login |

Posts filed under '2016/17 finálék'

Timeless: vége az 1. évadnak

2017. 02. 22. 21:56 - Írta: winnie

23 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Is it just me or is Rittenhouse way more gay than I thought it would be?

Elég furcsa véget ért a Timeless első szezonja, amiről egy hete bővebben is írtam, hogy egy kellemes, lötyögős családi sorozatnak felfogható első tíz rész után a remek 1×11-től hirtelen tétje lett az időutazgatásnak, és ráfeküdtek az átívelésekre, következményekre, valamint végre változtattak az addig kialakultak dinamikán. Ennek megfelelően kíváncsian vártam a zárást, ami, mint mondtam, furcsa lett.

(A családi sorozatos jelleget egyébként pozitívumnak fogom fel, nemcsak a törileckék miatt, hiszen olykor tényleg felemelő a Timeless, az “I need to know they existed” mondat pedig a szezon egyik legjobbja volt. Oké, a “What is a serial killer?” mellett.)

Alapvetően nem volt gondom az évadzáróval, érdekesen alakult a múltbéli küldetés, de a rész 2/3-ánál annyira meglepő volt a váltás, hogy idő kellett, míg magamhoz tértem. Nem valami csavar volt (mondjuk előtte érdekes, sőt, izgalmas dolog történt) és az is magától értetődik, hogy mi történt a kimaradt időben, de ettől még mintha az epizód egy részét kinyesték volna, nagyon rohantak Eric Kripke-ék.

Meglepő és megható irányt vett ezzel a finálé, s már-már úgy tűnt, hogy minden helyre fog állni a régibe (már persze ahogy Lucy és Móricka elképzelte), amikor a készítők úgy döntöttek, hogy jelzik az NBC felé, hogy nem kéne kaszálni a sorozatot, ezért ráküldték a kötelező cliffhanger-t. Ráadásul a korábban történtek miatt azt sem lehet mondani, hogy bármiféle lezárást kaptak volna a szálak. Inkább csak megpihentek szusszanni.

Na, nem mintha egy cseppet sem kaparnám a falat, ha kiderülne, hogy az 1×16 volt a Timeless utolsó része, mert bár arra kíváncsi vagyok, hogy miképp alakítanák a koncepciót, az továbbra sem izgat, hogy a CsUNAGOTISz (Csúnya Nagy Gonosz Titkos Szervezet) mit miért csinál. Főleg, hogy tudjuk: világuralom és társai.

Viccen kívül, ennyi összeesküvős sorozat után a fantomtársaságnál nincs sok érdektelenebb szál, még az “ellenfélből idővel szövetséges lesz”-klisé fáradtságát is alulmúlja. A Rittenhouse kapcsán tényleg csak az volt a pozitívum, hogy végre tettek fel kérdéseket a szereplők, végre beszéltek. Mármint a szervezetről, mert az ugyancsak REJTÉLYES naplót még mindig nem mutogatjuk, még mindig csak rébuszokban beszél Flint Lucy-val való “kapcsolatáról”.

A zárásban egyébként ismét változtattak az időutazós dinamikán, de rémesen erőltetett volt az egész azzal, ahogy az 1×15 végére befércelt kósza golyó is, aminek kábé csak az volt a hatása, hogy az évadzáróra totál passzívvá tegyenek egy karaktert, egy másiknak pedig felvezessenek egy új sztorit, hátha azzal érdekesebbé tudják tenni őt. (Egy kérdőjeleket kiváltó apró snittől nem fogom jobban várni az S2-t…)

A többiek, annak ellenére, hogy karakterileg nagyon egysíkúak, a maradásomban elég nagy szerepet játszottak. Oké, lehet, hogy azért látom így, mert korábbról ismertem több sorozatból is a színészeket (Malcolm Barrett-et mondjuk csak komédiákból), de ők nagyon sokat tettek azért, hogy megkedveljem a karaktereket, hogy érdekeljen a sorsuk. (Mondjuk a romantika nekem nem hiányozna Lucy és Wyatt között.)

Míg azonban az időutazók rendben voltak, a főnökjátszmák nem voltak túl érdekesek, mint ahogy az sem, hogy éppen kiben lehet bízni, ki milyen szervezethez tartozik és, hogy ki birkózza le a másikat. Az évadzáróban Sakina Jaffrey (gőzöm sincs a karaktere nevéről…) kapott egy badass pillanatot, de ő is felejthető volt, mint a többi machinátor, vagy épp Connor Mason.

Összességében, az utolsó 6 résznek köszönhetően a sorozat kilépett a “semmi extra, kellemesen szórakoztató”-kategóriából eggyel, talán kettővel magasabba, de még mindig nagyon messze van attól, hogy komoly tényező lehessen.

The Odd Couple: vége a 3. évadnak

2017. 02. 07. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

– It’s wonderful what her yin does for your yang.
– Hmm. It’s pronounced “Wang,” buddy.

Komolyan nem tudom, hogy mi menthetné meg a The Odd Couple-t a szezonvégi kaszától. Mondjuk már az előző évad utáni berendelés is érthetetlen volt, de most végképp lefőni látszik a CBS komédiájának, ami nem egy jó nevű írót foglyul ejtett, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nekik csak ennyire futja, vagy hogy a showrunner-nek az lenne a küldetése, hogy kihuzigálja a szkriptekből a poénokat.

Az utolsó két rész ment le hétfőn a harmadik szezonból, és el kell ismernem, hogy amellett, hogy szokás szerint elég értékelhetetlen és humortalan lett a végeredmény, volt két fénypontja a szezonzárónak.

Az egyik az, hogy végre szétköltöztették Oscar-t és Felix-et. Először azt hittem, azért, mert rájöttek, hogy nem képesek semmi vicceset kitalálni nekik (nem, csak azért, hogy pár perc múlva visszacsináljanak mindent), a másik pedig Parvesh Cheena (szipp, Outsourced, szipp, Gupta), aki zseniális volt, és talán még érdekelt is volna egy Felix & Neil, vagy Felix szitkom vele és Thomas Lennon-nal. (Oscar meg mehetett volna Charlotte-tal egy másik spinoffba.)

De egyébként minden változatlan. Minden fájdalmas és kiszámítható, és egészen humortalan, már-már themillers-i mélységekbe kerültünk. Oké, Wendell Pierce némelyik reakciói persze még mindig vicces, de ez nem az írók érdeme.

– We may even become better friends. I mean A… we couldn’t be better friends.
– And B… maybe we could.

Nem kívánom egy sorozat halálát sem, a The Odd Couple kaszájának sem szurkolok, de szerintem úgy lenne tisztességes a csatornától, ha könnyítene a szereplők és az írók szenvedésein, és hagyná, hogy ez a komédia kilehelje a lelkét.

Frequency: vége az 1. évadnak

2017. 01. 26. 20:01 - Írta: winnie

27 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

That’s one small victory for the space-time continuum or whatever the hell this is.

Komolyan, mintha egy megakadt lemez lennék, de befejeződött a Frequency első szezonja is, és ez a CW-sorozat is nagyon, nagyon jó kezdés után hozott némi visszaesést középtájon, hogy aztán remek pár epizóddal tudja le az évadot. Az időutazós időmegváltoztatós, pillangóhatásos krimi folytatása erősen kétséges, de legalább itt sem kaptunk óriási cliffhangert az arcunkba. (Persze komolyabb lezárást sem, de a legtöbb kérdésre választ kaptunk.)

A Frequency első pár része egy átívelősnek álcázott heti esetes nyomozósra hasonlított, de ezek a heti ügyek (volt vagy kettő?) hamar eltűntek és szinte minden az átívelésnek lett szentelve, illetve a fő ügynek – ki is derült, hogy kicsoda a Nightingale. Az eset egészében egy nagyon erős sötét tónust adott a sorozatnak – talán ezért sem lett olyan sikeres, a fő gonosztevő tényleg hátborzongatóan mocsadék volt olykor.

Más kérdés, hogy hiába volt szó sorozatgyilkosról, nem sok időt fedett le ez a 13 rész, szóval nem is nagyon gyilkolt az illető, így bármennyire is az volt a cél, hogy Raimy megmentse Anyut, valahogy sosem volt meg a komoly fenyegetettség, és a feszültség hiányát meg is sínylette olykor a Frequency.

Az mondjuk kicsit fura volt, ahogy előadták a megoldást, hiszen a nézők szinte biztosak lehettek már az 1×10 környékén, hogy a rendőrök rossz nyomon vannak, köszönhetően annak, ahogy az írók megírták a szálat, azonban mégis úgy kezelték az egészet, mintha nekünk is azt kéne gondolnunk, amit a rendőröknek. Konfúz. (Azt mondjuk bevallom, hogy a végén bedobott red herring új karakterrel kicsit átvertek engem is, de azzal nem, hogy ki nem volt sorozatgyilkos.)

De valójában nem is annyira a krimi izgatott engem, hanem az idő…, nem ‘utazás’, de a párhuzamos síkok okozta galibák. Nagy meglepetésemre azonban azok után, hogy a pilotban és még valamelyik első részben elég komolyan kavartak, a folytatásban, egészen az utolsó 2-3 részig szinte semennyire. (A pilotvetítésen filóztunk is azon, hogy fogják kezelni a pillangóhatást, hogy annyi minden megváltozik mindig. Nos, így kezelték, nem változtattak sok mindent.)

Szerencsére a végén erősen ráfeküdtek a jelen megváltoztatására, s nyilván ennek is köszönhető, hogy sokkal jobban magával ragadtak ezek az epizódok, mint a középtájiak. És ahogy kulminálódtak az események, egyre többször volt nagyon hatásos látni egymás után a gyerek és a felnőtt Raimy-t (hogy mi lett belőle), illetve azt, hogy a két főszereplő rendőr mennyire a végletekig merészkedik azért, hogy pontot tegyen az ügy végére.

A zárás a csavarokkal és felismerésekkel nálam abszolút betalált, némelyik mellékkaraktert is nagyon jól elvarrták, még Moreno szedett-vetett szála is valamennyire feljebb lépett. Hátha azt is megtudjuk, hogy milyen szerepe lett volna a fantomcsaládos Gordo-nak egy második szezonban, mert kizárt, hogy csak arra tartották, ami ebben a 13 részben jutott neki.

A Frequency nemcsak időbuherálós krimi volt, hanem egy igencsak érzelmes romantikus és családi dráma is – szerintem sokat számított az ítéletemben az, hogy a fő, apa-lánya szál csont nélkül bejött. És persze az utolsó részekben vártam, hogy kapunk megint egy Raimy/Raimy-jelenetet is, amire valamennyire azért sor is került, de nem annyira, hogy potyogni kezdjenek a könnyeim.

Azért így is hatásos volt a lezárás. És az egész évad tekintetében is jár a pacsi.

No Tomorrow: vége az 1. évadnak

2017. 01. 24. 19:50 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Kezdek tendenciát látni abban, hogy nagyon, nagyon jól kezdő sorozatok esetében az 5-8. résznél erős visszaesést tapasztalok, hogy aztán a szezonzárásra vagy kilábaljanak belőle, vagy sem. A No Tomorrow kilábalt és az évad végén ismét megvillantott valamit abból, amiért nagyon jó volt nézni ősszel. (Én így vélekedtem a kezdésről, de human-nek is nagyon bejött.)

Mivel a CW nem rendelt be további részeket a szezonra, így nem tudni, hogy mi lesz az egy órás komédia sorsa (nem áll túl jól a szénája), de az legalább már kiderült, hogy valóban közelít-e az apokalipszis, szóval egy nyitott kérdéssel kevesebb. (Komolyabb lezárást nem kaptunk, de cliffhanger sem érkezett, inkább csak látni, hogy még bőven lenne mesélnivalója a készítőnek.)

A No Tomorrow a kezdetekben az abszolút feelgood hangulatával és szeretnivaló karaktereivel fogott meg. A történet abszolút másodlagos volt. Nyilván a bakancslista jó katalizátor, a közelgő apokalipszis pedig érdekes csavar, de utóbbi szál, hogy igaz-e vagy sem, hogy Xavier őrült vagy sem, annyira nem érdekelt.

Az első 4-5 részben a sorozat tele volt nagyon ötletes nüanszokkal, részletekkel, amikből látszott, hogy mekkora odafigyeléssel készülnek a jelenetek – így hirtelen a 12:59 ugrik be, vagy az olyan gegek, mint a ‘No to marrow’ – mindkettő 1-1 másodperces, de zseniális. Mint ahogy jó volt látni, ahogy rátalálnak a saját hangjukra, s azon belül a visszatérő stiláris megoldásokra (a jelenetek egymásra vágása a mondatbefejezésekkel nagyon fun).

Számomra kicsit az árnyékolja be a szezon értékelését, hogy félúton elkezdtek azzal próbálkozni, hogy mélységet adnak a sorozatnak, s ezt elsősorban a drámafaktor feltekerésével próbálták meg elérni. Lehet, hogy így volt valós, meg logikus, de nekem annyira nem hiányoztak a többfrontos (már anyuék szála is gáz volt, de utána jöttek a többiek) szakítások meg haragszomrádok, amik nagyon lehúzták a részeket. (Tudom, hogy kell a konfliktus, de lehetett volna kreatívabban is.)

Másrészt pedig az eleinte marha fun listázás később kötelező pipálgatássá vált pár részen alatt: történt valami banális dolog, és rögtön kiderült róla, hogy rajta volt a listán, whatever. Nem volt több komoly vágybeteljesülés, száguldás, vagy szirtről való leugrálás – sőt, amikor átmentek My Name Is Earl-be és múltbéli dolgokat akartak jóvá tenni, akkor végképp aggódni kezdtem. (Aláírom, mindkét szálat elfogadhatóan játszották ki.)

Ez utóbbi fronton megjelent pár mellékszereplő, akik közül nagyon kevés ütötte meg a főszereplők szintjét (a férj debil pillanatai ugyan olykor viccesek voltak, de nálam ő volt a mélypont, bár a semmiből(?) született szakállas haver is nulla volt), és tőlük vették el a játékidőt. Oké, volt, amikor nem sajnáltam, hogy kevesebb Xavier-t kapunk, mert valamiért idővel egyre többször tették tahóvá őt (ld. sztrájk, vagy a csajozása)…

Az 1×11 végén a gokartozással végre visszatért a feelgood és az utolsó két rész, a behozott aszteroidás mellékszál ellenére (vagy éppen azért?) már az első pár epizód szellemiségét idézte meg, és ekkor érkezett el az a pont, amikor komolyabban aggódni kezdtem volna a karakterekért (Evie tervei, Deirdre bejelentése) – érzelmileg eléggé betaláltak. Talán megtudjuk, hogy mi lett volna a terv hosszabb távon…

Azért mindenképp remek, az arcra mosolyt varázsoló kis sorozatnak tartom a No Tomorrow-t, két nagyon sármos színésszel (Joshua Sasse-t már a Galavant-ben felfedeztük, de Tori Anderson idei ‘felfedezés’) és jópofa karakterekkel (Kareema!). Az pedig, hogy az apokaliptikus, bakancslistás tematika ellenére képesek volt végig egy fő díszletben, a munkahelyen maradni – már eleve művészet.

The Good Place: vége az 1. évadnak

2017. 01. 21. 20:00 - Írta: superpityu

20 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Eleanor Shellstrop kinyitja a szemét, előtte egy “Welcome! Everything is fine.” felirat látható falon, majd egy Michael nevű fickó elmondja neki, hogy halott és köszönhetően annak, hogy mennyire példamutató életet élt a Jó Helyre került. Az egyetlen gond az, hogy Eleanor egy cseppet sem jó ember és csak valami hiba miatt kerülhetett ide.

Ezzel indít az NBC őszi újonc sorozata. A pilotról itt írt human, itt pedig winnie. Mint a példájuk is mutatja, nem ez lett mindenki új kedvenc országos szitkomja, de akiknek az elején bejött, azoknak nagy valószínűséggel az évad későbbi részei sem okoztak csalódást.

A The Good Place egészen egyedi próbálkozás, ami hiába próbál újszerű lenni, mégis megvalósítás szintjén átjárja a középszerűség. Persze lehet ezt kompenzálni azzal, hogy írnak egy remek történetet, ezt pedig sikerült is összehozni.

Az igazán furcsa ebben a komédiában, hogy kevés benne a konkrét poén. Talán egyszer sem röhögtem fel hangosan, de minden rész alatt kiült az arcomra valamiféle konstans mosoly, amit nem tudtam levakarni. Jó volt nézni, volt valami egyedi bája, ami miatt szerettem és tetszett, amit láttam.

Igazán kedves, aranyos szerethető sorozat, aminek szinte minden epizódját sikerült olyan cliffhangerrel zárni, hogy azonnal látni akartam a folytatást. Meglepően sok WTF-pillanatot tartogatott magában a The Good Place, végig voltak benne nagy csavarok, és a finálé sem nélkülözte ezeket, de ennyire ne szaladjunk még előre.

Mike Schur, a sorozat atyja (a Parks and Recreation és a Brooklyn Nine-Nine készítője) nagyon szépen dolgozta ki és bővítette részről részre a sorozat univerzumát és mitológiáját. Mindig egyre több információt tudtunk a Jó Helyről, hogy mi is ez, és hogy miként működnek itt a dolgok. Ráadásul a karakterek is kedvelhetőek lettek.

Eleanor  már az elején telitalált volt, később csak egyre jobb lett, ahogy próbált jóvá válni. Ted Danson pedig Michael szerepében rettentően szórakoztató volt végig. Melettük Janet volt az, aki már az elejétől jópofa volt. Viszont a többiek elég döcögősen indultak. Chidi nem tűnt izgalmasnak, Tahani inkább volt sznob, mint jó ember, Jianyu szereplése pedig csak furcsa volt.

Igazából jó volt látni, ahogy fejlődnek a karakterek és egyre többet tudtunk meg róluk, persze ehhez nem feltétlenül kellett volna minden részben flashback, de utólag nem érzem gondnak, hogy voltak, nem rontottak az élményen.

Alapjáraton úgy gondolom, hogy a The Good Place egy 7/10-es sorozat lenne, de a finálét annyira durván felépítették, hogy simán feltornázta ezt 8-9 pontos magasságba. Nagyon jól hozták össze a szálakat, teljesen a semmiből jött, ám mégis logikus volt a csavar, hiszen végig sikerült altatni a nézőt, és senki sem számított arra, amit látott.

Tényleg nem nagyon emlékszem, hogy kaptam volna ekkora WTF-pillanatot mostanában. De akkor jöjjenek a spoilerek a fináléról, a tovább mögött. Tovább…

The Exorcist: vége az 1. évadnak

2017. 01. 12. 14:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Uhh, ez a sorozat, főleg a finálé, elég intenzív meló lehetett a színészeknek. Meg a vágóknak is.

A The Exorcist-hez való viszonyomról az 1×07 utáni kritikámban már írtam, ritka az olyan, hogy egy nekem nem tetsző (bár mindenképp elismerésre méltó) pilot után egy új sorozat feltámadjon. Ez most megtörtént, s bár mivel a műfajt nem szeretem rühellem, nagy kedvencemmé sosem vált a sorozat, de a színészeknek és a megvalósításnak köszönhetően, és mert nagyon átgondolt volt, végig néztem. Akik pedig szeretik a démonűzést, illetve William Friedkin filmjét, azoknak egyenesen kötelező.

