login |

Longmire: a 6. évad – írta ayren

2017. 12. 24. 16:00 - Írta: vendegblogger

9 hozzászólás | kategória: kritika,

Bármennyire is nem vagyok nagy krimirajongó, ahogy azt korábbi posztomban is írtam, a Longmire nálam betalált, köszönhetően a meglehetősen realista indián rezervátumos couleur locale-nak, valamint a remek karaktereknek és dinamikáknak, amik közül számomra egyértelműen Walt (Robert Taylor) és Vic (Katee Sackhoff) kapcsolata vitte a prímet.

A sorozat műfajilag eléggé kevert jellegű: alapvetően krimi, ugyanakkor egyfajta modern western, illetve karakterdráma is – engem, mint azt eddigi írásaim alapján megszokhattátok, utóbbi vonal érdekelt igazán.

A helyzet az, hogy az első évadok epizodikusabb nyomozása nekem jobban bejött, mint a későbbi, több átívelő szálra felfűzött narráció. Ennek egyik oka, hogy az egy-egy résznyi bűncselekményekkel többet láttunk a wyomingi vidékből, több sorsba tekinthettünk bele az epizódszereplők kapcsán, a másik, kőkeményen gyakorlatias ok viszont az, hogy mivel elég rossz a memóriám, nehezen tudom követni évadokon átívelő, elejtett, majd később ismét felvett szálakat.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

Ráadásul az utolsó két évadnál anyanyelvi támogatás híján a gyenge angolommal kellett beérnem, így a főgonosszá avanzsált Malachi Strand (Graham Greene), Jacob Nighthorse (A Martinez), akinek végig ellentmondásos karakterére az utolsó évadban még rá is erősítettek, valamint Chance Gilbert (Peter Stormare) és az ír maffia vonalát a nyomozós és jogi szakzsargonnal eléggé nagyvonalúan néztem, szóval rájuk nem is fogok szót vesztegetni, ami persze titeket ne tartson vissza a kommentekben.

Mint tudjuk, a Longmire-t a Netflix mentette meg a kaszától, és már az is csoda, hogy ezután még három évadot kihúzott. A készítők szerencsére előre tudták, hogy a hatodik évad lesz az utolsó, így volt idejük elvarrni a szálakat, és szép befejezést adni minden fontosabb szereplőnek (amit én javíthatatlan romantikus lévén csak díjazni tudok), még ha az itt-ott kissé meseszerűre is sikerült

Az egyik ilyen Henry Standing Bear (Lou Diamond Phillips) esete, akire ebben az évadban nagyon rájárt a rúd, és egy darabig arra sem vettem volna mérget, hogy életben marad.. Ő egyébként a harmadik kedvenc karakterem, elsősorban a Walt iránti lojalitása és népe iránt érzett felelősségérzet miatt, de a seriff és közte lévő bromance-ot is nagyon, nagyon kedveltem.

Azt hiszem, nem kérdéses, hogy hat évad alatt a sorozat szinte minden szereplője nagy változásokon ment keresztül.

Kellemes meglepetésként ért, hogy az utolsó évadban olyan karakterek is le tudták kötni a figyelmemet, akik korábban nem igazán. Ferg (Adam Bartley) fejlődése a legszembeötlőbb az első évad óta. A seriff csak az apjára való tekintettel alkalmazta, anélkül, hogy tudta volna, be fog-e válni a fiú.

A hivatali ranglétra utolsó helyére szoruló, emiatt némileg frusztrált Ferg viszont lassan beletanult a szakmába, jó helyszínelővé, magabiztos zsaruvá, és kifejezetten hasznos csapattaggá vált. Az utolsó évadban kapott magánéleti szállal sikerült a karakterét is közelebb vinni a nézőkhöz.

Cady (Cassidy Freeman) a másik olyan fontosabb szereplő, aki eddig hidegen hagyott, ezúttal viszont a rezervátumos tanácsadói jeleneteit elég érdekesnek találtam. Egyértelműen megnyilvánult, hogy az apja lánya: bátor, tisztességes és segítőkész. Viszont az ő életének elrendezése talán még meseszerűbb, mint Henry esetében.

Még ha értem is, hogy a hirdetőtábláján szereplő Longmire név egyfajta márkajelzés, a folytonosságot jelképezi, nem tudom, mennyi realitása van a mai Amerikában annak, hogy egy minden ez irányú tapasztalatot nélkülöző fiatal nő megpályázzon egy seriffi állást?

Ahogy eddig, az utolsó évadban is a legfontosabb kapcsolati szál Walté és Vic-é volt. A nagyobb teret ezúttal utóbbi drámája kapta, amit Katee Sackhoff-rajongóként örömmel fogadtam. Vic-et egy sor olyan tapasztalat érte az elmúlt időkben (válás, vetélés, folyamatos félelem Walt esetleges halála miatt), ami erősen átformálta a személyiségét.

Az egykori vagány, folyton flörtölő csajnak ugyanúgy meg kellett küzdenie a veszteségei feldolgozásával, mint Waltnak, mindez érzékenyebbé és érettebbé tette, egyúttal közelebb vitte a lakonikus beszédű, de filozofikus gondolkodású seriffhez.

Walt az elődje, Lucian halálakor jön rá arra, hogy ha több év után sem képes elengedni a feleségét, ha a személyisége magját a gyásza és a munkája foglalja el, idővel mindenkitől eltávolodik, aki fontos neki. Rájön, hogy a változáshoz változtatni kell az életén, dolgoznia önmagán, ezért az utolsó epizódban lemond a hivataláról.

Bevallom, a két fő karakter közt lévő kapcsolat eddigi, cseppet sem klisés ábrázolása után nekem a kiteljesedés megvalósítása is kedvemre való volt. A kötelező és régóta várt ágyjeleneten túl kifejezetten visszafogottan és ízlésesen kezelték a közös jeleneteiket. Gondolok itt mondjuk olyasmire, hogy egyszer sem hangzott el köztük a szeretlek szó. Nem volt rá szükség.

A beszélgetéseikből, a testbeszédükből, az egymás iránti odaadásuk kinyilvánításából teljesen nyilvánvalóak voltak az érzelmeik, annak ellenére, hogy az utolsó részben nem dőlt el egyértelműen, együtt maradnak-e.

Vic volt az, aki az első közös reggelükön kimondta, hogy egyiküknek sem lehet már a másik a legfontosabb ember az életében: neki az elveszített gyereke, Waltnak pedig a halott felesége miatt. (Azt már csak én teszem hozzá halkan, hogy ha mindketten el tudják fogadni a tényt, a kapcsolatuk ettől még kiteljesedhet.)

Összességében azt mondanám, hogy a Longmire utolsó évadát rendkívül érzelemtelinek és dinamikusnak találtam, minden szálat sikerült kielégítően elvarrniuk az íróknak. Az én ízlésemnek ugyan kicsit sok volt a sebesülés, az egymás megmentése, a kórházi ágy melletti várakozás – e téren kevésbé volt mértéktartó a sorozat, mint a Walt-Vic kapcsolat ábrázolásában -, de ezt betudom annak, hogy a biztos befejezés tudatában merték az írók ezeket a már korábban is ellőtt patronokat újból elővenni.

Elmondható tehát, hogy egyik legkedveltebb sorozatom önmagához hűen, méltó módon ért véget, és új mobiltelefonjával a zsebében még a modernizált seriff is kilovagolt a városból, miután rendet rakott – hogy a western filmek legikonikusabb jelenete se maradjon megidézetlenül a fináléban.

9 hozzászólás Ne habozz!

Neoprimitiv - 2017. 12. 24. 17:03

Köszi a kritikát, sajnos megint egy olyan sorozat ment el, aminek nehéz lesz pótlást találni. Annyiszor temették már a westernt, hogy kifejezetten üdítő volt látni a Justified után egy másik, más szempontból való, de szintén kiváló műfaji adaptációt.

Az évad mége meglepően hepiendes lett, a korábbi sötétebb tónusok után én nem vettem volna mérget arra, hogy minden fontosabb pozitív szereplő túléli – bár végül is a jók győzelme a rosszak felett a western egyik alapmotívuma.

A Walt-Vic románc talán az egyik legjobb példája annak, hogy hogyan lehet két ember egyszerre erős és esendő, túlcsorduló romantika nélkül is érzelmes. Eleinte kicsit féltem tőle a korkülönbség miatt, de a végére teljesen jól működött. Itt is tanulság, hogy nem kell a korral manipulálni (idősíteni-fiatalítani a színészeket), az írói kreativitáson múlik, hogy egy 10+ éves korkülönbség ellenére is működjön egy románc.

A végén Cady táblázása egyrészt keretbe foglalta az egészet (a pilot fejeződött be azzal, hogy Walt rakja ki a saját választási tábláit), másrészt az amerikai gyakorlatban nem szokatlan. Cady egyrészt jogász, tehát nem teljesen kívülálló, másrészt a sheriff elsődlegesen a közösség bizalmát kell élvezze, hogy fenn fogja tartani a rendet. Nem kell okvetlenül gyakorlott nyomozó legyen – az első évadban Walt mondja is, hogy ő a korábbi sheriff biztatására vágott bele, nulla tapasztalattal.

ayren - 2017. 12. 24. 18:50

Neoprimitív
Ja, totálisan egyetértek veled ami Waltot és Vic-et illeti. Az elején, ahogy előzőleg írtam, nekem is necces volt kicsit a korkülönbség miatt, de olyan gyönyörűen, mindenféle klisé és giccs nélkül építették fel évadról évadra az érzelmi köteléket a két karakter között, hogy tényleg tanítani kéne. Ilyenkor van, hogy az ember arra gondol, mennyire befolyásolnak minket a társadalmi előítéletek (amiknek azért persze általában van némi az alapjuk), és mennyire más ez a két résztvevő szemszögéből – természetesen, ha valódi érzelmekről van szó, és nem mindenféle egyéb érdekekről.
Nekem is elég meglepő volt a nagy happy end, Henryt én már menet közben temettem, ami azt illeti.
Ami Cady-t illeti, biztosan igazad van, de azért európai szemszögből a jogi és a bűnügyi munka kicsit eltérő végzettséget és hozzáállást igényel, szóval ez nekem azért kissé meglepő volt. Elég sok akciót láthattunk itt az elmúlt évadokban – igaz az is, hogy Cady bizonyította, hogy vészhelyzetben is tud cselekedni. Walt táblázására emlékeztem, csak arra nem, hogy az a pilotban volt. De amúgy is szerettek az írók ilyesféle motívumokkal eljátszani, ott van például a bagoly. :)

Neoprimitiv - 2017. 12. 24. 19:13

Az biztos, hogy egy jó jogászból nem lesz okvetlenül jó sheriff, de odaát más a koncepció. A sheriff elsősorban a helyi közösség bizalmára épülő megbízás – ne véletlen, hogy választják és nem kinevezik. Ráadásul a vidéki Amerika (még akkor is, ha a Longmire nem szűkölködött bűnesetekben) sokkal békésebb, mint amilyennek a városi hírek alapján általában a fejekben él. (Nálunk hány helyen lenne faluhelyen kerítés nélkül egy szál szúnyogháló a bejárati ajtón vagy egy olyan zár, amit egy ötéves is ki tud törni…?)

ayren - 2017. 12. 24. 19:18

Igen, biztos igazad van, és egy amerikainak talán természetes volt, hogy C. pályázott, talán csak európai szemmel fura ez a dolog.

Geza Kovacs - 2017. 12. 24. 22:24

Szuper sorozat volt, és teljesen méltó befejezést kapott. Még a 9. részben se értettem igazán, hogy lesz vége, és nyugodtan folytathatták is volna még évadokig. Nagyon fog hiányozni.

Hegedda - 2017. 12. 25. 09:45

Nagyon jó írás egy nagyon jó hangulatú sorozatról. Őszintén én kissé zsúfoltnak éreztem a sok szál lezárása miatt, de az, hogy szinte minden karakterének jutott belőle ez érthető. Amit még kiemelnék az indián szellemvilág ábrázolása, illetve kapcsolata a Walt és a sorozat vége felé Cady-vel. A romantikus befejezést valahogy nem tudtam elképzelni a korábbi évadok alapján, de szerintem igen jól sikerült.

ayren - 2017. 12. 25. 10:37

Hegedda
Szerintem pont azért sikerült jól a romantikus lezárás, mert nem volt annyira romantikus. Kellőképpen optimista végkicsengést adott a történetnek, de azért volt egy kis fanyar utóíze, és ez nagyon jót tett neki. Nem volt egyértelmű a két karakter együtt maradása, ami adott egy olyan bukét a finálénak, ami gazdagított az érzelmi utóízen – hogy a boros hasonlatnál maradjak.:)

Ripehy - 2017. 12. 25. 11:35

Walt és Henry nekem is hiányozni fog, de azért a befejezéssel voltak bajaim. Lucian őrült felhasználása az irók részéről még hagyján, de az utolsó rész finoman szólva is meseszerű, és zsúfolt lett, pl az hogy Walt egy lövöldözés közben odaveti Standing Bearnek, hogy ja azért Nighthorse se annyira rossz ember és a kaszinó marad az nagyon olcsó megoldás az addigi konfliktus feloldására. A szerelmi beteljesülés számomra meg kifejezetten szánalmas volt, ami gyengitette a 6-s széria szép összegző menetelését.

galocza - 2017. 12. 26. 21:06

vége fura volt, és az utóbbi évadokban jellemző átívelésnél jobban szerettem a korábbi heti eseteket, de nagy kedvenc és hiányolni fogom. én nem tudok szereplőt kiemelni: walt, cady, henry, vic, ruby, lucian, nighthorse mind telitalálat.
és még egy apróság: akinek bevált, tegyen próbát a könyvekkel: uez, plusz több sárm és humor – bármennyire szerettem a sorozatot, “a könyv jobb volt” 8).

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz