login |

The Marvelous Mrs. Maisel: a 2 évad – írta FD

2018. 12. 20. 21:20 - Írta: vendegblogger

7 hozzászólás | kategória: kritika,

Nem túlzás azt állítani, hogy a Marvelous Mrs. Maisel első évadja a tavalyi év egyik legzajosabb sorozatsikere volt. Már a márciusban megjelent pilot is nagyon magasra tette a lécet, amit a november végén kikerült komplett első szezon simán meg tudott ugrani, hogy aztán komoly kritikai elismerést is hozzon az Amazonnak, beleértve a 12 Emmy-jelölést, amiből nyolcat díjra is tudott váltani.

Nyilván adja magát a kérdés, hogy sikerül-e fenntartani a minőséget egy ennyire izmos kezdés után. Ezen a ponton le is lövöm a csattanót: nagyrészt sikerült. Vigyázat, a tovább mögött enyhébb spoilerek következnek!

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol tavaly befejeződött, azaz Midge Maisel még mindig az áruházban dolgozik, közben épp csak beindult a karrierje stand-up humoristaként. Nincs semmiféle lassú alapozás (miért is lenne?), egyből belecsapunk az események sűrűjébe, hogy egy gyönyörű képi megoldással már az első epizód tizedik perce előtt Párizsban találjuk magunkat.

Apropó: a francia fővárosban játszódó két részt a helyszínen forgatták, emellett az immár tízrészesre duzzasztott második évadban más külső helyszínek is megjelennek, szóval rendszeresen eltávolodunk New York-tól. De ezen kívül is feltűnő, hogy az Amazonnál mennyire nem sajnálták a pénzt a The Marvelous Mrs. Maisel-re: a kellékekre vagy a jelmezekre se szólhatunk egy rossz szót sem, ennek pedig a sorozat zenéjével együtt komoly szerepe van az 50-es évek hangulatának megidézésében.

A párizsi történetszál a főszereplő édesanyja, Rose Weissman körül forog, akinek a karaktere a tavalyi nyolc részben picit a háttérbe szorult, most viszont jóval több teret kap. És mennyire jól van ez így! Mikor a második részben a férjével újból egymásra találnak Franciaországban, az a feelgood-faktor szempontjából az egész széria legerősebb pontja, mikor pedig Midge-dzsel kerülnek párba, tökéletesen működik az anya-lánya kapcsolat, és nem csak a két színésznő közti külső hasonlóság miatt, amire egyébként itt-ott érezhetően rá is játszik a rendező.

Egész biztos vagyok benne, hogy az Abe Weissman-t alakító Tony Shalhoub nem szorul különösebb bemutatásra, hisz az évek során a junkie-k nem egy és nem két sorozatban találkozhattak vele, és gyakorlatilag mindenhol zseniális volt. Nincs ez másképp most sem, a libanoni származású színész az első perctől fogva olyan könnyedséggel és magától értetődően hozza a karót nyelt zsidó matematikus figuráját, hogy öröm nézni.

Ízlés dolga, de nekem Midge ügynökéből, Susie Myersonból néha egy kicsit sok volt. Kapott pár jó poént, de Alex Borstein játéka szerintem egy ici-picit maníros, és pár hozzá kötődő running gag túl volt tolva (rád nézek, vécépumpa!).

És persze ott van a címszereplőnk, akivel kapcsolatban a különféle kritikák szinte az összes istenítő jelzőt ellőtték már, méghozzá egyáltalán nem véletlenül. Rachel Brosnahan egyszerűen lubickol a szerepben, az utolsó gesztus és hangsúly is a helyén van, és különösen a szereplései közben járt az a fejemben, hogy nincs ember, aki ezt nála jobban képes lenne megcsinálni.

Na és ha már a stand-up fellépéseknél tartunk: lehet, hogy csak én éreztem így, de az volt a benyomásom, hogy ezek egyfajta csomópontokat alkotnak a történetfolyamban, itt koncentrálódik a legintenzívebben a sorozat humora – nem beszélve Brosnahan játékáról –, a cselekmény többi része pedig áthidalóelemként funkcionál, hogy eljussunk egyik „gig”-től a másikig.

És hogy ne legyen csupa ömlengés az írásom, itt kell megemlíteni a második évad legnagyobb gyengeségét. Ezt a tíz részt ugyanis már nem lehetett annyira a stand-up komikusi karrier beindulásával kitölteni, mint az első nyolcat, emiatt a készítők elkezdtek az egyes szereplőknek önálló szálakat, történeteket adni, amik persze egy csomószor találkoznak, de nagy részük független Midge épülő pályafutásától. A gond csak annyi, hogy ezeknek a szálaknak hullámzó a minősége: van egy csomó érdekes, de van pár felejthető is.

Részemről például remekül szórakoztam azon, ahogy Joel próbálja felkarolni a szülei halódó üzletét, viszont a Steiner-üdülőközpontban töltött idő többnyire nem volt valami érdekes, és sajnos bejött egy szerelmi szál is, ami nálam az évad legmélyebb pontja volt, még annak ellenére is, hogy Zachary Levi személyében itt csatlakozott az egyetlen fontosabb új szereplő a színészgárdához, illetve egy nyúlfarknyi vendégszerepre beugrott a The Man in The High Castle okán méltán népszerű Rufus Sewell is.

Akármelyik szálról is legyen szó, a hangsúly elsősorban a karakterek közti interakción van, a párbeszédek pedig pattogósak (aki valaha is látott egyetlen részt Amy Sherman-Palladino más munkáiból, annak alighanem ismerős lesz a gyorsan beszélő, géppuska dialógos stílus), emiatt néha úgy érezni, hogy a tempó feszített, pedig a cselekmény egyáltalán nem rohan annyira előre.

Túl nagy cliffhangereket nem kaptunk, mivel a kilencedik-tizedik epizódban minden lényegesebb szereplő számára kidolgozták az alkotók a következő évad konfliktusainak alapjait és a sztori fő csapásirányát. Eddig különösebben erős drámák nem jöttek elő, de simán lehet, hogy a jövőben ebbe is belekóstolunk egy picit, mert Sherman-Palladino már megmutatta, hogy nem jön zavarba, ha ilyesmit kell írni, ráadásul már a második évad néhány történetszála (pl. Midge és Susie turnéja) is inkább volt dramedy-szerű mint színtiszta vígjáték.

Részemről már most alig várom a harmadik szezont, addig meg jönnek majd az újabb Emmy-k (megérdemelten), erre viszonylag nagy összeget mernék tenni.

7 hozzászólás Ne habozz!

abba - 2018. 12. 20. 21:34

Köszi a kritikát, egyet kell értsek.
A szerelmi szálról persze érezni lehetett, hogy csak átmeneti és átvezető jellegű, de Zachary Levi szerintem fenomenális volt az első pár epizódjában, utána szorult csak háttérbe és feledésbe (?).

Sok részen lehetett érezni Daniel Palladino kezét, aki elsősorban a furcsaságokat, a “quirkiness”-t és a running gageket szereti, ezek hol sikerülnek, hol nem. Én imádtam a Catskills hülyeségeit, a Simon Saystől kezdve a betűtípus megváltoztatásáig. Még a vécépumpa is tetszett, és milyen vicces volt már a csávó, aki mindig elismerően bámult Susie-ra, merthogy ők egyformák?

Nagyon bejött továbbá a befejezés – úgy érzem, csak így lehetett vége, bár sokak nagyon csalódtak a végkifejletben.

Rufus Sewell ugyan fantasztikus színész, mégis abszolút elhanyagolhatónak találtam a cameo-szerepét.

Utoljára még: A Lenny Bruce-t alakító fickó zseniális, minden szava és megmozdulása abszolút hiteles, a dala pedig megindító volt. Kicsit sajnálom, hogy nem díjazzák valahogy ezért a mellékszerepért, számomra annyira átütő.

symor - 2018. 12. 21. 03:43

Az egyik legjobb sorozat a jelenlegi kínálatból, fel kell fedeznie még sokaknak, de a leendő kultuszstátusz szinte garantált…

Merő élvezet az alkotók és a közönsége számára is – kevés hasonló van amit ennyi tehetséggel és látható örömmel forgattak, annak ellenére, hogy nem könnyű, szinte színdarab hosszúságú monológok és dialógok gördítik előre a cselekmény mozgását.

Elbűvölő, karizmatikus, szórakoztató…

Ha téli darát keres bárki, egyszerűen nagyszerű szórakozás!

winnie - 2018. 12. 21. 06:32

(az első évadra vonatkozó kommenteket áttoltam a vonatkozó poszthoz: http://www.sorozatjunkie.hu/2018/06/03/the-marvelous-mrs-maisel-az-1-evad-irta-gg/)

Alain Prosztó - 2018. 12. 21. 09:14

@abba

Igen, én is észrevettem, hogy egy egész picit megváltozott a humor a második évadra. Talán abszurdabb lett.

Az a vicc, hogy Zachary Levi-t meg sem ismertem, nagyjából az első vele készült epizód végére esett le, ki ő.

+1 Lenny Bruce-ra

wanderlust - 2018. 12. 22. 14:58

Valóban élmény volt ismét. Nekem Abe a legviccesebb :D És a Lenny Bruce-t játszó színész is tényleg nagyon jó! Az új szerelmi szál nem jött be, mert valahogy Benjamin karaktere nem túl kidolgozott. Joel sokkal életszerűbb és szerethetőbb, úgyhogy tetszett a végkifejlet. Viszont azt vettem észre, hogy voltak olyan jelenetek, ami nekem inkább kínos volt, mint vicces, mint pl. a vacsi Midge nagy bejelentésével.

Mom - 2018. 12. 26. 15:09

Zseniális!

A végét leszámítva. Nem szeretem ezeket a szélsőséges kapkodásokat… Mert az, hogy megházasodsz újra, nem jelenti azt, hogy ne mehetnél el egy tour-ra, ahogyan elmenni egy fél évre sem jelenti azt, hogy örökre egyedül kellene maradnod.
Nem is tudjuk meg, hogy Benjamin hogy állt volna a dologhoz (pedig elég szabadelvűnek tűnt korábban), mert Midge eldöntötte egyedül, hogy ez van és kész. Szerintem a minimum az lett volna, hogy leülnek megbeszélni. (Egyébként ugyan ezért húztam a számat a Párizsba menekülésen és a professzori végleges állás feladásán is)

A másik negatívum, amit megemlítenék, az nekem is az, hogy időnként átcsúszik kínosba. Számomra a legborzasztóbb az az esküvői beszéd volt. Persze biztos van célközönsége azoknak a jeleneteknek is, és nyújtózkodnak az írók, ameddig csak lehet. Ettől merésznek, újítónak hat, akárcsak egy női komikus a 20. század második felében. Ezt mind elismerem, csak közben becsukom a szemem és várom, hogy mielőbb vége legyen.

Egyébként odáig vagyok ezekért a karakterekért, a színészek is nagyon jól hozzák amit kell, és még többet is. A dialógusok pedig fenomenálisak. Ez a Palladino-védjegy a garancia, hogy a legkínosabb, vagy legdrámaibb jelenet is lebilincseljen.

A díszletek, a jelmezek, még a Catskills-i jelenetek is mind-mind hozzák a feelinget. Utóbbinak például semmi értelme, de varázslatos szociológiai tanulmányt lehetne írni a jelenségről és sokkal autentikusabb tőle az egész korabeli (zsidó) közösségi élet.

És bár technikai megvalósítást viszonylag ritkán emelek ki, de a kritikában is említett vágás, ahogy New Yorkot és Párizst a két ikonikus épület csúcsával kötötték össze, baromi jó volt!

