A Fringe kapcsán jutott eszembe a jelenség és majd megmondjátok, hogy mennyire létező a fogalom. Vannak olyan sorozatok ugyanis, melyek önmagukban nem képesek a nézőket leültetni a képernyők elé – ergó sokak számára annyira nem érdekesek. Viszont, ha éppen ül a néző a tévé előtt, akkor nem is nagyon kel fel, ha éppen ez a sorozat kezdődik – ergó van annyira érdekes, hogy másodszándékból csekkolja a tévénéző.

Tudom, nekünk a net előtt viszonylag ismeretlen a jelenség, hiszen nem vagyunk sorrendiséghez kötve, de aki a tévét nézi, annál igenis számít, hogy egy sorozat mi után következik. Amerikában a nézettségek megítélése nem csak az abszolút számoktól függ: ugyanazon a csatornán lehet siker is, bukás is egy 6,5M-s nézettség (erről a témáról írtunk bővebben, de szokás szerint nem találom a linket), hiszen van, hogy önmagában a 6,5M jó szám, viszont egy 25M-s műsor mögött botrányosan rossz.

Viszont vannak olyan sorozatok, melyek a(z általában fix) felvezetések mögött jól tartják meg a nézőket, ezek általában a felvezetésre műfajban hasonló szériák, melyek könnyen veszik át a tévé előtt ülő nézők zömét. Ők lennének az utánfutó sorozatok, amelyek a felvezetést jól tartják meg, azonban önmagukban életképtelenek.

Egy gond van csak a definícióval, hogy általában csak annak első felét lehet bizonyítani (”jól tartják meg a nézőket”), az életképtelenséget nem, hiszen, ha egy páros jól működik, akkor általában nem bontják meg, így sosem tudjuk meg, hogy egy sikersorozat mögötti sorozatot önmagáért néznek a nézők, vagy csak azért, mert lusták felállni a kanapéról…

Napjaink tipikus utánfutó sorozata a Brothers & Sisters, melyet immáron 4. éve vezet fel a Desperate Housewives, melynek jól tartja meg a nézettségét, de önmagában az ABC nem merte még kipróbálni, pedig ilyenkor a felvezetéssel egy másik újonc sorozatot is jól be lehetne járatni. Jellemző, hogy annak idején a DHW a Grey’s Anatomy-t vezette fel, de olyen jól, hogy idővel a GA már jobban teljesített, mint a DHW (ld. most a CSI és a The Mentalist esete), így az ABC “egy élet – egy halál” alapon ki is próbálta a kórházsorozatot a legdurvább, csütörtök 21.00-s időpontban, aminek eredménye a CSI trónfosztása lett.

Példa rengeteg lehet még az utánfutásra, elég csak a CBS hétfői komédiablokkjára gondolni, amikor a Two and a Half Men mögött vagy féltucat sorozat ért el korrekt eredményt, de sem a New Adventures of Old Christine, sem a Rules of Engagement nem tudott szerdán túl sok nézőt leültetni a tévék elé. A jelenlegi TAAHM-követő, a The Big Bang Theory, persze más tészta, hiszen már korábban is bizonyította életképességét, sőt, jelenleg is veri a TAAHM-et a fiatalok között, szóval…

Tipikus utánfutó sorozat volt a tavaly elkaszált (egyébként remek) Without a Trace, mely 4 évadon át lubickolhatott a CSI mögött, s tartott meg annyi nézőt, hogy mindenki örüljön. Aztán az 5. évadban a Shark kedvéért jött egy vasárnapi kitérő, majd megint visszakerült csütörtökre, biztonsági megoldásnak, hogy aztán tavaly kedden lehelje ki a lelkét. Pedig, ha marad csütörtökön…

Ugyancsak jó példa a Will & Grace, mely a 3-7. évadjában a Friends mögött hatalmas siker, az egyik legnézettebb szitkom volt, majd miután eltűnt a Friends, már a kutyát sem érdekelt a sorozat, jött is a kasza. És mindez a Fringe miatt került szóba, ugyanis az mind a House, mind az American Idol után remekül megélt (igaz, utóbbi mögött már neccesen tartotta a nézőket), s most a Lie To Me-vel is ez a helyzet, a fenti két sorozattal so-so elvan, de… ki tudja mi lenne vele egyedül?

És persze itt jön az obligát kérdés: valaki volt már részese ennek a jelenségnek? Ki utánfutózott? Mert megvallom, engem érdekelne a filozófiai háttér: ha X sorozatot nézem Y évadon át és az napot, időpontot vált, akkor nincs benne a rendszeres nézőben, hogy kövesse? Pedig az lenne a logikus.

Ja, és: érdemes-e életben tartani az ilyen sorozatokat? Mert a szívem azt mondaná, hogy igen, de…

Ehh, még mindig degradáló, pejoratív a hangzása a “darálás” szónak, de idővel hozzá fogunk szokni. Vagy már hozzá is szoktunk. Sőt, ha beírom a Google-be azt, hogy “darálás”, akkor az a sorozatos fogalmat hozza az élre. Ez azért nem semmi, szerintem. (A “tömbösítés”-pártiak közben zúgolódnak.)

Nosza, ássuk elő az eredetet. Itt írtam a darálás fogalmáról 3 éve, utána human ecsetelte az előnyeit és hátrányait. Mit ne mondjak, jó olvasni az ős-kommenteket a fogalomnál, azt hiszem ekkor indult el a fogalom, a darálás zsargonjának igazi elterjedése.

De vajon ki az atyja a szónak? Erre emlékszik valaki? Honnan jött? Az ős sorozatos fórumokban már jelen volt? Aki nem ismeri a linket, érdemes csekkolnia, hiszen onnan nőtt ki a blog, a topiknyitóm 2003. novemberére datálható. Anyám…, nem ma volt. Vajon köztünk vannak a régi kommentelők? (Lehet, hogy csak az én perverzitásom, de abszolút oda vagyok a régi kommentek olvasásáért, legyen az saját vagy másé. Nosztalgia rulez! Jó látni, hogy akkor mi volt a menő.)

Vissza. Szóval, vajon miért nem sikerült ennek mintájára még több sorozatos kifejezést elterjesztenünk – akár a blogon, akár szélesebb körben. Gyakran ér minket az a vád, hogy angolul írunk, sok szakszót használunk, de általában azért, mert soknak nincs magyar megfelelője. A cancel-re a kasza már elég sokszor előfordul, no de ott a feelgod, a spinoff, a crossover, a pilot vagy a sitcom. (Mosolygós? Testvérsorozat? Átjárás? Pilótafilm? Szitkom?)

Ha már a Reality Hell-nél előkerült a fogalom és én vagyok megdöbbenve, hogy a blogon eddig csak egyszer, valamikor 3,5 éve volt róla szó a Playing It Straight kapcsán. Sokféle valóságshow van: együttélős, versenyzős, egy foglalkozásban teljesítős, párválasztós, dokureality és persze hoax.

Hoax-, vagy átverős reality, ahol a lényeg az, hogy a versenyző(ke)t vagy a többi résztvevőt valamilyen módon átverik és ez jelenti a szórakozást a nézőnek – és persze az, amikor a végén lehull a lepel az átverésről. Olcsó, gonosz, de nagyon mulatságos lehet a végeredmény – afféle kandikamera, csak itt az átvert tud a kamerákról.

Ezekben a show-kban legtöbbször színészek alakítják a beépített embereket és gyakran maga a végtermék is egyféle reality-paródia.

• Ilyen hoax-reality volt (talán az első) a The Joe Schmo Show, melyben az átvert játékos heteket töltött egy Big Brother-szerű bentlakásos reality-ben színészek és megírt forgatókönyvön alapuló események társaságában. (A 2. évad párválasztós reality volt hasnló alapon.)
• My Big Fat Obnoxious Fiance: Ara-para címmel itthon is látható volt ez a reality, melyben egy lánynak meg kellett győznie a családját, hogy hozzámegy a nem túl kellemes vőlegényhez – itt tétje is volt a játéknak.
• My Big Fat Obnoxious Boss: The Apprentice-paródia, üzletember reality, mindenféle megalázó és vicces feladatokkal.
• The $25 Million Hoax: a “játékos” elhitette a környezetével, hogy megnyerte a lottó főnyereményt, 25 millió dollárt.
• Space Cadets: itt a győzteseknek űrutazást ígértek.
• Superstar USA: American Idol-paródia, ahol a legrosszabb énekeseket juttatták tovább, a legjobbakat meg kiejtették.
• Invasion Iowa: William Shatner elhiteti egy kisváros lakóival, hogy ott valódi filmet forgatnak és abban statisztálhatnak.

A leírásból gondolom lerí, hogy elég ellentmondásos műfaj, sokan behánynának ilyesmi láttán, minden hoax-reality moralizálásos viták ezrét teremti meg – más viszont jól szórakozik. Az alapszitukból adódóan ezekből nem is nagyon lehet második évadot készíteni, bár egy-két kivételtől eltekintve a legtöbb nem aratott nagy sikert.

Egyébként még a hoax-ok közé tartozhatnak még a színészmentes, de egyéb módon átverős reality-k, mint a Joe Millionaire (a lányok egy milliomosért vesengenek, aki valójában szegény, mint a templom egere), az Avarage Joe, ahol a párválasztós reality-re készült modell 15 teljesen átlagos és/vagy csúnya pasival randizhat, vagy a There is something about Miriam, ahol a Nagy Ő-ről kiderült, hogy nem igazi nő,” csak” transznemű.

Sőt, valahol a fent említett Playing It Straight (nőért férfiak) vagy a Boy Meets Boy (férfiért férfiak), amelyek randizós reality-k, de a versenyzők között vannak melegek és heterók: az egyik műsornál az egyik csoport hajt a Nagy Ő-re szerelemből, a másik csoport pedig azért akar a döntőbe jutni, hogy pénzt nyerjen, a másiknál fordítva. Itt a főszereplő Nagy Ő nem tudja, hogy van, akinek nem tiszták a szándékai vele.

Részemről az áldoksi a lehető legkreatívabb mozis és tévés műfaj - meg is érdemli, hogy kapjon egy bejegyzést, ha már a Parks and Recreation kapcsán ismét előjött. A definíció egyszerű és földhözragadt: az áldokumentumfilm vagy -sorozat olyan dokumentarista jelleggel, eszközökkel, interjúrészletekkel, archív felvételekkel forgatott mű, mely nem valósághű, hanem teljes egészében kitaláció. (Ez viszont nem mindig esik le a nézőnek.)

Annak idején nekem Rob Reiner 1984-es klasszikusa, A turné (This is Spinal Tap) volt az első áldoksi-élményem, ami ugyan tetszett, de nem tudtam hova tenni. Majd idővel egy éjszaka az RTL Klub leadta a film egyik írójától, Christopher Guest-től a Guffmanre várva (Waiting for Guffman) című filmet és menthetetlenül elcsábultam. (Előbbi egy zenekar pályáját dolgozza fel, utóbbi meg egy kisvárosi színpadi előadás készítéséről, s akinek van Cinemax-a, az május 1-2-án láthatja is.)

Innentől kezdve Christopher Guest-et felvéstem kedvenceim közé, s elkezdtem keresni a filmjeit: jött a Nem kutya (Best in Show), az Egy húron (A Mighty Wind) és az Oscar-vágy (For Your Consideration) – elfogult vagyok, mindegyik bejött, nyilván köszönhetően a kábé azonos szereplőgárdának is.

S persze Guest mellett egyébként is utánanéztem a műfajnak és megtaláltam pár klasszikust, Tim Robbins-tól a Bob Roberts-et, a cseh Olajfalók-at (Ropaci) vagy a magyar Az igazi Mao, a dettó magyar Leptinotarsa, avagy privát nyomozati anyag a krumplibogár titokzatos feltűnéséről Magyarországon, valamint Woody Allen-től a Zelig-et, a Fogd a pénzt és fuss!-t (Take The Money and Run) és A világ második legjobb gitárosát (Sweet and Lowdown). Ja, és persze a legalapabbat ne feledjük: a belga Veled is megtörténhet-et (C’est arrivé prčs de chez vous).

Ezek mind-mind nagy kedvencek lettek, s tényleg nem tudom, hogy maga a műfaj olyan, hogy azok használják, akik jó filmeket készítenek, vagy csak nekem jön be ennyire a mockumentary, hogy mindenevő vagyok azon belül.

És itt jutunk el a sorozatokig, ahol természetes, hogy a The Office-szal kezdünk, annak ellenére, hogy a Vészhelyzet, az Elnök emberei vagy az X-akták is készített “forgat a tévéstáb”-is epizódokat, de a The Office teljes egészében hozza az áldoksi stílust, akárcsak a követői, a Parks and Recreation (mindkettőnél tévéstáb forgat a munkahelyen) vagy a The Comeback Lisa Kudrow-val (itt kamerákkal kísérnek egy volt sorozat, kvázi ál-dokureality), melyet olykor megemlítek, mert még mindig nem ismert annyira, mint azt megérdemelné. Sőt, a Comedy Central COPS-paródiája, a Reno 911 is ide tartozik. (Meg a két rajzfilmes reality, a Drawn Together és a Total Drama Island meg…)

Nyilván sokak sok címet tudnak mondani (mondjatok, a komment erre van), melyek közül a legismertebbek a műfaj melléksodrára tartozó az E/1-es kamerázós filmek, mint az Ideglelés (Blair Witch Project), a [rec], a Cannibal Holocaust, a Cloverfield, A Holtak naplója (Diary of The Dead) vagy a Karantén (Quarantine). Sőt, az inkább álinterjús jellegű Borat és a júliusban bemutatásra kerülő Brüno is megemlítendő, épp úgy a Da Ali G Show, melyből származik a két álinterjús karakter, valamint a nemrég itthon is bemutatott Emberre támadt az eb (Dog Bites Man).

Ja, igen, az ősatya, Orson Welles is megérdemli az említést, hiszen ő készített túlzottan is élethű rádiójátékot H.G. Wells Világok harca című könyvéből még valamikor a 30-as évek végén. Ha valakinek pedig ezeken kívül is van ajánlata, ne fogja vissza magát.

Csak úgy eszembe jutott, hogy a junkie-ság egyik fokmérője lehetne, ha valaki egy sorozatban gyakran használt kifejezést a való életbe is átvesz – ez igaz volt a régi amerikai tévés időkre, a kérdés, hogy manapság is vannak ilyen idézetek, mondások? Olyan dumák, hogy hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy beleívódtak saját szókincsünkbe?

Persze odaát egyszerűbb lenne ilyesmin elmélkedni, hiszen magyar ember általában magyarul beszél (oké, én mindig azon kapom magam, hogy angolul káromkodom, magyarul nem szeretek trágárkodni), kérdés azonban, hogy ez azt is jelenti, hogy egy jó sorozatos dumát annak szinkronizált verziójával vesz át?:)

Megvallom, gondolkodtam, hogy a témával kapcsolatban elsütöm alapfogalomnak a catchphrase fogalmat, mint bármely médiában gyakran szajkózott kifejezést, de valójában nem minden catchphrase olyan, amit az ember átvenne saját használatra (ld. “geráppá” vagy “na, mi a helyzet?” vs. “live long and prosper” – használja valaki az utóbbit IRL?).

Egyébként, ha valakit érdekel, itt a Top100 tévés catchphrase. (Annak meg pacsi, aki tudja, hogy honnan van a cím.)

Másnéven Fourth Wall. A délelőtti videó kapcsán jutott eszembe a sokak által gyűlölt, de mások által (plédául általam is) imádott jelenség. A Negyedik fal az a láthatatlan elválasztó fal, ami a színpadot elválasztja a közönségtől, amin keresztül látjuk a történéseket, s amin keresztül a játszott karakterek nem látnak minket.

Azonban mi van, ha egy karakter, legyen színházi, mozis vagy tévés, tisztában van a közönség létezésével, ha átlát a Negyedik falon? Ha tudja, hogy ő nem létezik a valóságban, mindössze egy színdarab, film vagy tévésorozat szereplője? A technika már az ókori színházban is előfordult, mint ahogy filmekben is nem egyszer kibeszélnek a nézőnek (mindenki fel tud idézni egy-egy Mel Brooks-filmet, mondjuk az Űrgolyhókat, ahol lefejelik a kamerát, olvassák a forgatókönyvet, sőt a film kalózverzióját is megszerzik), s természetesen a tévés műfajoktól sem idegen a megoldás, gondoljunk csak némely Monty Python-szkeccsre.

Az azonban nem túl gyakori, hogy egy sorozat szereplői evilági dolgokról beszéljenek: a mostani sorozatok közül nagyjából a Boston Legal ilyen, hogy szereplői tudnak arról, hogy tévésorozatos karakterek – erről human már sokszor írt. Volt, hogy szóba került, hogy elkélne valami neves vendégszereplő, mert épp sweeps van és kell a nézettség vagy, hogy a 2. részben bemutatkozó újaknak a premierben kellett volna előjönniük, sőt, nem egyszer a sorozat időpontváltásait is szóba hozzák.

Régebbi sorozatok esetében, pedig ott a Simlis és a szende, lásd a délelőtti videót, ahol az írók nagyban sztrájkolnak, a karakterek meg nem tudnak mit mondani szöveg híján. De egyébként is, a sorozat nevezetes volt az efféle kikacsintásokról, hiszen volt szereplő, aki a múlt heti béna nézettség miatt (ő mondja) elő sem akart jönni, van hogy valamelyik filmes stábtag bekerül egy jelenetben (egy kellékes elcseni a gyilkos fegyvert), sőt, még neves vendégszereplők is olykor valódi nevükön szólítják egymást.

De nyilván napestig lehetne sorolni a példákat más sorozatokból is, filmekből, képregényekből, számítógépes játékokból a példákat, mint ahogy az efféle Negyedik falas-effekteknek többféle variációja is akadhat.

És, hogy végképp leszámoljak az összes szindrómával, jöjjön Fonzie, aki annak idején a Happy Days-ben átugrotta a cápát. Fonzie (Harry Winkler) csak egy mellékalakja volt a sorozatnak, de olyannyira kinőtte magát, hogy a készítők egy időben még át is akarták nevezni a sorozatot Fonzie’s Happy Days-nek.

Egy nagyon jól megírt karakter (vagy az érdektelen főkarakterek) vagy egy remekbeszabott színészi alakítás eredményezi általában a Fonzie-szindrómát, ami valóban csak annyit takar, hogy egy mellékkarakter kinövi magát főszereplővé és fontosabb lesz, mint az addigi főkarakterek és előjön a klasszikus “már csak miatta nézem a sorozatot” megjegyzés.

Gondolom mindenkinek beugrik valaki (Spike? Latka? The Janitor? Jack & Karen?), de az annales-ek Steve Urkel-t (és az őt alakító Jalel White-ot) említik alappéldának. Itt a fényképe, majdnem mindenkinek ismerős lesz: a karakter a Family Matters egyik mellékalakja volt, de kinőtte magát, neki is köszönhető volt, hogy a sorozat 9 évadot megért (később feltűnt a Full House-ban (Bír-Lak) és a Step By Step-ben (Egyről a kettőre) is.) Azóta már nincs ennyire geek van és például a Boston Legal – 3×20-ban is mellékszerepelt, mint olvasom.

Inkább szappanoperás fogalom, de azért egy röpke említést érdemel. Darrin Stevens a Bewitched című sorozat egyik fő karaktere volt (a belőle készült film nálunk Földre szállt boszorkány címmel ment) és az őt alakító színészt az 5. évadban lecserélték másra, vagyis a 6-8. szezonban már másképp nézett ki a főszereplő.

A lényeg, hogy akkor beszélhetünk Darrin-szindrómáról, amikor az egyik szereplőt alakító színész személye megváltozik. Mostanság már viszonylag ritka a húzás, hiszen eléggé cápásnak tűnhet, inkább hoznak egy hasonló karaktert és kitalálják, hogy miért a váltás (vagy jöhet a jolly joker plasztikai műtétet), de ettől még kisebb karakterekkel még a mai sorozatokban is többször megesik.

Gondolom, mindenkinek megvannak a saját példái, nekem hirtelen a Prison Break jut eszembe, mely bár lecserélte Terrence Steadman karakterének első alakítóját, John Billingsley-t Jeff Perry-re, de őt az 1. évadban is csak inkább “kézileg” lehetett látni, így nem volt akkora cápa.

És, ha már Darrin-szindróma, akkor lehetne inverz Darrin-szindróma is, hiszen az sem példa nélküli (sőt) amikor egy színész egy sorozat hosszú folyása során több szerepet is eljátszik, van, hogy 3-4-szer is vendégszerepel. Erre gondolom még több példát lehetne hozni.

Kommentet mindenki saját felelősségre olvasson, hiszen spoiler lehet benne random sorozatról.

Ha már volt szó a reboot-ról, akkor említsük meg nagyon röviden a reset-et. Míg a reboot csak enyhe újragondolást, más irányból történő nekifutást, ismétlést jelent, vagyis változatlan kontinuumot, addig a reset esetén a sorozatokban (képregényekben, filmsorozatokban, könyvciklusokban) egy/pár/sok múltbéli eseményt eltörölnek, meg nem történtté tesznek. Ha sorozatokra gondolunk ez lehet valami fontos esemény, pár rész, egy évad, sőt, mint a példa is mutatja, akár egy teljes sorozat is.

Természetesen a reset-tel kapcsolatban a Tabula Rasa leírása az ajánlott olvasmány, írtam is anno a Dallas-nál, hogy mekkora durva, hogy egy teljes évadnyi cselekményt hirtelen egy tollvonással annullálnak. Ezt persze sokan skandallumnak tarthatják (és jogosan félhetnek, hogy az ő sorozatukkal is megtörténik), de én óvatosan inkább azt mondom, hogy ez akkora sokk szokott lenni, amire még évekkel később is emlékszik az ember és a belőle esetlegesen kiváltott negatív érzelmek ellenére (ld. még hülyének nézés) is az juthat az eszébe, hogy “bazz, ez ám a durvulás, nem semmi, mi vaaaan?“.

Természetesen a reset leginkább a fantasztikus sorozatokat fenyegetheti - a Heroes-nál mindig is nagyon neccesnek tartottam Hiro képességét, miszerint az időutazással bármikor meg nem történtté tehet valami nem kívánt eseményt (az írók ezért a Charlie-sztorival le is gyengítették szándékosan ezt a képességét és a 3. évad elején is utaltak rá, hogy nem fogja használni), mint ahogy a Lost vagy (hasamra csapok, nem nézem őket, de műfajba vág) a Stargate vagy a Battlestar Galactica is tudna olyanokat húzni, amit a sorozat mitológiáján belül simán meg tudnának magyarázni.

Kevésbé magyarázható, de a sorozatfinálé volta miatt elfogadható volt a St. Elsewhere húzása, amivel megteremtették a Tommy Westphall-univerzumot, hiszen az egész sorozat csak egy autista gyerek képzeletében játszódott.

Ne, ne, ne! Idehallom a felcsattanó, gurgulázó össznépi röhögést, miszerint mióta alapfogalom a Chuck Cunningham-szindróma? Jogos, én sem ismertem (innen is riszpekt azoknak, akik azonnal vágják, hogy miről van szó), de miután már definiáltam, hogy mi az évad vagy a…, a… rating, szerintem rámehetünk az érdekességekre is, a csemegékre, mert gondolom a krimi definíciója nem sokakat érdekel – ráadásul a Til Death 3. évadpremierje is meglépte.

Szóval, Chuck Cunningham-szindróma. A reboot fogalmának vonatán érkeztem ide, hiszen Chuck Cunningham a Happy Days című népszerű szitkom egyik szereplője volt (über popkultúra, e sorozatból származik a cápaugrás definíciója is), amikor “hirtelen” egyetemre ment és soha többet nem hallottak a nézők róla. Nem szerepelt, nem emlegették, kiírták, mint a pintyet, olyannyira, hogy később a Cunningham-család is csak két gyermekét emlegette, mikor rákérdeztek erre.

Ergó, a Chuck Cunningham-szindróma akkor áll fenn, amikor egy állandó vagy fontos karaktert se szó, se beszéd kiírnak a sorozatból nulla magyarázattal kísérve. Gondolom, mindenki tud ilyet mondani a legtöbb sorozatból – tipikus példa a 24 a reboot-jaival vagy tavaly a Back To You-ból tűnt el a meteorológus lány: van, hogy valakire többé nincs szükség, hogy nem jött be a színész, hogy valakinek kimerülnek a sztorijai és az írók nem akarnak vesződni azzal, hogy elbúcsúzzanak tőle, nem akarják az új nézőket elriasztani a múltra tett célzásokkal. Leggyakrabban természetesen évad végén esik meg az ilyesmi.

Sajnálatos példája lehet a fogalomnak az, amikor egy sorozatszínész meghal, de ilyenkor legtöbbször megkapja az íróktól a végső említést, hogy mi lett a karakterével.

Reboot, avagy újraindítás. Avagy “nem kell félni, nem fog fájni, de szükség van rá”. Ahogy a számítógépet is újraindítjuk olykor a sorozatokat is muszáj rebootolni. Illetve javítok, rossz a szóhasználat: nem muszáj, de a jobb hatásfok elérése miatt érdemes.

Aki sorozatokat néz vagy olvas (könyvek, de főleg képregények) az már korábban is találkozhatott rebootokkal, amik hol jól sülnek el, hol kevésbé, embere válogatja. Most hirtelen példákat nem is hozok (biztos vannak), inkább csak a 2008/09-ben második évados szériákat említem meg, ahol a Life, a Chuck, a Pushing Daisies és a Dirty Sexy Money szorul rá leginkább a reboot-ra, hiszen mindegyik kvázi ajéndékba kapta az új évadot, egyik nézettsége sem volt annyira erős. (Sőt, a Terminator-sorozat is kapott egy kis reboot-ot.) Éppen ezért e sorozatok számítanak a régi nézőkre is, akik esetleg kaszálták őket.

Ezen sorozatok esetében kétféle reboot fordulhat elő: a Life például, amellett, hogy változni is fog (a promóképek alapján állandó szereplők mennek el), ugyanazt fogja eljátszani, mint a Chuck: a 2×01 egy új pilot-ként fog funkcionálni, hogy a túlélés érdekébe minél több potenciális új nézőt szippanthasson fel a sorozat. (A Life-rebootról itt beszél a készítője.)

Meglehet, hogy a másik két említett sorozat is hasonlóra készül, hogy megkönnyítse az újak bekapcsolódását, de a Pushing Daisies és a Dirty Sexy Money a kiszivárgott hírek szerint még kicsit filozófiájában is fog változni, előbbi a jobb eladhatóság érdekében, utóbbi a showrunner-váltás miatt. Ez, bár rémisztően hangzik, egyáltalán nem biztos, hogy csak rosszul sülhet el, sőt!

Hasonlóan reboot-nak számít egyébként az, amit az 5. évadban (sikerrel) lépett meg a One Tree Hill, miszerint ugrottak előre pár évet az időben, kihagyták a főiskolát és teljesen új lappal kezdtek neki a szezonnak, ami természetesen új ötletek kijátszását is jelentette. A lépés meg is tetszett más sorozatoknak is, remélhetőleg azok is jól sülnek el. (A 24-nek ilyen szempontból jó, hisz minden év kvázi reboot.)

A műfaj, amit, ha megvalósítanának idehaza is (hahó, Comedy Central!), akár sikeres is lehetne. Persze lehet, hogy már volt rá példa és csak én maradtam le róla, de mivel nemrég tartotta meg az amerikai Comedy Central az éves roast-ját (Bob Saget volt a célpont), ezért nem árt a sokaknak idegenül csengő fogalmat is definiálni. Magyar szót már nem merek kitalálni rá.

A roast egy majd évszázados komédia műfaj, melynek van egy célpontja és van 6-8 közreműködője, plusz egy ceremóniamestere. A lényeg, hogy a közreműködők válogatott módokon, nyilván humorosan alázzák, megszégyenítsék a célpontot. Természetesen, mivel esetünkben roast tévés műfaj, ezért az hírességek közreműködésével kerül adásba. (Alapdolog, hogy a fricskákat a célpont, a roastie ne szívja mellre, sőt, ha tud, akkor épp olyan szellemesen is vágjon vissza.)

Ha tévé és roast, akkor Comedy Central. A humorcsatorna évenként rendezi meg hírességalázásait, melyek a legnézettebb műsornak bizonyulnak a csatorna történetében – ha nem számítjuk a South Park-részeket. 2003-ban Denis Leary kapta meg a magáét, 2005-ben Jeff Foxworthy és Pamela Anderson, 2006-ban William Shatner, 2007-ben Flavor Flav és idén Bob Saget. (A linkek a Comedy Central oldalára vezetnek, ahol meg lehet nézni ezen roast-ok részleteit. Éppen ezért a videómegosztókon már viszonylag kevés részletet találni, bár annak idején a YouTube-tele volt a Pamela Anderson-féle roast poénjaival.)

Én arra lennék kíváncsi, hogy idehaza vajon 1. elvállna-e valamelyik híresség egy roast-ot, 2. lennének-e olyan humoristák, megmondó emberek, akik tényleg nem fognák vissza magukat?

Vagy magyarul: ivós játék. Az apropó, a sokadik ivós játékos videó kirakása és persze annak megtudakolása, hogy nektek milyen tapasztalataitok vannak? Azt már a sorozatfüggő személyiségkutatásából tudjuk (emlékeztek még a Népszabadság sorozatfüggésről szóló cikkére?), hogy “az addiktok hétvégi bulikat szerveznek, hogy újranézzék kedvenceiket“. Oké, lehet, hogy nem vagyok addikt, én egyedül vagy max a feleségemmel szoktam sorozatozni, de tuti, hogy van jó pár ember, aki olykor társaságban is megteszi (az a tuti!) és akkor jön képbe a drinking game. Bár jut eszembe, koleszben anno (pacsi minden jelenleg és hajdani Ortutay-snak) volt, hogy bandában néztem a tévét.

Nem érdemes sokat ragozni a fogalmat, ami azt jelenti, hogy ha egy sorozatepizódban elhangzik egy bizonyos visszatérő mondat vagy történik egy bizonyos visszatérő cselekvés, akkor a nézők felhajtanak egyet az előttük lévő nedűből, ezzel is javítva az összhangulaton. (Nem muszáj ám alkoholt inni.) A reggeli videónál már utaltam 1-2 ivójátékra, de részemről azt hiszem, hogy a Dallas drinking game-ről hallottam először, miszerint, ha ott isznak, akkor nekünk is kell. Bár gondolom ezer meg ezer másik drinking game is van. Most ti jöttök.

Vagy olykor “WTF!”, magyar rövidítése nincs, nem hiszem, hogy egy “MAF?” elterjedhetne. Tipikus netes szlengről van szó, mely a “what the fuck?” rövidítése, ami mostanság, többek között a csúcs David Blaine-paródia videókban (aki nem látta, muszáj csekkolni) is “what the eff?”-é szelídült. Magyarul ugyebár “Mi a fa*z?” és a sorozatszlengben az olyan pillanatokat festjük le vele, amikor megáll bennünk az ütő.

Van, hogy egy böszme nagy csattanónál mormoljuk el a varázsszavakat, illetve -betűket a bajszunk alatt (ezek a hirtelen lecsapó WTF-pillanatok), máskor pedig, a felvezetett WTF-pillanatoknál a következő belső monológ zajlik le az emberben: “Nehogy már! Ugye nem? Nem mondod! Mondd, hogy nem! Bazz, ez komolyan gondolja! A bitang! WTF? Ááááááá!”.

Aki sorozatban nem élt át hasonló pillanatot, annak erőteljes pótlást kell felírnia a nyárra (filmekben már biztos találkozott mindenki hasonlóval): a gáz, hogy bár baromi jó lenne kitárgyalni az efféle momentumokat, csak hát ott a spoilerveszély, nyilván kevés az olyan mazochista, aki az általa még nem látott sorozatok WTF-pillanataira kíváncsi lenne. Ettől persze jöhetnek jelzések, de vélemények is a WTF-filozófiáról, max nagy SPOILER jelzéssel.