login |

Az anime is sorozat: Girls’ Last Tour (Shoujo Shuumatsu Ryokou)

2018. 01. 26. 14:50 - Írta: Qedrák

2 hozzászólás | kategória: anime, Ázsia sorozatozik, kritika, ,

Azt hiszem, senkit nem fogok meglepni azzal, ha elárulom, hogy a manapság divatos posztapokaliptikus témát nemcsak könyvek és tévésorozatok, de animék is előszeretettel dolgozzák fel. A Girls’ Last Tour (Shoujo Shuumatsu Ryokou) 2017 őszi szezonjának terméke, természetesen egy most is futó manga alapján készült, viszont a megközelítése egy kicsit más, mint a “hagyományos” posztapokaliptikus műveké.

A történet két főszereplő, Chito és Yuuri utazása köré épül, de bármilyen furcsán hangzik, a központi szerepet játszó állandó utazás ellenére a sorozat olyan, mint egy kamaradráma. Ha filmes hasonlattal akarok élni, akkor azt mondanám, hogy a Girls’ Last Tour a Gravity és a Blade Runner szerelemgyereke anime formában.

Előbbitől a mélységes magányt, utóbbitól pedig a lepusztulófélben lévő posztindusztriális környezetet örökölte. A stílusában távoli hasonlóságot a korábban itt a Junkie-n bemutatott zseniális Made in Abyss-szel. Ott a két gyermekkorú karakter lefelé igyekszik, itt viszont felfelé haladva, de óriási különbség a kettő között, hogy míg előbbiben mindenféle ismereten lény veszi körül őket, addig a Girls’ Last Tour tele van az emberi civilizáció halott gépezeteivel.

Mint említettem, két főhőse van a történetnek, akik egy lánctalpas motorkerékpárral róják a szinte teljesen kihalt világot. Chito a csapat esze, szereti a könyveket, ért a műszaki dolgokhoz és úgy általában kettejük közül ő a komolyabb és megfontoltabb. Társa, a szőke Yuuri, a lelkesebb és szeleburdibb fajtából való, aki szeret kevésbé átgondoltan cselekedni. Imádja a hasát, emellett pedig rajong a fegyverekért, viszont nem tud olvasni vagy vezetni, ezért sok mindenben kénytelen Chitóra támaszkodni.

A kamaradrámás jelleg miatt Chito és Yuuri párbeszédei képezik a történet egyik oszlopát, ahogy újabb és újabb kihívással vagy élménnyel néznek szembe, úgy változik közöttük a dinamika. Ezek a diskurzusok időnként nagyon gyerekesnek hatnak, de ne felejtsük el, hogy a karakterek maguk nem túl idősek. Olykor elég érthetetlen humorral operáltak, és eltartott egy darabig, amíg hozzászoktam.

Ahogy a sorozat halad előre, egyre több filozofikus eszmefuttatás kerül be a beszélgetéseikbe. Hogy egy példát említsek, Chito egy rémálmot lát, amelyben Yuurival találkozik, aki azonban olyan hatalmassá növekszik, hogy ebben az álmában fel is falja, jól szimbolizálva, hogy magányos életét gyakorlatilag egyetlen társa tölti ki.

Többször elhangzik például, hogy mi értelme van az életnek, vagy az életüknek, hiszen a történetben más sem csinálnak, csak kutatnak élelem és víz után, időnként pedig üzemanyagot kell vételezniük, hogy használhassák azt a lánctalpas motorkerékpárt, amely köré az életük szerveződik. A reménytelenség és az értelmetlenség ott lebeg a mindennapi tevékenységeik felett, amint arról néha Yuuri tréfásan elkezd énekelni.

De elgondolkodnak olyan dolgokon is, amikor egy lakóövezetbe érnek, hogy mit tekinthetnek otthonnak, egyáltalán mi határozza meg ezt a fogalmat, vagy egy templomba betérve arról, hogy mi az a halál és a túlvilág. Mindezt persze egy kicsit gyerekesebb nyelvezetbe csomagolva, de ez a filozofikus szál csak érdekesebbé teszi az egész sorozatot.

Spoilerektől mentesen folytatom a tovább mögött.

Az összes részt áthatja egyfajta szomorkás melankólia. Ezt a hangulatot az alkotók több motívummal is igyekeztek megerősíteni.

Legelőször említeném a világot és a hátteret. Chitóék eleinte egy hideg, posztindusztriális világban barangolnak, amelyben elsősorban rengeteg használaton kívüli üzemet, csarnokot, csőrendszert és más hasonló ipari létesítményt találnak. Emellett pedig rengeteg háborús fegyverrel és világégésre utaló nyommal találkoznak. Ez a militarista vonal végig megtalálható az animében, a két lány is katonai sisakban és öltözékben barangol (hogy a Kettenkradról ne is beszéljünk). Az utolsó részekben értesülünk arról, hogy az emberek eltűnése mögött valóban egy háborús konfliktus állt.

A világról meglepően keveset tudunk meg.

A városok gigantikus méretűek és többszintesek, a karbantartó berendezések hol működnek, hol nem. Elhagyott laktanyák, üzemek, irodaházak és lakónegyedek látványa tárul a szemünk elé. Némelyik épület funkcióját magunk is kitaláljuk, miközben a lányok csak ötletelnek, másokat azonban előttünk is rejtve hagynak a készítők.

Bár az apokalipszist megelőző világról az utolsó részekben kapunk egy részletesebb jellemzést, úgy tűnik, mintha a civilizáció eltűnését megelőzte volna egy hosszabb hanyatlási periódus. Ez abból szűrhető le, hogy az a kevés információ, amit más emberektől vagy gépektől a lányok megtudnak, töredékes, vannak olyan eszközök, amelyet a tapasztaltabbak sem tudnak már kezelni.

Chito és Yuuri beszélgetéseiben rendre előkerülnek olyan fogalmak, amelyeket ők nem ismernek kézzel fogható valójukban, csak annyit, amennyit előbbi olvasott róla a könyveiben. Mindez egyfajta hanyatlástörténetként van bemutatva a sorozatban, ami erőteljesen hozzájárul a kissé nyomasztó magányhoz, amelyben a főhőseink botladoznak.

Tovább erősíti a melankolikus érzetet a színezés. A helyszín úgy néz ki, mintha egy készülő barnamezős beruházás területén tévedtünk volna el, minden szürke, sötét vagy legalábbis kopott. Ehhez társul még az időjárás is, amely hol brutális havazással, hol áztató esővel lepi meg főhőseinket, és a kamera nem habozik időzni az ilyenkor még lehangolóbb látványt nyújtó részleteken.

Azt hiszem, hogy a zenére sem lehet panaszunk. Kiválóan támogatja meg a fentebb ecsetelt hangulatot, mélyíti a világgal kapcsolatos szomorkás érzést, időnként pedig mintha a túlvilágról érkezne a zenei aláfestés. Az opening-ending páros remek választásnak bizonyult.

A bevezető zenében elhangzó dal kap egy kis katonai utánérzést, de a szövegben ecsetelt magányosság és a képernyőn történő közös bohóckodás remek ütemmel vezeti fel a sorozatban várható motívumokat. Az ending pedig kicsit olyan lett a maga fekete-fehér világával, mint amikor iskolás korunkban egy jelenetekkel teli rajzos füzetet pörgettünk végig a többiek szórakoztatására. Találóan oldja fel a sorozat hangulatát, hogy mégse depresszióval túltöltekezve álljunk fel a képernyő elől, hanem úgy, hogy van értelme a lányok életének.

Ha ki kellene emelnem egy gyengeséget, valószínűleg a karakterdizájnt nevezném meg először. A lányok kinézete, főleg Yuurié eléggé kilóg az igényesen megtervezett környezetből, a legfinomabb megnevezés, ami eszembe jut, az a retró jelleg. Idővel persze hozzá lehet szokni, de nem könnyű. Az alkotók javára legyen írva, hogy a szokásos hibát nem követték el, a gyerekszereplők valóban úgy néznek ki, és a környezetükhöz képest valóban akkorák, mint a gyerekek, és nem hazudtak egy felnőtt kinézetű szereplőnek tizennyolc év alatti életkort.

Ha valaki szereti a kamaradrámákat, a néhol kissé filozofikus párbeszédekkel és kevés cselekménnyel operáló műveket, annak a Girls’ Last Tour bátran ajánlható, különösen azért mert megjelenésében és történetében végig megőrzi egységes jellegét, és nincs olyan pillanata, amelyik kilógna a sorozatból.

2 hozzászólás Ne habozz!

yahman - 2018. 01. 26. 19:13

Sajnos túl nagy elvárásokkal ültem le ez elé az anime elé, mert bár majdnem mindent megkaptam, amit vártam (kietlen világ, remek világvége, elveszettség hangulat, rejtélyek, amik legtöbbje rejtély is maradt), mégsem sikerült megdöbbentenie a sorozatnak. Nagyon jó kérdéseket vet fel (a mi az otthon nekem is kedvencem volt), remek, hogy próbálja az életben valóban fontos értékeket előtérbe helyezni (ezzel is görbetükröt mutatva a mi világunknak), ám végig úgy éreztem, hogy ezek a kérdések nem lettek elég alaposan kibontva, elég mélyen megválaszolva, ezáltal nem is tudott annyira sokkolni, mint azt előzetesen vártam; és ami talán magának a sorozatnak is szándékában állt. Persze az üzenet, a mondanivaló így is átjött, csupán azt a pluszt vártam volna, mint ami például a cikkben is említett Made in Abyss-ben megvolt, és ami minden kiemelkedő alkotás sajátja. Megvolt az esélye a Girls’ Last Tournak is, óriási potenciál volt benne, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzott.
Persze így is kiváló szórakozás, remek hangulatbomba, néhol vidám, már-már életigenlő, néhol depresszív, ami magából a sorozat műfajából ered. Örültem, hogy kissé más irányból, más szemszögből közelíti meg a posztapokaliptikus témakört, és hogy mer kérdéseket felvetni. Talán kissé monoton, de rengeteg hangulatos jelenet tarkítja az egyébként néhol egyhangúnak tűnő részeket, amelyek mindegyike két vagy több kisebb téma köré épül. Engem még a primitív karakterdizájn sem zavart igazán. Tényleg nem szép, de ezt legalább kompenzálja a környezet, a hátterek és a hangulat.
Bár összességében kissé hiányérzetem van, egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem.

Alterego9 - 2018. 01. 27. 18:18

A posztapokalipszisnek ez a fajta meglátása nagyon erősen igényel egy japán mentalitást.

A “Yokohama Kaidashi Kikou”, illetve a “Jinrui wa Suitai Shimashita” is részben hasonló élményt nyújtott, egy világot ahol az emberiség eltűnőben van, de az egész igazából annyira nem is nagy baj, amellett hogy persze szomorú dolog. Minden véget ér egyszer, a fajok és a civilizációk is.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz