login |

Posts filed under '2014/15 finálék'

NCIS: vége a 12. évadnak – írta Pamats

2015. 07. 20. 19:02 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Nem véletlen, hogy egyre nehezebben születnek kritikák az NCIS zárásairól. Én is csak visszhangozni tudom darkspell tavalyi véleményét, miszerint semmi sem történt a sorozat legutóbbi szezonjában.

Még májusban ért véget a CBS régen futó epizodikus nyomozós sorozatának 12. évadja, ami nyilván még közel sem az utolsó, hiszen az össznézettséget nézve még mindig a legnépszerűbb szériáról beszélhetünk. Igen, ez az idény sem hozott nagy változásokat, de aki eddig kitartott, az gondolom, ezután is marad. Én legalábbis ezt tettem/teszem, s bár halványan érlelődik bennem a kasza, hiszen csak megszokásból nézem, sokszor tömbösítve, javarészt a karakterek miatt.

Azon karakterek miatt, akik nem sokat változtak az évadok során jellemükben (lehet, hogy ez a siker kulcsa?), talán néha Gibbs látszik meggyötörtebbnek, olykor pedig Dinozzo-n mutatkoznak a komolyodás jelei, de a többiek ugyanazok.

A tavalyi évadban bemutatott Bishop sem kimondottan izgalmas szereplő, de kedvelhető és hozott némi új dinamikát a csapatba: lehet megint valakit cukkolni és zöldfülűnek nevezni. A szokásos arcok is visszatértek, úgy mint az idősebbik Dinozzo vagy Fornell ügynök akinek fontos szerepe is volt az évad közepén, hiszen Gibbs-szel közös múltja van, és akad egy közös hölgy is az életükben.

Az ügyek esetleg hozhattak volna egy kis érdekességet a szezonba, de ismerjük az írókat, ők pedig tudják, hogy a nézők egy részének vérnyomása nem bírná el az izgalmakat, így a legtöbb eset eléggé átlagos volt, mindössze egy-két kivétel akadt.

Kaptunk idén is átívelő történetszálakat. Az egyik ilyen a már megszokott új ellenséghez kapcsolódott, aki egy régi múltbeli sérelemért akart bosszút állni. A másik, a netes toborzós pedig az utolsó 3 részben került elő és el kell ismernem, hogy kifejezetten izgalmasra, sőt, helyenként megrázóra sikerült. Ez utóbbihoz kapcsolódott az évad végi cliffhanger, ami miatt én még mindenképpen visszanézek.

Részemről egy átlagos 4-5/10-et érdemel a 12. évad. Úgy hiszem, ettől a sorozattól nem érdemes már nagy megújulást várni, de végülis minden évadra jut egy-két jobb ügy, mint például a fentebb említett évadzáró trilógia. Kár, hogy ennyivel beérik. Egy szezont azért még még maradok szerint, vagy ha más nem, ott leszek a 13×01-nél, hogy megnézzem mikképpen oldják fel a zárást, bár nyilván ettől nagy meglepetésekre e tekintetben sem kell számítanunk.

Undateable: vége a 2. évadnak

2015. 07. 17. 14:54 - Írta: human

6 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

This is hard to watch. And I sat through “50 Shades of Grey” with my mom.

Egy dolgot tudok biztosra mondani az Undateable második évadjáról: az élő dupla epizódot érdemes megnézni. Bár nekem nem annyira tetszett, főleg csak a közönségre és előségre való utalások, de az elég különleges volt. Nem csoda, hogy a 3. évad végig élő lesz, de persze adja magát a kérdés, hogy az apró bakik és hasonlók viccesek-e olyan hosszú ideig.

A lényeg, hogy a LIVE-epizód után a finálé sajnos nem sikerült a legjobban. Pont olyan volt, mint azok a részek, amikor visszanéztem a sorozatba. Az lejön, hogy egy baráti társaság dolgozik a sorozaton, a színészek jól érzik magukat, de Bianca Kajlich szerepe annyi, hogy jókedvűen mosolyog mások poénjain.

Sőt, a legnagyobb baj, hogy igazán jó poénokat még mindig csak Chris D’Elia szállít. Ezen kívül, bár a címet elnézve nem kéne meglepetés legyen, csak párkapcsolati baromságok mennek. De ilyen nyögvenyelősekre, amiknél az ember inkább ideges és “na szedd már össze magad és növessz pár golyót azt mondd meg neki!”-módon a tévére kiabál. Erre kap egy cliffhangert az arcába.

Tényleg nem tudok sokkal többet mondani róla. Ha valaki megkedvelte a karaktereket, az szerintem nézi tovább, akit az élő epizód megfogott az jövőre ott lesz (nyugi, winnie viszi a premiert majd, talán pozitívabban), de engem semmi sem rántott vissza pedig 10-ből 5 résznyit kapott a sorozat.

The McCarthys: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2015. 07. 15. 18:24 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Mint a sicc! Persze ez nem újdonság, hiszen a CBS már februárban lekapta műsoráról idei többkamerás családi szitkomját, mely egy sportfanatikus boston-i családról szólt (papa, mama, gyerekek – utóbbiak szerencsére nem tinik, hanem 4 felnőtt). Azonban az elmúlt két szombaton végre adásba került a le nem adott 4 epizód is, így pontot lehet tenni a sorozat végére, aminek 15 rész adatott így meg.

A The McCarthys-nak már a pilot idején meglepett (kritika itt), hogy többkamerás mivolta ellenére nem irritált, képes voltam nézni, s a kezdeti 4/10-es értékelésem szép lassan feljebb lépdelt közepes szintre, aminek örültem, mert végre megint akadt nézős “klasszikus”, élő közönség előtt felvett komédiám. (Az országos újoncok közül ez meg a Cristela csatázott nálam ezért a címért.)

Egy-két nagyon jól sikerült rész mellett inkább csak mérsékelten volt szórakoztató a végeredmény, de túlzott negatívumokat sem találtam benne. A pilotkritikában utaltam arra, hogy mellékszereplőkkel lehetne feldobni a nagyon családi, sokszor egyszobás felállást (olykor kimozdultak a kocsmába vagy egy kosármeccsre), de nagy meglepetésemre nem volt ilyen. Oké, jópofa vendég akadt (Alyson Hannigan, Jane Kaczmarek, Brent Marin), de egyik sem kiemelkedő karakterként.

Oké, érkezett Jessica St. Clair visszatérőnek, mint az egyik testvér menyasszonya, de az ő jelenléte sem a figurája miatt volt vicces, hanem mert folyton verbális párbajokat vívott az anyósjelöltjével.

A The McCarthys olyannyira ensemble komédia lett, hogy a hat McCarthy között sem volt olyan karakter, aki  hivatkozási alap lehetett volna. A legtöbbjüket már a pilotban megfestették egy-két jellemvonással, és az egész szezon során arra karakterisztikájukra játszottak rá. Még szerencse, hogy a fiatalok mellett két veterán, Laurie Metcalf és Jack McGee kormányozta a hajót, és ütötte le gyakran a kissé repetitív poénokat.

Kellemes volt a ez a komédia, de sosem volt elöl a nézősök között. Mondjuk úgy, hogy elnézegettem, akadtak benne remek epizódok (így hirtelen az 1×06 és az 1×08 ugrik be – utóbbi a karácsonyi volt), amiket nagyon élveztem, s bár ha az utolsó 3-4 rész, közepesre hanyatló színvonalából indulok ki, akkor nem mondom, hogy megérte volna nálam az 1×22-t, de összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy megint néztem egy többkamerás szitkomot.

Persze, ha a csont nélküli bukásból indulok ki és abból, hogy human lazán belőtte két rész alapján 2/10-re, akkor nem biztos, hogy sokan láttuk így.

Ha valakit érdekel a részek forgatási sorrendje, íme: 1 (=1×01) – 4 (=1×02) – 2 – 7 – 5 – 3 – 10 – 11 – 12 – 6 – 9 – 13 – 14 – 15.

Általában nem szokott számítani a többkamerásoknál, itt viszont elég bénán jött ki egymás után a 12-es és a 6-os rész (vagyis az 1×09 és 1×10). Egyrészt mivel az egyik karakter gyereket vár, az eltűnő has vicces volt. Másrészt pedig pont az 1×09-ben emlegetik egyetlen alkalommal, hogy Hall of Fame-es az egyik fiú, majd az 1×10-ben látható az, ahogy bekerült oda. Fura, hogy még ekkor is számított a CBS-nek, hogy más sorrendbe adja a részeket.

Battle Creek: az 1. évad

2015. 07. 14. 17:30 - Írta: winnie

6 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Minden szezonban van egy olyan újonc országos sorozat, amit a vélemények vagy a premier pocsék nézettsége miatt csak jókora késéssel kezdek el, hogy aztán rádöbbenjek arra, hogy milyen nagy hiba volt ennyit várnom. Az elmúlt évekből beugrik a sárga földig lehúzott Do No Harm vagy a Rake – mindkettőről lehet tudni, hogy kasza lesz, így nem siettem velük, hogy aztán nyáron szerezzek magamnak pár remek órát velük.

Idén ez volt a helyzet a Battle Creek-kel. Hiába jegyezte a Breaking Bad-es Vince Gilligan (egy régi szkriptjét kapták elő) és volt a showrunnerje a House atyaúristene, David Shore, szinte minden kommentetek negatív volt (a maradók azért dicsérték), még human sem lelkesedett annyira érte a pilotkritikájában, pedig azt hittem, hogy a haverzsarus műfaj miatt nála siker lesz, bár azért közepesnél jobbra kihozta. Én már az első résszel úgy voltam, mint az egyik legutóbbi haverzsarus krimivel, a USA-es Common Law-val (amit ugyanígy késve kezdtem el a negatív kritikák és a nézettség miatt), abszolút bejött és tudtam, hogy simán nézős lesz a Battle Creek.

A Battle Creek sztorija a linkelt kritikából kiderül, tényleg pofonegyszerű: egy FBI-ügynököt büntetésből egy kisváros rendőrségre küldenek, hogy besegítsen. Az ügynök tipikusan jófiú, jófej, udvarias, karizmatikus, profi, mindenki szereti (de vajon akkor miért küldték Battle Creek-be?), és megkapja maga mellé a totálisan pokróc helyi veterán menő zsarut, aki egyszerűen ki nem állhatja őt.

– Actually, I kind of like seeing you like this. You know, impatient, maybe even a little bit hostile, human. Ah, I think suspension suits you, Milt.
– Oh, thank you, that’s very kind of you.
– You had to go and ruin it?

Szóval a haverzsarus felállás valójában nem is haverzsarus, hiszen a Josh Duhamel által alakított ügynök a viselkedésével, abszolút nem szándékosan, de totál kiidegeli Dean Winters figuráját (neki jól áll, hogy folyton fel akar robbanni), aki ennek úton-útfélen hangot is ad. És ez az a dinamika, ami hajtja a Battle Creek-et, a folytonos vicces zsörtölődés, autókázós szócsatázás a nyomozás menetéről, a modern tudományról (kontra gógyi) és az emberekkel való bánásmódról.

A két színész remeklése és összhangja mellett hatalmas plusz pont azért, hogy a 13 rész során a kapcsolatuk, bár fejlődget, alakulgat, de alapjaiban nem igazán változik meg, nem lesznek haverok, nem borulnak össze, a helyi zsaru végig pikkel kollégájára. Egyedül az tűnt egy fikarcnyit unalmasnak, amikor sokadjára temette a fejét a kezeibe Dean Winters Duhamel “hülyeségein”.

És az is pozitívum, hogy bár szinte mindig az ügynök kerekedik felül, sosem arra megy ki a játék, hogy a kisvárosi zsaruk megszégyenüljenek, nincs igazi “győztes” vagy “vesztes” a fene nagy vetélkedésben.

Általában egy epizodikus nyomozós sorozat esetében (és ez az) sokszor már az is elég, hogy a két karakter kedvelhető legyen, illetve szívesen nézzük őket a képernyőn. Azonban a Battle Creek erre még rátesz egy lapáttal. Nem mondom, hogy kiemelkedőek a bűnügyek, de magasan átlag fölötti a megtervezésük.

– Hey, Russ, I just got the hospital’s surveillance video.
– On your phone?
– Melissa e-mailed it to me.
– Who the hell is Melissa?
– The receptionist. With the gold hoops and the amethyst around her neck?
– Did you flirt with her as you ran past the desk?

Hol az ügy tűnik nagyon furának (a “20 év raboskodás megszökik a börtönből pár nappal a szabadon engedése előtt” tiszta Monk-os rejtély), hol a rendőri munka tár fel mindenféle kisvárosi különlegességet (ld. a juharszörp maffiás rész), hol pedig maga a nyomozás, az ide-odacsavarodó rejtély felgöngyölítése, a “Ki a tettes?”-kérdésre adott válasz az izgalmas. (Eleinte azt hittem, hogy lesznek bohókás kisvárosi figurák, de ennyire nem lett klisés a Battle Creek.)

David Shore a megoldásokkal nem hazudtolta meg House-os önmagát, hiszen az esetek több, mint felében egy magánbeszélgetés során ugrik be valakinek a megoldás. Viszont ennek ellenére nem mondhatni, hogy nagyon karakterizálna a Battle Creek. Szó se róla, a két főszereplőt bőven kap lehetőséget, azonban a mellékszereplő gárdának (Kal Penn totál a háttérben fura volt), a többi rendőrnek csak pillanatok jutnak, bár többségük kap egy kiemelt epizódot.

Minimális szerepük ellenére nálam a mellékszereplők is hozzátették a részüket a sikerhez, a zömük jópofa volt, és még az átívelő szálként funkcionáló kisiskolás stílusban prezentált munkahelyi románc a pokróc Russ és Holly, a titkárnő között is nagyon aranyos volt, abszolút nem zökkentett ki, bár ebben tippre az utóbbit játszó Aubrey Dollar-nek is szerepe volt. (A másik átívelés a helyiek nyomozgatása az FBI-ügynök múltja után volt.)

Az évadzáró, vagyis sorozatzáró pedig mindenképpen kiemelt résznek kezelhető, ugyanis ebben választ adnak arra, hogy Milt miért is olyan, amilyen, megismerjük azt, hogy mi történt vele a múltban. Mivel epizodikus a széria, így nem volt mit lezárni rajta (az ügyet, illetve a múlt feltárását nem hagyják félbe, kipipálják), de azért kapunk egy személyes cliffhangert, amit tudunk, hogy alakult volna, ha lett volna 2. évad, de így, hogy ez az utolsó rész, szerintem az ellentétes értelmezése érvényes, s ez még ütősebbé és abszolút teljes egésszé teszi a sorozatot.

Why couldn’t I have been working with that Milt?

Ahhoz képest, hogy úgy ültem le a Battle Creek elé, hogy megnézek belőle három részt és elkaszálom, nyári dara lett belőle, 2-3 hét alatt el is fogyott (nálam ez a dara), és bár a 10. és 11. részért nem voltam oda (vagy csak fél szemmel néztem őket?), szinte az egész szezon egyenletesen jó volt és igényesen megvalósított, amire az 1×12 és az 1×13 tette fel a koronát.

– Oh, and Agent Fraser is on his way here. He’s one of the finest we have. Military vet, three tours in Afghanistan. He’s a specialist in these kinds of things.
– You think we need a military specialist?
– Oh, no, uh, I’m sorry… uh, Agent Fraser’s a dog.

Aki egy szórakoztató krimisorozatra vágyik, az adhat egy esélyt a Battle Creek-nek. És szerintem bőven elég egyet, mert alapvetően a pilot hangulatában ugyanolyan, mint a folytatás.

American Odyssey: az 1. évad

2015. 07. 07. 21:47 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Az NBC minap kaszált midseason sorozata, az American Odyssey, ahogy olvasom, előzetesen engem 95%-nyira érdekelt, az egyik legjobban várt országos újoncom volt, viszont mivel a pilotról nem én írtam, így csak most, nyár elején sikerült nekilátnom, és simán nézőssé is vált, pár napja be is fejeztem.

Az American Odyssey (aminek a pilotját 1-2 egységgel jobban élveztem, mint human, aki közepesnek tartotta) klasszikus összeesküvős thriller, aminek a sztorija három, szinte teljesen elkülönülő szálon fut, némiképp regényszerűen, hogy aztán egyes szálak összefussanak az évad vége felé. A kasza ellenére egyébként, ahogy mostanság szokás (ld. Allegiance) az évad elmeséli a teljes sztorit, egy egészet alkot, de persze az egyik szálat a lezárás után megnyitják egy másik irányba, hogy lássuk, merre indult volna el az esetleges 2. évad.

A sztori, ahogy azt többször is leírtuk, egy katonáról szól, akinek a szakaszát lemészárolják orv módon, ő pedig fogságba esik – a hadsereg meg elkönyveli halottnak. A bibi csak az, hogy az amerikai katonákat egy amerikai cég zsoldosserege ölte meg azt követően, hogy az Anna Friel által játszott főszereplő, Odelle, egy terrorista cuccai között bizonyítékot talál arra, hogy egy amerikai cég pénzelte az ország közellenségét.

Adott tehát egy összeesküvés, vagy valami nagy maszatolás, amivel egyesek nagyon jól járnak, s amiben a felső körök is partnerek. És ezzel kapcsolatban fog szagot közvetett módon a cégnek dolgozó egyik jogász, valamint egy idealista, mindenféle tüntetéseket szervező srác. Mindketten nyomozásba is fognak, amire természetesen felfigyelnek a “rosszak” és megpróbálják elhallgattatni őket.

Adott tehát 3 teljesen különálló szál, amik meglepetésre szinte végig külön futnak, nincs katartikus nagy találkozás a kiemelt szereplők között, mindössze kettő ér össze, amibe nagyon érdekes volt belegondolni produkciós szempontból, hiszen így egyes főszereplők nem is találkoztak a forgatás során, főleg, hogy az afrikai szálat végig Marokkóban forgatták.

Az első pár rész erejéig ezeket a szálakat töltik meg élettel – mellékszereplőkkel és nyomozással. Képbe kerül a katonanő reménykedő családja, a parancsnoka, illetve az afrikai megpróbáltatások során szerzett szövetségesei és ellenségei – a cím rá vonatkozik, igazi Odisszeia (Odüsszeia?) ahogy eleinte passzív, majd igen aktív karakterként ide-odacsapódik, kapcsolatokat alakít ki, s próbál hazajutni (és persze túlélni) valahogy.

Az érzelmes és feszült afrikai szál mellett Amerikában pedig folyik a nyomozás egy barát, illetve egy összeesküvés elméletekben hívő hacker segítségével, ezen a szálon derülnek ki számunkra az infók. És ez az a szál, ahol leginkább megélnek az összeesküvős, paranoia panelek, miszerint hiába kerülnek közel az igazsághoz a főhősök, a láthatatlan ellenség mindig egy lépéssel előrébb jár és keresztbe tesz nekik.

Lop, esetleg öl, ha kell, de folyamatosan érezzük, hogy szélmalomharcot vívnak, nincs esélyük az arctalan hatalmasokkal szemben, akik mindenkit elhallgattatnak, aki közel kerül a tűzhöz. Ez a totális kilátástalanság nagyon rányomja a bélyegét az első 6-7 részre, óhatatlanul is szorítani kezd a néző Peter és Harrison karakterének, pedig tudjuk, hogy amint esélyük nyílik valamiben előre lépni, azonnal kapnak egy gyomrost.

Dramaturgiailag tehát kissé kiszámítható az American Odyssey, de ettől még pörgős és leköti az embert. A szezon második felében, amellett, hogy a szórakoztató faktor nem csökkent, azért jóval több negatívum akadt, mintha itt akadozott volna az ötletgyár. Mr. Eko (szerintem most hallottam először akcentus nélküli karakterként) egyéni szála és kálváriája kissé erőltetettnek tűnt, de itt a cél szentesítette az eszközt, ki lett futtatva, bár mondjuk az egész sivatagi fogócska kissé vontatottá tette Odelle sztoriját.

A nagyobb gond azonban az amerikai vonalon volt, ahol míg akadtak nagyon szépen behozott és végigvitt sztoriszálak, addig Peter Decker tinilányának a pasija az egész sorozat legböszmébb és legfeleslegesebb húzása volt. (A Decker-család egyébként is teljesen partvonalra került az utolsó epizódokra, nem nagyon tudtak mit kezdeni velük.) A harmadik vonalon talán csak az aranyszívű bérgyilkos-sztori sántított, de ennek a kifuttatása is korrekt volt, bár a vérző kezes csavar szükségességéről nem vagyok meggyőződve.

Az American Odyssey a lehető legklasszikusabb felépítésű összeesküvős sztorit hozta, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a műfajt kedvelőknek nem érdemes belevágnia, hiszen épp az ismerős felépítés miatt jelentett nekem is nagyon kellemes néznivalót. Igaz, hogy a vége felé (1×11-1×12) egy kicsit leeresztett a tempó, hiszen elkezdtek készülni a hepiendre, de a finálé második felére ismét meglódult a sztori és erősen zárult.

A három főhős az igazságot kergette mindvégig, de a fináléra (sőt, már hamarabb is) megtanulják, hogy az igazságnak olykor igen komoly ára van, és mindenki másképpen áll hozzá ezen ár megfizetéséhez, és talán ebben rejlik a sorozat igazi drámája, ugyanis senki nem teheti meg, hogy csak magára és holmi magasztos célokra gondol.

Simán ott lettem volna a 2. szezonnál, de persze így sem bántam meg, hogy belevágtam. Mint az Allegiance, ez is a korrekt és szinte végig szórakoztató, de semmiképp sem kiemelkedő, 6,5-7/10-es kategóriába került nálam.

CSI: Cyber: vége az 1. évadnak

2015. 07. 03. 14:45 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

I was trying to solvethe unsolvable case. I saw it as a challenge, so I went digging on the Deep Web.

Kevés olyan országos csatornás új sorozat volt, ami nem kapott pozitív kommentet tőletek a kibeszélőben, de a CSI: Cyber ilyen volt. Oké, később azért olvashattunk, de ez sem sok. Viszont (neccesen) kiérdemelte a 2. évados berendelést, szóval a készítők ezt legalább jól csinálták.

Persze a CSI új spinoffja (nem ér szájhúzni, 11 éve nem kapott leágazást a franchise!) eleve hátránnyal indult, mert sokan a krimiket szokták lecsízni, mintegy szitokszóként, holott ilyet csak az mond, aki nem néz krimiket, ugyanis egy CSI és egy NCIS, vagy szinte bármelyik krimisorozat igencsak eltér. Nem azért, mert a CSI papíron a laborosokra koncentrálna, hanem azért is, mert a legtöbb krimi karakterizálni próbál, a CSI viszont azzal hozta el a 2000-es évek elején a forradalmat, hogy magasról tett a karakterekre és csakis a nyomozással foglalkozott. (4-5 évadon át. Aztán jött a szappanfaktor…)

Én szerettem a CSI-t, még most sem kaszáltam el, bár lemaradtam valahol a 6-7. évad környékén, a CSI: Miami a túlhúzottságával meg pláne kötelező volt (a lelkizős, savanyú CSI: NY nálam ment a kukába hamar), így azért reménykedtem abban, hogy a CSI: Cyber valamennyire visszahozza a régi CSI-is szellemiséget. Nyilván tudtam, hogy ebben nem fognak floppylemezekből fájlokat előbányászni csipesszel a laborban, de azért tempót meg látványt illetően össze lehetett volna hozni valami modern spinoffot.

Az hamar kiderült, hogy ez a CSI már nem az a CSI, és még csak cybernek sem annyira cyber. Eleve nem is rendőrségi alkalmazottak nyomoznak benne, hanem ügynökök, laborba keveset járnak (ha még is akkor Dawson vicces az erőltetett fehér köpenyben), és valljuk meg, a bizonyítékokkal sem sokat foglalkoznak – ami nagy csalódás.

Persze minden bűncselekményre ráhúznak valami számítógépeset, csak úgy tessék-lássék, hogy legyen oka a főszereplőknek nyomozni (közösségi oldal, szoftveresen elősegített hullámvasút karambol, Uberklón sofőr megölése), és ez még nem is zavart volna, de az már annál inkább, hogy a nyomozásoknak nem annyira a kockulás volt a motorja, hanem az, hogy a Patricia Arquette által alakított főszereplő pszichológus volt, s mint ilyen, olykor kikérdezéseknél maszek rázoomol a gyanúsított arcára, és ha az rosszul rezdül meg, akkor rájön, hogy hazudik.

Igen, pont, mint a Lie To Me-ben, és ezt utáltam abban a sorozatban. Azért, mert én a krimiben a jól felépített rejtélyeket szeretem, márpedig vannak olyan trükkök, amik lehetővé teszik azt, hogy az íróknak ne kelljen agyalniuk. Ilyen például a mindenható hackelés (ld. Person of Interest), amit mindig be lehet dobni, ha zsákutcába érkezik a sztori és nincs fantáziája a készítőknek, és ilyen a szemrándulás is. (– Hú, basszus, mivel buktassuk le a gyilkost? – Írjuk a jelenetbe, hogy megrándul a gyanúsított szeme és a rendőr rájön, hogy hazudik és kész, hepiend!)

Avery Ryan zoomol

Szóval ez nálam big no-no volt, mint ahogy az is, hogy a CSI: Cyber, mint például a Scorpion elméleti modelleket állít fel a tettesekről, hogy aztán azok elemzésének végeredményét teljes bizonyossággal hasznosítsa, fel sem merül, hogy a tettes nem mindig engedelmeskedik a modellnek. (Pl. hulla szájában egy kocka 2-es számmal -> kell lennie 1-es kockának is valahol -> lesz 3-as és 4-es is -> SOROZATGYILKOS! Fel sem merül, hogy csak az a kocka volt kéznél, vagy semmi jelentősége.)

De jó hír, hogy aki az effélén nem akad ki könnyen, mint én, annak ez nem negatívum. És tudom, hogy szokás a számítógépezést köpködni az efféle sorozatokban, a CSI: Cyber geekcuccainak elég sok alapja van. Nyilván ahol kellett, ott éltek némi mozgásszabadsággal, de kínosan a valós életre alapoztak. És nyilván volt szakértőjük, aki bizonyos dolgokat jobban vág, mint én. Vagyis gondolom.

Összességében a CSI: Cyber nagyon gyenge lett, a 2-3/10-es tartományban mozgott nálam, mert totál hidegen hagyott. Ami döbbenetes, hogy hiába volt három geek is a karakterek között, egyik sem hozott semmi pluszt, Patricia Arquette-et pedig a Medium-ban 7 évadon át néztem, ahogy “nyomoz”, itt meg már a pilotban untatott (a játéka és a karaktere is), és még a bűnesetek is érdektelenek voltak.

A sorozat maga teljesen epizodikus, nem sokat karakterizálnak benne, csupán olykor teszik meg átlátszó módon a karakterizálás kedvéért. Oké, az egyik ex-blackhat hacker gyerek érdeklődik a főnöke után és érdekli, hogy mit látott benne, a másiknak párszor szerepel a kislánya, a harmadik pedig ugyancsak kap talán két részt, hogy gyermekkori traumája miatt sírjon a testvérével, de ez nulla.

Mindössze a fináléban (ami egyébként az általam látott egyetlen korrekt rész volt) hozták vissza a főhős pilotban emlegetett múltját és varrták el, az egyik személyesen szálon még cliffhanger is érkezett, de ezek az átívelő sztorik nagyon vékonyak. És nem is biztos, hogy kellenek.

ui: A 2. évadban távozik Peter MacNicol (nagyon kevés vizet zavart) és átjön állandó szereplőnek az eredeti CSI-ból Ted Danson.

Elementary: vége a 3. évadnak – írta Natale

2015. 07. 02. 17:30 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

What is existence but the absorption of and reaction to the data that the universe presents? You can either grasp these truths, or you can misinterpret them to your constant and considerable agitation.

Már jó régen, teszem hozzá, és nem is véletlen hogy nincs nagy felhajtás az Elementary körül. Országos adón kicsit idegenül érezheti magát ez a Sherlock Holmes-sztori, amely első pillantásra csak egy sima nyomozósnak tűnhet, pedig annál jóval több.

Az első évad a remek esetekkel hívta fel magára a figyelmet, mostanra annyiban változott a helyzet, hogy ezek inkább érdekesek mint csavarosak, és egyre többször bukkannak fel társadalmi és filozófiai elmélkedések. Mindezt egyetlen, nagyon alaposan kidolgozott karakteren keresztül, akit Jonny Lee Miller zseniális játéka tesz igazán nagyszerűvé.

Az Elementary abszolút one man show lett a 3 évad végére, és remélhetőleg ezt az irányt követik később is. Van egy Holmes-unk, akit mintha egy az egyben a 19. századból emeltek volna ki, saját és mások életének minden pillanatát szigorúan és tárgyilagosan elemzi.

Ilyen megközelítésből érdekes tud lenni olyan általános témák boncolgatása is, mint a barátság természete, a drogfüggőségből felépülés vagy a romantikus kapcsolatok funkciója. Például megtudjuk, hogy Watson looks adequately sexed vagy hogy a házasságtörést lehet extra-marital gymnastics-nek tekinteni.

Az ügyek is elindultak ebbe az irányba az évadban, egyre gyakrabban kapunk ilyen hideg analízist olyan fontos és népszerű témákról, mint a mesterséges intelligencia, hackercsoportok, privatizált börtönök, lehallgatás, közösségi taxizás és egyebek.

Olyan érzésem van, mintha az írók fognának egy témát és elgondolkodnának a lehetséges veszélyeiről, majd írnának egy lehetséges forgatókönyvet, hogy az adott veszélyek hogyan is eredményezhetnek gyilkosságot. Ezt az egészet pedig Sherlock Holmes szigorúan analitikus, cinikus és néhol enyhén antikapitalista szemüvegén keresztül látjuk.

Some people even believe that this book is extra-terrestrial in origin. I am not one of them.

Itt emelném ki, hogy a Bella (3×04) egy egészen különleges epizód a mesterséges intelligenciáról. Annyira elvont, hogy még csak az sem derült ki hogy a gyilkos megússza-e vagy sem, de nem is fontos. Aki esetleg nem nézi a sorozatot, de kicsit is érdeklődik a téma iránt, annak mindenképpen ajánlatos megnéznie.

Ez az elmélkedés teszi igazán különlegessé az Elementaryt, ami ugyan országos nyomozós, de nem nézi hülyének a közönséget és (reméljük) nem próbálja olcsó fordulatokkal fenntartani az érdeklődést. Watson azért még mindig ott van hogy kimondja az egyértelműt, de ez nem igazán zavaró. Spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

The Big Bang Theory: vége a 8. évadnak

2015. 06. 28. 16:04 - Írta: Desmond Wallace

39 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

A 8. évad is lement az Agymenőkből, és nézettségben továbbra sincs párja a szitkomok között. A minőség már más kérdés, de Sheldon sorozatnézési szokásait akár öniróniának is felfoghatjuk az írók részéről, hiszen egész sokat meditált azon (ez komoly?), hogy belevágjon-e a The Flash-be. Innen üzenem, hogy mindenképpen. A sorozatos párhuzam viszont inkább a párkapcsolatra értendő, de volt azért benne egy kis meta-érzés is.

A TBBT nézése mellett ma már nem igazán tudnék komoly érvet felhozni, mivel sok nézővel egyetemben túlságosan már én se élvezem a komédiát, inkább már csak a karakterek miatt követem figyelemmel. Az évad humor terén nem igazán alkotott maradandót, s bár akadtak ugyan jó részek a nyolcadik évadban (pl.: 8×19), de az 5/10-es (vagy még rosszabb) epizódok mellett a számuk ijesztően eltörpült.

Nem volt tehát túl fényes az idei szezon, és nemcsak Penny haja miatt, mondhatni azzal volt a legkevesebb probléma. A The Big Bang Theory-ben ma már kevés az igazán jó poén, nagyokat nevetni pedig már nem is igazán lehet rajta, ami elég kínos, ha azt nézzük, hogy mennyi a sírva röhögős sorozat manapság.

Akadtak azért pozitívumok is az S8-ban, személy szerint például Raj csaját eléggé bírom a fekete humorával. Ő az, aki egy pici új színt hozott a sorozatba, csak sajnos elég keveset szerepelt.

Összességében részemről ez volt az eddigi leggyengébb évad, amire 5/10-nél többet nem tudok adni. S bár nem vagyok elégedett a látottakkal, valószínűleg továbbra is kitartok a The Big Bang Theory mellett, mert amíg élek, remélek, bízom abban, hogy kikászálódnak Sheldonék ebből a komoly hullámvölgyből. Ezzel talán nem is vagyok egyedül, hmm?

NCIS: New Orleans: vége az 1. évadnak

2015. 06. 11. 22:09 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Amerika legnézettebb sorozata? Az NCIS, ez könnyű volt. A második legnézettebb? Igen, a The Big Bang Theory. És a harmadik? Talált, itt a bizonyíték, az NCIS: New Orleans. Még a The Walking Dead-nél is nézettebb. Össznézőben, természetesen. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy tavaly még az NCIS: Los Angeles volt a dobogón, majd azt követően átkerült hétfőre és már 20-ban sincs. Szóval tudjuk, hogy miért ilyen nézett. De akkor is.)

Szóval már tényleg az van bennem, hogy viccen kívül, mindenféle malíciát nélkülözve meg kéne fejteni, hogy miért pont az NCIS-franchise nőtte ki magát ekkora sikerré – lehet, hogy megírom hét kérdésének. Mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehetne olyan választ találni a kérdésére, ami csak erre a krimire illik. Legalábbis azon kívül, hogy a tengerészettel kapcsolatosak az ügyek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy bármelyik sorozat bármely bűntényét tengerészettel kapcsolatossá lehet tenni egy tollvonással.

Az NCIS-rejtélyt már csak azért sem lehet igazán megfejteni, mert ha úgy teszek, mintha elhinném, hogy akár az NCIS: Los Angeles, akár az NCIS: New Orleans sikeres lehetne az NCIS felvezetése nélkül, akkor megkérdezném, hogy a két spinoff miért sikeres, ha alapjaiban azért mégiscsak elüt az anyasorozattól. Legalábbis a Los Angeles stílusa és dinamikája azért más, és a New Orleans-é is más. Mindkettő lehetne bármilyen random krimi, és akkor nem biztos, hogy siker lenne. De így…

Az NCIS: New Orleans az évad során nem csinált végülis semmi különöset. Ahogy a többi NCIS-ben, itt is bejött pár visszatérő szereplő a rendőri oldalon (tippre nemsokára állandó lesz valamelyikből), húztak némi átívelést (meg nemezist), melyet a finálé előtt és a fináléban kijátszottak, de összességében semmi extra nem történt.

A zárást ráadásul az 1×22 folyományaként egy flashforwarddal indították totálisan feleslegesen – sosem vagyok oda, amikor funkciótlanul használják ezt az eszközt.

A folytatásban persze kaptunk halott tengerészt, egy bűnügyet, amiről a részben alig esett szó, illetve egy klasszikus téglakereső játékot, amit a “Ki a legismertebb vendégszereplő, akinek egyébként is van saját sorozata, szóval tuti, hogy nem fog sokkal többet szerepelni?”-kérdéssel tisztázni is lehetett.

Oké, KingApu jó arc, Steven Weber minden sorozatban ott van, engem tényleg kezd zavarni, Scott Bakula meg abból él továbbra is, hogy halálkomolyan és már-már Horatio-s beállítások kíséretében (olykor a színek is a CSI: Miami-t idézik!) olyanokat mond öblösen, mint

Then the storm isn’t a what… It’s a who.

Vagy

Our storm…  just turned into a hurricane.

De nem?

Érdekes egyébként, hogy az NCIS: New Orleans-ben egyébként pont az az olcsó, akciójelenetként előadott szimbolikus lövöldözés zavar, amit a tesósorozatokban is erőltetni szoktak. Ezeknek sokszor minimális funkciója van, izgalmat pedig végképp nem hordoznak.

Az NCIS: New Orleans nem pocsék, de túl jellegtelen, összességében továbbra is egy rettentően generikus nyomozós sorozat a szememben, éppen ezért baromira érdekel, hogy a rajongók miben látják a pozitívumait – mert biztos van. Az viszont tuti, hogy nem a krimiszálban, mert itt kifejezetten gyenge a nyomok elhelyezésének módszere, hihetetlen esetlenül terelgetik a megoldás felé a csapatot. (Legalábbis a fináléban bénán jutottak el A pontból B-be, majd C-be.)

Nyilván az egyik fő motívum a déli hangulat lehet, de az, hogy a fináléban kiálltak az erkélyre és közben is volt egy “hangulatos” jelenet, csak nem határozza meg a sorozatot. Az akcentusok pedig, esküszöm, némelyik színész esetében inkább rontanak a helyzeten. (De utóbbi nem hiszem, hogy tényező, mert a szinkronos premier után is lesznek új rajongói a sorozatnak.)

iZombie: vége az 1. évadnak

2015. 06. 11. 14:50 - Írta: human

17 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Három-négy héttel ezelőtt még azt hittem, hogy a kezdeti nagyon pozitív élmény után egy brutális lehúzás lesz itt a végén, de az utolsó két epizód azért kicsit helyretette a dolgokat az iZombie-t illetően.

Az alapot tudjátok, miszerint egy zombicsaj a főhős, aki agyakat kajálva a holtak emlékeivel segíti a rendőrséget a nyomozásban. Bár winnie többször is hangoztatta, hogy ez a sorozat unalmas része, de igazából erősen hullámzóak voltak az ügyek, szóval csak néha volt igaza.

Meg egyébként is, a legunalmasabb az iZombie-ban az volt, hogy lassan már mindenki benne volt a zombi “rendszerben” valamilyen módon. Amikor a sokadik emberről derül ki, hogy köze van vagy a “zombihajóhoz”, vagy már maga is agyevő, az kicsit betette nálam a kaput. Ezen szépített valamelyest az utolsó két rész, mivel országos tévére nem annyira jellemzően elég durva vérengzések mentek.

Az átívelő szálba végül bele sem tudnék kötni. Bár néhol untam (mázlink, hogy csak 13 részes volt az évad), de szerencsére nem húztak túl benne semmit. Nagyon sok minden kiderült – a szereplők számára is, felesleges volt tartanom a több évadnyi vonaglástól. Pikk-pakk ment minden.

Pont ettől lehet a 2. szezon is érdekesebb, hiszen mostanra már elég sokan tudnak a zombikról, ami sok érdekes helyzetet és problémát szülhet.

És hát maga a finálé, meg igazából a múlt heti rész…, nos, ilyen egy igazi payoff? Húztak minket rendesen már egy ideje, aggódtam, hogy faképnél hagynak minket nyárra felpörögve, de feleslegesen tettem. A propelleres srác ügye is előkerült, és amit Major csinált az valami zseniális volt.

A hentesnél játszódó jelentnél többen Buffy-t említik, de azért Veronica Mars is durván beköszönt, ahogy a nagyon eltalált zenére ment a buli.

Az egyedüli ami kicsit tényleg sok, az a belső monológ lehet. Értem a célját, de néha izzadságszagúnak tűnik. Ennek ellenére szerintem kitalálható, hogy a lefelé szálló minőséget, amin pár unalmas heti ügy sem segített sokat, a hullámvölgyet a sorozat vége szépen ellensúlyozta. Olyan 7/10 mondjuk az évad. Lesz folytatás, hiszen a CW már berendelte.

Allegiance: az 1. évad

2015. 06. 10. 21:33 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

És egyben az utolsó évad, tehetném hozzá. Az NBC újonca tavasszal kezdett, és a pilotja valami eszméletlenül bejött, nagyon élveztem. Nem feltétlenül azért, mert annyira penge és kiemelkedő színvonalú lett volna (az majd az American Crime lesz, ha eljutok odáig), egyszerűen csak pont olyan arányban voltak benne jelen a hozzávalók, hogy az totál elkapott.

Persze hamar eldőlt, hogy nem arat sikert, az NBC pár rész után le is kapta adásról, de szerencsére a honlapjukra kirakták az epizódokat heti rendszerességgel, s ahogy manapság az szokás, a cancel ellenére az 1. évad sztorija le lett zárva, nem volt benne utolsó másodperces csavar vagy giga cliffhanger, még azt is tudtuk, hogy melyik elvarratlanul hagyott szál lett volna a 2. szezon egyik fő csapásiránya.

Az alapsztoriról már írtam a pilotkritikában, orosz kémes-családos, kettős ügynökös, FBI-os sorozatról van szó, szóval rögtön az Alias ugorhat be párhuzamként, a különbség csak annyi, hogy bár a főhős itt is kezdő a terepen, de nem “igazi” ügynök, hanem egy elemző, igaz a zseni fajtából. Nem baj, vannak segítői.

Az első szezon fő történetszála egy rejtélyes terroristaakció tervére van felfűzve, annak kell utána járni, illetve azt kell megakadályoznia ilyen-olyan okokból az amerikai és orosz oldalnak. S ahogy kell, szépen, lépcsőzetesen építik fel a sztorit, miniküldetésekkel, mellékvágányokkal és természetesen átívelésekkel.

A kettős ügynökös történetek tipikus rákfenéjét szerencsére kikerülte az Allegiance. Tudjátok, egyrészt arról van szó, amikor valaki a munkájával mindkét oldalt ki akarja elégíteni, mely esetben nem egyszerű megteremteni az egyensúlyt.

Másrészt pedig egyetlen fő ellenség esetén az, hogy a két fél nem iktathatja ki egymást, hanem legalább egy évadon keresztül kell folytatni a macska-egér harcot, mindig magában hordozza a veszélyt, hogy az egyik oldal menthetetlenül ostobának fog tűnni. (Szia, The Following!) Az Allegiance-ben az oroszokat fenyegethette volna ez, de az írók ügyesen megoldották az ő történetük bővítésével, hogy ne merüljön fel ez bennünk.

Ráadásul a szezon közepétől, amikor kissé háttérbe szorult ApuKém és AnyuKém, feltűnt egy új “főellenség” (Giancarlo Esposito represent! nagyon kellett, mert a Rezident igencsak színtelen lett), szóval kellő kompenzációt kaptunk, arról nem is beszélve, hogy a sorozat is globálissá vált, hiszen Olaszországba és Szlovákiába is eljutott a banda, Alex pedig egyre több terepmelót kapott, de persze még véletlenül sem lett belőle szuperügynök.

Ez utóbbi a státuszt meghagyták a felettesének, Sam-nek, az őt alakító Kenneth Choi általában lopta is a show-t, ahogy kell. Plusz egy másik kolléga is képbe került, s vele együtt az FBI-os és CIA-s világ is kinyílt egy “áruló van köztünk”-sztorinak köszönhetően.

A tavalyi országos újoncok közül nálam az Allegiance lett az egyik nagy kedvenc. A pilot hullámvasutas, felfedezős lelkesedése már nem tárt vissza, de mindvégig szórakoztató popcorn sorozat maradt, egyenletes színvonal mellett és még a magánéleti szálak nem húzták le (a romantika sem, bár elég hiteltelennek tűnt), sőt, itt kötelezőek voltak, hiszen elég nagy téttel bírt az alaphelyzet az O’Connor család számára, bőven volt veszítenivalójuk.

Akinek bejött az Allegiance, annak plusz infó, hogy ez egy izraeli sorozat, a The Gordin Cell feldolgozása volt, illetve annak alapjaira építkezett. A The Gordin Cell két évadot ért meg és természetesen az izraeli-orosz szembenállásra épít, s ebből készült egy koreai változat is, a Spy (Seupai), ami a dél- és észak-koreai ellentétet aknázza ki. A Spy-ból 16 rész készült, gondolom, elérhetőek a megfelelő helyeken, de például a YouTube-on is megnézhető angol specifikációkkal, hogy Ázsiában merre vitték az alapsztorit. (Bónuszinfó: elvileg az oroszok is fel fogják dolgozni.)

American Idol: vége a 14. évadnak

2015. 06. 05. 19:43 - Írta: Thomas

4 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika,reality,video

Néhány hete ért véget az egykoron gigászi nézettségű tehetségkutató legújabb szezonja, amiről időközben azt is megtudhattuk, hogy az utolsó előtti volt. Mivel winnie már részletesen írt az évad kezdéséről, én inkább most a fontosabb változásokra és az összképre koncentrálnék, valamint néhány emlékezetes fellépés segítségével bemutatnám a nemnézők számára is az idei top 12-t. Jobbak, mint a hazai tehetségek?

Kezdjük a kötelező körökkel. A Jennifer Lopez-Keith Urban-Harry Connick Jr. zsűrinek ez volt a második éve változatlan felállásban (és már biztos, hogy jövőre is együtt maradnak), kezdenek egyre jobban összecsiszolódni, egyre inkább érezni a műsort. Keith maximális tisztelettel és jóindulattal közelít a versenyzők felé, ami nagyon kedvelhetővé teszi, Jennifer pedig szép lassan az eddigi legkomolyabb női Idol-zsűritaggá nőtte ki magát.

A kevesebb műsoridőnek köszönhetően Harry visszavett a “jópofáskodásból”, de természetesen a társainak címzett kötelező beszólogatásai így sem maradtak el. Az alapvetően szórakoztató trió ellenére én is gyakran úgy érzem, hogy jót tenne a műsornak egy Simon Cowell-féle keményebben odamondó figura, aki nem két dicséret közé csomagolja enyhe kritikáját egy-egy kimondottan gyenge produkció után.

A legfontosabb változás az évaddal kapcsolatban az eredményhirdető show-k megszűnése volt, aminek köszönhetően az élő szakaszban hetente csak egy alkalommal került adásba a műsor. Ennek a legszerencsétlenebb hozadéka az volt, hogy a továbbjutók általában fél perccel a fellépésük előtt tudták meg, hogy versenyben maradtak, ami az egészséges izguláson túl, rengeteg felesleges terhet rakott rájuk.

Ettől függetlenül színvonal tekintetében mindenképpen a jobb évadok közé sorolnám a mostanit, hiszen a kötelező hamiskásabb, karaoke-jellegű produkciók mellett rengeteg zseniálisat is hallhattunk. Több versenyző is rendszeresen a dalok áthangszerelt, teljesen a saját képére formált verziójával próbálkozott, és ezek a legtöbb esetben tudtak is némi pluszt nyújtani az eredetihez képest.

Mivel a “zsűri mentése” idén nagyon hamar, már az élő adások második hetében kikerült a kalapból, helyette bemutatkozott a The Voice-ból már ismert fan save. Ennek keretében a normál szavazás alapján utolsó két helyen végző versenyzőre az adás végén, az új dalok előadása után Twitteren lehetett újra szavazni. Ez az újítás már csak azért sem lett osztatlan siker, mert a Twitteresek mind a négy alkalommal ugyanazt az énekest mentették meg.

Az utolsó fontos változás, hogy Scott Borchetta személyében új mentor érkezett, aki a Big Machine Records kiadó alapítójaként automatikus lemezszerződést garantált a győztesnek. A többek között Taylor Swift-et is felfedező Borchetta tűnt a leginkább elhivatottnak a poszt eddigi betöltői közül, aki nem csak egy munkaként tekintett az egészre, és mivel anyagi érdeke is fűződik hozzá, én elhiszem, hogy valóban mindent meg fog tenni, hogy befuttassa a nyertest.

A tovább mögött spoileresen folytatom, megtudhatjátok, hogy ki lett az a szerencsés, akinek az első dala azonnal nagyobb sikert ért el, mint az előző két széria győzteséé, és jönnek a korábban beígért videók is a döntősöktől.

Tovább…

Next Posts Previous Posts