login |

A Very English Scandal – írta: speranza

2018. 10. 28. 21:31 - Írta: vendegblogger

1 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika, minisorozat,

Az idei év egyik legkellemesebb BBC-s meglepetése volt ez a Hugh Grant és Ben Whishaw főszereplésével készült minisorozat, amely egy megtörtént esetet dolgoz fel a komoly témához képest meglepően könnyed hangvételben. Voltak pillanatok, amikor gyanút fogtam, hogy nem paródiát látok-e, hiszen a valóságban aligha volt ennyire vicces a szituáció.

A forgatókönyvet John Preston azonos című könyve alapján Russell T. Davies készítette, a rendező pedig Stephen Frears volt. A sorozat címéhez hűen egyébként a tálalás is nagyon angol, bár be kell, hogy valljam, ami egy-két jelenet abszurditását és kivitelezését illeti, nekem néha bevillant a Fargo.

Jeremy Thorpe – aki a Liberális Párt képviselője, majd vezére volt a 60-as években – homoszexuális viszonyt folytatott egy fiatal „alkalmazottjával”. Ahogy telt az idő – a cselekmény mintegy két évtized történéseit öleli fel – az addigra már rég véget ért kapcsolat egyre terhesebbé kezdett válni a házas Thorpe ranglétrán való emelkedése közben. Két barátja segítségével ezért megpróbáltak végleges megoldást találni a „problémára”.

A három epizódot nem azért érdemes megnézni, hogy megtudjuk hogyan végződött az eset (azt pár kattintással anélkül is megtudhatjuk), hanem a fenomenális színészi játékért, amit közben láthatunk, mert komolyan mondom, rég szórakoztam ilyen jól.

Amikor először olvastam a sorozatról, még nehezen hittem el, hogy Hugh Grant a szépfiús, romantikus alakítások után hiteles tud lenni egy ilyen karakterben, de már az első percekben meggyőzött róla, hogy alábecsültem a képességeit. Bár ő a húzónév, a karizmatikus képviselő szerepében, a többiek semmivel sem maradnak el mögötte.

Ben Whisaw különösen brillírozik „Nyusziként”, azaz Norman Josiffe/Scott képében. Kettejük közös jelenetei, ahogy a simulékony modorú, kiváló intellektussal megáldott, művelt parlamenti képviselő becserkészi a naiv(nak tűnő), mentális problémákkal küzdő, vidéki lovászfiút, egyszerűen zseniálisak! Hozzájuk hasonlóan Alex Jennings is telitalálat Peter Bessell szerepére, aki akkoriban Thorpe közeli barátja volt.

Azt tudni kell, hogy a cselekmény kezdetén, a 60-as évek Nagy-Britanniájában a homoszexualitás még bűncselekménynek számított. Emiatt egy politikus könnyen zsarolhatóvá vált, ahogyan azt a jelen történet is mutatja. Időközben változott ugyan a jogi környezet és mire a botrány napvilágra került, Jeremy-nek a szexuális irányultsága miatt már nem lett volna annyi vesztenivalója (legalábbis jogilag, mert a viszony morális megítélése nem változott).

Ő azonban sok év után is hajthatatlan maradt és továbbra sem akarta kiadni Norman egészségbiztosítási kártyáját. Ez volt ugyanis az a banánhéj, amely elindította a tragikus eseményeket.

Az epizódok közben többször is elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az, hogy az úgynevezett „barátai” közül egyik sem volt elég erélyes ahhoz, hogy lebeszélje Thorpe-ot a tervéről. Mert érthetetlen, hogy miközben mindenki látja a helyzet irracionalitását, a környezetében mégsem tudja senki sem kivonni magát a politikus lehengerlő hatása alól.

Aztán a cselekmények során időnként kicsit bevisznek bennünket a politikai színfalak mögé is, ami megvilágítja, hogy mi is az oka a nagy összetartásnak. Bemutatják, hogy hogyan, milyen eszközökkel szerzik meg a politikusok a támogatást az általuk fontosnak tartott ügyekhez, vagy az előbbre jutásukhoz. Álságos világ ez, amit az érdekek mozgatnak, és amit a sorozat nagyon jól tükröz, de ahogyan a többi kényes témához, ehhez is angolos humorral nyúltak hozzá.

Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy az általam egyik legjobb karakterszínésznek tartott David Bamber is feltűnik egy nyúlfarknyi mellékszerepben (Lord Arran). Ő ismét csak megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy egy vérbeli brit színész a világon bármit, de tényleg bármit hitelesen el tud játszani. (Akár még azt is, hogy állatbarát arisztokrataként egy borzokkal teli kastélyban éli a mindennapjait, gumicsizmában.)

Szóval az Egy nagyon angolos botrány azon sorozatok egyike, amit feltétlenül látni kell! Persze csak azoknak, akik nyitottak a témára és három órányi felhőtlen szórakozásra.

1 hozzászólás Ne habozz!

orla - 2018. 10. 28. 21:44

Én angol sorozatot nem láttam még ennyire pörögni, az első részben annyi minden történt, mint általában egy évad alatt szokás. Az első rész amúgy is őrült volt, ugráltunk az időben, a különféle hangulatok és szereplők között; igazából egy katyvasz volt, de nagyon szórakoztató.
A második rész is ilyen volt, de mint kiderült, ennyi történésből és hangulatingadozásból egy is elég, nekem ez már túl sok volt (kiemelném viszont Eve Miles-t, akit amúgy elég tehetségtelennek tartok, de itt még ő is jó volt).
A harmadik rész viszont lineáris és egységes volt, valamint izgalmas és katarktikus is, a sorozat szerintem legjobb része.

Tudom ajánlani, de ez tényleg egy nagyon angol, nagyon WTF sorozat, úgy készüljön valaki.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz