“You’re the angriest man i’ve ever known.”

Zavar, hogy nincs rendes western sorozat mostanában a tévében? Szeretnéd, ha valaki tökösen elkenné a rosszfiúk száját? Akkor majdnem a te sorozatod lesz a Justified, legalábbis úgy tűnik.

A sorozat kezdőjelenetét elmondom, ez talán elég jó jellemzés lesz. Látjuk a cowboykalapos hőst Miamiban, amint nyugodtan odasétál egy rosszfiúhoz valami étteremben. Szikrázó napsütés, közli vele, hogy lejárt az ideje. Mert hogy adott neki egy napot a város elhagyására. Legklasszikusabb western fordulatok egyike. A rosszfiú persze nem hallgatott a jó szóra, azt hitte gyorsabb a Marshallnál, így három golyóval a mellkasában marad alul, mivel pisztolyt rántott, de túl lassan. Innen csak a poros főutca hiányzik.

Mivel modern korokat élünk, így hiába a bűnöző sietsége a párbajban, mégsem járja ez a módi, ezért a főhőst régi szülővárosának közelébe helyezik át inkább, hogy elüljön a balhé. Az ottani főnök azzal fogadja, hogy itt mindenféle feladata lesz, mivel az összes marshall csinál mindent, amit épp kell. Ez a párbeszéd amúgy inkább nekünk szólt, lesz itt fegyveres kíséret, embervadászat, nyomozás, börtönjáraton rendtartás, meg mindenféle jóság. Így tehát levonható, hogy a Justified epizodikus lesz, majdnem minden részben valami különálló ügy, ami a végére megoldódik, mindezt egy lazább főszál mellett.

Ha a vadnyugati felhang nem dobja fel a kedved, akkor vegyük hozzá, hogy a szereposztással semmi gond nincs. Ez a hidegvérű pisztolyhős karakter fekszik Timothy Olyphantnak, sokkal jobban mint a Die Hard vagy Hitman szerep. Ahogy a fiatalkori jóbarátot alakító Shieldes szereplő is itt volt a legjobb mostanában, pedig feltűnt közben máshol ha jól emlészem. Azt mondanom sem kell, hogy a tipikusan kemény, de az embereiért végletekig lojális főnökkel sincs gond. A nőkre pedig végképp nem volt panasz, kiállnak magukért ha kell.

Negatívumnak csak azt tudom felhozni, hogy néha túl békésen néztek ki, amikor épp baromi feszült jelenet lett volna. Ez inkább valami rendezői gikszer lehet? Meg hát az egyik tökös jelenetet már előtte sajnos valamelyik előzetes videó, azt amikor a shotgunossal néz szembe Olyphant. A másik gond, hogy túl modern kocsikkal furikáztak, ez valahogy zavart itt, rombolta a hangulatot.

Ami nekem durva volt, az a tájszólás. Néhol alig érteni mit beszélnek, pedig hát mindenki az angolt használja végig. Vidéken vagyunk, na. Itt bizony akadnak olyan dolgok, amik régimódian zajlanak.

A pilot 7/10-et kap, a továbbnézés garantált. Kilóg a tipikus zsarus sorozatok közül, a helyszín is marha jó, reméljük elég kreatívak lesznek az írók és kaptak szabadságot is a témákban.

A mostani (eddig) twist-mentes évadról jutott eszembe a kérdés, hogy vajon a többség hogy vélekedik a csavarokról. A csavarokról, melyek a nézőnek jó szórakozást jelentenek (kivéve, ha egy kedvenc csavarodik meg), de a játékosoknak nem feltétlenül, ugyanis egy perfekt játékkal, remek stratégiával bíró versenyző is kieshet, ha mondjuk teljesen random a másik törzshöz kerül.

Ilyenre már volt példa és ilyenkor sosem tudom, hogy örüljek-e, hogy mekkora fordulat állt be a játék menetében, hogy senki ne mehet biztosra vagy bánkódjak, mert nem érzem fairnek, hogy valaki nem érdemei (vagy azok hiánya) miatt esik ki, hanem egy kvázi kockadobásnak, a puszta szerencsének, egy produceri döntésnek köszönhetően, mely révén rajta csattan az ostor.

A legutóbb részről ezúttal nem tudok sokat mondani, csak azt, hogy vagy valami masterplan van a legutóbbi kiszavazás “nyerteseinek” fejében, vagy náluk ostobább nem sok volt eddig a játék történetében. De oké, nem is ők az ostobák, hanem a másik kettő.

Nem feledni, szünet következik az ilyenkor már megszokott egyetemi kosárlabda miatt, így az új Survivor-rész március 24-én, szerdán lesz látható.

“Valaki meg fog halni!”, ilyesmivel rémisztgették a nézőket a Jennifer Love Hewitt rendezte 100. epizód előtt (ez civilben az 5×15-öt jelenti), erre nem meghalt az első pár percben a családi teknős? Na, mondtam, erre tényleg nem lehetett számítani, de ha már így bereklámozzák a Nagy Halált, akkor tuti nem lepődik meg senki, hiszen nincs azért olyan sok karakter a Ghost Whisperer-ben.

Itt is előbb a sorozathoz való viszonyom: hihetetlen módon utálom, hogy nem jön be a GW, de egyszerűen nem jön be. Pedig az ugyancsak családi, halottlátós Medium az egyik legnagyobb kedvencem, de a GW nem a csavarosságával és a baljós atmoszférájával tüntet, hanem az unalmasságával. Pedig, ha valaki, akkor én tudnám szeretni a sokszor elcsöppenős, könnyfakasztó drámákat. De még Jennifer Love Hewitt és a szellemek sem vettek rá arra, hogy a Ghost Whisperer legyen az az egy tétnélküli sorozat, amit úgy nézek hétről-hétre, hogy nem várok el tőle semmit, csak jól szórakozom.

Éppen ezért abszolút nem meglepő, hogy a 100. rész sem tudott berántani. A szellemes esetet nem is értettem, mert egy dolog, hogy hihetetlen tragédia volt, de egyébként egyszerű, mint a faék, csak arra volt jó, hogy Melinda némi telefonos segítséggel elhárítson egy fenyegető veszélyt, ami ugyebár a beharangozott durvulást jelképezte (volna).

A részról vagy jót vagy semmit, igazából a Book of Changes-sztori volt a lényege és a végére kaptunk egy előrekacsintást, miszerint mégsem olyan egyszerű minden, aminek látszik. Az viszont pozitívum, hogy azt nyilatkozták a készítők, hogy az Aidan Lucas-féle kísértetes sztori végére pontot fognak tenni az évad végére.

Az az igazság, hogy ezek a pár részes, vagy akár egész évados átívelések szerintem kevesek a sorozatnak, kéne (megint) egy komolyabb szál, bár nem tudom, hogy az beleférne-e a Ghost Whisperer, egyébként elég repetitív világába, melyben Melinda mindenkit átsegít a túloldalra, de ahol kudarcot vall, ott sincs általában okunk szomorkodni.

Azt mindenesetre sajnálom, hogy az 1. évados három állandó szereplős felállás majdnem a duplájára nőtt, mert például bármennyire is Jamie Kennedy-rajongó vagyok, például a 100. részben sem vettem sok hasznát Eli karakterének, mint ahogy Ned állandó jelenléte nélkül is meglenne talán a sorozat. Vagy nem. Így viszont a kelleténél több figyelem jut a mellékalakokra és kevesebb magára a Szellemekkel suttogóra, bár, ha tényleg szakított JLH és Jamie Kennedy, akkor lehet, hogy nemsokára ismét változás várható a stábban.

Lassan mindenkinek akad egy nem annyira kedvenc része az évadban, nekem úgy tűnik az eheti lett az. Pedig haladtak előre a történetben! Lássuk azért spoileresen.

Tovább…

(Kivételesen neveket is fogok említeni a főoldalon, így, aki még nincs szinten az epizódokkal, ugorjon most.)

Volt sokk? Volt, bár azt azért tudjuk, hogy az indie(-szerű) előadók nem feltétlenül jönnek be a közönségnek, főleg, ha ketten is vannak, akik között megoszlanak a “stílusra” fogékonyabbak szavazatai. Igen, kialakult a Top12 mezőnye, s bizony a legutóbbi 4 kiesőből 3 olyan volt, akiket végülis megdicsért a zsűri. A közönség azonban Lily helyett Paige-t, Katelyn helyett Katie-t, Alex helyett Aaron-t akarta látni a továbbiakban.

Mindig érdekes látni, hogy a massza kire szavaz, az pedig még érdekesebb, hogy egy-egy régebbi, jó produkció mennyire megmarad sokakban. Ugyanis én, speciel most simán kiejtettem volna Andrew Garcia-t – nemcsak azért, mert zsinórban háromszor volt semmilyen, hanem, mert harmadikra kifejezetten gyenge volt. Persze másnak meg nyilván bejött a Genie in a Bottle, de szerintem még mindig a (valóban remek) Straight Up-ból él meg.

Végre megint volt olyan produkció, aminél jelentkezett némi libabőr-kezdemény nálam is, mert bár tény, hogy Siobhan Magnus “csak” előadta a House of the Rising Sun-t, de nekem abszolút bejött. Nálam a Rolling Stones-hét előtt a lányok közül ő, Crsytal, a fiúknál pedig Lee, talán Casey és persze Big Mike tűnik előrébb lévőnek. Fura belegondolni, hogy Big Mike-ot előzetesen majdnem kizárták. És, hogy Tim Urban úgy lett benne a legjobb 12-ben, hogy eredetileg a 24-be sem került volna be. Itt is csak a közel sem kiemelkedő, de mindig kedvelt Hallelujah mentette meg szerintem.

ui: Tudom, hogy élő a műsor, de 9 évad után egy numero uno műsornál az ember elvárná, hogy tartsák a műsorrendet és ne legyen olyan rohanás, mint a keddi adás végén. Már tavaly is többször kiszaladtak a műsoridőből a készítők, de legalább azzal nem vádolhatjuk őket, hogy nyújtják az adást, mert simán megcsinálhatták volt az előző hetet is két órás adásokkal. Ezért jár a kudos.

“Let’s go find some Japs!”

Az istenkirály Elit alakulat producerei úgy érezték, hogy lehet még mesélni a második világháborúról, csak épp az európai hadszínteret kell elhagyni hozzá. Mit lehet még mondani? Hát mondjuk a csendes-óceáni csatákat lehet felemlegetni. A Pacific így végül rögtön egy kis történelemleckével indít, a Pearl Harbor utáni helyzetet ismertetve.

Igazából tényleg csak azért működhet a sorozat, mert ezen a terepen másfajta a harcmodor. A legszebben az mutatja be, amikor a tengerészgyalogosok partra szállnák azokból a tipikus csónakokból, amit a sok D-Day feldolgozásban már láthattunk, a parton pedig semmiféle harc nem fogadja őket, visszább vonult az ellenség. Utána pedig csak bolyonganak a dzsungelben, kicsit elveszve, hogy mi a fene van. És ezt kell majd ismételgetniük a sok szigeten, egyenként? A japánok harcmodora itt elég érdekes.

A megvalósítás gyönyörű. Persze beleöntöttek egy csomó pénzt, így annyira nem meglepő. Mintha nagyvászonra termett volna, teljesen filmes az egész. Mondhatnánk, hogy persze, minden HBO sorozatnál így van, de nem, mert a Big Love, de még a How To Make It in America is inkább a kisképernyőre illik, ez viszont nem annyira. Persze pont ettől “ez nem tévé, ez HBO”. Jó lehetett moziban látni az újságíróknak.

Hogy a szereplőgárdáról ne is beszéljünk. Nyilván nem A-listás sztárok, de egyszerűen mindenki jó volt. Még a kemény apukák is, akik feltűntek egy percre, a srácok bevonulása környékén a búcsúzkodáskor, aztán két tekintettel kellett kimutatniuk az érzéseiket fiaik felé, hiszen akkoriban igazi férfi még nem beszélhetett nyíltan.

Maga a csapat, amit követünk, meg szinte csak kedvelhető karakterekből áll, fájni fog egy-két halál, azt hiszem. Mindezt úgy mondom, hogy bőven akad itt dicsőséges felhang, ami egy kicsit sok is lehetne, de ezt felróni nem tudom, az átlagosnál nem túlozták el jobban.

A minisorozatok előnyeit és hátrányait is tökéletesen lehet érezni a Pacific első részén.

Mondom azért: a kezdéskor nem kell akkora csali. Már a forgatókönyv írásakor tudják, hogy körülbelül mennyi rész lesz, szép nyugisan el lehet mesélni a történetet. Ha ez a Foxon indult volna, akkor tuti, hogy egy brutál csata közepén kezdenek, cold openként, aztán főcím és flashback, ehelyett most megkapjuk a nem kapkodós kibontást, ami remek.

Természetesen nem kerülhetjük el az Őrület határánhoz való hasonlítást. Vagyis hát amennyire emlékszünk a filmből. Konrkétan itt is megpróbálnak filozofálni; a Pacific is behozott egy gondolkodó, merengő embert, hogy az ész is kaphasson teret a katonák közötti bajtársiasság és az ellenség furcsa viselkedése miatti fokozott érzelmi állapot mellett. Mit ér egy háborús film önmarcangolás nélkül manapság?

Mint kezdőrész, szerintem 8/10 simán. Az ilyenek miatt imádom a minisorozatokat, hogy szépen felépítve a karaktereket, 8 órában el lehet mesélni egy történetet. Nem kell kapkodni, nem kell folyamatosan hatásvadásznak lenni. Ez egy nagy film, és ebből a szempontból is kiválónak tűnik.

A durva promózáson látszik, hogy az HBO újraéledésének egyik zászlóshajójáról van szó. Itthon pedig még inkább, 1 nappal Amerika után vetítik, tele volt minden plakátozva és a moziban is láttam az előzetest szinte minden film, amire mentem.

Ejha, megint megpiszkálták kicsit az ANTM formátumát. Volt már mindenféle premier, de olyan, hogy csak 90 perces a rész és nincs benne kiesés, csak kiválasztás, de van benne makeover, még nem nagyon volt. Nem is tudom, hogy jó-e a döntés, mert a makeover általában a legjobb része az America’s Next Top Model-nek, s olykor hosszadalmas várni a 2-3. epizódig.

Más kérdés, hogy a mostani makeover nem volt túlságosan nagy eresztés. Volt némi sírás-rívás, de sem a dráma szintje, sem az új kinézetek minősége nem szökött túl magasra, de az epizód ettől függetlenül, zsűrizés hiánya ide vagy oda, elfogadható volt, ennél többre nem is nagyon lehetett számítani. Mennyi is az akkor? 6/10?

Amit érdemes megemlíteni még a lányok előtt: 1. a versenyzők betámadtak az ütős szemöldökökkel és most nem csak a Denise Richards-utánérzés Raina-ra gondolok. 2. ennyire fontos a tematika? Oké, ez a közösségi oldalas bénázás még mindig jobb volt, mint a robotos ökörség, de már előre rettegek attól, hogy visszahozzák. 3. Ó, Tyra még mindig tartja a haragot. Vagy csak én tartom gáznak, hogy amikor szóba kerülnek az előző évadok nyertesei (ld. most mindegyiknek megmutatták a fényképét), akkor az 1. évados győztest sosem említik. (Tudjuk, miért, de akkor is.) 4. Ráálltak a személyes sztorikra? Szektaa! És két első szexre gyereket szülő lány? 5. Ren. WTF? Most komolyan. Meghívják a legjobb 32-t és nem tudnak választani 13.-at? Ezt akarják beadni? Hmm.

Ööö, mi is maradt még hátra? Reméljük Miss Jay-t nem most láttok utoljára és azt is, hogy Perez Hilton-t igen. Ja, meg a lányok. Hááát, most nincs első látásra szerelem Fo, és a visszahívott gettócsaj kiütötte Hallie-t is, de látszik, hogy különlegesnek Gabrielle és Nadua tartható, valamint talán Ren. A többiek közül még akadtak hárman-négyen (Brenda, Krista, Jessica, Anslee), akik “tetszik, szurkoljunk neki” kategória, de amíg nincs fotózás és nem bújnak elő a személyiségek, addig preferenciákról bajos lenne beszélni.

Aki követte a híreinket, az pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van a Numb3rs, hogy a CBS lerövidítette a 6. évadot 22-ről 16 részre, hogy a két főszereplőnek megengedték, hogy készülő pilotokban szerepeljenek, s tették mindezt annak ellenére, hogy a sorozat, az évad eleji visszaesés után nem egyszer péntek legnézettebbje. Oké, 18-49-ben nem mindig penge és a pilotszereplés sem jelent semmit, de ha a nemsokára a Numb3rs helyén induló Miami Medical siker lesz, akkor pénteken a sorozatzáró került adásba. Lehet, hogy akkor is, ha az új sorozat elhasal.

Aki ismer, régóta olvas, tudja, de ilyenkor úgy korrekt, hogy leírom: a Numb3rs nálam hamar bekerült a felejtős sorozatok közé. Pedig a pilot előtt nagyon várós volt, hiszen Sabrina Lloyd és a matek alkalmazása tuti kombinációnak tűnt. Utána mégis elpártoltam, mert a karakterek nem nyertek meg annyira, hogy a családi részek izgassanak és sajnos az ügyek sem voltak érdekesek. Később még csekkoltam pár epizódot véletlenszerűen, de a hatás mindig ugyanaz volt. Kell-e mondanom, hogy most is. Éppen ezért nem is osztályzom a 6×16-ot, mert attól, hogy nekem dögunalom volt, azért egy rajongó szerintem bőven megkapta azt, amiért szereti a Gyilkos számokat. (Ezt csak azért írtam le, hogy megtapsolhassuk a magyar címet.)

Igaz, hogy kaptak lehetőséget a készítők a lezárásra, de az idő kevés volt, így nyilván kissé kapkodónak tűnhetett az utolsó (pár) rész, de a finálé első hat percében megkapja a néző azt, amire várt. Sőt, mivel zárórészről van szó, természetesen kell bele esküvő, fő karakter megölése, lánykérés és nagy robbanás, de ezúttal csak kettő valósult meg ezek közül. (Azért vicces, hogy az első jelenetben szinte csak Don kollegái szerepelnek…)

A pár perces felvezetés után elkezdődhet a bűnügyi nyomozás is, ezúttal kissé nevetséges az eset: Don elejti a pisztolyát, valaki pedig magához veszi. Valahogy egy zárórészre többet vár az ember, s bár voltak érdekes aspektusai az esetnek, az egész volt inkább nevetséges. A matek pedig ugyan szóba került a közösségi hálózatok kapcsán, de a sok blabla felesleges volt, hiszen az ügyben inkább a rendőri eszközökkel jutottak előre. (Ami nem baj, hiszen az ilyen “segít a civil” nyomozósoknál, mint a Monk, a Psych, a Castle, mindig elgondolkodik az ember, hogy mi lenne a rendőrökkel, ha nem kapnának segítséget?)

Az ügy sajnos érdektelen volt tehát (a gyilkos meg a kicsit elmélázó operatőr miatt leeshetett sokaknak), a befejezés überrandom, de legalább behoztak egy ismerős arcot, így örülni igazán annak lehetett, hogy pár magánéleti szálat körbeudvaroltak az írók (nálam ez: “sok semmitmondó beszélgetés”), de annyira nem zárták le őket, hogy ne jöhessen a hetedik évad.

Jut eszembe, elég régen láttam Numb3rs-t, így megismerkedhettem az új állandó szereplőkkel (Nikki-t valamiért általános utálat veszi körül rajongói fórumokon), meglepve láthattam, hogy most Amita is besegít a zsaruknak, illetve, hogy itt is belebegtetik reklámszünet előtt, hogy mi fog történni a folytatásban. A lényeg, hogy a 6×16 végülis elment befejezésnek, de egy igazi finálétól azért lehet, hogy többet várna az ember.

Szerda este a USA leadta a buddy komédiákra hajazó nyomozós sorozat 4. évadjának fináléját, és az információ után jöhet a lényeg, amiben Hickcock előtt tisztelegtek kvázi. Tele volt hommage jelenetekkel, azaz az eredetiből kicsit átdolgozva átvett beállításokkal sőt, magát az ügyet is a klasszikusokra utalások vitték előrébb.

A kötelező kör nyilván az, hogy a főszereplők közötti hülyülések viszik előre továbbra is a sorozatot. Mi más vinné? Legjobb buddy-comedy tévében, nyilván nem Halálos fegyver-Shane Black szint, de azért jó. Az évadban ismét végig vagy szívatták egymást, vagy popkultúrára utalgattak, van John Cenával nyomoztak közösen.

Konkrétan a sorozat rövid múltja alatti legjobb vendégszereplőket hozták az évadban talán. És nem tököltek, volt hogy részenként többet is rögtön, mert hát miért ne. A múlt héten például a BSG-s félszemű, előtte meg volt többször is Rachael Leigh Cook, na és John Cena, ahogy említettem, aki egyenesen a Marine forgatásáról ugorhatott ide, olyan akciójelenettel indítottak.

Ami viszont csak félig tetszik, hogy Shawn kapott egy nagyobb ellenfelet. Vigyázat, most elárulom miről szól az előző évad fináléja és hogy ível ide, ugord a bekezdést ha ezeket nem akarod megtudni. Tehát az előző évad fináléjában egy marha okos sorozatgyilkos hívta ki Shawnt egy szellemi párbajra. Most azt vették elő, hogy nagyobb átívelő szál legyen, így gyorsan kiderült: volt egy pertnere az elkapottnak, aki most ismét vadászgat.

Összességében tetszett az évad, a pár gyengébb rész felett most hunyjunk szemet nyugiban, és 7/10 menjen. Mondjuk továbbra is inkább nyárra illene, így télen egyszerűen fura nézni. Ja és a szerelmi szállal most már rendesebben kéne kezdeniük valamit.

Látjátok, számomra ez tipikus az a rész volt, amiért a többi király epizódnál visszafogom a lelkesedésem picit, csak hogy legyen hova fokozni. Merthogy basszus, erre itt most simán el merem szórni az évad eddigi legjobbja jelzőt, karcolt, horzsolt, gyomrozott, és a többi; egyszóval uralkodott. Mikor lesz már jövő hét? Innentől spoilerek.

Tovább…

Vége. A 100. résszel. És nulla hype-pal. Semmi rekordnézettséggel, mint mondjuk a Monk fináléja esetében. És ez mindent elmond. Egykoron a Nip/Tuck, vagyis a Kés/alatt, az egyik legcoolabb (ocsmány szó, tudom) sorozat volt. Friss, újszerű és bátor. Bátor, azaz provokatív. Nem tudom, mikor jött el a fordulópont, de idővel a provokáció öncélú lett és az írók egyre inkább elszálltak attól, amit ebédszünetekben szívtak. Ennek eredménye pedig ez lett. Ez a finálé.

Nem fogok sokat spoilerezni, legyen elég annyi, hogy én ennyire semmitmondó, ennyire unalmas sorozatzárórészt még talán nem is láttam. Igen, a leginkább a sokkfaktorra építő sorozat fináléjának fő sokkja az volt, hogy Ryan Murphy a lehető legvisszafogottabb volt benne. Lehet, hogy ez többeknek bejött és lett is volna az elképzelésben ráció, hiszen szépen elvarrtak pár szálat, s miközben némelyik figura teljesen karakteridegent dolgot művelt, akár egy könnycseppet is elmorzsolhattunk volna értük. De én nem tettem.

Most komolyan, elég csak visszaemlékezni, hogy milyen zseniális évadzárórészeket írtak korábban Murphy-ék. Nem? Ilyen íróktól, a Glee közelsége ide vagy oda, nem egy snassz, 4/10-es utolsó részt várna el az ember. Nem húzom le jobban a pontszámot, mert nem volt botrányos, valahol értékelem a szolidságát a befejezésnek, de azt sajnálom, hogy egy cseppet sem lett emlékezetes. Oké, kaptunk egy-két rajongói kikacsintást.

A tovább mögött érdekességnek két állandó szereplő kiakadása karakterük sorsa miatt.

Tovább…

Ismét itt az ideje egy bejegyzést szentelni a Legend of the Seeker-re, mert van miről beszélni. Legutóbb a 2×07 kapcsán jelentkeztem, s ha emlékeztek rá, az a rész nagyon bejött nekem. Azóta már közel sem ennyire rózsás a helyzet. Miután megismertünk sok fontos karaktert a könyvekből, egy kicsit leült a történet, és jelenleg egy helyben toporgunk, a küldetés teljesítése meg még elég messze van.

Az ugyanis kicsit unalmas már, hogy minden részben jön néhány hülye katona, akiket a kis csapat gond nélkül legyőz. Ez Richard esetében nem is nagy probléma, hiszen mégiscsak ő lenne a Kereső, de Kahlanből nem biztos, hogy ennyire Xénát kéne csinálni, ráadásul az Inkvizítor Anya erőhasználata is kicsit nagyon túlzó. Rendben, ő a legerősebb inkvizítor, de az már erős túlzás, hogy semmi pihenésre sincs szüksége, miután használta az erejét – az első részekben még nem ez volt a helyzet. Bár ki tudja, lehet, hogy azóta már sok energiaitalt kortyol. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Oké, Rob Zombie nem tartozik nagy kedvenceim közé, de ettől még a rendezései eléggé emlékezetesek voltak, mondhatni egyéniek. Épp ezért voltam kíváncsi, hogy mi pluszt tud hozzátenni egy CSI: Miami-epizódhoz (8×16) a színészein kívül, hiszen Michael Madsen, William Forsythe, Malcolm McDowell és Sherri Moon Zombie is szerepelt (plusz Paul Blackthorne és egy rocksztár) a hétfői Horatio-szeánszban. Hááát, annyit feltétlenül hozott, hogy a főcím előtt képsorok némi (nemi) erőszakot, klasszikus horrort és metálzenét tartalmaztak, de egyébként…

ÚRISTEN! Tudom, hogy ehhez Zombie-nak végképp semmi köze, de most komolyan! Ennyire gyenge történetet hogy lehet összehozni? Lehet, hogy kóros a dolog, mert olvasom a CSI kibeszélőjében, hogy a vegas-iak sem remekeltek a héten, de ezt az epizódot elnézve magam sem tudtam volna válaszolni a kérdésre, miszerint miért kell néznem Horatio-t és csapatát. Oké, Horatio-nak volt pár nézése, két szemüvegfelvétele (”That’s a wrap”) és szélfútta haja a Hollywood-tábla előtt (hopp, igen, Los Angeles-be ugrott át a nyomozás), de egyébként döbbenetes érdektelenség és kliséhalom volt a bűnügy és a nyomozás.

Nem is akarok panaszkodni, de hogy egy 8. évados részben is a “Hopp, te vagy a gyilkos! Nem is árultam el neked ezt az infómorzsát, te pedig kibökted.” megoldást alkalmazzák, az elég ciki. (És az is, hogy random, a gyilkosság előtt csak azért rakatnak az egyik rendőrrel egy lehallgatót tök véletlenül a gyilkosság helyszínére, mert később jól jön az így kapott bizonyíték.)

De spongyát a megoldásra (a Los Angeles-i vonalé sem volt jobb), hiszen két olyan logikátlan gyilkosság, eset, nyomozás került terítékre a 8×16-ban, hogy azonnal azt hnné az ember, hogy csak tesztelik a nézőt, hogy mekkora baromságokat képes zokszó nélkül lenyelni és a rákövetkező héten is a képernyők elé ülni CSI: Miami-t nézni. De tényleg: értelmetlen gyilkosságok, értehetetlen indítékok, illogikus cselekedetek, döbbenetes sztoribéli lyukak, hihetetlen ergya írás – ezek jellemezték a CSI: Miami – 8×16-ot. Erős 3/10-es. Mert unni nem untam, hiszen Horatio sokat volt képernyőn. De…

You never really know a car until drive it through a wall.

Tegnap este lezárult a Miamiban játszódó kémsztori egy pár hónapra. Kaptunk cliffhangert, főszálat, és ezúttal kevés bomba csajt, pedig az évad során már voltak ilyesmik is. Mike már rajta van az ügyön, látjátok a képen, mivel ez így nem jó.

Igazából ez az évad ugyanolyan volt, mint a többi. Egyszerűen nem értem minek erőltetik a főszálat hétről-hétre, ha egyszer alig léphetnek előre benne. Kell átívelő történet, ezt nem vitatom, csak ahhoz nem haladnak benne eleget előre, hogy minden héten emlegessék. Ebben nagyon hasonlítanak egy másik sorozatra, de ezt majd ott. Szóval az évad folyamán Mike foglalkozott egy bizonyos figurával, hogy az utolsó részben megtudjuk ennek mennyi értelme volt. Nem sok.

Ami viszont biztos, hogy a végére nagyon piromániásak lettek a készítők. Rájöttek volna egy módszerre amivel olcsón lehet robbantgatni? Vagy túl sok pénz maradt az utolsó két részre? A múlt héten annyi robbanás volt, hogy pislogni alig volt idő, erre a tegnapi rész úgy döntött megpróbálja utolérni ebben.

Ami viszont tetszett az évadban nagyon, azok pont a kisebb ügyek, amikre ezúttal kevesebb idő jutott. Tetszik, hogy egyre több rész van, így egyre több régi szereplőt hozhatnak vissza. Olyanokat akikkel már volt összetűzése volt Mike-nak, és ezt láttuk is. Konkrétan a Shieldes csávó ugrik be. Meg ugye a klasszikus ex-katonás kártyát is előhúzták Samnél, szinte a legjobb részt szállítva a csettintgetős hülyeséggel. Aki látta esetleg most vigyorog, helló.

Az is tény, hogy Bruce Campbell nélkül szerintem már otthagytam volna a sorozatot. Ő az a plusz a 3. évadban is, ami pont a nézendőbe billenti a mérleget olyankor, amikor a főszál “egyet előre kettőt hátra” mentalitása épp felbasz. Komoly arccal előadni a fentebb idézett szöveget, vagy a Horatio karikatúrát (nem is hittem el, hogy meglépték!), nos ezek azok amik feldobják a történéseket.

Így visszagondolva jó szívvel már csak 6/10-et tudok adni, mert túlzottan elrugaszkodott a valóságtól. Na meg amikor Donovan tahót játszott az egyik részben borzasztóan, az azért minimum egy pont mínuszban évadértékelésnél. Az elrugaszkodást meg úgy értem, hogy ha az FBI üldöz, azt nem két kocsival és nulla erősítéssel teszi, az ilyen “meneküléseket” kéne elfelejteni.

You googled my sperm.

A sorozat azzal kezdődik, hogy Peter Krause (Sírhant Művek) fut, mivel ő edz. Kacsintás? Tök mindegy, mert innen még rengeteg esélye van a sorozatnak. Például itt a másik rögtön a képen.

Pontosan, az ott Lauren Graham (Gilmore Girls). A sorozat pedig arról szól, hogy semmiről, a mindennapokról. Vagyis hát egy nagyobb családról, 4 testvérről (a felosztás: 2-2), akik elég közel laknak egymáshoz ahhoz, hogy mindennap közösen lógjanak, támogassák a másikat, ha épp megbotlana. Tipikus családi drámával állunk szembe, amiben vannak jó és, hát, rossz pillanatok is.

A pilot konkrétan csak a színészeken múlott. Mármint ha belegondolunk, akkor bizony az írók nem túlzottan remekeltek, a rendezés bár profi volt, de kicsit unalmas, semmi kiemelkedő, a fényképezés dettó, ilyesmik. Szóval nagy súly nehezedett a szereplőgárdára, hogy a szürkeséget kiszínezze kicsit, és szerintem sikerült nekik. Ebből bizony egy kedvelhető család lesz.

Ami zavaró a kezdőrészben, hogy összedobottak voltak a történések, mindenki kereste benne a helyét. Talán egy jó karakterbemutatás volt a több mint 10-ből. Rendben, szóval ennyi fontos szereplőnél nehéz jól indítani, baromi kemény meló mindenkit rendesen felvezetni, nem is sikerült tökéletesen. Az viszont biztos, hogy a potenciált érezni, a további esélyek kuponjai kiutalva.

Külön figyelnivaló lehet a pilotban, hogy Lauren Graham helyén eredetileg Maura Tierney (Abby a Vészhelyzetből) lett volna, csak ez utóbbi betegsége miatt ugrott be Graham. És basszus, ezt mintha érezni is lehetne, persze lehet csak belemagyarázom. Graham olyasmi mint a Gilmore-ban, nem nagy színésznő továbbra sem, de kedvelem, viszont pár jelenete simán jobban működne Tierney-vel.

Összesen 7/10, nekem felemelkedett az 5-6-os középszerről, de pár szálért kicsit mérges vagyok az írókra. Nem akarom elspoilerezni, de baszki, akkora klisé lesz az egyik, és olyan mondvacsinált problémákat hozhat a jövőben, hogy brrr, ha valamin elvérzik a sorozat az ez lesz.