login |

Posts filed under 'kritika'

Bad Banks

2018. 07. 21. 16:21 - Írta: gromit

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Az angol című, de egyébként német Bad Banks (magyarul: A pénz hálójában) pénzügyi thriller egy fiatal befektetési bankárról és egymással nyíltan, illetve titokban rivalizáló jelenlegi és volt főnökeiről.

Mindenképp érdekes darab, hiszen nincs túl sok sorozat ebben a műfajban. De míg a dán Bedrag / Follow the Money nagy hangsúlyt fektet a csalást leleplezni kívánó rendőrségi nyomozásra, a Bad Banks végig a bankok és ügyletek szereplőire koncentrál, a hatóságok csak a peremen jelennek meg. A néha már kémtörténetre emlékeztető sorozatot nem csak a cselekmény hajtja előre, a karaktereit is igyekszik bemutatni, néhány ecsetvonással (azaz röpke jelenettel) is képesek árnyalatokat, teljes rétegeket hozzájuk tenni.

Wofür, Jana?
(Miért, Jana?)

Rögtön bele is vágunk… igazából a történetnek talán nem is a közepébe, hanem a végébe. A német, és ezzel együtt Európa és a világ egyik nagy pénzügyi központjában, Frankfurtban bankpánik tör ki. Az emberek hozzá akarnak jutni a pénzükhöz, a bankautomaták előtti sorokat utcai zavargások kísérik. Egy behúzott kapucnis figura belép a bankba – nem is a saját belépőkártyájával.

Vajon főhősünk okozta volna ezt az egész válságot? Csak nem egy személyben? Nyilván ezt akarják sugallni, de nézőként kicsit szkeptikus voltam, pedig hát a valóságban is volt rá példa, hogy egyetlen embernek sikerült bedöntenie egy egész, nagy múltú bankot.

A kaotikus kezdés után visszaugrunk 8 hetet az időben.

Jana Liekam egy neves luxemburgi befektetési bankban dolgozik, egyszerre asszisztense és bébiszittere is a nagyfőnök arrogáns ficsúr fiának. Egyik percről a másikra kirúgják, de tulajdonképpen innentől indul meg a karrierje – még aznap egy nagy német befektetési bankhoz hívják. Barátját és annak kislányát hátrahagyva (legalábbis átmenetileg) elköltözik Frankfurtba.

Jana tehetséges bankár, de kezdetben elég naiv. Persze nem teljesen, de hamar rá kell döbbennie, hogy igazi karrier befutásához nem elég jónak lennie a munkájában.

Willkommen im Zirkus Gaga
(Isten hozott a Gaga Cirkuszban)

Menesztésével / új állásával nagykutyák, avagy különböző szintű főnökök hatalmi játszmájába keveredik, akik sakkbábu módra próbálják manipulálni, de ő sokkal céltudatosabb és úgy általában is tudatosabb. A sorozat tulajdonképpen Jana “belenövéstörténete” is, ahogy egyre jobban alkalmazkodik a kíméletlen bankári világhoz.

Az első rész nagyon jól elindítja a történetet, de pár motívumot még csak mutatóba dobtak be (a lipcsei polgármester és az ő gigaprojektje még eléggé csak lógott a levegőben), de nagyon szépen össze fog állni.

Akad benne pár közhelyesebb megoldás, pl. a szűk határidőre “látástól vakulásig” munkatempó nem tesz jót a magánéletnek (különösen ha távkapcsolatról van szó), és a gazdag bankár – fényűző, dekadens életmód is előkerül. Néha ugyan fogalmam sincs, miről beszélnek (ezen a szinten nem értek a pénzügyekhez), de magával ragad, ahogy pörög az egész. Az ábrázolt világ és a világ ábrázolása is modern.

Ahhoz képest, hogy csak 6 rész az évad, nagyon sok karaktert kaptunk a két bankból, és a kapcsolati hálójuk is elég bonyolult. Természetesen nem mindenkit ismerünk meg egyformán, viszont a cselekedeteikből és reakcióikból nagyon jó jellemrajzokat kapunk. Már a témaválasztásból is sejthettük, hogy a sorozat nem cukiságfaktorral fog hódítani, és bizony vannak rideg, kifejezetten antipatikus figurák.

A főszereplő szemtelenül fiatal, de a pörgést és az alkalmankénti kiborulást is jól hozta. A német és luxemburgi színészek között számomra is sok volt az új arc, de Tobias Moretti a Rex felügyelőből biztos mindenkinek ismerős. A holland Barry Atsma pedig legutóbb az angol The Split-ben volt látható, ő különösen jól nyomta a motivációs beszédeket enyhén akcentusos, angollal kevert németséggel. A luxemburgi ficsúr (Luc) viszont szinte minden jelenetében képes ellopni a show-t.

A német közszolgálati ZDF már be is rendelte a 2. évadot. Habár a bemutatott világ és a karakterek nem túl szimpatikusak, kíváncsi vagyok mire viszi a triumvirátus a folytatásban.

Ordeal By Innocence – írta speranza

2018. 07. 20. 21:37 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A karácsonyi premiernek tervezett, de végül újraforgatások miatt tavasszal bemutatott Ordeal By Innocence Agatha Christie azonos című regényének legújabb minisorozatos feldolgozása az And There Were None és a The Witness For The Prosecution után. A sztori sokak számára lehet ismerős, hiszen két alkalommal is készült belőle filmváltozat. Az egyikbe (Az alibi) még Miss Marple figuráját is beledolgozták, aki eredetileg nem szerepelt a könyvben.

A BBC azonban az eredeti felálláshoz ragaszkodott, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tértek volna el a könyvtől, olykor elég fontos részletekben.

Az Argyll család mindentől távol, egy hatalmas házban él, öt adoptált gyerekkel az anya, Rachel irányítása alatt. Látszólag minden adott a „big happy family” feelinghez, valami mégis félresiklik. A családanyát 1954 karácsonyán meggyilkolják, a gyilkossággal pedig az egyik fiút (a család fekete bárányát) gyanúsítják. Jack hiába hangoztatja ártatlanságát, senki sem hisz neki, de mivel még a tárgyalás előtt meghal a börtönben, a bűnössége hivatalosan sosem kerül megállapításra. Az életben maradtak ezután megpróbálják feldolgozni a történeteket.

Másfél év elteltével a gyerekek és a házvezetőnő épp az idős apa, Leo új esküvőjére készülődnek, amikor betoppan egy hívatlan vendég – a tanú – aki a gyilkosság estéjére alibit tud biztosítani a fiúnak.

A családfő ugyan nem hisz neki, de azért dr. Calgary-nek mégis sikerül elhintenie a kétely magvát a családtagok között. Igazat mond-e a hirtelen felbukkant idegen, miután annyi sarlatán zaklatta már a családot? Ha Jack-nek biztos alibije volt, akkor ki a valódi gyilkos? Hogyan tudott ennyi ideig együtt élni a bűnével? És hogyan tud a család megbirkózni a gondolattal, hogy talán még mindig közöttük él az elkövető? A sorozat az ártatlanság/bűnösség pszichológiáját veszi górcső alá.

A családtagok visszaemlékezéseiből lassan kibontakozik a dráma. Kiderül, hogy szinte mindenkinek lett volna indítéka megszabadulni a rideg, zsarnoki „anyától”. A bizonytalanság és a gyanakvás befészkeli magát a szereplők tudatába. A csendes felszín alatt megbúvó konfliktusok, féltékenység, gyűlölet, szeretetéhség, kapzsiság, eltitkolt szerelmek napvilágra kerülnek.

A baljóslatú hangulatot lassított és közeli felvételekkel, valamint a szereplők elszigetelt bemutatásával teremtik meg. Egyes jeleneteket pedig újra és újra lejátszanak, csak éppen mindig valaki más szemszögéből látjuk az eseményeket.

A környezet és a fényképezés lenyűgözően szép. A sorozatnak egy gyönyörű, 18. században épült skót kúria, az Ardgowan Ház biztosított forgatási helyszínt.

A szereplőgárdából Bill Nighy, Matthew Goode, Anna Chancellor és Eleanor Tomlinson (a Poldark Demelzája) lehet elsősorban ismerős. Érdekesség, hogy a sarkkutatót alakító Luke Treadway láttán azt hittem, hogy a Penny Dreadful dr. Frankensteinjét látom viszont, de amikor utána néztem, kiderült, hogy tévedtem. A két színész ugyanis ikertestvére egymásnak, és Harry Treadway alakította Frankensteint. Az ikrek nem csak külsőre hasonlítanak, de a játékuk is totál ugyanolyan.

A minisorozat atmoszférája borzongatóan jó. Remekül visszahozza az 50-es évek hangulatát és a feszültség is szinte tapintható minden jelenetben. Ez a változat jól illeszkedik a pár éve elkezdett új Agatha Christie-feldolgozások sorába, hiszen amíg a korábbi filmek/sorozatok inkább a krimi jelleget domborították ki a regényekből, addig ez az újabb vonulat már a drámát, a szereplők belső motivációit, jellemét helyezi előtérbe.

Ebben pedig a britek verhetetlenek. Meggyőződésem, hogy Agatha Christie műveit csak ők tudják úgy adaptálni, hogy a nézőben ne maradjon a végén hiányérzet. (Még akkor is, ha ezt-azt megváltoztatnak a regényhez képest). Bár ettől a megközelítéstől kicsit vontatottabb lehet a történetvezetés, ami nem feltétlenül jön be mindenkinek.

A legjobb alakításokat a Durrant házaspár (Eleanor Tomlinson – Matthew Goode) és Leo (Bill Nighy) nyújtják. A lebénult Philip kegyetlensége rendszerint a szeretetére kétségbeesetten vágyó Mary-n csapódik le. (Vagy azon, aki épp kéznél van.) Ő a kígyó a „paradicsomban”, aki megmérgezi a körülötte élők lelkét. A karakterek közül rajta kívül senki sem egyértelműen jó vagy rossz, mindenkinek van ilyen és olyan oldala is, ami sokat árnyal az összképen.

Hogy negatívumot is említsek, nem értem, miért kellett dr. Calgary figuráját ennyire szánalmassá, hiteltelenné tenni. Hacsak nem az ártatlanság/bűnösség problematikáját akarták ezzel is kihangsúlyozni. Ennek köszönhetően pedig a gyilkosságokat (mert több is történik) nem egy konkrét szereplő fedi fel, hanem amolyan közös munka lesz belőle.

Ami pedig a záró epizódban történteket illeti… nos, a fordulatokra Agatha asszonyság szemöldöke is magasra szaladna, mert a tálalás és a végkifejlet is gyökeresen eltér minden előző verziótól. Először berzenkedtem ugyan ellene, mert a lelkemben lázadozott a könyvrajongó, de ha „friss szemmel” nézem, akkor az eredetinél is zseniálisabb és ötletesebb befejezést kapunk.

Szaporíthatnám még tovább a szót, de a lényeg, hogy új kedvencet avattam, mert a három változat közül nekem ez tetszett a legjobban. Ha értékelnem kell, 8/10-et adok az évadra, de ebből egy pontot egyértelműen az elfogultságom adott hozzá.

Trust: vége az 1. évadnak – írta Sawyer

2018. 07. 19. 15:05 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: antológia,kritika

Idén több ígéretesnek tűnő, új sorozatot kaptunk év elején, ezek közül a Trust nálam mindenképpen az élen járt, már a plakátok és előzetesek alapján is.

Érdekes, hogy a három legjobban várt mindegyike valós, történelmi alapú, míg a másik kettő egy szektáról (Waco – erről is jön mindjárt az évadkritika) és szerencsétlen hajósokról szól (The Terror – ugyancsak jön az évadkritika), ez a 70-es évek egyik legbotrányosabb emberrablásáról – a Getty famíliáról. A pilotról már volt írás, én a teljes szezonnal foglalkoznék.

A történet pofonegyszerű, bárki utánajárhat a részleteknek: 1973-ban járunk, adott egy gazdag műgyűjtő olajmilliárdos, Paul Getty, aki egy hatalmas birtokon tengeti zsarnok mindennapjait örömlányok társaságában – és a mondás szerint két fillérért azt csinálná a kecskével… -, miközben családja széthullva. Egy fia öngyilkos lett, a többi a drogokba menekült apjuk elvárásai elől, unokája úgyszintén.

És ekkor történik valami, ami nagyban megváltoztatja a felállást: III. Pault, unokáját az olasz maffia elrabolja. Csakhogy ez az öreget annyira hidegen hagyja, hogy erre nincsenek szavak! A tovább mögött spoileresen folytatom.
Tovább…

Egynyári kaland 3. évad

2018. 07. 18. 21:18 - Írta: Desmond Wallace

18 comments | kategória: hazai termék,kritika

A 2. évad se volt igazán a szívem csücske, de az idei adag legfeljebb annyira volt kalandos, mint egy gyomorrontás. Az első három epizód kifejezetten szenvedés volt számomra, mivel nyoma sem volt annak a nagybetűs nyári hangulatnak, ami miatt megszerettem anno ezt a minisorozatot. Bővelkedett azonban mindenben az Egynyári kaland, amire nem voltam kíváncsi: budapesti kliséparadicsomban a nyári hónapokban.

Az évadnyitó rész maximum arra volt jó, hogy elmenjen egy kicsit az életkedvem, hiszen az életvidám hangulatnak nyoma sem volt. Helyette kapott a néző egy fiataloknak szóló Szomszédok-epizódot, amelyben mindenki szenved valami miatt. Tényleg ilyennek kell lennie egy nyári sorozatnak?

Ráadásul az eredeti csapatból már csak ketten (Bence és Zsófi) maradtak, a Balaton pedig ment a levesbe. Persze jöttek új karakterek, de megmondom őszintén, egyikük se pótolta számomra Dórát vagy Gábort. A harmadik évadra romantikus közhely-gyűjtemény lett az Egynyári kaland, amely nem a felhőtlen szórakozásra, hanem az értelmezhetetlen és kínos jelenetekre fókuszál.

Eddig úgy ekéztem az évadot, hogy az már egy traktornak is a becsületére válna, de szerencsére a 3×04-től javuló tendenciát véltem felfedezni, és az évad második fele már tartalmazott értékelhető elemeket. Innentől már nyomokban spoilerek is előfordulhatnak. Tovább…

Sr. Ávila – írta speranza

2018. 07. 18. 15:25 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: kritika

Az itthon az HBO, illetve a Cinemax által bemutatott mexikói Sr. Ávila kicsit olyan, mit felülni a hullámvasútra, ahol az ember sosem tudja pontosan előre, melyik kanyarban mi következik, melyik szakaszon szorul majd hirtelen görcsbe a gyomra, de végig nagyon izgalmas. Mesterien váltogatják a humoros, morbid jeleneteket, a felzaklató, véres történésekkel, folyamatosan ébren tartva az érdeklődést.

A sorozat ugyan hihetetlenül jó, mégsem ajánlom mindenkinek. Csak az nézzen bele, akiben szilárd fogékonyság van az abszurdra és a kőkemény drámára, mert a fordulatok időnként sokkolóak.

Roberto Ávila egy középkorú biztosítási ügynök – szép családdal – aki gondos férjként nem mulasztja el megszervezni felesége szülinapi meglepetés buliját. Legalábbis a pilot első perceiben… Mert azután megtudjuk, hogy Roberto Ávila egy bérgyilkos – neurotikus feleséggel, szeretővel, meg egy ellenszenves, lúzer fiúval – akinek a hétköznapjai idővel véget nem érő (legtöbbször fatális kimenetelű) problémamegoldásba torkollanak. Míg a szeretőjét inkább csak használja, a családját valóban szereti, de a titkolózás miatt mégsem tud úgy törődni velük, ahogy arra szükségük lenne.

A temetkezési vállalatként is működő, valójában bérgyilkos hálózatot működtető cég különleges, személyre szabott szolgáltatásokat nyújt, kivételes ügyfeleknek. Ennek egyik tehetséges ügyintézője Ávila (aki a kezdetekben még nem Sr.).

A szervezet felépítése piramisszerű. Élén a mindenkori aktuális Sr. áll. Őt követi az állandónak tekinthető lakonikus „jobbkéz”, Iván. (A két lábon járó szabálykönyv a sorozat egyik legjobban eltalált figurája, nagyon jó dumái vannak, abszolút kedvenc!) Majd jönnek az ügyintézők és az ún. mágnesek, akik az ügyfeleket szerzik.

Állandó szereplő még a halottak előkészítését végző nagyon furcsa Ana, illetve van egy folyton árnyékban látható karakter a történetben: a „pap”, akinek Ávila időről időre meggyónja a bűneit, de sosem mutatják az arcát.

A cég egyik alapszabálya: aki hibázik, meghal. A sorozat tulajdonképpen az idővel (ld. a címet) Sr. pozícióba kerülő Ávilá személyes drámája, ugyanis a csúcsra való feljutás lavinaként hat rá, családjára és szeretőjére is. s ehhez rengeteg mellékszereplő asszisztál. Fogalma sincs róla, mit vett a nyakába, de természetes intelligenciájának köszönhetően, macska módjára mindig a talpára esik.

A találékonysága megérne egy misét, komolyan élvezet nézni, ahogy kivágja magát minden rázós helyzetből. Messze ő a legemberibb alak a sorozatban. Jellemfejlődésre amúgy ne számítson senki, esetleg egy-két jellem teljes leépülése várható idővel.

A történetet a bérgyilkosok profizmussal előkészített, majd amatőr módon elbaltázott megbízásai, illetve az Ana asztalán preparálásra váró halottak (Darwin-díjra érdemes) elhalálozási sztorijai tarkítják. Sajnos, az ilyen szórakoztató kis közjátékokból a későbbi évadokban már kevesebb van, de ezek adnak egy kis epizodikus jelleget a sorozathoz. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.
Tovább…

Pilot: Bobcat Goldthwait’s Misfits and Monsters

2018. 07. 17. 14:51 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor az ember a legjobb pilotokat tologatja maga előtt?

A truTv-s Misfits and Monsters valami eszméletlen agymenés, és szerencsére epizodikus antológia, szóval ha egy rész nem tetszik, akkor a következőben ismét meglephetnek. Ennek megfelelően a pilot sem igazán pilot, hanem csak egy rövidfilm Seth Greennel.

A történet nem annyira fontos, hiszen minden héten más lesz, de azért mégis leírom, mert eléggé bejött a felvetése. Az első részben egy szinkronszínész a főszereplő, aki egy buta medvét kelt életre gyerekmesékben.

Mindezt szép és jó, imádják a kölkök, dől a zsé, egészen addig, amíg ez a buta rajzolt medve életre nem kell, és elkezdi zaklatni. Megőrült a csávó, vagy tényleg “létezik” ez a lény? Mindenki döntse el magának, hiszen Seth Green az őrültet is jól adja elő.

Elsőre egy sima komédiának tűnik a dolog, de valójában a horror része is ütős. Nem olyan, hogy megijeszt, de valahogy mégis félelmetes. Itt jön be a Misfits and Monsters dupla érdekessége, mivel a rész végén a rendező és a trükkmesterek kicsit beszélnek is a látottakról.

Az első rész végén például a hitchcocki inspirációról van szó, meg arról, hogy miképp igazodtak a kinézettel Seth Green sorozatos múltjához. És felfedik azt is, hogy pár egyszerűnek tűnő trükk miképp készült. Ja igen, azt nem is említettem, hogy hagyományos technikát igyekeznek használni, nem CGI-t.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes horrorkomédia lesz a végeredmény, de ez a pilot, vagyis rövidfilm sima 8/10 lett.

Sharp Objects: 2 rész után

2018. 07. 16. 21:21 - Írta: human

24 comments | kategória: kritika

Kicsit vakarom a fejem, mert valamennyire ugyanazt tudom írni az HBO és a Blumhouse új sorozatáról, mint winnie, csak nekem sokkal pozitívabb volt a pilot kicsengése. A második rész pedig simán fenntartotta az érdeklődésem, bár most nem volt olyan erős a cliffhanger.

A történet röviden ugye annyi, hogy egy erősen alkoholista újságíró visszatér a szülővárosába, hogy eltűnt gyerekek sztorijáról írjon. Na meg az apaként tetszelgő szerkesztőjének az is a célja ezzel, hogy gyerekkori traumáit is feldolgozza a tudósítás közben. És ezekből nem egy van, hatásuk pedig nagyon mélyre nyúlik főszereplőnk személyiségébe.

A Sharp Objects eddigi két része főleg erre koncentrált: nem annyira arra, hogy a nyomozás mennyire halad az eltűnt lányok ügyében, a rendőrökkel kapcsolatot kiépítő főszereplő alapján belefolyunk azért abba is, hanem a közösségre tett hatásán. Arra, hogy ki miképp reagál az esetre, élén az újságírónkkal és annak anyjával, hiszen a jelek arra utalnak, hogy ők is hasonló korú családtagot veszítettek el.

Ami miatt nekem baromi erős volt a pilot hatása, hogy engem néha technikai dolgokkal is meg lehet venni. A “kisváros, sötét eset”-hangulat jó alapozás, de magában édeskevés lenne. Oké, az elfuserált “hőst” alakító Amy Adams-szel már javult a helyzet, de az i-re a pontot a vágói munka tette rá.

Egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy milyen zseniálisan keltik életre a főszereplő sötét gondolatait a vágással. Lehet, hogy a sok alkohol miatti enyhe képzelődését is jelképezik ezek a jelenetek, de egyelőre sokkal inkább az emlékek előtörésének, a megzavart memóriának, és a trauma hatásának érzékeltetését érzem bennük.

Őszintén szólva nem tudnám teljes szívvel ajánlani a sorozatot, mert hiába hasonlít a True Detective-re a hangulatában, itt a nyomozás kevésbé hangsúlyos, és nincs benne a könnyen fogyaszthatóvá finomított nihilizmus, ami sokaknak eladta azt. Ezek miatt, ha úgy ülnek le sokan, hogy “az XY utódja” azok lehet csalódni fognak a hype után, mivel nem annyi pop az egész.

Viszont mindenképp különleges és minőségi darab a Sharp Objects, aminek érdemes adni egy esélyt, hátha.

SIX: az 1. évad – írta Zsanna

2018. 07. 16. 15:20 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika

Tudom, hogy már a 2. évadja fut a History Channel sorozatának, de mivel az elsőhöz csak pilotkritika volt, így először arról szólnék, de nemsokára jön a második szezonos poszt is.

A SIX egy SEAL osztaggal megtörtént eseményeket dolgoz fel. Maga a koncepció nem hoz különösebb meglepetést a műfaj rajongói számára, és meg kell mondjam, hogy a történet egyes kiragadott részeivel mindnyájan találkoztunk már hollywoodi alkotásokban.

A sztori felütése egy afganisztáni akció, amely során egy tálib vezető, Muttaqi felkutatása és likvidálása a cél. Azonban az akció kudarcba fullad, ugyanis kiderül, hogy egy amerikai segíti a tálibokat. A művelet közben azonban a hatos osztag parancsnoka, Rip Taggert egy igencsak megkérdőjelezhető döntést hoz, amely megosztja a csapatot, és amely miatt végül el is hagyja az osztagot.

Ezután a történet fonalát két évvel később vesszük fel, amikor Rip már egy eléggé lecsúszott, alkoholista biztonsági emberként tengeti az életét a nigériai dzsungelben. A megbízása szerint egy szervezet védelmét látja el, akik a lányiskolát akarnak építeni az erdő közepén. Azonban a terület felmérése során rajtuk üt a Boko Haram terrorista szervezet, és mindenkit túszul ejtenek.

Itt pedig be is lép a körbe a régi csapat, ugyanis ki mást bíznának meg Taggert és a lányok kiszabadításával, mint a hatos osztagot? A tovább mögött folytatom spoilermentesen. Tovább…

All or Nothing: a 3. évad

2018. 07. 15. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: doku,kritika

Never make an excuse.

Nem tudom, hogy mi volt velem tavasszal, de a Safe mellett egy másik első napos darámról is addig húztam halasztottam az írást, míg nem is tudom, hogy tudok-e bármit is mondani róla részleteibe menően. (És még mindig mérges vagyok az Amazon-ra, hogy pont azon a napon volt az All or Nothing S3 premierje, amikor a 3% S2-é, így utóbbiból még mindig nem láttam egy percet sem…)

Az All or Nothing-dokusorozat az előző szezon óta franchise-szá nőtte ki magát, hiszen a fő, NFL-es évadok mellé egyrészt elindult egy egyetemi focis kiadás, és az új-zélandi rögbisek is kaptak egy színfalak mögé pillantó dokusorozatot (mindkettő elérhető a magyar Amazon Prime-on, a fősodorral együtt). De most lássuk a 3. szezont, aminek az alanya az Arizona Cardinals és a Los Angeles Rams után a Dallas Cowboys volt.

Ahogy olvastam az előző szezonról írtakat, most is nagyjából visszhangozni tudom azokat. Az All or Nothing nem annyira Hard Knocks, hiszen amellett, hogy mutat a játékosok felkészüléseiből, illetve a magánéletéből szeleteket, zömében mégiscsak magára az NFL-szezonra, illetve konkrétan a meccsekre koncentrál – éppen ezért inkább az NFL-t nézőknek ajánlható.

A meccseknek a prezentálása pedig ismét tökéletes volt, hiszen nem az összefoglalókra koncentráltak (és nem is az ismert, tévés kameraállások segítségével tették), hanem más szempontból közelítették meg őket, esetlegesen egy-egy épp korábban kinagyított momentum kiemelésével. A tovább mögött folytatom. Tovább…

Safe: az 1. évad

2018. 07. 14. 15:20 - Írta: winnie

14 comments | kategória: Anglia lecsap,Európa is létezik,kritika

Nothing stays hidden forever.

Ahhoz képest, hogy az angol-francia gyártású Netflix-es Safe nálam első napos dara volt és végig is néztem (ami azt jelenti, hogy be is jött a sorozat), sajnos nem írtam róla rögtön, így az emlékeim eléggé elhomályosultak. De, annak ellenére, hogy nem egy kritikai bombáról van szó, sőt, nem is nagyon olvasok szuperlatívuszokat erről az átívelős krimiről, és abban is biztos vagyok, hogy Michael C. Hall-nak nem ezt az alakítását fogjuk emlegetni, nagyon bejött.

A Safe Harlan Coben története alapján készült, aki krimiregényeket szokott írni, de mostanság orientálódik a tévés műfaj felé (ld. a tavalyelőtti The Five). Ezt pedig azért kell kiemelnem, mert ez a 8 részes évad tényleg egy az egyben olyan, mintha az ember egy bűnügyi témájú könyvet olvasna. És ezt főképp a felépítésére, szerkezetére értem.

A történet pofonegyszerű, eltűnik egy tinilány, az apja pedig elkezdi keresni. Persze ennél jóval komplexebb, szerteágazóbb, modern krimiregénybe illő a sztori, sok kisebb-nagyobb történetszállal, red herring-ekkel, más bűnügyekkel, titkokkal és hazugságokkal, múltbéli csúnyaságokkal – de a végére minden nagyon szépen összeáll, ami nekem ezúttal kifejezetten imponált.

Maga az epizodikus felépítés is elég nyerőnek bizonyult számomra, ugyanis nem 100%-osan lineáris tálalásban látjuk a sztorit, flashback-ek révén vissza-visszaugrunk az eltűnés éjszakájára, hogy más és más szemszögből lássuk az eseményeket, egyre előrébb görgetve azokat, így értékelve azt át, amit addig tudtunk – így némi How To Get Away with Murder-es vibe-ot kapunk szerkezetileg. Persze ez csak a részek elejére igaz, mert elég hamar visszakerülünk a jelenbe, ahol Apu folytatja nyomozását, amiben egy nyomozó ismerőse segíti.

És miközben a nyomozgatók sokáig sötétben tapogatóznak vagy folyton zsákutcába jutnak, a részek előrehaladtával előttünk bontakozik ki a kép és az események idővonala, rakódik kifele a puzzle, hogy ennek megfelelően a fináléban meg is kapjuk az események teljes krónikáját, akkor hull le a lepel (majdnem) minden disznóságról, hogy aztán persze maradjon csavar a legvégére is.

(A csavarok kapcsán egyébként megjegyezném, hogy helyenként túl tisztességes játékot játszik a sorozat, mert amellett, hogy természetesen vannak előre nem igazán kitalálható szálak és mindenki meg fog lepődni némelyik húzások, akad olyan is, amit “telegrafálnak” számunkra, legalábbis egyeseknek biztos szöget fog ütni a fejébe az, amikor valamin a kelleténél tovább időzik el a kamera, vagy látszólag lényegtelen dolgot beleszőnek egy dialógba.)

A könyves hasonlatnál maradva, nem mondanám azt, hogy a Safe egy ponyva, mert az egyrészt némiképp dehonesztáló, másrészt pedig manapság azt a címkét a Banshee által képviselt stílusra szoktuk ráaggatni. Egész egyszerűen popcorn, egy olyan krimi, ami elég régóta hiányzik a mozikból. Az 1×07-es csúcspont után nagyon szurkoltam, hogy ne szúrják el, és miután nem tették, Twitter-en azt írtam, hogy nálam az évad egyik legjobb újonca lett, és ehhez most is tartom magam: pont belevágott az ízlésembe.

De tényleg, elég jól volt felépítve abban a tekintetben, hogy részről részre jobb lett, kikövezve az utat a csúcspontig. Több erős alakítás is van benne, de biztos, hogy nem nagyon fogják Michael C. Hall-t kiemelni, aki végülis csak egy visszafogottan aggódó apuka. Nem annyira tipikus karakter, mint elvárható lenne, de nagyobb tikkje nincs, ami miatt kilógna a többiek közül – annak viszont örültem, hogy kifejezetten aktív szereplő, nem csak sodródik az eseményekkel.

Nem mondanám, hogy a Safe túlságosan mélyére menne a karaktereknek, nem az a lélekbúvár sorozat, inkább a plot hajtja előre a történetet, és a kapcsolati háló inkább csak papíron komplikált, s erre természetesen erőteljesen építenek is, ami a rejtély illeti. (Annyiban kicsit túlzásba is viszik, hogy bizonyos szereplők életkora, hogy ki kinek a kortársa, számomra egyáltalán nem volt tiszta.)

Annak ellenére, hogy azt mondom, hogy nekem nagyon bejött a Safe, nem ez lesz az az átívelős krimi, amit ajánlgatni fogok jobbra-balra. És nem csak azért, mert olvastam pár véleményt tőletek (áthozom a kommenteket ehhez a poszthoz), hanem mert én sem éreztem benne olyasmit, amihez szuperlatívuszokat használhatnék. Inkább…, nem tudom, gördülékeny volt, szerteágazó, a kíváncsiságot felkeltő, egyszerűen nézette magát a sorozat, és tényleg nagyon szórakoztató volt.

Ehhez az is hozzájárult, hogy a hangvétele, főleg az elején, elég egyedi volt, hiszen az értelemszerűen lehangoló fősztori mellett behoztak egy már-már abszurdba hajló, némiképp a Hóbortos hétvégére hajazó szálat, hogy oldják a hangulatot, ami azonban némi komikum ellenére is megmarad borongósnak.

Mint írtam, ez a szezon olyan, mint egy könyv: van eleje, közepe és vége. Igen, ezt nevezik minisorozatnak, és ezeket szokták manapság folytatni. Ezúttal nem sok értelme lenne. Legalábbis Michael C. Hall-lal, mert ha nagyon akarják, akkor valamelyik szereplő köré kanyaríthatnak valami új sztorit, de persze az erőltetett lenne.

Az ötletgazda, Harlan Coben sem zárja ki, hogy lesz 2. évadja (“soha ne mondd, hogy soha!”), de alapból miniként adta el a projektet. Szóval, aki a nyitott finálétól, a cliffhanger-öktől vagy a lezáratlanságtól fél, annak a Safe abszolút biztonságos választás lehet.

GLOW: a 2. évad

2018. 07. 13. 21:20 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika

– Highbrow, lowbrow, comedy, drama, heartache, violence, at a fucking wedding? I mean, this show has something for everyone. And the costumes. Holy shit. I mean, you really got something here. Bra-fucking-vo.
– Yeah, thanks, Ray. Thanks for the review.

Nem.

Pedig nagyon vártam a GLOW új szezonját, oda voltam az elsőért, de sajnos itt el is váltak az útjaink. És kivételesen pontosan tudom, hogy ennek mi az oka, nem fogom azt mondani, hogy nincs igaza majdnem az összes kritikusnak (és nézőnek), akik azt mondják, hogy az S2 még az S1-et is felülmúlja. Tiszta sor, és pont azért szálltam ki a sorozatból, mert egy bizonyos aspektusában nagyon is felülmúlta.

You’re all replaceable.

Csekkoltam a tavalyi írásomat a friss Emmy-jelölt GLOW-ról, és szerintem majdnem egy az egyben át lehetne venni az új szezon kapcsán is, ami a készítők érdeme. Még mindig “nagyon feelgood, hol vicces, hol komolyabb, de mégis könnyed” a női pankrátorok sztorija. Még mindig “igazi underdog sztori”. És továbbra is igaz, hogy “több emlékezetes zenés szegmenst produkálnak“. Akkor hol itt a probléma?

Nálam kizárólag ott, hogy a pankráció abszolút nem kötött le. Ennyi. És a “verekedések”, illetve az előadások elég nagy szeletét képezték az évadnak, sőt, a 2×08-ban, ami sokat emlegetett epizód lesz, egy az egyben láthattunk egy Gorgeous Ladies of Wrestling-epizódot úgy, ahogy az lement (volna) a karakterekkel a 80-as években. Én pedig néztem ezeket a jeleneteket, csodáltam, hogy mennyire profik a színészek, helyenként zseniálisak a koreográfiák, azonban az elég hosszú jeleneteket untam.

Ugyebár az első szezon arról szólt, hogy pár outsider megpróbál összedobni egy pilotot, hogy eladjanak vele egy női pankrációs sorozatot, és ekkor nagyon élveztem a szárnypróbálgatásokat, a csetléseket-botlásokat, ahogy apránként belejöttek a szereplők a műfajba, de persze még mindig elég gagyi végterméket hoztak össze. Ami persze vonzó volt, ott volt benne a verejték mellett a szív is.

A folytatásban már megy a sorozat, látjuk az évadnyitóra való készülés, bekukkanthatunk a színfalak mögé, hogy állítják össze ezt a kis költségvetésű, kábeltévés sorozatot, hogy változtatnak menet közben a koncepción, hogy emelkedik ki egy szereplő produceri státuszba, hogy mit érez egy rendező, ha ki akarják venni a kezéből a marsallbotot. És persze látunk rengeteg verekedést. Túlzottan is sokat.

Persze, tudom, hogy vicces, hogy a pankrációról szóló sorozatban a pankráció mennyiségét kritizálom, de… nem kritizálom, a jelek és a visszajelzések szerint jók voltak az arányok, csak nekem nem jöttek be. A gondok ott kezdődtek, hogy a 2×01-ben már a főcím forgatása is untatott (pedig milyen zseniális ötlet már!), ekkor jöttem rá, hogy a lányok egy fikarcnyit sem érdekelnek, amikor karakterben vannak. Főleg azért (és tudom, hogy erről szól a műfaj), mert nevetségesen túljátszott és gagyi az egész.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot-mustra: Joe Pera Talks With You – 1×01

2018. 07. 13. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ó, hát az Adult Swim nem semmi egy csatorna! Képesek olyan totális képtelenségeket csinálni, mint a Trap Universe, amiről az ember el sem tudja képzelni, hogy jöhet ki valakinek a fejéből, totális extrémbe hajló szatírákat, mint a Mostly 4 Millennials – és olyan sorozatokat is, mint a Joe Pera Talks with You, amiben egy öregember beszél olyan dolgokról, mint a vas, a tánc vagy a visszaalvás.

Tegyük is rendbe, hogy miről van szó. Joe Pera egy komikus. Aki egy teljesen normális, 30 körüli srác (itt egy interjú vele), viszont a standupos karaktere egy lassan és tétován beszélő nagypapi (itt egy talkshow-s fellépése). És ezt a karaktert vitte át az Adult Swim-re pár különkiadás erejéig, mint a Joe Pera Talks You To Sleep, ami nagyjából át is adja a Talks With You stílusát.

JOE PERA TALKS WITH YOU – 1×01-02 – 6,5/10

Adott egy michigan-i tanár ember, aki az első részben a vasról kezd el beszélni a székében ülve, a másodikban egy étkezdében kezd rá elmélkedésre a reggeliről, de nem valami passzív fejtágításról van csak szó, hiszen “történet” is van emellé, és más karakterekkel is kapcsolatba kerül, ld. szóba elegyedik a vendégekkel és barátokkal, ami révén megtudhatunk pár dolgot róla.

De nem is ez a lényeg, hanem a stílus, az, hogy ilyen végletekig jámbor és kedves dolgot nem nagyon lehet látni a tévében, ilyen sorozatokat senki nem csinálna, aki ép ésszel rendelkezik, mert ugyan ki nézné? Persze nem az ismeretterjesztés a lényeg (az nincs is nagyon), hanem ennek az embernek a bemutatása az életén, élethelyzetein és ismerősein keresztül.

És ugye mindez mégiscsak egy komédia. Pera nem harsány, hanem tipikus deadpan komikus, aki faarccal adja elő a karakteréhez illő poénokat, amik előtt nem hívja fel a figyelmet, hogy “Most jön a nevetés!”.

Persze kérdés, hogy ki milyen stílusra fogékony, de ezt az egzisztencialista prezentálást nem tudtam nem szeretni. Lásd, az 1×02-ben én már azon dőltem, hogy egy klasszikus műsorvezetői narrációt úgy vettek fel, hogy a kamera az étkezdében volt, Pera pedig az utcán sétálva vezette fel az aktuális témát. Az egészben volt valami nagyon bájos amatörizmus.

Lehet valami abban a jellemzésben, amit olvastam valahol, miszerint minden epizód egy kis Wes Anderson-filmnek tűnik, a főhősről, bármennyire is álmosító az előadásmódja, lerí, hogy mennyire fontosnak tartja a témákat, amikről beszél, mennyire lelkesedik értük, mennyire beindítja valami új infó, és ez a kontraszt, hogy hanghordozásban és testbeszédben semmi ilyesmit nem látni rajta, nagyon érdekes, humoros élménnyé teszi a sorozatot.

Abszolút nem bántam meg ennek a 9 résznek a megnézését, nagyon megfogott az a melankólia, ami körbe lengi ezt a komédiát. És a továbbiakban akad még ‘Joe Pera felolvassa önöknek a templomi hirdetményeket’ és ‘Joe Pera megválaszolja a hideg időben űzött sportokkal kapcsolatos kérdéseiket’ című epizód is.

Previous Posts