login |

Terápia: az ötödik hét – írta isolde

2018. 01. 04. 18:15 - Írta: vendegblogger

7 hozzászólás | kategória: hazai termék, kritika,

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Az ötödik hét Ágnes könyvbemutatójával kezdődik, ami jó apropó, hogy beszéljünk a titoktartásról. Hiszen ha a kliensem egyszercsak a legféltettebb titkait olvassa a betegségéről szóló bestselleremben, az nem tűnik teljesen etikusnak.

A Pszichoterápiás Tanács Etikai Kódexe szerint „A pszichoterapeuták csak a páciensek engedélyével és beleegyezésével használhatják oktatásra, publikálásra és több ember előtt szakmai célból történő bemutatásra a páciensekről szóló klinikai vagy bármely anyagot, információt. Anonimizált adatokra ez nem vonatkozik. Az anonimizálás különös gondosságot igényel. Ld. Eü. és adatvédelmi törvényt.”

Ez alapján eléggé szürke zónának tűnik az esetismertetések irkálása, azaz ha kellő gondossággal teszem felismerhetetlenné a kliensemet, akkor írhatok róla a könyvemben. A „kellő gondosság” nagyjából azt jelenti, hogy senki ne ismerje fel őt. Tapasztalatom szerint sajnos mindenki hajlamos alábecsülni, hogy mennyi információból lehet ráismerni valakire. Nagyon kevésből. Régebben, a személyes blogok divatjakor simán rá lehetett ismerni az álnéven író ismerőseinkre és kollégáinkra, nem?

Meg egyszer olvastam egy szexuálpszichológus blogját, aki esetismertetéseket közölt, név nélkül, csak épp ott volt, hogy „17 éves lány, jó középiskolába jár, nagymamája neveli, mert szülei autóbalesetben meghaltak” vagy ilyesmi, és ilyen és ilyen szexuális problémával jelentkezett. Szerintem a lány összes ismerőse ráismer egy ilyen leírásból, akár kiírtuk a nevét, akár nem. És természetesen egy csomóan tévesen is ráismernek magukra vagy másra: ahogy András is magára ismer az esetismertetésben. Amiről Ágnes aztán szintén nem túl etikusan azonnal elárulja, kiről szól.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

Kedvenc könyvem, Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (letölthető innen) vonatkozó fejezete szerint a kliensek gyakran túlbecsülik a titoktartási kötelezettséget, ezért az első ülések egyikén, a terápia kezdetekor alaposan át kell beszélni velük, miről is van szó.

Meg kell mondani a kliensnek, hogyan dokumentálom az üléseket és ahhoz ki férhet hozzá, valamint, hogy a következő esetekben megengedett vagy kötelező a titoktartás megszegése:

  1. Öngyilkossági veszély, vagyis amikor a kliens saját életét fenyegeti és ennek megakadályozásához mások figyelmeztetése, bevonása szükséges.
  2. Gyilkossági veszély, vagyis amikor a kliens egy másik személy életét, testi épségét szándékosan fenyegeti, a terapeuta kötelessége lehet az áldozatot vagy a hatóságokat figyelmeztetni (ugye ez is szóba kerül a sorozatban pont ezen a héten).
  3. Ha a kliens 16 évnél fiatalabb és bűntény áldozata volt (pl. nemi erőszak, ha családon belüli erőszak, akkor a gyámügyet, stb.).
  4. Ha bíróság által elrendelt kezelésen vesz részt a kliens, a bíróságnak joga lehet a terápia eredményeit követni.

Még annyit kell tudnotok, hogy egy USA-beli kutatás szerint a kliensek lényegesen szigorúbbnak képzelik a titoktartást, mint amilyen az a gyakorlatban: a kliensek 17 %-a gondolta azt, hogy a terapeuta megbeszéli az esetüket a házastársával, míg a valóságban ezt a terapeuták 57%-a megteszi. Az én férjem mondjuk szerencsére pont nem szakmabeli, úgyhogy ezt kevésbé szoktam csinálni, de kollégákkal valóban meg szoktunk beszélni nehéz eseteket, vagy azokét, akiket mindketten kezeltünk. Meg András is arról álmodozik, hogy egy üveg bor mellett majd megbeszélgetik Adéllal a nehéz eseteiket – he? titoktartás, valami?

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne bízzatok a terapeutákban, mert fűnek-fának elfecsegik legféltettebb titkaitokat, mert nem. Azt hiszem, nem találkoztam még a titoktartás-sértés valóban káros következményekkel járó esetével 15 évem során. Azt viszont javaslom, hogy a pszichoterápia elején tisztázzuk a terapeutánkkal, mik a titoktartás határai, hol mesél rólam, pl. jár-e szupervízióba, stb. (Plusz pont, ha jár:)

Spolierekkel az egyes részekről:

Zsolttal szerepjátékot játszat András, ami elég erőteljes módszer, itt is megteszi a hatását. Maga a sztori nagyon tipikus, a bántalmazó családban felnövő gyerekek általában tényleg így éreznek, utálják és haragszanak a bántalmazóra (aki itt Zsolt apja), de adott esetben még jobban utálják és megvetik az áldozatot (aki itt Zsolt anyja), és haragszanak rá, amiért nem védte meg saját magát és őket és nem tett semmit.

Hogy miért nem tesz semmit a bántalmazott nő a fentihez hasonló esetekben? Általában azért, mert nincsenek eszközei hozzá, nem kap segítséget, a rendőrség, még ha ki is jön, utána elmennek, és folytatódhat a verekedés, nincs pénze, a férj nevén van a lakás, stb. Ráadásul a statisztikák szerint a bántalmazók jó eséllyel még inkább bedurvulnak a válás vagy szétköltözés után, hiszen már nincs vesztenivalójuk, ilyenkor szokták ún. szerelemféltésből 16 késszúrással eltenni láb alól anyut – vagyis a félelem is benne tarthat a bántalmazó kapcsolatban. A Nané-sok egy egész könyvet írtak arról, miért marad az áldozat benne, innen letölthető, dehát többnyire a fent leírt praktikus okai vannak.

Plusz még a Stockholm-szindróma, ami azt jelenti, hogy az ember hajlamos kötődni a kínzóihoz, mert tőlük kapja a kaját és a vigasztalást is, és ezeket a jó pillanatokat felértékeli, a kínzásért meg magát okolja (jó ember az, nagyon szeret engem, és kedves is tud lenni, amikor nem iszik, csak nehéz a kedvére tenni). Zsolt anyja mondjuk tudtunkkal nem volt Stockholm-szindrómás, „csak” nem volt hova mennie.

Krisztina mindjárt egy másik oldalról is megvilágítja a problémát, és továbbra is az a véleményem, hogy Krisztina esete az, amit András nem jól visz. A csaj elköltözött 25 év után a nárcisztikus férjétől, aki most a kiszámítható módon viselkedik: némi duzzogás és hibáztatás után a „bocsáss meg, gyere vissza, minden másképp lesz” szöveget nyomja, plusz demonstrálja, hogy Krisztina nélkül életképtelen és menthetetlen.

Azaz képtelen elmosogatni és beindítani a mosógépet, de különben sebész főorvos, szerintem aki ki bír venni egy vakbelet, az egy bögrét is el bírna mosni, nem?

Az interperszonális pszichoterápiás irányzat szerint minden változás jó és rossz érzésekkel is jár, és a terápia célja ezeket mind felderíteni és hagyni, hogy a kliens megélje őket. A pozitív változás is jár gyásszal: ha az utálatos, rosszul fizető állásom helyett végre megkapom álmaim melóját, még akkor is hiányozhat a jófej recepciós csaj meg a szuper presszógép az előző helyről. Ha végre új lakásba költözünk, ami nagyobb és szebb, mint a régi, akkor is hiányozhat az elején a régi, koszos kis lyuk, ahova emlékek kötnek.

DE ez nem azt jelenti, hogy rosszul döntöttük és vissza kell menni a szar melóba meg a szuterénbe! Hanem át kell élni, tudatosítani, hogy igen, ez hiányzik a régiből, ez nem hiányzik, emiatt szomorú vagyok, amiatt félek, amiatt dühös vagyok, de összességében meg jó a változás. Én ezt csinálnám Krisztinával.

Teljesen nyilvánvaló, hogy hiányzik neki Róbert és a lakása is, hiszen 25 évig vele élt ott. Az is biztos, hogy fél a változástól. Én ezekről beszélgetnék vele most. Plusz a gyakorlati teendőkről, hogy pl. hogyan fog találkozni Róberttel, megbeszélni a továbbiakat, miből lesz pénze, ilyenek. András az analitikus szálat követi és a fiatalkori, apjával való fura kapcsolatát feszegeti, ami valóban „zavarbaejtően intim helyzet” és kell róla beszélni, én mégis előbbre venném a jelen történéseit.

Sándor nekem nem áll össze, most ez hová vezet? Az a problémám ezzel a szállal, hogy mintha képtelenek lennének egymással értelmesen, józanul beszélni. Sándor elmondja, hogy szeretne Csíkszeredára vagy hova költözni idősek otthonába, talán a nyugdíjából is kijönne, de Áron nem akarja.

Dehát Sándor nincs gyámság alatt, nincs időskori szellemi hanyatlása, és nem is tűnik olyan embernek, akinek csak úgy parancsolgatnak. Mi a jó életért nem közli a fiával, hogy „Áron, úgy döntöttem, én inkább idősek otthonába megyek Csíkszeredára. Felhívtam őket, jövő hónaptól van is hely, légy olyan kedves, segíts a költözködésben. Tudom, hogy nem így terveztétek, bocs, attól még nagyon szeretlek titeket, majd látogassuk meg egymást sokszor.” Ennyi, és nem kéne pszichoterápiára járni. Nem értem.

Mindegy, az ülésen ugye nem erről van szó, hanem arról, hogy megfojtja-e Júliát vagy sem. Mondjuk szerintem nem, és ezt arra alapozom, hogy elég idős, és eddigi életében sose ártott senkinek, de 100% biztos nem lehetünk benne. Ha reális veszélynek tűnik, akkor pedig, ahogy a titoktartásnál írom, értesíteni kell a lehetséges áldozatot és/vagy a hatóságokat. Nekem ez a Sándoros ülés még mesze van attól, amikor rendőrért sikítanék, de azért terapeutaként valóban elég para az ilyesmi. Mármint nehéz a döntés felelőssége.

Ha úgy döntünk, hogy megszegjük a titoktartást (bármilyen okból), akkor annak az etikus módja, ha ezt először megbeszéljük a pácienssel. Volt már rá példa, hogy megszegtem, két alkalommal, mindkét esetben azért, mert úgy gondoltam, öngyilkossági veszély áll fenn. Mindkétszer megmondtam a páciensnek, hogy „Kedves Katalin, úgy gondolom, reális veszély, hogy ártani fog magának, ezért most felhívom az anyukáját / apukáját / férjét, és együtt megbeszéljük, mit tehetünk, hogy megvédjük ettől.”

Persze, ezt akkor lehet csinálni, ha a kliensnek van egy támogató környezete és ha (még) nincs ún. közvetlen veszélyeztető állapotban, azaz nem tart ott, hogy közvetlen, súlyos veszélyt jelentsen a saját maga vagy valaki más számára. Ha ez áll fenn, akkor egyből a mentőket kell hívni és akarata ellenére pszichiátriai osztályra utalni. Magánrendelés keretei között zajló pszichoterápiákon szerencsére meglehetősen ritka az ilyesmi.

Edit ülésein továbbra is csomó empatikus visszajelzést ad András, úgy tűnik, csütörtökön van az empatikus napja. A halál meg az életvégi döntések nehéz téma, Editnél elég jól megjelennek az ellentmondásos érzelmek, azaz, hogy ha valaki haldoklik a családban, akkor lehetünk szomorúak, félhetünk, érezhetjük magunkat tehetetlennek és persze haragudhatunk a haldoklóra (mert nem vigyázott magára), magunkra (mert tehetetlenek vagyunk) és az orvosra (mert nem menti meg).

„Haldoklik a húgom, én meg haragszom” – Edit hibáztatja magát emiatt, András szépen elmagyarázza neki, hogy ez normális. Ebben a témában, vagyis a gyász pszichés hatásai, hogyan gyászoljunk, hogyan segíthetünk másoknak gyászolni, ezt a könyvet ajánlom.

Ami az életvégi döntéseket illeti, vagyis azt, amiről Angéla dönteni akar(t volna): valóban van rá lehetőség, hogy súlyos betegség esetén visszautasítsuk az életet hosszabbító kezeléseket és csak a fájdalomcsillapítást vegyük igénybe. „Az egyén autonómiáját biztosító, az 1997. évi CLIV. törvény-ben szabályozott önrendelkezési jog és annak gyakorlata az orvoslásban biztosítja többek között azt is, hogy – bizonyos ésszerű korlátokkal – eldönthetjük, hogy betegként milyen egészségügyi ellátásokba, beavatkozásokba egyezünk bele és melyeket utasítunk el. Súlyos, gyógyíthatatlan betegség terminális fázisában az életfenntartó és életmentő kezeléseket is visszautasíthatjuk.”

De ezt nem elég szóban, megvan a jogi procedúrája, azaz nem akkor kell elkezdeni, amikor már kómában vagyunk: „Az ún. előzetes rendelkezésben vagy népszerűbb nevén az élő végrendeletben mindezen kívánságainkat előre is lefektethetjük, annak érdekében, hogy egy későbbi esetleges cselekvőképtelen állapotban is az általunk elfogadható orvosi ellátásokat kapjuk.

Az előzetes rendelkezés (élő végrendelet) formája jogilag szigorúan szabályozott, a nyilatkozónak egy közjegyző segítségével közokiratba vagy ún. teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalnia rendelkezéseit.” Ha valakit bővebben érdekel a dolog jogi módja, itt van, hogyan kell. Ha jól értem, Angéla írt egy ilyet, szóval ha jogilag helyes a formája, akkor megvan rá a lehetőség, hogy lekapcsolják a gépről.

Adél ezen a héten egy kicsit sok volt nekem, és ezt úgy értem, hogy a neutrális, rezzenéstelen arcú terapeutát játszotta, aki nulla empatikus visszajelzést ad és csak értelmez. Jó, nem nullát, mert direkt számoltam, és az ülés alatt úgy másfél empatikus visszajelzést adott, egyet az elején, meg egyet a végén, amit nagy jóakarattal annak is nevezhetünk, de a mondat másik fele már értelmezés.

Az értelmezései persze helytállóak, én is úgy érzem, András azért tereli minden más irányba a terápiás üléseiket (a romantikus meg a szupervíziós irányokba), mert nem tud vagy nem mer a saját önismeretével, a saját esendőségével foglalkozni. Ugyanakkor kétséges, hogy ez a fajta konfrontatív, de empátiát csak nyomokban tartalmazó stílus hogyan fog segíteni neki az önfeltárásban (mert a pszichoterápiás folyamatkutatások szerint éppenséggel nem segít).

Kedvenc könyvem a konfrontatív értelmezést konkrétan a „beteg pszichológiai bántalmazása a pszichoterápia során” fejezetcím alatt tárgyalja. A konfrontatív értelmezés az, amit András is szokott alkalmazni, meg most Adél is: amikor a terapeuta „jól beértelmez”.

A konfrontatív értelmezés felgyorsíthatja a terápiás folyamatot, hiszen azzal, hogy a terapeuta jól megmondja a tutit, a klienst olyan érzések, gondolatok elemzésére, beismerésére késztetheti, amiről az eddig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi ezzel a baj? Az, hogy konfrontálni csak jó terápiás kapcsolat talaján lehet, András és Adél között nem érzem, hogy kialakult volna a mindent bíró terápiás kapcsolat. Akkor nem veszi a kliens támadásnak az értelmezést, ha már tudja, hogy a terapeuta az ő oldalán áll, bízhat benne és „érte van”. Ehhez azért több idő kell.

Az értelmezés ugyanis visszaélések forrása is lehet, hiszen „annak igazságát a kliens nem tudja megkérdőjelezni: ha ugyanis megpróbálná, mindig mondható, hogy csak hárítja az igazságot, s annak heves tagadása éppen az értelmezés igazságának a jele.” Ez oda vezet, hogy a tévedhetetlen terapeutának mindig igaza van, vagyis ő van hatalmi helyzetben, ami pedig nem jó a kliensnek.

A valóságban egy jó terapeuta nem így, tévedhetetlenül közli az értelmezését: „maga így viselkedik és annak ez és az az oka.”, hanem felkínál értelmezéseket: „elképzelhető, hogy a viselkedése erre és arra vezethető vissza?” – és a klienssel megbeszéljük, mennyi lehet ebben az igazság. A terápia nem lehet dominanciaharc, hogy kinek van igaza és ki az okosabb, ha az, akkor nem hatékony. Gondolom, Adél azért ilyen, mert még fiatal és nincs annyira sok tapasztalata, vagy mert belezúgott Andrásba és ettől megijedt és önvédelemből maga elé rántott egy (egyébként helytálló) értelmezést.

7 hozzászólás Ne habozz!

JBen - 2018. 01. 04. 22:10

Kedves isolde!
Mindig öröm olvasni a cikkeidet, így volt ez most is. Az első betűtől az utolsóig faltam.
A durva az, hogy a megjelenő cikkeiddel bevárom a sorozatot, hogy ne tudjak előre semmit, így nálam csak most indulhatnak el a 6. hét részei.
Hálás köszönet! :-)

isolde - 2018. 01. 05. 09:11

JBen: de jó fej vagy, köszi :) épp bűntudatom volt, hogy nem vagyok szinkronban a sorozattal.

Marcello - 2018. 01. 05. 11:39

Én is szeretném megragadni az alkalmat, és megköszönni az írásaidat! Nagy kedvencem a sorozat, és általad egy teljesen más nézőpontból tudom átgondolni a benne történteket. Hálás köszönet! :)

bullshitgenerator - 2018. 01. 05. 12:58

A sotozat sosem érdekelt, pontosan azért mert az ilyen specifikus, szakmai tematikájú sorozatokban sokszor nagyon kilóg a lóláb, nem szakmai annyira, mint várnám. Az írásaidat a sorozatról viszont folyamatosan követem, minden alkalommal szuper élmény, úgyhogy beprobalom a Terápiát. Isolde, köszönet ezekért az érdekes cikkekért, még sok ilyet! Szívesen olvas ék tőled olyat is,ami mondjuk a Lutherben vagy Mindhunterben ábrázolt, mentális gondokkal küzdő szereplők motivációit elemzi. :)

kieten - 2018. 01. 06. 03:12

Ágnes az egyetemi társuknak meg biztos azt mondta, hogy Andrásról írt. :)

blin - 2018. 01. 06. 12:16

Kedves isolde, én is vártam már az írásodat! Bár én közben végignéztem a sorozatot.

Ebből Sándor esete lett a kedvencem, a vége miatt, de a börtönös és a bántalmazó kapcsolat is érdekes lett. A pénteki vonal is jó volt egy darabig, Adél jó karakter de hogy ott is felmerült a szerelmi szál… oké, sármos pasi ez a Mácsai Pál, de ne kelljen már mindenkiről feltételezni, hogy beleszeret :)

Az előző szériához is szívesen olvastam volna egy ilyen elemzést, ott a Péterfy Bori által alakított gyermektelen ügyvédnő volt a kedvencem, sőt, szerintem zseniális karakter volt! :)

blin - 2018. 01. 06. 12:19

@kieten
Ez nekem is eszembe jutott. :)
De az is, hogy András olyan szinten nárcisztikus személyiség, hogy azért gondolja minden körülötte forog, miközben ez tényleg nem.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz