login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot: Escape At Dannemora

2018. 11. 19. 21:30 - Írta: human

1 comment | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

A Showtime új sorozata elég nehéz helyzetben van nálam, hiszen a szereplőgárda miatt rohadtul várós volt, viszont az utóbbi hónapokban túl sokat tudtam meg a valóságos helyzetről, amit feldolgoz. Na, mondom máshogy.

A történet egy “prison break” krónikája, egy börtönből való szökést mutat be. Méghozzá úgy tűnik, hogy elég lassan. Ami természetesen nem probléma, hiszen meg kell alapozni a dolgokat, a nyugisan épített karakterek és helyzetek pedig üthetnek. Viszont túl sokat tudok. Vagy mégsem?

Egyszerűen nehéz eldöntenem, hogy az saját problémám miatt volt gondom a pilottal, vagy tényleg túlzottan kitartottak a jelenetek. Tudjátok, már beszéltem arról, hogy vannak készítők, akiknek kellenek a korlátok, például egy epizódhossz bizony más ritmust adna a Dannemora-ból való szökésnek is.

A sorozatot Ben Stiller rendezte, aki tipikusan egy bele-egy mellé módon dolgozik látszólag. Egyszer dirigál egy Zoolander 2-t, de mellé a Tropic Thundert is összehozza. Vagy ha már komolyan témákra nézünk, akkor a The Secret Life of Walter Mitty sem volt rossz tőle. És igazából az Escape At Dannemore is korrekt, csak még kellett volna vágni rajta. Legalábbis számomra biztosan.

Arról nem is beszélve, hogy ez a kihallgatásos keret is kicsit unalmas. Valahogy nem jól adogatják vele az infót, egyszer előre ellövik vele a meglepetést, másszor pedig csak feleslegesen aláhúzzák azt, amit már láttunk. Mármint értem a kiküldött írónős jelenet lényegét, csak nem érzem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha 45 perces lett volna a pilot, akkor máshogy álltam volna fel előle, mivel amúgy gyönyörű a fényképezése, és annyira filmesnek néz ki, hogy öröm nézni a graint, meg a régimódi mozis beállításokat. Van itt alázat rendesen.

És hát a szereplőgárda, amit annyiszor emlegettem, ugyancsak odacsap. Nem csak Paul Dano és Benicio Del Toro, de Patricia Arquette és David Morse is villantott már a kezdő részben. Ügyesen benne van már a nézéseikben is néha minden. Mondjuk főleg a sumák Del Torónak.

Viszont az igazi plusz számomra nincs meg egyelőre a sorozatban. Mondom, szerintem a túltartott jelenetek miatt. Remélem, azért nem beszéltem le mindenkit, igazából nem volt célom, mert minőségi, de ez valahogy elsőre egyelőre 6/10 lett nekem. Reméljük, a folytatásban magára talál.

The Walking Dead – 9×07: Rock bottom

2018. 11. 19. 18:40 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika

Az törvényszerű, hogy az évad legjobb része után a legrosszabb jöjjön? Igen, ez a The Walking Dead. És nem azért, mert megkaptuk azt a pár éve elterjedt, rém tipikus és egyesek szerint visszataszító húzást, miszerint az epizód végi cliffhanger-t nem egy héttel később oldják fel, hanem inkább két hetet váratnak minket. Rég rossz, ha mechanikus érdeklődés-fenntartásra van szükség…

A mostani rész szimplán csak dögunalmas volt. Amennyire belelkesedtem a múlt heti második pilot után, annyira lelombozott ez a folytatás.

Nem mondom, hogy mindenkinek ez lesz a reakciója, mert valójában karakterizáló, karakterpillanatokkal telegyömöszölt epizód volt, amiben akadtak olyan részletek, amiket az írók biztosan izgalmasnak találtak, de engem sajnos nem indított be, hogy belebegtették, hogy valami történt Alexandria és Hilltop között, valamint hogy némelyik szereplő furcsa sebhelyeket visel. Mármint lereagálom egy okéval, és várom, hogy közöljék az okokat, de nem fog heteken, hónapokon át álmatlan éjszakákat okozni.

Nem tudom, mennyit lehet írni róla, hogy az mennyire spoiler, hogy levágják Daryl haját benne, de majd kiderül a tovább mögött.

(FONTOS! Semmilyen képregényes spoilert ne írjatok kommentbe, azokat a képregényes kibeszélőbe érdemes.)