Rome’s shame come full circle.

A fő sztorit természetesen az adta, ahogy egy család dacol a lányukat megszállt entitással – 10 részen át, de közel sem repetitíven, nem azzal mentek el a részek, hogy fél órán át latinul ordibáltak és pókjárásban közlekedtek a falon. Persze ez sem maradt el, de ezeket a kliséket klasszikus és nélkülözhetetlen elemeket a hangulat, illetve megteremtett, rettenetesen mocskos világ simán ellensúlyozta.

A sima démoni megszállós (és démonűzős) mellett a politikai, vallásos vonal is kiemelt hangsúlyt kapott, bár nyilván ebből sokkal többet is elviseltem volna, és többek között ez a sztori az, ami miatt nem bánnám, ha készülne folytatás.

Ami a legérdekesebb volt a sorozatban, hogy nemcsak tovább gondolta az ördögűzést, hanem még a megszállás mechanikájába is belement, bemutatta az elmében végbe menő folyamatokat. Nyilván ez akár szájba rágósnak is tekinthető, de illett a sorozatban, és hatásos eredménnyel szolgált.

Annak ellenére, hogy nagyon erős fő karakterekkel dolgoztak, sajnos ez a 10 rész nem nagyon volt elegendő a mellék figurák elmélyítésére, pedig nem egyben lett volna még bőven potenciál – például Bennett kriminálisan alulhasznált volt.

Ben Daniels-t már méltattam párszor, nem semmi skálán zongorázott a játékával, nagyon meggyőző volt, egyértelműen ő volt a The Exorcist sztárja, de a végén Alfonso Herrera is fellépett mellé, vagy inkább azt mondom, hogy Tomas karaktere nagyon szépen kikupálódott, köszönhetően annak, ahogy lépésről-lépésre nagyszerűen felépítették. Azt hiszem, hogy a folytatást már csak a “haverpapos” felállás miatt is érdekes lenne látni.

Mint írtam az elején, a The Exorcist-hoz való viszonyunk jó eséllyel a műfajhoz való hozzáállásunkon múlik. Számomra összességében korrekt volt a sorozat (ami, ismétlem, hatalmas szó), és szerintem eléggé elkülöníthető az Outcast-től (ami egyébként nekem ugyancsak bejött, magam sem értem)

Jó eséllyel ennyi jutott a The Exorcist-nek, 10 rész – egy ilyen horrorsorozatnak inkább kábelen lett volna a helye. Aki belevágott, nem hiszem, hogy megbánta volna, hiszen abszolút lezárt a történet, nincs cliffhanger, mindenkinek a sorsa tisztázódott, és nagyjából sejthető az is, hogy kinek merre fog vinni az útja.

De persze bármikor lehet folytatni. Más kérdés, hogy csak parányi esély van a folytatásra, a FOX legkésőbb májusban dönt a sorozat sorsáról, akkor fog kiderülni, hogy feltérképezhetjük-e mondjuk a vatikáni viszonyokat.

The Voice: vége a 11. évadnak – írta Diapolo

2016. 12. 19. 18:11 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika,reality

Nem mondhatom magam nagy tehetségkutató rajongónak, a magyar adásokat pedig kifejezetten utálom, a legtöbb formációt nézhetetlennek és idegesítőnek tartom, de az amerikai The Voice valamiért megfogott néhány évaddal ezelőtt.

Az itthoni változattal szemben ez egy rendesen összerakott műsor, nem a zsűri hisztirohamairól, a nézőkre való érzelmi hatásokról szól, sokkal inkább érzem benne azt, hogy a szereplők énekelni szeretnének és szórakoztatni. Nem állíthatom, hogy a legerősebb évad a 11. volt, de sok okom nincs panaszkodni, amit vártam tőle, azt megkaptam.

A tovább mögött az évadról röviden, nyilván spoilerekkel. Tovább…

Survivor: vége a 33. évadnak

2016. 12. 15. 16:46 - Írta: winnie

21 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika,reality

(Aki be akar szállni a jelen még mindig egyik legjobb sorozatába, reality-jébe, stratégiai játékába, az itt talál tippeket, melyik évaddal érdemes kezdeni – a legjobbak tényleg zseniális élményt jelentenek.)

Ez egy érdekes évad volt. Eleinte azt éreztem, hogy csak csordogál, majd bumm, hozott egy nagyon durva 10/10-es epizódot, de összességében inkább azt mondanám, hogy az emelte ki, hogy kiszámíthatatlan volt. Csupa blindside, nagyon kevés papírforma szavazás, a részek elején sem lehetett sejteni, hogy ki melyik oldalon fog kikötni a végén. Ez pedig nagyon jó a tévénéző szempontjából.

Események szempontjából tehát nem nagyon érhette szó a ház elejét, így maradnak a játékosok. A kezdeti tapogatózás után itt is azt kell mondanom, hogy jó pár emlékezetes arc lett végül, bár kiemelkedni talán csak kettő emelkedett ki (akik vissza is jönnek a 34. évadra). Az emlékezetes játékos azonban természetesen nem ugyanaz, mint a jó játékos.

Voltak és lettek volna emlékezetesebb játékosok, de ahogy az egyik szezonközi kritikában is írtam, nagyon ügyesen kiszavazták őket.
/részlet a 32. évados finálékritikából/

És ezért tartom valahol kiemelkedőnek a szezont, mert marha nehéz volt megnyerni. Talán a Survivor egészére is jellemző, hogy egyre nehezebb sikert aratni benne, mert aki elkezd irányítani, azt azonnal megpróbálják kiszavazni. Idén is folyamatosan hullottak el azok a játékosok, akik hirtelen érdekessé váltak, így simán benne volt, hogy egy ún. lúzer top3 fog összeállni.

De mint sokszor leírtam, ez a zseniális ebben a játékban, hogy nyilván azok a lúzerek, akik kiesnek, és azok a győztesek, akik játékban maradnak. Nem potenciálra adják az egymillió dollárt.

Everyone is a threat.

Idén is hiába voltak nagyon jó spílerek, amint rájuk került a célkereszt, nem tudtak elbújni előle, míg voltak hárman, akik sikeresen megúszták a kiszavazást. Úgy tűnik, hogy manapság már másféle játék kell a sikerhez, és ez még akkor is igaz, ha a döntősök egyáltalán nem tudatosan játszanak úgy. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pitch: vége az 1. évadnak – írta Riggins

2016. 12. 14. 18:51 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

A FOX baseballos sorozata, amely az első nőt állítja központjába, akit leigazolt egy MLB csapat, 10 rész után fejezte be első évadját. Az epizódszám a témából adódóan fontos, hiszen a 162 meccses alapszakasznak csak egy kis szeletét tudja lefedni – mégpedig azt, amikor Ginny Baker beilleszkedik a csapatba.

A Pitch világában ez olyan gyorsan történik, hogy az évad második fele már nem is Ginny különlegességéről szól, hanem sokkal inkább a teljes San Diego Padres szervezetéről. Nyilván Ginny marad a leghangsúlyosabb, de akit csupán a szinopszis tartott távol tőle, hogy egy profi sportos sorozatba belekezdjen, az gondolja meg újra, mert itt az átlag játékosok, vezetők élete is komoly játékidőt kap. Főleg sablonosan.

Szerencsére azzal sem esett a Pitch színvonala, hogy a Ginny körüli felhajtás aránylag gyorsan háttérbe szorult és több szerepet kaptak a körülötte lévők, mert a többség szintén jó karakter. Mike Lawson mint a sokat látott klublegenda nagy találat volt, de a maga szintjén Oscar csapatvezetőként ugyancsak érdekes tudott maradni, akárcsak a veterán mester vagy az ugri-bugri tulajdonos.

(Oké, lehet mondani, hogy Lawsont leszámítva kétdimenziósak a karakterek, de bennük még bőven maradt több, amit az esetleges folytatásban ki lehetne hozni.)

Sanders és Ginny bátyja Will inkább lehúzták a részeket, az ő esetükben tényleg semmi újat nem tudtak kitalálni a százszor látott sport-sablon karakteren kívül, a szándékosan idegesítőre megírt Amelia ügynökasszonyt pedig nagyon vártuk már, hogy Ginny rendesen kiossza, de mind tudjuk, hogy nem fogunk tőle megszabadulni.

A finálénak egyébként semmi finálé hangulata nem volt, valamelyest még a 10. részben is az alapozása ment a történetnek, mintha biztosak lettek volna a folytatásban. A cliffhanger ezzel együtt érdekfeszítőre sikerült és a készítők is megkönnyítik a saját dolgukat azzal, hogy a folytatásban nem kell törekedniük rá, hogy az idővonal reálisnak tűnjön.

A Pitch nem volt kiemelkedő sorozat, de simán nézhető és mivel profi sport közegben játszódik, így valamennyire hiánypótló is. A FOX és az MLB ráadásul megengedte a rendes név- és küllemhasználatokat, ami többet ad hozzá az élményhez, mintha fantom gárdák meccsein járnánk, mint mondjuk a Playmakers-ben.

Az évadra egy kiegyensúlyozott 7/10-et adok, hozzátéve, hogy csak ugatom a baseballt és semmiféle háttértudásra nincs szükség, hogy az ember élvezni tudja a Pitch-et.

Secrets and Lies: vége a 2. évadnak

2016. 11. 01. 21:30 - Írta: winnie

13 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Még most sem hiszem el, hogy komolyan ez lett a megoldás a Secrets and Lies második szezonjában…

Oké, az egy dolog, hogy sokkal, de sokkal jobb volt az első évados bűnügy, de ez előfordul. Viszont annak ellenére, hogy a második szezonban a gyenge kezdés után visszafogták a szappanfaktort és eléggé az esetre koncentráltak (eleinte a titkokra, később a hazugságokra is), ami kezdett jól alakulni, a vége hihetetlenül gáz lett. Nem a gyilkos személye, hanem a megoldás (pff…), sőt, még inkább az indíték (wtf?).

secrets-and-lies-2x10-05

Nem csak maga a bűnügy és annak felgöngyölítése, illetve a megoldás volt jobb az első szezonban, hanem maga a nyomozás is. Ugyanis az S1-ben kiemelt szerepet kapott a kételkedés a néző részéről, nem tudhattuk biztosan, hogy bűnös-e a Ryan Phillippe által alakított főhős. Itt tettei alapján. nagyon hamar egyértelművé vált, hogy Michael Ealy karaktere nem lehet gyilkos, vagy ha mégis, akkor a végén nagy átverésnek (skizoamnéziawtf-nak) kellene lennie.

Arról nem is beszélve, hogy Eric Warner kvázi nyomozóvá lényegült át a szezonban. Szóval hiába hozták át Cornell-t az első szezonból, ő többször is párhuzamosan, képernyőn kívül nyomozott, hogy idővel ugyanarra a következtetésre jusson, mint a főhős, aki eleve kapott (totál váratlanul) maga mellé egy külön bejáratú társat. Ez egyébként jó dinamikát adott a szezonnak, de ettől még elég erőltetett lett.

secrets-and-lies-2x10-01

A sztori javára írandó, hogy elég hamar kinyílt a világ, a nyomozás során sokkal több bűncselekmény és rosszalkodás napvilágot látott, egészen szövevényes lett az összkép – viszont már csak ezért sem ajánlanám azoknak, akik az 1. évad mondhatni meghittségét akarják ismét átélni. Ez a Secrets and Lies nagyvárosi krimi lett, kevesebb intimitással és karaktermomentummal.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…