login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot: DuckTales – írta Lantaar

2017. 08. 19. 16:10 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Gondolom, a blog olvasói közük nem csak az én korai gyerekkorom egyik meghatározó rajzfilmsorozata volt a DuckTales (itthon: Kacsamesék), még anno a 90-es évek elején-közepén. Magát a sorozatot világszerte klasszikusként tartják számon, ami nem csoda, hiszen rendkívül szórakoztató volt, mellesleg pedig a Disney tévés felhozatalából az egyik legminőségibb animációval rendelkezett.

Mindezeknek és a vaskos nosztalgia szemüvegeknek köszönhetően meglehetősen szkeptikusan fogadtam a hírt még 2015-ben, miszerint a Disney rebootolni akarja a szériát.

Aztán nem is igazán érdekelt a reboot, egészen addig, amíg tavaly karácsony előtt nem sokkal kijött egy videó, amin a szinkronszínészek eléneklik az eredeti főcímdalt. Ez volt az első alkalom, amikor egyszerre lett bemutatva az összes közreműködő… és az igazat megvallva, aktívan felkeltették az érdeklődésemet. Ami annyira nem meglepő, hiszen meglehetősen izmos gárdát sikerült összerántaniuk.

Ezek után eléggé vártam a premiert, és azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Sőt! Nem húzom az időt és a lényegre térek: egy erős 7-7.5/10-et nyugodt szívvel és gondolkodás nélkül oda tudok ítélni a dupla pilotnak.

Mivel relatíve sok karaktert használó felállásról van szó, ezért érthető, hogy elég sok időt szenteltek azok bemutatására és építgetésére. Viszont ezt nem sínylette meg a történet, ami az önmaga egyszerűségében mégis szórakoztatóra sikerült.

Pedig tényleg csak annyiról van szó, hogy Donald leparkolja a gyerekeket egy délutánra a rég nem látott nagybátyjánál, amíg elmegy egy állásinterjúra, majd a gyerekek újra felélesztik Scrooge (alias Dagobert) kalandvágyát és elmennek egy közös kincsvadászatra. (Igaz az utolsó jelentere behoztak egy lehetséges átívelő szálat, ami az igazat megvallva érdekesnek ígérkezik).

A titok nyitja viszont ott rejlik, hogy érezhetően szívvel-lélekkel készült, mind az írók, mind a színészek és az animátorok részéről. A történet modernizálásánál persze ne várjunk csodát, hiszen egy (hivatalosan) gyerekeknek készült sorozatról beszélünk.

Viszont érezhető, hogy próbálnak a nosztalgikus felnőttek számára élvezhető sorozatot készíteni. Kezdettől fogva érettebbek és kidolgozottabbak a karakterek, mint 30 évvel ezelőtt, még akkor is, ha azért most is eléggé sokat hagyatkoznak a készítők sablon személyiségjegyekre.

A potenciális felnőtt nézők felé történő nyitás meglátszik azon is, hogy milyen színészgárdát sikerült összeverbuválniuk a projectre. David Tennant, mint Scrooge, Dany Pudi, Ben Schwartz és Bobby Moynihan, mint Huey, Dewey és Louie (Niki, Tiki és Viki), Kate Micucci, mint Webby valamint Beck Bennett mint Launchpad (Kvákk) egyelőre mind remek és szórakoztató választásnak tűnik, főleg Tennant, aki ismét lubickol egy rá osztott szerepben, de a többiek sem élvezik kevésbé a sajátjukat.

Két dolog viszont szerintem mindenképpen meg fogja osztani valamennyire a közönséget, ezt pedig az animáció és a felújított főcímdal. Ha az animációt akarnám egy mondatban összefoglalni, akkor csak annyit mondanék, hogy “2010-es évekre jellemző, számítógépen rajzolt tévés Disney-animációról van szó”, ami bár igaz, mégis egy kicsit túlságosan leegyszerűsített leírás lenne.

Stilizáltabb, mint a régi, ami jobban merített a képregények látványvilágából, de a maga módján mégis egyedi és tele van apró részletekkel (mint például a régi képregényekre emlékeztető, a nyomtatásból eredő apró pöttyökkel teli háttérfelületek, ami ugyan apróságnak hat, de mégis egyedi stílust kölcsönöz a látványnak). Nem rendelkezik ugyan a régihez hasonló folyékony animációval, de mégsem szenved hiányt dinamizmusban és kifejezésben.

A főcímdal pedig…

Ez tipikusan az, ami vagy bejön valakinek, vagy nem (és akinek nem, az lehet, hogy párszor eljárja a “mocskos Disney megszentségtelenítette a gyerekkorom”-mantrát). Én azt mondom, hogy szerintem jól nyúltak hozzá az eredetihez, bár ha egy kicsit hasogathatom azt a közmondásos szőrszálat, akkor azt mondanám, hogy az eredetiben jóval hangsúlyosabb volt a kezdő riff, ami miatt egy fokkal fülbemászóbb és ikonikusabb volt az eredeti dallam.

Összességében nagyon jól szórakoztam a piloton és csak javasolni tudom, függetlenül attól, hogy csak a gyerekeket szeretné valaki leültetni elé, vagy velük együtt nézik a szülők, esetleg gyerekek nélkül akarnak egy kicsit nosztalgiázni a felnőttek. Szerintem mindenki élvezni fogja.

Pilot-mustra: The Defenders – 1×01

2017. 08. 18. 22:05 - Írta: winnie

36 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

It’s too late for heroes.

Jelen esetben tényleg csak a kibeszélésre szolgál a poszt, hogy az évadkritikáig is legyen hely rá (ennek megfelelően spoilert ne nagyon írjatok, konkrétumok nélkül is lehet beszélni a teljes szezonról, de ha valaki nem bírja, akkor jelezze), hiszen egyrészt nem sokan lesznek, akik az első rész után kaszálnák a sorozatot, másrészt pedig pontosan tudjuk, hogy itt az 1×01-nek nem az a feladata, hogy minden fronton megragadja az idetévedő nézőt.

THE DEFENDERS – 1×01 – 6,5/10

Ennek többek között az is az oka, hogy anno már a berendelés idején,(amikor még senki sem tudta, hogy miről fog szólni a The Defenders, és hogy ki fogja írni), tudni lehetett, hogy 8 részes lesz, szóval nem az átívelő történethez szabták az epizódszámot. Plusz a megrendelő és a készítők is tudják, hogy a Netflix-nézők számítanak célközönségnek, ezért remélik, hogy ők tisztában vannak a darálós modellel, hogy nem lepődnek meg, ha egy sorozat fokozatosan építkezik.

Ami viszont meglepett, hogy ennyire az alapoktól kezdték a The Defenders-ben az építkezést. Oké, nyilván nem érdemes kizárni nézőket, és van, aki nem látta az összes Netflix-es Marvel-sorozatot, de ha nem kaszálta őket, akkor megnézheti előbb azokat, ha pedig kaszálta, akkor miért érdeklődne a team-up iránt? Mindegy, a lényeg az, hogy az 1×01 elég keményen expozíció, ahol párbeszédek (vagy képek) segítségével komótosan elmesélik nekünk, hogy kik ezek az emberek, és épp milyen helyzetben vannak épp, illetve milyen személyes kapcsolataik lesznek fontosak.

Ugyebár Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist alkotja a főszereplő gárdát (és mindenki sorozatából két-három szereplő átjött ebbe is), azonban egyelőre még mindenki külön utakon jár, szóval a pilot négy párhuzamosan futó szálat visz (plusz egy haldokló nőét, aki mintha rosszban sántikálna), amik, remélhetőleg minél hamarabb, össze fognak futni.

– I’m not starting over, Mr. Nelson. I’m moving forward.
– People call me Foggy.
– And you let them?

A sorozathoz ugyan nem kell semmilyen előtudás, de első blikkre Matt Murdock/Daredevil sztorija tűnik legjelentősebbnek, ő az, akinek lelkében vihar dúl, nem tudja, hogy helyesen döntött-e, amikor szögre akasztotta a gumijelmezt. Jessica Jones szokás szerint nincs a topon, de belekeveredik egy eltűnés ügyébe, Luke Cage börtönből szabadul és pár gyilkossági ügy kerül a szeme elé, Danny Rand pedig folytatja a hajszát nemezise ügynökei után, miközben látomásaival küzd.

It’s just a city.

Jó látni négyüket úgy, hogy miközben mi pontosan tudjuk, nekik gőzük sincs arról, hogy a sors össze fogja hozni őket. Számunkra a hogyan lehetne a kérdés, de ahogy kell a rész végére érkezik a cliffhanger, ami belökheti a fantáziánkat, és elkezdhetjük sejteni azt, hogy New York városának megmentése lesz, ami összehozza majd a négy hőst.

Jópofa, ahogy a négy karakter külön világát eltérően jelentik meg, nem csak képek, hanem hangulati tényezők révén is (mi lesz, ha majd találkoznak?), azt pedig mondanom sem kell, hogy színészi téren a világon semmit sem változott a sorozat, hiszen aki eddig is nagyon odatette magát, azt továbbra is élmény nézni, aki pedig inkább bukdácsolt…, nos, szerintem mindenkinek voltak jobb pillanatai, szóval egyelőre ezen a téren sincs probléma.

Az első részt, ami korrekt volt (vagy másképp: semmi extra), nyilván senki nem fogja isteníteni (a pontszám kábé azt jelenti, hogy betöltötte a funkcióját, és megelőlegezek neki egy kis bizalmat), mint ahogy kaszálni sem érdemes, hiszen tudtuk, mire lehet számítani, mint ahogy azt is sejthetjük, hogy a 3-4. részre fog felpörögni a sztori, és talán a 8 részes korlát a feszes szerkezetet hozza majd magával, nem az összecsapottságot.

Bár nem hiszem, hogy nagyon aggódnunk kéne, hiszen a Daredevil 2. évadjának showrunnerjei kapták a sorozatot, de ettől még csak bízni merek a fentiek miatt, hogy nem csak egy felvizezett film lesz a végeredmény.

Egyébként éppen a készítők miatt vagy egy nagyon érdekes aspektusa a sorozatnak. Igaz, hogy Melissa Rosenberg, Cheo Hodari Coker és Scott Buck alkották meg Jessica, Luke és Danny karaktereit, de most már Marco Ramirez és Doug Petrie “kezeli” őket, szóval még arra is van esély, hogy akit mondjuk idegesített valamelyikük, az a The Defenders során megbarátkozik az illetővel (hogy aztán a saját sorozatának folytatását esetleg hanyagolja).

Pilot: Marlon

2017. 08. 18. 14:50 - Írta: human

1 comment | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

If you Black Up they’re gonna back up.

Nem, nem, nem, és nem. Legszívesebben csak ennyit írnék a posztba, mert ismét egy siralmas (többkamerás) sitcomot kaptunk az NBC-től. Vagyis…,

Oké, lehet túlzok kicsit, és Marlon Wayans teljesen szimpatikus minden interjúban, tudja, kik tartoznak a célközönségébe és nekik gyárt filmet és sorozatot. Szóval lehet, hogy őket el is találja ezzel, csak épp számomra élvezhetetlen a végeredmény.

A történet egy elvált házaspár családja körül bonyolódik. A két felnőtt kifejezetten jóban van a különköltözés óta, baráti(as) a kapcsolatuk, ami a gyerekeknek is jót tesz talán. Mondjuk a dupla premier egyik része sem rájuk gyúrt, szóval aki fél a kisebb termetű színészektől, az most megnyugodhat. Persze a sorozat minőségét tekintve ez tök mindegy.

A fő problémám azzal van, hogy nem elég, hogy teljesen kiszámítható minden poén ebből az alaphelyzetből (de tényleg minden!), hanem, hogy közben senki sem kedvelhető meg igazán. Pedig még egy YouTube-os, vlogos szálat is beleszőttek, a főhős elvileg ilyesmivel keresi a kenyerét. De ez sem sokat segít a karakterén…

Egy dolgot viszont ki kell emelnem, hogy annak ellenére, hogy fekete szereplős a sorozat, egyáltalán nem a bőrszínnel kapcsolatos, ellentmondásos témákra gyúrtak rá, szóval a Marlon nem egy black-ish, hanem teljesen hétköznapi problémákból csinálnak viccet: például az exfeleség újra randizik meg hasonlók. És akkor ezzel fel is soroltam a pozitívumokat?

Részemről sima 4/10, eszembe sem jutna tovább nézni. Aki bírja Marlon Wayans-t, az mindenképp vizsgálja be, eléggé egyemberes, de másoknak nem nagyon ajánlom.

Pilot-mustra: Trust Me – 1×01

2017. 08. 17. 21:40 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

I know I’m good enough.

Egy sorozat, aminek már a premierje előtt sejteni lehet a kaszáját? Nem, senkit nem akarok elrettenteni a Trust Me-től, de anno, amikor Peter Capaldi-t megtették a Doctor Who főszereplőjének, ki kellett szállnia a The Musketeers-ből. A Trust Me főszereplője pedig az új Doctor, a Broadchurch-ös Jodie Whittaker. (Mondjuk tény, hogy az nem Csehországban forog és csak 6 rész egy szezon, de cserébe abszolút főszerepről van szó.)

TRUST ME – 1×01 – 5,5/10

A Trust Me egy flashforward-dal indít, hogy után jöjjön a “3 hónappal korábban” kiírás – ez talán hatásos megoldás is lenne, ha nem tudnánk a sorozat alapkoncepcióját, miszerint a nővér főhős titokban orvosként kezd el dolgozni. És nyilván kellő tapasztalatok híján ez elég nagy kihívás lesz. Nem csak az betegekkel kapcsolatos feladatok megoldását illetően, hanem azért is, hogy ne bukjon le.

Cath minderre azért szorul rá, mert elveszti eredeti, nővéri állását (abban a kórházban, amiben uralkodó nagyon gáz viszonyok miatt egyébként a sajtót is megkereste, bár végül nem fújta be őket) s egyedülálló anyaként kénytelelen más állást vállalni. És szembe jön vele egy lehetőség: lenyúlja egy messzire utazó barátja személyazonosságát, és távol otthonától orvosként áll munkába.

Kissé felesleges kockázatvállalásnak tűnik, még akkor is, ha nehezebben tudna elhelyezkedni a saját nevén nővérként, no meg számtalan etikai kérdést is felvet a tette. Nyilván az nem fog fennakadni ilyesmin, aki gyilkosokat és más bűnözőket főhősnek kiemelő sorozatokat is néz, de rászorultság ide vagy oda, mégiscsak nagyon felelőtlen, amit tesz. (Kvázi az egyetem kihagyásával gyakorlati képzés során akar beletanulni a szakmába.)

Persze hasonló eset már megtörtént a valóságban is, így ezen nem akadok fenn, bár elég stresszes lehet a szituáció, főleg egy egyedülálló anyának, hiszen ha lebukik, akkor a gyerekét is simán bukni fogja (mégis bevállalta?). Arról nem is beszélve, hogy egy újságíró is a beszélni akar vele, illetve nővér énjével.

Akartam szeretni a pilotot, de amellett, hogy Whittaker ebben is jó volt, nem sok pozitívumot találtam. Mármint maga a szituáció (mínusz az erkölcsi dilemma, amin nem lovagol a sorozat) érdekes, de ez az első rész tényleg csak annyit csinált, hogy bemutatta a karaktert (és pakoltak köré nem túl érdekes mellékfigurákat, akik lebuktathatják), illetve “újdonsült” orvosként megajándékozták pár kihívással.

Nyilván az első (és a második) páciens feszült, “na, most mi lesz?”-helyzetet hozott létre, de utána már csak montázsokat kapunk arról, hogy Cath belejön a dolgokba. Hiszem persze, hogy nem eszik ennyire forrón a kását, lesz még bőven lehetőség lebukni, és mivel nincs hova beindulnia a sorozatnak 6 rész alatt, a folytatásban komoly krízis is lehet, de mivel most az első részt értékelem, ezért csak azt tudom mondani, hogy a főszereplőnek köszönhetően volt jobb, mint közepes.

Cserébe viszont az 1×02-nél simán ott leszek.

Második blikk: What Would Diplo Do?

2017. 08. 17. 20:14 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika

– Did they send a dude with, like, some stupid hipster beard and, like, glasses and…?
– Oh, yeah. If he just had a beanie on, it would complete the look of how bad of a person…
– Yo, what’s wrong with a beanie?

Gyááá! Pedig milyen jó volt már a pilot! Arról nem én írtam, de nekem is nagyon tetszett, annyira őrült és elvont és idióta volt helyenként, és mindezt technozenével (vagy tudom is én, hogy mi a műfaj neve, én 20 éve voltam fiatal) nyakon öntve. A folytatás már nem koncerten, hanem Diplo házában játszódott, és a “dalszerzés” folyamatát kísérte nyomon, mert szükség volt egy slágerre.

Nem tudom, de az 1×02 inkább debil volt, mintsem humoros. Inkább röhejes, mint vicces. Oké, a pár másodperces random Diplo-gondolatok továbbra is ütnek, de minden más összevissza volt, nem volt vezérfonál, sem a dokufilmes, sem a szektás szál nem volt kifejtve.

Ettől még persze James Van Der Beek konstansan zseniális ennek a menő, illetve magát menőnek és mélynek képzelő karakternek a bőrében, nagyon jó pillanatai vannak, de Kröner vagy a deadpan Bobby Lee is nagyon illik a képbe, a többiek (egyelőre) vagy feleslegesek vagy zavaró tényezők.

– Watch it float down the river of your thoughts like a little piece of poop.
– If we’re all one, wouldn’t that mean that your enlightenment is also mine?
– Listen to how many times you just said “I” in that sentence.
– I… I don’t think I did.
– Three times. Three times you just said it.
– Y-Yeah, but that was…
– Shh, shh, shh, shh, shh.

Egyébként nyilván az sokat adhat a sorozat élvezetéhez, ha tudnám, hogy ki az a Diplo (egy sztár DJ), vagy otthonosan mozognék a műfajban, és itt nem csak a zenére gondolok, hanem a kollégákra is, hiszen az 1×01-ben Calvin Harris karaktere szerepelt, az 1×02-ben pedig Skrillex (mármint a karakter) – tippre, ha tudom, hogy kik ezek, hogy milyenek, hogy néznek ki, mi a stílusuk, akkor jobban élveztem volna a jeleneteiket, mint így, hogy csak annyit tudtam, hogy egy ismert DJ-vel beszélget Diplo.

I don’t know what any of them do, really. I always… this… this… this is the play button. That’s my favorite button. I press that one.

A majdnem 8/10-es kezdés után a folytatás talán még a 4/10-et sem ütötte meg, szóval majd a harmadik rész láttán döntök a WWDD sorsáról.

Bellevue: az 1. évad

2017. 08. 17. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Nyáron mindig pótolni szoktam a nagyüzem közben kimaradt, rövid szezonos újoncokat, már persze azokat, amik kifejezetten érdekeltek. A Bellevue pedig mindenképp ilyen volt. Az Anna Paquin főszereplésével készített átívelős krimit a biztató előzetese ellenére év elején nem sikerült elkezdenem, szóval most nekiálltam a pótlásnak. Nem kellett volna.

Az átívelős kisvárosi krimi-alapsztori bingó ezúttal az eltűnt tinédzsert dobta, ebben kell nyomoznia a természeten gondokkal (és a múltjával is) küszködő nyomozónak. Mindezt pár random motívummal öntik nyakon, miszerint az áldozat srác (aki jó eséllyel meghalt) hokijátékos volt és transznemű.

Másik fő szálként pedig beúsztatják a múltat, ugyanis sok évvel ezelőtt Anna Paquin karakterének rendőr apja öngyilkos lett (éppen egy eltűnés ügyében nyomozott – ez még fontos lesz a folytatásban), s ezután a lány fura rejtvényeket kezdett el kapni, amik mintha néhai apjától érkeztek volna. És ezek a rejtvények a jelenben is elkezdenek megint feltűnni.

A legnagyobb baj? Túl sok minden van a sorozatban. Nem azt mondom, hogy komplikált lenne, egyszerűen csak annyira teletömték témákkal (a jégkorongtól kezdve a valláson és a munkanélküliségen át a politikáig), hogy nehéz mindenre figyelmet fordítani, pedig a kezdetektől fogba egyértelmű, hogy bármiről is szól a sorozat, az első 20 percben feldobott témák mind fontos szerepet fognak játszani a kifejtésben.

Nyilván a borongós hangulat adott, valamennyire érezni is az atmoszférát, bár nem süt annyira, mint más sorozatokból. Meg aztán a Bellevue nem annyira a mutatott dolgok, hanem inkább az elmondottaknak köszönhetően lesz elég sötét tónusú. Olyan történésekre derül fény, vagy legalábbis olyasmikre utalgatnak, amikbe belegondolni is szörnyű.

Azt aláírom, hogy Paquin nyomozó karaktere egyáltalán nem tipikus, bár ő is a klasszikus, jellemhibáktól hemzsegő ember, de valahol üdítő a korábbi archetípusoktól elütő figurát látni a műfajban, s eleve tőle is. Már rögtön az elején kiderül, hogy kemény csaj, szó szerint mindent bedob az eredmény érdekében, s emellett egyedülálló anya is, s egyáltalán nem meglepő módon a melóban is folyton összezördül a kollégákkal.

Szóval valamennyire ki is lóg a kis bányavárosból, amiből egyébként is szinte minden lakó kilóg. Talán lakosság, illetve karakterek szempontjából mostanában a Bellevue hasonlított leginkább a Twin Peaks-re. Nem annyira különcök a figurák, de azért kellőképpen furák, és éppen ez az az aspektus, ami megnehezíti a sorozat befogadását. A Bellevue-ból nem a báj sugárzik, hanem valami taszító különcség, szürrealitás, ami nekem nem hiányzott ide.

Egyszerűen marha nehéz ráhangolódni a karakterekre, a főszereplőn és esetleg a főnökén kívül szinte mindenki csak teng-leng, és láthatóan megvan a történetszáluk, kapják a karakterizációt, de valahogy egyikük sem jön át, nem válnak érdekessé, ami elengedhetetlen lenne a sorozat “mitológiája” szempontjából, hiszen mire elkezd fény derülni a múlt titkaira, jobb tisztában lenni az érintettekkel.

Én, mint egykori rejtvényőrült, a főhős által kapott fejtörőket is elég gyerekesnek találtam. Mármint nem azért, mert megfejthetőek vagy túl nehezek, hanem valahogy az egész találós kérdéses, “találd ki, mire gondolok!”-koncepció sántít, olyan “ahogy Móricka elképzeli”-szerű lett, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor focimeccset mutatnak egy sorozatban és lerí róla a gagyi, mert sem a pályán futkosók, sem a rendező nem látott még egy meccset sem.

Nem, a Bellevue-t leginkább a ‘mess’ szóval tudtam volna jellemezni. Nem érthetetlen, mégis zűrzavaros volt az egész, és az sosem öröm, ha az embernek érdektelen szálakat vagy beszélgetéseket kell végigülnie, hogy órákkal később összeálljon a kép. (Az meg végképp kardinális bűn, amikor a sztori vége felé random előrántanak egy fontos karaktert anélkül, hogy igazából szó esett volna a létezéséről.)

A magyarázattal nincs gond, a múlt felfedése is rendben van, a gyilkos személye is, van, ami meglepetést okoz, más pedig kevésbé, de… Mindegy, a sorozat egyébként megkapta a kaszát, így nem fog visszatérni a 2. szezonra, de lezártnak mondható, hiszen az ügy megoldódott, minden kiderült, szóval nem lesz hiányérzete annak, aki belevág és végignézi a 8 részt.

Pilot-mustra: I’m Sorry – 1×01

2017. 08. 16. 21:14 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Még várok két hetet, és már a teljes évadról írhatnék az I’m Sorry esetében, de hátha kap majd akkor is egy posztot, mert megérdemli. Legalábbis az eddigiek alapján a truTv júliusban indult komédiája kifejezetten szórakoztató, mindenképp a nyár egyik kellemes meglepetése, bár szuperlatívuszokkal azért nem fogok dobálózni.

I’M SORRY – 1×01 – 7/10

Valahogy így kell radar alatti sorozatot készíteni? Az I’m Sorry-nak sem a koncepciójában, sem a megvalósításában nincs olyasmi, amit lóbálva ki lehetne emelni, vagy amivel jól el lehetne adni. A komédia készítője és főszereplője Andrea Savage, róla (illetve alteregójáról) szól ez a sorozat, no meg a férjéről és a kislányáról – nincs is több állandó szereplő, aminek köszönhetően mindenféle jól csengő nevet lehetett hozni vendégnek.

– Walt Disney, Paula Deen, Henry Ford, I mean, come on.
– Your list of racists isn’t helping. You also forgot Mel Gibson.
– I am not proud of myself.
– A perfect example. These are all incredibly successful racists, so I’m saying, if she continues to have these beliefs, it’s not gonna preclude her from achieving all of her dreams and goals.

Közelebbről az I’m Sorry egy dolgozó anyus komédia (mármint van benne munka is, család is), ami egy cseppet sem fogja vissza magát. Eleve anyu elég profán, szabadszájú (és vicces, hiszen, akárcsak Savage a való életben, ő is tévés komédiákat ír – Jason Mantzoukas az írótársa a sorozatban, és brillírozik), mindenről megvan a véleménye, s a hebrencskedései olykor kínos helyzetekbe is sodorják, hol idegenek, hol pedig barátok előtt. Ezek pedig általában tényleg nagyon viccesek.

Még véletlenül sem a sztori vezérli a sorozatot, inkább random témákat veséz ki, mint például azt, hogy attól kezd tartani, hogy a kislánya rasszista, vagy hogy milyen helyzeteket eredményezhet az, amikor összehozza a barátját a lánya tanárával, akinek így kitudódnak a szexuális szokásai.

– She was prolific. Oh, yeah, she’s done a lot. I could tell by the audio that it’s “Three Dicks One Butt”.
– I can tell by the video that it is “Four Dicks One Butt”.
– That’s the sequel.

Valahol jó egy olyan sorozatot nézni, amire nem borul sötétség, ami úgy képes ironikus lenne, hogy nem lesz a végletekig cinikus, hogy mindvégig szerethető marad, s eközben mégsem óvatoskodik, és meri cinkesebb helyzetekbe sodorni a főhősét (amik persze megoldódnak), de úgy, hogy közben az bármikor fordulhat a párjához vagy a barátaihoz, akik tuti, nem fogják cserben hagyni.

4 vagy 5 részen vagyok túl egyébként, és abszolút tartja magát az I’m Sorry. Nagyon könnyed, bár nem mindig röhögős, de végig mosolygós. Mondjuk el tudom képzelni, hogy Savage stílusa egyeseknek idegesítő lesz, hogy soknak érzik majd a karakter, de számomra abszolút szimpatikus a maga tikkjeivel, a természetes, nem írtnak ható humora is bejön. Valahogy olyan friss és üde a végeredmény, energikus.

I’m Dying Up Here: vége az 1. évadnak – írta Jemima

2017. 08. 16. 19:38 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Nincs itt semmi látnivaló! – mondanánk az alapján, ahogy a pilot alatt „pörög” a kibeszélő, de éppen ezért döntöttem úgy, hogy írok a Showtime nyári, stand-up komikusokról szóló sorozatáról, hiszen a héten finálézott az évad, így akár darára is esélyes lehet többeknél.

Az évad elején kaptunk néhány fiatalt, aki a stadupos ranglétra különböző fokain tartanak, s egy cél lebeg a szemük előtt: bejutni a Johnny Carson által vezetett Tonight Show-ba, hiszen az abban való fellépés a hírnév kulcsa.

A létra fokain a klubot vezető Goldie terelgeti őket. Megismerkedünk Ronnal, Eddie-vel és Adammel, akik a Cellarba (Pince) próbálnak bejutni, Cassie-vel, aki a Cellarból szeretne a „nagyszínpadra” feljutni, ahol pedig Bill, Edgar, Sully és Ralph látja maga előtt Carson kanapéját, ahonnan egyenes az út az ismertség és a hírnév felé. Amellett, hogy idejük jelentős részét a klubban töltik, mindenki életébe betekintést nyerünk, időnként egy-két flashbackkel megtoldva a történetet.

Carson. Carson. Sitcom. Development deal. Carson. Carson. Carson! Film career. Carson, Carson, Carson, Carson! Carson and fuckin’ Carson.

Az évadot tekintve tetszett, hogy igyekeztek minden főbb szereplőnek sztorit és mélységet adni, és mégsem folyt szét a történet. Egyedül talán Bill apja volt jelen az elején többet, mint szerettem volna, de a szezon második felében történtek fényében meg kellett ismernünk őt is. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.
Tovább…

Channel Zero: az 1. évad (Channel Zero: Candle Cove)

2017. 08. 16. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: antológia,kritika

Someone slices the world open right down the middle and you can see the sky behind it. The true world. And you understand your purpose.

A Syfy tavalyi horrorantológiájának első évadja, a Candle Cove egy roppant rövid történet, egy ún. creepypasta alapján született (itt megtalálható magyarul is). Nyugodtan el lehet olvasni az alapanyagot kedvcsinálónak (jópofa), mert bár annak ellenére, hogy van egy kis csavar a végén, amit felhasználnak a sorozat elején, az évadnak csak az alapját adja, a sztori 98%-át a készítők találták ki.

A rövid szösszenet mellé egy nagyon klasszikus (klisés?) alapsztorit költöttek: egy férfi visszatér szülővárosába, ahonnan azt követően távozott, hogy pár gyerek (köztük az ikertestvére) rejtélyes módon eltűnt, majd holtan került elő. És a visszatérés alkalmából teljesen véletlenül (véletlenül?) ismét furcsa eseményekre kapják fel a lakosok. És ismét a gyerekek kerülnek a középpontba. És nem feltétlenül áldozatként.

A creepypasta sztorija pedig ott kerül a képbe, hogy a régi barátaival együtt vacsorázva elkezd a főhős nosztalgiázni egy régi tévésorozatról, ami elég bizarr és rejtélyes volt, csak az eltűnések idején volt látható pár hónapig, de úgy, hogy nem volt hivatalosan műsorban, csak random időpontokban és csatornahelyeken volt elérhető.

Az alapozás során hamar kiderül, hogy a Candle Cove erősen fog építkezni a 80-as évekbeli, gyerekkori flashback-ekre, melyek során megismerjük az ikreket és még néhány felnőtt gyerekkori énjét, és persze a később megölt gyerekeket is. Ez ad is a sorozatnak némi IT-es, Stranger Things-es vibe-ot, kár, hogy különösebb karakterizálásra sem a múltban, sem a jelenben nem jut idő. És a jelen és a múlt eseményeinek, illetve szereplőinek összekapcsolása jött be nekem legjobban.

A Candle Cove-ban viszonylag hamar kiderül, hogy ki a “rosszfiú”, gyorsan kézzel foghatóvá válik a fenyegetés, és ekkor talán a legműködőképesebb a sorozat. Az már a kezdetektől tudhatjuk, hogy van természetfölötti elem a sztoriban, ami addig elfért nálam, amíg nem konkretizálódott, de később, ahogy beindult a magyarázkodás, a nyakatekert mitológiagyártás,úgy kezdtem el egyre jobban ásítozni rajta.

A Channel Zero nem a gagyi, bár olykor kifejezetten élvezetes kanadai sorozatokat gyártó futószalagról jön, de még véletlenül sem nagyszabású produkció. Nagyon visszafogott, sok horrorral ellentétben nem a jumpscare-ekre épít, és a független filmes rendezésnek és fényképezésnek köszönhetően szállít egy olyan atmoszférát, ami az It Follows-ra emlékeztet. (És ha már atmoszféra, akkor a frászkeltő szörnyhangok is említést érdemelnek.)

És le a kalappal a készítők előtt atekintetben is, hogy vizuális szempontból nem gagyi CGI-jal tupírozták fel a sorozatot, hanem praktikus effektekkel és megoldásokkal. A szörnydizájnok elég hatásosra sikeredtek, s talán valakinek többet mond Olivier de Sagazan neve, aki transzfigurációs performansz művész, vagy hogy is nevezzem, ilyesmiket szokott csinálni közönség előtt, elég felkavaró, pedig csak agyag és pár kellék kell hozzá. (A fináléban igazán kitett magáért, főleg a tüzes kunszttal.)

Csak a külsőségek azonban nem tesznek jóvá egy sorozatot vagy egy évadot. És a Candle Cove a szememben tisztességes próbálkozás volt, helyenként kifejezetten jó húzásokkal, sőt, epizódokkal, azonban összességében, és minden elismerésem ellenére, alulmaradt, bár talán a közepesnél jobbra hoznám ki.

Egyrészt nekem az izgalmas alapkoncepció után hamar érdektelenné váltak a történések, és csak akkor lettek érdekesek ismét, amikor elkezdett összeállni a kép. Pár jobb rész után viszont pont a finálé okozott ismét csalódást, valahogy a vontatott dolgok már voltak annyira sokkolóak, mint amilyennek tervezték őket (lehet, hogy azért, mert minden sokkal kézzel foghatóbbá vált?), és kiszámítható is volt a zárás.

A pozitívumok mellett még két apróság húzta le nálam a végeredményt. Az egyik maga a gyerekkori sorozat, ami idővel már pár másodpercekre bevágva is roppant idegesítő és monoton lett, miközben a világon semmi félelmet nem idézett elő (nyilván nem is ez volt a célja), nem is kavart fel. Untam, na. A másik pedig Paul Schneider, mint főszereplő. Eleinte nem volt bajom vele, gondoltam, fura figura, de összességében szerintem nem volt túl meggyőző.

Tényleg egyszer fent, egyszer lent volt számomra az első évad. Tisztességes a végeredmény, de úgy érzem, hogy jobb is lehetett volna..

Pilot: Mr. Mercedes

2017. 08. 15. 21:44 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Tudom, hogy sok minden szólt a Mr. Mercedes mellett, de az előzeteseket látva egy hangyányit sem vártam. Hogy ezt mennyire tettem rosszul, azt nem tudom, viszont mindenképp érdemes belenézni ebbe a King-feldolgozásba.

Bár nem olvastam a sorozat alapját adó regényt, de a pilot alapján pont a jobb Kingek közé tartozik: nem természetfeletti. Filmekből is az ide tartozók a kedvenceim tőle, a Shawshank Redemption, meg a Green Mile. Bár a Mr. Mercedes azért erőszakosabb náluk.

A kezdőjelenetben egy épület előtti tömegbe hajt a gonosz, méghozzá egy Mercedes-szel. Több halott fölött beszélgetnek kicsit a nyomozók, aztán ugrunk 2 évet az időben. Az egyik rendőr azóta már nyugdíjba ment, próbálja élni az életét a háta mögött hagyott megoldatlan üggyel, azonban az egyik napon egy furcsa emailt kap.

És ez is lesz a sorozat dinamikája, miszerint a gyilkos zaklatja a nyomozót. Ugye van az az elmélet, hogy sok sorozatgyilkos szeretné, ha elkapnák, úgy tűnik, itt is ez áll fenn, a gonosz szeretné, ha a nyomozó nyakon csípné, mielőtt ismét szörnyű tettet követne el. Így kezdik felépíteni a karaktereket, hiszen mindkét oldal kap bőven játékidőt.

Igazából sokkal több mindent nem tudnék írni, mivel egy mondhatni tipikus kezdést kaptunk. Tisztán látszik a nyugis építkezés, nem sietik el a dolgot, viszont egyelőre nem is ad sok elgondolkozni valót a sorozat.

Amit viszont kiemelnék, hogy míg az előzetes anyagokban nagyon olcsónak tűnt a széria, főleg az elején történtek, addig ez utóbbi itt sem igyekszik látványos lenni, érthető okokból – viszont utána jó nézni technikai szempontból. Szóval hiába csak az a DirecTv-re, vagyis az Audience Networkre készült a sorozat, ez nem spórolást jelent.

Aki mostanában nézett pilotokat, annak szerintem elkerülhetetlen a The Sinnerrel való összehasonlítás, és nálam ez kerekedik feljebb a lassabb nyomozósok közül. Lehet, hogy ennyit számítana az a tény, hogy nem tűnik olyan borzasztó klisésnek a Brendan Gleeson által alakított nyomozó?

Tényleg azért kezdtem azzal, hogy sok minden szólt a sorozat mellett, mert David E. Kelley-től már sok jót láttam, és ezt valahogy mégsem vártam. Erre meg sima 8/10-es a pilot. (A csatorna, az Audience Network oldalán régiókorlát nélkül nézhető a pilot.)

Ray Donovan: kezdett az 5. évad (kamukibeszélő)

2017. 08. 15. 18:55 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika

Vajon még mennyi van a Ray Donovan-ben? Mennyire véges ez a koncepció? Véges-e egyáltalán?

Egyelőre ugyanis senki nem beszél a sorozat végéről, nem is hiszem, hogy látni a befejezést. Egyrészt azért nem, mert a sorozat nézettsége az egyik legjobb a Showtime-on, másrészt pedig tavaly volt showrunner-váltás (tényleg, nem is vagyok annyira tisztában azzal, hogy a többség szerint ez hogy sült el), szóval szóval nem azért fog befejeződni, mert a készítő kiírta volna magát, mondhatni még csak most kezdett neki a sorozatfőnök.

De minek beszélni a befejezésről? Ha valamit észre lehetett venni a 4. évadban, akkor az talán a humor háttérbe szorulása, vagy megváltozása volt. Oké, ez a humor mindig sötét tónussal volt jelen, de azért jelen volt szerintem. A 4. évad viszont már mutatott depresszív hajlamokat, a mostani évadnyitó pedig…, nos, mindenki látta, hogy mi történt.

A történtek ellenére azért idén érezhetően jött, illetve jön némi feloldás, egy leheletnyivel könnyedebb lesz a sorozat, de a készítői ígéret szerint sokkoló titkokra és nagyobb érzelmi kitörésekre is lehet számítani.

De most komolyan, Mickey, mint forgatókönyvíró? Hahh! Remélhetőleg a filmes sztorit ügyesen fogják kifuttatni, van benne potenciál. Ray pedig addig is nyalogathatja a sebeit, hiszen ha már önmagán képtelen segíteni, legalább megpróbál kimászni abból az örvényből, ami újra meg újra le akarja őt rántani a mélybe.

Game of Thrones – 7×05: Eastwatch Zöldlátók tippeljetek!

2017. 08. 15. 14:50 - Írta: CyClotroniC

162 comments | kategória: kritika

8 epizód.

Ennyi van még hátra a Game of Thrones-ból összesen, két rész idén, hat pedig majd az utolsó szezonban érkezik. Régóta tudjuk már ezt, mégis igazán csak most realizálódott bennem nyers tényként, hogy mit is jelent az, hogy már a végjátékban vágjuk a centiket.

Itt vagyunk a célegyenesben, annak minden előnyével és hátrányával együtt, de bármennyire is sokat változott a sorozat arca az évek során, még most, a letisztultabb sakktábla láttán is ugyanúgy ütközni tudnak a vélemények arról, hogy ki lenne a jobb uralkodó vagy melyik Stark testvér is az érdekesebb számunkra.

Sokáig nem volt több puszta messzi teóriázgatós játéknál, hogy kiért is szorítunk éppen a legjobban, kinek jusson még egy frappáns félmondat a fináléban is, vagy ha már távoznia kell, akkor ki legyen az, akitől elvárjuk, hogy azt emlékezetesen, stílussal, karakterhűen tegye meg, különben repül ki a képernyő az ablakon, ha már Martin könyveit egy jó ideje nem tudjuk már a falhoz vágni mérgünkben.

Lehetne ezúttal is bőven írni az epizódról, elvégre több remek testvérpillanatot kaptunk, jól mutatott be több lehetséges uralkodói utat is a 7×05, ahogyan az sem volt elhanyagolható fordulat, hogy meglehetősen fontos dologra bukkant Gilly, ami felülírhatja majd, hogy kinek is kell majd kinek térdet hajlítania. (A heti epizód kibeszélése egyébként már pörög a szezonnyitós kritikánál.)

Mégis, a fentieken túl, döntően a Falon túlra vonuló “hét szamuráj” alakulat miatt éreztem úgy, hogy elértük azt a bizonyos pontot, ahol még talán utoljára van értelme megtippeltetni veletek a történet teljes végjátékát vagy teret adni arra, hogy a tippek mellett azt is megosszátok velünk és egymással, hogy mi lenne számotokra az álomforgatókönyv, amivel igazán elégedettek lennétek.

Tudom, messze van még az a zárószezon, de már idén is többen belefuthattak egy állítólag meglehetősen pontos spoileres listába az aktuális évad eseményeiről. Hogy mindenképpen megmaradjon a tippelés meg a vágyálomgyártás sportértéke, talán az lesz a legjobb, ha ezt a fajta játékot most ejtjük meg 8 epizóddal a teljes széria vége előtt, bízva annyira minden olvasónk intelligenciájában, hogy ha belefutott valamibe az idei maradék két epizódról, azt megtartja magának.

Azért is jó ez a kis időkapszulás játék, mert így végre tényleg kiderül, hogy mennyire is kiszámítható korunk egyik legnépszerűbb popcorn-sorozata, megnézhetjük azt is, hogy melyik junkie-társunk a legnagyobb háromszemű holló vagy vörös papnő a csapatban, és hát az sem egy utolsó szempont, hogy mennyire fedik majd egymást a rajongók kívánságlistái.

Ti mit láttok a tűzben?

Previous Posts