login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot: The First

2018. 09. 24. 21:45 - Írta: human

20 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ha lett volna ma időm, akkor szinte biztos, hogy egyben megnéztem volna a House of Cards készítőjének Hulus sci-fijét. Így azonban csak három rész csúszott le, viszont nagyon junkie problem, hogy holnaptól meg főleg nem tudom majd folytatni, hiszen rengeteg dolgunk lesz. Francért halogattam idáig, nem?

Igazság szerint egy olyan dolgot le kell lőnöm, ami nem volt az előzetesekben, és 10 percnél történik, de igyekeztek rejtegetni. Előtte még annyit mondanék azért, hogy aki a valamennyire reális, lassú sci-fikért oda van, annak mindenképp ajánlott a sorozat. Kicsit az Apollo 13 ugrott be róla, meg a Contact, bár űrlények eddig nem voltak.

Tehát a sorozat röviden arról szól, hogy az emberiség a közeljövőben újra az űr, pontosabban a Mars felé néz. Mármint a jelenleginél komolyabban, látszólag 2030-ra kitalálták miképp jöhetnek haza is az odautazó emberek. Az első bevetés amolyan 70 milliárd dolláros tesztút, a második lenne a tudósokkal teli járat.

Mivel egy tisztán technikai sci-finek nem igazán lenne esélye, főleg nem 10 részen át, így természetesen a drámába is belehúznak. Nem elég, hogy egy főbb karakternek sem volt könnyű az élete, de villámgyorsan 11-re tekerődik a drámamérő, amikor a tesztjárat a Challenger katasztrófához hasonlóan az űr felé tartva felrobban.

Az 5 áldozat hatására a közvélemény álláspontja is megváltozik kicsit, így nem csak a program sorsa lesz kétséges, szenátusi meghallgatásokon dől el, de a természetesen minden a programban résztvevő ember is meginog kicsit. Kivéve Sean Penn karakterét, mert benne olyan hajtóerő van, amivel simán eltolná a gépet a Marsig.

Azért igyekszem kiemelni a drámai részt, mert az lesz szerintem a legmegosztóbb. Az érdekes, hogy miképp készül fel az új legénység a második kilövésre, még az is, amilyen politikai machinálások folynak a háttérben, rengeteg kemény döntés kell a Marsra jutáshoz. És még a közeljövő képe is üt. Nem a technológiai cuccok, hanem ahol az emberiség tart a klímaváltozás közben. Vajon tényleg kell ez a B-terv a fajunk fennmaradásához?

Viszont ezek mellett a magánéleti is kiemelten jelen van, hiszen erősen meghatározza a szereplők viselkedését – ez is ráerősíti a valósághűségre. Sean Penn karakterének a lánya gyógyuló drogfüggő, ütnek a jelenetek ahogy aggódik érte, bár remélem nem lövik el, hogy tényleg visszaesik. Az alatta dolgozó nő nem ért egyet a kapitány összes parancsával, a program jelenlegi irányával. És a pénzt projektet vezető főnök sem tűnik a legegyenesebb embernek.

Az előbbiek miatt teljesen realistának érződik a sorozat. A technológiához is úgy igyekeznek nyúlni, de a karakterek viselkedésére aztán főleg rásüthető. Már ettől is működhetne a The First, viszont Sean Penn és Natascha McElhone kettőse löki ki a sorozatot a középmezőnyből.

Na meg a rendezés és a zene se semmi. Ritkán hat meg ennyire hatásvadászra kihegyezett jelenet, mint ami itt volt az 1×02-ben, de berántott. Ott voltam, Penn eladta, a dög.

Ha már első részek, akkor elsütnék valami pontszámot. Csak nem tudom, mennyi legyen, mert amikor Penn karakterének a lányát mutatták, az szinte az agyamra ment. Valahogy kilógott a sorozatból, még akkor is, ha pontosan értem miért van rá szükség. Azért egy 7/10 jár a kezdésre.

Pilot: Sorry For Your Loss

2018. 09. 24. 20:14 - Írta: Shannen

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az eredetileg a Showtime-ra tervezett, de végül a Facebook Watch-on kikötő Sorry for Your Loss az élet egyik legintimebb és legfájóbb témáját, a gyászt járja körül, és teszi ezt úgy, hogy sikerül elkerülni a teljes letargiába és melodrámába való süllyedést. A sorozat finom humorral és felemelő, de nem nyálas pillanatokkal teszi nagyon is hihetővé és átélhetővé a fiatal nő, Leigh küzdelmét, hogy feldolgozza férje hirtelen elvesztését.

A pilot rögtön egy csoportterápiás jelenettel nyit, ahol könnycseppek nélkül egy egyszerű monológgal nagyon gyorsan megértjük, mit is jelentett a nőnek a férj, Matt halála. Aztán a rész hátralévő részében megismerjük a sorozat további szereplőit, Leigh anyját, aki igyekszik a lehető legjobb módon támogatni a lányát, még ha az nem is mindig hagyja, és a húgát, aki a saját problémái ellenére szintén próbál ott lenni a testvére mellett.

Egyiküknek sincs egyszerű dolga, mert Leigh dühös és türelmetlen, ráadásul kezdi azt érezni, hogy talán mégsem ismerte annyira a férjét, mint gondolta. Ezt az érzést tovább erősíti benne Matt testvére, Danny is, akivel láthatóan nem felhőtlen a viszonya Leigh-nek, annak ellenére, hogy mindketten életük egyik legfontosabb személyét vesztették el.

Flashback-eknek köszönhetően Matt-et és ezzel együtt a Leigh-vel való kapcsolatát is apránként megismerjük. Egy-egy rövid emlékkép/párbeszéd villan fel időnként, melyek nem kizárólag a boldog pillanatokat elevenítik fel. Ez is hozzátesz az életszagú megvalósításhoz.

Mindezek alapján ez lehetne egy nagyon depresszív, komor hangulatú, sírós sorozat is, azonban mégis inkább az életigenlés felé tolódik el a mérleg. Nincsenek hangosan nevetős poénok, de mosolygásra késztető momentumok sokkal inkább. Úgy szól a gyászról és a fájdalomról, hogy közben nem akarja, hogy sírásban törjön ki a néző.

Bár mindenki jól hozza a karaktereket és jó a csapatdinamika, ez elsősorban Elizabeth Olsen sorozata. Szinte folyamatosan jelen van, az érzelmek teljes skáláját kell hoznia és teszi ezt mindazzal a természetességgel, melyet egyrészt már megszokhattunk tőle, másrészt magát a sorozatot is jellemzi.

A 10 részes évad első négy része már elérhető az FB-n, a további epizódok kettesével fognak érkezni keddenként.

Pilot: The Bletchley Circle: San Francisco – írta speranza

2018. 09. 23. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Anglia lecsap,Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Még júliusban kezdett a The Bletchley Circle című brit sorozat kanadai-brit koprodukcióban készült spinoffja a BritBox-on, The Bletchley Circle: San Francisco címmel. A cselekménye 1956-ban, San Franciscóban játszódik és ugyanazt a kódfejtős nyomozósdit folytatják benne, amit már az eredeti sorozatban is megszoktunk és megszerettünk.

A korábbi, öt fős körből csak a két határozottabb, magabiztosabb szingli, Millie (Rachel Stirling) és Jane (Julie Graham) karakterét mentették át a spinoffba, cserébe viszont érdekes, új egyéniségeket kaptunk az amerikai oldalon.

Amikor nekiültem, nem hittem, hogy ebből a témából sokkal többet lehet még kihozni, mint amire már sor került, de tévedtem. Ha lehetséges, ez még az eredeti sorozatnál is lebilincselőbbre és hangulatosabbra sikerült. Nyugodtan elkezdheti nézni az is, aki nem látta az előzményeket, mert az összefüggés a két széria között nagyjából kimerül a két említett szereplő személyében.

Millie az egyik újságból tudomást szerez egy San Franciscoban történt fojtogatásos gyilkosságról, ahol a fiatal női áldozat tenyerére különös jelet rajzoltak. Az eset kísértetiesen emlékezteti egyik kolléganőjük, Claire második világháború alatt történt, megoldatlan halálára, akinek kivágták a nyelvét, majd ugyanazt a jelet írták a tenyerére, amit a lányoknak akkor nem sikerült megfejteniük. Felmerül tehát a gyanú, hogy az elkövető azonos személy lehetett.

Mivel a kör többi tagja elfoglalt, Millie Jane-hez fordul segítségért és rábeszéli, hogy utazzanak a tengerentúlra, hátha így sikerül igazságot szolgáltatniuk Claire-nek és megakadályozni az újabb gyilkosságokat. Ehhez megpróbálják felvenni a kapcsolatot egy „Major Sixth” fedőnevű egykori kódfejtővel San Franciscóban, akivel Jane a háború alatt levelezett a munkája során. Erről szól röviden a pilot, de a nyolc rész (ezekből 4 ment egyelőre le) során a lányok összesen négy ügyet oldanak meg, ezért párosával érdemes nézni az epizódokat.

A sorozathoz érdekes történelmi hátteret és helyszínt választottak, és ahogyan az már a Bletchley-körnél is megfigyelhető volt, a cselekmény ezúttal is egy kissé túlmutat a gyilkosságok megoldásán. A lányok érkezése San Franciscóba akkorra tehető, amikor a város vezetése elhatározta a Fillmore Kerület átalakítását, amely az ott élő vegyes, de zömmel afroamerikai lakosság élénk ellenállásába ütközött.

A negyed amolyan olvasztótégely volt, ahol többnyire jól megfértek egymással a különböző nációkból érkező bevándorlók, de kereskedelmi és kulturális központ is volt egyben, piacokkal és jazzklubokkal. A tüntetők rasszizmussal vádolták az átalakítás szorgalmazóit, akik viszont többek között a közbiztonság állapotával indokolták az átépítés szükségességét.

Nos, ez az a terület, ahol az első (majd az azt követő többi) gyilkosság történik és ahol az új szereplőink is élnek, egy felbolydult városrész közepén. Az új karakterek életén keresztül egy kicsit belelátunk a korszak észak-amerikai társadalmi problémáiba is, amelyek még napjainkban is aktuális témák az USA-ban.

A kódfejtő kör két – azaz tulajdonképpen három – újabb tagját kanadai színésznők alakítják. Crystal Balint az afroamerikai családanyát, Iris-t személyesíti meg, aki alkalmanként egy jazzklubban zongorázik. Ő az, akinek a családi élete köré a sorozat átívelőnek tekinthető, főbb szála szövődik, és akit a leginkább megkedveltem. Tetszenek a finom gesztusai, és a visszafogott játéka. A hebrencs Hailey-t, aki bármit meg tud szerelni, (Chanelle Peloso) már ő vonja be a nyomozásba.

Időnként egykori kolléganőjük, Olivia (Jennifer Spence) segítségét is igénybe veszik, aki a rendőrségi munkája és származása miatt duplán kényes helyzetben van, ezért eleinte csak vonakodva hajlandó információkat szolgáltatni a lányoknak. A lehetséges gyanúsítottak száma meglehetősen nagy, de ez persze nem okozhat gondot a képzett, egykori kódfejtőknek.

Hamisítatlan, 50-es évekbeli amerikai hangulat, kellemes aláfestő zenék, pazar fényképezés, különös motivációjú bűncselekmények, és rendhagyó nyomozások második világháborús kódfejtő módszerekkel – ezt nyújtja a The Bletchley Circle: San Franciso azoknak, akik belevágnak a sorozatba és állíthatom, hogy nem bánják majd meg a ráfordított időt.

Monster

2018. 09. 22. 15:20 - Írta: gromit

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Monster (magyarul Szörnyeteg címen megy a FilmBox Premiumon) című átívelős norvég krimi messze északon, a sarkkörön túl játszódik.

Hedda Hersoug beteg apját ápolni tér vissza szülőhelyére, és átmenetileg csatlakozik a helyi rendőrőrshöz. Pont kapóra is jön, hogy van egy (egyébként csak picivel) tapasztaltabb kolléga, amikor egy fiatal lány eltűnik, nemsokára pedig a lány barátja halálos sebesüléssel tántorog be a környékbeli motelbe.

A komoly eset miatt a rendőrőrs kap még erősítést délről. Az idősebb nyomozó szintén hazatérő lélek, a fiatalabb, Joel Dreyer esetében meg nagyon adja magát, hogy Heddával párost fognak alkotni a nyomozásban. Nos, ez látszatra tényleg így lesz, de elég enyhe kifejezés, hogy a két nyomozó nem jön ki egymással.

Érdekes a dinamikájuk, de egyúttal ijesztő is. Egymást ugrató párost sokszor szórakoztató nézni, de itt a szívatások (reakciók) direkt tahók és felelőtlenek. Hogyan védik és szolgálják a közt, amikor önmagukra és egymásra is veszélyesek, és úgy általában környezetükre is?

Már a kezdő jelenetből is rá lehet érezni, hogy ez nem egy sima krimi lesz, és nem is csak a “kisvárosban mindenkinek van valami titka” vonalra fűzhető fel. Bőven akad fura, sőt zakkant figura. Kedvelhető nem nagyon, de azt el kell ismernem, hogy emlékezetesek lettek.

A Monster nézése közben az volt az érzésem, mintha összedobtak volna egy csomó ötletet, amit aztán mind megpróbáltak beletenni: rejtélyes eset a jelenben, megoldatlan eset a múltban, megkérdőjelezhető rendőri lépések, mellékesen folyó bűnözés (drogügyletek), túlbuzgó vallási csoport, lelki hadviselés, nehezen kezelhető tinik, egyéb családi konfliktusok.

Az egész sorozat kicsit eklektikus (mint a főcímzene maga). A sok szál közül némelyik szépen összeér, mások nem annyira. A tempó alapból lassú, ami önmagában erény is lehet, de vannak jelenetek, amik csak lógnak a levegőben, mintha tényleg csak a játékidő kitöltésére kellett volna még valami (például amikor az orosz néni énekel). A főbb kérdésekre kapunk korrekt választ, de volt olyan motívum is, amit igazából még csak meg se próbáltak kibontani.

A fényképezésre nem lehet panasz, de a táj, a környék is olyan, hogy van itt minden, víz (tengerpart, folyó), mocsár, kiterjedt sűrű erdő, fátlan nyílt terep (távvezeték-erdővel) – mikor épp mire van szüksége a dramaturgiának.

Végignéztem a 7 részes évadot, de nem voltam maradéktalanul elégedett. Számomra az is rontott az élvezeti értéken, hogy a figurák és viselkedésük láttán jó párszor nyúltam volna a péklapátért.

Úgyhogy a Skandináv-félsziget sarkkörön túli vidékén játszódó átívelős krimit keresőknek szívesebb ajánlom a svéd Midnight Sun-t – egyszerűen összeszedettebb, átgondoltabb, érettebb sorozat. A Monster karakterekben és a karakterek interakcióira épülő jelenetekben tud adni emlékezetesebbet, de érezhetően nagyobb volt a potenciálja, lehetett volna jobb.

Pilot-mustra: The Good Cop – 1×01

2018. 09. 21. 22:05 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

He’s the guy. I don’t know how he did it, but he did it.

Basszus, a Netflix megcsinálta! Hoztak egy epizodikus krimisorozatot. Nem elég, hogy epizodikusat, de abszolút régimódit. Olyat, amiről azt gondoltuk volna, hogy egy streaming platformon semmi keresnivalója, inkább való egy országosra. Hölgyeim és uraim, tényleg csodálatos korban élünk!

Félre az iróniával, mert valójában a The Good Cop-ot ezerszer jobban vártam, mint a Netflix másik mai élőszereplős premierjét, a Maniac-et (ti nyolcadannyira), mert a Monk készítőjének, Andy Breckman-nek az új (valójában második) sorozatáról van szó. És annak ellenére, hogy totálisan más a főhős, ennek a szériának minden porcikájából a Monk (tudjátok, minden idők legjobbja) sugárzik. (Most komolyan, a poszteleji “idézetnél” majd kiugrottam a bőrömből!)

THE GOOD COP – 1×01 – 5/10
THE GOOD COP – 1×02 – 7/10

Nem csak azért döbbenet a The Good Cop létezése, mert annyira régimódi, hanem mert tényleg semmi csavar nincs benne. Egy pedáns, a szabályokat betegesen betartó rendőr (aki, naná, best of the best a főnöke szerint, de ebből rohadtul semmi nem jön le…) nyomoz. Oké, van egy korrupt zsaruként börtönben is ült apja, de ez nem csavar, inkább csak egy magánéleti szál. Ja, és persze komédiáról van szó. Egyelőre nem annyira érzelmesről, mint a Monk, de egyértelműen könnyedre veszik a figurát.

Viszont. Annak idején a Monk számomra nem csak a főhős karaktere miatt volt zseniális (erről itt szó sincs, sajnos), hanem azért is, mert voltak benne rejtélyek. Szinte minden részben volt valami abszurdnak tűnő, képtelen bűnügy (hogy fulladhatott vízbe a sivatag közepére repülőből kizuhanó ember?, miért ölték meg a világ legidősebb emberét?, stb.), amik esetében általában tudtuk, ki a gyilkos (szia, Columbo!), de totál rejtély volt a hogyan? vagy a miért? kérdésre adandó válasz.

Na, a The Good Cop-ban ez a furfangosság köszön vissza. Nem azt mondom, hogy nem fogják sokan megfejteni, hogy miért fojtották meg, majd lőtték szitává a pilot áldozatát, vagy hogy a második részben a nyuszijelmezes utcai komédiás miért lövi le a random idegent, és miért kezd el vonzódni érhetetlen módon a szupermodell a főhős apjához, de baromi frissítő valódi rejtélyeket látni egy epizodikus krimiben. (Végigfutva a részek címein látszik, hogy a készítőket is a rejtély prezentálása vezérelte: Mi a szupermodell titka?, Ki a ronda német hölgy?, Gurít-e 300-at a jó zsaru?, Vajon a tévésztár tette?, Ki ölte meg a pasit a sífelvonón?)

Mindez nagy öröm számomra, de ettől még ezer sebből vérzik számomra a sorozat. A pilotban bár kedvesen bohókás, mégis elég klisés a jófiú rendőr és a rosszfiú apa dinamikája. Josh Groban és Tony Danza is szimpatikus, de nagyon tipikusak, és előbbi kissé unalmas is. Szerencsére a második részben Danza előtérbe kerül és a fiától függetlenül több időt kap, és így az 1×03 előtt már megbarátkoztam velük. (A Netflix nem csinál pilotokat elvileg, de elég WTF volt, hogy az első rész pártfogó tisztje a folytatásban nyomozóvá válva a főhős társa lesz. Nem bántam, nem rossz a chemistry, van benne potenciál.)

Rejtélyfaktor ide vagy oda elég nagy csalódás volt a leleplezések kezelése, még akkor is, ha a sorozatot nem a “ki tette?” kérdés viszi előre a néző számára. A pilotban mondjuk sokáig kérdés lehet a gyilkos személye (de mivel alig van vendégszereplő, ezért elég könnyen ki lehet totózni), azonban rém otrombán vezetik rá a nyomozót a megoldásra, a tettes elkapására pedig nem valami összegzés vagy AHA!-nyom prezentálása révén kerül sor, hanem eddig 2-ből 2-szer ócska akciójelenetekkel. (Az 1×02 végén a repülő telefont fel nem foghatom, hogy gondolták komolyan.)

Ugyancsak a retró faktorra erősít rá a régies zene (az a Monk-os zongorahangzás kíséri végig a sorozatot), valamint némelyik panel-mellékszereplő, például Isaiah Whitlock Jr. karaktere, akinek annyira 80-as évekbeli a humora (naná, hogy rá is erősítenek, ld. az ugyancsak állandó szereplő geek-kel való csörtéjét a pilotban vagy a nyugdíjra várását a folytatásban), hogy nem hittem a fülemnek.

A sorozat kapcsán még azt nagyon fontos megjegyezni, hogy hihetetlen mértékben karakterizáló. Olyannyira, hogy a konkrét nyomozás nem 30 vagy 20 percre van jelen a személyes sztorik mellett, hanem van, amikor talán még 10-re sem. Akadt mindkét részben egy rövidke, valamit felfedező nyomolvasás, de kikérdezés már alig, szinte minden gondolkodást a karakterek közötti párbeszédek során vezettek le vagy a rendőrségen egy asztalnál.

Szóval az első rész után nem voltam bizakodó, de az 1×02 megnyert, mert kifejezetten élveztem a rejtélyt és a sokkal több időt kapó nem nyomozós sztorit is, amiben ugyancsak jelen volt egy rejtélyszál. Még legalább 2 részre maradni fogok, főleg, hogy érdekelnek, mit terveznek az epizódcímek által sugallt sztorikban. (A részek végén még jópofa “cliffhanger” is van, hiszen a zárósnittes újságcímlap, amin a megoldást látjuk, átvált a következő epizód címévé, és a fent említett Ki a ronda német hölgy?-et olvasva már indítottam is az 1×03-at, csak előtte még megírtam ezt a posztot.)

Azonban ha kilépek a Monk-, illetve krimirajongói bőrömből, akkor bevallom, hogy nehezen tudnék érvelni a The Good Cop létjogosultsága mellett. Aki hozzám hasonlóan viszonyul a műfajhoz, annak talán bejön, de egyébként nem hiszem, hogy ez a sorozat fogja a nyomozósokat megszerettetni a többiekkel. Esetleg Tony Danza karakterére mutogathatnék, hogy szórakoztató figura, nagyon él a komikus, de ennyi.

Nem látok rá sok esélyt, de mekkora poén lenne, ha a Netflix rájönne, hogy van igény a retró epizodikus krimikre, és elkezdi nyomni őket. Nem mondom azt, hogy hirtelen az országos csatornák alternatívájából országos csatorna válik, mert a Netflix-et eleve 30-40 csatornaként kezelem, amik között ott van az HBO-szint, a Syfy-nívó, az ID Discovery és még sok másik, de most egy újabbal bővülhetne a repertoár.

ui: A sorozat alapja egyébként izraeli, de komolyan érdekelne, hogy mit vettek át az eredetiből? A karaktereket? Az ügyeket? Esetleg az anya/feleség halálának ki tudja, talán átívelő szálát? Ja igen, lehet, hogy az is lesz, ha már célozgattak rá. Még egy Monk-párhuzam.

Pilot: Maniac

2018. 09. 21. 14:50 - Írta: human

12 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Owen, do you know what is real?

Talán a leghype-osabb Netflix-premier mostanában ez a norvég alapokra építkező sorozat, hiszen nem csak agyeldobós a témája és felépítése, de az összes részt Cary Joji Fukunaga rendezte, aki legutóbb a True Detective első évadjánál csinált ilyet. A Maniac beváltja ezt az ígéretet?

A hivatalosan kiadott történetet már ismerjük: egy férfi és egy nő gyógyszerkísérletben vesz részt. Illetve nem csak ennyi, de a pilot után le nem tudnád jobban írni. A férfi skizofrénnek tűnik, nem szedi az erre felírt gyógyszereit, és kénytelen a bátyja védelmében hazudni egy tárgyaláson.

The pattern is the pattern.

Már az első rész is tele van furcsasággal, ami tudatja velünk, hogy nem egy sima történetről van szó. A technológia nem stimmel, behatárolhatatlan, sci-fis minden eszköz. Miközben az emberek a katódcsöves tévé előtt ülnek, addig egyszerűbb kiadásokra igénybe vehetnek egy reklám-havert, aki metrózás közben reklámokat olvas fel nekik, léteznek pótférj szolgáltatások, és akkor még rengeteg részletet nem említettem, mert nem akarok elveszni bennük.

Az viszont biztos, hogy a pilot alapján csak a hangulat lőhető be. A Maniac is a “10 rész egy nagy film” sorba áll be, ami nem csak azt jelenti az 1×01-et megnézve, hogy van átívelő szál, hanem azt, hogy kisebb problémák nincsenek. Van különbség egy Ozark 1. évadja és eközött, hogy példával érzékeltessem, de még a rá leginkább hasonlító Legiontől is eltér.

Viszont ha beránt a furcsa világ, a remek rendezés, akkor szerintem ott is maradsz. Aki nincs oda az efféléért (lehet, hogy winnie este írja is kommentben a véleményét), annak egy nagy semmi, vagy még rosszabb lesz a Maniac, viszont aki szereti az agyeldobós, kreatív, furcsa cuccokat, annak tuti minőségit szállítottak most.

A színészekről nem is írtam, de nyilvánvaló, hogy a két kétszeres Oscar-jelölt, Emma Stone (ő egyszer nyert is) és Jonah Hill jelenléte is növeli a filmes élményt. Gondolom, a végén találkozunk, lesz majd évadkritika. Ennek megfelelően próbáljatok ködösen fogalmazni a kommentekben, hiszen a Netflix filozófiája miatt már az egész évad elérhető, szóval van aki már tovább jutott az első résznél.

Pilot-mustra: I Feel Bad – 1×01

2018. 09. 20. 22:58 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Pedig a leírás alapján esküszöm, hogy úgy tűnt, mintha az I Feel Bad-ben lenne valami pláne (vagy bármilyen koncepció), de megnézve a ma hajnalban leadott két részt (amik egyébként a YouTube-on is fent vannak), baromira nincs így.

Oké, a főhős családanya valóban álmodik egy jópasival (2 másodpercig és a férje is tud róla, meg egyébként sem kerül szóba többet), és tényleg megoldatja a problémáit az alkalmazottaival, ami visszatérő motívum lesz, de ezekre nem nagyon lehet eladható sorozatot építeni. Valójában ugyanis az I Feel Bad egy sima családi szitkom, egy vékonyabb munkahelyi szitkomos komponenssel.

I FEEL BAD – 1×01 – 3/10
I FEEL BAD – 1×02 – 3,5/10

A főhős a tipikus dolgozónő családanya, aki egész nap lót-fut és azt sem tudja, hogy hol áll a feje, azonban elhatározza az egyik részben, hogy nem akar olyan lenni a lányával, mint a túl gyakran hozzájuk járó és kotnyeleskedő anyja, másodjára pedig csak meg akar szabadulni napi 20 percre (vagy inkább többre) a családjától. Utóbbi esetben még értem is a címet, hogy bűntudata van (egyébként nincs), de előbbinél…

Mindegy. Még a cím is hülye, hogy feelbad komédiát akar sugallni, de tényleg elég tipikus a családi vonal a férjjel és a két gyerekkel és a szülőkkel, bár a bé-sztoris munkahely már nem lerágott csont, hiszen egy videójáték-fejlesztőnél dolgozik Anyu, egy csomó kocka között, akikkel ugyan munkáznak is, de mi csak azt látjuk, hogy az otthoni problémáit szórja rájuk, hogy brainstormingoljanak neki megoldási javaslatokat. (Elég hülye ötlet, mit ne mondjak.)

Az I Feel Bad, főleg a pilotja alapján azok közé a sorozatok közé tartozik, amik papíron jól működhetnek, de valahogy nem jönnek át. Pedig már eleve a narráció is hordoz magában poénlehetőségeket (mást gondol, mint amit mond), a fiúkocka szekció is pont olyan, mint a tévés fiúkockák (vagyis elvileg viccesek, éretlenek, enyhén hímsoviniszták és kanosak), a szülők pedig pont annyira alkalmatlankodnak és hozzák az avíttas meglátásaikat, hogy ne legyenek idegesítőek, mégsem tudtam normálisan nevetni az első részen.

– What about “Find My Friends”?
– “Find My Friends” is how I caught my last ex. Ironically, I found her on my friend.
– I have an idea. I’ll turn off “Find My Friends.”
– I literally just said that.

Ilyenkor szokás a színészekre fogni a dolgot, de igazából Sarayu Blue a főszerepben (minden a vállain nyugszik, egyszemélyes a sorozat) abszolút meggyőző, hamar eggyé válik a karakterrel és nagyon energikus, bár egyeseknek biztos idegesítő lesz és már rajta elcsúszik a sorozat.

Paul Adelstein, mint a férje, nem kap sok anyagot, de hülye képeket vág és hangokat hallat, jópofán bohóckodik (aki érzékeny, be fog sérülni, hogy pipogya a karakter, és ezt kivetíti a férfitársadalomra), és a geekek is elég bénák és szánalmasak (ezen is be lehet sérülni nyilván), hogy viccesek legyenek. És mégsem. (A geekeknél a pilotban lehet, hogy versenyeztettek 4 színészt, mert a folytatásra csak 3 maradt. Mint ahogy Aisling Bea karaktere is eltűnt.)

Hiába a pörgős tempó, megint ott vagyok ahol a part szakad, és nem nagyon találom az okát annak, hogy miért nem volt hatással rám az I Feel Bad. Marad az, hogy nem annyira erősek a poénok. Vannak más komédiák, amiket nevetés nélkül is nagyon tudok élvezni és kötelezően nézősek, ez viszont csak elment mellettem. (Oké, a pilot legvégén felnevettem egy fenékpaskoláson, és a második részben is akadt egy-két, faék egyszerű poén, amin mosolyogtam, például a szülők tánca, de ez édeskevés.) Ettől még hiszem, hogy működik valamilyen szinten, de szerintem még a poénokra jobban reagálóknak sem lesz az erős közepesnél jobb a végeredmény.

Talán kábelen egy merészebb megközelítéssel lehetett volna valami erősebb is ebből. Talán idővel rátalálnak arra a ritmusra az írók, amik viccessé teszik a sorozatot, és nem csak egy one(wo)man show-vá, ami jól jön majd a színésznek, ha később szerepet akar kapni valahol. Talán. De nem hiszem, hogy meg fogom várni. Ahhoz vagy több működő poén, vagy több báj kellett volna.

Azt egyébként nagyon látni, hogy a kritikusok zöme miért nem lesz oda a sorozatért, hiszen bármennyire is foglalkozik párbeszédek szintjén is az I Feel Bad az erősnőséggel, illetve az döntési szabadsággal, nyilván, hogy bizonyos karaktereket jellemezzen, illetve poénokat csiholjon, kevésbé PC poénokat is bedob, illetve képes normális, esendő, klisés, lealacsonyítóbb problémákkal küzdő emberként (egyszerre anya és dolgozik, azon aggódik, hogy még jó csaj-e) ábrázolni a főhőst.

Brickleberry: a 4. évad Paradise PD: az 1. évad – írta Kissur

2018. 09. 20. 15:05 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: animáció,kritika

Kezdjük ott, hogy nekem nagyon bejött a Comedy Central-ös Brickleberry, úgyhogy vártam a készítők új sorozatát, ami pofátlanul ugyanolyan, mint az elődje. Annyira ugyanaz, hogy két rednecket, és a dokit át is hozták, csak átszínezték őket. És az a szomorú, hogy csak ők mentettek meg több részt is a nézhetetlenségtől.

A pilotot még csak-csak végignéztem, de utána az érdektelen szálak és a gyenge karakterek már olyannyira halálra untattak a 2. részben, hogy lecsaptam rá a 2/10-es pontszámot. Tényleg nagyon szenvedtem. Ennek ellenére megadtam a harmadik esélyt a sorozatnak, mert állítólag 3 rész minimum kell, hogy kiderüljön, milyen is egy adott széria, és nagyon nagy szerencséje van a készítőknek, mert az már korrekt szintet hozott.

Nem is tudom, hogy mi a legnagyobb probléma a Paradise PD-vel, ugyanis mindent adott, hogy jó legyen, de minden benne is van, hogy elbukjon. Számomra például a gondok ott kezdődtek, hogy a főszereplő Kevin és az apja, Randall teljesen félrecsúszott. Rettenetesen taszítottak, és egyáltalán nem voltak viccesek.

Ott kapcsolódunk be a sztoriba, hogy Kevin csatlakozni akar a rendőrséghez, mert gyerekkora óta ez a vágya. (Egyébként az ő rajza tiszta Steve a Brickleberry-ből.) A csapatban ott van még az idegileg instabil Gina, aki teljes olyan, mint egy felkokszolt Ethel, az ő hangját Sarah Chalke adja (“Neeeeerds!!!” – 1×05), úgyhogy benne nem lehet csalódni, legfeljebb néha a neki írt szálakban. Az idős Stanley Hopson-ban ott volt a potenciál, de sajnos nem sok alkalommal használták ki a poénlehetőségeket, bár a szellemes gag elég szellemes lett.

Bullet, a drogfüggő kutya valahol Malloy és a Family Guy-os Brian között van, de teljesen súlytalan karakter lett, akivel nem nagyon lehetett mit “azonosulni”. Dusty Marlow-nak sem sikerült közel kerülnie hozzám, de azért a börtönös vetélkedője jó volt. Végül Gerald a fekete zsaru, aki sajnos nem annyira elborult, mint amilyen Denzel volt a Brickleberry-ben, de hozott egy-két jó pillanatot.

Have you seen this asshole?

Pár pozitív és negatív pontot kiemelek a tovább mögött a történetből, szóval a tovább mögött spoilerek következnek.

Tovább…

Ozark: a 2. évad – az ellenvélemény – írta Péterbencze Ákos

2018. 09. 19. 21:45 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

human visszafogottam ugyan, de elégedetlenkedett az Ozark 2. évadja kapcsán. Gondoltam, árnyalok egy kicsit a képen.

A Breaking Bad és a House of Cards óta már senkit sem ér akkora meglepetésként, ha egy főhős önszántából rossz útra tér, hogy végül antihőssé váljon, mint korábban. Azonban mindig érdekes nyomon követni ezt a fajta transzformációt, a karakterfejlődést, amelynek fókuszpontjaiban ott rejlenek a változás hátterében megbújó válaszok.

Marty és Wendy Byrde nem önszántukból választották azt az opciót, hogy a mexikói Navarro drogkartell alkalmazásában futtassák fel a karrierjüket, sőt, mint az első évadból az kiderült, ez volt az egyetlen lehetőségük a túlélésre. És nem, hogy nem hátráltak ki a torokszorító helyzetből, de ragyogóan vették az útjukba álló akadályokat.

A második évadban ezek az akadályok sűrűsödnek, többnyire összeférhetetlen emberek képében manifesztálódnak, miközben az idő egyre fogy, és az egérút egyre szűkül előttük. A tovább mögött folytatom spoileresen. Tovább…

Pilot: Norm Macdonald Has a Show

2018. 09. 19. 14:50 - Írta: human

7 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,talkshow

Ha szeretsz emberekkel röhögni, akkor itt egy talkshow neked? Egy igazi Craig Ferguson-utód, a második vendége meg is jegyzi, hogy tetszik neki a free flow, csak Craighez képest itt káromkodnak ezerrel, és kevesebb az ártatlan flörtölgetés.

Még a büdzsé is adja a Fergusonhoz való hasonlítást, mivel úgy néz ki a Norm Macdonald Has a Show, mintha pár haver beszélgetne a garázsban. Olyan, mint egy ügyesebb YouTube-show, csak kicsit jobbak a díszletek, meg ilyesmi. A különbség azokhoz képest, hogy mindenki veterán komikus, így a direkt kínos szünetekkel is iszonyat egyben van az egész.

– We should tell the kids at home, B12 is not to be snorted.
– No, do real coke. Because that stuff’s bad.

Nagyon durva látni, hogy Norm milyen ügyes a viccekkel. A David Spade-interjúban mondjuk iszonyat adják egymásnak a labdát, de a második részben Drew Barrymore-t is meglepi sokszor a poénok csattanójával. Nem csak szórakoztató, de igazából érdekes is nézni, ahogy felépíti őket. Nem hiába ő a viccmesélés királya.

A sok hülyülés közben azért igazi kérdések is bekúsznak. A második részben Norm beszél a sitcomírásról, hogy az insiderséget említsem, de igazából a vendégek is sokat mesélnek a karrierjükről és az életükről. Még Spade is a sok poénkodás közben.

Azt majdnem elfelejtettem emílteni, hogy közben kifigurázzák a talkshow-kat is természetesen. Az első részben, vagy inkább úgy mondom, hogy a David Spade-esben például azt, amikor a reklámszünet alatt elvileg valami nagyon vicceset beszélget a házigazda és a vendég, de ebből a közönség ugye semmit sem lát. Tuti nagyon vicces mindig!

Ilyen egy nem tipikus, de jó talkshow. Még olyan vendéggel is megnézem majd az interjút, akit esetleg nem kedvelek, bár Spade-et és Barrymore-t is imádom, ők az első két alany, de a többiekre (kijött mind a 10 rész, bennük Letterman, Jane Fonda, Lorne Michaels, M. Night Shyamalan vagy Michael Keaton) is kíváncsi lettem. Engem megnyert a Netflix.

Pilot-mustra: You – 1×01

2018. 09. 18. 21:32 - Írta: winnie

15 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– What’s chivalry?
– It’s treating people with respect, especially women like men should.

Na, akkor mostantól Penn Badgley-t is jegyeznünk kell, ha figyelemreméltó alakításokat sorolunk? Majd kiderül, hogy milyen lesz a Lifetime pszichothrillerjének a folytatása, hogy képes-e tartani a színvonalat, de az első rész alapján akár még új Dexter-ként is emlegethetnénk a sorozatot, hiszen itt is egy beteges dolgokat művelő antihős van a középpontban, akit nehéz nem szimpatikusnak találni.

YOU – 1×01 – 8/10

Nem hiszem, hogy első nekifutásra a You-t díjeső vagy hatalmas elismertség övezné (bár nem kap rossz kritikákat), eléggé popcorn műfajról van szó, de a karakterizálós thriller pont az egyik kedvencem, és nagyon jól szórakoztam a kezdésen, s csak azért nem akartam lejjebb pontozni, mert populáris (ehh, mintha az szitokszó lenne!). Persze tisztában vagyok vele, hogy nagyon könnyen beszappanozódhat a sorozat, mint az ígéretes kezdés után a Pretty Little Liars, de most még lehet bizakodni.

Az egyébként könyves alapokkal rendelkező (itthon: Teitt a hivatalos tartalma), de a regénybeli sztoritól már az elején némiképp eltérő You-t a legegyszerűbb úgy leírni, hogy egy stalker-ről szól – és ez az a kifejezés, amit korábban, például a bully-hoz hasonlóan sosem tudtam normális egy szóval meghatározni. A zaklatót szokták olykor használni, de nem erről van szó, hanem egy, a vágyainak tárgyát titokban követő (becserkésző) illetőről – és mi mindent az ő szemszögéből látunk, ahogy manipulál és ragadozik.

Joe egy nagyon rendes srác. Könyvesboltban dolgozik, a barátai (nincs sok) számíthatnak rá, és a nőkkel kapcsolatos deviánsabb viselkedést is erősen megveti (még a keze is ökölbe szorul), szóval, nincs oda azért, ha valaki például nem bánik jól a párjával. Nyilván ő sem veti meg a gyengébbik nemet, legalábbis erre következtetek abból, hogy a pilot úgy kezdődik, hogy kőkeményen bámul egy, a könyvesboltban nézelődő lányt, és elkezd fantáziálni róla.

El is beszélgetnek felületesen, de Joe ennyivel nem éri be. Elkezdi követni Beck-et, kideríti hol él, mit csinál (és kivel), amiben természetesen a közösségi média is nagy segítségére van, és (szó szerint) próbálja élvezni a helyzetet. Mindez persze amellett, hogy beteges, elég ártalmatlannak tűnhet. Csakhogy eljön az idő, amikor Joe úgy érzi, hogy bele kell avatkoznia az életébe is.

Körülbelül ilyen tempót kell diktálnia egy pilotnak, ráadásul a You amellett, hogy cseppet sem volt unalmas a kezdése (és ehhez flashforward-ra sem volt szüksége az in medias res miatt), olyan témával huzakodik elő, ami minimum felkavaró és provokatív, egyeseknek ijesztő, másoknak pedig még az is lehet, hogy izgató – bár pontosan tudjuk a Scream-ből, hogy a filmek nem csinálnak az emberből “pszichókat”, csupán kreatívabbá teszik őket.

Azért felkavaró ez az egész történet, mert csak a főhősön (és a gátlásosságán? vagy a betegességén?) múlik, hogy nem egy romantikus film kerekedik ki belőle, hanem egy olykor kifejezetten feszült thriller (vajon kiderül az igazság?), hiszen a szerelem, a vágyakozás és a megszállottság között a jelek szerint elég vékony a határvonal.

Amellett, hogy szórakoztató és szatirikus is a You, elég sötét a tónusa, és azért elég komoly kérdéseket vet fel (még ha olykor triviálisakat is), remélhetőleg valamennyire gyanakvásra készteti majd az ifjabb generációt, és nem csak azért, mert a pasink/csajunk lehet, hogy “pszichó”, hanem a barátaink viselkedése kapcsán is, hiszen már most látszik, hogy nem csak Beck és Joe, előbbi szemével kifejezetten ártalmatlannak tűnő kapcsolata lesz a középpontban.

A narrációt sokszor olcsó írói eszköznek tartják, hiszen tökéletesen alkalmas arra, hogy ha valaki nem képes jelenetek írásával infókat átadni, akkor mechanikus módon a főhős gondolatainak segítségével tegye meg. Én mégis szeretem a narrálást, főleg akkor, ha komolyabb funkciója van, amikor többlettartalmat is hordoz magában. Itt az, hogy halljuk Joe gondolatait, nagyon sok mindent megoszt velünk a srác karakteréről és gondolkodásmódjáról, de az infók mellett tényleg szórakoztató (és olykor elborzasztó) hallgatni, amiket gondol.

Annak ellenére, hogy a vége felé az a bizonyos, szerintem csavarnak szánt jelenet túlságosan is várható volt (mint ahogy a folytatás egyik szála is nagyjából kottázható a kiemelt szereplők ismeretében), nagyon jó volt a prezentálása, bár megvallom, hogy az azt követő slusszpoén már közel sem nyerte el a tetszésemet – egyrészt azért, mert pont ezt a húzást már láttuk máshol is tavasszal, másrészt pedig már előre félek az erre a vonalra pazarlandó, részeken át húzódó jelenetektől. De gondolom, megvan, hogy fogják érdekessé tenni.

Szóval abszolút elégedett voltam a nyitánnyal, várom a folytatást, azt pedig különösen, hogy mire megy ki a játék. Mármint a sztori is érdekel, de leginkább az, hogy a készítők miképp akarják kezelni a sorozatot, hogy mennyire tervezik a nézők berángatása után folyton emelni a tétet, és inkább guilty pleasure-ös irányba elvinni, ami a hosszabb távú sikerhez (és ahhoz, hogy közösségi oldalakon téma legyen) elkerülhetetlen.

BoJack Horseman: az 5. évad

2018. 09. 18. 14:50 - Írta: superpityu

9 comments | kategória: animáció,kritika

I tell you buddy, this is going to be a sensational season of television.

Azt hiszem, a BoJack Horseman 5 év alatt hatalmas fanfavorit sorozattá nőtte ki magát. Nem csak itthon, hanem odakint is egyre elismerőbben beszélnek a Neflix beszélő állatos animációjáról. Ez pedig csak azért igazán érdekes, mert míg az első évadot szinte csak közepesre hozták ki a kritikusok, addig a pénteken debütált 5. szezont mindenki csak éltetni tudja. Egyébként teljesen jogosan.

Kevés sorozat tud évadról évadra megújulni és bár tavaly az S4 inkább csak tartani tudta a 3. évad által megemelt lécet, idén fogták és ismételten magasabbra tették azt, hogy még nehezebb legyen megugrani. Úgy érzem, hogy BoJack Horseman most ért a csúcsra, ahonnan nehéz megmondani, merre indul el legközelebb.

A BoJack sikere azért is érdekes, mert hiába az animációs köntös mégis sokkal jobban megcincálja az néző lelkét, mint az élőszereplős sorozatok nagy része. Adja magát a kérdés, hogy akkor miért is szeretjük. Sokszor kérdezem ezt magamtól is, de sosem jövök rá a valódi okára, viszont hihetetlen bizarr érzés, hogy mennyire tudok azonosulni a szereplőkkel. Mert akármennyire is elb*szott figurák ők, mégis mindenkiben van egy kis BoJack, egy kis Mr. Peanutbutter, egy kis Princess Carolyn, egy kis Diane és egy kis Todd is.

Kicsit olyan mintha megélném, sajátomnak érezném az örömeiket és a bánataikat. Felfedezek hasonló vonásokat a saját életemben és a sorozat világában. Mert hiába csak egy beszélő állatos animáció ez, még így is sokkal jobban reflektált a valóságra és az elmúlt évek eseményeire, mint más szériák.

You say, you wanna get better, and you don’t know how.

És ezzel meg is érkeztünk az 5. évadhoz, ami egészen új utakon járt. Tavaly eljutottunk oda, hogy kicsit kacifántos úton, de BoJack kapott egy sorozat főszerepet, aminek a készülését követhettük ebben az évadban. Ezzel pedig sikerült szépen feldolgozni az elmúlt egy évben mi minden történt Hollywood-ban.

Mindezt pedig úgy tette, hogy még véletlenül sem ez volt kimondottan a középpontban, vagyis fogalmazzak inkább úgy, hogy nem rágta az ember szájába a dolgokat, de aki csak fél füllel is hallotta mi minden történt, azok is biztos rájöttek, hogy az aktuális kérdésekre, mind például a #Metoo mozgalom és nők helyzete, különösen sokat figyeltek idén. (Elég az 5×01 meztelenkedős jelenetére gondolni, a kiszolgáltatottságra vagy a rendező hozzáállására.)

Az évad folyamán pedig csak egyre több és több hasonló került bemutatásra. De nem csak ezért volt igazán jó ez, mert láttuk, hogy mi minden történik a kamera mögött. Hanem mert pont ezek miatt az események miatt kapott egy fontos 2. évados szál ismét kiemelt szerepet. Ezzel pedig Diane és BoJack közé egy olyan ellentétet tudtak rakni, ami merőben változtatta meg kettejük dinamikáját.

Ami igazán érdekes volt még, magának BoJack karakterének az alakulása. Már nem ringattam magam abba az álomba, hogy valaha is meg fogja találni a boldogságot, de ahogy fogytak a részek azt vettem észre, hogy nem is szerettem volna, hogy boldog legyen. És ez csak azért furcsa, mert nem érzem, hogy BoJack az évad eseményei ellenére nagyobb antihős lenne, egyszerűen csak nem tudok neki annyira szorítani, mert szinte egyértelmű, hogy valahogyan majd a vesztébe fog rohanni rövid időn belül.

A történet vezetése mondhatni tökéletes volt idén. Remekül illetek össze a szálak, tényleg minden mindennel összefüggött. Egyedül Diane sztorijában volt egy kis mellékvágány idén, de a többiek a személyes sztorik ellenére is elég sokat adtak a főszálhoz.

Usually when people ask how I’m doing, the real answer is I’m doing shitty, but i can’t say I’m doing shitty because I don’t even have a good reason to be doing shitty. So, if I say „I’m doing shitty”, then they say, „Why? What’s wrong?”. And I have to be like, „I don’t know, all of it?”. So instead when people ask how I’m doing, I usually say, „I’m doing so great.”

Külön kedvencem az idei szezonban az 5×06, ilyen epizódhoz eddig még nem nagyon volt szerencsém. Azt egyszerűen látni kell. De a rettentően kreatív volt a pszichológusos rész is. Míg mondjuk a Princess Carolyn-ra hangszerelt epizód ugyan nem volt formabontó, mégis talán annak a vége mart a legmélyebben belém.

Az pedig, hogy megint sikerült a finálé elé valami brutális felvezetést készíteniük, az már szinte megszokott, mégis meglepődtem rajta. Főleg az 5×10 cold open-je alapján számítottam valami másra a végkifejlet kapcsán, de talán így volt a legjobb, hogy ennyire meg lettünk ezzel vezetve. És hiszem, hogy mások is keresték az állukat, amikor kiderült az igazság.

Spoilerekbe nem mennék, azt majd ti a kommentekben, de arról még ejtenék néhány szót, hogy mennyire fantasztikusak a sorozat színészei. Komolyan várom már, hogy behozzanak a díjátadókon számukra egy kategóriát, mert egyszerűen brutális amit Will Arnett lehozott a 6. epizódban, de Alison Brie is messze most volt a legemlékezetesebb. Persze a többiekre sem lehet panasz, főleg, hogy olyanokkal erősítettek be például mint Stephanie Beatriz és Rami Malek.

Úgy érzem, hogy a BoJack Horseman ezzel az évaddal ért a csúcsra. Talán van feljebb is, de nagyon nehéz elképzelni, hogy 10/10 felé tudnának menni. Mert ha eddig szórtam a 9/10-et a korábbi szezonokra, akkor erre nyugodt szívvel adhatom a bűvös 10-est.

Yes, yes, I see you.

Previous Posts