login |

Terápia: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta isolde

2018. 01. 16. 14:50 - Írta: vendegblogger

8 hozzászólás | kategória: hazai termék, kritika,

Beszéljünk a sorozat központi témájáról így a végén: vagyis arról, hogy a terapeuta sem százas. Ő is esendő ember, a magánélete romokban, kissé hipochonder, és még hibákat is elkövet mind a terápiákon, mind azokon kívül. Ez normális, hogy a terapeuta nem normális? Nem csak olyanoknak kellene terapeutaként dolgozni, akik kiegyensúlyozott, nyugodt, a magánéletüket kézben tartó, érzelmileg stabil emberek? Hát, nem. Vagyis, de. Részben.

Jungtól származik a „sérült gyógyító” koncepciója, maga az ötlet a görög mitológiából ered, a híres idézet pedig, miszerint „only the wounded can heal” (vagyis csak azok tudnak gyógyítani, akik maguk is sebzettek) Irvin Yalom híres egzisztenciális analitikus szövege. A sérült gyógyító tényleg létezik, mi több, tízből hét az: a felmérések szerint a pszichoterapeuták 73 százalékának volt valamilyen sérülést okozó, többnyire gyermekkori élménye: szülők válása, halála, alkoholista szülő, bántalmazás, ilyesmi.

Az ilyesmi valóban lehet előny, is, de csak akkor, ha az illető reflektálni képes a dologra. Magyarul, tudatában van a saját sérültségének és annak, hogy ez hogyan befolyásolja az ő működésmódját.

Mondok egy példát: ha apám nagyon domináns és kritikus volt, esetleg verte anyámat, akkor pszichoterapeutaként nagyon oda kell figyelnem, ha nagyhangú férfiakat kezelek (mert lehet, hogy beijedek tőlük, és akkor nem megy jól a terápia), vagy erőtlen, inkompetens nőket (mert dühös leszek rájuk és utálom őket, amiért ilyen gyengék, és akkor nem megy jól a terápia). Ugyanakkor előny is lehet, hiszen nagyon együtt tudok érezni a hasonló élményeket megélt szereplőkkel, tudom, mit él át az, aki ilyen családban nőtt fel.

A pszichoterapeuta szakvizsgához kötelező 150 óra önismeret, amikor a terapeuta-jelölt maga is terápiára jár. Egyes módszerspecifikus képzettségekhez, például, ha pszichoanalitikus vagy mozgás- és táncterapeuta akar lenni az ember, a módszertől függően még plusz pár száz óra önismeret kötelező lehet. Ezekre pontosan azért van szükség, hogy a terapeuta külön tudja választani a saját izéit a páciens izéitől, és ne vigye tévútra a terápiát a saját sérültsége miatt. A második évadban említik is, hogy Dargay 5 évig járt analízisbe.

Persze, akárhány százezer órát jár az ember önismeretbe, nem lesz belőle szuperlény, hanem továbbra is esendő ember marad. Nem árt, ha terapeutaként az ember ezzel is tisztában van, és nem magas lóról osztja az észt a szegény szenvedő köznépnek. Az sem árt, ha ismeri a saját korlátait, tudja, hogy melyik fajta páciensek, melyik szituációk a legnehezebbek számára – én például egy higgadt, kicsit távolságtartó, ugyanakkor szorongó és türelmetlen asszony vagyok, a higgadtságom miatt tök jó vagyok borderline-okkal, ezenkívül jó vagyok szorongókkal, depressziósokkal is.

Spoileresen a tovább mögött folytatom.

Nárcisztikusokkal nem vagyok jó, mert nem tudok jól konfrontálódni velük, hajlamos vagyok átengedni az irányítást és az árt nekik, kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy ne türelmetlenkedjek velük (ők nem olyan rugalmasak, lassan változnak), addiktológiai eseteket pedig nem vállalok, mert nem értek hozzá. A terapeuta esendősége nem káros, nem baj, hanem az a fontos, hogy ennek mindig tudatában legyen, és vegye észre, amikor a terápiáiba „beleszól” a saját érzelmi élete.

Kedvenc hazai, valós példám erre egyébként Petke Zsolt története, aki felépülő alkoholistaként egy addiktológiai osztály vezető főorvosa. Pont így kell sérült gyógyítónak lenni: a negatív élményei, az esendősége miatt jobban érti és támogatni tudja azokat, akik még hátrébb vannak ugyanezen az úton, ugyanakkor ismeri a korlátai, tudatában van a problémájának és kezeli azt.

András is tipikus sérült gyógyító, ha jól emlékszem, gyerekkorában beteg anyját ápolta, meg az apja is beteg lett aztán. Részben tisztában is van ezeknek a hatásaival, és bár sokszor előfordul a sorozatban, hogy nem látja át a saját érzelmeit, működésmódját, az utolsó részben épp elég jó önismeretről tesz bizonyságot.

András egy kicsit az ún. „megmentő típusú” terapeuta, amire a nárcizmus hajlamosít is: azt jelenti, hogy az ember eltúlozza a saját képességeit, kompetenciáját, és azt hiszi, mindenkit meg tud menteni mindentől. Ennek a fő hátránya, hogy nem igaz: az emberek, még azok is, akik terápiára járnak, számtalan módon szenvednek és döntenek rosszul és keverednek fájdalmas helyzetekbe.

A terapeuta egy ponton kénytelen lesz belátni, hogy nem tud mindenkit megmenteni, és akkor csalódik, kiég, megutálja a szakmáját. A másik lényeges hátránya, hogy a „megmentő terapeuta” szerep a páciensnek is árt: az ilyen terapeuta ugyanis hajlamos a terápiás sikerekért saját magát okolni, míg a kudarcokért a pácienst. Ugye, nem kell magyaráznom, miért rossz ez a kliens számára.

És akkor most az egyes részekről.

Zsolt barátnőjéről kiderült, hogyan halt meg, ez elég jól fel volt építve, hiszen a borderline személyiségzavarral élők gyakran impulzívak, vagyis pillanatnyi sugallatok hatására cselekszenek, és gyakran követnek el önsértést, öngyilkossági kísérletet. Rita jó példa arra, hogy a „nem gondolta komolyan” jellegű öngyilkossági kísérletek is képesek halállal végződni.

Zsolt egy másik terapeutával folytatja majd a másik börtönben, amit mindketten tragikusan élnek meg, András és Zsolt is dühös, és tényleg nagyon rossz, ha így szakad meg egy terápiás kapcsolat. Ugyanakkor lehet, hogy András munkája remekül előkészítette a terepet a további terápia számára, lehet, hogy Zsolt leendő pszichológusa jó fej és jó szakmailag, szóval nem tekinteném feltétlenül kudarcnak ezt a szálat.

Persze, kérdéses, hogy egy ennyire terhelt múlt után egy ilyen élethelyzetből ki lehet-e valahogy jól jönni, hiszen Zsolt esetében nem csak a rossz gyerekkort kellene korrigálni terápiában, hanem az azóta történteket is. András, a megmentő típusú terapeuta nyilván kiborul, hogy nem tudta megmenteni.

Sándor átverte Andrást, amitől Dargay hisztirohamot kap, nem csodálom, tényleg nem jó, ha így átvernek, és terapeutaként rájössz, hogy egy nem túl jó döntéshez asszisztáltál. Mármint nem az a rossz döntés, hogy Sándor inkább öregek otthonában akar lakni Erdélyben, ehhez joga van, lehet, hogy jó lesz neki ott, hanem az, hogy mindezt úgy intézte el, hogy közben összeveszett a fiával. Én még most sem értem teljesen, miért nem tudta Sándor egyenesen megmondani a fiataloknak, hogy ő elköltözik és kész, mi szükség volt erre a furfangos kerülő útra.

Felmerül a kérdés, hogy ha András ilyen jó terapeuta, akkor miért nem vette észre, hogy átverik – valamelyest egyébként érezte, hogy nem áll össze a kép, hogy Sándor nem veszélyes. Mégis szólt a családnak (persze, jobb lett volna, ha úgy szól, hogy személyesen elhívja egy ülésre Júliát és Sándort, meg ha elérhető, akkor Áront, és négyesben megbeszélik, ez az odatelefonálás nem annyira szerencsés).

A terapeuták nem hazugságvizsgálók, igen, kliensként át tudod verni a terapeutádat, ha akarod. Ha a terapeuta elég tapasztalt, öreg róka, akinek az egyik szeme röntgen, a másik ultrahang, te meg nem hazudsz olyan jól, mint egy képzett színész, akkor lehet, hogy észreveszi. De olyan is lehet, hogy nem. Csak éppen nincs értelme, hiszen mondanom sem kell, hogy a terápia hatékonyságát elrontja, ha nem mondunk benne igazat. András tehát Sándort sem tudta megmenteni, vagy ki tudja.

Krisztina nem túl meglepő módon visszament a jó öreg Róberthez, itt mondjuk nem vártam mást, mindvégig úgy éreztem, nem jó irányban haladnak a dolgok. A Marci-féle flört illúziónak bizonyult, plusz ugye egyáltalán nem zárta le Róbertet, és a saját, egyedülálló életét sem alapozta meg. Ahogy én láttam, Kriszinának az önálló életben a kompetencia érzése hiányzott: hogy ért valamihez, hogy jó valamiben. Meg is fogalmazza, hogy ő csak abban jó, hogy egy erős férfi felesége legyen, a Róbert ápolásában meg regényének gépelésében.

Ezt úgy lehetett volna talán megelőzni, hogy amíg Krisztina egyedül van, ne csak plázázzon meg nős pasikkal flörtöljön, hanem dolgozzon. Tudom, dolgozni fárasztó meg minden, de meg tudja adni a kompetencia, a hozzáértés, a hatékonyság élményét. Már az önkéntes munka is alkalmas erre, hiszen ott sokszor más embereken (vagy állatokon) segít az ember, vagy valami jó ügyért tesz valamit. Ha meg pénzt is adnak a munkádért, az egy olyan nőnek, aki több mint két évtizede háztartásbeli, még jobb érzés, hiszen értéke van annak, amit csinál. Krisztina esetében én azt nyomattam volna, hogy a Róberttel kapcsolatos érzéseiről beszéljünk, és közben vegyük át az egyedüli élet gyakorlati tennivalóit, kiemelten a munkakeresést.

A bántalmazott nők (tudom, Krisztináéknál „csak” érzelmi bántalmazás van) rengetegszer visszamennek a bántalmazójukhoz, pont azért, mert 25 év elnyomás után iszonyú szerencsétlenek tudnak lenni a kinti világban. Mint amikor a Remény rabjaiban Red inkább visszamenne a börtönbe, annyira bizonytalan és magányos a szabad életben.

A bántalmazott nőkkel foglalkozó segítők (ilyen alapítványoknál dolgozó pszichológusok, szociális munkások) épp ezért különösen veszélyezetettek a kiégés szempontjából, hiszen rengeteg munkát tolnak egy-egy esetbe, majd a csaj mégis hazacuccol. És sokszor előfordul az is, hogy 2-3 hazaköltözés után jönnek el végleg, amikor már nyilvánvaló, hogy a bántalmazó megváltozásra tett ígéretei nem váltak be. Lehet, hogy Krisztina örökre Róberttel marad, lehet, hogy lesz még olyan, amikor elege lesz és eljön, nem tudjuk.

Edit ülése nagyon nehéz, és le a kalappal, Dargay ezt továbbra is nagyon jól viszi. Empátiás visszajelzéseket ad, és nagyon bátran és őszintén beszél a legnehezebb témákról. Erre nem minden terapeuta képes, van, aki nem bírja ilyen jól a halált, vagy mások az erőszakot: én mondjuk épp jól bírom a durva sztorikat, ezért többször megkaptam már kliensektől, hogy ezt vagy azt az előző terapeutájának nem merte elmondani, mert félt, hogy az kiborulna, nem bírná, sírna.

A halál és a haldoklás általában olyasmi, amiről nem tudunk és nem szeretünk beszélni, pedig fontos őszintén beszélni ezekről a dolgokról. Ahogyan András is arra biztatja Editet, hogy ne kerülje a témát Fruzsival, és hogy Angélával is nyugodtan beszéljen a halálról és ne akarja őt felvidítani. Ha a haldokló arról akar beszélni, hogy ő meg fog halni, nem túl szép dolog egy „jaj, mama, ugyan, miket beszél, egyen inkább egy kis húslevest”-tel terelni, hiszen így a haldokló magára marad a kétségeivel.

Persze, iszonyú nehéz hozzátartozóként a szeretteinkkel arról beszélgetni, hogy ők mindjárt meghalnak, nem beszélve arról, hogy bűntudatunk is lehet, amiért mi meg életben maradunk és nem tudunk segíteni. Edit óráján szépen előjön az összes ilyen téma, és ez az a szál, ami a szomorú körülményekhez képest „jól” végződik: Edit az utolsó percben megtalálta a kapcsolatot elvesztett húgával.

Adél óráján András előáll a megoldással, hogy nem vállal terápiákat többé. Mondjuk arra kíváncsi lennék, mi a terve, miből fog élni, hiszen neki nincs dr. Belényessy Róbertje, aki eltartaná, de sajnos én ilyen gyakorlatias típus vagyok. Talán taníthat, vagy írhat könyveket. Amit elmond – hogy a magánéletében nincsenek intim kapcsolatok és ezt a terápiás kapcsolatok felértékelésével kompenzálja, és emiatt túlságosan bevonódik az eseteibe – megfelelő önismeretről tesz bizonyságot. Azt mondjuk nem teljesen értem, Adél hogyan képzelné a terápia folytatását, amikor 4-5 hónap múlva szülni fog.

Ami Adélt és módszereit illeti: értelmezésben nagyon ott volt, sokszor ügyesen rájött, András mit gondolt-érez-rejteget, a terápiás kereteket talán az egy hajnali telefont leszámítva szigorúan tartotta, de empátiás visszajelzéseket ő sem nagyon adott, ha nézőként olykor ridegnek éreztük, az szerintem emiatt volt.

Majdnem az összes szálon felmerült a terápia lezárásának kérdése, ami a valóságban jó esetben azért nem így zajlik, hogy „csá, nem jövök többet”. A lezárás azt jelenti, hogy ha nem időhatáros terápiáról van szó, akkor kitűzzük az utolsó ülés dátumát, de nem aznapra, hanem pár héttel távolabbra. Mondjuk februárban megbeszéljük, hogy április végéig fog járni.

A terápia végéhez való közeledés sokféle, addig feldolgozatlan érzést előhozhat: lehet, hogy a kliens kicsit úgy érzi, magára hagyom, lehet, hogy gyászol, lehet, hogy dühös, vagy fél attól, milyen lesz „egyedül”, terápia nélkül. Ezek valamennyire összefüggenek a kliens korábbi történetével, vagyis, hogy a szülei elváltak-e, elhagyták-e, meghaltak-e, ha igen, hogyan, hogyan vált le róluk, levált-e.

A lezárás környékén jó ránézni az addig történtekre is, mi történt a terápia kezdete óta, mi volt jó a kliensnek, mi volt rossz, mi segített, mi nem. Neki is jó, ha ha átgondolja mindezt. Előfordul például az a reakció, hogy amit elveszítünk, azt leértékeljük, hogy ne fájjon annyira az elvesztése (elhagy a pasim, de nem baj, az úgyis egy hülye volt; véget ér a terápia, nem baj, úgyse volt az jó semmire) – ugyanakkor könnyen lehet, hogy a kliens egy csomó sikert elért közben, csak azokat most félreteszi. Jó terápiás kapcsolatban a terápia egy hosszú, közös munka eredménye, a lezáráskor pedig értékeljük a közös munkát.

Ha nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy a kliens megsértődik valamin vagy elégedetlen, és emiatt nem akar jönni, akkor még fontosabb, hogy adjunk időt a lezárásnak. És nem azért, mert még harmincezer forintot ki akarok húzni a zsebéből – hiszen felmerülhet a kliensben, hogy mi másért jönne el még háromszor egy olyan terápiába, amit nem akar folytatni?. Két okból.

Az egyik, hogy ha mégis sikerül megbeszélni a dolgot és közösen folytatni, az nagyon jót tesz: azok a terápiák valamiért különösen hatékonyak, ahol a terápiás kapcsolat megromlik, majd helyrejön, ahol lehet közösen kezelni a zökkenőket. Ha mégsem sikerül, mert a kliens annyira elégedetlen, akkor is fontos, hogy legyen tér és idő arra, hogy elmondja, mi pontosan a baj.

Vannak emberek, akik sose fogalmazzák meg, mi esett nekik rosszul, hanem csak sértődötten elrohannak. Ha az ilyen klienst sikerül rávenni, hogy szépen mondja el, mi volt rossz neki, és élje át, hogy ilyet lehet, hogy elmondja a negatív érzéseit és én nem tagadom le azokat, nem hülyézem le, nem vonom kétségbe, nem pofozom fel, az már önmagában korrektív élmény lehet. Emellett a terapeutának is tanulságos tudni, mi miatt ment félre egy terápiás kapcsolat, hiszen ebből tanulhat és a jövőbeli hasonló klienseknél esetleg ügyesebb lesz.

A sorozatban persze nincs ilyesmire lehetőség, részben a sorozat keretei miatt. Így itt mindegyik terápia hét alkalmas volt és egy-egy ülés húsz percig tartott. A valóságban a legrövidebb, legegyszerűbb pszichoterápia is 10-20 alkalom, de akkor az csak tünetcsökkentésről szólt és mély, régi dolgokat nem dolgoztunk át. A személyiségformáló, mélyebb terápiák úgy 1-3 évig tartanak, jellemzően heti egy, ritkábban heti kettő, 50 perces üléssel.

Igen, ez sok, de a terápiába vitt gyermekkori sérülések se két hét alatt alakulnak ki, sajnos idő kell az átdolgozásukhoz. Az egy hétvégés, azonnali gyógyulást ígérő módszerek sajnos nem igazán szoktak segíteni: a modern szemlélet szerint a pszichoterápiában nem a nagy felismerések segítenek, hanem az élmények fokozatos, lassú átíródása. Ehhez pedig idő kell. Én nagyon szerettem önismereti célú terápiákra járni, menjetek ti is!

8 hozzászólás Ne habozz!

human - 2018. 01. 17. 03:16

úgy lezártál mindent, hogy nem volt kérdés.

isolde - 2018. 01. 17. 08:36

:))

Ava Moore - 2018. 01. 17. 09:43

Nem szeretnék általánosítani, hogy a nők empatikusabbak, de a sorozat írói közül az egyetlen nő írja a csütörtöki napot, amire Isolde írja is, hogy valamiért aznap András empatikusabb, ad visszajelzéseket. Szerintem lehet ebben összefüggés, de csak saját vélemény, lehet véletlen is. :-)

szasza - 2018. 01. 19. 17:09

Fantasztikus elemzés! Nagyon szépen köszönöm!

jetcool - 2018. 01. 20. 00:54

@isolde: jó volt olvasni a posztjaidat. kár, h már nem lesz több.

Lina - 2018. 01. 20. 23:03

András nem szólhatott volna a rendőröknek,hogy Zsolt bevallotta neki,hogy nem tett semmit és Rita öngyilkos lett? Bár ez nem az a dolog,hogy veszélyes magára vagy másokra,de mégis nagyon fontos,mivel konkrétan bűncselekmény sem történt. A titoktartást ilyen ok miatt nem lehet megszegni?

isolde - 2018. 01. 21. 10:11

@Lina: ez tök jó kérdés, bevallom, nem tudom, mert az igazságügyi pszichológiának külön saját szabályrendszerei vannak, és azokat nem ismerem. Vsz szólhatott volna, de ha Zsolt leírta a hivatalos vallomásában, hogy ő ölte meg, és aláírta, akkor azzal szemben súlytalan, hogy kinek mit mondott.

wanderlust - 2018. 01. 30. 14:03

Én is külön szeretném megköszönni az írásaidat. Nagyon szépen összeszedted a releváns infókat, és kifejezetten jó volt olvasni. :)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz