login |

Posts filed under 'kritika'

Pretty Little Liars: vége a 7. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Tomi

2017. 06. 28. 19:30 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

Ez is elérkezett. 7 év, 160 epizód, legalább ennyi titok, hazugság és kavarás után búcsút kell intenünk kedvenc, rosewood-i hazugjainknak. De még mielőtt ez megtennénk, kicsit szeretnék elidőzni az emlékek ösvényén.

Annyi minden történt ez idő alatt a sorozattal, hogy nehéz lenne néhány mondatban összefoglalni mindent.

Emlékszem, amikor rátaláltam, már ment egy kis ideje, de azonnal magával ragadott a különleges, misztikus hangulatával, és szinte megállás nélkül daráltam a meglévő részeket. Bátran ki merem jelenteni, hogy az első 2 évad hibátlan volt, hiszen kivétel nélkül, minden rész kiemelkedő minőséget szállított. Ám, ahogy eljött a 3. évad premierje, valahogy a sorozat is megváltozott. Sajnos nem jó irányba.

A fő hibát abban láttam (cáfoljatok meg, ha ti nem így gondoljátok), hogy ez idő tájt lett nagyon nagy a hype a sorozat körül, és az írók egyrészt minden áron túl akarták licitálni magukat őrültebbnél őrültebb ötletekkel, és a talajtól való elrugaszkodással, (ezek közül néhány működött, néhány nem), másrészt túl nagy volt a megfelelési vágy a rajongók felé.

Ez persze nem feltétlen baj, sőt egészen hízelgő a nézőre nézve, hogy figyelembe veszik az akaratát, ha mindez nem megy a széria rovására, viszont sajnos itt több ponton is ezt éreztem.

Csak, hogy néhány esetet kiemeljek, vegyük a “Toby-A”-szálat vagy az “Ezra van Alison nyomában”-vonalat, vagy amikor szétválasztották a párokat, és a rajongók utálkozó kommentek ezreivel árasztották el a készítőket a közösségi oldalakon, ők pedig ezek hatására elkezdték másfele terelni a sztorit. Egy nagy következetlen, érthetetlen maszlagot kreálva.

Nagyjából egyetlen helyen nem tudták ezt megtenni, mégpedig a terhes szállal (és azzal, hogy kié a gyerek), melynek hatására a fanatikusok szó szerint a készítő, I. Marlene King halálát kívánták, több platformon hangot is adva haragjuknak. Ha lett volna még 10 rész az írók zsebében, biztos vagyok benne, hogy ezt is kicsavarják valahogy.

Őszintén, kíváncsi lettem volna, hogy milyen a sorozat, ha nincs meg mögötte ez a nagy reklám. De ezt már sosem fogjuk megtudni. Ki tudja, az is lehet, hogy fele ennyi ideig sem élt volna. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

The Toy Box

2017. 06. 28. 18:03 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,reality

Ha már adtam egy esélyt az ABC midseason reality-jének, akkor szánok rá pár szót, de inkább csak elrettentésképp.

Alapból pedig érdekelt a The Toy Box, manapság ugyanis erősen beindult a feltalálós, magánszemélyeknek vagy vállalkozásoknak anyagi támogatást nyújtós valóságshow-s műfaj, és én, ha reality-ről van szó, nem csak a stratégiai játékokat szeretem nézni, hanem a kreatív embereket bemutatókat is. Azonban a The Toy Box bizonyította, hogy csak a kreativitás nem elég.

Maga a műsor persze nálam már a műsorvezetővel megbukott, hiszen a Modern Family-ben zseniális, időzítésben verhetetlen Eric Stonestreet rémisztő nagy mellélövés ebben a műsorban (erőltetett és felesleges), de nagyjából az egész koncepció zsákutca – mondom ezt annak ellenére, hogy 2017/18-ban érkezik a 2. évad a közepesen gyenge nézettség ellenére.

A koncepció csupán annyi, hogy részenként pár játékkészítő bemutatja játékötletét (amiket jó esetben forradalminak vélnek, máskor inkább csak szerelemprojektek) három szakértőnek, akik tovább küldik az általuk legjobbnak tartottakat, hogy azok egy 4 tagú gyerekzsűri elé kerüljenek, akik kiválasztják az adott adás győztesét miután eljátszanak velük. A 8. részre pedig kiderül, hogy melyik új játék a legjobb, és a díj az, hogy forgalmazásba kerül.

Nem is tudom, hol kezdjem, hogy mennyire érdektelen volt az egész versengés. Eleve a nem túl ötletes (ilyen baba, olyan baba) és totál ihletetlen, a piac nem ismerésére utaló játékok (a matrjoska labda, WTF) kinyírták az egészet, és ehhez hozzájött a tudálékos (bár olykor jó kritikai észrevételeket megfogalmazó) zsűri, valamint az egyértelműen irányított kérdéseket feltevő gyerekek. Utóbbiak aranyosak voltak, de egy percig sem tűntek sajnos hitelesnek.

Az egészből csak a pozitív hangulat emelhető ki, ami annak ellenére megvolt, hogy a “feltalálók”, játékkészítők a klasszikus, érzelmekkel teli bemutatásokat kapták meg, hogy lehessen szörnyülködni, hogy ki milyen játéktervre áldozott fel dollártíz- vagy százezreket. Ehh, pedig az alapötlet jó volt, de nem ez lesz az új feltalálós vagy kreatív emberes reality-m, amit a Shark Tank mellett nézni fogok.

Rogue: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is. – írta matruska

2017. 06. 28. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

You and me, Ethan, we’re scorpions.
We sting, because it’s our nature to sting.
We sting, and we are better off for it.

5 év alatt 4 évad 50 részben tálalva. Ennyi ideje és lehetősége volt a Rogue című sorozatnak nyomot hagyni nézőiben, amire nem mondhatjuk, hogy a készítők nem törekedtek. Minden szezonra új közegek, új szereplők és új „bűnös utak” voltak jellemzőek, a korábbról csak a legszükségesebbeket mentették át nagyszerűen. (Korábbi írásaink róla: 1. évad, 2. évad, 3. évad, 3,5. évad)

Elég csak arra gondolnunk, hogy az 1. évad után a sorozatot a „beépített zsarus” skatulyába soroltuk be, ahová a 3. évad második felétől már kicsit sem helyezhető, miután az 1. szezon egyedüli emlékeztető elemének tragikus halála bekövetkezett.

Ha valaki az S1 megtekintése után belenézne az utolsóba, akkor talán el sem hinné, hogy ez ugyanaz a sorozat, amit én abszolút pozitívumnak tartok ebben az esetben. A Rogue a fenti idézetnek megfelelően, szereplőihez hasonlóan, skorpió módjára csípett, csak éppen saját magába és számtalanszor, így növelve folyamatosan a minőséget.

A tovább mögött folytatom. Előfordulhatnak a korábbi évados kritikáimra való visszautalások és spoileres részek is.

Tovább…

Preacher: kezdett a 2. évad

2017. 06. 27. 21:00 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika

Végre elindultak! Mármint nem a sorozat, hanem a szereplői keltek útra, miközben őrültebbnél őrültebb kalandokba keverednek. 

Miről szól a sorozat most? Isten kereséséről. Míg az első évad amolyan felvezető volt, a képregény elé helyezett történet, addig a második már közelebb áll a papírlapokhoz, mivel tényleg úton vannak a hősök, hogy előkerítsék a Mennyországot otthagyó Istent.

Így most érdemes bekapcsolódni is amúgy, mivel eléggé jelentős változáson esett át a Preacher.

Persze a történetben igyekeznek egyensúlyt találni a készítők, így a főszereplő képességének, amivel ugye nem tartana sokáig a sorozat, találtak egy ellenpontot is, ami miatt nem használhatja folyamatosan. Persze ennek ellenére ő is, a csaja, meg a vámpír haverja is ultraerőszakos múlttal rendelkezik, szóval simán emberileg is el tudnak követni csúnyaságokat.

Inkább oda kanyarodok most, hogy ahogy tavaly, úgy idén is az őrült ötletek viszik majd előre a sorozatot. Ezúttal ugye a helyszínekkel is variálhatnak, miközben Isten nyomát keresik Amerikában, ami már ebben a két kezdőrészben is jó pár elszállt pillanatot szült. Mondjuk már a kezdőjelenetben mindent felvezettek a hangulatból, eléggé grindhouse-os volt a vérengzés, érdemes azt a 11 percet bevizsgálni mindenkinek.

Az biztos, hogy ha ezt a minőséget tartják, mint amit a kezdőrészek mutattak, akkor ismét jól fogunk szórakozni. Ez a majdnem 2 óra is elrepült könnyedén, nem is tudnám kiemelni, hogy mi tetszett benne a legjobban. A Come on Eileen? A mágus? A terminátoros jelenetek? Van miből válogatni.

Pilot-mustra: The Mist – 1×01

2017. 06. 27. 18:20 - Írta: winnie

33 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Kezdem azzal, hogy nem olvastam a Stephen King-féle novellát, ami itthon A köd címen jelent meg, és a 2007-es Frank Darabont-filmet sem láttam. Sőt, gőzöm sem volt eddig, hogy mi a sztori, az alapfelállás (pedig a film kábé 10 éve már érdekel…), hiszen nem nézek előzeteseket. Ergó nekem a pilotban minden új volt, meglepetést okozott, de valaki, aki ismeri a sztorit, az közel sem biztos, hogy ezt fogja érezni.

Ami egyébként a könyvet vagy a filmet illeti, azok ismerete sem kell, hogy bárkit zavarjon, hiszen az alaphelyzet azonos lesz (egy kisvárosra furcsa köd ereszkedik, mely hatására szörnyűségek történnek azzal, aki belekerül), s a Spike sorozatának bizonyos motívumai is ismerősek lehetnek az előzményeket ismerőknek, a The Mist sok mindenben el fog térni. Karakterekben, mitológiában – és, ha kap 2. évadot, akkor a sztorit is tovább fogják mesélni. (Kommentben azért mellőzzük a filmes/könyves spoilereket – kapnak külön posztot.)

THE MIST – 1×01 – 4/10
THE MIST – 1×02 – 6,5/10
THE MIST – 1×03 – 6/10

Ezer szerencséje a Spike-nak, hogy a pilot után leadta a következő két részt, mert azok már jobban tetszettek. Nem voltak kiemelkedőek, de eddig a The Mist-ben látom a legnagyobb potenciált arra, hogy a nyár popcorn sorozata lehessen. Persze látva a részeket, van miért aggódnom, hiszen a sorozat azokat biztosan ki fogja akasztani, akik könnyebben ugranak a “hülyeségekre”, a karakterek által megcselekedett butaságokra, vagy arra hogy nem képesek kommunikálni.

Az első rész egy amnéziás katonával és a közelgő köddel kezd, hogy utána egy kisvárosi szappanoperává váljon (aminek a középpontjában egy egygyerekes család és egy középiskolás balhé van), és ez volt az a pont, amikor azt hittem, hogy a köd majd csak az évad végén fog leszállni a városra, és részenként mindössze pár percet kapunk belőle – /me dummy.

Szerencsére nem így történt, az alapozás után (remélem, nem spoiler, aki ismeri a film alapjait, annak ez egyértelmű) a rész végére leszáll a köd a városra és beindulhat a sorozat – nem szeretem használni a kifejezést, de itt mindenképp megállja a helyét. A gond csak az ezzel, hogy a CGI nagyon közepes, mind a köd, mind annak hatásai csalódást okoznak, érthető módon a jelenetek zöme nem is a szabadban, hanem pár zárt térben játszódik.

Szóval a pilot tipikusan az a fajta volt, mely nem mutatja meg, hogy milyen lesz a sorozat, csak előkészíti azt. Én is lógva maradtam volna a “Na, és most mi lesz?”-kérdésemmel, ha nem pakolják ki előre a folytatást. A folytatás értelemszerűen már jóval kevesebb drámázást tartalmazott és több akciót, de az egyértelmű, hogy a sorozat csak úgy működik, ha megvannak benne a személyes konfliktusok és működnek a karakterek is.

A karakterek viszont eléggé színtelenek. Kapunk pár archetípust, de igazából csak ketten tűnnek érdekesnek – ők is leginkább azért, mert egyelőre elég rejtélyesek, nem tudunk semmit róluk. És ez eléggé sajnálatos, hiszen sok minden múlna a figurákon. Az összképen szerencsére a színészek javítanak. Sajnos nem annyira a játékukkal (az olykor döcög), hanem azzal, hogy több arc sem tipikus választás – némi változatosság az egyengárdák után.

Természetesen horrorsorozatról van szó (van benne vér és egyéb finomság), de persze a középpontban az emberi kapcsolatok állnak, az egymásra utaltság, a krízishelyzetben való viselkedés, az ismeretlentől való rettegés, és az, hogy kiből mit vált ki a páni félelem. Más kérdés, hogy amikor megtörténik a baj, akkor a készítők inkább a cselekményre koncentrálnak és kapkodni kezdenek, szinte mindent egymásra dobálnak.

Semmi kiemelkedő nem volt a The Mist-ben, de a karakterek még így sem zavarnak (majd megbarátkozom velük), összességében szórakoztattak az epizódok, és érdekel, hogy mire megy ki a játék, miben áll a köd természete. A készítők már rögtön az elején elkezdték építeni a mitológiát, melynek egy része a jelenbe, másik része a múltba nyúlik

Hasonló alaphelyzetet egyébként nemrég a Hulu ifjúsági horrorsorozatában, a Freakish-ben (pilotkritika, évadkritika) láthattunk – nyilván ez a korábbi alapanyag, de gondoltam, megemlítem, hátha valakinek gyengéje az efféle megközelítés.

The Originals: vége a 4. évadnak – írta infinity

2017. 06. 27. 14:50 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

This is gonna be the end of always and forever.

Pénteken lezárult az Ősi vámpírcsalád története, mely már a 4. szezont tudhatja maga mögött. Aggodalomra viszont semmi okunk, mivel a csatorna már korábban berendelte a következő szezont, így nem kell végleg búcsúznunk a szériától, csak egy hosszabb szünetre megy, hogy várhatóan jövőre ismét visszatérjen – újfent egy rövid évaddal.

Rajongótábor ide, nézettségi adatok oda, most is úgy gondolom, hogy aki nyomon követte eddig a szériát, annak nem nagyon lehetett oka panaszra, hiszen erős részeket produkált idén. A szezonnyitó és az azt követő rész után rendesen beindult az évad, így minden héten volt miért várnunk, hogy milyen izgalmas események történnek majd szereplőinkkel.

A fenti vészjósló idézet tudatában a szezonzáró részt is várhattuk, és biztosak lehettünk abban, hogy az sem telik el úgy, hogy ne kapjunk valami váratlan fordulatot. A finálé egyébként teljesen megfelelt volna akár sorozatzáró résznek is, mind a felépítését, mind a történetvezetését tekintve.

Nézzük akkor tovább spoileresen, hogy miként alakultak az események. Tovább…

The Ranch: vége a 2. évadnak (Part 3)

2017. 06. 26. 21:30 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika

Vége az alánevetéses, élő közönség előtt felvett dráma 3. felvonásának. Vagy a 2. évadnak, esetleg annak az első felének, vagy nem is tudom, hogy értsem a Netflix különcködését, mert tényleg nem évadoknak, vagy az évadok részeinek hívják ezeket a tízes blokkokat, amiket kitesznek, hanem part-oknak. Nem is ez a lényeg, hanem a minőség, ami nem sokat változott. Vagyis…

Szóval a The Ranch, ami egy klasszikus, többkamerás sitcom, tovább menetelt a realizmus felé. Persze ugyanúgy jelen vannak a szépen felépített poénok, amiket ügyesen és rutinosan le is csapnak Ashton Kutcherék, viszont a mostani részekben a drámát feltekerték 11-re.

Persze eddig is volt durvulás a válással és a borzasztó anyagi helyzettel, kilátástalansággal, viszont az idősebbek után most a fiatalok kerültek a szike alá, ahogy azt az előző finálé is felvezette.

A terhességet például a mostani szerelemnek is fel kell dolgozni, persze csak az abortusz komoly kérdésének feszegetése után – mindezt nagyon felnőttesen bontják ki, nem tanmeseszerűen beszéltek a felelősségről.

Ami a legdurvább, hogy oké, korábban Debra Winger és Sam Elliott cipelte a The Ranch mélyebb részét, mostanra viszont Kutcher simán átvette tőlük egy részét. Jó, azért az idősebbek is kaptak pár keményebb szálat a válás utáni életük kapcsán. Nyilván az ő karakterútjuk is arról szólt, hogy mi a család, és mennyit kell beáldozni érte.

Viszont a The Ranch továbbra sem attól különleges, hogy durva dolgok mellett viccelnek, hanem mert a jól kifejtett tényleges karakterfejlődés és a leküzdött nehézségek után a boldogsággal teli pillanatok teljesen megérdemeltek, ezért az átlagnál erősebbnek érződnek. Az egyik ilyen csúcspont amikor Colt és Abby koncertre menet elakad a hóban, amin nagyon-nagyon lehetett mosolyogni.

Nyilván várom a folytatást, ezek szerint nem a 2. évad 2. felvonását, hanem a Part 4-t, és továbbra is csak ajánlani tudom a sorozatot, mert nagyon furcsa és jó a maga módján.

Poldark: kezdett a 3. évad – írta nargli

2017. 06. 26. 18:10 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A BBC sikersorozatának a Poldarknak a második évadja hozta, amit vártunk tőle: a szereplők lovagoltak a lélegzetelállítóan gyönyörű cornwalli tájban, bányáztak, romantikáztak, ármánykodtak. Eleanor Tomlinson (Demelza) gyönyörűen énekel, Aidan Turner pedig még mindig rettentően vonzó és nagyon jól áll neki a főhős szerepe, akár kaszál, akár nem. De vajon még mindig Ross Poldark az új Mr. Darcy?

Mivel nem volt második évados írás a sorozathoz (az elsőről írtunk), ezért a tovább mögött spoileresen nézzük meg, milyen volt az előző szezon, és persze azt is, hogy mit tartogat a harmadik, amiből már lement három rész – de azokról majd kommentben. Tovább…

The Americans: vége az 5. évadnak – írta GeoCucc

2017. 06. 26. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Na, most igazán kíváncsi vagyok, kik elégedettek, hányan kapták azt az orosz-amerikai kémdráma utolsó előtti évadjától, amit vártak.

Mert minőségileg ugyan egyáltalán nem mondanám, hogy visszaesett volna a végjátékhoz közeledve a The Americans, viszont ez volt a legkevésbé eseménydús, a leginkább a karakterfejlődésre és az egyéni drámákra fókuszáló szezon az összes közül, ami az elmúlt évek egyre inkább épülő feszültsége után kissé meglepő irány.

Olyannyira, hogy az amerikai kritikusok idén már egyre gyakrabban beszéltek családi drámaként a sorozatról, amely jelzőt viszont fontos a helyén kezelni, és nem derogálónak tekinteni.

A Jennings família megpróbáltatásai ugyanis olyanok, amiket tévében még nem láthattunk, így klisésnek a sorozat egyetlen mozzanatát sem nevezhetjük. Ehelyett gyakran morfondírozik el a néző azon, hogy vajon mi lehet a szereplők következő lépése, és ez a kíváncsiság éltethette most bennünk leginkább a lelkesedést.

De gyorsan ki is fakadok arra, ami számomra kicsit utólagosan lerontotta a szezon hangulatát: az utolsó három részben kétszer is nagyot fordult a két főszereplő motivációja. Először egy beszúrt, szinte teljesen epizodikus rész hatására, másodszor pedig egy olyan régi szál előhúzása késztette pálfordulásra őket, amelyből korábban az egész évad során mindössze egyetlen jelenetet kaptunk, szóval mondhatni, hogy eléggé a semmiből jött.

Az efféle húzások egy ilyen körültekintően építkező sorozattól, főleg ilyen közel a fináléhoz, váratlanul jöttek. A tovább mögött folytatom apróbb spoilerekkel. Tovább…

Fargo: vége a 3. évadnak

2017. 06. 25. 21:00 - Írta: winnie

43 comments | kategória: antológia,kritika

These things happen all the time. Coincidence, random life.

Összességében? Tetszett. De szerintem sem ért fel a korábbi szezonok színvonalához – én ezt leginkább a jó, illetve emlékezetes karakterek hiányára fogom. Az átlagból persze még így is magasan kiemelkedett a Fargo 3. évadja, mely bőven szállított zseniális pillanatokat és rettentően kreatív megoldásokat. Ja, és mindvégig kiszámíthatatlan maradt. Kell ennél több?

Ja, és egy dolog: van olyan, aki azért nem kezdett bele a 3. évadba, mert nem látta az első kettőt? Főleg, ha szerette a Legion-t. Ne csináljátok már. Antológia. Minden szezon más idősáv, más szereplőkkel, más helyszínnel és történettel, de a szellemiség változatlan. Az nagyon Coen testvéres, de úgy, hogy közben fel sem merül a nézőben, hogy gépies másolat lenne. Inkább tisztelgés.

Oké, persze egy nagyon minimális hazugság azért van a fenti sorokban, hiszen a 2. évadot is kötötte egy halvány kapocs az alapsztorijában az elsőhöz, és nagy meglepetésemre (de most komolyan, tök jó érzés volt) az S3-ban is feltűnt egy karakter, akit láthattunk az első etapban. De még őt sem kellett ismerni ahhoz, hogy működjön a szezon.

He’s a kitten now, Ray.

Az a szezon, mely úgy volt valójában komplex, hogy pár viszonylag egyenes szálat kötött össze: egy testvéri szembenállást, egy határtalan szerelmet, pár gyilkosságot, amiket szokás szerint körül öltetek a véletlen események, amelyek sokszor mulatságos és abszurd, nagyon fargós szituációkat eredményeztek.

Az emlékezetes karakterek fent említett hiánya egyébként éppen azért is sajnálatos, mert a színészek nagyszerűek voltak. Ewan McGregor-t nem lehetett nem szeretni a kettős szerepben, két totál másféle és igen jellegzetes figurát hozott (az a beszédstílus…!, szegény szinkronosok), akik hol szimpatikusak, hol pofoznivalóak voltak, de nem hiszem, hogy később emlékezni fogunk rájuk.

– What’s wrong?
– The world. The world is wrong. It looks my world, but everything is different.

És ugyanez a helyzet a többiekkel is. Hiába volt remek Carrie Coon, badass Mary Elizabeth Winstead, marha jó Michael Stuhlbarg, sem Gloria, sem Nikki Swango, sem pedig Sy nem sikerült olyanra, mint a korábbi szezonok némely alapköve. (Nyilván a betorzult Nikki-vel más volt a helyzet, de a figura sokáig 2D-s volt, Sy pedig végig korlátok közé volt szorítva, nem lehetett megfogni, majd pedig partvonalra állították.)

Nyilván V.M. Varga-val már más a helyzet, szerintem ő nyugodtan megkaphatja a szobrot a Fargo-rosszfiúk panteonjában, külön öröm volt látni a szerepében David Thewlis-t brillírozni, aki nem gyakori vendég a tévében – ő 20 éve pár filmjével nagy kedvencem lett, majd a kommerszebb szerepei miatt teljesen eltűnt a látómezőmből.

Varga figurája kapcsán azért az pozitív volt, hogy alapjába véve annak ellenére kaptunk hepiendet, hogy ő nem biztos, hogy elnyerte méltó büntetését, a sorsának kezelését inkább a nézőre bízták, szemben a legtöbb kulcsfigurával, akik megkapták azt, ami jár nekik – legalábbis a “nagy könyv alapján”.

Poén volt látni, hogy mondhatni az igazság természetéről szólt a szezon épp most, amikor a fake news-szlogen kezd teret nyerni a való világban, és itt is láthattuk, hogy hiába küzd a kisember, a hazugságok és a félreértések ellen nehéz mit tenni, maximum összeszorított ököllel és fogakkal puffoghatunk magunkban.

Mondom, a lényeg, hogy tetszett, mindvégig lekötött és szórakoztatott, bár igaz, hogy érzelmeket kevesebbet váltott ki belőlem ez az évad. Úgy érzem, hogy a Fargo hangulati elemei továbbra is verhetetlenek, és itt nem csak a havas külsőségekre gondolok, hanem erre az abszurd és véres világra, a kisemberekre és szemlétládákra, a kicsinyességekre és nagyra törő vágyakra.

What’s that old quote, that… “The greatest trick the Devil ever pulled was convincing the world he didn’t exist.”

De legfőképp a kiszámíthatatlansággal párosuló kreativitásra.

Lehet, hogy kicsit összedobált ötlethalomnak tűnhetett, de ha a karakterek nem is (ó, a francba, Winnie-ről nem is írtam…, ő nagyon jó volt!), annyi minden megmaradt így is bennem a szezonból: Gloria 3×03-as Los Angeles-i filler a scifi világába az animációkkal, egy részre rá a Péter és a farkas, a 3×07 és a 3×08 stílusa, Gavrilo Princip megidézése – és még minden idők legjobb filmjéből is konkrétan idézték az egyik fő mondatot. Mi kell még?

Okay, then.

Wentworth – írta checkmate

2017. 06. 25. 15:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

They think it takes a strong woman to rise to the top in here, but it doesn’t. It takes a smart one.

Ötödik évadjának végéhez érkezett az ausztrál Wentworth című börtöndráma, ami sajnálatos módon nem kapott túl nagy figyelmet a hazai junkie-k körében, pedig tényleg egy fantasztikus sorozatról van szó.

A 2013-ban indult széria egy női börtönben játszódik, és az Ausztráliában a 80-as évek elején futott, csaknem 700 epizódot megélt Prisoner című szappanopera félig-meddig előzménysorozata, bár az újragondolása kifejezés talán szerencsésebb. Nem kell megijedni, a Prisoner ismerete nélkül is teljesen élvezhető és követhető a Wentworth, sőt!

A Prisoner-ben már az első perctől adott, hogy az elítéltek vezetője az erőskezű és vasakaratú top dog, Bea Smith – alias Queen Bea. A Wentworth azt mutatja be, hogy a szolid, férje által elnyomott és terrorizált háziasszony hogyan küzdi fel magát a börtön-hierarchia csúcsára. Nagy poént nem lövök le azzal, hogy sikerülni fog neki, a Wentworth erőssége ugyanis abban áll, ahogyan bemutatja az odavezető utat.

Az első, tíz részes évad is remekül sikerült, szépen megalapozták az írók a sztorit, illetve minden főbb karakter kapott egy-egy epizódot, amelyben megismerhetjük a hátterüket, miért kerültek börtönbe, hogyan éltek előtte. Az ausztrál és a nemzetközi nézők körében is nagy siker lett a sorozat, így egyértelmű volt a folytatás.

Igazából én innentől kezdve éreztem azt, hogy a készítők felismerték, hogy hosszú távra tervezhetnek, és olyan kompakt, tartósan magas minőségű cuccot raktak össze, hogy öröm nézni. Nem is tudnám eldönteni, hogy a történetet, a karaktereket, vagy a színészeket emelném ki, mint a sorozat legnagyobb erősségét, de szerencsére nem is kell választanom, ezek együttese adja azt az egyveleget, ami nálam tartósan a top 3-ba emelte a Wentworth-t.

Először is kapunk egy nagyon szépen, konzekvensen vezetett fő szálat, a már említett Bea Smith útját a csúcsra, illetve további négy-öt rab és két-három börtönőr, valamint a börtönparancsnok történetszálát. Amit elsősorban kiemelnék, az az írók bátorsága és kreativitása. Nincsenek érinthetetlen szereplők, bátran nyúlnak a karakterekhez, és keverik őket olyan helyzetekbe, amelyekre nem feltétlenül számítunk.

Különösen jól építkezik a sztori egy-egy évad vége felé közeledve, és ténylegesen izgulni lehet, hogy mi fog történni a következő epizódokban. Egyrészt azért, mert tényleg nem lehet előre megjósolni, másrészt azért, mert azzal sem nyugtathatja magát a néző, hogy „á, ezt úgysem merik meglépni”. De. Meg merik. A szmötyi bizony gyakran eléri a ventilátort.

A sorozat másik nagy erénye, hogy abszolút nem klisés, még a „női börtönös” jellegből adódóan szükségszerűen előkerülő panelekhez is tudnak úgy nyúlni, hogy nem érezzük úgy, mintha már százszor láttuk volna.

A karakterek – mind az eredeti csapat, mind a későbbi évadok során érkezők – komplexek, jól megalapozottak és hitelesek. Nincsenek makulátlan jellemek, mint ahogy a kimondottan negatív szereplőkben is felfedezhetünk valami emberit.

Tényleges karakterfejlődést láthatunk a szezonok során, az események hatnak a szereplőkre, formálják őket. Szerencsére ezt is olyan következetesen viszik végig, hogy szemünk se rebben, ha egy-egy szereplőt összehasonlítva első évados önmagával hatalmas különbséget fedezünk fel. Bejártak egy utat, teljesen természetes, hogy változtak.

Mindezekhez kiváló színészek társulnak, akik kivétel nélkül hozzák azt, amit kell, sőt. Néhányan a hazai közönség előtt is ismerősek lehet korábban már nálunk is vetített sorozatokból (Water Rats, All Saints, Rush), bevallom, nekem még így is jutott bőven olyan, akiről sosem hallottam ezt megelőzően.

Akiket mindenképp kiemelnék, az a Bea Smith-t alakító Danielle Cormack, aki teljesen hihetően mutatja be, hogyan formálják át az események egy teljesen hétköznapi ember életét, illetve a riválisát, a kemény, de sebezhető Franky Doyle-t alakító Nicole da Silva-t, akit már a Rush-ban is bírtam, de itt abszolút kedvenccé lépett elő.

A második évadtól csatlakozik be az aktuális főgonoszt, Joan „The Freak” Ferguson-t alakító Pamela Rabe, aki olyan átlényegüléssel hozza a pszichopata börtönparancsnokot, hogy egy-egy kontyigazításáról vállalkozó szellemű pszichológia-szakos hallgatók szakdolgozatot írhatnának.

Igazság szerint mindenkit fel lehetne sorolni, mert teljesen jól működnek egy „add közelebb a sót”-jellegű hétköznapi szituációban is, de ha arra kerül a sor, olyan jeleneteket és alakításokat láthatunk, hogy az állunkat kell utána keresgélni.

Az i-re a pontot az egész sorozat atmoszférája teszi fel, illetve az, ahogy hatni tud a nézőre. Nem egy vidám darabról van szó, realisztikusan, nyersen, szépítgetés nélkül mutatja be a börtönélet keserű, sokszor brutális oldalát, ugyanakkor találkozhatunk szívmelengető, megható helyzetekkel is. Elérte nálam azt, amit kevés sorozat tud, valóban együtt tudok érezni a karakterekkel.

Egy-egy rész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, egy esetlegesen vidámabb pillanat után jön egy olyan gyomros, hogy ugyancsak emésztgetni kell a látottakat. Ezt a hatást letisztultan, sallangmentes eszközökkel éri el. Nincsenek benne bepárásodott tekintettel előadott falvédő-bölcsességek, de bőven kapunk olyan jeleneteket – olykor zenei aláfestéssel, de ezt sem viszik túlzásba – amelyek kapásból mehetnének a hét jelenete/hét alakítása szekcióba.

Egyszóval egy eszméletlenül jó sorozatról van szó, ahol a minőség-ingadozás max azt jelenti, hogy a nagyon jó és a még jobb között mozog. Átívelős jellegéből adódóan a legelejétől érdemes nézni, az első évad 10, a többi 12 részes, de ez ne ijesszen el senkit, bőven megéri belekezdeni – főleg most nyáron.

A hatodik évad már be van rendelve, az eddigi minta alapján jövő tavasszal kerül képernyőre, addig kényelmesen fel lehet zárkózni. Mindenkinek ajánlom, ha valakinek csak feleannyira bejön, mint nekem, már egy jó sorozat-élménnyel lesz gazdagabb.

Pilot: El Chapo

2017. 06. 24. 17:00 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A drogterjesztésről szóló sorozatok rajongói nagyon el vannak kényeztetve mostanában. Ott a Narcos, jön a Snowfall, és ezek mellé még kapnak egyet Joaquín “El Chapo” Guzmán életéről is. A mexikói Univision és a Netflix közös sorozata már bemutatásra került májusban, de az utóbbi kínálatába csak nemrég érkezett. Be is vizsgáltam.

Az probléma az El Chapóval, hogy szar. Oké, szinte biztos ennek is akad védője, de míg a Narcos esetében megértem, hogy miért lett ennyi rajongója, még ha nekem nem is tetszett, itt maga a képanyag is borzasztó. Semmi drámai hatás nincs benne, ennél még az is érdekesebb lenne, ha egy újságíró kimegy terepre, hogy elmutogassa, hogy ez meg az történt.

A történet röviden annyi, hogy El Chapo kishalból nagyhal lesz. A sorozat elején szinte egy senki a Guadalajara-kartellen belül, már persze a konkrét hatalommal rendelkező figurák között, hiszen azért nemcsak egy zsoldos, de a becsvágya segítségével meglátja hogy tud előre tolakodni.

Eskü ebből simán lehetne jó sorozat. De nem lett. Konkrétan dramaturgiailag egy nulla az egész. Pedig jó ötletre fűzték fel a pilotot, mivel Chapo első nagyobb kokainszállítmányát időre kell eljuttassa Amerikába, különben Escobar kinyírja, más kérdés, hogy ennek ellenére egy másodpercre sem lesz ettől izgalmas az első rész.

Most azt félretéve, hogy oké, nem kell bemutatni Escobar kegyetlenségét, hiszen ismert figura, elfogadjuk, hogy a szava milyen sokat ér. Viszont a szállítmány útjába kerülő összes akadály felvezetése siralmas. Egy másodpercre sem lehet érezni, hogy Chapo el fog akadni. “Persze, a hős mindig túléli, human”, igen ám, de nem mindegy miképp, és mit kell beáldoznia érte.

A lényeg, hogy nem elég a forgatókönyv gyengesége, amit nem is mertek csak a szállítmányra leminimalizálni, hanem a többi szálat is random felvezették, de azt megfejelték a borzasztóan játszó színészekkel. Bár a főszereplőt alakító Marco de la O még rendben lenne, viszont akik körülveszik… Persze az sem nagy segítség nekik, hogy olyan jelenetekben keménykednek, amik mögött semmi tényleges feszültség nincs.

Hogy a tényleges rendezésről és vágásról már ne is beszéljünk. Mintha valami amatőr vizsgafilm lett volna a pilot. Egy random példa: mutatják az egyik hőst közelről a kocsijában, aztán tök más kocsikat mutatnak távolról, amint behajtanak valahova. Egyszerűen nem tudták lekezelni a sok szereplős szállítást még logisztikailag sem. Szinte sosem érezni hol tartanak benne, kivéve amikor ténylegesen a határon viszik át.

Nincs felvezetve, hogy merre visz majd az út 9 részen keresztük, hol kell megállni, mik lehetnek a buktatók, így a néző elveszik a sok adatban, amik szinte a semmiben lebegnek. Komolyan rég láttam ilyen rossz pilotot. Ellenben aki oda van a témáért az lehet, hogy ezt is lenyeli, nyilatkozzon nyugodtan, mert lehet, hogy csak én vagyok beoltva a Netflix-es dél-amerikai drogos sztorik ellen.

Részemről 3/10, de hat pont alatt úgyis mindegy, egyáltalán nem javaslom megnézésre.

Previous Posts