login |

Search Results for ‘Hideg, mint a kő’

Pilot-mustra: Nightflyers – 1×01

2018. 12. 04. 21:35 - Írta: winnie

17 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

This is a warning… Not a distress call. Do not board this ship. Do not bring the “Nightflyer” back to Earth.

Igen, ezt nevezem én aranykornak! Amikor a junkie még választhat is, hogy melyik “gyilkos űrhajós” sorozatot akarja nézni. Múlt héten került fel a YouTube Premium-ra az Origin teljes első szezonja, most pedig itt van a Syfy-tól a Nightflyers, amit a csatorna napi egy epizóddal kvázi darál – szerencsére, mert előbbivel ellentétben sokkal komplexebbnek tűnik.

NIGHTFLYERS – 1×01 – 2,5/10

Hiába komplexebb azonban a végeredmény, ha nem jó. Vagy legyek PC és mondjam azt, hogy “ha nem jön be”? Pedig még azt is tervezgettem, hogy napi kibeszélőt is kap a George R. R. Martin-féle Thousand Worlds-univerzumban játszódó scifi-horror, aminek egy 80-as évekbeli novella az alapja, és amit 1987-ben már feldolgoztak filmmé, ami – nomen est omen – a Gyilkos űrhajó címet kapta.

Azonban junkie tervez, sorozat végez, hiszen a Chilling Adventures of Sabrina után idén másodjára tapasztaltam azt, hogy valami olyan szinten hidegen hagy, hogy még a második részt sincs kedvem megnézni belőle. A műfajt szeretem, azonban a Nightflyers-ben alig találtam értékelhető momentumot, irritáltak a szereplők, nem tudtam értelmezni a jeleneteket, amiken többször inkább röhögni támadt volna kedvem, ha nem untam volna annyira a pilotot.

Pedig marha jól kezdődik az egész (itt az első 5 perc), in medias res, egy űrhajón egyik ember üldözi a másikat, hogy a jelenet sokkoló véget érjen – mi pedig visszaugorjunk a múltba, a Földre, hogy aztán csak nyilván a fináléban lássuk ismét ezt a szegmenst. Oké, ez elég nagy csalódás volt, de persze, ha alapozni akarnak, akkor kell a beetetés is, hogy maradjon a néző. A jó hír viszont az, hogy pár perc és ismét az űrhajón leszünk, az utazás lényegét majd később rágják a szánkba.

We are the disease.

A lényeg, hogy a 21. század végén járunk és a Nightflyer azért indul el a haldokló Földről, hogy gyarmatosítson és felvegye a kapcsolatot egy, a csillagrendszerek között “tanyázó” idegen fajjal, a volcryn-nal – legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Mindenféle szaktudással rendelkező embert verbuválnak össze az űrhajón, és indulhat is a buli.

Eddig minden a megszokott mederben folyik, szép lassan megismerjük a jövőtechnológiát, az űrhajós életet és a karaktereket, akik között akad xenobiológus, egy saját USB-vel rendelkező űrhajóval suttogó, egy születése óta genetikusan űrutazásra megtervezett szuperember, a szomorú szemű főhős, valamint a kapitány, aki valamiért csak hologram formájában hajlandó megmutatkozni. Ja, és egy L-1. Meg az ő pszichiáter idomárja.

Szerintem a gondok az L-1 kapcsán kezdődtek nálam, egy idő után már röhejes volt az elvan-ozás úgy, hogy gőzünk nem volt arról, hogy mi a francról beszélnek és miért rettegnek ennyire tőle (valami telepatikus képességekkel rendelkező emberféleség, idegesítő akcentussal), és onnantól kezdve nem volt megállás. Mert a látszólag ok nélküli páni félelmet a sok magasztos űrduma között még lenyeltem volna, de a sok levegőben lógó jelenetet már nem bírtam.

Tételesen felsorolhatnám, hogy mikor mely szereplők viselkedését nem tudtam értelmezni, de tényleg zavaró volt, hogy úgy írták meg a jeleneteket, mintha valami plusz tudással kéne rendelkeznünk, hogy a kapitány miért kukkol és miért furkó, hogy az egyik karakter miért kezd kihívóan vetkőzni a másik előtt, majd mászik rá random egy harmadikra, hogy miért hebegnek-habognak látszólag ok nélkül, hogy miért tahó az L-1, hogy miért félti annyira a gazdija

Az egészet úgy írják le, hogy egy űrben játszódó kísértetházas sztori a Nightflyers (kár, hogy kísértetházasból is nemrég láttunk egy zseniálisat, majd írok a The Haunting of Hill House-ról is), ennek megfelelően már a pilotban is rágyúrtak az egyik nagy nemezisemre, a látomásokra. Amivel nincs gondom, más gyilkos űrhajós sztorikban is ezek hozták az ijesztgetéseket, a gond csak az, hogy ezek tényleg semmi újat nem hoznak, csak felesleges rutinköröknek tűnnek.

Az efféle szélsőséges vélemények esetében már megtanultam, hogy simán benne van, hogy csak valami megosztónak a rossz végén állok, szóval érdemes csekkolni a kommenteket, van egy olyan érzésem, hogy jó pár pozitív is lesz köztük. (Bíztam human-ben, hátha neki bejön és ír majd egy másik kritikát, de azt írta nekem, hogy szerinte is nagyon gyenge volt, és a Helix-hez hasonló trash-ként írta le, csak épp a liftzene nélkül. Azért remélem, kapunk majd finálékritikát.)

Egy pilotpróbát már csak azért is megér a Nightflyers, mert a tipikus körítést közel sem tipikusan kezdi el felfejteni, több olyan témát is feldob, amit érdekes lehet kibontani, szóval látszik, hogy ambiciózus a sorozat, csak épp kissé szétszórtnak tűnik, a készítők talán túlságosan is bíztak abban, hogy az ezerszer látott alaphelyzet homályos felvezetése felkelti annyira a néző érdeklődését, hogy maradjon.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy a lassan építkező sorozatokhoz hasonlóan a Nightflyers-nek is lesz egy felfutási ideje, és remélhetőleg egyre érdekesebbé fog válni, hogy aztán kilőjön a flashforward-ban felvezetett jelenet felé. És ki is tartanék kíváncsiságból, hogy ezúttal milyen csavart kap a klasszikus alaphelyzet, de ha ennyire nem klappolunk, akkor nincs értelme erőltetnem.

Wentworth: kezdett a 6. évad – írta checkmate

2018. 07. 01. 21:40 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

What you in for?

Na, kérem, így kell elkezdeni egy évadot! (Ha még lenne valaki, aki nem ismeri ezt a női börtönös ausztrál sorozatot, annak ajánlom a korábbi írásomat.)

Semmi üresjárat, szépen felvezetett szálak és úgy álltam fel a képernyő elől, hogy legszívesebben azonnal néztem volna a következő részt. Az igazat megvallva – bármennyire szívem csücske is a sorozat – tartottam tőle, hogy kevésbé fog tetszeni az új szezon és valamelyest megkopik a Wentworth-varázs.

Bevallom, hogy az ötödik évadot éreztem eddig a leggyengébbnek, annak ellenére, hogy szinte minden epizódra jutott egy-egy katartikus pillanat. A szökés és a bosszú témáját elnyújtották, alapszereplők távoztak, Joan karaktere már-már önmaga paródiájába fordult át.

A finálé utolsó öt perce végül megmentette az előző szezont, de egyben fel is adta a leckét az íróknak a hogyan tovább kapcsán. Szerencsére azonban a készítőknek volt válasza és magukra találtak, a szezonkezdés már-már a sorozat aranykorát idézte. Nézzük meg közelebbről, mi történt. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

First Team: Juventus

2018. 02. 19. 21:31 - Írta: Qedrák

10 comments | kategória: doku,kritika

Valami vagy olasz, vagy foci. – így kommentálta röviden egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy a Juventusnak szurkolok. A Netflix új dokumentumsorozata be tudja bizonyítani, hogy lehet egyszerre mindkettő.

Az olasz bajnoknak Magyarországon, más külföldi csapatokhoz képest meglepően kiterjedt és szervezett szurkolói hálózata van, számukra ez egy kötelező darab. Azoknak, akik más csapatokért szorítanak, vagy csak egyszerűen érdekli őket a foci, elsősorban azért lehetne érdekes, ha megkapják egy kiterjedt szervezetnek, jelesül egy csapatnak a működését és mindennapjait. Lehetne, mert ahogy majd lejjebb utalok rá, szerintem ez a fele egy kicsit döcögősen működik.

Végül pedig azok, akiket teljesen hidegen hagy a foci, nagyjából azt kereshetik az alkotásban, mint egy reality sorozatban, azaz karaktereket, akik érdekesek és valamilyen érzelmi viszonyt ki lehet alakítani velük kapcsolatban.

Legyen szó szinte bármiről, a Netflix igyekszik mindenkinek tartalmat biztosítani, az anime műfajától kezdve a sorozatokon át a talkshow-kig minden területen terjeszkedik. Egyes helyeken nagyot szól a kezdés, máshol kisebb visszhangot váltott ki az első lépés. A három rész alapján a First Team: Juventus valahol a kettő között található.

Ami szerintem remekül sikerült, az az érzésvilágnak az átadása. Egyfelől szinte minden játékos klubhoz fűződő viszonyát bemutatják, és már-már mantraszerűen ismételgetik, hogy mennyire fontos ez az életükben.

Hogy ne érezzük ezt kötelező marketingkörnek, ezt az élményt az adott játékos szerepének, vagy magánéletének a boncolgatásával egészítik ki, de említhetném az első percekben mutatott jelenetet, amely a szezon kezdetén zajló eseményekről szól. Andrea Agnelli, a klub tulajdonosa meghívja a játékosokat a szokásos év eleji ünnepségre, ahol egy kis beszédet tart nekik a szezon fontosságáról és arról, hogy a Juventus milyen szerepet tölt be az életükben.

A fenti egy olyan pillanat volt, amelyik egyszerre volt nagyon olasz és nagyon foci, ha egy kicsit kiegészítjük, akár a Keresztapában is elfért volna, hasonlóképpen ahhoz, amikor az aktuális Don tájékoztatást adott az embereinek.

A sorozatban emellett a meccsek alatti hangulatot is igyekeztek jól visszaadni a készítők, és néhány játékosról is megtudtunk egy kicsit többet, bár ezek a pillanatok kaphattak volna egy kicsit több időt is. A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Longmire: a 6. évad – írta ayren

2017. 12. 24. 16:00 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika

Bármennyire is nem vagyok nagy krimirajongó, ahogy azt korábbi posztomban is írtam, a Longmire nálam betalált, köszönhetően a meglehetősen realista indián rezervátumos couleur locale-nak, valamint a remek karaktereknek és dinamikáknak, amik közül számomra egyértelműen Walt (Robert Taylor) és Vic (Katee Sackhoff) kapcsolata vitte a prímet.

A sorozat műfajilag eléggé kevert jellegű: alapvetően krimi, ugyanakkor egyfajta modern western, illetve karakterdráma is – engem, mint azt eddigi írásaim alapján megszokhattátok, utóbbi vonal érdekelt igazán.

A helyzet az, hogy az első évadok epizodikusabb nyomozása nekem jobban bejött, mint a későbbi, több átívelő szálra felfűzött narráció. Ennek egyik oka, hogy az egy-egy résznyi bűncselekményekkel többet láttunk a wyomingi vidékből, több sorsba tekinthettünk bele az epizódszereplők kapcsán, a másik, kőkeményen gyakorlatias ok viszont az, hogy mivel elég rossz a memóriám, nehezen tudom követni évadokon átívelő, elejtett, majd később ismét felvett szálakat.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Lore: az 1. évad

2017. 12. 14. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: antológia,doku,kritika

Szeretjük (szeretjük?) az epizodikus antológiákat, mert valódi kritikát csak úgy lehet írni róluk, ha megnézzük az összes részt, vagy ha eleve epizódkritikákat posztolunk, mint a Heavy Metal vagy a Room 104 esetében. De igazából azoknak sincs sok értelme, hiszen attól, hogy az 1×04-et képtelen voltam végignézni, mást lehet, hogy le fog kötni, szóval inkább leírom, hogy mi is ez a sorozat, mert előzetesen nem nagyon tudtuk.

A Lore az Amazon Prime (itthon is elérhető) epizodikus horror-doku antológiája, aminek alapja Aaron Mahnke díjnyertes podcastje. Maga a sorozat tényeken, megtörtént eseteken alapul, a 34-47 perces epizódokban egy nagyobb témát járnak körbe, pár kisebb sztorit folklórokra épülő animációkkal vagy archív felvételekkel mutatnak be néhány percben – ezekkel szakítják meg olykor a fő történetet, amit színészek játszanak el.

Kezdjük ez utóbbival, mert van nekem egy gondom. Gondolom mindenki ismeri az epizodikus true crime dokusorozat műfaját (pl. az Investigation Discovery-n), amikben bűncselekményeket rekreálnak a résztvevők (vagy az őket alakító színészek) interjúi prezentálása mellett, így mutatva be egy-egy gyilkosságot vagy nyomozást. Ezek mindig érdekeltek, mert biztos tele vannak lenyűgöző sztorikkal, de sosem próbálkoztam be velük, mert úgy éreztem, hogy totális időrablás lenne a bámulásuk. Mint ahogy dokukönyveket meg bűnügyi rovatokat sem olvasok, inkább a fikció.

Nos, a Lore egy glorifikált true horror doku, hiszen valójában nem sokban különbözik a fentiektől (a részenként egy ismert színésztől (Holland Roden, Adam Goldberg, Robert Patrick, Colm Feore, Campbell Scott) eltekintve), mégis ledaráltam némi vívódás után, és ismét feltettem magamnak a kérdést, hogy ilyen alapon miért nem nézek true crime-ot? (És nem a színvonalas, szerializált dokukra gondolok, mint a The Jinx vagy a Making a Murderer.)

Mahnke podcastje már évek óta fut, és a Lore egy-egy epizódja (amiket maga Mahnke narrál) kvázi megfilmesíti a 15-30 perces audio epizódokat, gondolom hasonló tartalommal – mint írtam, a fő sztori eljátszása mellett a kisebb történeteket változatos stílusú animációval prezentálva, és a tematizált részeket összefűzve egy konzisztens egésszé, kezdettel és véggel úgy, hogy közben az ismeretterjesztő jelleg domináljon.

Az 1×01 a halálos betegségek (konkréten a tüdővész) terjedéséről és gyógyításáról szól (1800-as évek, George Brown, New England), a következő részek sorban pedig a transzorbitális lobotómiáról (1940-es évek, Dr. Walter Freeman), az alakváltó lényekről (19. század, Írország, Bridget Cleary), a spritualizmusról (19. század, Eliakim Phelps tiszteletes), vérfarkasokról (16. század, Bedburg, Németország, Peter Stumpp) és végül egy babáról (20. század, Robert Gene Otto).

Eléggé változatosak a témák, a pilot kvázi egy doku a halálról, annak mibenlétéről (amiből megtudtam, hogy régen nem volt könnyű eldönteni, ki halott, ezért volt olyan, hogy waiting mortuary), az 1×02 már konkrétan tudományos jellegű, és elég elborzasztó mai szemmel, ahogy a szemen keresztül az agyba “szöget kalapálnak” – olykor vizuálisan is kemény volt az első két rész némelyik snittje, de a valódi horrort inkább az emberi barbárság, a borzalmak valódisága szállította, az, hogy tudtuk, hogy ez megtörtént, vagy hittek benne, ha valami folklór az adott sztori alapja.

És a valós dolgok és a nézői ismeret anyag bővítésére való törekvés el is viszi a hátán a sorozatot, amire tényleg az volt részemről a legjobb jelző, hogy érdekes. Egyedül azt az amerikai szokást tudnám feledni, hogy az ír vagy a német származású karaktereket úgy prezentálják számunkra, hogy azok kőkemény akcentussal beszélik az angol nyelvet – előbbiek miatt kellett is a felirat (Holland Roden-t érdekes volt így hallani), utóbbiak inkább csak röhejesek voltak. (Adam Goldberg (az egy állat!) alakítása pedig egyenesen rettenetes volt.)

Nem tudom, hogy a podcast hallgatóit lekötné-e, de annak ismerete nélkül korrekt, igaz, olykor valóban elborzasztó sorozat a Lore, főleg, ha az ember megszokja a stílusát. Mivel epizodikus antológia, ezért hit or miss-nek kéne lennie, de valójában nem éreztem, hogy a részek között nagy különbség lett volna, hiszen nem a sztori milyensége volt a lényeg, nem csavarokra volt kihegyezve (ettől még az 1×01 végén a felismerés érdekes volt, korábban ezt nem tudtam), hanem a valós komponensre.

A fentiek némileg ellentmondva azonban, hogy némi konkrét véleményt is belevigyek, azt kell mondanom, hogy az 1×04-et végig sem tudtam nézni, mert annyira hidegen hagyott a szeánszos fő sztori (a kisebbek Houdini-val és Doyle-lal okésak voltak), s bár az 1×05-öt lenyomtam, de az meg szörnyű volt, az egész mintha egy béna jelmezes dzsembori lett volna – mondjuk a nyilvános kivégzés történetének betoldása feldobta.

A többivel nem volt gondom, az első után (6-7/10?) úgy döntöttem, dara lesz. De tippre az említett részek azért jöttek be kevésbé, mert nem érdekelt annyira a téma, a szellemesdi és a farkasemberkedés totálisan elcsépelt, lerágott csont, némi történelmi kapaszkodón kívül semmit nem adott. Viszont némelyik kisebb sztori, amit a főszálak közé ékeltek…, uhh, úgy működtek (pl. az élethű babás), hogy nem horrorisztikusak volt, csak egyszerűen “beléjük gondolni” volt durva.

American Vandal: az 1. évad

2017. 09. 15. 21:31 - Írta: winnie

17 comments | kategória: kritika

A Netflix eheti, vagyis mai premierje mindenképpen különös, nem egyszerűen megfogható sorozat. Nagyjából az a kategória, amibe vagy rögtön beleszeret az ember, vagy pár perc után tudni fogja, hogy nem neki való, hiszen teljesen hidegen hagyja.

Az American Vandal ugyanis az elmúlt időszak true crime dokusorozatainak szerkezetére építkezik, azok stílusában prezentálnak egy bagatellnek tűnő esetet, nyilván szatirikus hangnemben. A csavar az egészben, hogy a bűncselekmény mégsem annyira bagatell, a sorozat nem annyira komédia (legalábbis nem in your face röhögős), a rejtély faktor (vagyis a krimiszál) pedig abszolút kiemelt szerepet kap.

Maga a sorozat, illetve a 8 részes első évad egy fiktív dokuszéria, amit egy középiskolás srác forgat pár barátja segítségével. Mi konkrétan az ő anyagaikat látjuk, az általuk eszkábált főcímmel (executive producer: Mr. Baxter), grafikákkal, tehát egy lelkes amatőr buzgóságával összerakott cuccot, amit a rendező a munkájában komoly mélységet sejtve narrál jelentőségteljesen, miközben sommás következtetéseket és (elcsépeltnek ható) tanulságokat von le.

A rendező, mármint a sorozat egyik főhőse, egy bizonyos Peter Maldonado abszolút komolyan veszi a munkáját, a végeredményen maximum mi mosolygunk, mint ahogy azon is, hogy a fiú célja az, hogy utánajárjon, hogy jogosan rúgták-e ki (értsd: komoly a tét) az iskola egyik kőostoba, fő rosszfiúját, miután őt gyanúsították meg azzal, hogy összesen 27 hímvesszőt pingált a tanári kar 27 tagjának gépjárművére, ezzel 100 ezer dolláros kárt okozva.

Mint minden oknyomozó, Peter is nagyon lelkiismeretesen elkezd utánajárni az esetnek (irtó aranyosan lelkes), felgöngyölíti az iskolai bizottság által figyelmen kívül hagyott szálakat, saját nyomozást folytat, összefüggéseket tár fel, és közben mindent dokumentál, és ezerféle új elmélettel áll elő, gyanúsítottakat mutat be (zseniális, ahogy társával még egymást lehetséges tettesként kezelve is szentelnek szegmenst), s eközben egy kifejezetten komplex cselekmény bontakozik ki, elég sok karakterrel, köztük néhány nagyon eltalálttal.

Maga a nyomozás sarokpontról sarokpontra van felépítve, hiszen eleinte csak a festett péniszeket vizsgálják (szőrszálakig menően), később viszont komolyabban feltérképezik a tanúkat, a szavahihetőségüket (tök élvezetes, ahogy utánamennek mindennek), múltbeli eseményeket rekreálnak, netes és egyéb diskurzusokat elemeznek, s keresnek mindenben mögöttes jelentéstartalmat.

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy szatíra ide vagy oda, maga a sorozat nem komédia, hiszen minden karakter abszolút komolyan veszi magát, és a rejtély sincs elröhögcsélve, mint mondjuk a Scream Queens-ben. Lehet nézőként is agyalni, minden valóságosnak hat, még ha áthallásos, tinikrimis köntösbe is van ültetve. Számomra mindenképp nagy plusz pont volt, hogy mint szatíra, és mint krimi is nagyon jól működött az American Vandal.

Bár nem érdemes sok mindent előre tudni a sorozatról, illetve annak vargabetűiről, annyit talán elmondanék, hogy az egyik érdekessége, hogy a fiktív sztoriban az American Vandal epizódjait (amit mi is látunk) a Serial (elég nagy port vert real time, true crime podcast) első évadjához hasonlóan sorozat formátumban prezentálják a készítőik (tehát nem filmként), vagyis egy idő után már a Peter-ék által forgatott anyagokra, azok szereplőire is hatással van addigi, némi netes hírnévre szert tevő munkájuk, annak fogadtatása.

A fentiek, valamint a totálisan átívelő történet miatt fura, de mégis azt mondom, hogy talán inkább heti formátumra tervezhették a sorozatot, csak végül a Netflix lett a vevő. Persze ezt egy cseppet sem bánom, hiszen egy nap alatt megvolt az évad (harminegynéhány percesek a részek), és egyértelműen bejött, amit láttam. Sőt, nagyon tetszett, helyenként egész briliánsnak ás lenyűgözően viccesnek találtam a párhuzamok miatt, de igazából a koncepció megismerése (krimi + szatíra + áldoku) után nem is számítottam másra.

Más Netflix-sorozatokkal szemben viszont biztos, hogy nem az American Vandal-t hype-olnám mindenfele, mert egyrészt elég rétegcuccnak tűnik (meg akinek bejön az alapkoncepció, az úgyis felvette a nézősök listájára), másrészt hiába lett remek az összkép, itt a koncepció volt az úr, szerintem nem erről fogunk beszélni akkor, amikor az írókat, rendezőket vagy a színészeket emeljük ki – lehet, hogy azért, mert elég sok volt az improvizálás?

Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy lett volna gyenge pontja, sőt, bár messze nem 10/10-es a végeredmény (erős 7 vagy 8 nálam?), más kedvenc idei sorozatokkal szemben ezt simán többször is újra tudnám nézni, mert tele van nüanszokkal, olyan apróságokkal, amik élvezetessé és humorossá, illetve ismét élvezhetővé teszik a részeket, olyanná, hogy még fáradtan sem lankadt a figyelmem egyetlen másodpercre sem (ami ritka), csak úgy faltam a képkockákat.

A befejezésnek örültem, hogy nem olyan lett, mint amilyenre számítottam, szerintem nagyjából hajaz a zárás arra, amit true crime műfajban megszokhattunk, és még azt is elnézem a készítőknek (a valódiaknak), hogy a “megoldásra” való rávezetés itt is eléggé random dologgal történt meg. Arra pedig őszintén kíváncsi vagyok, hogy tervbe van-e véve egy második évad, és hogy az milyen lenne. Mert az 1000%, hogy előtte lennék a premier napján.

Ja, a legnagyobb meglepetésem? Hogy Larry Joe Campbell totálisan elviselhető volt a sorozatban.

Game of Thrones – 7×02: Stormborn

2017. 07. 24. 18:50 - Írta: CyClotroniC

332 comments | kategória: kritika

A Chronicle of the Wars Following the Death of King Robert I

A Game of Thrones eheti – stílszerűen egy viharban nyitó – Stormborn epizódja több szempontból sokkal ötletesebb és jobb szezonnyitója volt ennek a szezonnak, mint a valódi. Noha az eddigi 6 szezon során Bryan Cogman-nek is akadtak már botlásai, az továbbra is látszik, hogy biztosabb kezű, kreatívabb író a showrunner párosnál.

Kár lenne olyas fajta alkotói szabadságot és kísérletezgetést elvárni itt, mint amit sok modern drámasorozat megengedhet magának, ez viszont közel sem jelenti azt, hogy a Game of Thrones-nál ne lehetne játszani néhány dologgal, többek közt az egyes epizódoknak adott tematikus keretekkel, amihez korábban is előszeretettel nyúltak már az írók.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Game of Thrones: kezdett a 7. évad

2017. 07. 17. 21:25 - Írta: CyClotroniC

917 comments | kategória: kritika

– I’m the Queen of the Seven Kingdoms.
– Three kingdoms, at best.

Sokakkal ellentétben nem mondhatnám, hogy be voltam sózva már hetekkel előre a Game of Thrones visszatérésétől, így tűkön ülés helyett leginkább az foglalkoztatott a premier előtt, hogy minek is köszönhető ez a kisebb nihil, mikor voltaképpen továbbra sincs komolyabb bajom a sorozattal.

Jobb híján arra jutottam, hogy bár rengeteg előnye van annak, hogy elérkeztünk a végjátékhoz, mégiscsak leszűkültek annyira a lehetőségek, hogy már messze nem akkora játék sorra venni előre a lehetséges teóriákat a karakterek és a cselekmény jövőjét illetően.

Azért egyáltalán nem rossz a helyzet, sőt fásultnak se nevezném a kapcsolatomat a sorozattal, de tény, hogy így a 7. évadjában már nem igen várható el tőle az újszerűség, már csak azért sem, mert bármilyen furcsa is ebbe belegondolni, de jelenleg ez a legidősebb szkriptelt sorozat a menümön.

Az mindenképpen a történet velejárója, hogy a sakktábla tisztulásával sok kopott az intrikázós varázsból, az idő télre fordultával pedig sivárabb lett kicsit a terep mindenhol. Királyvár talán sosem érződött ennyire jelentéktelennek, sosem volt ennyire csendes és kihalt, ugyanakkor jó hír, hogy talán Essos-t is végleg magunk mögött tudhatjuk a hátralévő két szezonra.

A tovább mögött folytatom, komolyabb spoilerek nélkül. Tovább…

The Get Down: az 1. félévad

2016. 08. 19. 19:54 - Írta: CyClotroniC

17 comments | kategória: kritika

Where there is ruin, there is hope for a treasure.

Nem merném kerekperec kijelenteni, hogy a The Get Down az év újonca (már csak azért sem, mert az az American Crime Story, a Stranger Things pedig még kimaradt az életemből), de ahhoz kétség sem fér, hogy kevés (fél)szezont élveztem ennyire önfeledten idén, mint Baz Luhrmann zenés retro-meséjét a 70-es évek végi Dél-Bronx-ról, a diszkó aranykoráról és a hip-hop bölcsőjéről.

thegetdown01

Bár akadtak problémái a pilot-nak és a sorozat születése sem ment zökkenőmentesen, mégis ritka vidám, feelgood kinccsé állt össze a végtermék, amihez hasonlót talán a Sense8 kapcsán éreztem utoljára tavaly. Bizonyos szempontból ugyanaz a recept működött itt is nálam: a kissé és talán kevésbé csapongó első rész után, hála a szerethető karaktereknek és a sok apró ötletnek, nagyon könnyen rám telepedett a történet, olyannyira, hogy már akár most le is tolnám másodszor.

