login |

Posts filed under 'kritika'

Fear The Walking Dead – 4×06: Just in Case

2018. 05. 22. 21:45 - Írta: winnie

5 comments | kategória: kritika

És akkor most egy hét kihagyás? Szuper.

Nyilván a sorozat eddigi legjobb részét nehéz lett volna überelni, de ettől még a 4×06 menthetetlenül unalmasan kezdődött, és harmadtávon már fogalmaztam is a fejemben azt, hogy minek három különálló szálat vinni, ha csak az egyiken van mit mesélni. Akkor igazán ki lehet hagyni a jelent. Szerencsére kiderült, hogy valójában csak egy fő sztorija volt a résznek, és annak is volt értelme, hogy láttuk a “valós idejű” eseményeket. És összességében be is jött az epizód, szemét módon zárult.

Idán a Fear The Walking Dead (ez így hülyén hangzik, hiszen a 4. évaddal szálltam vissza) teljesen más szinten működik, mint annak idején mondjuk a The Walking Dead. Egyrészt valahogy felüdülés nézni, hogy amikor zombieksön van, akkor nem feltétlenül csak darálnak a zombirambók, hanem van olykor tét is. (Amire persze lehet mondani, hogy csak “tét”, de itt tényleg az van, hogy nem jut eszembe efféle necces szituáció közben, ld. amikor két-három résszel ezelőtt a jelenben élő került szorult helyzetben a múltban.)

Másrészt a történetbeli fordulatok abszolút érzelmi szinten hatnak, valahogy át lehet érezni a történéseket, galibákat, itt komolyan belegondoltam egyik-másik karakter helyzetébe, hogy vajon mi járhat a fejében.

Harmadrészt pedig ez a szembenállás a (nevezzük így őket) rosszfiúkkal is sokkal érdekesebb. Még akkor is, ha szó szerint csak egymással szemben való állásról van szó. Mert elgondolkodtat? Vagy mert próbálok rájönni, hogy mi fog elcsesződni, ami borít mindent?

Superior Donuts: vége a 2. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 05. 22. 19:15 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Most nézem, hogy a mai nap kritikák szempontjából elég lehangoló, hiszen ez már a harmadik sorozatzárós írásunk, és azt hiszem, hogy én is beállok sorba, miszerint egy ilyen finálé, vagy záró szezon után nem is akkor baj a kasza.

A CBS többkamerás fánkboltos többkamerás szitkomjának az étvágygerjesztő díszlet mellett az volt az erőssége, hogy egy csomó aktualitással foglalkozott, ahogy a Mom próbált az addikciókkal kapcsolatos komoly témákat előtérbe hozni, úgy ez a sorozat is belekapott mindenbe, kezdve a dzsentrifikációval, egészen az utolsó részekben feldobott deportációs sztoriig, amit az egyik főszereplő IRL tapasztalatai ihlettek.

Mondjuk a fináléban pont ez a topical szál lett nagyon elmaszatolva, hiszen a hangsúly a romantikára, és az évad átívelő szálának csúfolt Tavi-s sztorira került (Tavi nélkül), hogy a végére mindenki rádöbbenjen arra, hogy mit érez – még Arthur is, aki produkált egy lezárásként és cliffhangerként is kezelhető húzást. Minden más (ld. a koldusos szál) elég lehangoló volt, mint ahogy mindig lelombozza az embert, ha pont a fináléra jut valami maradék sztori és összekapargatott, újrahasznált poén. (Arról nem is beszélve, hogy mintha a vágásra sem maradt volna idő.)

Nyilván ez elég szubjektív, de a legnagyobb bajom még mindig az a sorozattal, hogy vannak karakterek, akik nem működtek, például Sweatpants totál hit or miss volt, és Randy teljesen elszürkült, Katey Sagal nem ezt érdemelte volna. És míg az S1-ből kukázták az oda való karaktereket, az újonc Sofia sem váltotta meg nálam a világot. Aranyos volt, nem több. Azért az olyan veteránok, mint Maz Jobrani vagy David Koechner mindig hozták magukat.

Maga a sorozat a gyengébb szezon ellenére még így is a jobb többkamerás, vagyis élő közönség előtt felvett komédiák közé tartozott, amit olykor nem volt rossz előkapni 20 percre, de annyira jó sem volt, hogy heti nézős legyen.

A Superior Donuts ugyan nem családi komédia volt, hanem munkahelyi, de talán a The Carmichael Show-hoz hasonlított a tematikus tagoltságának köszönhetően, s bár mindkettőben egy fekete standup komikus volt a lead, utóbbi azért természetesen szerzőibb megközelítéssel élt. Azt viszont sajnáltam, hogy ez a szitkom közel sem kapott a kritikusoktól annyi elismerést, mint a TCS. Pedig, főleg eleinte, megérdemelte volna.

Alex, Inc: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is

2018. 05. 22. 17:31 - Írta: human

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

There is no such thing as a famous podcast producer.

Akkor kijelenthetjük, hogy ez a sorozat mellément? Az ABC szerint mindenképp, legalábbis a nézettsége alapján simának érezték a kaszát, és egy rajongó sem küldött nekik podcast linkeket idegesen.

Valójában érdekes, hogy itt a fináléban is mennyi időt szántak a podcast témájának, pedig az Alex, Inc. (idióta ez a név amúgy, kaszaindok?) valamennyire működő része a családi pillanatokban lakozott. Ehelyett vagy 8 percet kapott a B-szál, ami valamennyire az üzletre koncentrált, bár ráfoghatjuk, hogy volt értelme.

Ami tetszett, hogy a nagy, “a jövőt építjük, alig valaki tud róla” podcast emlegetés pofán lett vágva egy kislány által. Ami valahol igaz is, mikor is volt először ez buzzword, 2004-ben? Érdekes, hogy pont mostanában támad fel jobban, bár ahogy premiernél is emlegettem, amikor már az országos komédiákban is fő téma, akkor az már bőven nem egy újdonság eleje.

Visszatérve a konkrét részre: imádom, amikor kiderül, hogy páran valóban összebarátkoznak egy sorozat forgatásán. Másképp nem tűnhetett volna fel a lenti figura ebben a fináléban. “Oh, maaan.”

Vagy ugye, amikor a Cougar Townba olyan sokan besegítettek. Vagy…És biztos lehetne még sorolni, de már megint elkanyarodok a témával, ami igen beszédes, és talán ez is a baj, magában számomra egy nulla volt ez a sorozat. Voltak feelgood pillanatai, nem vitatom, de pár hónap múlva már eszembe sem fog jutni a létezése.

Lucifer: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Andris

2018. 05. 22. 15:15 - Írta: vendegblogger

28 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Végéhez ért a Lucifer 3. szezonja, és ezzel sokak bánatára, a sorozat is. Persze nézettségét tekintve ez cseppet sem volt meglepő, de ettől még ugyanúgy sajnálatos. (Valójában még két évadközi epizód hátra van, amik napokon elül elérhetőek lesznek, ezek a készítők szerint a legjobbak közül valók, de az összképet tekintve nem fognak osztani vagy szorozni.)

Főleg azért sajnálatos, mert hatalmas potenciál volt ebben a történetben, melyet úgy tűnt sikeresen ki is tudnak aknázni a sorozat elején, de aztán valami félresikerült a 3. évadban, és végül eljutottunk oda ahova. Személy szerint én nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége, és mindenképp hiányozni fog a Lucifer. A tovább mögött folytatom, rengeteg spoilerrel.

Tovább…

Westworld – 2×05: Shogun World

2018. 05. 21. 21:32 - Írta: winnie

53 comments | kategória: kritika

Well, you trying writing 300 stories in three weeks.

Túl az évad legjobb részén (legalábbis az általános vélekedés szerint) sokan azt hitték, hogy a 2×05-ös, távolkeleti világot bemutató epizód mindent le fog tarolni. És ahogy olvasom, vannak is ilyen vélemények. És vannak igen visszafogott fejcsóválók is. Én pedig inkább felteszem azt a kérdést (amellett, hogy tényleg nagyon érdekel a rész fogadtatása), hogy mit várunk a Westworld-től? Miért adhat pluszt egy új világ megismerése?

Igazolta az elvárásokat a 2×05? Vagy nagyobb volt a füstje, mint a lángja? Van még bármiféle tétje is a sorozatnak? Lehet kinek “szurkolni”? A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Blindspot: vége a 3. évadnak – írta Necridus

2018. 05. 21. 18:10 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

A jól sikerült második szezon után érthető módon reményekkel telve kezdtem neki a 3. évadhoz, s miután a szezonpremier az apró hibái ellenére bejött, azt reméltem, az évad is hasonlóképp fog rám hatni…, de nem. A közepe fele inkább negatív véleménnyel voltam az idei etapról, szerencsére a végére kissé visszazökkent a Blindspot, s helyreállt a világ rendje.

Az új tetoválások miatt azt gondolhattuk, a sorozat visszatér a heti nyomozós felálláshoz, ez azonban nem következett be. Kifejezetten kevés tetoválásos ügyet kaptunk, s azok is mintha ismételték volna az előző évi eseteket. A továbbiakban spoileresen folytatom. Tovább…

Supernatural: vége a 13. évadnak

2018. 05. 21. 14:50 - Írta: Casey Novak

25 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Is there, I don’t know, music?

Fú ba… rátaim az Úrban, ez most ütött! A Supernatural eltanulta szereplőinek jó szokását, és feltámadt hamvaiból. Az elmúlt években én is előszeretettel hajigáltam a sorozatot, mert a minőségromlás tagadhatatlan volt, de most megtörni látszik a nyolcadik évad óta tartó átok.

A szezon eleje már reménykeltő volt, a nephilim-dolog izgi kérdéseket vetett fel, és szerencsére nem a nagyon nyilvánvaló utak egyikét választották levezetésül hozzá, meg ugye a párhuzamos világok apró problémái, ahh, hol lapultak ezek az ötletek eddig?

A 13. évad elérte a lehetetlent: azzal a megszállottan lelkesen vigyorgó fejjel ültem végig az ikonikus finálé-nótát, amit nagyon régen idézett elő nálam a SupNat utoljára, és már majdnem teljesen megbocsátottam azt is, hogy milyen csúfosan és hirtelen írták ki a kezdetektől legeslegkedvencebb karakteremet, Crowley-t. (Igen, a kezdetektől, mert már akkor is a King of Hell volt a kedvencem, mikor még nem is szerepelt a sorozatban, pont.)

Még azt is megkockáztatnám, hogy aki kiszállt egy ideje, az ezt az évadot próbálja be, hátha visszatér a varázslat.

Mondjuk a spinoff kísérlet megint nem jött össze, RIP Wayward Sisters!, pedig ennek még szurkoltam is, de sebaj, teljes erőbedobással koncentrálhatunk a 14. felvonásra, és hajjaj, mi lesz itt.

Na, menjünk a tovább mögé, mert spoilerezni akarok. Tovább…

The Durrells: könyvek kontra sorozat – írta ayren

2018. 05. 20. 21:15 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Már akkor tudtam, hogy felnőtt koromban egyszer el fogok jutni Korfura, amikor hetedikben a Családom és egyéb állatfajtákat órán a pad alatt dugdosva, nevetéssel küszködve olvastam végig. S mivel később tényleg valóra válthattam a gyerekkori kívánságot, azóta is mindig az otthonosság érzése tölt el a sorozat helyszínei láttán: örömmel ismerek fel egy-egy olyan helyet, ahol évekkel azelőtt jártam.

A mediterrán életérzés és a gyönyörű táj, a lepukkant, mégis meghitten vonzó villa, vagyis a teljes díszlet a pilot óta alapvető vonzerőnek számít a szememben. Mostanra viszont minden eredendő elfogultságom ellenére sem tudom elhallgatni ambivalens érzelmeimet az ITV-s The Durrells-szel kapcsolatban.

Már az első évadban markánsan kirajzolódott, hogy a készítők alaposan eltérnek az irodalmi alapanyagtól, és ez később sem történt másként. Lehet emiatt alapból bosszankodni, de nekem a változtatás sokszor azért nem volt ellenemre, mert a könyv szelleméhez többnyire hű maradt az ismeretlennek tűnő szál, a készítők által kreált, vagy a könyvekben alig említett, itt viszont előtérbe tolt mellékkarakter.

Jó néhány fontos szereplő szintén erőteljes változáson ment át, talán csak Larry (Josh O’Connor) és Gerry (Milo Parker) maradtak azonosak a könyvekben megformált személyiségükkel. Theo (Yorgos Karamihos) kicsit talán kevésbé kifinomultabb és kevésbé anekdotázó a képernyőn, de minimális a változás, részemről oké.

Leslie-nél (Callum Woodhouse) csak az elején jelent meg a fegyvermánia, utána hol fotózással, hol csajozással (egyszerre három lánnyal), hol duzzogással múlatja a lassan csordogáló korfui időt, de mondjuk, hogy ennyi még belefér. El tudom fogadni, mert ettől még az adott karakterek illeszkednek a durrelli világba – bár annak nem örültem, hogy cserében viszonylag kevés klasszikus történetet mutattak be az eredeti művekből. (Bár lehet, hogy a készítők csak beosztással élnek, és még számos évadra készülnek.)

Van azonban egy olyan eltérés, ami mostanra meghaladja a tűrőképességemet. Mama alakja (Keeley Hawes) egyszerűen nyomokban sem hasonlít a könyvbeli Mamára (bocsánat, de a magyar irodalmi fordítás annyira belém ivódott, hogy nem tudom másként hívni).

Annak idején a pilotnál még túl tudtam lépni a tényen, hogy a színésznő jóval fiatalabb és csinosabb, mint ahogy a könyvek után elképzeltem a karaktert, és amíg az első évad elején még örömmel fogadtam, hogy nem a gyerek Gerry, hanem egy felnőtt áll a középpontban, mára ezt a nézőpontot kissé terhesnek érzem.

Hiszen a korfui történeteket nem Mrs. Durrell(sz) írta, hanem a fia. Nem a Mama érzései és kalandjai miatt szeretjük őket, hanem azért a bájos, és ebben a formában nyilván sohasem létezett tündérvilágért, amit az író erőteljes, de soha nem bántó humorérzékén átszűrve a gyerekkori emlékeiből létrehozott, és ami a fókusz áthelyezésével valamelyest megváltozott.

Már cseppet sem tetszik, hogy Mama az eredeti, rendkívül szerethető mellékszereplői pozícióját felcserélte egy teljesen más jellegű, központi karakterére, akinek a szerelmi élete lett a legfőbb átívelő szál az egyes részek és évadok között. Ez szerintem eléggé szembemegy a könyvek világával.

Ezenkívül a sorozatbeli Mamát sem találom száz százalékig érdekes és teherbíró figurának, olyannak, aki egyedül is elvinné a hátán a show-t, ezért nem tartom szerencsésnek, hogy majdnem minden szálat és mellékkaraktert mágnesként magához vonz. Még úgy sem, hogy tisztában vagyok vele, kellett valami szervezőerő, ami felváltja a kötetek anekdotafüzérszerű építkezését.

Hogy ellenpéldát is mondjak, Mamáéval ellentétben egy másik karaktermódosítás nagyon is a kedvemre való, mégpedig Margóé. Az őt alakító Daisy Waterstone játékára már az első évad elején felfigyeltem, kiváló castingnak tartottam a kiválasztását. Abszolút üde és friss a játéka, sok pluszt, és némi rétegzettséget is ad a könyvbeli Margo eléggé egysíkú, butácska alakjának. Az általa alakított szereplő a maga módján épp annyira eredeti és szórakoztatóan különc figura, mint a bátyja, Larry.

Spiro karaktere viszont a másik, ami egy lórúgással felér a kőkemény Durrell-fanoknak. Már a színész (Alexis Georgoulis) megjelenéséből adódóan is gyökeresen más lett a kapcsolata Mamával, mint a regényekben. Azokban ugyanis a nem kifejezetten jó külsejű, kövér, kacsázva járó, sokgyerekes házasember Spiro abszolút plátói rajongást táplál Mama iránt. Leginkább úgy, mintha a Mama egyenesen az angol királynő és Szűz Mária keveréke lenne.

Vagyis mindkét szerepre vonzóbb külsejű színészt választottak, mint a könyvbeli karakterük sugallja, és ezzel a készítők jó előre megágyaztak a köztük lévő másfajta dinamikának (magyarán, hogy a pakliban benne van egy romantikus kapcsolat lehetősége). Ez egy olyan változtatás, aminek megint csak nem tudok örülni.

Ahogy évadról évadra nézem a The Durrells könnyed, szórakoztató, a mediterrán környezet miatt vizuális csemegének számító epizódjait, sajnos, egyre inkább revideálnom kell a két évvel ezelőtti pilotkritikámban írottakat: „Különösebb meglepetések nem érhetik azt, aki olvasta Gerald Durrell korfui történeteit, de én ezúttal a kiszámíthatóságot előnynek gondolom.” Epizódról epizódra felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyire lehet elszakadni a megfilmesítés esetében az irodalmi alapanyagtól? Szabad-e gyökeresen megváltoztatni egyes karaktereket? Fordítható-e másmilyen irányba a köztük lévő dinamika? Nem hamisítódik-e meg ezzel az eredeti mű?

Nyilván nincsenek pontos szabályok a jó adaptációra, de ha iskolapéldát szeretnék felhozni rá, a Büszkeség és balítélet 1995-ös BBC-s feldolgozása jut elsőként az eszembe. Egy klasszikus regény olyannyira klasszikus feldolgozása, hogy kulturális mém lett belőle: Helen Fielding Bridget Jones-regényeiben is megidézi az egyik képsorát. A minisorozat abszolút hű Jane Austen regényének cselekményéhez, karaktereihez és szellemiségéhez, mindezt tetszetős képi kivitellel, kiváló színészi játékkal támasztja alá.

A The Durrells esetében ugyan a vizuális háttér szintén nagyszerű, és a színészek is rendben vannak, de se a cselekmény, se a karakterek nem hűek minden esetben az eredeti regényekhez, emiatt pedig úgy gondolom, a művek szellemisége csorbul.

Lehet azzal érvelni, hogy a korfui történetek szereplői valódi emberek és nem pusztán irodalmi karakterek, vagyis nemcsak az adaptáló szándéka, de akár az életrajzi vonatkozás is felülírhatja a könyvek alapján elvárt képet (az első évad pilotjáról szóló kritikámban én is utaltam erre), de mára már nem vagyok biztos az állítás igazában. Gyanítom, hogy létezik a filmes és sorozatos adaptációknál egy határ, amit egyszerűen nem illik átlépniük a készítőknek. Mondhatni, az adaptálandó mű iránti tiszteletből és művészi alázatból.

Nos, nekem úgy tűnik, a The Durrells nagyon ezen a határon billeg – ha ugyan már rég át nem lépett rajta. Szerencsére ha sikerül megfeledkezni ez irányú nemtetszésemről, a széria feelgoodságát még mindig maradéktalanul képes vagyok élvezni, amit manapság kevés nézett sorozatomról mondhatok el.

Neveneffecten

2018. 05. 19. 15:30 - Írta: gromit

4 comments | kategória: ajánló,Európa is létezik,kritika

Egyszer felmerült kommentben, hogy a kontinentális Európából többnyire drámákat szoktunk ajánlani, igazán jöhetne már valami komédia is.

Valóban kevés írás született eddig a kategóriában (azért akad pár). Talán a mennyiségileg kevesebb minőségi darab készül a műfajban, vagy talán csak a komédia lépi át nehezebben az országhatárokat – egyszerűen mindenki mást talál viccesnek. Most viszont egy olyan belga áldokumentum-sorozatról lesz szó, ami szerintem számunkra is remekül működik – már ha valaki vevő az abszurd humorra.

A Neveneffecten az azonos nevű flamand komédiás társulat 2 évadot megélt sorozata volt. Nem egy szokványos szkeccskomédia, sokkal inkább dokumentumfilm-paródiák antológiája. Igazi mockumentary, de nem a The Office-vonalból, hanem sokkal inkább a Monty Python stílusában. (Az első két részről konkrétan a szúnyogvadászos és az utcai hegymászós jelenet jutott eszembe.)

Természetesen a sorozat élvezetéhez nem szükséges a Monty Python ismerete, de ezek alapján azért nagyjából be lehet lőni, mire lehet itt számítani, ráadásul nem csak egy-egy jelenetben, hanem teljes félórás epizódokban.

A természetfilmek és egyéb dokumentumműsorok témája és megvalósítása is abszurdba hajlik. Megismerhetjük például a “commoman”, azaz a “közönséges ember” életét tanulmányozó kutatókat, az E40-es autópálya forrásához indított expedíciót, az állatkerti látogatókat szó szerint halálra untató állatokat, vagy a rendőrség klisék betartását ellenőrző akciócsoportját.

És mindezt képzeljük el nagyon komoly tudományos és/vagy dokumentarista módon tálalva.

Az első évadban vannak visszatérő figurák is, néha kicsit más szerepkörben (pl. a “vialógus” (“útkutató”) később egyiptológusként ókori civilizáció nyomát kutatja egy belgiumi bevásárlóközpontban), néha vicces akcentusokkal (a nemzetközi tudósok angolul beszélnek). Továbbá gyakran felbukkan a 20. század nem-nagyon-megértett (avagy botcsinálta) tudós úttörő-ikerpárja, Adolf és Rudolf Tupolejev, fekete-fehér kisfilmekben.

A rövidebb második évadban a dokumentarista jelleg és a narrátor néhol inkább csak keretet ad egy történetnek (pl. a partraszállás), de az abszurd humor ott is helyén van.

Nem mai darab és zsánerparódia jellegéből adódóan is nyilván rétegcucc, de ötletes és szórakoztató. Hivatalos nemzetközi forgalmazásról nem tudok, és tartok tőle, hogy nem is mindegyik epizód érhető el angol felirattal (így sajnos most a kedvenc részeimet pont nem ajánlgathatom), de ami fellelhető, azt érdemes bepróbálni.

Arrow: vége a 6. évadnak – írta Necridus

2018. 05. 18. 21:40 - Írta: vendegblogger

35 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

A képregénysorozatokat újra divatba hozó Arrow anno nagyot robbant, azóta azonban hatalmasat esett mind nézettség, mind minőség tekintetében – utóbbi kategóriában azonban az ötödik évadjával sikerült felemelkednie. A hatodik a flashbackek eltűnése és a remény – miszerint olyan jó lesz, mint az előző – miatt volt olyan várós…

…és amint ezt írom, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy hozta-e a szintet, vagy sem, mert ebben a szezonban is hatalmas potenciál volt, de mellette tökéletesen elszúrt pillanatokkal is találkozhattunk.

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Scandal: vége a 7. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 05. 18. 20:10 - Írta: Shannen

4 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

God, I’ve never really understood the value of good people. Too many good people are just people without goals, drive, will.

Hét év után eljött az idő, hogy Shonda Rhimes washingtoni botrányokat megoldó/szőnyeg alá söprő, epizodikusnak induló, majd viszonylag hamar egy átívelős, a politikai hatalomért való küzdelmet középpontba állító sorozatától is elbúcsúzzunk.

Olivia Pope és kis csapata erősen kezdett anno. Az 1. évad simán a legjobb volt a 2011/12-es országos újoncok között a pörgő, egy pillanatra meg nem álló epizódjaival, az over-the-top párbeszédeivel, és a remek szereplőgárdával. Sőt, számomra a 2. évad konkréten a legjobb országos dráma lett akkoriban, és még a 3. évad is benne volt a top5-ben. És ez volt az a pont, ahol elvileg Rhimes is eredetileg lezárta volna a sztorit. Csak hogy addigra már túl sikeres volt a sorozat, így naná, hogy jött a folytatás és azzal együtt a minőség csökkenése. Ez a tendencia sajnos a fináléra sem javult.

 

A kezdetekkor a Scandal egyik erőssége az volt, hogy volt kinek szurkolni. Bár már akkor is szinte minden szereplőnek volt némi sötét folt a múltjában, azért annak a fehér kalapnak még volt súlya és nem véletlenül viselte azt Olivia.

A végére viszont a legnagyobb gondom a sorozattal az lett, hogy szinte kivétel nélkül mindenki taszított és senkit nem tudtam komolyan venni, mert a szereplők rendszeresen vettek 180 fokos fordulatot akár egy részen belül is minden racionális magyarázat nélkül.

Who the hell knows what’s right?! I managed to take down every single person I care about.

Pontosabban, volt magyarázat: a politikai hatalom megszerzése. Szinte kivétel nélkül minden szereplőt ez hajtott, minden sztori ekörül forgott és ide futott ki. És ez eredményezte azt, hogy a végére senkinek nem esett nehezére lepaktálni akár az aktuális legfőbb ellenségével sem.

A rengeteg kavarás, zsarolás, csalás és gyilkosság mindenkit utolért. Nem véletlenül használtam az aktuális legfőbb ellenség kifejezést, mert ugyan mindig volt valaki(k) aki(ke)t lehetett utálni (B613, Pope apuka, stb), a szereplők legnagyobb ellensége, a hataloméhség, végig ott voltuk előttük és láthatatlanul szépen-lassan mindenkit lehúzott a feneketlen mélységbe. A tovább mögött röviden spoileresen folytatom néhány gondolattal a fináléról.

Tovább…

The Big Bang Theory: vége a 11. évadnak – írta Necridus

2018. 05. 18. 14:50 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Habár a TBBT már teljesen más úton halad, mint amelyen egykor elindult, még mindig uralja a CBS-t, így nem csoda, hogy jövőre már a 12. évaddal fog jelentkezni, ami, ha a csatornán múlik, nem is lesz az utolsó.

A kezdetekben csak három tudósról és egy mérnökről szólt a sorozat, ahogy különcködve élnek, mára azonban szinte mindegyik mellé társult nő, kutya, vagy éppenséggel család. És ez az irány a 11. évadban, illetve annak fináléjában csúcsosodott ki.

A tovább mögött kicsit spoileresen folytatom.

Tovább…

Previous Posts