login |

Search Results for ‘Rab ember fiai’

Medici: Masters of Florence: az 1. évad

2018. 08. 25. 15:50 - Írta: Qedrák

8 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Nemrég Magyarországra is megérkezett a Medici: Masters of Florence (A medicik hatalma), és mivel amúgy is nagy rajongója vagyok a történelmi sorozatoknak, így a nyári nézős listára felvettem.

Miközben néztem az egyes epizódokat, megpróbáltam feleleveníteni azt is, hogy miért hagytam eddig ki. Bármilyen kifogás is merült fel, biztosan nem érvényes, a Medici: Masters of Florence ugyanis a történelmi sorozatok között egy remek és szórakoztató darabnak bizonyult, lepipálva több, a junkie-k között alighanem ismertebbnek számító alkotást is. Noha a 15. századi Itáliában járunk, a sorozat maga olasz-brit koprodukcióban készült.

Manapság Európában is egyre-másra születnek a történelmi sorozatok, amelyek egy-egy kiemelt személy, vagy közismert történelmi korszak köré épülnek, némelyik pedig a Sorozatjunkie hasábjaira is eljutott.

Ezek többsége, hacsak nem olyan más országokba is könnyedén eladható világnyelveken születnek meg, mint az angol vagy a spanyol, akkor többnyire szintén koprodukcióban készülnek el, mert egy történelmi sorozat elkészítése általában a költségesebb vállalkozások közé tartozik. A cseh-osztrák-szlovák-magyar Mária Terézia, vagy a három évadot megélt francia-német-cseh-olasz Borgia, (nem keverendő a hazánkban is forgatott és csaknem egy időben debütáló The Borgias-szal). Utóbbi amúgy a Medici: Masters of Florence-hez felsorakoztatott ismert színészeket a mellékszerepekben, gondolok itt például Iain Glenre és Tom Wlaschihára a Game of Thrones-ból,vagy Lorenzo Richelmyre a Marco Polóból.

Minderre azért tértem ki, mert manapság zajlik egy diskurzus arról, hogy miért nem születnek magyar történelmi sorozatok, amelyek méltóak lennének az olyan európai alkotásokhoz is, mint például az itthon is forgatott The Last Kingdom.

A kiutat többek között az is jelentheti, hogy a vágyott magyar történelmi sorozat olyan országokkal koprodukcióban születik meg, amelyek szintén érdekeltek lehetnek az adott történet bemutatásában. Erre például a legesélyesebb alapanyagok között emlegetett a Bán Mór által jegyzett Hunyadi-sorozat is alkalmas lehetne.

A Masters of Florence is részben ezt az utat járta, hiszen a főbb szerepekben ismert arcokat találunk, míg a mellékszerepeket általában olasz színészeket játsszák el.

A sorozat arca, és húzóneve Richard Madden, de azért Dustin Hoffmann szerepeltetése majdnem akkora dobás egy sorozattól, mint amikor Anthony Hopkins-t látjuk a Westworldben. A készítők között is akad nagy név, hiszen Frank Spotnitz-ról a junkie-k többsége alighanem hallott már, ha nem is a Millennium-os időszaka alatt, akkor az elmúlt években (The Man in The High Castle, Ransom).

A Medici: Masters of Florence története egy gyilkossággal indul. A család alapítóját, Giovanni de Medicit megmérgezik. A család rájön a gyilkosságra, és az új családfő, Cosimo de Medici eltökélt abban, hogy kiderítse, ki ölte meg az apját. Közben azonban helyt kell állnia a firenzei politikai életben, amelynek nem is annyira rejtett csapdái elnyeléssel fenyegetik az áldozatos munkával felépített birodalmat. Ez alatt pedig a családon belül is meg kell őriznie a tekintélyét.

A sorozat pedig elindít egy másik szálat is, húsz évvel korábbi időszakra visszatérve az időbe, amikor még Cosimo azon dolgozott, hogy a Mediciek felemelkedjenek, és emellett tanította a fiait arra, hogy miként erősítsék meg a család pozícióját. A tovább után egy-két apróbb spoilerrel folytatom.

Tovább…

Animal Kingdom: kezdett a 3.évad – írta Snoopyzit30

2018. 06. 26. 20:00 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika

You’re in this family now. You’re gonna be seeing things, hearing things that need to stay in this family. Do you get it? Smart kid. Of course you do. We never set out to hurt anyone. That’s not the way we work. We don’t take stupid risks, and we’re not greedy. But we’re human. Sometimes one of these rules get’s broken.

Amikor 2016 nyarán elstartolt a TNT, ausztrál mozifilm alapján készült sorozata, winnie még úgy gondolta, hogy ki van zárva, hogy minden antihősös, bűnözős sorozat jó legyen. Ha nem is mindegyik, de ez a sorozat rácáfolni látszik a korai negatív kritikákra. Az első szezon kezdése talán sokakat nem győzött meg, de a Shameless-es John Wells és íróstábja szépen fokozatosan építgették a történetet, és az akciókon kívül egy konfliktusokkal terhelt családi drámát szállítottak nekünk, ami nem volt mentes az erőszaktól sem.

A 2. évadban a készítők megháláltak a bizalmat, a sorozat szintet tudott lépni, a család számára a tétek emelkedtek, az évad végi cliffhanger pedig garantálta, hogy a nézők visszatérjenek, így zöld utat kapott a folytatás. Mivel a pilotkritika óta nem született írás a sorozatról, így lehet, hogy sokan nem is figyeltek még fel rá, de most itt a lehetőség, ráadásul a gyönyörű helyszínek miatt úgyis nyáron a legjobb nézni.

Joshua Cody alias J (a Peaky Blinders-ből megismert Finn Cole), egy fiatal, érettségi előtt álló srác, aki drogfüggő anyja mellett tengeti napjait a dél-kaliforniai, tengerparti Oceanside városka egyik lepukkant környékén. Ahogy sok más drogos, egy nap Julia is megkapja az aranylövést, így anyja elvesztését követően J az egyetlen ismert rokonához, a nagyanyjához fordul segítségért.

Janine Cody (Ellen Barkin) – akit mindenki csak Smurfnek hív – egy keménykezű, de gondoskodó családanya, nem mellesleg a fiai által alkotott bűnbanda feje. Smurföt cseppet sem hatja meg lánya halála, de unokáját továbbra is családtagként kezeli, ezért otthont nyújt neki. Így kerül át J az anyja által megtestesített kilátástalan, magányos életből egy csillogó, élvezetekkel teli, de még romlottabb világba, ahol nagyon gyorsan alkalmazkodnia kell.

Smurf házában az alkohol, a drogok és a fegyverek a hétköznapi élet részei, ahogy a családi vacsorák, medencés bulik, vagy éppen a mexikói kiruccanások és a különféle rablások. Mindehhez tökéletes háttérrel szolgál a pálmafákkal körülölelt, napfényes tengerpart, ahol olyan természetességgel ugrálnak fel a szörfdeszkára, mint mi itthon a 4-6-osra.

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Knightfall: vége az 1. évadnak

2018. 02. 16. 14:50 - Írta: Qedrák

16 comments | kategória: kritika

A History Channel legújabb dobása, (amely hozzánk az HBO révén érkezett el) nem lett akkora durranás, mint a csatorna zászlóshajója, a Vikings, cserébe a nézettsége nem volt rossz, és az utolsó részeken látszott, hogy nem igényelte a nagy nevű felvezetőműsort. Viszont amit kaptunk az a legjobb pillanataiban is legfeljebb az ikonikus előd legelcsépeltebb epizódjait idézte.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a dörzsöltebb junkie-k közül senki nem merné a Knightfallt jó sorozatnak nevezni, de azért az egyszer nézős kategóriába simán elfér. Egyetlen mondatban úgy tudnám összefoglalni a sorozathoz fűződő viszonyomat, hogy azért bosszantott fel igazán, mert sokkal jobb is lehetett volna.

Félreértés ne essék: a kreatív fantázia meglétét senki nem fogja elvitatni a szerzőktől. Volt egy-két jó húzásuk, amelyekkel akár el is feledtethették volna a hiányosságokat. Ugyanakkor a végeredmény elég elcsépeltre sikeredett. Mintha maguk sem tudták volna eldönteni, hogy milyen történetet akarnak elmesélni, néha szappanoperába illő fordulatokat láthattunk, máskor úgy tűnt, hogy a sorozat epikus jellegét akarják erősíteni.

A Grál körül (az alapsztoriról a pilotkritikában írtam) elindítottak egy misztikus szálat, amit a tíz rész alatt sem tudtak igazán elmélyíteni, gondolok itt arra, hogy miként menekült mégis meg, és tulajdonképpen mi az oka annak, hogy a pápa hirtelen megváltoztatta a viselkedését Landry iránt. (Illetve ez valójában jól sejthető, ahogy a legtöbb fordulat is eléggé kiszámíthatóan alakította a cselekményt).

Na de semmi gond, egy közepes sorozatot is fel tud dobni a színészi játék, a környezet kivitelezése vagy éppen a hangulat, amit áraszt magából. A Knightfall esetében azonban egyik sem adatott meg nekünk, azok a vonások, amelyek szerencsés esetben egymást erősítik, most inkább arról gondoskodtak, hogy véletlenül se lássunk többet egy történelmi díszletek között játszódó szappanoperánál.

A színészi játék esetében én nem tudtam eldönteni, hogy a rendezők instrukciói miatt nyúltak ennyire félre, vagy az összeválogatott gárda szerepelt kifejezetten halványan. Emlékezetes színészi játékot egyet sem láthattunk. Átlag felettiek közül talán egy akad.

A VIII. Bonifác pápát játszó Jim Carter minden egyes felbukkanásakor sikeresen vitte el a show-t a többiek elől, esetleg még az intrikus Nogaret-t alakító Julian Ovendent lehetne említeni, de őt is erős kérdőjellel. Nála és számos karakternél megfigyelhető volt az, hogy egyszerűen túlzásba vitték a manírjaikat, ami különösen a IV. (Szép) Fülöp királyt játszó színésznél volt feltűnő, akinek szerintem egyetlen hiteles pillanata nem akadt a sorozatban.

Ha pedig nem játszották túl a karaktereiket, akkor fájdalmasan kevés arccal dolgoztak. Tom Cullen például nem hiszem, hogy ezt a főszerepet fogja magával vinni a meghallgatásokra. Ez persze nem biztos, hogy az ő felelőssége, a sorozat során végig az volt a benyomásom, hogy nem sikerült komoly mélységet adni a karaktereknek, és itt újfent visszautalnék arra, hogy egy történelmi díszletek között játszódó szappanoperát kaptunk, vagy hogy ha hasonlatokat akarok mondani, akkor a Knightfall közelebb van a Reignhez, mint a Vikingshez.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Az anime is sorozat: Altair: A Record of Battles (Shoukoku no Altair)

2017. 11. 28. 14:59 - Írta: Qedrák

Add comment | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Vajon van közös halmaza a Sorozatjunkie olvasóinak, a török szappanoperák honi követőinek és az anime-rajongóknak? Miközben néztem a Shoukoku no Altairt, nagyjából ez a kérdés járt a fejemben. Bár úgy sejtem, hogy az obligát válasz szerint elhanyagolható a metszet, mégis bármelyik csoportnak érdekes lehet belelesnie ebbe az egyedi világgal rendelkező animébe.

A Shoukoku no Altair egy fantasy, de sok más társával ellentétben nem a középkorba, hanem egy Oszmán-Török Birodalom által ihletett kora újkori világba kalauzol el bennünket. Természetesen egy mangafeldolgozásról van szó, még pedig nem is akármilyenről: 2017-ben shonen kategóriában elnyerte a Kodansha Magna Awards-ot, ami azért nem rossz, a korábbi nyertesek között ott találjuk például a mindenki által jól ismert Attack on Titan-t.

A még jelenleg is futó manga írónője egyébként török szakot végzett, szóval minden adott, hogy egy remek adaptáció készülhessen belőle. Az anime 24 részből áll, tulajdonképpen két fejezetre oszlik, és még jelenleg is tart.

Amint említettem, a Shoukoku no Altair egy hamisítatlan kora újkori világot tár elénk, amely nagyjából a 16. századi viszonyokat tükrözi. A sorozat legfőbb (és egyetlen) szála elsősorban politikai, ráadásul kellően részletesen kidolgozva a különböző rendszereket, népeket, vazallusi viszonyokat. Többségük kora újkori ihletésű.

A Rumelianának hívott világban két nagyhatalom verseng egymással: a Balt-Rhein Birodalom és Nagy-Törökország. A szerepek persze kissé megfordulnak: itt a Balt-Rhein Birodalom az, amely terjeszkedni akar, és különböző politikai manőverek segítségével igyekszik aláásni legfőbb riválisának hatalmát.

Ebben a világban követhetjük nyomon Tugril Mahmut pasának a pályafutását és harcait. Mahmut egy tizenkét évvel korábbi háború során elárvult, és úgy tudja, hogy népének ő az utolsó túlélője. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, majd kisebb spoilerekkel, de ezt jelezni fogom.
Tovább…

Rogue: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is. – írta matruska

2017. 06. 28. 14:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika

You and me, Ethan, we’re scorpions.
We sting, because it’s our nature to sting.
We sting, and we are better off for it.

5 év alatt 4 évad 50 részben tálalva. Ennyi ideje és lehetősége volt a Rogue című sorozatnak nyomot hagyni nézőiben, amire nem mondhatjuk, hogy a készítők nem törekedtek. Minden szezonra új közegek, új szereplők és új „bűnös utak” voltak jellemzőek, a korábbról csak a legszükségesebbeket mentették át nagyszerűen. (Korábbi írásaink róla: 1. évad, 2. évad, 3. évad, 3,5. évad)

Elég csak arra gondolnunk, hogy az 1. évad után a sorozatot a „beépített zsarus” skatulyába soroltuk be, ahová a 3. évad második felétől már kicsit sem helyezhető, miután az 1. szezon egyedüli emlékeztető elemének tragikus halála bekövetkezett.

Ha valaki az S1 megtekintése után belenézne az utolsóba, akkor talán el sem hinné, hogy ez ugyanaz a sorozat, amit én abszolút pozitívumnak tartok ebben az esetben. A Rogue a fenti idézetnek megfelelően, szereplőihez hasonlóan, skorpió módjára csípett, csak éppen saját magába és számtalanszor, így növelve folyamatosan a minőséget.

A tovább mögött folytatom. Előfordulhatnak a korábbi évados kritikáimra való visszautalások és spoileres részek is.