A The Get Down tippre nem fog hatalmas tömegeket maga mögé állítani itthon, de bőven megvan benne minden, hogy sokatoknak rétegkedvence legyen. Az első szűrő a pilotot is rendező ötletgazda, Baz Luhrmann személyisége és markáns stílusa, akitől volt amit kifejezetten ki nem állhattam és a hozzám legközelebb álló darabját, a Moulin Rouge!-t is csak szimplán szerettem, sosem imádtam tőle semmit.

thegetdown09

Azt azonban semmiképp sem lehet tőle elvenni, hogy atmoszférateremtésben nem igen szokott csalódást okozni, a The Get Down pedig ehhez méltóan iszonyatosan precízen ki van találva, a képi világ végig nagyon színes, szagos és bár eléggé túlmozgásos a vágása, ezt leszámítva nem érezni azt rajta, hogy túlzásba esne vagy giccsbe fordulna, noha kétségtelenül színpadias tud lenni.

Emellett ugye adott a zene, ahol leginkább a disco, a funk és a régivonalas hip-hop keveredik egymással, egyaránt használva fel korhű és kifejezetten a sorozathoz szerzett dalokat is, ráadásul a sorozat kulcszenéjét, a Set Me Free-t nagyon-nagyon eltalálták. Szóval a hangulat tényleg oda-vissza ki van pipálva, az “i”-re a pontot pedig olyan apróságok teszik fel, mint az ázsiai harcművészeti filmekből kölcsönzött kis hangeffektek használata például.

thegetdown02

Ha valaki attól parázna, hogy musical-ről van szó, megnyugtatnám, hogy nincs. Akadnak szép számmal zenés részek, de szigorúan a történet szerves részeként, mégis sokszor hat kifejezetten színháznak, amit látunk, míg máskor a sorsszerűségre erősítenek rá azzal, hogy párhuzamosan vágnak akár három különböző történetszálat is. Ez eleinte tud kifejezetten zavaró is lenni, mert azért csak meg-megtöri egy-egy jelenet lendületét, de ahogy kényelmesen sikerül megismerni a karaktereket, már jóval kevésbé okoz ez fejfájást és talán eleve is kevesebbet kapkodnak idővel.

A szuperül kitalált körítés azonban könnyen lehetne csak egy csinos, üres lufi, de szerencsére a gyerekszereplő vonal karakterizáció és casting tekintetében is szenzációsan teljesít. A pilot talán legnagyobb erénye, hogy többjüket nagyon hamar megszeretteti a nézővel, élen a főszereplőpárossal, Zeke-kel egy eszes, rímfaragó, árva sráccal és Mylene-nel egy bitang jó hangú lánnyal, aki apja templomában énekelget, de szeretne tehetségével kiutat kovácsolni magának a Bronx-i nyomorból.

thegetdown03

Érdekes felismerés volt az is, hogy olyan felnőtt színészek gyűrűjében, mint Jimmy Smits vagy Giancarlo Esposito, abszolút a gyerkőcök vitték a hátukon a show-t, ami egyszerre a felnőttekhez köthető politikai, gengszter mellékszálak kritikája és a tehetséges, újonc fiatal színészek dicsérete.

A történet kicsit tényleg olyan, mint egy nagy gettómese, ahol ugyan jelen van a nyomor, de egyáltalán nem akarja ezt a sorozat az arcunkba tolni, sőt kifejezetten az a jellemző rá, hogy Zeke, Mylene és az egész gyerekbanda, ha jobbra is vágyik, de élvezik az életet és lubickolnak a kreativitásukban, tehetségükben és a művészetben.

thegetdown04

Talán ez a kreatív, idealizált optimizmus az, ami a legnagyobb vízválasztó lehet a legtöbb néző számára, de ha úgy vagytok vele ti is, hogy ki vagytok éhezve egy szerethető underdog/outsider mesére, akkor is, ha beáldozza a sorozat a realitását a feelgoodság oltárán, a legjobb helyen jártok.

A The Get Down világában ugyanis úgy tűnik fel először az egyik karakter, mintha egy piros tornacipős, titokzatos szuperhős lenne, akinek el kell hozni egy hanglemezt a mesterének, vagy meg kell fejteniük később a lila zsírkréta rejtélyét is. A zene és a graffiti mellett szépen beszivárognak az olyan korhű apróságok is, mint a képregények, Bruce Lee vagy a Star Wars, és áll össze ez a zenés mese egy 8/10-es élménnyé, amit némi elfogultsággal könnyűszerrel lehetne akár még többnek is értékelni.

A tovább mögött folytatom konkrétumokkal és minimális spoilerrel.

Tovább…

Pilot-mustra: The Get Down – 1×01

2016. 08. 16. 22:38 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A sorozatról elvileg még a héten lesz (fél)évadkritika, szóval érdemes spoilerek nélkül, általánosságban kommentelni, ha már végignéztétek az első 6 részt.)

Ajajj, ennek a sorozatnak (“sorozatnak”) elég magas a belépési küszöbe, mit ne mondjak, rögtön meg is fordult a fejemben, hogy emiatt ez lehet az első sajátgyártás, amit egy évadot követően elkaszál a Netflix. Mert lehet összességében marha jó Baz Luhrmann (Moulin Rouge, Romeo + Juliet) “agymenése”, nagyon sok minden megnehezíti azt, hogy az egyszeri néző bekapcsolódjon a The Get Down-ba.

Cserébe viszont, akit az elején elkap a sorozat, azt valószínűleg nem is fogja ereszteni, alakuljon is a folytatás akárhogy. De elképzelhetetlennek tartom, hogy legyen olyan junkie, aki a túlburjánzó, 90 perces első részből minden szálat imádni fog.

THE GET DOWN – 1×01 – 5/10

 The Get Down - 1x01-03

Pedig én azt hittem, hogy nagy Luhrmann-rajongó vagyok, és az ígéret, miszerint a hip hop gyökereit ismerhetjük meg, többek között a fiatal Grandmaster Flash szereplésével, ugyancsak nagyon érdekes témának tűnik. De a pilotban ez a szál nagyon haloványan volt jelen, az utolsó 20 percben kaptunk csak némi ízelítőt, addig inkább a diszkózene dominált (mégiscsak az jellemző a korszakra), no meg a tánc, tánc, a tánc.

De félre a hip hoppal, a The Get Down első látásra, meg talán alapjába véve is egy tinisorozat – a 70-es évekből. Megismerünk pár iskolás lányt és fiú, a családi körülményeiket, iskolába vonulunk velük, nézzük, ahogy romantikáznak és haverkodnak, ahogy (zenei karrierről) álmodoznak, ahogy kiszöknek este a gettólakásból.

Ja, mert igen, a helyszín Bronx nem túl elit része, lakótelepekkel, gengszterekkel, gyerekbandákkal, politikusokkal – és egy szuperhős-szerű graffitiművésszel, bizonyos Shaolin Fantastic-kel. És minden jel arra utal, hogy főhősünk, Ezekiel, és a közte lévő kapcsolat lesz a történet katalizátora.

The Get Down - 1x01-06

A The Get Down – 1×01-et már a 90-es években játszódó, szinopszist adó freestyle zseniálisan megalapozza, majd pedig ámulhatunk azon, hogy miképp sikerült megvalósítani a 70-es évekbeli stílust – marha jók a jelmezek, a hajak, a díszlet, maga a sorozat vizualitása, minden egyes elköltött dollár látszik a képernyőn.

És ezeket a technikai jellemzőket kőkeményen megtolják egy nagy adag szenvedéllyel és szívvel, zenével (rock, soul, diszkó, hip hop), tényleg nagyon jó érzés nézni, ahogy az outsiderek a siker felé vezető útra lépnek, és kibontakozik előttünk a tehetségük, csak kár, hogy a pilot némelyik táncos betétjén inkább aludni támadt kedvem. Még ezen a téren is egyenetlen volt a sorozat.

The Get Down - 1x01-01

Soha nem hittem volna, hogy ilyet fogok egyszer írni, de legjobb a kezdésben a vágás zavart. Az egy dolog, hogy a képeket gyakran dúsítják eredeti(nek ható) kásás snittekkel, ez nem zavart annyira (de sokat nem adott az élményhez, azt meg elhiszem nekik, hogy nem hazudnak a korról), de néha annyira ugrálva vágják egymásra még a párbeszédek képeit, hogy csak néztem, és nem éreztem, hogy bármi funkciója lenne.

De még talán ennél is nagyobb probléma volt, ahogy mindent és mindenkit a nézőre borítanak a lassabb építkezés helyett (persze, ha később újabb szálakat hoznak be, és nem a mostaniakat fonják összébb, akkor nem szóltam). És ez nem csak azért baj, mert a sok karakter és beszélő szerep között elveszünk, hanem mert elkerülhetetlen, hogy valaki ne találjon benne olyasmit, ami totálisan hidegen hagyja – Jimmy Smits nagyon állat, de egy pillanatig sem kötött le.

The Get Down - 1x01-02

Mondom, magas a belépési küszöb: zsúfoltság, nagyon réteg fő téma (úgy, hogy egyelőre még csak alig érintik), mitikus megvalósítás, táncbetétek, ráadásul mindezek mellé a korképet és hitelességet adó egyéb szálak, mint a helyi politika… Nem tudom. Olykor lehet, hogy a kevesebb az több, ha az embert a szórakozás érdekli. Nem éreztem, hogy képes lennék a pilotot egy ültőmben végignézni.

A kérdés, hogy mi Baz Luhrmann célja. Szerintem az, hogy egy gigafilmet csináljon, így biztos vagyok benne, hogy nem lesznek a The Get Down-ban semmibe futó vagy lógó szálak, a sztori minden vonulata szerepet fog kapni, de ez így nem annyira sorozat. Mintha olvastam is volna, hogy az epizódhatárok inkább azt jelzik, hogy mennyit érdemes egyszerre befogadni – nem véletlen, hogy két részre szedték szét a nyitó szezont.

The Get Down - 1x01-04

Szóval összességében voltak nagyon jó pillanatai a The Get Down kezdésének, de az, hogy hitelesek a gyerekszereplők, ma már nem kunszt, bár itt marha jó, ahogy a Stranger Things-hez hasonlóan a kinézetükkel kvázi definiálják magukat. Mint ahogy freestyle-ért is elég elindítanom a YouTube-ot, szóval a legjobb elemeit másképp is ki tudom pipálni, és akkor nem kell átszenvednem a többi szálat addig, míg esetleg azokon is csöngeni fogok. Ha ugyan.

Az anime is sorozat: Mobile Suit Gundam 00 – írta Scat

2016. 07. 17. 15:50 - Írta: vendegblogger

19 comments | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Ezúttal egy olyan sorozatot választottam, ami gyakorlatilag egy brand. A „Gundam univerzum” igen sokrétű, és majd 30 éve létezik már, jó pár sorozat is készült már belőle, illetve több mozifilm is. Én a legújabbat veszem górcső alá, ami időrendi sorrendben az első, tehát az összes többi verzió története előtt játszódik. Ez pedig nem más, mint a Mobile Suit Gundam 00 (Kidō Senshi Gandamu Daburu Ō).

mobile suit gundam 00-01

A történet a távoli jövőben, egész pontosan 2307-ben veszi kezdetét. A Földön kvázi kifogytak a földgáz- és kőolaj-készletek, ezért új energiaforrás után kellett nézni, ami egészen konkrétan a napenergiát jelentette. Ennek felhasználására három gigászi méretű épületet, úgynevezett űrliftet épített az emberiség, illetve az azokat összekötő orbitális gyűrűt.

Ezen alkotások köré egy-egy szuperhatalom csoportosul, melyek az Unió (az egykori Egyesült Államok, Japán és Ausztrália alkotja), a Fejlett Európai Unió (az európai államokon túl Izland, Törökország, Izrael és Grönland is része), illetve az Emberi Megújulás Ligája (Kínát, Oroszországot és Dél-Ázsiát foglalja magába). Ezen hatalmak, bár nem állnak háborúban egymással, egyfajta hidegháborús állapotban vannak, folyamatosan zajlik a fegyverkezési verseny (úgynevezett mobile suit-tokkal, melyek gyakorlatilag óriásrobotok), és a politikai csiki-csuki.

mobile suit gundam 00-02

Ezt az állóvizet felkavarva, 2307-ben megjelenik egy katonai szervezet, mely Celestial Being-nek nevezi magát, és kihirdeti célját, mely nem más, mint felszámolni a háborúskodást az egész Földön, ezzel megteremtve a világbékét. Aki pedig ennek nem tesz eleget, és háborús cselekedet követ el, azt megsemmisíti. Így felvállalva azt, hogy az egész világot maga ellen fordítsa, és az elpusztítására sarkallja, ezzel teremtve meg az összefogást.

Vajon sikerül mindezt elérnie a szervezetnek, aminek sokkalta fejlettebb technológiák állnak rendelkezésére, mint bármely országnak a Földön? Túllépnek a nemzetek önnön érdekeiken vagy elbuknak? És tényleg ez volna a Celestial Being terve vagy valami egészen más?

mobile suit gundam 00-03

Nos, elöljáróban annyit, hogy ez nem egy Code Geass (későbbiekben arról is írok, mert valami elképesztően zseniális). Az alapfelállás hasonlónak tűnhet, viszont aki azt várja, hogy olyan is lesz, az csalódni fog.

Bevallom, a történet érdekesen hangzik, ezért is próbáltam be. A cselekmény során a szervezet elég hamar megjelenik és kinyilvánítja a szándékát. Tehát az expozíció nem tart sokáig (igazából szinte semeddig). Ebből következik, hogy a kezdés igen intenzívre sikerült és arra sarkallja a nézőt, hogy folytassa tovább.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Murder In The First: kezdett a 3. évad

2016. 07. 07. 15:10 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika

Tavaly után idén is megszívattam magamat a Murder in The First évadkezdésével. Bennem volt ugyanis, hogy a TNT krimije minden évadban új átívelő eseteket hoz, ezért az új nézők frankón bekapcsolódhatnak, de idén is átverős volt a koncepció, hiszen ember legyen a talpán, aki csak úgy beszáll és közben élvezni is tudja a részt.

Való igaz ugyan, hogy ismét kapunk két “nagy esetet”: egy amerikai focista sztárt fejbe lőne, egy ügyész pedig oda nem figyelésből elüt valakit, azonban ez a sorozat továbbra sem színtiszta procedural, nemcsak a nyomozásokról, az esetekről szól, hanem kőkeményen a főszereplők magán- és érzelmi életéről.

Murder In The First - 3x01-02

Mindez pedig nyilván annak nem gond, aki eddig is nézte a sorozatot, de engem, akit az első két szezon kezdése sem fogott meg, teljesen nyilvánvaló, hogy hidegen hagyott Hildy vergődése a diagnózisával (még akkor is, ha eléggé…, izé), arról nem is beszélve, hogy az autóbaleset korábbról ismert szereplőkkel történt, akikre én nem tudok régi ismerősként ránézni, így ez az érzelmi kapocs is oda lett.

Murder In The First - 3x01-01

Arról nem is beszélve, hogy, mint tavaly, most sem annyira a “Ki tette?”-kérdés köré fogják felfűzni az ügyeket. Ami alapból újabb mínusz pont lenne nálam, de bevallom éppen ez az az aspektus, ami miatt érdekelne a harmadik évad, ha nem lenne benne ennyi magánélet: merre akarják megcsavarni az eseteket, hogy érdekes dolgok kerekedjenek ki belőlük?

Murder In The First - 3x01-03

Szóval hiába tűnik nyomozós sorozatnak a Murder In The First, itt szerintem megint fontosabb szerepet fognak kapni a következmények, az utórezgések, amikből akár valami nagyon jót is ki lehet hozni. Azonban miközben a régi karaktereket (Hildy, Terry) továbbra sem tartom egy cseppet sem érdekesnek, az újak sem igazán fogtak meg. (Ha a blogger csajt össze akarják hozni Koto-val, akkor ígérem, egy esetleges 4. évadba bele sem kezdek.)

Steven Bochco-tól egy fokkal elgondolkodtatóbb sorozatot várnék, és kevésbé szappanosat, na. (Főleg annak fényében, ami kiderül az egyik szálról a 3×02-ben. Na, kábé ott kaszáltam volna, ha maradtam volna a premier után. Majd a 4. szezon?)

Previous Posts