Tovább…

American Horror Story: vége a 8. évadnak, az Apocalypse-nek

2018. 11. 19. 14:50 - Írta: Shannen

16 comments | kategória: antológia,kritika

Senki nem fog meglepődni, ha azzal kezdem, hogy az idei American Horror Story: Apocalypse-évad, ugyanúgy megosztotta a nézőket, mint a korábbiak, hogy a szezon elején belengetett sztoriszálhoz képest totál más irányba haladtak, és az évadzáró újfent borította a dolgokat, talán most még jobban, mint bármikor máskor.

Mindezek ellenére nyugodtan sorolhatjuk az idei etapot az AHS jobban sikerült évadai közé, sőt én konkrétan a 2. évad óta nem élveztem ennyire AHS-szezont. Ez egyrészt Cody Fern-nek köszönhető, akire AHS-újoncként rögtön komoly feladatot bíztak az írók, Antikrisztusként tulajdonképpen az ő vállán nyugodott az egész szezon. Nem véletlenül neveztem már évad folyamán a kibeszélőben Fern-t a színészgárda egyik legértékesebb tagjának.

Emellett már jó előre lehetett tudni, hogy idén visszatérünk a kezdetekhez, a Murder House-hoz, és a Coven-ben megismert boszik is fel fognak tűnni. Az mindig izgalmas, ugyanakkor rizikós is, ha korábban különálló történeteket akarnak összekötni utólag és egy kerek egésszé alakítani. Fennáll ilyenkor a veszélye, hogy az új sztori miatt a korábbiak nem fognak könnyen belesimulni az éppen elmesélni kívánt történetbe.

Ha a finálét nem számítjuk, akkor ezt a feladatot ügyesen megoldották Ryan Murphy-ék. Érezhetően jól átgondolt volt az egész évad, nem voltak nagy mellékvágányok és fordulatok, a 4.epizódtól kezdve egy irányba haladt a sztori. Ráadásul vendégként több régi arc is visszatért Jessica Lange-től kezdve, Connie Britton-on át Frances Conroy-ig.

Hogy pontosan mi volt az ő szerepük és miért volt csalódást keltő az évadzáró, arról a tovább mögött spoileresen még írok pár sort.

Tovább…

Narcos: kezdett a 4. évad (Pilot: Narcos: Mexico)

2018. 11. 18. 21:30 - Írta: BotondB

6 comments | kategória: kritika

Egy újabb ígéretes újonc a láthatáron?

Viccet félretéve, eljött a költözés ideje így a Kolumbiában töltött három év után Mexikóba tette át székhelyét a Netflix egyik legkonzisztensebb, drogkartelleket bemutató sorozata, a Narcos. 4. évados berendelés ide vagy oda, érdekes döntés, hogy gyakorlatilag egy spinoff formájában érkezik a folytatás, de ez inkább csak jelképes jelentőséggel bír, hiszen már jó ideje tudtuk, hogy ismét új történetet kapunk a készítőktől.

A szezonpremier (pilot?) alapján ezúttal is a biztos recept mellett tették le voksukat, ami nem biztos, hogy jó döntésnek bizonyul majd hosszú távon, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a kezdést.

Történetünk 1985-ben kezdődik a mexikói Guadalajara kartell születésének idején. Egyik főszereplőnk a rendőrből bűnözővé lett Felix, aki egy minden korábbinál könnyebben és hatékonyabban szállítható marihuána termesztésén munkálkodik, azzal a szándékkal, hogy szintet lépjen a ranglétrán és mielőbb létrehozza a világ legnagyobb drogbirodalmát.

Rögtön belengetnek előttünk néhány potenciális konfliktusforrást, kiiktatnak pár a sikerükre veszélyt jelentő alakot, de mégsem tudom eldönteni, hogy Felix érdekesebb, vagy épp unalmasabb-e a klasszikus drogbáróktól szokatlan, látszólagos visszafogottsága miatt.

Nem egyértelmű, hogy miben fognak rajta keresztül újat mutatni Pablo Escobar és a Cali kartell után, de ki tudja, talán egy Heisenberg-szerű karakterevolúciónak leszünk majd szemtanúi. Diego Luna pedig amúgy is rendelkezik akkora renoméval nálam, hogy meg adjam a bizalmat a karakternek a haloványabb kezdés ellenére is, na és amúgy sem az átütő évadnyitó epizódok miatt szerettem meg ennyire ezt a sorozatot az elmúlt három évben.

A történet másik kulcsfigurája egy DEA ügynök, Kiki Camarena, aki már elsőre több dologban hasonlítani látszik a törvény másik oldalán álló Felixre. Ő is maga szereti csinálni a dolgokat és ugyanolyan ambiciózus figurának tűnik, de korán szembesülnie kell azzal, hogy egy droghálózat lekapcsolását a nyilvánvaló akadályok mellett továbbiak is nehezítik.

Bármennyire kedvelem is, nem vagyok benne biztos, hogy Michael Peña jó választás volt erre a szerepre, mindenesetre a két főszereplő közül talán még mindig neki jutott a hálásabb bemutatás. Ezen a szálon úgy tűnik minden eddiginél nagyobb szerepet kaphat majd az akadozó bürokrácia és a társadalom minden szintjére kiterjedő intézményes korrupció bemutatása, ami kissé elő is hozza a szkeptikus énemet.

Eddig talán ez volt az egyetlen terület, ahol gyakran felszínes, klisés megoldásokkal operáltak a készítők, és nem biztos, hogy jót tesz a történetnek ha megint végig kell néznünk egy újabb naiv jó zsaru kontra tapasztalt rossz zsaru konfliktust az évadon keresztül.

Összességében számomra a nagy kérdés egyértelműen az, hogy sikerül-e kilépni a sablonok világából és újra feltalálni magát a sorozatnak karakterábrázolás, feszültségkeltés és a drogkartellek működésének bemutatása terén, vagy végig maradnak a bevált formulánál, ezzel garantálva egy minimum korrekt színvonalat, de megfosztva magukat egy kiemelkedő teljesítmény elérésének lehetőségétől.

Az tagadhatatlan, hogy a zene és a fényképezés együtt továbbra is tökéletesen alapozzák meg a sorozat egyedi hangulatát, és a történetet ismerve tényleg minden adott a sikerhez. A langyos kezdéshez az elsőre abszolút felejthető mellékszereplői gárda is hozzájárult, így a premiert most “csak” 7/10-re értékelem, de remélem a következő kilenc epizód alaposan eloszlatja majd minden kételyemet.

How To Get Away With Murder: féltávon az 5. évad

2018. 11. 18. 15:53 - Írta: Necridus

3 comments | kategória: kritika

Amikor olyan sorozatot véleményezek, amiről már korábban is írtam, elolvasom az előző írást, hogy össze tudjam hasonlítani, honnan is kezdtünk, hova is lyukadtunk ki, s milyen érzésekkel ugrottam neki az évadnak. Hát, egyáltalán nem ezt vártam a HTGAWM idei szezonjának első felétől, amit kaptunk.

Az évadnyitóban kaptunk nosztalgikus tantermi pillanatokat, boldog Annalise-t, pörgős, hangulatos jeleneteket, izgalmas, beszólogatós kapcsolatokat, titokzatos új srácot, új életet kezdő Bonnie-t és felesleges Nate-t. Na ezeknek pont az ellentéte érkezett és teljesen átalakult ezalatt a 7 rész alatt az etap. A tovább mögött viszont már spoileresen folytatom. Tovább…

Advokaten / The Lawyer

2018. 11. 17. 14:50 - Írta: gromit

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A svéd-dán Advokaten / The Lawyer a Broen-t és a Marcellát is jegyző Hans Rosenfeldt legújabb sorozata. Itt is fontos szerepe jut A Hídnak – Malmö és Koppenhága között nemcsak rendőrök és bűnözők, hanem ügyvédek is ingázhatnak.

Frank Nordling (Alexander Karim) fiatal, ambiciózus és lelkiismeretes ügyvéd Malmőben. Sikerei láttán megkörnyékezi egy koppenhágai menő ügyvédi iroda vezetője, hogy csatlakozzon hozzájuk.

A dánoknak jól jönne valaki, aki a svéd oldalon is képviselheti őket, illetve ügyfeleiket. Csakhogy a legfontosabb ügyfelek nem kifejezetten törvénytisztelő állampolgárok, még ha látszólag üzletemberek is. Frank vonakodik is elfogadni a felkínált állást, hiszen ez nem az ő világa, de egy fontos információ hatására belemegy – és veszélyes játékba kezd.

Frank tragikus körülmények között veszítette el (nevelő)szüleit gyerekkorában. Ennek történetét flashbackekből tudjuk meg, valamint Frank, és leginkább húga, Sara nyomozásából. Láthatóan máig nem tudták feldolgozni a tragédiát, különösen azért, mert sose derült ki, hogy miért történt (és ki által).

Hősünk látszólag elég jól tartja magát, de őt is gyötri a múlt. A lelki sérülésen felül fizikai jelek is előjönnek nála. Ha kellemetlen éles hangot hallotok, nem a készüléketekben van a hiba! (A fülem csöng? A laptopnak lett valami baja, esetleg a fülhallgatómnak? Egyik se, mint kiderült, ez visszatérő feature.)

Sara viszont jóval nehezebb eset, megszállottan keresi az igazságot, miközben élete félresiklott. Kettejük nyomozása néha elég amatőrnek tűnik, még úgy is, hogy (vagy inkább főleg azért, mert) Sara amúgy rendőr. Jól jön a jelvény, de a használata nem mindig jogszerű. És persze erősítéssel könnyebb lenne nehézfiúk ellen… Ez így eléggé veszélyes, és helyenként kifejezetten felelőtlen volt.

Első ránézésre, a trailer alapján valahogy azt hittem, ez egy dán sorozat, hiszen a számomra ismerős arcokkal dán produkciókban találkoztam. (Látszik, hogy a pilot után nem tartottam ki a Tyrant mellett.) Ki kell emelnem a gengszterfőnök szerepében Thomas Bo Larsen-t, aki a Follow the Money után most a törvény túloldalán hozta jól az ellentmondást nem tűrő figurát.

Összességében sajnos az Advokaten nem éri el a Broen/Bron színvonalát (persze ott elég magasra került a léc), de szerintem svéd sorozatok között még a beépülős/informátoros témában is van nála jobb. Nem rossz, de érdeklődőknek szívesebben ajánlanám a Before We Die-t.

Pilot: The Kominsky Method

2018. 11. 16. 20:02 - Írta: human

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Már az előzetesek közben is gyanús volt két dolog: az egyik, hogy a sorozat tényleg jó lesz, a másik pedig nyilván az olvasóink iránta mutatott érdeklődésének nem túl magas szintje. Egyelőre úgy tűnik, mindkettő bevált a Netflix mai premierje kapcsán, de remélem rám cáfoltok az egyikben.

Nem is tudom, hogy mondjam el a történetet. Egy barátságról szól egy színész és az ügynöke között. Az élet sötétebb dolgai sem maradnak ki a képletből, hiszen mindketten öregek már. Csakhogy mindezt teljesen feelgood módon találják. Már az első részben is történik egy nagyon szomorú dolog, és itt rögtön megemlíthető, hogy nem tökölnek sokat a karakterek építésével, rögtön belevágnak.

Az előbbi alatt azt értem, hogy a Michael Douglas által alakított férfi még nem áll készen az élet komolyabb dolgaira, a rész címe is azt sugallta (An Actor Avoids), de szerencsére ezzel nem generáltak felesleges feszültséget a két főszereplő közé, hanem már most is tudja, mennyire fontos neki a barátja, és képes túllépni a haláltól való félelmén miatta.

Ha pedig már egy barátság van a középpontban, akkor nyilván csak azt tudom kiemelni, hogy Michael Douglas és Alan Arkin párosa mennyire működik. Mondjuk utóbbi teljesen hasonló figurát hoz, mint például a Going in Style-ban, de ide is tökéletesen illik. És látszólag Douglas-re is rászabták ezt az idősödő, de igazából már komoly ex-nőcsábász figurát.

Így, nem hollwoodiként még a főszereplő által színészetről tartott oktatások is érdekesek lehetnek valamennyire. Bár kritizálják az ipart, de közben mutatják azt is, hogy bizonyos dolgokban lassanként képes a változásra talán az ottani kultúra. És mindezt nem is szájbarágósan teszik, csak pár aprósággal emelik ki.

Furcsa azt írni egy olyan sorozatkezdésről, hogy rengeteget mosolyogtam rajta, amiben meghal valaki, de pont ezen realizmus miatt működik a finomabb humor a többi részén. Minden át van rángatva az igazi érzelmek világába, így amikor valami humoros, akkor az jobban is hat. Legyen 8/10 a pilot, és most megyek, folytatom.

Mivel Netflixes a sorozat, így a teljes első évad kikerült, de ez inkább az általánosabb ajánló lenne, így a kommentekben se nagyon spoilerezzetek. Ilyen kezdés után valószínűsíthető, hogy a napokban érkezik róla az évadkritika is.

The Guest – írta LasDen

2018. 11. 16. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

A koreai Orion Cinema Network kábel csatorna újonnan létrehozott szerda, csütörtök esti sorozatos blokkjának első saját gyártású sorozata a 16 részes The Guest. Ez egy a keleti és keresztény misztikumok világába elkalauzoló nyomozós sorozat. Egy pap, egy sámán és egy nyomozónő próbál egy magas rangú démon nyomára akadni, aki évtizedek óta szedi áldozatait.

Yoon Hwa-Pyung sámán családba született, emiatt aztán erős pszichikus kapcsolata van a túlvilággal és a szellemekkel. Gyerekkorában viszont megszállja egy erős démon, Park Il Do. Az ördögűzés eredményeképpen ereje elhalványodik és már nem reagál olyan erősen a szellemekre, mint korábban. Kang Kil-Young és Choi Yoon pedig ugyan abban a faluban élnek. Hármójukat egy 20 évvel ezelőtti éjszaka köti össze végérvényesen. A jelenben Hwa-Pyung taxi sofőrként dolgozva próbálja követni Park Il Do nyomait, hogy leszámoljon vele.

További részletekbe is belemehetnék, de mivel az első epizód elég mélyen foglalkozik a történeti háttérrel, így jobb ha mindenki magának fedezi fel. A dolgok legfőbb előre mozdítója Yoon Hwa-Pyung maga, aki időnként össze tud kapcsolódni a szellemekkel és látja, amit csinálnak. Hol egyedül, hol Kil-Young nyomozó és Mateo/Choi Yoon atya segítségével erednek a túlvilági lények nyomába.

A hármas kapcsolata kissé tipikus jelleget üt meg. Értve ez alatt, hogy három eltérő személyiség, akik a körülmények miatt kényszerülnek együtt dolgozni. Mindegyik másfele húz és máshogyan közelíti meg a problémát. Persze ahogy haladunk előre az időben és egyre többet tudnak meg a másik múltjáról, egyre több mindent élnek át közösen, úgy erősödik meg a kapcsolat közöttük.

Mindezt a tipikusság ellenére élvezet nézni. A sorozat sikerét nagyban köszönheti a karaktereinek és a közöttük lévő kémiának. A közös múltból való felemelkedésük és az arra adott “válaszuk” pedig külön érdekessé teszi őket. A válasz eleinte nem egyértelmű számukra, de a cél ugyanaz, és csak közösen tudják megtalálni.

Hőseink mellett illik meg említeni a sok drámai hang ellensúlyozására szolgáló karaktereket is. Ők név szerint Yook Gwang és Ko nyomozó. Ők azok akik a könnyedebb, akár néha humorosabb jeleneteket szállítják. Főleg Ko nyomozó, aki sokáig egy lépéssel az események mögött van és csak kapkodja a fejét, hogy Kil-Young mibe keveredett. Ezekből adódnak számára nehéz, esetleg furcsa, számunkra komikusabb jelenetek. Persze a hármas is tud olyan beszélgetéseket el ereszteni, amiken jókat mosolygunk, viszont ezek kategóriájukban másmilyenek.

Ha a történetre tekintünk, akkor úgy gondolom, hogy nagyszerű munkát végeztek az írók. Egyrészről nem lehet panaszkodni az epizódok vagy akár egyes jelenetek tempójára. Ha kell feszes és gyors, ha kell lassabb és magyarázós. És ehhez hozzá jön, hogy ezek átvezetése is organikus. Nem éreztem egyszer sem, hogy bármiből is túl sok lenne vagy akár túl kevés. Pedig itt ugye nettó 60-70 perces (az utolsó pedig 80 perces) játékidőről beszélünk epizódonként.

Másrészről ha összességében nézem a történetet, akkor is jár a piros pont. Nem gondoltam, hogy Park Il Do rejtélye a végéig kitart, de nagyon okosan lett megtervezve az egész. Az hogy mindig megtudsz egy kicsit, mindig kiderül valami újdonság, és hogy annyi felé vezetnek minket a nyomok, hogy nem lehetett teljes bizonyossággal megmondani a dolgok kimenetelét. Én nem tudtam meg tippelni, hogy mi lesz a vége, sikerült behúzniuk a csőbe. Ezt a részét igazán élveztem, ahogy velük együtt próbálom összerakni a nyomokat hétről hétre.

A témából adódóan arra számítottam, hogy jobban bele merülünk a horrorisztikus elemekbe, de erről szó sincs. Az ehhez szükséges hangulatot megteremtik, viszont az embert nem fogja el a rettegés egy-egy pillanat, esemény láttán. Azért megjegyezendő, hogy a megszállt karakterek démoni mivoltukat nem hagyják hátra, de másfajta érzéseket, esetlegesen gondolatokat, fognak kiváltani belőlünk. Az utolsó rész végén van egy üzenet az alkotóktól, ami valamennyire perspektívába helyezi ezt az érzést és döntést.

Ahhoz, hogy ez a sötét hangulat megvalósuljon kellett a profi rendezés. A mozis jelleg, a tompított színek és sokat mondó beállítások mind a történet keze alá játszanak. Persze nincs új a nap alatt, de minden aspektusában érződik, hogy gondos kezek műve ez. Kim Hong-Sun rendező (The Age of Blood, Black, Voice) vezényletével azért ez nem meglepő. Ért hozzá hogyan pengesse meg a szív sötét húrjait, úgy hogy abból valami érdekes és felemelő szülessen.

Ismerve a rendező The Age of Blood c. filmjét, egyszerre meglep és nem lep meg, hogy ég és föld a különbség a két alkotás akció jelenetei között. Míg az egyikben szép koreográfiájú és gyakran kitartott jelenetek vannak, addig itt remeg a kamera, vagdalkozik a vágó és semmi arculata nincs a komolyabb akcióknak. Na jó, azért nem Taken 3-szintű mészáros munkára kell gondolni, de egyértelmű, hogy költségvetési, időbeli vagy egyéb korlátozások miatt nem volt lehetőség látványosabb megoldásokra.

És akkor elérkeztünk arra pontra, ahol be kell írni egy hatalmas nagy karót a sorozat ellenőrzőjébe. Mert bár a rejtély és a morzsák felcsipegetése a helyén volt és jól volt adagolva, de egy másik aspektusában teljes kudarcot vallottak. Ez pedig maga a nyomozás mikéntje, a Park Il Do-rejtély megoldása. Vagyis ahogy eljutunk oda.

Ez így önmagában kissé lusta, férc munkának tűnik, mert azt látjuk és azt érezhetjük, hogy az írók a szálak felgöngyölítésében a könnyű megoldás mellett még mesterségesen manipulálják is azt. Hogy egyes információkhoz csak később jutunk hozzá, pedig a lehetőség elméletben végig ott volt előttük. És nem csak 1-2 alkalommal, hanem nagyon is gyakran élnek ezzel. Ezt a befejezés okán meg tudom bocsájtani és el tudom nézni neki, mert már aspektusaiban e fölé emelkedik és nem ront el mindent.

Ha valaki borzongásra vágyik, akkor nem ez lesz az ő sorozata, ellenben ha egy jól komponált rejtélyre vágyik valaki, ahol a nyomozás maga kissé botladozik, de hőseinkkel együtt eredhet a gonosz démon nyomába, akkor megtalálta. Sőt, még akár mélyebb gondolatokat is ébreszthet az emberben. És ne feledjétek, ha a világ káoszba borul és az emberek korrupttá válnak, Park Il Do a Keleti-tenger felől érkezik.

Pilot-mustra: Origin – 1×01

2018. 11. 15. 21:45 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Everyone has secrets, right?

Kezdem az egymilliós kérdéssel: baj-e az, ha egy sorozat ezerszer látott alaphelyzettel indít és tele van ismerős motívumokkal? Az jut-e minderről eszébe az embernek, hogy “már megint…!” és kliséket kezd el emlegetni, vagy inkább érdeklődve figyeli a történéseket, mert kíváncsi lesz, hogy ezúttal miképp csavarnak a klasszikusnak számító kiinduláson.

Az Origin a YouTube Premium teljes évados premierje volt (az első két rész ingyen nézhető), és ebbe a kategóriába tartozik, hiszen nem egy filmben és sorozatban láthattuk azt, hogy pár idegen hirtelen magához tér egy magára hagyott űrhajón (ld. Dark Matter) és nem ért semmit. Én kifejezetten szeretem ezt a műfajt, és miután a YouTube Premier egy ideje már tényező (ld. Cobra Kai, Impulse, Step Up: High Water), így nem csoda, ha várós volt a sorozat.

ORIGIN – 1×01 – 6,5/10

És az sem csoda, hogy bejött a kezdés. Alapjába véve annak ellenére, hogy semmi extra nem volt, lehet, hogy jobban is élveztem, mint a pontszám, de egyrészt tényleg minimális újdonságot tartalmazott, másrészt pontosan tudom, hogy ez az  a műfaj, ami a felfedezés idején, az alapok megismertetésekor még kifejezetten leköti az embert (lehet találgatni, hogy mi a franc van), később pedig, amikor beindul a fő cselekmény és ritkítják a karaktereket vagy épp leleplezésre kerül sor, akkor sokszor csúnyán kisiklik.

Szóval egy tucat ember magához tér egy űrhajón, ami egy kolonizálandó bolygó fele tart (a paradicsom reményében, illetve mert totális tiszta lappal való indulást ígértek) – a gond csak az, hogy a bolygó még messze van, a legénység pedig eltűnt. Szerencsére ezúttal senki sem amnéziás, de ettől még bőven van felfedeznivaló, főleg azok után, hogy az alsó szintekről segélyadást vesznek.

Bárki bármire gondol ennyi alapján a sorozatról, az beletrafált. Igen, egy gyanús, beszélő nevű cég szervezi az utazást. Igen, minden bizonnyal nem mindenki az, akinek mondja magát. Igen, aki pedig magát adja, az is jó eséllyel titkol valamit. Igen, nyilván gyilkos űrhajós/vírusos/lényes felállással van dolgunk. Igen, naná, hogy a karakterek múltját, illetve az űrhajóra való feljutásuk történetét Lost-szerű flashback-ek segítségével mesélik el.

Ezek a flashback-ek (eddig) egyáltalán nem reveláció jellegűek, de a világon semmi gond nincs velük, érzelmesek és megismertetik velünk a karaktereket, elég sokat hozzátesznek ahhoz a nullához, amivel indulnak – abból ítélve, hogy az első és a második rész visszaemlékezései is egy-egy szereplő köré összpontosultak, feltételezem, hogy a folytatásban is karakterközpontúak lesznek az epizódok.

Mondom, minden ismerős, még Paul W.S. Anderson rendezése is (ő is hozza magát), de pont ezért vonzza is magához az embert. Mert ismerős, megnyugtat, körbeölel, hozzá lehet bújni. Főleg, hogy még klausztrofóbnak sem mondanám a sorozatot, elég nagy az űrhajó és tágas némelyik tér.

Az én laikus szememnek ráadásul ez a sorozat űrhajós dizájn tekintetében sokkal jobban nézett ki, mint a már említett Dark Matter Syfy-os sterilitása, arról nem beszélve, hogy a földi visszaemlékezések során is láthatunk egy futurisztikus világot, szóval nem csak szobabelsőkkel és hologramokkal festik le a jövőt. Egyelőre ugyan nem sokat tudunk meg a világunkról, nem nagyon derül ki, hogy élhetetlen lenne a bolygó, ahogy a kampány sugallta, inkább személyes indíttatásból távoztak onnan páran.

Azt mondanom sem kell, hogy ennyi szereplővel egyetlen részben nem lehet csodát tenni. Van három kiemelt karakterünk, a többiek csak asszisztálnak a pilotban, csak annyi látszik és hallatszik rajtuk, hogy eléggé nemzetközi a bagázs, és némelyikük foglalkozására fény derül, de semmi többre, szóval ezen a téren lassabb építkezésre kell számítani – szerencsére a Natalia Tena/Tom Felton-duóban addig is lehet bízni.

És nyilván az sem lesz meglepő, hogy az Origin sokkal inkább a horrorba hajlik, legalábbis próbál ijesztgetni és borzongatni – hol jumpscare-ekkel, hol pedig hangeffektekkel és látvánnyal, bár mivel eddig nagy mészárlás nem volt (bár már haltak meg), így nem tudom, mennyire lesznek korhatárosak, de azért a vér és a hullák látványa felkavaró lehet.

Természetesen már megnéztem az 1×02-t is, nem sietik el a történet kibontását, az biztos, a jelen eseményeit ráadásul a már említett flashback-ek ugyancsak visszafogják, de azért adagolják a dolgokat, kapjuk a válaszokat, továbbra is kellemes a végeredmény, de még mindig csak a felfedezési fázisban vagyunk. Szóval egyelőre mindenképp maradok. Reméljük, ez a vonat nem siklik ki jó kezdés után, mint mondjuk anno a Pandorum.

Survivor – 37×08: Slimeball

2018. 11. 15. 18:20 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika,reality

Ejnye, no, ez nagyon jó rész lett, öröm volt nézni a lavírozásokat, és bár azt hittem, hogy a merge után azért tisztulni fog a kép, inkább csak bonyolódott a helyzet. Gőzöm sincs, hogy mi lesz a folytatásban.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Sword Art Online: kezdett a 3. évad, az Alicization – írta Csilla

2018. 11. 15. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Előjáróban leszögezem, hogy manapság már csak a hajdani anime-rajongók táborához tartozom. Jócskán alábbhagyott az érdeklődésem a műfaj iránt, egy kezemen megtudom számolni, az elmúlt években mennyi sorozatot követtem. Valamiért nem kötnek le többé az újoncok, nem találok hiánypótló alkotást, hidegen hagy a szubkultúra alakulása.

Ugyanakkor akadnak művek, amelyek levettek a lábamról, és megszolgálták a bizalmamat az érdeklődésem fenntartásának fényében. Az Attack on Titan és az A Certain Magical Index mellett a Sword Art Online – röviden SAO – franchise az, amelyre futja még a kapacitásomból. Hozzáteszem, annak ellenére, hogy számomra a második évad fájó visszaesést produkált.

Az animéről már készült írás az oldalon, ebből kifolyólag nem részletezném a hátterét. Az első két évadot követően a sorozat idén ősszel folytatódott. A műben kiábrándultak által is várva várt harmadik évad az Alicization alcímet viseli.

Az Alicization habár szorosan kötődik az anime alappilléreihez, mégis egyfajta új perspektívára fekteti azokat. A köntös a régi, de az új ív, a legelső momentumoktól számítva – legalábbis az első benyomásaim alapján – rendszerszinten (értitek) megreformálja a sorozatot. Igyekszem spoilerek elhintése nélkül írni a tovább mögött az első 3 epizódról.

Tovább…

Bodyguard: vége az 1. évadnak

2018. 11. 14. 21:25 - Írta: human

27 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az ősz sorozata! Már persze a thrillerek között. Bár igazságtalan hasonlítás, mert azért kevesebb akció van benne, de a nemrég a magyar Netflixre is felkerült Bodyguard nekem megidézte a 24 korai évadjait, azokat, amikor még csüngtünk Jack Bauer kalandjain.

A főhős egy háborús veterán, akit kirendelnek a belügyminiszter védelmére. Eleinte nem szimpatikus neki a politikus nő, hiszen pont miatta hullajtotta a vérét egy általa feleslegesnek érzett harcban, de ez idővel megváltozik. Igazából a pilotnál is hasonlókat írtam, viszont így a 6 rész után nem akarok a történetről többet elárulni.

A lényeg, hogy egyáltalán nem minden az, aminek látszik. A 2. rész végén volt valami olyasmi, ami után kicsit nehéz volt a folytatásban elmerülnöm, gondolom az írás kikerülésén látszik, hogy mennyire, de mindenképp vissza akartam nézni. Hát, nagyon jól tettem, mert olyan, hogy amikor azt hiszed, tudod merre halad a történet, épp belerázódnál, akkor rögtön kihúzzák alólad a talajt valami új, kemény fordulattal.

Azért a negatívumok mellett sem mehetünk el. Míg az első 3 rész feszült volt, és tartalmazott pár remek akciójelenetet, addig a 4-5., ha nem is hívható időhúzásnak, az azért elsüthető rá, hogy túlzottan a nyomozásra gyúrt. Addig már 3 perces volt a epizód elején a previously, mert muszáj volt emlékeztetünk minket mindenre, annyi nevet sütöttek el.

Szerencsére a befejezést nem rontották el, ami visszahúzta a sorozatot a csúcsra, és jó emlék marad belőle. A finálé is tartogatott fordulatokat, na meg a feszültséggel sem spóroltak benne. Pedig sejted mi várható, néha mégsem mersz pislogni egy-két történés közben.

Ezek mellé nyilván azt tudom még elsütni, hogy a kidolgozás is remek. Nyilván, hiszen a feszültséget ügyesen adták el. Inkább kiemelem random, hogy a zene mennyire ütött. Komolyan, lement az előző részek tartalma, és közben már felpumpált az a bizonyos dallam.

Lehet, hogy még Richard Madden alakítását kéne éltetnem, de nem csak ő volt jó, parádés a szereplőgárda, viszont kíváncsi lettem, hogy a színész másban hogy tolta ezelőtt, mert az Oasis is hatásos volt vele. Ezen két sorozat után már tuti megjegyezem az arcát.

Inkább oda kanyarodnék el, hogy basszus, de ritkán látni ilyen jó thrillert tévében. Mert oké, drámában üt a formátum, a kreatív sorozatok is lenyűgözőek néha, a komédiák is hatnak, viszont ez a zsáner nagyon ritkán talál be ennyire, mint a Bodyguard tette. Vagy elrontják siralmas akciókkal, vagy a csavarok rosszak, vagy valami más mindig van velük. Itt viszont minden a helyére kattant.

Sima 8/10 az évad, újra eszembe juttatta, hogy miért is lettem sorozatjunkie sima rajongóból a BSG-Lost-24 idején. Kíváncsi leszek, a JAws-on hova jut majd a 40 percesek között.

Previous Posts