login |

Pilot-mustra: Roseanne – 10×01

2018. 04. 10. 20:00 - Írta: winnie

2 hozzászólás | kategória: 2017/18, kritika, pilot-mustra,

Oké, egy vallomással tartozom, egy pillanatig sem hittem volna, hogy pozitívan fogok nyilatkozni a Roseanne-ről, hiszen az 1988 és 1997 között kilenc évadot megért, teljesen hagyományos (többkamerás, színpadon, élő közönség előtt felvett) munkáscsaládos szitkomot abszolút nem ismertem, és a legtöbb kortársából kiindulva, ha ismertem volna, sem jött volna be nekem.

Klasszikus családi komédiáról van szó, aminek a fő helyszíne a családi ház, ahonnan már kirepültek a 90-es évek óta a gyerekek, viszont az idősödő, immáron nagyszülő házaspárhoz nemrég visszaköltözött két saját gyerekével az egyik lányuk, és másik két gyerekük (egyikük szingli, a másik egy gyerekes apa, akinek a felesége katonaként szolgál külföldön) is gyakran visszajáró vendég.

ROSEANNE – 10×01 – 6/10

Fura, de annak ellenére, hogy teljesen tipikus (klasszikus) a Roseanne felállása, egyáltalán nem tűnik dohosnak, olyannak, ami a kilencvenes évekből maradt volna ránk. Nyilván nem lesz hirtelen újító vagy szörnyen friss, de bőven megüt egy mai hangnemet, és még a karakterekből fakadó poénok sem mindig kiszámíthatóak, hiszen ezeknek a 20 évig tetszhalotti állapotban lévő szereplők nem mindig úgy reagálnak a mai dolgokra, ahogy azt feltétlenül várnánk. Fejlődnek, vagy mi, még vaskalaposságot tekintve is.

Persze a készítők mindent meg is tesznek azért, hogy aktuálisak legyenek, az első részben például kiemelt szerepet kap a politika, azon belül is az, hogy a főhős/címszereplő Trump-szavazó, hiszen ő munkahelyeket ígért. Mindez szül is némi feszültséget a családtagok között, de semmi komolyabb társadalompolitikai vonatkozást nem erőltetnek, a folytatásban már inkább mellékvágányos marad a téma, habár teljesen nem tűnt el egyik részben sem.

Később egyébként szóba kerül sok olyan téma, ami a kilencvenes években a 200+ epizód alatt nem jöhetett elő, mint például a béranyaság, a gender nonkonformitás, sőt, még az időskor is, azonban amellett, hogy a karakterek mai nézeteit megismerjük a mindent körbeölelő szál továbbra is a család marad, mert Conner-éknél mégiscsak minden oda vezethető vissza az eddigiek alapján.

Jó látni, hogy mennyire egy hullámhosszon van a szereplőgárda, amit sokat hozzáad a sorozathoz, én azonban azt a szentségtörést megejteném, hogy számomra pont Roseanne karaktere az, aki nem hiányozna akkor, ha kiszállnék a sorozatból. Aláírom, a legjobb poénokat ő kapja, és Barr stílusa olykor nagyon jól működik, amikor mellékesen, faarccal szór el valami alázást vagy pikírt megjegyzést, de nála érzem leginkább azt, hogy túljátszik, hogy csak egy tévés karaktert hoz. (Mondjuk John Goodman és Sara Gilbert eleve előnnyel indultak nálam, ők régi favoritok.)

Még véletlenül sem tettem le a hajamat a Roseanne-től, de jobban fogadtam, mint a Will & Grace felélesztését. Azzal sem volt gondom, főleg miután megnézve pár régi részt sokkal kevesebb utálattal közelítettem felé, viszont fel sem merült benne, hogy folytassam. A Roseanne esetében viszont nem volt ellenemre a második és a harmadik rész megnézése sem, és azok is hozták nagyjából a kezdés szintjét, legalábbis gyengébben biztos, hogy nem sikerültek.

Nyilván az, hogy működik a sorozat, a karakterekben keresendő, akiket nem kell alapozni, hiszen már teljes mértékben megrajzoltan érkeznek – még azok számára is, akik hozzám hasonlóan nem ismerték őket. Persze bevontak a képbe pár gyereket is (akiket ugyancsak elég élesen megrajzoltak), a veterán Roseanne-es Sarah Chalke pedig új szerepben tűnik fel, ugyanis a karakterét játszó régi színész is visszatért, de velük sincs gond, sőt, az ő sztorijaik (Chalke-é és főleg Mark-é) adnak igazán muníciót az első részeknek.

Hirtelen nem tudom, hogy van-e most nézős többkamerás komédiám (épp ideje lenne már egynek!), de ha nincs, akkor sem biztos, hogy megmarad a Roseanne, azonban egy darabig még maradni fogok, s ki tudja, talán még az évad végére is elérek, a kilenc rész nem olyan sok.

2 hozzászólás Ne habozz!

Lajosék a másodikról - 2018. 04. 10. 20:46

Egy percet nem láttam a régiből, de érdekes módon többnyire bejött a keserédes tónus. Nyilván megvan a saját hangja, de sokat merít innen-onnan (Mom, Raising Hope, a gyerek miatt még a House of Lies is beugrott), persze lehet, hogy régen is ilyen volt.

A legtöbb bajom épp O’Barral van, valahogy nem jön át a lénye.

Cyberdog - 2018. 04. 12. 22:53

Erőltetett, humortalan. Egyedüli poénfaktort John Goodman képviseli.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz