login |

Search Results for ‘Az univerzum kezdete és vége’

Supernatural: vége a 13. évadnak

2018. 05. 21. 14:50 - Írta: Casey Novak

50 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Is there, I don’t know, music?

Fú ba… rátaim az Úrban, ez most ütött! A Supernatural eltanulta szereplőinek jó szokását, és feltámadt hamvaiból. Az elmúlt években én is előszeretettel hajigáltam a sorozatot, mert a minőségromlás tagadhatatlan volt, de most megtörni látszik a nyolcadik évad óta tartó átok.

A szezon eleje már reménykeltő volt, a nephilim-dolog izgi kérdéseket vetett fel, és szerencsére nem a nagyon nyilvánvaló utak egyikét választották levezetésül hozzá, meg ugye a párhuzamos világok apró problémái, ahh, hol lapultak ezek az ötletek eddig?

A 13. évad elérte a lehetetlent: azzal a megszállottan lelkesen vigyorgó fejjel ültem végig az ikonikus finálé-nótát, amit nagyon régen idézett elő nálam a SupNat utoljára, és már majdnem teljesen megbocsátottam azt is, hogy milyen csúfosan és hirtelen írták ki a kezdetektől legeslegkedvencebb karakteremet, Crowley-t. (Igen, a kezdetektől, mert már akkor is a King of Hell volt a kedvencem, mikor még nem is szerepelt a sorozatban, pont.)

Még azt is megkockáztatnám, hogy aki kiszállt egy ideje, az ezt az évadot próbálja be, hátha visszatér a varázslat.

Mondjuk a spinoff kísérlet megint nem jött össze, RIP Wayward Sisters!, pedig ennek még szurkoltam is, de sebaj, teljes erőbedobással koncentrálhatunk a 14. felvonásra, és hajjaj, mi lesz itt.

Na, menjünk a tovább mögé, mert spoilerezni akarok. Tovább…

A Red vs Blue és a Rooster Teeth – írta Villám

2018. 03. 30. 21:20 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika

We named it something else to give people the idea that we were going to be doing more than that.

Néha még mindig hihetetlen számomra, hogy honnan hová jutott el a Rooster Teeth. Pedig igenis megérdemelten jutottak oda, ahol most vannak, habár biztos, hogy az is közrejátszott, hogy jókor voltak jó helyen. Eredetileg csak arról a sorozatról akartam írni, ami elindította az egész sikersztorit, de annyi sok és jó műsorral rendelkeznek mostanra (ld. a legutóbbiról a Junkie is írt már), hogy vétek lenne csak egy dologra koncentrálni.

Szóval kezdjünk bele nézzük, hogyan valósult meg az amerikai álom mintapéldája.

Az egész 2003 április elsején kezdődött, amikor is pár bátor őrült, név szerint: Burnie Burns, Matt Hullum, Geoff Ramsey, Jason Saldaña, Gus Sorola, és Joel Heyman, megalapította a céget. Ezzel párhuzamban azonnal fel is töltötték a netre első sorozatukat a RED vs. BLUE-t, ami mára a maga 15 évadjával a leghosszabban futó webszéria címét büszkén birtokolja és többek közt a Netflixen is elérhető. Nem is rossz teljesítmény egy HALO machinima-ától.

De mitől is lett ennyire kiemelkedő sikeres ez az alapjaiban véve rajongói paródia? Valószínűleg attól, amitől a Rick and Morty vagy a Family Guy vagy a South Park is, jókor tapintott rá olyasvalamire amire az emberek fogékonyak voltak. Az más kérdés, hogy a kezdetek óta úgy volt képes alapjaiban átalakulni a sorozat, hogy közben megőrzött mindent, ami miatt szerették. Ez azért a nagyok közül is csak keveseknek sikerül.

Az eredeti koncepció szerint a sztori a HALO univerzumban játszódik egy Blood Gulch nevű kanyonban, ahol két ellenkező katonai frakció épp „háborúzik” egymással…, vagyis inkább mindent csinál csak azt épp nem.

Do you ever wonder why we’re here?

Őszinte leszek meg se próbálom elmagyarázni azt a mennyiségű baromságot, amit ezek a srácok összehoznak de egy biztos, baromira szórakoztató minden egyes másodperce. Sőt mostanra már vannak igazán blockbusteröket megszégyenítő epic részeik is. A tovább mögött folytatom.
Tovább…

Sons of Anarchy: vége a 7. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Ingorion

2014. 12. 11. 14:48 - Írta: vendegblogger

114 comments | kategória: kritika

Doubt thou the stars are fire,
Doubt that the sun doth move,
Doubt truth to be a liar,
But never doubt I love.

Jó befejezést nehéz írni.

Ez az állítás nem csak sorozatokra igaz, hanem bármilyen műfaj „termékére” rávonatkoztatható. Míg elméletben könnyű learatni a hosszú idő óta érlelődő történetszálak gyümölcsét, addig gyakorlatban úgy tűnik, csak nagyon kevés alkotónak jön össze, hogy minden tekintetben kielégítő zárást prezentálhasson rajongóinak. Kurt Sutter pedig belebukott ebbe a feladatba, legalábbis ha az évad teljes egészét nézem.

A döcögős kezdést nem követte azonnali megváltás, hosszú, sokszor érdektelen jeleneteket kellett végigszenvednünk, csak hogy elérkezhessünk az epizódok végére illesztett cliffhangerökig, amik mindig egy minőségi, előző etapok hangulatát szállító rész ígéretét hozták magukkal.

Egészen a tizedik részig kellett türelmesnek lennünk, akkor végre bizakodni kezdhettünk, és feltehettük magunknak a kérdést: vajon mit tehetnek le elénk az asztalra, amivel sikerül felülmúlniuk hét évad vérengzését, drámáját/melodrámáját, az emberi lélek legsötétebb bugyraiban való vájkálást, mi olyan elevenedhet meg a képernyőnkön, ami még képes hatással lenni ránk, vagy ami felülírhatja a nagyon hosszúra nyúló expozíció okozta csalódást?

A válasz fájdalmasan egyszerű mivolta végig ott volt a készítők szeme előtt, de az igazán lényeges dolgokról elcsúszott fókusz miatt későn vették észre: a pilot óta megismert, hol aprólékosan kidolgozott, hol kissé elnagyolt karakterekre, a köztük lévő interakciókra, a klub, a gyerekek sorsára, valamint a Jax és Gemma között húzódó Ödipusz-komplexus feloldására kellett koncentrálniuk ahhoz, hogy a rajongók ne keserű szájízzel búcsúzzanak Sutter bőrdzsekibe csomagolt királydrámájától.

Az alap premisszához való visszatérés végül kifizetődött, ha a záró szezon egészét megváltani már nem is tudta. Következetesen varrták el a különböző szálakat, készítették elő a terepet a nagy konfliktusoknak, amelyekre megdöbbentően gyorsan – vagy ha úgy tetszik korán – sort is kerítettek. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Firefly: vége a 11. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Recky

2013. 09. 20. 21:28 - Írta: vendegblogger

163 comments | kategória: elmélkedés,fun,kritika

Sajnos a linkek és az eredetileg csatolt képek eltűntek valahol a blog mélyén, így korábbi csoportképekkel pótoltam utóbbiakat – winnie

Ezúttal tényleg. Senki ne várjon egy újabb bejelentést, mint amilyen a tavalyi volt. 11 évad után befejeződött a Firefly.

Mal: Egy ilyen hajó a halálunkig velünk lesz.
Zoë: Mert ez egy halálcsapda.
/1×09 – Out of Gas/

Hát, ezt is megértük.

Nyilván senkit nem ért váratlanul a FOX döntése, hiszen a 8. évad óta folyamatosan csökkenő számok után az idei szezon már igazi zuhanórepülés volt nézettségileg, de a rajongók az utolsó pillanatig vártak egy hasonló csodára, mint amilyen már kétszer is megmentette a kaszától mindenki kedvenc űrwesternjét.

De a jelek szerint egyetlen sorozatnak sem dukál három csoda. A 2013-as mindenesetre egész biztos a FOX legsötétebb éveként fog bevonulni a Junkie-történelembe: az év, amikor egyszerre kaszálták el a Firefly-t, a House-t és a Lie To Me-t (igaz, utóbbi nem élt annyit, mint a másik kettő, és a kibeszélő alapján nem is túl sokan sajnáljátok). Három sorozatot, amik az első évadjukban gyakorlatilag kasza-szinten teljesítettek, aztán mégis megértek együtt összesen 24 évadot. Mutassatok egy másik csatornát, ahol láthatunk ilyet!

Mal: A hajóm a szétesés szélén áll, te halálra idegesítesz, és a kedvenc műsoraimat sem adják már a bábszínházban.
/2×06 – Another Train Job/

Szóval elbúcsúzunk egy újabb őssorozattól, aminek nem tudom belinkelni a pilot-kritikáját, mivel az indulása jóval megelőzte ezt a blogot. Igen, tudom, CyClotronic is ezzel kezdte a South Park fináléjáról szóló írását…, de már Bradley Whitford is megmondta a The West Wing-ben, hogy a nagy írók simán lophatnak egymástól.

Búcsúzunk tehát egy sorozattól, ami soha senki számára nem volt közömbös, aminek a kibeszélői újra és újra rekord számú hozzászólást hoztak (például itt és itt; ez utóbbit csak a Lost fináléja tudta megdönteni). Még megbecsülni sem tudnám, hogy hány hét idézetét köszönhetünk a Firefly-nak, mely háromszor nyerte el tőletek a JAws legjobb 40 perces sorozatának díját (hogy az egyéb kategóriákban aratott győzelmeket ne is említsem), s még a leggyengébb időszakaiban is csak úgy ontotta magából az azóta szállóigévé vált beszólásokat.

Mal: Na, tisztázzunk valamit! Kettőnk közül itt én vagyok a rohadt nagy hős, aki valami csattanós megjegyzést tehet, ha kicsináltunk egy ilyen [kínai kifejezés]-t!
/3×01 – God Save Mr. Badger/

Mert ahhoz persze igazán vak rajongónak kell lennünk, hogy tagadjuk: mint minden sorozatnak, a Firefly-nak is voltak kevésbé sikeres korszakai. A mélypont valószínűleg az utolsó évad eleje volt, vagy esetleg Nathan Fillion távozása 2009-ben, aki eredetileg egy végül be sem rendelt nyomozós sorozat kedvéért szállt ki (nem tudom, emlékszik-e bárki a Castle-re, winnie unaired pilot-fétisének köszönhetően volt róla cikk annak idején; ő látott volna benne 1-2 évadnyi fantáziát).

De már korábban is adódtak problémák; gondoljunk csak a showrunner-váltás körüli történeti hercehurcára a harmadik évadban, vagy az első állandó szereplő, Wash (Alan Tudyk) halálára a 4×20-ban – ami, félreértés ne essék, zseniális epizód volt, de a nézettségi adatok alapján elég sokan kaszálták el a műsort közvetlenül utána.

Wash: Levél vagyok a szélben.
/4×20 – Miranda, part 2/

De ugorjunk csak vissza az időben, és ejtsünk pár szót a sorozat kezdeteiről. A Firefly egy olyan időszakban érkezett meg a képernyőinkre, mikor az űrhajós sci-fi zsánerére már szinte mindenki keresztet vetett: a Babylon 5 véget ért, az aktuális Star Trek-sorozat, az Enterprise elkeserítő nézettségi adatokat produkált, az azóta is siratott Futuramát pedig két évad után elkaszálták.

Aztán jött Joss Whedon, és… nos, kis híján el is bukott. A Firefly ugyanis nem muzsikált túl jól az első évében: a nézettségi adatok rosszul alakultak (nem utolsó sorban a miatt, mert a csatorna teljesen összekeverve adta le a részeket), és a FOX a tizenkettedik rész leadása után meglendítette a kaszáját. Hivatalosan persze csak annyi volt a közleményben, hogy a sorozat első évadja csak 12 részes lesz, a folytatásról pedig később döntenek, de mindenki tudta, hogy sorozat ilyen döntés után még nem állt fel (később aztán volt még példa rá, a Til Death, de hogy minek?).

A rajongók még abban sem lehettek biztosak, hogy a leforgatott, de le már nem adott részeket láthatják-e valaha a tévében, vagy csak valami távoli, talán el sem jövő DVD-kiadás extráiként találkozhatnak majd velük.

És itt lett volna vége a sztorinak, ha ezek a bizonyos rajongók nem veszik a kezükbe az irányítást: sikerült olyan heves és hangos kampányt folytatniuk a sorozat mellett, hogy a FOX végül visszakozott, és berendelte a második évadot. Igaz, ezt még mindig csak tizenhárom részesre méretezték, de az első évadból visszamaradt részekkel együtt így végül tizenhat epizódosra duzzadt.

A tovább mögött folytatom kisebb spoilerekkel, szóval csak az kattintson, aki látta már a második, illetve a többi évadot. Tovább…

Medium: vége a 7. évadnak. És a sorozatnak is.

2011. 01. 22. 23:15 - Írta: winnie

20 comments | kategória: 2010/11 finálék,kritika

Ismét egy olyan sorozat a kevesek közül, melynek megadatik az, hogy az írók megírják az utolsó részét – mintha az tényleg az utolsó lenne. És ismét egy olyan sorozat, ahol lehet egyenesíteni a kaszát abban az esetben, ha az embernek nem tetszik a lezárás. Mert ezekben az esetekben nincs mentsége az íróknak, ilyenkor nem csak hirtelen félbeszakad a sorozat és az évadzáróból sorozatzáró lesz, hanem ők valóban is így akarták befejezni. És a Medium befejezése rettentő fura volt, tuti, hatalmas lenne a felháborodás, ha sikeres fansorozat lenne. Így csak kis fórumokban megy a háborgás – sok negatív véleménnyel száll szembe pár pozitív. Tavaly a 6. évad zárórészére azt gondoltam, hogy finálénak is jó lett volna. Lehet, hogy jobb lett volna. Mint ez. Ami azért egy 5/10-et megérdemel, de csak mert elfogult vagyok és mert időutazás-sucker vagyok.

Medium finale - b

Mindig is “izgatott” az a kérdés, hogy miért kíváncsiak sokan egy sorozat lezárására, hogy miképp lehet lezárni egy sorozatot – mondjuk egy szappanoperát. Ha hepiend is van és boldogan él mindenki, míg meg nem hal, a finálé után akkor is éli tovább az életét az összes karakter, nem? Ugyanúgy történnek velük majd a jó és rossz dolgok – ahol véget ér a sorozat, ott nem pause-olódik le minden, csak mi nem értesülünk róla. Ergó egyetlen, mindent lezáró esemény az lehet, ha felrobbantják a szereplőket. Vagy, ha valaki felébred és kiderült, hogy mindent csak álmodott. Volt hasonlóra példa.

A Medium álmodós sorozat, így nyilván nem lett volna nagy poén egy felébredős záróperc, így a készítők más utat választottak és lezárták a sorozatot. Mit ne mondjak, elég fura módon, de valóban lezárták. Azt még most is nehéz szavakba öntenem, hogy mi a véleményem, mert…, nem tudom, fura volt. Olykor nevetséges. Olykor kegyetlen tragikus. Olykor pedig elégedettséget okozó.

Medium finale - a

Így leírva olyan, mintha egy igazi érzelmi hullámvasút lett volna a Medium – 7×13, de valójában csak hullámvasút volt, az érzelmeket valamiért nem váltotta ki belőlem, pedig isten látja lelkem, nem egy finálét megkönnyeztem már. Itt is közel álltam hozzá, de a furcsaság mintha hátráltatott volna. Érdekes, mondhatni szemét dolgokat léptek meg az írók csak azért, hogy a záró 1-2 perccel hozzáadásával mégse legyen az embernek keserű a szájíze (az utolsó jelenetek képeit elteszem magamnak, a tovább mögé) – akkor tudatosították bennünk, hogy a Medium csak egy sorozat volt, az élet (a mienk) megy tovább kár keseregni, egy rész nem teszi tönkre az eddigi 129-et.

A Medium-ban mindig is szerettem a jövőbe nézős, kvázi alternatív valóságos epizódokat, a Medium – 6×20 nálam 2010 legjobb sorozatepizódja volt, de nyilván a 6×22 is tetszett. A 7×13-ra éppen ezért azt hittem a kezdetekben, hogy imádni fogom, főleg, hogy finálé. Aztán kaptunk egy esetet is, ami érdekesnek tűnt, főleg, hogy sok Medium-epizóddal ellentétben, itt nem lehetett sejteni a megoldást, hogy mire megy ki a játék. A végére kiderült, hogy mire ment ki.

Medium finale - c

És, ha belegondolunk ebbe és maradunk a sorozat világában, ha nem lépünk tovább, akkor vagy a totális letargia, depresszió lesz úrrá az emberen, mert “hú, ha ez meg ez történt, akkor…:((“, vagy pedig a végtelen boldogság, mert “hú, ha ezt meg ez történt, akkor…:))”. A kérdés csak az, hogy az embert a legvége érdekli vagy az, ahogy a 2005 óta figyelemmel kísért karakterek elértek a legvégéhez. (És itt most nem a 7 évados “utazásra” gondolok, hanem a 7×13-ban megtett utazásra.)

A tovább mögött akkor pár kép az utolsó percből. A történetre vonatkoztatva abszolút nem spoileresek, bárki megnézheti, de ettől még lelövik az utolsó perc meglepő történéseit képsorait.

Tovább…

12 Monkeys: a 4. évad – írta oriole

2018. 09. 05. 14:59 - Írta: vendegblogger

18 comments | kategória: kritika

The end was the beginning, the serpent eating its tail. And now that beginning is finally here.

A 4. évadjával véget ért az utóbbi évek legszórakoztatóbb időutazós sorozata, amely a kultfilmes alap és a csavaros átívelő szál ellenére sosem találta meg igazán a nézőtáborát, pedig egyéni világával, szimbólumaival, rejtélyeivel olyan összetett történetet prezentált, ami kapcsán lehetett gondolkodni, találgatni, elméleteket gyártani, miközben végig követhető maradt, és nem esett bele az öncélú, semmibe vezető titokzatoskodás hibájába.

Szerintem James Cole-lal egyetemben, nem sokan gondolták volna, hogy az első évad két idősíkos „egyszerű” problémamegoldós történetvezetése után egy ennyire komplex, saját mitológiájára, szabály- és kapcsolatrendszerére erősen építő sorozattá válik a 12 Monkeys, de talán ettől is volt olyan élvezetes ez az utazás, amely a Syfy jóvoltából a gyenge nézettség ellenére szép kerek lezárást kapott.

Ennek megfelelően kicsit visszatekintenék a kezdetekre, bemutatva a sorozat evolúcióját, honnan hová jutott. A tovább mögött értelemszerűen lesznek spoilerek is bőven. Tovább…

When Calls The Heart – írta Alice

2017. 12. 16. 18:50 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Mivel ennek a hangulatos családi kosztümös sorozatnak már az 5. évadját is berendelték, érdemes lenne hosszabban is szót ejteni róla a Junkie hasábjain is, ráadásul magyar berkekben igazából szinte sehol sem írnak róla. Egy kissé mintha hátrányban lenne. Egyrészt még sosem járt a hazai tévében, másrészt borítékolom, hogy sokak a Hallmark szó hallatán azonnal menekülőre fogják. Bár értelemszerűen megvan egy alap célközönsége, kár lenne ennyivel elintézni.

A sorozat 2013 őszén egy bevezető tévéfilmmel indult, ezt követte különféle reboot megoldásokkal kapcsolódva eddig 4 évad. Évadonként átlagban 10 részt számolhatunk, csemegeként dupla epizódokkal és évadon kívül mozgó bónuszrészekkel, mint pl. a Downton Abbey-nél. Ha valaki csatlakozni szeretne, éppen időben van egy őszi-téli darához, mivel az utóbbi években mindig februárban jöttek az új részekkel.

„Nagyfilmes” alapozást láthattunk már a Dr. Quinn-nél vagy akár a Battlestar Galacticánál is, arra mindenképp érdemes figyelni – reboot ide vagy oda – hogy a sorozattal való ismerkedést feltétlenül ezzel a bevezetővel érdemes kezdeni, mert világteremtésben, hangulatban kihagyhatatlan.

Itt már elhangzott, hogy a sorozat atyja Michael Landon Jr., akinek tudjukki az apukája, de én ezt a vonalat most hanyagolnám, inkább a Hallmark jelenséget említeném meg. A Hallmark szóról többnyire cuki képeslapok, tömény(telen) amerikai giccs, no meg romkomok, családi filmek tömkelege jut eszünkbe, maradjunk most annyiban, hogy ez is amolyan álomgyár, ahonnan a mennyiség és a minőség harcából jó kis alkotások is kikerülnek a futószalagról, szerencsére.

Nálam sok jó pontot szereztek, amikor kis hazánkban is megjelentek. Nem tudom, annak idején kinek volt Hallmark csatornája, de nekik hála az új évszázad első éveiben olyan – akkor hiánypótló, először leszinkronizált – filmeket, minisorozatokat kebelezhettem be, mint mondjuk Children of Dune vagy a levadászhatatlan brit kosztümös The Moonstone, sőt, volt pár ütős saját gyártású kalandfilmjük is, irtó hangulatos werkfilmekkel. Arról nem is beszélve, hogy először ők adták le nálunk a Dr. Quinn sorozat összes létező részét, méghozzá napi(!) adagolásban – a kortárs rokonlelkek bizonyára átérzik ennek jelentőségét.

Az általuk gyártott filmekről jóval vegyesebbek a benyomásaim. Hálát adok az égnek, hogy sorozatunk olyan, amilyen, és nem hallmarkosabb, mert elég vékony a határvonal, és bizony a mai napig vannak olyan filmjeik, amik számomra egész egyszerűen nézhetetlenek, annyira ömlengősek és cukormázasak, és akkor a harmatgyenge forgatókönyveket, valamint a vallási és egyéb szemléleteket nem is említettem: ezek mind benne vannak a pakliban, ha belekezdek egy ismeretlen darabba.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, kitérve arra, hogy mire is hasonlít a When Calls The Heart, hogy kiknek ajánlom. Tovább…

Avatar: The Last Airbender & The Legend of Korra

2014. 12. 26. 21:43 - Írta: CyClotroniC

126 comments | kategória: animáció,kritika,méltatlanul hanyagolt

Avatar (főnév):
1. istenség földi inkarnációja, megtestesülése
2. James Cameron kéklényes látványfilmje, ami indokolatlanul bukkan fel először a fenti szóra keresve
3. a sorozattörténelem egyik legjobb high-concept fantasy sorozata, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell

Igen, az Avatar: The Last Airbender (2005-2008) és a The Legend of Korra (2012-2014) tényleg ennyire etalon, és mondom ezt úgy, hogy bár rendre teszek próbálkozásokat fantasy sorozatokkal és filmekkel, nem vagyok kifejezetten a műfaj elvakult rajongója, sőt egészen ritka, hogy ennyire be tud rántani egy világ és egy történet, mint ahogyan az ennek a két sorozatnak sikerült.

Az ajánló apropója, hogy most, karácsony előtt köszönt le a The Legend of Korra a negyedik szezonjával, és bár egyre szélesebb körben rajonganak a szériáért (kicsit sem ok nélkül), azt hiszem, hogy sokakat indokolatlanul taszíthat, hogy animációs sorozatról beszélünk, pedig szó sincs itt súlytalan gyerekmeséről, arról nem is beszélve, hogy olyan mértékű kreativitásnak enged teret az animációs közeg, amit egyszerűen élőszereplős verzióban sohasem kapnátok meg.

M. Night Shyamalan ugyan megpróbálta, de egyszerűen mindent elrontott, amit a sorozatok készítői jól csináltak, így egy olyan film lett az eredménye, aminek a létezéséről egyszerűen tudomást sem hajlandó venni egyetlen rajongó sem, és én is csak azért említem meg, ha valaki esetleg az alapján akarná megítélni a sorozatot, ne tegye. Illetve ha valaki még nem látta a filmet, szintén ne tegye.

Míg sokan éveken keresztül adtatok esélyt az országos adók erősen vérszegény, misztikummal kevert high-concept próbálkozásainak, hogy aztán sorra csalódjatok bennük, lehet, hogy kihagytátok éppen a műfaj legjobbját, csupán azért, mert a Nickelodeon adott neki otthont.

Pedig a The Legend of Korra van annyira eszméletlenül szórakoztató, hogy a 3-4. szezonja idén a dobogón végezzen az éves toplistámon, és bár szeretem a Game of Thrones-t is, azt kell, hogy mondjam, számomra az Avatar világképe jóval érdekesebb, és ezt a tovább mögött szeretném majd nektek egy kicsit jobban bemutatni, hátha magatok is az egyik legnagyobb kedvencetekre találtok majd benne, még akkor is, ha eleinte szkeptikusak vagy elutasítóak voltatok a két sorozattal szemben.

Nem is húzom tovább a szót, akinek akad pár perce, annak érdemes lapoznia a tovább mögé, talán némi spoilermentes leírás után kedvet kaptok ahhoz, hogy bepróbáljátok Aang és Korra kalanddal, izgalommal, érzelemmel, humorral és szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel teli történetét, amik bár önmagukban is megállják a helyüket, érdemes mindkettőt végignézni, nem csak a visszautalások miatt, hanem mert tényleg annyira jók és egészen mások az erényeik.

Tovább…