login |

La Casa de las Flores / House of Flowers: az 1. évad

2019. 01. 07. 18:55 - Írta: winnie

2 hozzászólás | kategória: kritika, ,

It’s time to tell the truth.

Az csak jót jelenthet, ha egy sorozat kezdéséről rögtön Pedro Almodovar meg a Desperate Housewives jut eszembe, nem? Mármint azért, mert a DHW-nak annak idején másfél perc elég volt, hogy berántson, azóta sem nagyon volt rám olyan hatással egy pilot első pár perce (még mindig zseniális), talán csak a Now and Again tojásos/metrós startja után tapadtam tátott szájjal a képernyőre.

Ezek óta persze eltelt tizenegynéhány év, így a Netflix-en nyáron bemutatott mexikói La Casa de las Flores startja már közel sem okozott tágra nyílt szemeket, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet a tény, hogy az első percben öngyilkos lesz a sorozat narrátora. Hogy aztán persze a síron túlról folytassa a kommentálást, ezzel biztosítva számunkra egy elég egyéni nézőpontot.

A sorozat alapvetően egy dramedy egy gazdag, de elég elcseszett családról (az öngyilkos nő a családfő szeretője volt), akik egy virágboltot visznek. Azonban a józan ész azt mondatja, hogy a gazdagság nem csak pár virág eladásából származik, és az indító haláleset rámutat, hogy bizony mellékesként a családfő egy drag queen-es lokált is üzemeltet.

Mindez azért pikáns, mert a família tagjai így döbbennek rá, hogy az általuk lenézett dolgoknak (és embereknek) köszönhetik a vagyonukat, ami eleve felvet mindenféle morális kérdést, és persze maximumra tekeri a piperkőc képmutatást, amit a mexikói színészek, ahogy ez más sorozatokból és filmekből is kiderült, valamilyen okból zseniálisan szórakoztató módon tudnak eljátszani.

A La Casa de las Flores alfáját és omegáját a titkok, valamint a családon belüli viszonyok és dinamikák adják, a haragszomrádok, a romantikus kapcsolatok (házasságon belül és kívül), életközépi válság, a furkálások, az egymással való finom kiszúrások és látványos hátba döfések, az egymásra, illetve a másik párjára való szúrós szemmel nézések (azok a nézések!), drogozás, meg korrupció, vagyis a pénz kérdése, valamint az ahhoz való viszony sem másodlagos.

Mondanom sem kell, hogy a sorozat latin-amerikai módra helyenként eléggé elszállt, campy (van erre jó magyar szó?), over-the-top (és erre?) és totál kiszámíthatatlan, de aki szereti ezt a stílust, annak tuti, hogy szórakoztató lesz, még akkor is, ha egy-egy rész után zuhanyozni támad majd kedve. Nyilván tehát szappanos a végeredmény, ami játékos és/vagy túljátszott, reflektál elég sok aktuális témára (amolyan mexikói nézőpontból)

A La Casa del las Flores is némiképp a kakukk sorozatok közé tartozik abból a szempontból, hogy mindenre fel kell készülnie a nézőnek, olykor vicces dolgokkal képesek sokkolni az embert, és teszik mindezt olykor csak a sokkolás kedvéért, és ezért nem minőséginek mondanám a sorozatot, hanem olyannak, amit 100%-osan a szórakoztatás jegyében készítettek. (Bár addig én nem merészkednék, mint egy kommentelő, hogy ez lenne a mexikói Arrested Development.)

Az, hogy végül nem lettem a rajongója és kiszálltam inkább annak köszönhető, hogy akárcsak a japán stílushoz, a latin-amerikaihoz sem sikerült még alkalmazkodnom – legalábbis, ha a szappanoperás körítésről van szó. Nem tudom, de számomra túl vékony vonal van a napi telenovellák, valamint a “normál” sorozatok között, és nem akarok valami végeérhetetlen mellett kikötni.

Nyilván nézek közép- és dél-amerikai sorozatokat, de míg a brazil 3% disztópikus (is), a mexikói Ingobernable akció (is), a kolumbiai Distrito Salvaje pedig bűnügyi (is), addig itt a személyes kapcsolatokra épített kavarásokat csak az olykor nagyon fekete humor egészíti ki, ennyi pedig nem elég, nem nagyon látom a Virágok házában azt, hogy sokkal több lenne, mint napi társai. Ami egyébként nem bűn, csak engem így nem vonz.

2 hozzászólás Ne habozz!

checkmate - 2019. 01. 08. 16:03

Épp nem rég fejeztem be, nekem nagyon tetszett.

Érdekes, én pont ajánlanám azoknak is, akik amúgy ódzkodnak a szappantól. Csak a sztorija alapján engem sem érdekelne, de a humora, az abszurditása, a karakterek annyira felhúzzák, hogy simán élvezhető. Hosszú távon valószínűleg sok lenne, de ez a 13 rész pont jó.

Jók a zenék is, a legidősebb tesó beszédstílusa pedig priceless.

yuuki - 2019. 01. 09. 01:59

Én a könnyeimet törölgettem a röhögéstől rajta, verbálisan borzasztó erős. Viszont az is igaz, hogy belenézve az angol feliratba, volt, amit csak esetlenül, és volt amit egyáltalán nem tudtak úgy visszaadni, hogy annyira üssön, mint az eredeti. Vannak benne tényleg tipikus szappanoperás húzások, de valahol egy kicsit úgy éreztem, mintha sokszor egy görbe tükrön keresztül magának a műfaj karikatúrájának is szánták a dolgot. (Egyébként nekem az Ingobernable-val volt pont az a bajom, hogy az halál komolyan vette a szappanoperás vonalat és ez annyira elkezdett idegesíteni, hogy 5 rész után kaszáltam.)
+1 az abszurditásra, hangosan visítottam jeleneteken és a legidősebb tesó beszédstílusán is jaja :D

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz