login |

Posts filed under '2017/18'

Második blikk: Reverie

2018. 06. 08. 14:50 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2017/18,kritika

Hát, ez a sorozat valami nagyon céltalan – az 1×02 nagyjából hozta azt, amit a pilot, csak 2-3/10-es szinten. Igazából azt sem tudom elhinni, hogy valakinek a “szenvedély projektje”, azt sem, hogy a tavaly a Reverie-t berendelő NBC az egész fejlesztési folyamat alatt lelkesedett érte, és azt sem, hogy a színészek szívből imádják, pedig a tweet-jeik erről tanúskodnak.

Értem én, hogy el lehetett adni azzal, hogy minden rész egy újabb és újabb álomvilágot jelenít meg, egy újabb rejtélyt, hogy vajon miért ragad valaki ebben a mesterséges környezetben, hogy a virtuális valóság aktuális, hogy az elidegenedés és a világból való “kiszállás” érdekes témakör, de nem érzem azt, hogy a világnak szüksége lenne még egy Stitchers-höz hasonló sorozatra. (Annyi a különbség, hogy itt nem egy halott, hanem egy kómás agyában járkálnak.)

Nyilván jól is elsülhetett volna a Reverie, én is szeretem azokat a sorozatokat, amiknek minden egyes epizódjában segítenek egy bajba jutott illetőn, hogy aztán valamivel felemelővel záruljon a feelgood történet, de ez a két rész nagyon fapados volt, mind a megoldandó problémákat, mind pedig magukat a megoldásokat illetően is.

Az 1×02-ben Sarah Shahi egy varázsige kimondásával most egy nő fejébe került bele, mert annak a szíve rendetlenkedett mesterséges álma közben (eleve az ilyen cég, ami minden héten halálközelbe taszítja a kuncsaftjait, hogy működhet? hogy lehet tiszta az alkalmazottak lelkiismerete?), ami egy veszélyes kémsztori, amiben nyomokat követve juthat el valakiig (na, ki lehet az?), miközben green screen előtt rohangál.

A kötelező titkolózások után (mert az nem megy, hogy az ügyfél elárulja rögtön, hogy miért nem ébred fel…) megoldás ismét snassz lett, s ugyan próbáltak az érzelmekre hatni, de az áldozat bemutatása elég vékony volt, hogy törődni kezdjünk vele. A való világban pedig eközben továbbra is megvoltak a látomások, elhangzott a ‘derealization’ kulcsszó, és cseppet sem gyanús módon Mara, a főhős kapott egy gyógyszert, hogy szedje azokat.

De kit izgat, ha ez valami fene nagy összeesküvés, ha mindenki a Mátrixban van, ha még a főhős sem túl érdekes, de a mellékszereplők végképp nem azok? Ehh, mindegy, nagyon gáz látni a #peakTV korában egy Reverie-t.

A Reverie folytatásában

2018. 06. 01. 15:10 - Írta: human

Add comment | kategória: 2017/18,video

Bár a sorozat szerintünk gyengén kezdett, de a koncepciójában azért látszik némi lehetőség valami jobbra. Talán a tovább mögötti 1×02-es promó és szezonelőzetes ebből fed fel egy kicsit. Ha más nem, kiderül, hogy vizuálisan mennyire van ott a szeren a sorozat.

Tovább…

Pilot-mustra: Reverie – 1×01

2018. 05. 31. 21:30 - Írta: winnie

30 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Általában, ha kritikát is akarok írni valamiről, akkor a nézés közben kiírok pár hívószót, mondatot, gondolatot, amit mindenképp meg szeretnék említeni a posztban, nehogy elfelejtsem. Ezt csak azért írom most le, mert az NBC új sorozatának nézése közben egyszer sem kellett felemelnem a tollat. Ez persze azt is jelenthetné, hogy beszippantott és lekötött a Reverie, de sajnos nem erről van szó.

Valami iszonyatosan snassz volt ez a kezdés, ami felvázolta egy működőképes alapötlet koncepcióját és bemutatta a szereplőket, valamint pár lehetséges történetszálat, de ezen kívül szinte semmit sem csinált, érdekeset legalábbis biztos nem. Gyorsan meg is néztem két külföldi, premierekről szavazós oldalon, hogy a nézők miképp értékelték a pilotot, és mindkét helyen (szokás szerint) 40-50%-nyi néző 5/5-ösre hozta ki. Jól van.

REVERIE – 1×01 – 4/10

Ha nem lenne folyton szómenésem, akkor tényleg nagyon röviden le lehetne rendezni ezt a kritikát, hiszen csak azt kéne elmondanom, hogy a heti motorja a sorozatnak az, hogy a főhős (kábé, mint a Stitchers-ben) bemegy olyan emberek saját virtuális világába, akik nem akarnak kijönni onnan, és “kihozza” őket. A pilotban is ezt teszi. Kideríti, hogy miért is akar a VR-ben maradni a heti alany, majd rábeszéli, hogy “ugyan, jöjjön már ki.” Ennyi.

Erre mondom, hogy valami rémisztően snassz volt a kezdés – azt meg sem említem, hogy mivel győzte meg őt Mara, az egykori túsztárgyaló, mert bárki képes lett volna ilyesmire, nem kellett volna ehhez speciális embert keresni. Ennél csak jobb lehet a folytatás, és ezért sem fogok lemondani a sorozatról, főleg, hogy az 1×02-ben már nem fog a fél epizód arra elmenni, hogy az alaphelyzetet lefektessék és a karaktereket bemutassák.

Bővebbre fogva még annyit érdemes elmondani a sorozatról, hogy a Reverie egy virtuális világ szimulátor, melyben az ember kialakíthat saját magának egy világot, újra élhet emlékeket, találkozhat emberekkel az életéből. Azonban a Reverie kezelői azt veszik észre, hogy egyre többen ragadnak bent (önszántukból) a VR-ben, miközben a valóságban bekómáznak, ezért próbálják meg kihozni őket. (Ugyebár nem vet jó fényt a dolog a cégre.)

A főhőst egykori rendőrségi felettese szervezi be, aki már a cégnél dolgozik, mellette még a fejlesztőt és egy programozót ismerünk meg, valamint egy lehetséges vevőt, hogy legyen a karakterdráma mellett is átívelés – a drámát a Sarah Shahi által alakított Mara tragikus múltja szolgáltatja, akit ez a múlt a Reverie-nek köszönhetően még kísérteni is kezd, hogy elültesse a bogarat fülünkbe és kételkedni kezdjünk abban, hogy mi a valóság és mi szimuláció. (Remélem, nem arra megy ki a játék, hogy a pilottól kezdve Sarah Shahi a VR-ben van.)

A sorozat egyértelműen a koncepciója miatt lehet érdekes, ha izgalmasan mutatják be a Reverie-ben, mint szimulátorban rejlő lehetőségeket, hiszen azok kapcsán a kőkemény expozíciónak használt pilot csak némiképp megkapirgálta a felszínt. Nyilván a hangsúly a heti ügyeken lesz, amiket a személyes szálak lassú pödörgetésével fognak kiegészíteni, bár az efféle koncepciók szoktak a 2. évadtól full high concept-be átmenni.

Azonban potenciál ide vagy oda, ez a kezdés annak ellenére nem jött be, hogy szeretem az “emberek segítős” sorozatokat. Nem találtam rossznak, csak totál érdektelen esettel operált (az érzelmi háttér abszolút nem jött át), és meglepett, hogy mindössze ennyit akartak megvalósítani benne, hogy ezzel akartak nézőt fogni. A 3. rész után szerintem újra fogok jelentkezni, remélem, hogy az “ügyek” érdekesebbé válnak.

Reverie: minden, amit tudni kell a sorozatról

2018. 05. 30. 16:50 - Írta: winnie

15 comments | kategória: 2017/18,ajánló,kampány,video

Éééés az utolsó új országos sorozat is bemutatásra kerül a 2017/18-as évadból. Azt hiszem, hogy az utolsó, mert most nem marad nyárra premier, mint a Marlon vagy a Midnight, Texas esetében. Igen, a Reverie is NBC-s sorozat, és aki azt hinné, hogy ez az időpont a biztos halálra való ítéléssel egyenértékű, annak jelzem, hogy a két említett másik sorozat is folytatódik a 2. évaddal. Szóval.

Többet nem is nagyon akarok írni a sorozatról, szerintem bőven elég látni a szereplőket (4 veterán sorozatos arcot kapunk), illetve tudni azt, hogy nyomozós lesz, és virtuális valóságos tematikájú, szóval vagy le fogja nyűgözni a nézőt, vagy csak parasztvakítás lesz. A lényeg, hogy elég nagy luftot lehet rúgni az effélével.

A tovább mögött, a plakát alatt egy rövid promó, három hosszabb interjús bemutató és 3 pilotrészlet.

Tovább…

Délelőtti videó 1.: Reverie

2018. 05. 20. 09:42 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2017/18,video

Most már csak pár nap és indul Sarah Shahi virtuális valóságos nyomozós sorozata az NBC-n. A rövidebb előzetesek után most itt a hosszabb is a tovább mögött, 2 percből talán már lejön az, hogy bepróbálós-e a sorozat.

Tovább...

Délelőtti videó 1.: Reverie

2018. 04. 22. 09:15 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2017/18,video

Na, ez elég hosszú szülés volt. Ahhoz képest, hogy az NBC tavaly májusban rendelte be Sarah Shahi virtuális valóságos sorozatát, az csak idén május végén kerülhet képernyőre. Nem tudom, mennyire emlékeztek a sztorira, itt írtunk róla bővebben, sőt, egy éve egy hosszabb előzetes is kikerült hozzá. A tovább mögött az első két, új tévés promó nézhető meg hozzá. Bepróbálós?

Tovább...

Második blikk: The Crossing

2018. 04. 16. 16:40 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2017/18,kritika

A pilotkritikánál inkább a kommentek között filóztunk azon, hogy mi lesz az ABC időutazós, 48 jövőemberes sorozatának a fő csapása, és hogy vajon csak a high concept-ben és a jövevények számában hasonlít a Lost-ra, vagy másban is?

Nos, úgy tűnik, hogy ebben is lesznek flashback-ek. Vagyis flashforward-ok. Mármint a jövőből érkezettek múltját láthatjuk majd – ami a jövőben játszódó jeleneteket jelent. Talán, ha a pilotban belebegtették volna ezt, és nem az 1×02-t indítják a 2180-as kiírással, akkor többen visszatértek volna. Persze dicséretes, hogy nem akarták telezsúfolni a kezdést, de csaliként jól funkcionált volna.

Szóval kaptunk Lost-os flashback-eket az egyik kiemelt karakterről, és jövő héten kiderül, hogy ez vajon visszatérő szál lesz-e vagy sem, illetve, hogy csak róla tudunk-e meg tudni pár dolgot, vagy a többi jövőmenekültről is. Tippre utóbbi lesz a helyzet, de ha már erre a vázra akarják felfűzni a narratívát, akkor igazán lehetne érdekesebb a történetmesélés. Mert a mostani flashback sztori elég zsenge volt, inkább csak infót adott nekünk pár, a jövővel kapcsolatos dologról.

Márpedig, ha így folytatják, akkor azzal csak le fogják lassítani a sorozatot. A kétszintes történetmesélés ugyanis hiába ad hozzá apránként a mitológiához, illetve ismertet meg minket a jövővilággal, ilyen formában csak egy 3 perces expozíciót fog kiváltani, amiben ledarálhatták volna, hogy kik is a csúcsragadozók, főemlősök a 2180-as években, mi az a járvány, és miért menekülnek el az emberek.

Sajnos előjött ebben a második részben az efféle sorozatok egyik bosszantó jellemzője is, a titkolózás, amit akkor igencsak utálnak a nézők, amikor arra szolgál az egész, hogy konfliktust generáljanak. Ezúttal két olyan szituáció is volt, amit megakadályozhattak volna a karakterek, ha megbeszélik a dolgokat vagy bíznak egymásban, de inkább a másik utat választották, s lőn erőltetett konfliktusok.

A 2. rész után is azt mondom, hogy bőven nézhető a sorozat (1×02: 5/10), de továbbra is megkérdőjelezem a saját nézésem jogosságát, hiszen még mindig nem láttam benne semmit, ami igazán biztató lett volna, vagy arra utalna, hogy valami újat hozna. Aki viszont kellemes, komfortkajára vágyik, annak lehet, hogy be fog jönni. Azért, mert annyira ismerős. És, ha később majd mégiscsak eltér a fősodortól, annál nagyobb lesz az öröm.

Második blikk: Splitting Up Together

2018. 04. 12. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2017/18,kritika

I was eyefucked by a squirrel!

Az Alex, Inc.-es második blikkben már írtam arról, hogy pont ellentétesen ítéltük meg human-nel a két friss ABC-s komédiát (bár az ő 5 és 6 pontja, valamint az én 6 és 2 pontom azért közel sem képvisel akkora különbségeket), és én a dán alapokkal rendelkező Splitting Up Together mellett tettem le inkább a voksomat, ami az 1×02-vel (7,5/10) bizonyított is, valahogy nagyon bejön ez a sírva nevetős (oké, mosolygós), erősen keserédes stílus.

A keserédesség pedig abból fakad, hogy egy szétszakadt családot látunk, ahol Anyu és Apu elvált, de egy háztartásban élnek a gyerekeik kedvéért. Szomorú a sztori, de szerencsére szó sincs arról, hogy egy fedél alatt, szótlanul merednek egymásra, hiszen egyrészt heti rotációt alkalmazva egyszer egyikük, egyszer másikuk foglalkozik a gyerekekkel (eközben a másik a vendégházban él, és totál “szabad”), másrészt pedig nem ellenségek, hanem továbbra is barátok, jól kijönnek egymással. Csak az a fránya romantika…!

– I’m sorry. I’ll see you next week.
– Thank you. I appreciate the…
– I was talking to the blanket.

A csavar az, hogy (legalábbis egyelőre) fogalmunk sincs arról, hogy az egykor ideálisnak számító házasság miképp romlott el, mi sodorta el egymás mellől a szülőket úgy, hogy már vagy két éve nem volt köztük intim együttlét. De ez talán nem is érdekes, ez a kérdőjel is a szituáció tragikumára erősít rá, miközben a Splitting Up Together inkább a jelenre próbál koncentrálni, és arra, hogy miképp próbálják ezt a dolgot működőképessé tenni a szülők.

Szokni kell az alaphelyzetet, miszerint a romantikus komédia végén, sőt, a stáblista után pár évvel kapcsolódunk be a sztoriba, amikor már csak lakótársaknak számítanak a főhősök (és még csak nem is laknak szó szerint együtt), akiknek nem tudunk nem szorítani, egyrészt annak érdekében, hogy találjanak megint egymásra, másrészt azért, hogy sikeresen boldoguljanak az önálló életükben.

És fura felállás közben persze bőven adódnak aranyos helyzetek, félreértéseken alapuló poénok egymás között és a nagy világban is, ahol Lena és Martin egyedül próbál boldogulni. Ráadásul a sorozatnak van egy barátos aspektusa is, hiszen a mellékszerepekben ott van egy vicces dinamikával bíró jóbarát házaspár (akik totál összeomlanak, hogy kedvenceik szétmenni látszanak), valamint Jenna Fischer karakterének nővéreként az általam inkább drámákban látott Diane Farr is, aki anno mégiscsak a The Job-bal futott be.

A jópofa alapfelállás általában a családi komédiák rákfenéjén, a gyerekeken csúszhat el, és a pilotban inkább a két szülőre koncentráltak, így annyira nem voltak emlékezetesek. Viszont a második részben, amikor Apu volt a családfő, az idősebb lánytestvér már kiemelésre kerül, és ő a savanyú képével és a feminista hozzáállásával remek humorforrás, főleg a két fiútestvér társaságában. (A gyerekek az 1×02-ben egyébként azért is jobban bejöttek, mert Apuval kissé lazábbra vehették a figurát.)

A pilotnál egyébként a sorozat furcsa, feszélyezett awkward-sága okozott nekem gondot, főleg Jenna Fischer játéka, de belerázódtam, amikor jobban megértettem a figurát, aki amellett, hogy mintaanya próbál lenni, nagyon vágyik valakinek a közelségére, el is kezd randizni, hogy később talán rádöbbenjen, hogy nem is ez hiányzott az életéből.

A Splitting Up Together-t nekem a kiszámíthatatlanság mellett egyértelműen a fent említett keserédesség, a humorban rejtőző tragikum adja el, és bár adja magát, hogy a sorozat a két felet idővel egymás irányába tessékelje, a készítők is mondták, hogy nem ez a szándékuk, a sorozat éppen attól különleges, hogy külön élnek, mégis egymás közelében.  (Azon most túllépek, hogy a gyerekek számára mennyire egészséges a koncepció, szerencsére csak egy tévésorozatról van szó.)

Második blikk: Alex Inc

2018. 04. 11. 18:10 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2017/18,kritika

Pár hete az ABC két új komédiát mutatott be, a családi Splitting Up Together-t Jenna Fisher és Oliver Hudson főszereplésével, valamint a családi/munkahelyi Alex, Inc.-et Zach Braff-fel és Michael Imperioli-val.

Mindkettőről írtunk pilotkritikát, mindkettőt human követte el, és bár mindkét sorozatról nagyvonalakban ugyanazt gondoltuk, egymáshoz képest ellentétesen értékeltük őket. Az tiszta sor, hogy egyik sem az erős poénokra, a nagy nevetésekre épít, mindkettő érzelmesebb, de human az Alex-ben érezte a potenciált, inkább az jött be neki, a Splitting-et leírta az első rész után, annak a stílusa nem vált be nála. Na, én pont ellentétesen gondoltam, szóval ezért mindkettő kap is egy második posztot.

Mondjuk az egy dolog, hogy írok egy posztot az Alex-ről, csak azt nem tudom, hogy mit írjak róla, mert már kommentben is kifejtettem, hogy valami tudhat ez a sorozat, hogy már a 2. percben nem érdekelt, hogy mi történik benne. Komolyan nem tudom, de rém érdektelennek tűnt már a kezdés is, pedig csak annyi történt benne, hogy a főhős megpróbált pénzt szerezni a vállalkozására egy pénzembertől.

Utána persze megismerjük a családját, és kiderül az is, hogy az egész sorozat kvázi arról fog szólni, ahogy Alex arról készít podcastet, hogy hogyan indít be egy podcastes vállalkozást (pedig a nagy vágya valami true crime széria volt, oknyomozással), de valójában az, hogy mi a vállalkozása tárgya érdektelen, csak random, vállalkozós sztorikat kapunk: befektetőt akarsz szerezni, meg egy munkatérben dolgozik más idióta startupokkal.

A munkahelyi csetléseket botlásokat (amiket egy fogalmatlan rokon-üzlettárssal és egy nagyon teperő producerrel követ el) némi családi szállal dobják fel (vagy húzzák le), de az még a munkahelyi sztoriknál is kevésbé működik. Lehet, hogy azért, mert Braff-et nem érzem hiteles apának? Nem tudom. Pedig a pilotban, amikor a rádiós előadási stílust prezentálja a gyerekeinek, az nagyon jópofa, szóval érzi a dolgot, de valami mégsem stimmel. A színészet?

Nyilván nem egy röhögős sorozat akar lenni az Alex, Inc., hanem inkább mosolygós, aranyos, érzelmes, szerethető darab, de nálam hiányzott belőle minden hiteles szívközeli dolog. Alex kislányának a stílusa azért jópofa, Deirdre, a producerlány (Hillary Anne Matthews) zseniálisan aranyos és vicces, de még ők sem képesek feldobni a totálisan érdektelen körítést.

A sorozat semmi rosszat vagy hajmeresztőt nem csinál, de országos komédia pilotot az évadban ennyire még nem utáltam, és a kezdés 2/10-e után a folytatás sem volt sokkal jobb (3/10), szóval részemről ennyi volt ez a sorozat.

Pilot-mustra: Roseanne – 10×01

2018. 04. 10. 20:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Oké, egy vallomással tartozom, egy pillanatig sem hittem volna, hogy pozitívan fogok nyilatkozni a Roseanne-ről, hiszen az 1988 és 1997 között kilenc évadot megért, teljesen hagyományos (többkamerás, színpadon, élő közönség előtt felvett) munkáscsaládos szitkomot abszolút nem ismertem, és a legtöbb kortársából kiindulva, ha ismertem volna, sem jött volna be nekem.

Klasszikus családi komédiáról van szó, aminek a fő helyszíne a családi ház, ahonnan már kirepültek a 90-es évek óta a gyerekek, viszont az idősödő, immáron nagyszülő házaspárhoz nemrég visszaköltözött két saját gyerekével az egyik lányuk, és másik két gyerekük (egyikük szingli, a másik egy gyerekes apa, akinek a felesége katonaként szolgál külföldön) is gyakran visszajáró vendég.

ROSEANNE – 10×01 – 6/10

Fura, de annak ellenére, hogy teljesen tipikus (klasszikus) a Roseanne felállása, egyáltalán nem tűnik dohosnak, olyannak, ami a kilencvenes évekből maradt volna ránk. Nyilván nem lesz hirtelen újító vagy szörnyen friss, de bőven megüt egy mai hangnemet, és még a karakterekből fakadó poénok sem mindig kiszámíthatóak, hiszen ezeknek a 20 évig tetszhalotti állapotban lévő szereplők nem mindig úgy reagálnak a mai dolgokra, ahogy azt feltétlenül várnánk. Fejlődnek, vagy mi, még vaskalaposságot tekintve is.

Persze a készítők mindent meg is tesznek azért, hogy aktuálisak legyenek, az első részben például kiemelt szerepet kap a politika, azon belül is az, hogy a főhős/címszereplő Trump-szavazó, hiszen ő munkahelyeket ígért. Mindez szül is némi feszültséget a családtagok között, de semmi komolyabb társadalompolitikai vonatkozást nem erőltetnek, a folytatásban már inkább mellékvágányos marad a téma, habár teljesen nem tűnt el egyik részben sem.

Később egyébként szóba kerül sok olyan téma, ami a kilencvenes években a 200+ epizód alatt nem jöhetett elő, mint például a béranyaság, a gender nonkonformitás, sőt, még az időskor is, azonban amellett, hogy a karakterek mai nézeteit megismerjük a mindent körbeölelő szál továbbra is a család marad, mert Conner-éknél mégiscsak minden oda vezethető vissza az eddigiek alapján.

Jó látni, hogy mennyire egy hullámhosszon van a szereplőgárda, amit sokat hozzáad a sorozathoz, én azonban azt a szentségtörést megejteném, hogy számomra pont Roseanne karaktere az, aki nem hiányozna akkor, ha kiszállnék a sorozatból. Aláírom, a legjobb poénokat ő kapja, és Barr stílusa olykor nagyon jól működik, amikor mellékesen, faarccal szór el valami alázást vagy pikírt megjegyzést, de nála érzem leginkább azt, hogy túljátszik, hogy csak egy tévés karaktert hoz. (Mondjuk John Goodman és Sara Gilbert eleve előnnyel indultak nálam, ők régi favoritok.)

Még véletlenül sem tettem le a hajamat a Roseanne-től, de jobban fogadtam, mint a Will & Grace felélesztését. Azzal sem volt gondom, főleg miután megnézve pár régi részt sokkal kevesebb utálattal közelítettem felé, viszont fel sem merült benne, hogy folytassam. A Roseanne esetében viszont nem volt ellenemre a második és a harmadik rész megnézése sem, és azok is hozták nagyjából a kezdés szintjét, legalábbis gyengébben biztos, hogy nem sikerültek.

Nyilván az, hogy működik a sorozat, a karakterekben keresendő, akiket nem kell alapozni, hiszen már teljes mértékben megrajzoltan érkeznek – még azok számára is, akik hozzám hasonlóan nem ismerték őket. Persze bevontak a képbe pár gyereket is (akiket ugyancsak elég élesen megrajzoltak), a veterán Roseanne-es Sarah Chalke pedig új szerepben tűnik fel, ugyanis a karakterét játszó régi színész is visszatért, de velük sincs gond, sőt, az ő sztorijaik (Chalke-é és főleg Mark-é) adnak igazán muníciót az első részeknek.

Hirtelen nem tudom, hogy van-e most nézős többkamerás komédiám (épp ideje lenne már egynek!), de ha nincs, akkor sem biztos, hogy megmarad a Roseanne, azonban egy darabig még maradni fogok, s ki tudja, talán még az évad végére is elérek, a kilenc rész nem olyan sok.

A The Crossing folytatásában

2018. 04. 09. 22:13 - Írta: human

9 comments | kategória: 2017/18,video

Az ABC high-concept scifi sorozatának premierjéről már írtunk, most a tovább mögött megnézhető mi várható a folytatásban.

Tovább…

Pilot-mustra: The Crossing – 1×01

2018. 04. 08. 21:13 - Írta: winnie

45 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Nice to be back on top of the food chain.

A beharangozóban már leírtam a fő gondomat ezzel az ABC-sorozattal: ha 10 évvel ezelőtt érkezett volna, akkor oda meg vissza lettem volna a koncepció hallatán, és szerintem a pilot is nagyon bejött volna. Ma csak vállvonogatva vártam a sorozatot (azért enyhén érdekelt), és az 1×01-gyel sem volt gondom, maximum annyi, hogy a világon semmit nem kínált, ami alapján azt kéne gondolnom, hogy nem a hasonló high concept sorozatok kliséit fogják újramelegíteni benne.

Nem akarok spoilerezni sokat a kritikában, mert aki nem ismeri az alapsztorit, annak legalább lesz felfedeznivaló a pilotban. Az időutazós aspektus említése mondjuk kikerülhetetlen, főleg, hogy nem fognak utazgatni benne, csak most került sor egy exodus-ra, azonban van egy kiemelt szál, amit kifehérítve még leírnék, mert tudom, hogy sokak számára válóok lehet, míg mások talán épp ezért kezdenek majd bele: genetikailag felturbózott emberek, vagyis kvázi szuperképességek. Na?

THE CROSSING – 1×01 – 6/10

Egy tengerparti kisvárosban vagyunk, ahol a seriffet riadóztatják valami furcsaság miatt, a víz ugyanis egy holttestet sodort a partra. Kisvártatva azonban kiderül, hogy nem csak egy test, hanem több tucat (száz?) járt így. És az is, hogy némelyik test tulajdonosa nem halt meg, van 47 túlélő. A nagyon furcsa jelenségre pedig még furcsább magyarázatot adnak: egy háború elől menekültek. Egy háború elől, ami Amerika területén zajlik. 150 évvel később, a jövőben.

A rengeteg halott és túlélő persze a Nemzetbiztonság figyelmét is felkelti, szóval helyszínre is küldik az embereiket, akik a törvény helyi őreit arrébb tessékelik, mondván ők is boldogulnak az üggyel. A menekülteket pedig elhelyezik egy táborban. Mi eközben némelyiküket jobban is megismerjük (persze így is elég felületesen csak), és elmondásaik alapján kialakulhat egy kép is a 2170-es évekről – már persze akkor, ha nem hazudnak.

Ennyi az alaphelyzet, amit még azzal egészítenek ki, hogy egy gyerekét kereső menekülő nő a part helyett egy halászhajón tér magához, így neki önállóan kell alkalmazkodnia a jelen világához. Persze már a fentiekből lehet sejteni, hogy mindez nem ilyen egyszerű, nem szólhat a sorozat az együttélés problémáiról, kell valami “gonosznak” is lennie, így kerül képbe egyrészt az összeesküvés, másrészt pedig az, ami elől menekültek a jövővilágból.

Újdonság? Az nincs. Nyilván el lehetne intézni azzal a sorozatot, hogy a Resurrection (Les Revenants / The Returned) is ugyanezt csinálta, csak halottaiból feltámadó emberekkel, vagy hogy a The 4400-ben is a semmiből tűntek fel emberek (csak nem a jövőből, hanem a múltból, viszont…, khmm), de csak a hasonló alaphelyzet nem jelenti azt, hogy a folytatás is ugyanazon a csapáson fog haladni.

Na, de akkor merre tart a sztori? Az időutazásos aspektus nyilván ennyi volt, ez egyirányú útnak tűnik, maximum még mások is jöhetnek a jövőből, de a fő konfliktus a jelenre kell, hogy szorítkozzon. Kérdés, hogy ez mennyi érdekes sztorit rejt magában, azon kívül, hogy a karakterek próbálnak egymás mellett élni és megismerni egymást, azon agyalva, hogy kit mozgathat esetlegesen hátsó szándék.

Oké, nyilván a kiemelt szál a menekültekhez fog kapcsolódni, hiszen ez igencsak aktuális téma manapság. Ki tudja, talán arra sem kell sokat várnunk, hogy kiderüljön a származásuk a közvélemény előtt, akkor pedig láthatjuk azt a pikáns alapfelállást, hogy miképp áll hozzá Amerika az amerikaiakhoz, akik nem máshonnan, hanem egy másik korból érkeztek. Az egésznek lehetnek érdekes politikai vetületei is (milyen jogok illetik őket?), de szerintem, aki befizet a sorozatra, azt nem ez a vonal fogja beindítani.

Viszont az ígéreteken (és a megannyi kérdésen) kívül másba a The Crossing esetében nem nagyon lehet kapaszkodni. Kapaszkodjunk a karakterekbe? Igen, Steve Zahn mindig is szimpatikus arc volt, tipikus kisember, akit el akarnak nyomni, de majd összeszedi magát, neki biztos, hogy lehet szurkolni, Natalie Martinez és Sandrine Holt pedig elég sok helyről ismerős lehet, a többiekből viszont még csak morzsákat kaptunk, ők biztosan nem fognak megtartani egyelőre senkit.

Akkor most mi legyen? Már csak a hangulat miatt is nyilván kap még két részt a sorozat, és remélem, hogy fognak valami olyasmit villantani benne, amire felkapom a fejem, de nagyon kétlem, mert rengeteg kiemelt szereplőjük van (csekk a stábfotót), ami jó pár szál mozgatását kívánja meg, ami viszont lassabb építkezést, és még lassabb infóadagolást tesz csak lehetővé, így kisebb az esély arra is, hogy hamar kerüljön sor “villantásra”.

Mint írtam korábban, ez a rákfenéje ennek a rejtélyes, összeesküvős high concept műfajnak, ha valaki rögtön kezdésnél nem törekszik arra, hogy a sorozata más legyen, mint a többi: hiába vannak mondjuk új és eredeti ötletei, az ember megnézi az első részt és azt mondja, hogy been there, done that, ezt már ezerszer látta, és a generikus kezdés miatt nem fog kitartani, hogy lássa, tényleg valami újszerűt kap az első évad végére. Egyszerűen túl sokszor égettük meg magunkat azzal, hogy ilyesmiben bíztunk, és koppantunk.

Previous Posts