login |

Posts filed under '2017/18 finálék'

Legends of Tomorrow: vége a 3. évadnak

2018. 04. 18. 14:50 - Írta: superpityu

28 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

…today is the day we’re earn the name Legends! Now, how we sneak out the back?

Nem is tudom, milyen jelzőt használjak már a Legends of Tomorrow 3. szezonjára, mert amit ettől a sorozattól idén kaptunk arra nem hiszem, hogy sokan számítottunk, hiába volt már a 2. évad is hatalmas előrelépés a béna elsőhöz képest.

Egyszerűen hatalmas szórakozás lett a LoT-ból, és pont ez az, amiből szerintem nagyon híján vannak a képregényes sorozatok. Hogy önfeledt módon szórakoztatóak legyenek. Erre itt van ez a széria, ahová összeeresztettek egy csomó, valljuk meg, nem túl jó mellékszereplőt az anyasorozatokból, és olyan kalandokba keverednek, hogy minden héten elismerően tudtam csettinteni a látottak után.

Persze látom én is, hogy olyan logikai bukfencek vannak benne, amiken máshol biztosan felháborodnék, itt viszont könnyedén át tudok lendülni az esetleges paradoxonokon. Nagyon furcsa helyzet ez, mert érzem, hogy nem a több a sorozat egy 7/10-nél, de messze többnek érződik az élmény az írás, a kreatív ötletek és a karakterek miatt.

Mert amikor a történet kicsit megbotlik, akkor bizony a Waverider csapata simán elviszi a hátán a sorozatot. Mindenkinek meg lett a helye a tímben, és idén rengeteg mellékszereplő is bemutatkozott, akikkel valószínűleg számolni kell később is.

A CW-sorozatok rákfenéje egyértelműen szerelmi szálak létezése és kezelésének mikéntje, és mivel itt egy csomó egyenrangú karakterről van szó, így kicsit mindig aggódtam azon, hogy mennyire jól tudják kezelni az ilyen szálakat. Persze az első évadban még ebbe is beletört a bicskájuk, addig itt a 3. évadra nagyon jól adagolták.

A sorozat drámaibb szálát egyértelműen Amaya és Nate kapcsolata adta, akik eszméletlenül jól működtek együtt, mégis minden jelenetükben van egy kis szomorúság hiszen tudjuk, hogy nem lesz a kapcsolatuk sosem boldog happyend. Ettől függetlenül imádnivaló mindkét karakter, sőt Nate egyértelműen az egyik húzókarakterré nőtte ki magát idén.

Persze a többiekkel is próbálkoztak, Ray csajozása kimondottan bejött, az már csak hab a tortán, hogy a kiszemeltjét pont a felesége játszotta. Sara is belekóstolt egy kicsit a magánéletbe, és a fináléban még Zari is kapott kissé furcsa vibrálásokat Jonah Hex-től.

– The rest of us are just…
– Losers. That’s why Rip picked us, Snart, the professor, the stupid hawk-flying-chicken people.

De mitől is szeretem igazán a Legends of Tomorrow-t? Egyértelműen nagyon jól áll a sorozatnak, hogy nem vehető komolyan, sőt önmagát sem veszi komolyan. Persze ezzel együtt beleírják a készítők magukat idétlen helyzetekbe, amelyeket nem biztos, hogy máshol képes lennék ennyire elnézni.

Viszont itt vagyunk a 3. évados kaland után és nem emlékszem, hogy utáltam volna bármelyik percét is ennek a szezonnak. Pedig idén is volt egy csomó idióta húzásuk, és furcsának tűnő megoldásuk. Csak a teljesség igénye nélkül voltak idén rómaiak, vikingek, kalózok a Bermuda háromszögnél, Trójai Szép Heléna, furcsa jövőkép klónokkal, egy idétlen plüssfigura istenítése, ráadásul rengeteg okkult cuccal és Constantine-nal is foglalkoztak idén, ami meglepetésre jól állt a sorozatnak.

Arra viszont nem számítottam, hogy ezt a rengeteg őrületet képesek lesznek egy fináléban olyan gyönyörűen összecsavarni, hogy messze felülmúlják az elvárásaimat. Mert emberek, amit itt a végső összecsapásban kaptunk arra egyszerűen szavak sincsenek.

Amíg a The Flash-ben Barry-nek mindig le kell köröznie az ellenfeleit, az Arrow-ban pedig Olivernek kell betartania az adott ígéreteit, Kara-nak meg ugyanannak az inspirációnak kell lennie, amire National City-nek szüksége van a Supergirl-ben, addig a LoT defektes szereplői minden komolyságot félretéve lehozták az Arrowverse legabszurdabb csatajelenetét, amin még most hangosan tudok röhögni.

Így kell ezt, pedig ezzel képesek lettek volna súrolni a gagyiság határát, de nem egyszerűen nem tudtak idén hibázni, hiába tiszta őrület az egész. De menjünk a spoilerekkel a tovább mögé. Tovább…

This Is Us: vége a 2. évadnak

2018. 03. 20. 21:06 - Írta: winnie

13 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– You guys are so Mike and Molly, I can’t stand it.
– I hate you so much.

Ezt megúsztuk, ezúttal sikerült emlékezetes finálét és jó lezárást írni a szezonnak. Nem mintha sokat osztott vagy szorzott volna a 2. évad megítélése kapcsán egy gyengébb befejezés, de mégiscsak megnyugtató a tudat, hogy a készítők egy majdnem tökéletes évadot tudtak letenni az asztalra. Nyoma sem volt sophmore slump-nak a This Is Us esetében, az pedig, hogy egyetlen rész nem jött be nekem az idei 18-ból, tényleg egyéni ízlés kérdése.

Tényleg nagyon nagy teljesítménynek tartom, hogy a This is Us megugrotta az első évadban saját maga által felállított elég magas mércét. És, mi az hogy megugrotta!

Ez az a sorozat, amiben (szinte) a semmiből felvezettek egy mindig necces örökbefogadós szálat, ami hallatán kicsit húztam a számat a premierben, és sikerült jól alakítaniuk a sztorit. Ráadásul idén úgy döntöttek, hogy egy alkoholista történetet is adnak nekünk, aminél nem sok elcsépeltebb van, és azzal sem volt gond(om). Valahogy nagyon ért önmagához a sorozat, az írók még egy szimpla autóvásárlást is tudtak felemelőnek ábrázolni.

És mindezt úgy csinálják, hogy közben több idősávban kell megállniuk a helyüket, ha lehet azt mondani, koherens történet nélkül (vagy sok kis történettel), ami megint csak nem egyszerű feladat, főleg én szoktam fázni az efféle szerkezettől – és még erre sincs egy rossz szavam sem.

Azt mondjuk nem tudom, hogy miképp viszonyuljak ahhoz, hogy az idősávoknak köszönhetően valakinek a halála sem “végleges”, hiszen korábbról még láthatjuk őt, ahogy láttuk is az egyik főszereplőt, de még az ő sztorija is hatásosra sikerült, és a visszaemlékezések során teljesen természetesen van jelen, miközben hiányának hatását láthatjuk a többi szálon. (A fináléban a “jövős” jelenlétét bevallom, nem éreztem kihagyhatatlannak, talán ez a szál volt az a 2×18-ban, ami annyira nem indított be.)

A zárás egyébként egy esküvő köré épült, megvoltak az érzelmi csúcspontjai, kaptunk egy (feltehetően) hosszabb távon maradó új szereplőt, és a végén pár flashforward-ot is, amik között volt aggasztó (elsőre nem túlságosan villanyoz fel a sztori, de nyilván nem kételkedek az íróknak), kissé rejtélyes, és egy papíron érdekesnek tűnő, járatlan terepeket megnyitó, új szereplőt behozó is.

Személy szerint azonban a “szokásos” régi és mai történetekre vagyok kíváncsi, no meg arra az imént “rejtélyesnek” titulált sztorira, meg eleve magára az “új” karakterre. Másnak nem is kell változnia. (Egy utóiratos tapsot pedig megint küldenék a zenének, ez a pengetős, “tapsolós” hangzás iszonyatosan tetszik.)

How To Get Away With Murder: vége a 4. évadnak – írta Necridus

2018. 03. 18. 16:04 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Ismét 15 részes volt a HTGAWM idei szezonja, és a finálé, ahogy minden évben, most is rengeteg kérdést válaszolt meg – miközben újakat vetett fel. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez egy szokásos évadzáró volt, hiszen idén teljesen máshogy fejezték be a szezont.

Az idei fináléban nem a folyamatos feszültség volt jelen, hanem a nyugalom, és a béke képei, ugyanis úgy tűnt, hogy az évad végére az ismét egymásra találó Keating-csapatunk megkapta a boldog befejezését. Legalábbis egyelőre. A tovább mögött először óvatosan írok, majd egyre több spoilerrel folytatom.  Tovább…

9JKL: vége az 1. évadnak

2018. 03. 14. 16:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– How was play practice?
– Rehearsal. We call it rehearsal.
– Oh. And what do you do in rehearsal?
– Practice.

Na, azt hiszem, hogy az elég beszédes, hogy észre sem vettem, hogy fű alatt befejeződött a CBS többkamerás újonc komédiájának az első évadja, mely nem csak tőlünk nem kapott a kezdése kapcsán sok elismerést, de tőletek sem – legalábbis nem nagyon hallottam történeteket arról, hogy iskolákban vagy munkahelyeken terjedt volna a híre Mark Feuerstein kifejezetten gyenge szitkomjának.

Oké, ez azért annyira nem fair, mert vannak olyan többkamerás, folyton röhögő közönség előtt élőben felvett szitkomok, amik esetében egyszerűen képtelenek vagyunk megállapítani, hogy valami miért vicces. A 9JKL-nél egyértelműen ki lehet hallani a poénokat. Amik alapvetően tényleg poénok is, csak szerintem olyanok, amiken ma már nem nagyon nevetünk, mert jobbakhoz vagyunk hozzászokva.

Hiába szerelemgyereke a sorozat a Feurstein-házaspárnak, hiába alapul személyes tapasztalatokon, az egész túlságosan rutinszerűen van megírva, mintha nem nagyon erőlködtek volna azon, hogy valami olyat tegyenek le az asztalra, amin látszik, hogy komoly munka van. “Poénnak hangzik? Akkor maradhat.” (Nyilván ebben is bőven van meló, sok késő estébe nyúló írás és poentírozás, de…) Ráadásul valamiért iszonyatosan túlgesztikuláltak mindent.

Az 1×16 annyiban legalább finálénak érződött, hogy kaptunk egy új szereplőt felvezető cliffhanger-t, és megjelent benne a főhős volt felesége, de egyébként minden változatlan volt benne, valóban akár ezt a részt is meg lehetne nézni a pilot után, annyira figyelnek arra, hogy meglegyen a többkamerás reset, amire minden epizód elején sor kerül a műfajt képviselő sorozatok zömében.

Bár itt a végére még némi színészkedéssel kapcsolatos sztori is befért, azért ebből lehetett volna több. Az egyedül helyes döntés a sorozat kapcsán tényleg az volt, hogy az utolsó 8-9 részből már csak kettőben szerepelt Albert Tsai. Hátha rádöbbentek arra, hogy mekkora antitálentum. Ezért mindenesetre nem sok értelme volt állandó szereplőnek megtenni a pilot után.

Kevin (Probably) Saves The World: vége az 1. évadnak

2018. 03. 13. 18:30 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Knock it off, universe!

Elég sok volt az írnivalóm az ABC idei évadra leköszönő, természetfölötti dramedy-jéről, szóval azok egy részét egy finálé előtti írásban összegeztem, és nagyjából arra jutottam, hogy a Kevin nagyon szerethető (főleg a színészei miatt) és az egyik legviccesebb idei országos újonc, aminek sem az átívelő sztorija, sem az epizodikus motorja nem túl erős – előbbi elég muszájnak tűnik, utóbbi meg esetleges.

Így most elég a finálét véleményeznem, de… nem sok mindent lehet róla írni, mert a végére bevitt egy perces”fordulat”, a kvázi cliffhanger tette csak évadzáróvá az 1×16-ot, semmi más, a sztori bármelyik részbe elfért volna.

A random sztori persze kapcsolatos volt a 3. Righteous megtalálásával, és talán valamit meg is tudtunk arról, hogy ez mivel jár Kevin részéről, bár ezek az emlékezetkiesések még mindig elég rejtélyesek (és feleslegesnek tűnők), de mint írtam, a mitológia eddig is a sorozat gyenge pontja volt számomra, és ez most sem változott. (Lehet, hogy a tét hiányzott? Mert a segítségek igazából aprók, és nem érezzük át, hogy mi rossz történne akkor, ha Kevin nem segít. Oké, mindenféle kellemetlenség érné őt, szóval nem nagyon tehet mást, de akkor is.)

I wanna hit you in the face with this wrench so bad.

Annak viszont most és korábban is örültem, hogy a régebben “megmentettek” feltűntek a folytatásban is, bár segíteni, csak az első találatnál segítettek be. Az efféle visszacsatolások teszik valóságosabbá ezt a világot és a karaktereket, jelzik, hogy azok nem csak egy történet kedvéért léteznek – még többször is elviseltem volna némi váratlan közreműködést.

A fináléban angyalos szálhoz Leslie Jones jött asszisztálni, de az ő jelenléte sem adott hozzá sokat, sajnos, egyszerűen képtelen vagyok átérezni Yvette vagy Dave “tragédiáját”, hiszen még mindig szinte semmit sem tudunk az ő hátterükről, eleve az egész koncepció, meg ami történik velük ködös számomra.

Ettől még persze tök jó volt nézni hetiben vagy akár darálva is egy (főleg az 1×10-től) feelgood és tényleg humoros sorozatot, még akkor is, ha a humornak sokszor az egyszerűbb végét (ld. fizikai gegek, verbális hülyülések) fogta meg a Kevin (Probably) Saves The World, hiszen nem voltak magasztos céljai, csupán egy meleg, érzelmes, családi, bár olykor infantilisnek ható romantikus történet elmesélése, és talán ezért is működött nálam ennyire.

Szóval, ennyi volt a Kevin első szezonja. És szerintem az egész sorozat is, de máskor is tévedtem már. Túl fogom élni a kaszát, ha arra kerül sor, de azért bizakodom egy 2. évadban, mert tényleg nagyon jó volt nézni.

Nice.

The Gifted: vége az 1. évadnak

2018. 03. 01. 14:50 - Írta: superpityu

7 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy X-Men ide vagy oda, a The Gifted nem tudott több lenni egy közepes sorozatnál. Tele volt rengeteg potenciállal, de olyan ritkán engedték el magukat a készítők, hogy néha rossz volt nézni, mennyire idétlenül írtak konfliktusokat a karakterek közé.

Szóval a széria a filmekből ismert képregényes univerzumban játszódik, csak éppen a mutánsok eltűnése után. Cserébe itt van a „Mutant Underground”, ami egyfajta menedékként szolgál a menekülő, képességekkel rendelkezőknek.

A recept a régi és igazából a történet sem túl formabontó. Egy család áll a középpontban, ahol a gyerekekről kiderül, hogy mutánsok, és mivel mutánsnak lenni nem bűn, viszont a képességeket használni már igen, így egy nem túl kedvező esemény után természetesen menekülniük kell a törvény elől a hőseinknek. (A kezdésről hárman is írtunk, megoszlottak a vélemények.)

Igazából pluszt az adhatna a sorozatnak, hogy Apu a kormánynak dolgozott, de nem, egyszerűen azon kívül, hogy egy két lábon járó információs pult, szinte semmi mást nem hoznak ki ebből. Cserébe még Anyu is borzasztóan idegesítő, ami nagy szó, mert Amy Acker talán először idegesített a pályafutása során.

Viszont a gyerekekkel nincs sok gond. Kimondottan megkedveltem őket, még akkor is, ha Andy sokkal gyengébb karakter Lauren-nél, hiszen tele van olyan tulajdonságokkal, amelyek miatt sokkal inkább ragaszkodik hozzá a néző, mint a többi Strucker-hez.

A mutánsokat segítő szervezet tagjaira sincs miért nagyon panaszkodnom: Polaris kötelezően kemény, Eclipse rettentően tipikus, de egye fene, nincs vele baj. Dreamer telitalálat, Thunderbird viszont elég szürke maradt végig. Blink pedig akár jó is lehetett volna, ha el tudták volna dönteni, hogy mit szerettek volna a karaktertől.

A „gonoszok” oldalán ott volt Turner ügynök, akit annyira túltoltak, hogy semennyire sem mozgattak meg az indítékai. Viszont Dr. Campbell nem volt egy rossz karakter, igazi könyörtelen mocsok volt, akit lehetett utálni.

Ha viszont megkérdezitek, hogy miről szólt az első évad, akkor basszus gondolkoznom kell rendesen, mert mindenhová nyúlt egy kicsit, hogy aztán valami képlékeny masszává váljon. Lényegében a főszál elvileg egy bizonyos Hound-program leállítása akart lenni, de aztán belekaptak valami másik vonalba, meg egyébként is elraboltak, eltüntettek valakit minden második epizódban, akit meg kellett menteni újabb két részen keresztül – manapság így divat országos sorozatot készíteni.

Ja és az utolsó részekre behoztak pár új karaktert is, akik felvezették a folytatást, amiben a jön a Hellfire Club, ami azért van olyan érdekes adalék, hogy maradjak a The Gifted mellett. Pedig a finálé elég csapnivaló volt, ahogy kifutott a sztori elég keserű szájízt hagyott bennem. Spoilerekkel folytatom a tovább után. Tovább…

The Amazing Race: vége a 30. évadnak

2018. 02. 22. 21:10 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika,reality

We picked a wrong detour.

Ez aztán nem semmi utolsó rész volt! Vagyis helyesbítek: ez aztán nem semmi utolsó előtti rész volt! Abban azt hiszem, minden megvolt, amit egy TAR-néző vár a versenytől. És szerintem a zárással is sokan elégedettek lehetnek, de én (és ez teljesen független attól, hogy a győzteshez pozitívan vagy negatívan viszonyulok) annyira nem voltam. Élveztem, izgalmas és szórakoztató volt, de.

De. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Ja, még előtte: jó évad volt, de beigazolódott a kezdeti gyanúm, miszerint az erős csapatok hozták a papírformát. Hogy is írtam a 30×03-nál? “Pozitív oldalról egyelőre három csapatról tudnék elképzelni döntőt (ki lehet találni, kikről)” – nos, láttuk a top4-et. Tovább…

Crazy Ex-Girlfriend: vége a 3. évadnak

2018. 02. 20. 15:01 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

I have some things to say, and it’s gonna be brutal.

Nem, nem kell aggódni, ugyanis a Crazy Ex-Girlfriend harmadik évadjának második fele legalább olyan jó volt, mint az első. Az utolsó előtti rész például az évad egyik legjobbja volt szerintem. Az már egy más kérdés, hogy az évadfinálé ehhez képest picit csalódást keltő volt – 8-9/10 körüli szezonátlaghoz képest, a zárás nem volt több 7/10-nél.

A sorozat erőssége, az ötletes képi megoldások és az olykor elszállt, de mindig frappáns dalok mellett, még mindig egyértelműen a jól megírt karakterekben rejlik. Ez lehet, hogy az elején nem volt ennyire egyértelmű, de mostanra sikerült elérniük az íróknak, hogy mindegyikük kapjon annyi árnyalatot, hogy még az irodai kis hármas csipet-csapat se csak kizárólag biodíszletként és egysoros poénforrásként szolgáljon.

Továbbá van nekünk egy szerethető antihősnőnk Rebecca Bunch személyében, aki elsőre egy önző és manipulatív, őrült nőnek tűnhet, aki sose tudja hol van a határ. Valójában azonban ennél sokkal összetettebb személyiséggel rendelkezik, és amellett, hogy hatalmas szeretetéhsége van, még a saját problémáival is meg kell küzdenie.

Három évadon keresztül követtük, ahogy rosszabbnál rosszabb döntéseket hoz, amiket azzal igazolt, hogy ő csak szerelmes. És valahogy tényleg mindig megúszta, hogy valódi felelősséget vállaljon vagy valaki komolyan felelősségre vonja ezekért a tetteiért. Egészen mostanáig.

This time I truly wanna be held responsible for my actions.

Az évad íve most is szépen meg volt, érezhetően tudták a készítők már a kezdetkor, hogy honnan hova akarnak eljutni. A probléma azzal volt, hogy 13 rész erre kevés volt. A tovább mögött spoileresen kicsit kifejtem, hogy ez miért is volt ez kevés.

Tovább…

The Good Place: vége a 2. évadnak – írta Lantaar

2018. 02. 13. 19:58 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Egy ideje már érlelődik bennem egy írás, ami rendszerint upfronts idején jut eszembe, amikor olvasgatom az újonnan berendelt pilotok pár soros leírásait. Évről érvre egyre gyakrabban kap el az az érzés ezek kapcsán, hogy “jó, jó, ez jól hangzik, de ezt mégis hogy a francba fogják az első évad után folytatni a sorozatot (már ha nem kaszálják el) anélkül, hogy vagy unalmasan elnyújtanák, vagy drasztikusan át nem dolgozzák az alapfelvetést?”

És bizony ez volt az első gondolatom, amikor a The Good Place-ről olvastam.

Aztán jött az első évad. Amíg az első felében csak simán érdekes volt, ahogy az alapszituációt bővítgették, illetve a világot építették, addig a második felében sorra hozták a jobbnál jobb csavarokat, amik folyamatosan változtattak ez egész felálláson. Majd lecsapott ránk a finálé, amiről nehéz nem szuperlatívuszokban beszélnem. Szinte tökéletesen működött és egy olyat csavartak a történeten, amivel akár végtelenségig resetelhették volna azt.

Helyette “csak” úgy 800-szor lettek resetelve mire elindult az évad lényegi része. De amint ez megtörtént, a történetet ugyanolyan csavarosan folytatódott, mint az első szezonban. És itt rejlik a sorozat legnagyobb erőssége. Nem igazán vannak benne hangosan röhögős poénok, inkább csak erőteljesen mosolygósak, viszont ennyire intelligens, kigondolt és tudatos világépítést nagyon ritkán látni. Nincs olyan rész, ami ne lenne tele (többnyire ügyesen elhelyezett, elrejtett) vizuális gegekkel, amiket élvezet felfedezni

Emellett pedig még egy hatalmas erőssége van, az pedig a színészek. Kiemelkedően jó gárdát sikerült összehozniuk, amit az S2 csak még jobban megerősített. Mindenki kivétel nélkül jó volt, nem igazán tudnék csak egy valakit kiemelni. Ráadásul még jó vendégszínészeket is szereztek, mint például Maya Rudolph, vagy Jason Mantzoukas.

Nem meglepő módon módon szerintem is ez az egyik legjobb országos szitkom. Simán megadok a második évadra is egy 8.5/10-et. Kíváncsian várom, hogy a már berendelt harmadik évad milyen irányba viszi tovább a történetet, mivel a finálé ismét csavart egy hatalmasat az eddigi helyzeten.

The Mayor: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is?

2018. 02. 12. 20:01 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Az ABC nem törte magát, hogy az előre tervezett ütem szerint leadja a rapperből lett polgármesteres komédiájának első évadból megmaradt négy részét, de mivel az 1×10-1×13-as epizódok utat találtak a netre (nem néztem utána, hogy máshol ment le, vagy netre tolta fel a csatorna), ezért el tudjuk varrni a sorozatot. Ami hivatalosan ugyan nem kasza, de ha valami műsorról lekerül, akkor azt általában 2. évadra sem akarják megtartani.

Mivel országos szinten 22 részben gondolkodnak a készítők, így nyilván az 1×13-nak sem volt finálé szaga, bár valamilyen szinten jelentős dologról szólt, hiszen az egyik állandó szereplőből képviselő lett, hiszen megürült egy hely. A konfliktust pedig az okozta, hogy ketten (anyu és TK) is hajtottak a posztra.

Maga a sztori érdekes is lehetett volna, de ahhoz több részre el kellett volna húzni, jópofa kérdéseket végigrágni a kampány során, pikáns szituációkat teremteni, de 20 perc alatt csak annyira futotta, hogy feltették a kérdést, hogy a polgármester kit fog támogatni, az anyját vagy a legjobb havert.

A gáz az egészben (és talán a sorozatban is) az volt, hogy nem csak az kérdést teszik fel (kit?), hanem folyton el akarják magyarázni, hogy mi lehet a válasz (anyu vagy TK) – mintha nem lennék tisztában a választási lehetőségekkel. Vagy amikor Jermaine Leforge azt mondja, hogy kevesebb melója lesz az asszisztensének, akkor muszáj volt hozzátoldani, hogy “aki én lennék”, nem nézik ki a nézőből, hogy pontosan tudja, hogy nincs asszisztense?

Ehh. Valahol ebben a komédiában ott volt valami, de ez az összecsapott zárás és szájbarágás is csak közepes, vagy annál egy árnyalattal gyengébb szintre volt jó. És az a véleményem sem változott az első részek óta, hogy Brandon Michael Hall a világon semmit nem adott hozzá a főhős karakteréhez. Kedvelhető volt (mint sorozat), helyenként jópofa (mint a sorozat), de zömében színtelen (mint a sorozat). Pont a két jelölt, anyu és TK volt csak pozitívum, Lea Michele karót nyeltsége és eminens mivolta is csak az első 23 alkalommal volt vicces, idővel repetitívvé vált.

Valor: vége az 1. évadnak

2018. 02. 09. 14:57 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Valahova nagyon rohantak a készítők ezzel a fináléval, mintha nagyon sebtében akarták volna elvarrni a szálakat, hogy a kitartó nézők elégedettek legyenek a zárással, ezért jó sokat ugráltak időben előre, hogy gyorsan elhadarják azt, ami kell a tervezett történet teljes elmeséléséhez. Így a végeredmény is nagyjából hű volt a kezdéshez: gyenge, nem túl érdekes.

Mindkét szálon (a kimenekítősön és a terroristáson) természetesen jött a menetrendszerű hepiend, ami majdnem mindenféle feszültségtől mentes volt, a bomba kapcsán pedig még erőltetett is, és az sem volt meglepő, hogy fény derült a dominók tulajdonosainak személyére – akiről eddig nem tudtunk hivatalosan, annak a személyében is kábé biztosak lehettünk, mert EZ TÉVÉ, nem HBO, akiről pedig tudtunk, szánalmasan tipikus módszerekkel lett csőbe húzva.

Mondhatnám, hogy valahol furcsa, hogy mind összeesküvés, mind lebuktatás terén ennyire nem futotta normális ötletekre a készítőknek, de igazából azt vettem észre, hogy az általam az elmúlt 2-3 évben látott konspirálós sorozatok közül csak nagyon kevésnek sikerült újat mutatnia, szinte mindegyik ugyanazt a korlátozott eszköztárat használja. Ez 10 éve remekül működött volna, de azóta annyira meg lett csócsálva a műfaj, hogy folyton ugyanazokhoz a panelekhez nyúlnak.

A Valor-t nyilván a katonai aspektussal lehetett (volna) feldobni, de az az igazság, hogy a helikopter pilóta főszereplőkkel még inkább leszűkítették a mozgásteret. Most is egy neccesnek mondható helikopter eksön volt a részben, aminek kábé annyi volt a tétje, hogy megmenekülnek-e a főszereplők vagy szörnyű halált halnak. Ha ennyire bináris a felállás, akkor hol a bizonytalanság, az izgalom?

Arra viszont kíváncsi lennék, hogy a készítők szeretik a szerelmi háromszöges felállást, vagy a CW adja parancsba, hogy minden sorozatába szerelmi drámákat kell tolni – ebbe speciel nem nagyon hiányzott. Mármint az évad során még rendben van, hogy levezetik a magánkapcsolatokat, látjuk azok evolúcióját, de a végén a nulla payoff, annak a lehetőségnek a lebegtetése, hogy minden kezdődhet előre, elég hülye döntés az írók részéről.

Ha valakit a sorozat sorsa érdekelne, annak annyi, hogy nyilván nem biztató, hogy nem kapott +9 részes berendelést az eredeti 13 mellé, de a fő sztorik lezárásra kerültek, elvarrták a szálakat, de mind az összeesküvős vonal megkapta a folytatási lehetőséget, mind pedig a két főhősnek körvonalazták a jövőjét, szóval már most lehet látni, hogy merre menne tovább az esetleges 2. szezon.

Más kérdés, hogy a látottak alapján csak arra lehet számítani, hogy a szappanfaktor még erősebbé válik, illetve, hogy ezt az átívelős sztorit inkább epizodikussá alakítják (minimális átíveléssel), és akkor a sorozat végképp elveszti az egyetlen dolgot, ami még megkülönböztette a többi országos, katonai drámától.

The Brave: vége az 1. évadnak

2018. 02. 07. 21:32 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Az idei országos katonai sorozatok közül az inkább epizodikus szerkezettel és minimális magánélettel bíró The Brave két hét alatt leadott dupla fináléval, azaz kvázi egy tévéfilmmel tudta le első szezonját az NBC-n, nagyjából egyszerre az átívelésre és szappanra építő CW-s Valor-rel együtt, míg a CBS-es, karakterizálós SEAL Team majd valamikor tavasszal köszön le egy 22 részes első évad után.

Azt kell, hogy mondjam, a zárás láttán egy kicsit pozitívabb irányba változott a véleményem a sorozat kapcsán, de lehet, hogy csak azért, mert tudtam, hogy mire lehet számítani, és még mindig ott tartok, hogy ha választanom kéne, akkor inkább a SEAL Team mellett tenném le a voksom, de magam sem tudom, miért. Talán mert az elemzős megközelítés és a konstans monitorbámulás annyira nem vonzó számomra.

Egy kis átívelés érkezett tehát az idei utolsó két részben, és némi hátteret kapott Anna Heche karaktere James Tupper segítségével, de ha lehántjuk a meghackelt tengeralattjárós sztoriról a díszítést, akkor egy elég tipikus epizódról beszélhetünk a megszokott taktikai megközelítéssel, ami csak a plusz infók miatt lesz hosszabb, de egyébként sem látvány, sem történet tekintetében nem hozott sok pluszt, bár a tét a szokottnál talán nagyobb volt.

Ami meglepett, hogy nem a “katonázáson” volt a hangsúly, inkább nyomozgattak és próbálták tőrbe csalni a rosszfiút (ezeket az elméletben jól hangzó, de a gyakorlatban sokszor nem működő, feltételezésekre alapozva végül biztosra menő megoldásokat sosem szerettem, mert mi van, ha a célpont nem a profiljának megfelelően viselkedik?), a végén az eksön inkább tessék-lássék jellegű volt.

A viszonylag snassz és kiszámítható lezárásba egy minicsavart dobtak csak be, hogy pár perccel később le is rendezzék, így a finálé végül melankolikus kamu cliffhangerrel fejeződött be, az egyik legtipikusabbal.

Aki akar katonásdit nézni a tévében, annak mindenképp ajánlott vagy a The Brave vagy a SEAL Team (attól függően, hogy mennyi magánéletre vágyik), de én továbbra is ott vagyok, hogy előbbi egy percig sem hoz lázba és pörget fel. Ha egy kicsit intenzívebbek lennének az akciók és nem csak egy-kétlépcsősek, akkor talán lenne keresnivalója. Bár lehet, hogy a monitorokat bámuló elemzős aspektus miatt, amit bármikor be lehet dobni deus ex machina-ként, akkor is passzolnám.

Folytatás… talán lesz ősszel.

Previous Posts