Tovább…

Äkta människor (Real Humans) – írta Eloise

2017. 01. 10. 19:15 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Humans című brit sorozatot, melyben megismerünk egy olyan világot, melyben a robotok a mindennapjaink részévé válnak, sokan kedvelik. Az eredeti svéd szériáról, az Äkta människor-ról viszont eddig kevés szót esett, pedig itthon már adta az AXN, és akkor elég sokan megszerették. (Itt a pilotkritika, ha valaki nem ismeri az alapsztorit.)

Azokat, akik nem nézték, illetve nézik mindkettő nyilván az érdekeli, hogy mennyire tér el a két sorozat, érdemes-e belekezdeni az egyikbe, ha már a másikat látták. Én úgy vélem, hogy igen, hiszen még az első évadban talán felfedezhetünk hasonlóságokat, a Humans második szezonjának már semmi köze nincs elődjéhez.

A Real Humans angol címen futó eredeti szerkezete jelentősen eltér a Humans-étől. Utóbbi 8*46 percével ellentétben előbbi esetében egy évad tíz, kábé egy órás részből áll. Ennek megfelelően több a történetszál, több a szereplő és a cselekmény jóval monotonabb. Sokan ettől riadnak vissza, és valóban a 4-5. részéig elég lassan bontakoznak ki a történések. Annak ellenére, hogy az angol verziót kiválónak tartom, és úgy vélem, hogy remekül nyúlt hozzá az eredeti változathoz, van néhány dolog, amit sokkal jobbnak tartok a Real Humans-ben.

Általában nem rajongok túlságosan a gyerekszereplőkért és a kisgyerekes családokért a tévében, viszont Engman-éket pillanatok alatt megszerettem. A gyerekszereplők szimpatikusak voltak, az anyuka kemény, de igyekezett igazságos lenni, a férj pedig annak ellenére, hogy néha kicsit lusta volt, nagyon szerette és mindent megtett volna értük.

A család egyértelműen összetartó, tagjai abszolút szerethetőek voltak – a Humans első évadjában ez nem igazán volt elmondható, a második évadban viszont elkezdték a készítők ebbe az irányba vinni a családot, aminek nagyon örülök.

A Real Humans-t leginkább a sorozat hangulata miatt kedveltem nagyon. Sokan talán monotonnak találták, nekem viszont tetszett, hogy számos filozófiai kérdést próbáltak kibontani, és a szereplők motivációit, gondolait igyekeztek megmutatni, s ezt gyakran drámai képsorokkal tették érzékletessé. A szereplők többsége szerethető volt, és egyértelműen nem egysíkú. Nehéz lenne jóként vagy rosszként beskatulyázni őket.

A tovább mögött folytatom minimális spoilerrel, és azzal, hogy mi a különbség a két sorozat között. Tovább…

In The Flesh – írta Eloise

2016. 08. 08. 15:25 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Ha már mostanság annyira menők a zombik, akkor szerintem érdemes visszatekinteni, hogy milyen próbálkozások voltak pár éve az élőhalottas műfajban. A valóságshow-s Dead Set-et biztosan sokan ismerik, hiszen magyar premierje is volt, de az ugyancsak angol In The Flesh valamiért végig radar alatt maradt, pedig milyen frankó sorozat volt!

Ez az oka annak, hogy bár nem tegnap lett vége a sorozatnak, de írni akartam róla pár sort. Főleg, mert a blogon csak a kezdés kapott kritikát, és a második évad sok mindenben teljesen eltér a folytatásról, másrészt a sorozat elismerő, de érte nem rajongó human-nel ellentétben, én rögtön beleszerettem, és örülnék, ha valamilyen formában folytatnák a történetet.

In The Flesh

Hogy valakinek tetszik-e ez a széria nagyban személy(iség)függő. Az alapsztoriról az itteni írásból érdemes tájékozódni – elég egyedi a megközelítése az In The Flesh-nek, amiben a zombijárványt legyőzik és a halottak megpróbálnak visszailleszkedni a társadalomba. Én most inkább az eddig ki nem tárgyalt második szezonról írnék ezt-azt.

human már az elején is jól látta, hogy az In The Flesh-be nem az akcióra van kihegyezve a zombik sztorija, hanem a drámára és az emberi érzelmekre, bár a 2. évadban, sokkal több esemény történik, és több a fordulat is. A legnagyobb változás annak volt köszönhető, hogy a három részt hatra növelték, így több minden fért bele a szezonba.

intheflash2

A tovább mögött folytatom, apróbb spoilerekkel. Tovább…

Fargo – 2×03-04: Out of Balance

2015. 11. 05. 14:54 - Írta: CyClotroniC

25 comments | kategória: antológia,kritika

The seventies were always coming like a… hangover.

Múlt héten ugyan kimaradt a Fargo-kibeszélő, de ez nem is feltétlenül baj, mert a mostani negyedik epizód igencsak bővelkedett remek példákban ahhoz a témához, amiről amúgy is írni terveztem. Ez a sorozat ugyanis hatalmas ziccer arra, hogy ne csak az aktuális történeseket feszegessük hétről hétre, hanem tematikusabban beszélgessünk róla.

fargo01

Ezen a héten például arról, ami számomra megkülönbözteti a legjobb sorozatokat/filmeket a szimplán csak jóktól: az atmoszféráról és a vizuális történetmesélésről.

Az atmoszféra és a hangulatteremtés elég tág fogalom, sok minden beletartozik, de talán megéri azokról az elemekről is beszélni egy sort, amik kevésbé szembetűnőek, mint a rendezés, egy-egy operatőri húzás vagy éppen egy jól megválasztott zenesáv.

Ilyen mondjuk a díszlet- és a jelmeztervezés, amik hát, finoman szólva sem a leggyakrabban éltetett elemei egy sorozatnak, pedig a segítségükkel olyan színsémákat lehet megteremteni, amikkel aztán nem csak az adott történetnek, de akár egyes jeleneteknek vagy karaktereknek is saját hangulatot vagy identitást kölcsönözhetünk.

fargo02

Aki már eltévedt valaha is a meglehetősen hektikusan frissülő mikroblogomra vagy belefutott már abba, hogy az Every Frame a Painting YouTube csatorna videóesszéit ajánlgatom, annak nem hiszem, hogy újdonság lesz, hogy kifejezetten érdekel ez a téma, ám túl a puszta esztétikán, egy-egy vizuális döntés rengeteg ki nem mondott, sugallt tartalommal is bír, amit akkor is érzünk, ha nem feltétlenül vadászunk az ilyesmikre.

A tovább mögött ezúttal erről lesz szó, a szokásosnál több képi illusztrációval és bár kifejezetten nem tervezek spoileres lenni, azért nem árt, ha az eddigi négy epizóddal szinten vagytok a lapozás előtt.
Tovább…

Run

2013. 09. 06. 22:22 - Írta: winnie

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Az egyik angol tévés oldal nemrég közölt egy összesítést az idei sorozatpremierekről és megjegyezték, hogy mintha az ottani sorozatgyártást csak a nyomor megmutatása érdekelné mostanság. Fel is állítottak egy nyomorúság-rangsort (nevezzük így a ‘misery’-t) egy skála alapján, hogy mennyit és milyen mértékben szenvednek a sorozatokban a karakterek.

El lehet képzelni, hogy milyen sorozat lehet a többi, ha a Broadchurch 10-ből csak 6 pontot ért el. Igen. A The Fall is 6 pontos lett, a The Village 8, a The Mill pedig már 9 pontos a nyomorlistán. Na, és melyik a 10 pontos? Tapsoljuk meg a Southcliffe-et. Nos, ebben az összesítésben a 4 részes Run is 9 pontot érdemelt ki. Mondanám, hogy remek szórakozás volt, de…, szóval nem biztos, hogy a “szórakoztató” jelzővel kéne leírni a sorozatot.

A Brighton-ban játszódó Run afféle high concept sorozat, a sztoriját nehéz pár szóban leírni, inkább a szerkezete a lényeges: a 4 rész mindegyike 1-1 emberről szól, mind kap egy epizódot. Az 1×02 szereplője egy kicsit feltűnik az 1×01-ben, élete egy ponton keresztezi az első rész főhősének életét, és ez változást is hoz az övében is. S ugyanígy a 3. rész 1×02-ben feltűnő szereplőjének életét valamennyire befolyásolja ketteske, a harmadik hősünk pedig egy negyedik emberét.

Nem kell sok mindent dekódolni, a Run kvázi az emberi kapcsolatokról szól, részben arról, hogy egyes életek mennyire hatnak ki más életekre, bár a sztorik az összefonódás nélkül is megállnának. S bár az első részben van egy gyilkosság, de még véletlenül sem krimiről van szó, hanem négy emberi sorsának bemutatásáról.

Az, hogy egy-egy életre mindössze 40 perc jut, elég nagy kihívás volt a készítők számára, hiszen ebbe nem lehet sok mindent belezsúfolni, de mégis sikerült, pedig a cím ellenére a tempó is igencsak lassú, sok a távolba révedés, a zenére járkálás, a hallgatás.

De a lassúságot frankón ellensúlyozza az igen súlyos dráma, a 9/10-es (ld. fent a skálát) nyomor és szenvedés, a melankolikus hangulat, az ábrázolt világ és annak farkastörvényei, a benne élő karakterek. És fura módon nem arról van szó, hogy totális reménytelenséget látunk, sőt, talán ez is az erőssége a Run-nak, hogy mindegyik főhősnek van esélye a megváltásra, a menekülésre – azonban nem mindegyik tud élni vele. (A cím sok mindenre utalhat, de ha jól rémlik, minden részben van egy “nagy felismerés” és némi futás.)

Az első főhős egy proli anya (Olivia Colman), aki olykor mobilokat lop a gyárból, ahol dolgozik, egyébként meg cigizik, iszik és nehezen kezelhető, felnőtt fiait neveli. Az ő sorsa egy ponton találkozik egy fiatal ázsiai lányéval (Katie Leung), aki seftelésből “él”, majd harmadikként megismerhetünk egy kvázi hajléktalant (Lennie James), s végül egy lengyel vendégmunkás lányt (Katharina Schüttler). 4 olyan emberről van szó, akikben egyébként nem nagyon van közös, mégis önkéntelenül nagyban befolyásolják egymás életét.

A Run-t nem éreztem kiemelkedőnek, olyan sorozatnak sem, amit fűnek-fának ajánlanék, a sztori nem fog meggyőzni mindenkit – ezek a 40 perces drámák a kevés párbeszéddel eléggé keretek közé szorítják a történetmesélést.

És mégis nagyon, ööö, szóval élveztem (7/10), mert valahogy megfogtak ezek a sorsok, az érzelmes, s kissé manipulatív történetek, az, hogy nem földelték el a szereplőket, hanem adtak nekik lehetőséget arra, hogy kezdjenek valamit az életükkel. (Ráadásul a 3. rész végén érkező csavar jópofa volt.)

Odakint sajnos marhára nem volt sajtója a Run-nak, nézettségileg sem robbantott, nem is nagyon olvastam, hogy terveztek-e második évadot, de nyilván ez a formátum alkalmas lenne rá. Természetesen más karakterekkel, de hasonló szerkezet mellett. De egyelőre semmi hír a folytatásról.

One Tree Hill: vége a 9. évadnak. És a sorozatnak is. – írta dzsiaj

2012. 04. 05. 18:45 - Írta: vendegblogger

45 comments | kategória: kritika

A One Tree Hill-t senki nem nevezné nyugodt szívvel korszakalkotó tinisorozatnak, nem is volt az. Sokan a Narancsvidékhez és a Dawson és a haverokhoz hasonlítgatták; viszont mások a sorozatok csótányaként emlegették: gyenge, de elpusztíthatatlan. És valóban: az OTH egymaga termelt majdnem annyi szezont, mint előbb említett vetélytársai együtt. Egy biztos: kiemelkedő és gyenge szériák jöttek és mentek, de a Tuti gimi valami csoda folytán mindig életben maradt.

Pedig az alkotók nem kevesebb, mint négyszer zárták le a történetet egy esetleges kaszától tartva, azért, hogy a rajongók véletlenül se érezzék magukat átverve (pedig jesszus, mennyiszer éreztük magunkat mégis úgy…). Még a nagy Sue Sylvester is olyasmit talált mondani a Glee nézettségi fénykorában, hogy “I don’t wanna die until One Tree Hill gets cancelled.” És most tessék, megtörtént.

Nem mondhatjuk, hogy nem számítottunk rá: a WB, majd később a CW finoman szólva sem kényeztette el a sorozatot, mely 9 évad alatt hétszer váltott napot és időpontot: túlélése ugyan sosem volt biztosított, a szezonok végére mégis mindig talpon maradt, miközben a CW-újoncok sorra véreztek el; a legnagyobb fityiszt pedig akkor tartotta a fejesek orra alá, mikor sokadik évadjában is lazán lépést tartott nézettségileg az egy napon vetített, agyonhájpolt, csatornakedvenc Gossip Girl-lel. A legviccesebb mégis az, hogy még mindig a CW második legnézettebb sorozatáról beszélgetünk, mind 18-49-ben, mind 18-34-ben.

Éppen ezért bárki bármit mondjon is, egy korszak ér véget a One Tree Hill “halálával”. Halottba pedig nem illik belerúgni (ebben az esetben én sem fogok nagyot), a záró évadról való értekezés folytatódjék a tovább mögött – spoilerekkel.

Tovább…

Dancing With The Stars: kezdett a 11. évad – írta new-york-islanders

2010. 09. 27. 20:06 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika,reality

Tizenegyedik évadjának kezdett neki a munkanélküli, unatkozó vagy egyszerűen csak karriergyilkos amerikai hírességek táncos vetélkedője és az ABC első pillantásra ígéretesnek tűnő castinggal próbált gondoskodni arról, hogy a nézettséget illetően a műsor továbbra is bezavarjon hétfői versenytársainak a kora esti műsorsávban.

David-Hasselhoff-Dancing-With-The-Stars-11-PHOTOS-kisKyle-Warner-Dancing-With-The-Stars-11-PHOTOS-kis

Semmi konkrét változás nem volt fedezhető az előző évadhoz képest a díszletekben (így az a vélhetően Elton John-rajongó dekoratőr, aki – többek között – a borzalmas magenta háttérvilágításért is felel, még mindig itt dolgozik), a műsorstruktúrába viszont beillesztettek egy akusztikus ill. egy kvázi rögtönző hetet. Míg előbbi sokkal meghittebb hangulatra ad majd lehetőséget, utóbbinál zene nélkül kell begyakorolni a táncrutinjukat a versenyzőknek és csak közvetlenül az adás előtt 20 perccel lesz lehetőségük összepróbálni azt egy számukra kisorsolt dallal. A tovább mögött kiderül, milyen hírességek jöttek el idén, s hogy mit produkáltak az évadnyitóban.
Tovább…

Masters of Horror – szösszenetnyi áttekintés: 2×04-2×08

2007. 03. 09. 14:02 - Írta: zsellerm

6 comments | kategória: antológia,kritika

Nem hiszem, hogy újat mondok vele, de aki nem ismerné a sorozatot, a Masters of Horror egy horrorantológia a Showtime-on (idehaza januártól megy a Cinemaxon A horror mesterei címmel.) 13 részes évadokkal. Minden rész különálló sztori egy-egy ismert horrormestertől (legyen akár író vagy rendező), totális zsákbamacska, lehetnek szenzációs részek és iszonyat mélypontok – ez az antológia műfaj szépsége. (A második évad előtt szokásától eltérően Snake csak elmélkedett, nem oltott – vajon ez az a sorozat, amit ő is néz? A 2×01-es epizódról itt írtam, a 2×02-2×03-as epizódokról pedig itt volt szó.)

Tehát lezárult a második évad; durván egy hónapja búcsút mondtunk a horrormesterek heti rendszerességgel elénk kerülő, egy órás szösszeneteinek is. A tévé-antológia eleve csak a horror-fanokat érdekelte, de a fórumokat figyelgetve a 13 részes második széria belőlük sem tudott mindenkit a képernyő előtt tartani.

Az évad számomra meglehetősen közepes volt – elnézegetős, elcsámcsogós részek közel hatvan percben, de semmi soha nem látott, semmi kiemelkedő, semmi Imprint. Összességében nem érte meg napirenden tartani az ügyet: a 22:00 órától adásba kerülő részek nem az éjjeli éberséget erősítették, hanem általában szende álmosságot hoztak. Egy-egy bekezdést viszont megérnek a részek, egy szuszra lássunk mondjuk a 2×04-2×08-et. Clive Barker, Dario Argento, Joe Dante és Mick Garris adták a nevüket ezekhez a részekhez.

Szolgáljon a jobb epizódoknak ajánlásul, a rosszabbaknak pedig elrettentésül:

Masters of Horror – 2×04 – Sounds Like
értékelés: 4/10

Larry Pearce klasszikus csinovnyik, egy telefonközpont felügyelője. Egy nap különleges képességre figyel fel önmagán, úgy érzi, mintha ad hoc jelleggel a hallásérzékelése sokszorosára nőne. A jelenség visszatérő lesz, majd állandósul és elviselhetetlenné válik. Pearce fejében torzított gitárként dörömböl a minden vakaródzás, az éttermi étkezést pedig dobhártyagyilkos tányércsörömpölés kíséri. Ami a Heroes 1×16-ban irígylésreméltó különleges képesség, Brad Anderson (Session 9, The Machinist) meghuzanás-történetében egy elmeháborodás kiindulópontja lesz, ahol az amerikai kisember kétségbeesetten pont az átlagosságának megőrzéséért küzd. Anderson története következetesen felépített, viszont az “átlagos”-t nem tudja “érdekessé” tenni. A karakter már elejétől kissé érdektelen, a történet kiszámítható és lassan unalomba is fullad.

Masters of Horror – 2×05 – Pro-Life
értékelés: 4/10

John Carpenter az első évadra egy véresen komoly és maradandó epizódot szállított (Cigarette Burns) a klasszikus horror stílusában. A mostani rendezésével azonban a legendás horrormester a kísérletezgetés irányába mozdult el. Tette ezt egy társadalmi mondanivaló szolgáltában, s egy tőle szokatlan, olyannyira habókos stílusban, hogy a végeredményt is elég nehéz komolyan venni.

Az eldugott abortusz-klinika környékén egy öntörvényű, helyiek által rettegett férfi (szeretünk, Ron Pearlman) a családjával. A lánya több hónapos terhesen, kimerülten érkezik a klinikára (biztos az apja tette – indul is a szóbeszéd), ő azonban váltig állítja hogy alig egy hete hordja szíve alatt a gyermeket. Kisvártatva megérkezik az apja fiaival és egy sörétes kíséretében – lesz is haddelhadd, főleg hogy nem akarják beengedni. Arra viszont senki sem gondol, hogy ma itt még szülésre, s az igazi apa megjelenésére is sor kerül. Egy létező topic (pl.: Rosemary gyermeke, Bless the Child) újraértelmezését látjuk, de újszerűségében a Pro-Life érdemei ki is merülnek. Egyenetlen, kusza tempó, átgondolatlan jelenetek halmazai alacsony élmény-hatásfokkal. “Te, John, fogadjunk hogy ezzel a címmel, hogy Pro-Life, nem tudsz horrort csinálni?” “De tudok.” Carpenter apó megnyerte a fogadást. Mi viszont ezzel a filmjével nem nyertünk sokat.

A folytatásért klikk a továbbra – és kiderül, hogy melyik volt a legjobb epizód az évadban.

MoH - Pelts

Masters of Horror – 2×06 – Pelts
Ai??rtAi??kelAi??s: 7/10

Az Ai??vad legjobb rAi??sze – A?lltam fel a fotelbA?l a vAi??ge fAi??cAi??m utA?n, Ai??s bA?r akkor nem szerettem volna, a vAi??lemAi??nyem a mA?sodik Ai??vad tAi??bbi rAi??szAi??nek megtekintAi??se utA?n sem vA?ltozott. Dario Argento az embert megigAi??zni hajlamos esztAi??tikai szAi??psAi??ggel valA? talA?lkozA?st, Ai??s az ezen Ai??lmAi??ny okozta, kordinA?latlan Ai??rzAi??sek felszAi??nre tA?remkedAi??sAi??t Ai??nekli meg Ai??s A?llAi??tja remAi??nytelenA?l sAi??tAi??t hangvAi??telAi?? tAi??rtAi??netAi??nek kAi??zAi??ppontjA?ba. Meat Loaf mint partikAi??pes fAi??szereplAi??, legyilkolt kisA?llatok lelkei, mint A?tAi??kAi??pes magyarA?zat (ha buta nyugati ember lAi??tAi??re explicite az is kell nekA?nk), sok gore elem, mint meggyAi??zAi?? horror-adalAi??k Ai??s Dario Argento, aki tud is mit kezdeni az alapanyaggal. Ha valakinek, neki fekszik a “mastersofhorrorkodA?s”: a tavalyi (Jenifer) Ai??s az idei dolgozata is egy elemAi??ben lAi??vAi??, sajA?t mAi??fajA?ban otthonosan mozgA? horrormester mAi??ve.

Masters of Horror – 2×07 – The Screwfly Solution
Ai??rtAi??kelAi??s: 5/10

Remek forgatA?kAi??nyv, kAi??zepes formA?ban lAi??vAi?? rendezAi??, gyenge operatAi??r. Az eredmAi??ny kicsivel a kAi??zepes alatt Joe Landis visszatAi??rAi??sAi??ben a sorozathoz, amiben anti-utopisztikus felhanggal a nAi??nem abszolA?t eltAi??nAi??sAi??t vizionA?lja a tAi??rtAi??nethez mAi??ltatlan kAi??ltsAi??gvetAi??ssel. Egy mutA?ns darA?zsfaj lAi??trejAi??tte az emberprogramozA?s eszkAi??zAi??vAi?? lesz, a mAi??gcsak nem is olyan tA?voli jAi??vAi??ben. BestiA?lis gyilkossA?gok orszA?gszerte, dAi??lrAi??l Ai??szakra haladva egyre sAi??rAi??bben, az A?ldozatok egytAi??l egyig nAi??k. FeltAi??teles reflexAi?? fejlAi??dAi?? A?ltalA?nos tA?rsadalmi erAi??szakhullA?m a nAi??i nemmel szemben, “isten sugallata” Ai??s akaratlan(?) nAi??pessAi??gszabA?lyozA?s. HangzA?sra jobb a plot, mint az Ember gyermekAi??nek, a megvalA?sAi??tA?s azonban a lehetAi?? legidegesAi??tAi??bb – vAi??gig az jA?r az ember fejAi??ben, hogy nem itt, nem Ai??gy, nem ezzel a szAi??nAi??szekkel mekkora veszedelem-kirA?ly filmet Ai??ssze lehetett volna pakolni ebbAi??l. Nem itt, nem Ai??gy, nem ezekkel a szAi??nAi??szekkel – ez sajnos mindent elmond az Ai??sszAi??lmAi??nyrAi??l.

Masters of Horror – 2×08 – Valerie on the Stairs
Ai??rtAi??kelAi??s:6/10

Le sem tagadhatnA? hogy Clive Barker egyik jA?Ai??zAi?? novellA?ja, a megfilmesAi??tAi??sre jellemzAi?? minden nyAi??gAi??vel Ai??s tAi??kAi??letlensAi??ggel nyakonAi??ntve. Fiatal Ai??rA? Ai??rkezik a nyugis, A?don szA?llA?ba, amit csak pA?lyatA?rsai laknak. FelettAi??bb meglepAi?? mA?don csAi??ndet Ai??s magA?nyt kAi??vA?n – Ai??rni akar, termelni. “Hallod Ai??reg, nem mondod? KAi??pzeld mi is…” hangzik a vA?lasz, A?gyhogy ennyiben is maradnak a szA?lloda tAi??bbi weirdo vendAi??gAi??vel. A csend hangjai azonban egyre idegesAi??tAi??bbek, az A?rnyAi??kos lAi??pcsAi??fordulA?ban egy gyAi??nyAi??rAi?? lA?ny lA?tomA?sa kAi??sAi??rt. A tAi??rtAi??net szokA?sos kis Ai??nyenc darab, ami Ai??rott formA?ban valA?szAi??nAi??leg magA?val ragadA?bb, de Ai??gy is egAi??sz elviselhetAi??. Mick Garris teljesen A?tlagos rendezAi??; nAi??tt is egy kicsit a szememben hogy nem cseszte el.