozzá tudnék szólni :)

Killjoy - 2017. 12. 19. 12:19

Tudom, kicsit offtopic, legalábbis nem a sorozathoz közvetlenül kapcsolódik, amit írok, de engem nagyon zavar és nagyon félrevezetőnek tartom, hogy a legtöbb helyen a bántalmazó kapcsolatról, mint a “női alárendeltség egy formájáról” beszélnek. Az emberek tudatában az van, hogy az a gyenge nő nem is tudná bántani azt a nagydarab pasit, hiszen 50 kiló vaságyastól… Isolde is úgy fogalmaz “csomó bántalmazott nő állítása szerint…” Pedig már itt is igen erős az emancipáció, még ha ezek sokkal ritkábban is kerülnek górcső alá, mert a férfiak talán még jobban szégyenlik az ilyen helyzeteket, mint a nők. De azt gondolom, hogy sajnos nagyon sok esetben fordított felállásban is élnek emberek olyan lelki terror alatt, ami már szinte elviselhetetlen.

Nemrég egy, az utóbbi időben sokat rontó végzős diákommal történt beszélgetés során derült ki, hogy nemcsak a nagymamája halála rázta meg ennyire, de egy jó ideje már azért nem mer kilépni a kapcsolatából, mert a barátnője öngyilkossággal fenyegetőzik, ha szakítana vele, viszont a folyamatos féltékenykedés és kisajátítás miatt a srác már teljesen kikészült. És szégyen vagy sem, de tanárként nem merem felvállalni azt a felelősséget, hogy azt tanácsoljam neki, hogy lépjen ki ebből a kapcsolatából, mert ha a lány tényleg beváltja a fenyegetéseit, akkor nem tudnék elszámolni a saját lelkiismeretemmel sem. Viszont látom azt, ahogy a srác napról napra egyre rosszabbul van, és ott vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Szóval röviden: bár jellemzőbb a férfi bántalmaz nőt típusú kapcsolat, de szerintem egyáltalán nem elhanyagolhatóak a fordított helyzetek sem.

Stiborici Stibor - 2017. 12. 19. 14:38

“az áldozat önbizalma pedig nulla, pénze nincs és a gyakorlati életben is tapasztalatlan, mert eddig a domináns fél intézkedett helyette.”

Éppen az derült ki hogy a lepattanása után Krisztina igenis megállja a helyét egyedül is,úgy mint anno az albérleti időszakában.

Ágnes a szupervizor - 2017. 12. 19. 16:07

@isolde: szűken vett értelemben az acting out-ot annak a leírására tartjuk fenn, amikor a páciens egy terápiás folyamatban ahelyett, hogy szembenézne a nehézségekkel,az érzelmi hatással, a lehetséges negatív következményeket figyelmen kívül hagyó elterelő viselkedést produkál, elhárit. Ez persze lehet impulziv is, de óvatosan kell használnunk egy olyan ember esetében, aki gyilkosságért ül börtönben, és napi szinten verekszik a cellatársaival. Itt inkább lereagálásról van szó, hiszen továbbra is megjelent rendesen az ülésen, nem azt történt, hogy felállt terápiás ülés közben és betörte az ablakot stb. Szivesen diskurálok erről, ha van van emailed, az enyém: agnes@yopmail.fr

isolde - 2017. 12. 19. 16:14

@Killjoy: hát, igen, ez egy régi vita, valóban léteznek bántalmazott pasik is, csak hát a statisztika szerint mégis a nők vannak többen. Ez nem azért van, mert a férfiak gonoszak, hanem történelmi oka van, eredetileg náluk van a pénz és a testi erő, és az asszony évszázadokig tényleg a tulajdonuk volt a nyugati világban.

Amit említesz, az nem annnyira bántalmazásnak, mint inkább manipulációnak tűnik, lehet h ajánlanám a borderline-nál említett könyvet a fiúnak.

Marcipáncica - 2017. 12. 19. 19:57

Lelki terrorban és sakkban-tartásban sajnos a nők nagyon ott vannak a szeren. Én is ismerek férfiakat, akik a legfinomabb fogalmazással élve “elnyomottak”, szóval maximálisan egyetértek Killjoy offtopicjával.
És a sorozathoz:
Engem kifejezetten zavar ez az érzelmi nyitás a terapeuta irányába. Főleg annak fényében hogy a biztatás, vagy viszonzás legkisebb szikrája sem volt. Sőt, pont a teljes ellentétét érzem. Szóval remélem nem nagyon fogják ezt erőltetni és András visszavesz a következő hétre.
Sándor vonala is zavar, nem tudom hogy a színészi játék, vagy a megformált szerep miatt, de nem igazán tudom hova tenni az egészet, legszívesebben elkapcsolnám ezeket a részeket.
A többi szál viszont kifejezetten érdekes, némelyik nagyon megérint, a sittes srácnak pedig drukkolok… remélem jól jön ki ebből a helyzetből, illetve a börtönből – már amennyire lehetséges.

kieten - 2017. 12. 19. 21:23

Vigyázzatok a székelyekkel, agyafúrtak.

symor - 2017. 12. 19. 22:08

@isolde:

Szerintem a Mindhunter emiatt is válna érdekessé a számodra is és a számunkra a véleményedben.

Talán nem szakterület, sőt egy új terület, de a szemléletmódod egy újfajta nézőpontot adna egy cikkhez a sorozatról.

Szerintem jelenleg kevés izgalmasabb hasonló témájú sorozat van, mint a Mindhunter.

Beleértve a Terápiát is, amit a magam részéről sajnos kevésbé értékelek annyira, mint ezeket az írásokat róla, amit elénk társz :)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz