login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot: Tin Star

2017. 09. 19. 21:30 - Írta: human

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Abban akkor megegyezhetünk, hogy Tim Roth manapság már nem jó színész? Mindentől elvonatkoztatva a Tin Star premierjébe mintha a Lie To Me főszereplője állt volna zsarunak.

Az angol Sky sorozatának története röviden annyi lenne, hogy egy kanadai kisváros közelébe olajfinomítót telepítenek, aminek kapcsán megjelenik a bűnözés a helyen. Eddig kóborló medvék jelentették a legnagyobb gondod, most majd a kábítószer, a prostitúció és a szervezett bűnözés fogja. Mármint ezek követik az álláslehetőségek miatt odaérkező munkásokat.

Emellett még a finomítót üzemeltetők is machinálnak valamivel, de ez komolyabban szerintem nem derül ki a pilotból, mivel a készítők mindent feláldoznak a sokkoló gyilkosság oltárán. Konkrétan az első percekben látjuk, hogy a helyi seriff ellen merényletet követnek el, aminek során elég sok vér fröccsen szerte.

A legnagyobb bajom az első résszel, hogy bátóan közepes a végeredmény. Persze innen egyszerű lenne lehúzni, de nem tudom igazán. A premierben elég sok mindennek megalapoztak, és ezzel csak az a tényleges baj, hogy kicsit ugrálnak az információk között, mivel a sokkoló kezdőjelenettel keretbe akarják foglalni a történéseket, és elhinteni a komolyabb drámát, vagyis a főszereplő haragját.

Mindezt a sorozat kezdő idézetének megfeleltetve, miszerint a bűnöző és a bűnüldöző személyiséget sokszor ugyanaz mozgatja, csak a törvény ellenkező oldalán állnak. Így lesz a seriff karaktere kicsit kettős, és rejti el a saját hadjáratát és önös érdekeit a munkája védelmébe. Erre amúgy már a kezdő részben is sokszor utalnak, amikor “kibújik” az igazi személyisége, vagyis a viselkedése, ha bűnözőnek állt volna és nem tartaná be a civilizáció szabályait.

Amúgy a helyszín nagyon szép, konkrétan akadnak lélegzetállító jelenetek, de valahogy semmi sem volt igazán maradandó. Szerintem most ősszel sokszor fog elhangzani, de tényleg csak azt tudom a technikai kivitelezésre mondani, hogy tisztességes iparosmunka. Sajnos a történet is, ami a Tin Star teljes középszerűségéhez vezet, legalábbis az első részben.

Olyan 6/10 körül adok a kezdésre, ennyi alapján egyszerűen nem tudnám tényleg ajánlani, mert nem olyan megosztó darabnak tűnik, ami sokaknak tényleg bejöhetne a sok “utáló” szerzése mellett, hanem tényleg semmilyen. Egy szokás szerint kedvelhető, de nem annyira kiemelkedő Roth-tal.

The Strain: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Lantaar

2017. 09. 19. 18:50 - Írta: vendegblogger

14 comments | kategória: kritika

Vannak sorozatok, amiket kompletizmusból nézek. Teljesen átlagos sorozatok, amik ugyan nem szögezik a szemem a képernyőre, viszont háttérben netezés mellett tökéletes időtöltők. Néha viszont jön egy-két darab, amelyek az ígéretes kezdet és alapszituáció ellenére nem elég, hogy képtelenek beváltani az azokhoz fűzött reményeket, hanem meg közelébe sem próbálnak érni azoknak.

Az előbbieket sem hagyom magára, viszont a kompletizmusom megfűszereződik némi mazochizmussal és egy jó adag ellenszenvvel. Pusztán dacból nézem végig a sorozatot, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam és leírjam egy egyszerű kaszával. Nézem, hogy a jövőben legyen hivatkozási alapom és viccekhez alapanyagom. Jelenleg két ilyen sorozat van a listámon: a Preacher (bizony!) és a The Strain.

Vártam valamilyen szinten a The Strain negyedik évadját. Kíváncsi voltam, hogy a készítők hozzáállása vajon változik annak tudatában, hogy ez lesz az utolsó dobásuk. Mint kiderült, nem. Bár látszólag megpróbálták felpörgetni a sorozatot az időugrással, hogy minél hamarabb eljussanak a végkifejlethez, még mindig rengeteg töltelékanyag volt az évadban.

Tartom magam a premierkritikámban írottakhoz, miszerint az évadok kábé 2/3-át ki lehetne vágni, annyira felesleges. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Az anime is sorozat: Kuzu no Honkai (Scum’s Wish)

2017. 09. 19. 14:50 - Írta: Qedrák

3 comments | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

A Kuzu no Honkai 2017 első negyedévének egy másik olyan animéje, amellyel a bemutatkozó idei újoncok best of listáin-gyakran lehetett találkozni.

Bevallom, hogy az iskolai szerelmi viszonyokon alapuló drámák meglehetősen távol állnak tőlem, ezért ha az előzetesekben nem látok fantáziát vagy a történet nem kap valami érdekességet, akkor nem pazarlom rájuk az időmet. Ez a sorozat is így járt volna, ha nem szembesülök a körülötte zajló vitákkal, amelyek jó indikátorai annak, hogy egy igen megosztó alkotás született meg. Minden, a témával szembeni averzióm ellenére sem bántam meg, hogy megnéztem.

“Ez az anime gusztustalan”. Több helyen olvastam ezt a tömör véleményt, vagy valamilyen permutációját.

A fentit nagyjából két okból lehetett rá mondani. Az egyik, hogy számtalan szexjelenet, vagy legalábbis szexjelenetnek is felfogható történés van benne. Itt nem arra kell gondolni, hogy ez egy hentai vagy egy ecchi lenne, hiszen a felbukkanó mellbimbók száma még a Facebook automatizált rendszereit sem riadóztatná, minden másról pedig gondosan elvándorol a kamera. Viszont súlyosbító tényező, hogy általában a szex, vagy az azzal való próbálkozás két olyan ember között történik meg, akik közül az egyik tulajdonképpen semmit nem akar a másiktól, legfeljebb testileg és érzelmileg kizsákmányolni.

Ebben a sorozatban ugyanis nincs azonosulható karakter. Ha végiggondoljuk, hogy ki az, akinek a bőrébe legszívesebben bújnánk, vagy akinek a cselekedeteivel egyetértenénk, akkor egyszerűen nem találnánk olyan szereplőt, aki morálisan mindvégig következetes és vállalható döntéseket hozott volna.

Ráadásul nem kell itt valamiféle világraszóló döntésre gondolni, hiszen ezeket hétköznapi viszonyok (iskolai, baráti, munkahelyi) közepette hozzák meg. Az egyszerűség és hétköznapiság pedig azt üzeni, hogy ez bizony bárkivel megeshet a mi környezetünkben is, és ez érthető okokból nem mindenkinek tetszhet – ez lenne a másik ok, ami miatt a fentieket sokszor olvashatjuk a Kozu no Honkai kapcsán. Kevés spoilerrel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Második blikk: The Orville

2017. 09. 18. 20:52 - Írta: winnie

22 comments | kategória: 2017/18,kritika

(Pilotkritika itt.) Csupa jó hírem van. Azoknak, akiknek nem jött be a pilot, az, hogy nem érdemes megnézni a folytatást, mert nem lett jobb. Azoknak pedig, akiknek bejött, az lehet az örömhír, hogy én utoljára jelentkezem írással a sorozatról, mert előfordul, hogy két rész után is belőhető valamiről, hogy milyen stílust vagy szintet fog képviselni. És a The Orville esetében ez a helyzet.

A pilotkritikámban leírtam, hogy miért nem jött be a The Orville kezdése, így most nem ismételném magam, inkább csak meglepődésemet fejezném ki, hogy mi a franc lehet az írókkal vagy a FOX fejeseivel, hogy ezt az epizódot ilyen formában tálalták?

Lehet, hogy a többség más véleménnyel lesz és a nézettség is rám cáfol majd, de biztos, hogy ez volt a legérdekesebb formája az epizód történetének tálalására? Viccen kívül, a sorozathoz pozitívabban hozzáállókat kérdezem: ennél többet nem lehetett volna kihozni belőle egy minimális erőfeszítéssel? Egy kis mélység nem fért volna el? Vagy kevésbé összecsapott megvalósítás? A slusszpoén jópofa, de…, áhh!

Nekem komolyan az elég lett volna, ha valamennyire érdekesen mesélik el a történetet, de a mostani A-sztori, miszerint az Orville egy leamortizált hajóra bukkan, amire átmegy a kapitány és az elsőtiszt, hogy megvizsgálja (és természetesen nem alakulnak jól a dolgok), annyira vékony lett, hogy hiába a mögötte húzódó (30 éve még érdekesen hangzó, de oké, belefér) gondolat, az egész semekkorát sem szólt. És csak lógott a levegőben.

Azt aláírom, hogy a B-sztorit kapó Alara karakterét sikerült egy kicsit közelebb hozni a nézőhöz (bár nagyon sematikus, dedós (békebeli?) írás révén), ezért is adom meg nyugodt szívvel a 3/10-et a részre. Azt viszont nagyon nem bírom, amikor csak azért írnak egy részben C-sztorit is (ld. Bortus és a tojása), mert van egy ősrégi hollywoodi sorozatos biblia, ami szerint az A-B-C szerkezet a menő. (Jobban örültem volna, ha a kapitányék kapnak bővebb kifejtést.)

Nem viccelek, ha azt mondom, hogy szinte minden jelenetben találok valami hajmeresztő vagy WTF-dolgot, amin csodálkozok, hogy miért így oldották meg. Nyilván mindez tudatos, valamiért így akar tisztelegni a sorozat, hogy közben bizonyos részleteiben más akar lenni, de hiába pakolják tele az űrsztorikat hétköznapi témákról szóló, már-már banális párbeszédekkel, azok sokadjára nem biztos, hogy lekötik az embert.

Tény, hogy a dialógok karakterizálásra tökéletesek lennének, de részemről inkább a történet érdekelt volna, ez meg vékony volt megint. Na, nem mintha az 1×02 olyan sokat tett volna hozzá a volt házaspár figuráihoz. Szerethetőbbé például biztos nem varázsolta őket, inkább idegesítőek a folytonos perlekedéseikkel. (Le sem kell írnom, de verdikt: kasza nyugodt szívvel.)

The Magicians: a 2. évad – írta n5wrr7

2017. 09. 18. 15:02 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika

Tavasszal zárta 2. évadját a Syfy fantasy sorozata, amely Lev Grossman könyvtrilógiáján alapul. A nézettsége nem kiugró, azonban a 2. évadban is hasonló számokat hozott, mint az elsőben, így be is rendelték a 3. szezont. Itthon a műfaj és a csatorna ellenére a junkie-k között nem terjedt el túlságosan, a blogon sem volt kibeszélője a pilot óta – de csak néz valaki még, nem?

Megtörném a csendet, a tovább után egy kis összefoglaló következik a 2. évadról – spoilerekkel, viszont a könyvek figyelmen kívül hagyásával.

Tovább…

Outlander: kezdett a 3. évad (könyves kibeszélő)

2017. 09. 17. 20:10 - Írta: Qedrák

6 comments | kategória: kritika

(A kibeszélőben könyves spoilerek előfordulhatnak, akár későbbi kötetekből is. A “normál” kritika is érkezik nemsokára.)

Múlt héten került leadásra az évadnyitó, és az Outlander itthon is hetiben elérhető lett a Netflix-en (ráadásul magyar felirattal). Mivel már igen rég született könyves írás a sorozatról (konkrétan a pilot volt az első és az egyetlen), azt hiszem, megérdemel egy következő könyves írást, így ezt a posztot elsősorban azok olvassák, akik már túl vannak a harmadik könyvön.

Elöljáróban azt hiszem, arra leszek leginkább kíváncsi, hogy miként oldják meg a könyv megváltozó szerkezetét a tévéképernyőn.

Az első évad szinte akkurátusan a könyveket követte, és a második sem írt le óriási vargabetűket, a harmadik kötettel viszont ezt már kicsit nehezebb lesz ezt megoldani. Az S2 megőrizte a visszaemlékezős szerkezetet, és ezért kaptunk a harmadik könyvből is részleteket.

Bevallom, hogy a harmadik könyv olvasása után határozottan az volt a benyomásom, hogy ha az első két kötet nem lett volna sikeres, akkor a történetet az író lezárja ott, és nem lát neki, hogy kilencre duzzassza a művei számát, az egyéb kapcsolódó munkákról nem beszélve.

Mivel a siker nem maradt el, ezért folytatódott a sztori. Az újabb és újabb kötetek megjelenése persze egyre lassuló ütemet mutat, az első kettő közötti időbeli rés egy évéről az utolsó kettő esetében már öt évre duzzadt. Ez óhatatlanul felveti bennünk, hogy nem jár-e úgy ez a sorozat is, mint a Game of Thrones, vagyis hogy olyan gyorsan gyártanak le belőle tévés alkotást, hogy a printnek nem lesz alkalma időben megjelenni.

Az érintettek egyelőre tagadták ezt, az Outlandernek azért mégiscsak van még hat könyvnyi fórja, de nem lennék meglepve, ha itt is bekövetkezne valami hasonló, hiszen elég nagy a siker. De addig is térjünk vissza a harmadik kötethez, amelyből spoilerek is el fognak hangzani, szóval a tovább után folytatom.

Tovább…

Pilot-mustra: The Orville – 1×01

2017. 09. 17. 15:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Pont azzal fogom kezdeni, amivel az (egyébként marha jó) American Vandal esetében is kezdtem: annak ellenére, hogy korábban ekképp harangozták be, ez a sorozat nem paródia. Nagyon távol áll attól, kifigurázni pedig végképp nem figurázza ki a Star Treket, inkább tiszteleg előtte, amolyan békebeli módon.

THE ORVILLE – 1×01 – 2/10

2418-ban járunk a Földön, főhősünk egy…, nem tudom, szürke valaki, aki korábbi ballépései után kap egy utolsó esélyt arra, hogy egy űrhajó kapitánya lehessen. Egy régi haverjával össze is verbuválja a legénységét, és bele is vágnak az első küldetésükbe, ami sima szállítmányozási feladat egy másik bolygóra, de persze nem alakulnak simán a dolgok.

ST-módra elég diverz a csapat, nem csak földiek vannak benne, hanem mindenféle idegen lények, akik köré később lehet majd mitológiát is építeni – kár, hogy ebből semmit sem villantottak a pilotban, mindössze egy random, ellenséges fajt hoztak be, akiket halomra lehet ölni. (Gáz volt, hogy minden alapozás nélkül rögtön ilyen konfliktust írtak az elejére.)

A készítő Seth MacFarlane, amivel nincs gond, hiszen a Cosmos-t is elég jól elkormányozza, képes komoly dolgokra is. A nagyobb gond az, hogy az egója, vagyis ő maga a főszereplő is, márpedig a színészi képességeiről szerintem a rajongói sincsenek meggyőződve.

A FOX a kezdeti, humort hangsúlyozó promók után gyorsan visszakozott, és nyár végi kampánya során már az űrkaland jellegre koncentrált, ami egyrészt nem csoda, mert humorra való törekvés helyenként előfordul az első részben (elég random, de cserébe váratlanok a poénok), viszont a space adventure jelleg elég zsenge lett így elsőre. (És azt sem győzik egyébként hangsúlyozni, hogy klasszikus módon epizodikus a sorozat, vagyis minden rész másmilyen lesz, másféle hangulatú, más kérdésekkel és szereplőkkel foglalkozhatnak majd hetente.)

Az első nagy problémám a The Orville műanyag kinézete volt. Nyilván sok pénzt költöttek rá, és még azzal is lehet menteni a külsőségeket, hogy szándékosak retrósan futurisztikus a stílus, de engem lehangolt, hogy a Földön játszódó részek úgy néztek ki, mintha egy modern Jetson-családot néznék. Oké, mindez légypiszok, mert az első évadban már nem nagyon fogunk visszatérni a bolygónkra, de ettől még nem volt jó első benyomásnak.

Sajnos a második benyomásom sem volt túl kedvező, mert unalmas volt, de ezt betudom annak, hogy nem lüktet benne scifi-véna. Haladtam volna ugyanis a sorozattal, néztem volna a kibontakozó történetet, erre azt kellett figyelnem, hogy pátoszt sugárzó, valódi nagyzenekari kíséret mellett egy percen át dokkol vagy elindul egy CGI-űrhajó. Talán valami ütős sztori, vagy csúcspont után ez rendben lett volna, de amikor még sem a főhős, sem maga a hajó (az Orville) nem jelent nekem semmit, ez végtelenül untatott.

Az nyilván jópofa, ahogy a The Orville tudomást vesz önmagáról és kikacsint (a pofátlan expozíció tipikus esete volt, ahogy minden legénységi tag egyesével bemutatta magát a kapitánynak, vagyis a nézőnek), viszont ezeket a jeleneteket máskor épp túlzottan komolykodó hangulatúnak tűnők váltják, amiket végképp nem tudni, hogy mennyire kell “szó szerint” venni, és mennyire idézőjelesnek.

És bár természetesen a komédia és a dráma sokszor megfér egymással, itt előbbi inkább viccek, pár idióta poén formájában volt jelen, ezek pedig, bármilyen kevés is szuperált belőlük, túlságosan is oldották a hangulatot, és képtelen voltam komolyan venni a feszültnek szánt részeket, pedig a teljes élvezethez azoknak is működniük kéne. A fegyverrel való sakkban tartás, majd a lövöldözés így csak filler, “ugorjunk” jelenet volt, nulla téttel.

Összességében a The Orville pilotja valami döbbenetesen hidegen hagyott. Eleinte azért, mert nem értettem, hogy ez mi akar lenni, de a helyzet még azt követően sem változott, hogy leesett, hogy hommage-ban gondolkodnak. Néztem és közben nem tudtam elhinni, hogy valaki a szkript olvasása vagy a pilot megnézése után nem mondta azt, hogy “ezt nem kéne”, hogy “ez nem fogja érdekelni a népet”. Tök jó lenne, ha ma egy ilyen stílusú, ártalmatlan sorozat sikeres lehetne, de egyelőre nem látom erre az esélyt. (A premiernézettség erős volt, holnap kiderül a folytatásé.)

A fenti pontszám értelemszerűen azt tükrözi, hogy mennyire volt érdekfeszítő ez a kísérlet számomra, ha kilépek magamból, akkor talán a közepest is megadnám arra, hogy végülis azt nyújtották, amit tervbe vettek. De ma, hogy érvényesülni lehessen, sokkal, de sokkal érdekesebb vagy gondolatébresztőbb sztori és körítés kell, csak azzal nem lehet eladni egy gyenge alaphelyzetet, hogy klasszikusokat idéznek meg vele mindenféle erőfeszítés nélkül. És ebből hiányzott a kreativitás és az ambíció. Meg a téma iránti személyes kötődés.

Sok nem nekem való sorozat esetében érzem, hogy nagyon ott van a szeren, hogy mindenki a maximumot nyújtja, de a pilotból nem éreztem, hogy Seth MacFarlane két évet dolgozott a The Orville-en egy csomó profi scifi-íróval és a Family Guy korábbi showrunnerjével. Totál érdektelen volt a végeredmény, mintha egy valóban a 90-es években készült, elfeledett ST-klónt ástak volna elő valahonnan.

American Vandal: az 1. évad

2017. 09. 15. 21:31 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika

A Netflix eheti, vagyis mai premierje mindenképpen különös, nem egyszerűen megfogható sorozat. Nagyjából az a kategória, amibe vagy rögtön beleszeret az ember, vagy pár perc után tudni fogja, hogy nem neki való, hiszen teljesen hidegen hagyja.

Az American Vandal ugyanis az elmúlt időszak true crime dokusorozatainak szerkezetére építkezik, azok stílusában prezentálnak egy bagatellnek tűnő esetet, nyilván szatirikus hangnemben. A csavar az egészben, hogy a bűncselekmény mégsem annyira bagatell, a sorozat nem annyira komédia (legalábbis nem in your face röhögős), a rejtély faktor (vagyis a krimiszál) pedig abszolút kiemelt szerepet kap.

Maga a sorozat, illetve a 8 részes első évad egy fiktív dokuszéria, amit egy középiskolás srác forgat pár barátja segítségével. Mi konkrétan az ő anyagaikat látjuk, az általuk eszkábált főcímmel (executive producer: Mr. Baxter), grafikákkal, tehát egy lelkes amatőr buzgóságával összerakott cuccot, amit a rendező a munkájában komoly mélységet sejtve narrál jelentőségteljesen, miközben sommás következtetéseket és (elcsépeltnek ható) tanulságokat von le.

A rendező, mármint a sorozat egyik főhőse, egy bizonyos Peter Maldonado abszolút komolyan veszi a munkáját, a végeredményen maximum mi mosolygunk, mint ahogy azon is, hogy a fiú célja az, hogy utánajárjon, hogy jogosan rúgták-e ki (értsd: komoly a tét) az iskola egyik kőostoba, fő rosszfiúját, miután őt gyanúsították meg azzal, hogy összesen 27 hímvesszőt pingált a tanári kar 27 tagjának gépjárművére, ezzel 100 ezer dolláros kárt okozva.

Mint minden oknyomozó, Peter is nagyon lelkiismeretesen elkezd utánajárni az esetnek (irtó aranyosan lelkes), felgöngyölíti az iskolai bizottság által figyelmen kívül hagyott szálakat, saját nyomozást folytat, összefüggéseket tár fel, és közben mindent dokumentál, és ezerféle új elmélettel áll elő, gyanúsítottakat mutat be (zseniális, ahogy társával még egymást lehetséges tettesként kezelve is szentelnek szegmenst), s eközben egy kifejezetten komplex cselekmény bontakozik ki, elég sok karakterrel, köztük néhány nagyon eltalálttal.

Maga a nyomozás sarokpontról sarokpontra van felépítve, hiszen eleinte csak a festett péniszeket vizsgálják (szőrszálakig menően), később viszont komolyabban feltérképezik a tanúkat, a szavahihetőségüket (tök élvezetes, ahogy utánamennek mindennek), múltbeli eseményeket rekreálnak, netes és egyéb diskurzusokat elemeznek, s keresnek mindenben mögöttes jelentéstartalmat.

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy szatíra ide vagy oda, maga a sorozat nem komédia, hiszen minden karakter abszolút komolyan veszi magát, és a rejtély sincs elröhögcsélve, mint mondjuk a Scream Queens-ben. Lehet nézőként is agyalni, minden valóságosnak hat, még ha áthallásos, tinikrimis köntösbe is van ültetve. Számomra mindenképp nagy plusz pont volt, hogy mint szatíra, és mint krimi is nagyon jól működött az American Vandal.

Bár nem érdemes sok mindent előre tudni a sorozatról, illetve annak vargabetűiről, annyit talán elmondanék, hogy az egyik érdekessége, hogy a fiktív sztoriban az American Vandal epizódjait (amit mi is látunk) a Serial (elég nagy port vert real time, true crime podcast) első évadjához hasonlóan sorozat formátumban prezentálják a készítőik (tehát nem filmként), vagyis egy idő után már a Peter-ék által forgatott anyagokra, azok szereplőire is hatással van addigi, némi netes hírnévre szert tevő munkájuk, annak fogadtatása.

A fentiek, valamint a totálisan átívelő történet miatt fura, de mégis azt mondom, hogy talán inkább heti formátumra tervezhették a sorozatot, csak végül a Netflix lett a vevő. Persze ezt egy cseppet sem bánom, hiszen egy nap alatt megvolt az évad (harminegynéhány percesek a részek), és egyértelműen bejött, amit láttam. Sőt, nagyon tetszett, helyenként egész briliánsnak ás lenyűgözően viccesnek találtam a párhuzamok miatt, de igazából a koncepció megismerése (krimi + szatíra + áldoku) után nem is számítottam másra.

Más Netflix-sorozatokkal szemben viszont biztos, hogy nem az American Vandal-t hype-olnám mindenfele, mert egyrészt elég rétegcuccnak tűnik (meg akinek bejön az alapkoncepció, az úgyis felvette a nézősök listájára), másrészt hiába lett remek az összkép, itt a koncepció volt az úr, szerintem nem erről fogunk beszélni akkor, amikor az írókat, rendezőket vagy a színészeket emeljük ki – lehet, hogy azért, mert elég sok volt az improvizálás?

Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy lett volna gyenge pontja, sőt, bár messze nem 10/10-es a végeredmény (erős 7 vagy 8 nálam?), más kedvenc idei sorozatokkal szemben ezt simán többször is újra tudnám nézni, mert tele van nüanszokkal, olyan apróságokkal, amik élvezetessé és humorossá, illetve ismét élvezhetővé teszik a részeket, olyanná, hogy még fáradtan sem lankadt a figyelmem egyetlen másodpercre sem (ami ritka), csak úgy faltam a képkockákat.

A befejezésnek örültem, hogy nem olyan lett, mint amilyenre számítottam, szerintem nagyjából hajaz a zárás arra, amit true crime műfajban megszokhattunk, és még azt is elnézem a készítőknek (a valódiaknak), hogy a “megoldásra” való rávezetés itt is eléggé random dologgal történt meg. Arra pedig őszintén kíváncsi vagyok, hogy tervbe van-e véve egy második évad, és hogy az milyen lenne. Mert az 1000%, hogy előtte lennék a premier napján.

Ja, a legnagyobb meglepetésem? Hogy Larry Joe Campbell totálisan elviselhető volt a sorozatban.

Broad City: kezdett a 4. évad

2017. 09. 15. 14:50 - Írta: superpityu

1 comment | kategória: kritika

sokat kellett várnunk a Broad City folytatására, de a premier alapján teljesen megérte, pedig még véletlenül sem egy olyan résszel jelentkeztek a lányok, ami eddig jellemző lett volna a Comedy Central sorozatára.

Abszolút meglepő módon a szezonnyitóban nem valami random és őrült kalandba keveredtek (fogjuk rá), hanem bemutatták a Abbi és Ilana első találkozását. De nem is ez volt a meglepetés, hanem ahogy ezt az egészet megfejelték egy “what if” / “mi lett volna ha”-szállal is. Szóval egészen az epizód végéig 2 teljesen másként alakuló szállal operált a sorozat, és baromi nehéz volt eldönteni, hogy melyik is az igazi.

Az egyik szálon Ilana-ék azonnal összehaverkodnak, a másik szálon pedig csak az epizód elején és a végén találkoznak, de láthatjuk milyen életük volt egymás nélkül. Míg az első verzió abszolút tipikusan hozta a remek Broad City-s pillanatokat, addig a második egy kicsit furcsább formában kínált ismerős húzásokat, de mégis érződött rajta, hogy mennyire a lányok kapcsolatára épül ez a sorozat. Ja, Jaime és Bevers jeleneteire pedig nincsenek szavak.

Viszont mindkét történetben sor kerül az összebarátkozásra, és tényleg egészen az utolsó pillanatig egyértelműnek tűnik, hogy melyik is történhetett meg. Akár azt mondhatnánk, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve. Ahogy olvasom, Glazer és Jacobson is ezt akarták éreztetni, hogy vannak emberek, akikkel egyszerűen nem tudod elkerülni a találkozást.

További fun fact az is, hogy eredetileg az első évad fináléjában akarták ezt a sztorit ellőni, amikor még nem bíztak abban, hogy esetleg több szezon is elkészülhet a sorozatból. Mostanra pedig már az S5 is zsákban van, ugyebár.

Aki eddig oda volt a sorozatért, az nyilván nem nagyon fog csalódni, aki pedig eddig nem tudott ráhangolódni, az hiszem, hogy nem most fog rákattanni a Broad City-re, még ha most kissé visszafogottabb epizóddal is tértek vissza. Legyen mondjuk 8/10 a kezdés, még mindig az egyik legjobb komédia, ami jelenleg fut.

Pilot-mustra: The Good Doctor – 1×01

2017. 09. 14. 21:50 - Írta: winnie

14 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

He’s not Rainman. He’s high-functioning.

Igen, megint egy orvosos sorozat. Na, nem mintha annyira sok lenne, mármint egyfőszereplős. Viszont, ha azt mondom, hogy a főhős autista (jól funkcionáló, mint az Atypical-ben) és savant-szindrómás, a főszereplő Freddie Highmore, a készítő pedig a House-t is jegyző David Shore, akkor máris másnak tűnik a leányzó fekvése. (A The Good Doctor egyébként egy koreai sorozat alapján készült.)

THE GOOD DOCTOR – 1×01 – 7,5/10

A sztorit is el lehetne intézni azzal, hogy egy autista orvosról szól, aki nem mellesleg még savant-szindrómás is, szóval rém okos, mert minden megmarad benne, amit olvasott, és ez rengeteget segít neki a szakmában. A másik oldalról viszont szociálisan nulla, képtelen normálisan kapcsolatot teremteni más emberekkel, ami nem szerencsés egy orvos esetében, és éppen ezért akarják megvétózni a rezidensi munkakörét, amikor vidékről San Jose városába költözik.

Szerencsére Shaun Murphy-nek vannak támogatói is, de biztos, hogy úgy kell majd dolgoznia, hogy mindvégig fölötte lebeg Damoklész kardja: fentről is figyelik, hogy mikor szúr el valamit, és nyilván a kollégái között is lesz olyan, akivel nem lesz egyszerű kijönnie. (Megvannak a tipikus kórházi figurák ebben a sorozatban is.)

A pilotban elég jól lefektetésre kerülnek a sorozat alapjai. Oké, a giccses (nyálas?) kezdeti flashback furán veszi ki magát, de később tovább viszik a visszaemlékezéseket, és kirajzolódik hősünk, nem éppen pozitív hangulatú eredettörténete, ráadásul, ahogy kell, rögtön egy utcai vészhelyzetnél bizonyíthatja macgyver-i mivoltát. A jelenet ugyan jó, csak éppen kissé hamis látszatot kelt, hiszen a sorozat nem ilyen lesz.

Egyeseknél szerintem ott csúszhat el a sorozat, hogy kissé (nagyon) idealista, illetve igen erősen alapoz az érzelmekre. Nálam ez utóbbi simán be szokott válni, szokásom elérzékenyülni random sorozatokon (még pilotokon is). Lehet ezt jól sikerült manipulációra való fogékonyságnak is felfogni, de abszolút nem bántam, hogy hol a dráma hatott rám, hol pedig maga a főhős karakterének a tisztasága, a segíteni akarása, illetve a jó értelemben vett pofátlansága – imádtam az ebédlős visszakérdezést és az utolsó, műtős jelenetet.

Nyilván minden magán a főhős figuráján áll vagy bukik, ez (egyelőre) inkább egyszemélyes sorozat, mintsem ensemble (egyenrangú szereplős), és ha az ő karaktere bejön, akkor hiszem, hogy minden egyéb, a mellékszereplők által keltett zajt el lehet nézni. Az mondjuk érdekelne, hogy mennyire lesznek sematikusak az epizódok (ld. House).

És persze az i magától értetődő, hogy a főhős hiába tud kvázi mindent, nem lehet tévedhetetlen, de az sem lenne szerencsés, ha minden orvosi eset house-osan épülne fel, hogy két-három tévút után rálelnek a gyógyításhoz vezetőre.

Mindig is szerettem azokat a sorozatokat, amik nyújtanak valami vizuális pluszt, már persze a fényképezésen kívül. Szóval itt is örültem, hogy rögtön az elején elkezdtek “rajzolni” a képernyőre, de a fene gondolta volna, hogy idővel túlzásnak fogom tartani a dolgot. Ugyanis míg az útvonal jelölése jópofa volt, addig az orvosi infókat hirtelen nem tudtam, hogy kezeljem: olvassam el az utolsó szóig, amit a képernyőre írnak a betegségről? Vagy nem maradok le semmiről, ha passzolom?

Gőzöm sincs, hogy ezt a lexikális tudást, vagy mellékinfó-görgeteget tovább akarják-e vinni, mert hiába üdvözítő és lehet akár hasznos is, mégiscsak szórakozni akarok, és nem tananyagot befecskendezni magamnak.

Nyilván lesz, aki azt mondja, hogy a Bates Motel-ben is hasonló karaktert kellett hoznia, de Freddie Highmore egyszerűen kimagaslóan jó. Egyszerre ártatlan és (akaratán kívül) kíméletlen, elesett és magabiztos, szánni való és csodálatra méltó. Simán viszi a hátán a sorozatot – talán túlságosan is simán, nélküle nem lenne semmi sem belőle. És ezt szó szerint értem: amikor ő képernyőn van, akkor 10/10 a sorozat, amikor nincs, akkor semmi extra. A fenti érdemjegyben nagyon, nagyon vastagon benne van, de képtelen voltam alulpontozni, annyira élvezetes volt őt nézni.

Éppen ezért nem volt annyira szerencsés, hogy miközben ezerrel néztem volna, hogy mihez kezd Shaun a reptéren, bevágták a kórházban zajló, természetesen szükséges, de egyébként érdektelen eseményeket, hogy egy kicsit alapozzák a karaktereket. (Kaptunk pár viszonyt, naná, hogy két romantikusat is, de csak Richard Schiff adta el magát (de ő nagyon), igaz a végén a latino doki is végre érdekes lett. (Cserébe az egykori House-pszichopata Beau Garrett nem sokat mutatott, Antonia Thomas viszont még mindig aranyos.)

És az előző bekezdésben említett ‘szükséges’ jelző az egyetlen egyébként, amit még némiképp negatívumként említenék. Mert David Shore pontosan tudja, hogy mi kell egy pilotba. Sok a főszereplőből, egy kevés a mellékszereplőkből, egy kis rejtély (ha orvosos sorozatról van szó, akkor eleinte félrediagnosztizálás) és komoly érzelmi történet. Ha pedig még van hely, akkor egy csipet flashback is elfér. Meg egy “rosszfiú” sem árt. Ennyi. Bekaptam a horgot.

Pipa, pipa, pipa, pipa, a checklist 100%-os, most jöhet a kreativitás. Bár félek attól, hogy Highmore is bőven elég lesz ahhoz, hogy maradjon nálam a sorozat.

(A tévés premier szeptember 25-én lesz.)

Pilot: The Mayor

2017. 09. 14. 14:50 - Írta: human

4 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Mit tehet a rapper, aki mit se sejt? Vagyis aki népszerűséget akar elérni a 21. században. Az ABC komédiája szerint indulhat a polgármester-választáson.

Bár az ismert Eddie Murphy-film ugrott be elsőre az alapsztoriról, de simán benne van egy jó sitcomra esély. A történet tényleg annyi, hogy egy ismeretlen rapper indul a választáson, hogy ezzel futtassa fel magát. Aztán véletlenül nyer is. A pilot csak ezt a részt mutatja be, szóval akár kisfilmként is megnézhető, hiszen a heti rutinból egy percet sem kapunk, vagy legalábbis keveset.

Mielőtt sorolnám a negatívumokat, azt leszögezném, hogy így is tetszett az első rész, mármint a karakterek miatt tuti belenézek a folytatásba, hátha a Trumpos poénkodás mellett valami értelmes keveredik ki ebből. Többek között azért, mert mindenki megkedvelhető elsőre, kivéve talán a srác anyja, szóval érdekes lehet látni, hogy boldogulnak a politika világában.

Viszont a fő gond az, hogy csak a tavalyi amerikai elnökválasztással poénkodott a pilot. Bár ezzel is inkább az a baj, hogy rosszul. Egyrészt a rapper kapcsán többször elhangzott, hogy lehetetlen a megválasztása, csak vicc az indulása…, viszont ha ő képviselte Trump ámokfutását, akkor azzal meg nem fér össze a karakter idealizmusa.

Másrészt, ha az ellenfele volt a mostanra elnökké vált milliomos, akit David Spade alakít a tökéletesen rá illő szerepben, akkor pedig nem stimmel az egész jelölt. Az egésszel az a bajom, hogy láthatóan a tavalyi dolgokat kommentálja, ezért gond írásilag, hogy nem tudták jobban összetenni a karakterekkel.

Amúgy tipikus sitcom pilot az 1×01, és ha eltekintek a fenti negatívumtól, akkor egész jól mutatta be a szereplőket, és ahogy említettem is, érdekel mi lesz velük. Szóval a 6/10 után meglátjuk, mi sül ki belőle.

(A pilotot pár héttel a tévés premier előtt elérhetővé tették a neten. A tévés premier október harmadikán lesz.)

Pilot-mustra: Rellik – 1×01

2017. 09. 13. 21:45 - Írta: winnie

17 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

If we could go back far enough, if we could understand why people do what they do, if we could understand the motive, maybe we wouldn’t have spent so much time chasing our own tails.

Ha tegnap a Liar pilotját 8-asra értékeltem, akkor az ugyancsak Henry és Jack Williams által jegyzett Rellik-et “muszáj” magasabbra kihoznom. Azonban míg előbbiben a sztori, vagyis az alaphelyzet és a színészek viszik a pálmát, a Rellik a sorozat szerkezete miatt érdemli ki nálam ezt az érdemjegyet, mert határtalanul élveztem, hogy időben visszafele haladva ismerjük meg a történetet.

RELLIK – 1×01 – 8,5/10

Értelemszerűen, aki az efféle kunsztra nem indul be, az kezelje helyén az osztályzatot, mert alapból elsőre nem kapna tőlem kiemelést sem a történet, sem a karakterek, sem pedig a színészek. Na, nem mintha gond lenne velük (sőt!), csak éppen egyrészt az idővel való trükközés teljesen leköti az ember figyelmét, másrészt a sztorinak mondhatni a lecsengését látjuk, azzal pedig nehéz alapozni. Azért megpróbálnak.

Mondjuk a felfedezés örömre és a puzzle jelleg miatt érdemes minél kevesebbet tudni a sztoriról, de annyit talán elárulhatok, hogy egy áldozatait savval leöntő sorozatgyilkos elkapásával kapcsolódunk be a sorozatba, és innen haladunk visszafele, s ismerjük meg az eset részleteit, hogy a rendőrség miként jutott a nyomára, illetve, hogy ő mi mindent csinált. Nyilván nem a kiléte a kérdéses (hmm…), hanem az indíték és sok minden más.

A Rellik szerkezete a pár hete a Netflix-en bemutatott Shimmer Lake-ére hasonlít. Abban mondjuk a napokat láttuk visszafele, a pénteki után a csütörtöki, majd a szerdai eseményeket, itt pedig egy bizonyos eseménysor, pár jelenet után kapunk egy visszatekerést, és egy néhány órával korábbi időpontot, melytől induló új jelenetek nagyjából azon a ponton fognak véget érni (és újabb visszatekerést kapni), ahol az előző jelenetfüzér elkezdődött.

Nem tudom, mennyire tiszta így leírva – nézve egyértelmű a dolog. Illetve…, egy ideig elég egyértelmű volt, de amikor egyszer a “visszatekerés” során nem csak a már mutatott jeleneteket láttuk pörgetve, hanem új snitteket is kaptunk, akkor hirtelen nem tudtam, mit gondoljak, annyira tele lett információval fejem, és még jobban próbáltam odafigyelni.

Az efféle idővel trükköző alkotások esetében mindig nagyon fontos kérdés, hogy van-e funkciója magának a kunsztnak. Itt látszólag van, legalábbis azt már most meg lehet állapítani, hogy nagyon működik az, ahogy idővel (az időben hátrahaladva) kezd összeállni a kép, kapunk nagy felfedezéseket, ráadásul nem csak az esettel kapcsolatban, hanem nagyon ügyes megoldás, ahogy apróságok tűnnek fel teljesen más fényben, mint először.

Az pedig mindenképp érdekes agytorna, ahogy újabb és újabb karaktereket kell befogadnunk, de nem ám úgy, hogy kvázi bemutatkoznak nekünk (lőttek a tankönyvszagú expozícióknak), hanem mondhatni az elköszönésük, az idővonal szerinti utolsó jelenetük révén.

A poén egyébként az az egészben, hogy szinte biztosra veszem, hogy nem az (időben) első jelenettel fog zárulni a sorozat, hiszen már a pilotban is történtek magyarázat nélkül hagyott dolgok, olyasmik, amiket visszafele haladva nem fognak megmagyarázni. Szóval csak ara tudok gondolni, hogy valamikor el fogunk indulni előre is, esetleg egy másikat szálat követve.

A szerkezete miatt a Rellik (számomra) mindenképpen újranézősnek tűnik – mármint nem a teljes évadra célzok (az ki tudja, jól sikerül-e?), hanem arra, hogy egy epizódot nem hátrány többször is megnézni, hogy korábbi, a fülünk mellett elsőre elsuhanó célzások meglegyenek, illetve, hogy bizonyos emlegetett nevekhez tudjak később bemutatásra kerülő személyeket kapcsolni.

Ezzel kapcsolatban egyébként van egy fura dilemmám is, a fenti ellenére sem tudom, mennyire érdemes visszanézni mondjuk az 1×01-et. Ugyanis így biztos, hogy elkezdek agyalni azon, hogy mi a legelső jelenetek másodlagos értelme (a benzinkútnak és a sörnek, a temetőnek és a doboznak, a főhős hangulatának), és félek, hogy idő előtt összeáll bennem a kép, holott szeretnék benevezni az utazásra és végig menni a Rellik által felkínált úton.

Persze az én belső vívódásom mit sem változtat azon a tényen, hogy nagyon élveztem ezt a pilotot. És megismétlem, hogy egyelőre nem (csak) a sztori miatt, hanem mindenképp a szerkezetnek köszönhetően. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy a hasonló megoldással elmesélt Memento nálam minden idők egyik legjobb filmje. Nem bénkódnék, ha a Rellik ott lenne az idei legjobb újonc sorozatok között.

ui: Annyira elmerültem a szerkezetben és a technikai kérdésekben, hogy a megvalósításról nem is írtam. Csak a zenét hadd emeljem ki, vagyis a “zenét”. Nem tudom, minek tituláljam, de nagyon jó, disszonáns, feszült, felkavaró.

Previous Posts