login |

Posts filed under '2011/12'

Pilot: Awake

2012. 02. 21. 14:44 - Írta: Bruzsy

110 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

2010 szeptemberében a teljes ismeretlenségből kitörve, konkrétan nulla tévés tapasztalattal megjelent egy fiatalember, és megcsinálta az évad egyik legjobb országos pilotját, amit utána egy talán még jobb második rész követett. Hogy a folytatás milyen lett volna, már sosem tudtuk meg, hiszen a Lone Star nagyon korai halált halt, de az biztos, hogy egy időre felhelyezte Kyle Killent a térképre.

Fél évvel később pedig eladott egy újabb pilotot, amit már a forgatókönyvek között is az egyik legkiemelkedőbbnek választottak meg a tévés szakírók, amiben egy, két párhuzamos világ között rekedt nyomozó játszotta a főszerepet. Ez lett az Awake, ami hosszú huzavona után végre premierdátumot kapott, majd az NBC fel is pakolta mindenhová az első részt, hátha beindul a hype körülötte és összehoz egy olyan nézettséget, ami kihúzhatja a csatornát a gödörből, ahová az elmúlt öt évben süllyedt.

Az alapsztori tehát érdekes és megfogó, egyszerre high concept, de azért mégsem megy egy sci-fi irányba. Michael Britten nyomozó egy éjszaka autóbalesetet szenved a családjával, és amikor felébred, meg kell tudnia, hogy a felesége ugyan túlélte a zuhanást, de a fiuk nem. Aztán este lefekszik aludni, majd arra ébred, hogy a fia áll mellette, a felesége pedig meghalt. És akárhányszor elalszik, mindig a másik oldalon ébred, ő maga pedig azt sem tudja eldönteni, mikor van ébren és mikor álmodik. Folytatás spoilermentesen a tovább után.

Tovább…

The River: 3 rész után

2012. 02. 15. 22:25 - Írta: winnie

26 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

(Előzmény: human pilotkritikája.) Hmm, hát így is lehet epizodikus sorozatot készíteni? Látszik, hogy nem azzal van a gond, hogy kisebb vagy nagyobb az átívelő szál, a megvalósítás is sokat számít. A The River-ben minden egy marha nagy átívelésre, egy expedícióra van felfűzve, de a 2. és 3. rész is jelezte, hogy az epizódok nagyjából úgy épülnek fel, hogy elindul a csapat egy irányba és jön valami hetikrízis, ami aztán megoldódik, köv. részben meg újabb irány. Ez szerencsére a rövid évad (és valószínűleg sorozat) miatt nem lesz monoton, ráadásul engem a kézikamerázás abszolút beszippantott.

Nem csak azért, mert dinamikus az ide-odaugráló kép, de nekem mindig is sokkal természetesebbnek tűnt, ha egy mozgókép nem megkomponált snittekből (tudom, ez is az, de a látszat!) van összemontírozva a vágószobában, hanem látom, hogy valóban mindenki jelen van egy jelenetben, mindenkinek a karaktere működik, miközben nem rajta van a fókusz. Így a The River-ben ha anyu és fia beszélget és történik valami pár méterre tőlük, akkor nem megkapjuk a következő snittben a történést, hanem a kamera átfordul a történés irányába, s fordulás közben mutatja a környezetet, a többi szereplőt ahogy élnek a karaktereik a háttérben, satöbbi.

Szóval nekem ezért jöttek be mindig az efféle kézikamerás és found footage filmek, valahogy mindig be tudtak szippantani, valahogy az egész hangulatilag közelebb került hozzám azzal, hogy kevésbé steril a végeredmény. Persze mindez hiába, a The River-től nem vagyok elszállva, valahogy überjó pilotot és folytatást vártam, s végül csak jóokékorrekt eredményt kaptam. De a 2011/12-es kínálatban ez lehet, hogy sokaknak nagy szó. Nem? Az alapsztori, a karakterek, a megvalósítás bejött (bár azt sajnáltam, hogy elvileg nem csak a kamerázók által készített képeket látjuk), azonban közel sem érzem annyira nagyot szólónak, annyira high-nak a The River concept-jét, hogy elájuljak, és a sztorik bár korrektek, de semmi “hú” meg “ha”, semmi kőkeménység vagy mindfuck nincs. Tehát, aki erre számít…

Összességében szolid 6-os epizódokkal indított, szolid 6/10 volt a folytatás is, aminek a kissé naiv tanmese jellege sem zavart. Az, hogy mennyire félős a sorozat, eléggé embere válogatja, biztos vagyok benne, hogy egyesekre kellemesen rá hozza a frászt (nekik a legjobb – ilyenkor sajnálom, hogy 7 évesen már Rémálom az Elm utcában-on nevelkedtem…), és nem csak ijesztgetésekkel, hanem sejtetésekkel, klausztrofób pillanatokkal, a fenyegetés folytonos háttérben való lebegtetésével. S nyilván másokra nem fog hatni az, ahogy a kis csapat ott ijedezik az Amazonas esőerdeiben. De ettől a készítők tisztességesen kihasználják a ziccereket és élnek a formátum adta lehetőségekkel.

Öröm látni, hogy egy ilyen projekt eljutott egy országos csatornára, mondom ezt még akkor is, ha mindezt az epizodikus koncepció bevállalása is segítette. Ha jók a 40 perces minisztorik vagy érdeklik a nézőt a karakterek, akkor nincs gond. (Mondjuk azt nem tudom, hogy az itteni 2D-s figurák miért jönnek be nekem, hiszen nincs fene nagy karakterizáció, de ráfogom a színészekre.) Kár, hogy a fő rejtély annyira nem tűnik most érdekesnek.

Pilot-mustra: Smash – 1×01

2012. 02. 11. 01:14 - Írta: winnie

46 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

(Előzmény: CyClotroniC kritikája. Van különbség az NBC által hivatalosan premier előtt kirakott és a tévében leadott pilot között?) Megjött az NBC reménysége. Hirtelen nem is tudom, hogy a Smash melyik aspektusával érdemes kezdeni. Nyilván azzal, hogy a sorozat NEM musical (és nem is Glee). Oké, a pilot nem az, s valószínűleg később sem lesz az, de láttunk már karón Glee-t varjút. Nem musical, viszont zenés, hiszen egy musical készítéséről (írás, casting, színpadra állítás) szól. És éppen ezért insider is, hiszen beláthatunk a színfalak mögé. És ezek mellett még sok mindenről szól a Smash, aminek a pilotja az évad egyik legjobbja volt (mondom ezt ezt rendszeres színházlátogatóként és musicalkedvelőként) – és szokás szerint felmerül bennem a kérdés, hogy milyen lesz ennek a 2-3-4-5…-sokadik szezonja?

SMASH – 1×01 – 8/10


Egy alapvetés: a Smash nagyon szerethető, kedves, jópofa, aranyos a pilot alapján, de, picit, nem is tudom, hogy mondjam, naiv-idealizált-klisés (erre kéne egyetlen szó), ezért rettentő mód lehet utálni, ha az embernek nem jön be, akár pár momentuma. Azt is ki tudom jelenteni, hogy nekem a karakterek többsége is abszolút bejött, de míg valaki elámul azon, hogy milyen kedvesen naivan álmodozó a főhős, hogy milyen jó egy (túl) tökéletes barátot látni a képernyőn, mást biztos kikerget a nagyvilágba Karen vagy Dev figurája. Sőt, még azt sem merném mondani, hogy minden színházkedvelőnek bejönne, ugyanis simán lehet, hogy míg engem abszolút elkap a pilot valamelyik aspektusa, addig mást heveny öklendezésre kényszerít, lehet, hogy épp azért, mert valamelyest ismerni véli ezt a világot.

Szívesen írnám azt, hogy engem már az insider aspektusa megvett a Smash-nek, de mindenki olvashatta, hogy anno májusban mennyire hozott lázba a koncepció. A pilot mégis nagyon hamar elkapott – a karakterek miatt. Az első percben megijedtem, hogy azonnal dal + színpad + jelmez a kezdés – aki fél perc után leállította az 1×01-et, az adjon még esélyt neki, mert a dalok előtt azért van alapozás. Megismerhetünk például egy musical írópárost, az egyiknek a családját, plusz két feltörekvő (egy kezdőcske és egy előrehaladottabb fázisban lévő) színésznőt, az egyiknek a pasiját, valamint pár szakmabelit (rendező, producer) – és ahogy fent írtam, ahogy megvolt az ismeretség, nálam valahogy mindenki a helyére került. Nem feltétlenül azért, mert húsbavágó karakterizációt láttunk, hanem mert valahogy annyira klappolt minden.

Ez jellemző a pilotra is egyébként. Nagyon jól át van gondolva, minden a helyén van (ahhoz, hogy beszippantsa az embert), s erre a sztori is rásegít, mert a véletlenül érkező ötlet, hogy “írjunk egy Marilyn Monre-musicalt!” és elkezdődjön annak színpadra állítása eleve érdekesen hangzik a bennfentes nézőpont miatt. Olyannyira rendben volt, hogy nekem már az is működött volna, ha a főszerepre hajtó Megan Hilty karakterének a sztoriját láttuk volna. Azonban minden szintet lépett akkor, amikor egy másik, MM szerepére hajtó színésznő (Katharine McPhee, aki civilben az American Idol S5 döntőjében Taylor Hicks-től (who? exactly.) kapott ki) képbe kerül.

Szóval az érdekes sztorit megbonyolították egy plusz elemmel, így onnantól kezdve, hogy megvan a beszippantás. És akkor még erre jöttek a dalok. A pilotban meghallgatások voltak, így pár ismert számot (musical és pop egyaránt) hallhatunk, valamint eredeti dalokat, amik a fiktív musicalhez készültek. Szerencsére ezek jók, még feljebb vitték az élvezeti fokot. Mondjuk már itt is elgondolkodtam a folytatáson, hiszen nem elég, hogy a “két színész harcol a főszerepért”-szál nem húzható sokáig (ergó majd lesz váltás – kérdés, hogy az új irány is érdekes lesz-e), de eredeti dalokat sem lehet a végtelenségig gyártani, s ha eléneklik a teljes Marilyn: The Musical-t a próbák alatt, akkor mit fognak előadni a továbbiakban a sorozatban. Ismétlik a dalokat, újra meg újra? Ők tudják a választ, engem meg furdal a kíváncsiság.

A lényeg, hogy hála a karakterek és a hangulatnak köszönhető beszippantásnak, nagyon bejött a Smash pilotja (egyedül a rendezői SMS-jelenetet nem tudtam hova tenni), jó volt nézni, jó érzés volt látni, ahogy a főszereplők és az őket alakító színészek is élvezik az éneklést, elhittem a készítőknek, hogy a musicalszínész szakmánál a világon nincs jobb. A kezdés, benne sok minden, valahogy természetesnek hatott, és ami pozitív, a fő rivalizálás (Team Ivy vs Team Karen) nem a “Jó” és a “Rossz” párharcának tűnik, habár sejthető, hogy kit akarnak jobban megkedveltetni a nézőkkel, s talán ezért is, sokan a “másik oldalra” fognak állni – főleg, hogy Karen idővel változni fog elég sokat. A hatalmas kérdés, hogy vajon a folytatásra sikerül-e ezt a szerethetőséget, természetességet megőrizni. Szerintem rettentő nehéz lesz. A sötét oldal csábítani fog.

Most megyek, és megint megnézem a záró 3 percet. Akkor ez mégiscsak musical?

Pilot: The River

2012. 02. 08. 20:19 - Írta: human

97 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

Igazából rögtön 2 részt adtak le a The River 8 részes első szezonjából, tehát másfél óra ment le, de egyértelmű hol szakítható félbe, 40 perc környékén van egy lezárás hangulata a sztorinak. A kötelező információn túl is léptünk, lássuk, milyen lett az ABC horror sorozata.

Just so we are clear: a little girl who talks to ghosts says ‘don’t go’, and we are going. Yeah.

A történet szerint egy érdekes természetfilm-sorozatot gyártó, ebbe családját beleszövő doktor eltűnik az Amazonas vidékén. A szerettei 6 hónap után feladják a reményt, és temetést rendeznek. Még aznap éjjel aktiválódik a nyomjelzője. A pénzt az újabb keresésre az eddigi sorozatot támogató csatornától kapják, de csak ha készíthetnek a mentésről videót. Aztán úgy alakulnak az események, hogy ennél jóval több bonyodalommal kell szembenézniük.

Sajnos a történetből nyilvánvaló lehet, hogy az egész amolyan NatGeo “embereket kísérgetünk digitális kamerával” stílusban készült. Főleg, ha ehhez hozzá vesszük, hogy a sorozat egyik készítője Oren Peli, akinek a Paranormal Activity-t köszönhetjük. A helyszín miatt nyilván a Cannibal Holocaust ugrott be, hogy az egyik igazi gyökerét is említhessük a műfajnak, de nyilván annál hígabb az egész. Maradunk az ijesztgetésnél. Ja igen, azért mondtam, hogy sajnos, mert az akció közben rángatott kamera nem zavar, de basszus, még a bekamerázott kutatóhajón elhelyezett készülékek képét is elrontják nekünk egy nagyon béna interlace effekttel.

A lényeg, hogy a technikai dolgokon túllépve talán legerősebb pilotot kaptuk idén. Mármint, ha az országos tévéket nézzük. Főleg, ha hozzávesszük, hogy horrorszerűségről van szó. Konkrétabban szólva az őserdőben életre kelnek a legendák. A vízbe fulladó lányé, a gonosz szellemeké, és még sok más majd az évad során. Ebben rejlik az egész ereje, a varázslatot kereste az eltűnt doktor, az utána kutatók is abba botlanak önkéntelenül. Nem veszélytelen világ.

Természetesen kell még valami, így az eltűnt hajóján találnak videófelvételeket annak a kutatásáról, hiszen készült az új évadja annak a sorozatnak ami már huszonvalahány éve futott a főszereplésével. Ez behozza a mesterséges flashback-eket, hiszen mind a szereplők múltja (anya, gyerek) feltűnhet ezeken a videókon, mind pedig az eltűnés körülményei. Elég sok szalag van, hogy időbe tartson az apróságok megtalálása.

Az első rész végén még nem volt cliffhanger, de a 80. percre már abból is befutott valami. Bár láthatóan minden részben lesz valami kisebb rejtély, de a nagy szálra felfűzve. Igazából könnyen szembe állítható az Alcatrazzal, a másik mostanában indult high concept sorozattal. Itt nem érződik az erővel belenyomott formula, hiába van a részenkénti “ügy” is. A kutatás és a misztikum pedig egyelőre izgalmasnak bizonyult.

Elkerülhetetlen a Lost szóba hozása, egyelőre kellemes utódnak tűnik. Még a szereplők kinézete is stimmel, hiszen izzadnak az őserdő közepén, ahol az Amazonas eddig felderítetlen ágai vannak. Részemről 8/10, még, még, még! Na jó, most pár nap szünet lehet, de a jövő héten egyértelműen ott leszek, szerintem akik megtudnak békélni a DV-kamerás kinézettel azok szintén. Akit érdekel hogy teljesített a sorozat nézettségileg, az repüljön rá erre a linkre.

Pilot-mustra: Touch – 1×01

2012. 01. 26. 15:26 - Írta: winnie

133 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

Touch. Tim Kring, akinek rengetegen szerették az előző pilotját (Heroes), Kiefer Sutherland, akinek rengetegen szerették az előző sorozatát (24) és egy meglehetősen bonyolult szerkezetű sorozat, amely íróinak nagyon oda kell tenniük magukat, ha hetente jó epizódokat akarnak produkálni. A Touch high concept sorozat, de az alapsztorijából azonnal látszik, hogy erősen epizodikus, de persze a fő kérdés, az “autista” fiúval kapcsolatos kérdőjelek az egész szériát át fogják hatni, így átívelő szálról is beszélhetünk.

TOUCH – 1×01 – 7/10


A Touch lényege, hogy adott apu és 11 éves fia, aki születése óta nem szólalt meg (valójában amúgy nem autista, csak így egyszerűbb volt reklámozni), s egyre nehezebben lehet bírni vele, így képbe kerül az állami gondozás lehetősége. Apu viszont eközben elkezdi sejteni, hogy fia nonverbális módon próbál vele kommunikálni. S idővel különböző számok formájában összeáll előtte a Teljes Kép. Ebben egy szociális munkás nő és egy zárkózott tudósforma segít neki, aki azt találja mondani, hogy a fiú látja a jövőt és annak történéseit próbálja apja tudomására hozni.

Amikor elolvastam tavaly az alapsztorit, azonnal sejtettem, hogy az én sorozatom lesz. Mindig is szerettem azokat a sorozatokat, amikben a főszereplőnek segítenie kellett valakin minden epizódban, vagy meg kellett akadályoznia valami rosszat (Holtsáv, Angyali érintés, Quantum Leap, A kiválasztott – Az amerikai látnok, stb.), itt Kiefer Sutherland-nek lesz a dolga, hogy értelmezze fia üzeneteit és után látszólag teljesen idegen életeket összekössön minden epizódban, hogy a stáblistára (túl)telítődjünk pozitív érzelmekkel.

A pilot története például Amerika mellett Irakban, Japánban és Írországban játszódik, a folytatás is hasonlóképp nemzetközi lesz, s ez a másik aspektus, amiért vártam a Touch-ot. Ugyanis olyasfajta kirakós elvre épül, mint a krimik. Adottak a puzzle darabkái és a végén összeáll a kép. A 42. percre mindig elégedett lehet a nézős, s éppen ezért nem is értem a nagyon profi módon összerakott nyomozós sorozatok ekézését, hiszen míg egy átívelő vagy szappanos elemekkel bíró sorozatot lehet nyújtani sokáig, lehet lassan infókat adagolni, addig a krimikben minden héten új eseteket, csavarokat, karaktereket, agyjátékot kell kitalálniuk az íróknak, ami sokkal nehezebb feladat – bár igaz, hogy ezek élvezete más nézői hozzáállást igényel: van, akinek a 40 perc szórakozás kell, más pedig a 40 perc szórakozás mellé hosszabb távra is tervez, kötődni akar az átívelés révén a sorozathoz.

Tehát elfogultan vártam a premiert, s abszolút bejött, akár újranézősnek is mondhatnám, természetesen kíváncsian várom a folytatást (nem a cliffhanger miatt, ami ha akarom, akkor volt, de az év legbénább pilotbefejezését produkálta a Touch… – nem a sztorival volt gond, hanem a módszerrel), viszont valahol csalódtam is, bár érdekes volt a szálak összehozása, olyan szempontból, hogy több, teljesen másféle “örömforrással” operált: nyilván emberélettel, érzelmekkel, de sikerrel és roppant banálisnak ható dolgokkal is, utóbbi valahol csalódás volt, bár lehet, hogy egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége.

Az a baj, hogy a Touch-ot nem tudom nem félteni, mert itt szerintem baromi nehéz lesz olyan epizódokat írni, amik nem egyértelműek, kellően bonyolultnak tűnnek, de egyszerűek, jó megoldással szolgálnak, s mindezt úgy, hogy a “trükkök” nem ismétlődnek. Félő, hogy pár jó ötlet ellövése után gondban lesznek az írók, hogy mindig új dolgokkal jöjjenek elő. Addig persze gondolom élvezni fogom Kiefer próbálkozásait a szálak összehozására (ő csak segít és nem feltétlenül észleli, hogy milyen jó dolgok történnek világszerte neki köszönhetően), hogy minden részben kiderüljön, hogy mi a fő kapocs.

Az biztos, hogy a Touch csak akkor működik, ha kellőképpen érzelmes lesz, a nyál/giccs elkerülhetetlen, s van aki ilyesmire immúnis, azt biztosan zavarni fogja, nekem viszont egyrészt pár fiktív karakter öröme és sikere is gyakran okoz elégedettséget, ezért is szeretem az efféle “problémamegoldó” sorozatokat. Az már csak hab a tortán, hogy az apa-fiú szál is kellően megkapó (elég abba belegondolni, hogy milyen lehet az apának), a véletlenek sorozata, az apró utalások és a nagyobb összefüggések pedig még akkor is jópofák, ha csak pillanatnyi hatásuk van.

Mert a Touch olyan sorozat lesz, amit jó lesz nézni (ha jól írják meg), akár könnyezni is, viszont a megtekintés után azonnal el is lehet felejteni, hogy legközelebb 167 óra múlva foglalkozzunk vele. Hiába tűnik mélynek és sokatmondónak, alapjába véve csak kioszt pár “pozitív pirulát” a nézőnek, kvázi megjutalmaz minket kockacukorral, de semmi több. Mázli, hogy szeretem a cukrot.

(A pilotot a FOX elősugárzás keretében adta le, az 1×02 március közepén fog érkezni.)

Pilot: Smash

2012. 01. 19. 18:20 - Írta: CyClotroniC

22 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

Sometimes dreams are hard.

Február 6-tól érkezik az NBC hétfőjére a The Voice mögé a Smash, ami remek lehetőség lehet a csatorna számára, hogy legalább egy napon elfogadhatóan teljesítsen, már ami a nézettséget illeti. Erre pedig nem csak az énekes reality tavalyi sikere miatt lehet jó esélye, ugyanis az NBC által a netre felpakolt Smash pilotja több, mint bizalomgerjesztő volt.

Szögezzük le az elején, hogy igen kevés köze van a Glee-hez, hiszen nem egy tinisorozatról van szó, egyáltalán nem harsány, nem csapongó, sokkalta letisztultabb és egyszerűbb színházi történet bontakozik ki a képernyőn, amely egy Marilyn Monroe életével foglalkozó Broadway musical születését fogja bemutatni, de bátran ajánlható azoknak is, akik főleg a saját álmukat kergető szereplők miatt néznének bele.

Az első 40 percet követően azt hiszem, hogy minden színházrajongó dörzsölheti majd a tenyerét, hiszen egyetlen apró ötlettől indulunk el vélhetően a premierig, így az egész színdarab születését nyomon követhetjük majd. Fontos viszont megemlíteni, hogy maga a sorozat nem értelmezhető klasszikus musicalként, hiszen dalbetéteket főleg csak meghallgatásokon, próbákon vagy az írás során fogunk látni, így főleg a musical születésén, a készítők magánéletén és a címszerepre áhítozó két színésznő történetén lesz a hangsúly.

A Marilyn szerzőpárosának egyik tagja (Debra Messing) a családja és a munkája között őrlődik egy adoptálás küszöbén, míg a másik (Christian Borle) képtelen együtt dolgozni az amúgy zseni, de kétségtelenül egoista rendezővel (Jack Davenport), ráadásul mindketten más-más Marilyn jelöltben látják a fantáziát. Hozzájuk érkezik még Anjelica Huston válófélben lévő, tapasztalt producerként, és természetesen a két színésznő is, akiknek a címszerepért folytatott harca vélhetően a történet középpontját fogja képezni.

Kicsit Fekete hattyús felállást kell elképzelni, persze a balett és az őrület nélkül, hiszen egyfelől itt van nekünk Ivy Lynn (Megan Hilty), aki ugyan még nem befutott sztár, de tekintélyes Broadway-rutinnal rendelkezik, ráadásul igencsak hasonlít Marilynre, míg a rendező kegyeltje, Karen Cartwright (Katharine McPhee) jelenleg csak pincérnősködik, és gyakorlatilag nulla tapasztalatának köszönhetően eddig mindenhonnan elhajtották.

Az rögtön érződik az elejétől fogva, hogy a szomszédlányosabb, természetesebb és ártatlanabb Karen lesz majd történetünk főhőse, aki remek hangja mellett pontosan azzal veteti magát észre a meghallgatáson, hogy ő az egyetlen, aki nem Marilyn-klónként érkezik.

A Smash-nek fontos elemét képezik az eredeti számok, hiszen mégiscsak egy musical születéséről szól a történet, melyet a Marc Shaiman / Scott Wittman szerzőpáros szállít majd, akik közel sem amatőrök a szakmában, hiszen ők jegyzik a 8 Tony-díjas Hajlakkot is, így nem meglepő, hogy a pilot finálé-montázsa alatt hallható „Let Me Be Your Star” dal olyan feelgoodsággal zárja a nyitórészt, hogy az addig bizonytalankodó nézőket is simán behúzhatja még egy körre.

A Smash pilotja egy remekül összeszedett, nem unalmas, nem kapkodó 40 percet hozott, amiért kijár neki a 7/10, ugyanakkor kérdéses még, hogy a The Voice-hoz igazított 15 epizódos első évadot mivel fogják tudni kitölteni, és ki tudják-e kerülni a címszerep-párbaj kliséit. A dalbetétek helyenként nagyszerűek, néhol csak szimplán korrektek voltak, illetve pár magánéleti szálon is érződik némi sablonosság, viszont a karakterek érdekesek és Katharine McPhee természetességét nem lehet nem szeretni, így nagyon sokat kéne zuhannia, hogy ne maradjak az évad végéig.

Pilot-mustra: Alcatraz – 1×01-1×02

2012. 01. 18. 16:13 - Írta: winnie

208 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

1963. március 21-én elavult mivoltának és a növekvő költségeknek köszönhetően az Alcatraz hivatalosan is bezárta kapuit. Minden rabot elszállítottak a szigetről.
Csakhogy nem ez történt. Közel sem…

Persze valójában a pilot csak az 1×01, még véletlenül sem dupla részről van szó, tehát az Alcatraz berendelése az első 45 perc alapján történt. És az 1×01 felvezető részként remekül vizsgázik, hogy ellőjem a végső értékelésre vonatkozó poént, leírom, hogy nagyon bejött, mind a karakterek, mind a hangulata, mind a zenéje, mind a fényképezése (csak én éreztem úgy, hogy rengeteg az intim, közeli kép?) – mind a sztorija. De. (És ide egy felkarcolónyi “de”-t kell elképzelni.) A sorozat most már kevésbé érdekel, mert az 1×01 ellövi az Alcatraz DNS-ét, miszerint valójában egy szimpla nyomozós sorozatot látunk, amit a kerettörténettel próbálnak érdekesebbé tenni a krimiket nem annyira kedvelők számára, mint például a Person of Interest-et. Remélem, hogy bejön az elképzelésük, de nem hiszem, hogy hosszabb távon velük tartok.

ALCATRAZ – 1×01 – 7,5/10
ALCATRAZ – 1×02 – 5/10


A történet az idézetből leszűrhető, de nagyrészt a pilotban bontakozik ki, s kár lenne az utolsó 5 percbe zsúfolt 3-4 csavart ellőni, így legyen elég annyi, hogy a 60-as években, bezárása előtt az Alcatraz-ból eltűntek a rabok (meg a börtönőrök és a konyhás nénik) – persze ez nem válik publikussá. S történik mindez, hogy 2012-ben előkerüljenek a’la 4400, cseppet sem öregedve, csakhogy itt nem mutánsként, szuperképességekkel, hanem csakúgy, gyilkolásra készen, talán saját küldetéssel.

Némelyik “63-ast” rejtélyes célok hajtanak, mások csak rosszalkodni akarnak, hiszen az Alcatraz-ban tényleg a legelvetemültebb bűnözők voltak. (Az előkerülésük mikéntjéről nem esik nagyon szó, nem csak Terminátorként jelennek meg – legalábbis az 1×02-ben ezzel nem foglalkoztak. Lehet, hogy már mindegyik jelen van San Francisco-ban, csak kivárják, amíg “az előzőt” elkapják és csak utána kezdenek gyilkolni?)

A főhősünk egy nagyon fiatal nyomozónő (Sarah Jones – ismét egy erősnek szánt női karakter, aki meg fogja osztani a nézőket, de engem az első pillanatban elvarázsolt, nagyon lelkes, kilógó nyelvvel bilincsel és még mosolyog is olykor – nem izgatott, hogy kemény csajként mennyire hiteles, majd megmondjátok), neki egy Alcatraz-szakértő képregény geek segít (próbálják sulykolni belénk, hogy a nyomozó szerint ő a legjobb társ, mással nem menne, de ezt egy néző nem hiszi el. Ettől még Soto doki telitalálat, ilyenen nem akadok fenn.).

Melléjük kapunk még “felettesnek” két Titokzatos, Mindent Tudó Embert, egy öreg rokont a nyomozó oldaláról, és egy random rendőrt, aki nem is random, mert (bealudhattam?) ő a főhős pasija (kell a kapcsolati dráma is) és Santiago Cabrera alakítja, aki a Heroes-ban Mr. Iszaku, FestőIsaac volt.

Az átívelő szál tehát adott, lehet agyalni, hogy kik a Titokzatos Emberek, hogy mi történt a foglyokkal, hogy miért tűntek el/kerülnek elő, s hogy ki/mi áll a jelenség hátterében – sőt, akadnak egyéb rejtélyek, melyek a karakterek személyes érintettségével kapcsolatosak. Bőven lehet min agyalni, lehet válaszokat kapni. De, ami nagyon jó, hogy a nyomozás és az átívelés mellett ráadásul a hatvanas évekbeli börtönéletet is megismerhetjük, hiszen a heti rosszfiú visszaflashback-el a rabság korszakára – az akkori börtönparancsnok és egy börtönőr is ott van főszereplők között.

Az Alcatraz tehát , ha lehántjuk az átívelő sztorit, akkor (az eddigiek alapján) olyan, mint az új showrunner előző sorozata, a Chase vagy a Breakout Kings: feltűnik egy random szökevény, akit a rész végére elkapnak hőseink. Vagy nem, és akkor később is feltűnik. Ez a rész sajnos érdektelen, hiszen kevés idő jut rá: sosem voltam híve a 15-20 perces nyomozásoknak (összecsapottak, csak “azért vannak, hogy legyenek”), bár való igaz, hogy az éppen aktuális rosszfiút itt a flashback-ekből talán jobban megismerhetjük. Érzem, hogy engem ez a flashback-szál tarthat a sorozat mellett, hiszen, ha érdekesek a visszaemlékezések és jó folyamatában az akkori történet, akkor elnézem a nyomozás tipikusságát és ki nem fejtettségét.

A pilot jó volt, a kibontakozó sztori erre a 45 percre érdekes, és mivel a főhősök hamar megnyertek maguknak, így jó volt velük együtt felfedezni a felfedeznivalót. A folytatás már sokkal tipikusabbnak tűnt, sajnos sima hajkurászás volt, kicsit random is (még a flashback-ekkel sem volt idő a rosszfiú “kifejtésére”), s ebből lejött, hogy nagyon sok fog múlni az írókon, nem lesz egyszerű érdekessé tenni a heti eseteket, főleg mert nagyon szűknek tűnik a mozgástér: minden 63-as elkezd San Francisco-ban ámokot futni? Ki van zárva. De akkor mi várható? Lehet, hogy ez a kíváncsiság fog egy ideig nézővé tenni? Mert csak a rejtélyért sokaknak luxus lesz a heti 40 perc. Meglátjuk.

(Oké, a végén beszéljünk a szobában lévő elefántról is: Lost. Remélem, ennyi elég is róla. Vagy mostantól mindegyik random Lost-író sorozata jól meg fogja kapni a Lost-párhuzamokért a magáét – pozitív vagy negatív értelemben? Oké ez esetben érthető a Lost felemlegetése, hiszen Elizabeth Sarnoff mellett tény, hogy ez is J.J. Abrams produkciós irodájában készül (J.J. nem ír), ráadásul az egyik házi rendező Jack Bender lett, a zeneszerző pedig Michael Giacchino, s a fent emlegetett hangulat egy részét a zene adja (meg a rácsos ajtó folytonos záródásának hangja), az pedig hangzásvilágát tekintve nagyon Lost. (És akkor még nem is beszéltünk Jorge Garcia jelenlétéről, a BörtönSzigetről, s a majdani Lost-os vendégszereplőkről.))

Pilot: Rob

2012. 01. 15. 20:02 - Írta: human

21 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

We can get you out of it, it’s a marriage not a gym membership.

Engem is mentsetek meg, vagy fel, a Rob nézésétől! Az a baj, hogy a legjobb oltását már olvastam a sorozatnak: “Valaki hívja fel James Belushit és kérjen bocsánatot tőle, az According to Jim művészet ehhez képest.” És valaki nyilván mondja meg neki, hogy a Kutyám Jerry Lee akkor is jó, ha agyonismétli a tévé.

A sorozat alapfelállása annyi, hogy a főszereplő Rob, akit Rob Schneider alakít, elvesz egy fiatal spanyol csajt. A probléma, hogy erről nem szólnak a nő hatalmas családjának előtte, pedig ott elvileg erősebb a kapocs, szóval nehezen fogadják be a lányuk új pasiját. És ennyi, az egyedülálló, szinte családtalan Rob és a hatalmas spanyolajkú család összekülönbözései, másfajta gondolkodása. De legalább szereti egymást az ifjú pár.

Amúgy az a durva, hogy valójában a Rob még csak közelébe sincs a tényleges sitcomgagyinak, elég csak a Work It második része felé elnézni. De tényleg, ilyenek miatt nem kaphat 1/10-et soha, kell hagyni valamit a valóban gagyiknak. Ide inkább az illene, hogy késett 10, vagy inkább 20 évet. 2012-ben ez kevés.

Mindezeket úgy írom, hogy Rob Schneiderrel semmi bajom, nem utálom zsigerből, mint páran. Egyszerűen csak ennek a sitcomnak a problémái lejártak, bénák, humortalanok, láttukmár. Kiemelkedő alakítások sincsenek, mondjuk a 2D-s karaktereket nem lehet nehéz életre kelteni, és a látható koncepciót az összes színész képes hozni, így arról nem ők tehetnek, hogy ez szar.

Valahol 3/10 körül lőném be. Bár sitcomjunkie vagyok, ezt nem sokan tudják rólam, kackac, de szerintem ennek nem adok második résznyi esélyt. Nem láttam olyasmit, amiben javulhatna nekem tetszőre.

Pilot: The Finder

2012. 01. 13. 16:57 - Írta: human

28 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

A Bones hátszelén elindított sorozat, annak egy epizódjában próbálták ki a Findert, backdoor pilotként. Nyomozásról van szó, és a régi részre már nem emlékszem, de a tényleges, tegnap vetített pilotban nem a “ki tette?”-kérdés körül bonyolódott a cselekmény.

Igazából a sorozat alapfelállása a lényeg. Természetesen a címből kitalálható egy része: a főszereplő az az ember, aki megtalál dolgokat. Olyasmit, amire más képtelen ráakadni. Kicsit a Mentalistára hasonlít, csak itt a rengeteg apró részletből azt rakja össze, hogy merre van az a tárgy vagy személy. Ez még nem lenne elég, így azzal mélyítették a karakterét, hogy háborús veterán, csak “felrobbant” a terepen, szóval az agyával van valami, ami miatt ezt csinálja. Mániákusan áll neki a kereséseknek.

A pilotban is felteszik a kérdést: mi lesz ha nem talál meg valamit? Na majd az egyik évad fináléjában megtudjuk cliffhangerként, hiszen ez olyasmi, amit nem évad közben javasolt ellőni. Most akkor reménykedjek, hogy nem ennyire kiszámíthatóak az írók? Hát, a konkrét történéseket nézve nem fogok annyira, hiszen az egyik csavar elég hamar kitalálható volt itt, szóval fejvakarós (nem korpa!), miért nem esett le a főszereplőknek hamarabb.

Lehet úgy tűnik, hogy kicsit negatívan állok a Finderhez, de ez nincs így. Többet röhögtem rajta, mint pár friss országos sitcom piloton. Baromi szórakoztató volt. Akadtak hibái, és magának a koncepciónak, felvezetett szálaknak lesznek még buktatói, de a tegnapi 40 percen semmit nem változtat. Könnyű kifejteni, hogy miért.

Nem elég hogy Miami a helyszín elvileg (sárga szűrő ezerrel), de még a karakterek is kedvelhetőek. Jobban, mint anno a backdoor pilotban, amelybôl ketten maradtak. A főszereplő alapból jó választás, és a partnerének mellé írt Michael Clarke Duncan is tökéletes az ügyvéd/testőr szerepben. Ezen kívül még van egy fehérneműs US Marshall. Ez utóbbi nem az a színészistennő, de ez főleg csak 1 jelenetben látszott (nem a fentin, hah), szerintem elboldogul a feladattal nagyjából. Meg van egy fiatal lány, akin próbálnak segíteni, hogy kitörjön bűnöző családja szorításából. Kicsit sok karakter, nem sikerült nagyon elmélyíteni őket ennyi időben, de erre lesz még pár részük.

Őszintén szólva kicsit a Life dereng fel. Nem tudom miért, teljesen másfajta nyomozás, semmi hivatalosság, semmi szimbolikus gyümölcsevés, de mégis. Egy biztos, én folytatom, és a gyengébb mozzanatok mellett is 7/10 simán jár a pilotra.

Pilot-mustra: Are You There, Chelsea? – 1×01

2012. 01. 12. 22:51 - Írta: winnie

19 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

(Aki már túl van a piloton, csekkolja a májusi előzetest. Nem csak a cím változott ugyanis, a pilotot újraforgatták, 3-4 szereplőt kikukáztak, más karaktereket hoztak be, de még a bárbéli egyenruhát is leváltották. Érdekes látni, hogy milyen volt berendeléskor és most milyen lett.)

Az Are You There, Chelsea?-ről elöljáróban annyit kell tudni, hogy Chelsea Handler önéletrajzi könyvén alapul. Handler (akit a terhes nővér szerepében láthatunk is) egyébként késő esti napi talkshow-t vezet az E!-n, mint Leno, Conan, Letterman, Ferguson és a többiek – érdemes olykor csekkolni a Chelsea Lately-t, teljesen más a hangneme, mások a poénjai női műsorvezetővel. De most a sorozatról van szó. És ezúttal a sorozat = Laura Prepon, de nagyon-nagyon. Minden rajta áll vagy bukik.

ARE YOU THERE, CHELSEA? – 1×01 – 5/10


Laura Prepon (That 70’s Show, October Road) már rég kiérdemelte a fő főszerepet, hiába a (teljesen elfogadható) mellékszereplők, az Are You There, Chelsea? sikere szerintem csakis rajta múlik, jobban, mint a Whitney-é Whitney Cummings-on. Ha valaki nem ismeri Prepon-t, akkor nem biztos, hogy egyszerű megszoknia, de ha kedveljük őt és amit csinál, akkor nehéz lesz utálni ezt a szitkomot. Akinek viszont nem jön be a “stílusa”, annak szörnyen nehéz lesz szeretnie az AYTC-t. Van egyfajta erős jelenléte, na!

Oké, lépjünk túl Prepon-on, akit nem bírok nem kedvelni, a pontszámhoz ő adott hozzá legalább 2-t. A sztori? Chelsea csapos egy sportbárban, mellette asszisztál egy egykori pasi kollegája, meg egy törpe pincér, egy barátnő, egy apa (minek???) és egy elég ütődött új szobatárs. (Utóbbi, Lauren Lapkus hiába ennivaló, olykor roppant idegesítőnek találtam, amit megdöbbenve vettem tudomásul.) Ennyi. Meg annyi, hogy Chelsea lakást keres a bár közelében, plusz lekapcsolták ittas vezetésért és Vodkához imádkozik (ez a szokása), de próbál leállni a piával. A Vodkát meg a sztoriszálat egyelőre nem értem, miért erőltetik.

A műfaj elvileg többkamerás, aláröhögős, de nagy meglepetésemre és örömömre inkább tűnik az egész valami hibrid komédiának, mint a How I Met Your Mother, mert van benne flashback, zoomolás, kameramozgás, kézikamera és narráció is – szóval valahogy nem érződött színpadi előadásnak az egész, bár lehet, hogy csak a(z újraforgatott) pilot a becsapós, és később minden megszokott lesz.

Most kéne értékelni, benyomásokat leírni, de ezektől most eltekintek, csak annyira emlékszem az egészből (vagyis feledhető volt a végeredmény), hogy nem kacagtam harsányan, gyengécske, de nem idegesítően gyenge poénok voltak benne, s bár a mellékszereplők közel sem kiemelkedőek, nem érzem őket roppant gyengének, mint a Whitney vagy a 2 Broke Girls esetében – egyedül a már említett szobatárs valamilyen, pozitív vagy negatív, ízlés kérdése, a többiek klisék, a szitkom is egyszerre munkahelyi (bár) és barátos, némi szobatársas szituval kiegészítve.

Mondom, nem ez a lényeg, hanem Laura Prepon, aki narrál és rohadtul rátelepszik a sorozatra. Nem voltam That 70’s Show-néző, legutóbb az egyik Médiumban láttam, gyilkost játszott, de még így is, kvázi ismeretlenül (persze ismertem) elvitte nekem a pilotot a hátán. Nem az Are You There, Chelsea – 1×01 volt nézhető, hanem őt volt érdekes nézni. Hogy csak egy rész erejéig vagy több epizódon át, az majd kiderült.

Pilot-mustra: The Firm – 1×01-1×02

2012. 01. 11. 18:03 - Írta: winnie

25 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

Abby, it’s happening again!

Anno, még 2008-ban azt írtam a Damages-ről (mi történt, hogy a JAws-on ennyire hanyagolunk egy alapsorozatot?), hogy olyan akár egy John Grisham-sorozat, meg, hogy aki szereti a jogi krimiket, a Josh Grisham-regényeket, a szerializált sorozatokat és a flashbackes elbeszélési módot, az nyugodtan kezdjen bele. Nos, a John Grisham-féle könyv és film, A Cég nyomán készített sorozat olyan, mint a Damages. Meg persze, mint egy John Grisham-sorozat. Mert ez egy John Grisham-sorozat. Na, jó, térjünk a lényegre.

THE FIRM – 1×01-1×02 – 5/10


Nem tudtam kihagyni a Damages-t, mert első blikkre tök ugyanaz a szerkezet, kapunk azonnal az arcunkba egy akciójelenetet, menekülést, halálugrást, majd zuuuuttty, “Hat héttel korábban” (elvileg a 6-7. részre fogunk elérni ide), hogy később visszanézzünk a Jelenbe, és elugorjunk a Régmúltba is, 10 évvel ezelőttre, a Tom Cruise-féle mozifilm idejére. Hőseink Mitch és Abby, az ügyvéd és neje, akik tíz évet töltöttek a Nagy Leleplezést követően a tanúvédelmi programban, de mostanra, hogy “tiszta lett a levegő” (megvárjuk a szűnni nem akarok harsány röhögést), előbújnak. Egy kislánnyal kiegészülve.

Mitch magánnyomozó tesójával (Callum Keith Rennie megint jófiú!), s annak lotyós, titkárnő csajával (Juliette Lewis Holly Hunter egykori nyomdokaiban) saját praxist indított, csurrannak-cseppennek az ügyfelek is, azonban pénz nem nagyon jön, így elgondolkodik egy barátja javaslatán, miszerint egy jókora jogi cég bevenné Mitch-et partnernek azzal a jelszóval, hogy büntetőügyekkel is elkezdenek foglalkozni. Méghogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni!

Elég a leírásból, a lényeg: a The Firm azokat fogja érdekelni akik az első bekezdésre ráizgultak (ami az eddigi 3 The Firm-poszt 3*0 kommentje alapján szörnyen kevés embert) – meg engem. Mondom ezt annak ellenére is, hogy nem láttunk jó pilotot. Oké, a tempós kezdés és a jelen helyzet megalapozása még érdekes volt, de egy óra elteltével rettentő módon leült minden. Persze mindezt fel lehet fogni felvezetésnek és bízni abban, hogy mostantól minden pörögni fog, ebben nem vagyok biztos.

Főleg azért nem, mert nem egyszerű a The Firm szerkezete: adott egy múltbéli szál, miszerint valaki Mitch-éket akarja régről, plusz adottak a főhős praxisába érkezett ügyek, köztük egy hatalmas kártérítési per, egy furcsa gyilkossági ügy, magának a Cégnek az ügye, mert nyilván forralnak valamit, valamint nekem úgy tűnik, hogy minden részben lesz még saját eset is, legalábbis a pilotban volt egy, amit tippre nem fognak tovább boncolgatni, legalábbis nem kéne, mert rém erőltetett volt.

Talán ez a pilotbéli ügy, egy tinigyilkosság volt az, ami leginkább lehúzta az értékelésemet (amely még így is elfogult, szóval), mert a többinek köszönhetően azt mondom, hogy mindenképp kap második, harmadik meg negyedik esélyt is a The Firm (nesze neked szerializált sorozat, nem?!) – naná, hisz John Grisham-fanboy vagyok, szeretem a műfajt (Murder One, valaki?), ráadásul a nem kicsit túlhúzott, nagggyonkemény kezdés láttán sem röhögtem el magam. Plusz Josh Lucas jó a főszerepbe, a karakterének feleségével (Molly Parker) való viszonya pedig annak ellenére érdekes, hogy semmi különöset nem tartalmaz.

Ha valaki belekezd a dupla pilotba, mindenképp érdemes végignézni, hiszen csak a 80. perc után érkezik meg a cliffhanger és akkor rajzolódik ki előttünk a fő konfliktus, ami mindenképp érdekesnek tűnik. Ennek kifejtésétől függhet a sorozat sikere is a szememben, remélem, hogy a heti ügyek nem az átívelő szál kárára kerülnek bele a sztoriba. A Damages megmutatta, hogy tárgyalóterem nélkül is lehet izgalmas és jó jogi drámát készíteni.

(Arra azért kíváncsi leszek, hogy ebben a formátumban lehet-e meglepetést okozni történet szempontjából. Valahogy lekottázhatónak tűnik nagyvonalakban a történet.)

Pilot-mustra: Work It – 1×01

2012. 01. 07. 18:09 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2011/12,kritika,pilot-mustra

Megérkezett. Bemutatták. Azt akartam írni, hogy a sorozat, amit mindenki 0%-nyira várt, de én nagyon koki lehetettem májusban, mert nem 0%-ot írtam. Biztos abban bíztam, hogy okkal rendelték be, talán a Work It poénjai nem csak abban fognak kimerülni, hogy nőnek öltözött férfiakat nézünk, s mivel a szereplők között is ott van a munkahelyi csajok mellett az egyik főhős családja és egy közös haver, így még volt remény. A bemutatóig. (Ami nyilván nem lett nagy siker, de egy Community vagy sok másik szitkom örülnek ilyen nézettségnek.)

WORK IT – 1×01 – 2,5/10


A premier aktuális, hiszen kicsit más szemszögből ugyan, de az Adam Sandler-es Jack és Jill most ég Amerikában (itthon azért sikeresebb). A sztori két haverról szól, akik a recessziónak köszönhetően munkanélküliek. Az egyik megtudja, hogy lenne szabad gyógyszerügynöki munka, csak sajnos nőknek. Nem baj. Beöltözik nőnek, bekerül a csajok közé, sőt, a haverjának is megoldja az állást. Ennyi. Két nappal nőnek öltözött férfi megpróbáltatásai. Ez már leírva sem vicces.

A pilot elején elhatároztam, hogy számolni fogom a poénokat, s bár nem volt túl sok, de nem lett annyira rossz a végeredmény, mint amire számítottam. Ennek pedig az az oka, hogy szerencsére nem arról szólt a 20 perc, hogy nehéz magassarkúban járni meg bevág a bugyi (oké, volt egy montázs, belefért) – az efféle dolgokon a legtöbb film végigmegy és már rém unalmasak. Inkább pár nemi és munkahelyi sztereotípiáról: egyrészt egy férfi beszélget álruhában a nőkkel, másrészt pedig az “újonc a munkahelyen” témakör lett feszegetve, nyakonöntve azzal, hogy esetünkben még trampli is az illető. (Arról nem is beszélve, hogy a munkatársak között is akad gonosz lány meg barátságos lány, mintha csak egy középiskolás környezetet másolnának.)

Ha csak ennyi lett volna a Work It, akkor jobb pontszámot kapott volna, és számomra döbbenet, hogy azt rontották el, aminek nincs köze a nőnek öltözésnek. Előszöris a két főkarakter totál érdektelen, semmilyen. Másodszor pedig a munkahelyen kívüli részek sem erősek. Oké, anyu (Rashida Jones nővére?) és a kislány szimpatikusak, de tipikusak, plusz ők sem annyira viccesek (ha nem komédia lenne, működnének, de gyenge poénokkal hiába a szimpátia), a harmadik haver pedig pláne nem vicces, sőt. Komolyan lett volna mersze beégetni magam és 4-5/10-re kihozni a pilotot, ha a valamennyire működő férfiak-női-ruhában részeken kívül mást lehetne éltetni… Ehh, mindegy.

Abba most direkt bele sem gondolok, hogy mi lesz a folytatásban, mivel lehet frissnek tartani azon kívül, hogy a munkahelyi csajokkal össze lehet találkozni férfi ruhában (és persze adja magát a romantikus szál kijátszása helyzetkomikumokkal), plusz a mit sem sejtő családdal is össze lehet futni női ruhában (ez csak egyszer lőhető el, gondolom, csak nincs képük barátság-szálat szőni). Valahogy az egész Work It mozgástere rettentő szűkösnek tűnik és félő, hogy nagyon repetitív lesz a végeredmény és inkább megy át bohózatba, félreértésekbe és fizikai komédiába, amivel nincs bajom, csak sorozatszinten most nem érdekel.

Most már csak az a kérdés, hogy a pozitívabb felhang-morzsák ellenére az ABC miért rendelte be a Work It-et? Komolyan hittek a sorozatban vagy csak lenézték a nézőket. Vagy bedőltek a helyszíni közönségnek, akik nyilván röhögnek, ha nőnek öltözött férfiakat látnak. Arra meg pláne kíváncsi vagyok, hogy az írók komolyan gondolták-e anno, hogy ma egy crossdressing pilotnak van esélye. Oké, nekik volt igazuk, de most elkezdhetünk röhögni rajtuk, mert nem irigylem őket, hogy fognak új poénokat és történetszálakat kitalálni a folytatásban. Mondjuk tippre ezt csak kevesen fogják közülünk megtapasztalni.

Next Posts Previous Posts