BubuMaczko - 2018. 12. 29. 18:19

Az első évad után a második számomra csalódás volt. Rávilágított olyan problémáimra a Palladino házaspár forgatókönyveivel, karaktereivel kapcsolatban, amit már a Gilmore Girls-nél is érzékeltem, de azt hittem, ez egyszeri dolog.
Az egyik, hogy a felvezetett drámáknak nem néznek a mélyére és sokszor vágnak egyet ott, ahol még érdekes lehetne. Itt pl a szülők beszélgettek Párizsban, de nem jutottak kompromisszumra. Majd a következő képsorokban már andalognak Párizsban, mint egy musicalben. Szép montázs, idilli, újraébredő szerelem stb. De (számomra) épp az lett volna az érdekes, hogy jutottak el a patthelyzettől a nagy romantikáig.
A másik a következetlenség: Joel szüleinek a vállalkozása bajban van, majd besegít nekik, gatyába rázzák az üzletet kicsit, kincset keresnek. Majd egy hónapra elmennek egy felteszem igen költséges Dirty Dancing táborba, a végén pedig egy kisebb vagyont adnak Joelnek. Mindezt pár hónap alatt… Ugyanez Midge anyagi helyzetével, gyerekeivel, karrierjével. Amint elindul egy szál a lejtőn, ugranak egyet, hogy megint a felszálló ágat nézhessük rózsaszínbe csomagolva. Később persze előveszik ezeket a gondokat apró megjegyzések formájában, de komolyabb, hosszútávú következmények nincsenek.
A karakterekkel a bajom, hogy úgy látszik, ugyanazokat a jellemeket rajzolják újra és újra: a főszereplő egy felső osztályba tartozó nő, akinek saját anyagi helyzete (elvileg) instabil, egyedül neveli (már amikor) a gyermekeit, az apjuktól nem tud elszakadni, más férfival finoman szólva hanyagul bánik. Hol érzéketlen a való világ eseményeire, hol meg senki sem látja olyan jól őket, mint ő, ami önmagában kusza ábrázolást eredményez. De ami bevált Lorelai Gilmore-nál, nem biztos, hogy jó húzás Midge-nél. Mert a stand up arról szól, hogy a saját életünkön nevetünk a hasunkat fogva, mikor valaki más szemszögéből látjuk. Ehhez az kell, hogy úgy érezzük, aki beszél, az egy közülünk és valós problémái, hétköznapi élete van. Midge nem tudja, mikor kell csendben maradni. Ez része a bájának, de az esküvőn kínos volt, hogy a lány, aki figyeli, írja a közönség reakcióját, nem veszi észre, hogy már egy ideje nagyon kellemetlen mindenkinek, amit mond. Csak akkor, mikor már késő, és nem csak magát égette be… Nem fogja fel, hogy két hónap nyaralás neki ingyen van a szüleitől, de a managerének nincs miből élnie addig. Így egyre kevésbé lesz kötődési pontja a nézőnek hozzá. A showbizniszben nincs két hónapos szabadság, nincs minden hiba után egy gyors és nagylelkű mentőöv, szegény gazdag lány meg nem mondhatja meg mindenkinek a tutit, mert nem hallgatnak rá. Meg persze ki lehet gúnyolni a másik stand upos kollégát, hogy milyen nagy lábon él… Bagoly mondja.
Plusz a karaktereiket Palladinoék egy bizonyos állapotban szeretik. Amint túl sokat fejlődtek, mennek is vissza a kezdővonalra: ez ebben az évadban Rose és Abe szálára különösen igaz. A végén az első epizód mintha meg sem történt volna: Rose a jósnőnél, meg a party szerezvezésnél, Abe pedig megint nem figyel rá és megint elhallgat előle dolgokat, hogy aztán egyszerre zúdítsa rá… Hol van a figyelem, az igazi beszélgetés, a kötődés, amit Párizsban megmutattak? Amennyire örültem, hogy előtérbe került Rose az elején, annyira hanyagolták a végén. Midge döntése a végén, hogy nem beszél Benjaminnal és rohan Joelhez, lerombolta azt az intelligens, békés, keserédes elválást, amit felvezettek addig.
Nagyon hiányoltam Lenny Bruce-t, akiről amúgy azt gondolom sokkal több kémia van közte és Midge között, mint amit Benjaminnal éreztem. De valahogy őt az igazi kötelék a komédiához, tőle tanulhatna sokat Midge. Illetve egymástól…
Hiányoltam Midge vágatlan, bővített verziójú előadásait is, mert nem elég hallgatni, hogy ő vicces, folyamatosan látnunk kéne. Visszavárom a következetességet, és megszokott lineáris történetvezetést az első évadból. A New York-Párizs átkötés szerintem is zseniális volt, és több más technikai megoldás is tetszett, pl a tévéadásnál a kamerakép mutatása közvetlenül Midge helyett. Az utolsó két epizód mentette meg számomra ezt az évadot, de nekem sok volt Susie-ból, a sehova sem vezető kiegészítő történésekből és az olyan furcsaságokból, amik csak azért voltak, hogy legyenek furcsaságok. Remélem, az épülő bár neve Mr. Maisel lesz és azt is, a fenti hiányosságokat kinövi a sorozat, mert amúgy az alapötlet, a felvázolt kérdéskörök, a korrajz miatt egyéni és különleges széria lehet(ne) belőle.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz