login |

Posts filed under 'kritika'

The Walking Dead – 9×14: Scars

2019. 03. 18. 21:25 - Írta: winnie

5 comments | kategória: kritika

Akkor itt az epizód, amiről mindenki beszélni fog?

Tudom, hogy már írtam hasonlót a 9. évadban többször is, de azt hiszem, hogy ez jó jel. Nyilván nem arról van szó, hogy a The Walking Dead ismét top50-es sorozat lett (hasra ütöttem, nem számoltam utána, de azért a futók közül csak akad 50 jobb), viszont idén biztos elkezdődött valami, hogy ez már legalább a negyedik olyan epizód, amit utólag emlegetni lehet.

Igen, megérkezett a flashback-rész, amiben kiderült, hogy mi történt abban a hat évben, amiről lemaradtunk a 9×05 és a 9×06 között. Vagyis pontosabban: egy eseményről értesülünk, ami elég komolyan meghatározta Alexandria jelenlegi pozícióját és hozzáállását.

Persze a fentiek jelentősége eltörpül a tény mellett, hogy megjelent Winnie a The Walking Dead-ben – azt nem lövöm el, hogy csúnya véget ér-e, vagy hepiendet kap, de igazi mérföldkőről van szó, bár nem hiszem, hogy nagyon azonosítani fogom magam a karakterrel. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Star Trek: Discovery – 2×09: Project Deadalus – írta Ace

2019. 03. 18. 17:50 - Írta: vendegblogger

24 comments | kategória: kritika

Itt az új Discovery-epizód és ha múltkor azt írtam, hogy magasabb fokozatra kapcsoltak az évad fő rejtélyével kapcsolatban, akkor itt bizony már teret váltottak. Ugyanis legutóbb csak rávilágítottak néhány részletre és láthattuk, mi is forog kockán a jövővel kapcsolatban. Itt viszont már konkrét válaszokat kapunk kimondva, illetve következtetéseket, amiken azért ügyes írók még csavarhatnak, ha valóban elég ügyesek.

És ha már írók. Nem értem, miért mindig ahhoz az eszközhöz nyúlnak a sorozatokban, hogy ha egy karakter köré drámát, feszültséget szeretnének teremteni, akkor azonnal elkezdenek vele karakterizálni. De komolyan, mennyivel jobban működött volna az epizód vége, ha a rész elején látott karakterpillanatokat, villanásokat elszórják az évad korábbi részeiben. Ilyenkor az jut eszembe, hogy vagy írói lustaság, vagy a showrunner-csere, vagy hirtelen jött ötlet lehet a ludas.

Hogy miért is gondolom így? Mert mostanra szinte nyoma sincs az évad elején lévő epizodikusságnak, azt kőkemény átívelés váltotta fel, szóval tetten érhető a váltás. A rendezői székbe ismét a Trek-veterán Jonathan Frakes huppant bele, és azt kell mondjam, mindenből kihozta a maximumot, ami csak rendelkezésére állt. Volt itt meglepetés, feszültség és látványos hajós manőverezés is.
A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: Diggstown – 1×01 Hogy lehet a jó sorozatokat megtalálni? Leírás alapján biztosan nem.

2019. 03. 18. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ha egy üzlet egyszer beindul…! És most arra gondolok, hogy megnéztem pár friss pilotot, amit ebben a brutális kínálatban biztos, hogy nagyon kevesen tettek meg, és fogyasztóbarát bloggerként most mindről le is írom a véleményemet. Mert nyilván az fog érdekelni mindenkit.

Mindezt azért teszem, mert az ember nem tudhatja, hol bukkan remekbe szabott szériákra. Mert sokszor szimpla szinopszisból nem derül ki, hogy piszok jó vagy közepes egy sorozat – az ablakkereskedős White Gold kapcsán írtam ezt nemrég. Van olyan ember, aki azt mondaná pár ablakkereskedő (vagy mondjuk hat jó barát) köré írt komédiára, hogy “IGEN! Ez tuti nézős lesz!”? Tippre még az előzetesét sem indítja el, ha nem kap valami másféle impulzust.

Ugyanez a helyzet a klasszikus műfajt képviselő drámákkal. Mondjuk a krimikkel. Az ma már nem izgalmas, hogy egy nyomozó a főhős, aki nyomoz. Mégis hogy lehetne ilyesmit eladni bárkinek is? (Oké, sidebar, Anglia ért hozzá. Náluk még megy az XY Nyomozó című műfaj, mint az Inspector Morse. Az Endeavour. A Vera. Vagy a helyszínesek, mint a Grantchester, a Shetland vagy a Broadchurch. De ezeket is inkább akkor nézi az ember, ha jókat hall róluk, nem?)

Ha pedig a sima “rendőrök nyomoznak” koncepció felejtős, akkor jön a képben vagy a “fura rendőr nyomoz”, vagy a külső segítő. Egy agorafóbiás zsaru? Jöhet. Egy zsaru, aki ágyhoz van láncolva? Jöhet. Egy renitens zsaru? Talán jöhet. Illetőleg egy zsaru egy bűvésszel/mentalistával/csontszakértővel/hárfással/traktorvezetővel – naná, hogy mind jöhet. És igenis, ha jönne egy sorozat, amiben egy traktoros gazda segítene be a rendőrségnek, arra tuti, hogy többen beneveznének, mintha ez a traktoros gazda nem segítene nekik. Nem? Na ugye.

Hasonló a szituáció a kórházas sorozatokkal. Meg a jogi drámákkal. Főleg, ha azok nem bűnügyekkel foglalkoznak, hanem polgárjogi dolgokkal, vagyis a rejtélyfaktort is kiveszik belőlük. Akkor leírás alapján mégis ki bólintana egy általános jogi sorozatra? Senki. Ekkor marad a név. A készítőé. Vagy a színészé. Vagy megint valami, szóban is érdekesnek tűnő főkarakter ránthatja be az ember, de egy Proven Innocent-et sem kezdenék el azért, mert egy egykori elítélt a jogász, a Conviction-t sem nézném, mert egykori celeb ment meg benne embereket.

Azzal gondolom tehát más is egyetért, hogy átlagos (és unalmas) leírás is fedhet jó vagy zseniális sorozatot. Na, de hogy találhat rá ezekre a jó sorozatokra az ember? Piszok nehéz dolga van a #PeakTv korában a készítőknek áttörni az érdeklődés falát, ezért meg sem próbálkoznak ilyen koncepcióval, hiába lenne nagyon jó a végeredmény, muszáj némileg extrémmé tenni a saját, földhöz ragadtabb koncepciójukat.

Tényleg érdekelne, hogy ki mit gondol a fentiekről, bár félek, hogy mivel kritikának álcáztam a gondolataimat, idáig már el sem jutottak sokan. (Ha pedig ez megtörténik, előre röhögni fogok, ahogy valaki az oldalra téved, és meglátja, hogy egy totál ismeretlen sorozat pilotkritikája nem nullkommentes, hanem mondjuk 5 vagy 10 vagy még több.)

Ja, hogy a Diggstown? Á, nem. Totál érdektelen, felejtős. Sokak számára fontos lesz és mérföldkő, de ez Kanada határain kívül teljesen hatástalan. Én sem a Nova Scotia-s környéktől (Halifax) nem esek hasra, sem annak a kulturális jelentőségétől, hogy korábban még egy kanadai széria főszereplője sem volt fekete nő, és még a jogi sorozatok tömkelegében még az a fő motívum sem fog meg, hogy az ügyvédek kis emberek kisebb volumenű ügyeiben járnak közre.

DIGGSTOWN – 1×01 – 3/10

Persze ettől még az ügyek lehetnének érdekesek – de nem azok. A karakterek lehetnének érdekesek – de nem azok. A múltbeli dráma (rejtély? magam sem tudom) lehetne érdekes – de nem az. Akkor mire jó a Diggtown? Nem sokra. Ma már nem sokra. Pár jó ember tenni próbál valami jót. Ami a nézőt is jó érzéssel tölthetné el. És lehet, hogy csak én vagyok ennyire cinikus (amúgy nem), de ha valami nem túl érdekes, akkor azzal nem tudok sok mindent kezdeni.

És a Diggstown pilotja nem volt túl érdekes. Olyannyira nem, hogy utána a második részre sem nagyon fogom tudni rávenni magam, pedig az ügyvédi irodában vannak még olyanok, akik nem foglalkoztak üggyel, és a folytatásban nyilván ők is fognak kapni valamit. Ehh…, úgy tűnik manapság valami bombasztikus kell megvalósítás terén, átlagossal már nem lehet kitűnni a masszából. És amikor a semmi extra, nézhető a közepes, akkor az átlagos már gyenge.

Arról nem is beszélve, hogy a CBC-nek jogi sorozatból ott van a Burden of Truth vagy a Street Legal feltámasztása, és mindkettő jobban sikerült. Vagyis…, érdekesebben.

Love, Death + Robots: az 1. évad

2019. 03. 17. 21:21 - Írta: human

34 comments | kategória: animáció,antológia,kritika

Sok, sok, sok halál, néha robotok, és még ritkábban szerelem. Vagy rengeteg emberi döntés mögött ott a szerelem/szeretet? A Netflix berendelése mögötti indokokat mondjuk nem annyira látom, gondolom, piaci rés dolgozott, de ilyen elszállt epizodikus animációs antológiát nem is tudom, mikor kaptunk utoljára. Az Animatrix volt ilyen? Mondjuk itt annyira sem függnek össze a részek, mint a Mátrix körüliek.

Pénteken kerültek fel a részek a streaming szolgáltató kínálatába, méghozzá meglepetésképp rögtön magyar felirattal.

A Love, Death + Robots a műfajon belül leginkább a Black Mirrorra hasonlít szerintem, csak néhol máshova mennek a történeteik, de többnyire azért sötét a végük. És nyilván nem csak a techno-pesszimizmus miatt hasonlítási alap, hanem mert érdekes sci-fi és néha természetfeletti koncepciókat bontanak ki 18 rövid kisfilmben, miközben az emberekről mesélnek.

Ilyen szempontból még erősebb is, mint a Black Mirror, hiszen amikor csak egy ötlet van, akkor azt sokkal tömörebben meséli el a Love, Death + Robots. Néha elmennek 17 percig is a részek, de ha csak 9 kell, akkor annyiban fejtik, ki amit akartak. Vagy a borzasztó Joghurtosban még rövidebben…, nálam az volt a mélypont, de nyugi, onnan csak jobb lesz.

A megvalósítás is kemény amúgy: keveredik a 3D és a 2D, mármint nem a részeken belül, hanem közöttük, így még vizualitásban is sok meglepetés akad. Egyik pillanatban még gyönyörű rendereket nézünk, 5 perccel később meg határozott vonású retró animációt.

Hogy milyen az “évad”? Nehéz megmondani. Néha szomorkásan vicces, mint a Three Robots, néha ijesztő, néha perverz, sokszor brutális, van amikor abszurditásba torkollik, és persze végletekig pesszimista. A technológia minden varázslatot és emberséget kinyír szépen lassan. Hogy ez baj-e, azt mindenki vezesse le magának.

A fő kérdés előtt mindenképp azt emelném még ki, hogy hazánk fiai is közreműködtek benne, az Ice Age címűt, és a legutolsó The Secret Wart a Digic Pictures készítette. Talán pont ezeket említitek majd.

Mivel minden rész más, így egységesen nem is lehetne pontozni. Szerintem sokkal inkább adja magát a kérdés, hogy melyik tetszett a legjobban? Nekem a The Witness, jó koncepció és érdekes art direction jellemezte. De amikor eltéved az űrhajó az is durva volt. Érdekes amúgy, hogy milyen beetetéssel kezdték az évadot, hogy az igazán weird dolgok később jöhessenek.

Tell Me a Story: az 1 évad, még egyszer – írta infinity

2019. 03. 17. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: antológia,kritika

winnie nemrég írt a teljes első szezonról, de gondoltam, hogy a véleménye mellett elfér az enyém is, hiszen sokan még nem fedezték fel ezt a thrillert.

A sorozat tavalyi premierjével lépett be a köztudatba, és biztos, hogy egy ideig ott is maradhat, hiszen egy 10 epizódból álló első évaddal talán szerzett lelkes rajongókat is, akik minden bizonnyal a 2. szezonra is visszatérnének. Bár a pilot nem volt egy ütős kezdés, alapozásnak kitűnő volt. És onnan csak javult a Tell Me a Story.

A készítőknek sikerült egy olyan sorozatot bemutatni, amely megfelelt céljának, ugyanis a mesei alapoktól függetlenül is megállta a helyét. A sötétebb, thrilleres történésekkel, a váratlan pillanatokkal és a meglepő fordulatokkal nagyon jól operáltak az évad során. Folyamatosan szállították a nézőknek a durván bizarr képsorokat. Azonban igazán erős a szezon második fele volt, sokkhatást gyakorolva a nézőre egy-egy jól megrendezett jelenettel.

– Just how far are you gonna take this 3 little pigs methapor?
– As far as I have to
– You’re no wolf Jordan. This is not a fairy tale.
– Yeah, you got that right.

A látottak alapján tudatos felépítésű a 10 rész. Minden megvolt ami egy sikeres és ütős sorozathoz kell, tehát a recept úgy néz ki bevált. Számomra legalábbis mindenképpen.

A fináléban természetesen elvarrták a szálakat és lezárták a történeteket. Az utolsó rész sem szenvedett hiányt eseménydús jelenetekből, nem volt üresjárat egy szóval jól sikerült. Innentől spoileresen folytatom.

Tovább…

Eight Days / Acht Tage / Nyolc nap: az 1. évad

2019. 03. 16. 15:10 - Írta: winnie

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Láttunk pár preapokaliptikus sorozatot az elmúlt években – azokra a szériákra gondolok, amik a Föld pusztulásának árnyékában játszódnak, mint például a zseniálisan vicces (és valamiért alulértékelt) You, Me and The Apocalypse, vagy éppen rémisztő katyvasz Salvation. Mindkettőben egy aszteroida tart a Föld felé, remek alaphangot biztosítva a világégés közeli cselekménynek.

A német Sky új sorozata március elején került bemutatásra (itthon az HBO GO világpremierként hozta el a teljes évadot Nyolc nap címen), olyan hit or miss rendező dirigálása mellett, mint Stefan Ruzowitzky, aki a pályáját az Örökösökkel és a szívemnek kedves Anatómiával kezdte, hogy utána totális lejtmenetbe kerüljön, mely közben mégiscsak bezsebelt egy Oscar-díjat a Pénzhamisítókért.

Azonban engem nem Ruzowitzky miatt érdekelt a sorozat, hanem azért, mert érdekes látni, hogy egy efféle katasztrófa közelgő eljövetele milyen hatással van az emberekre. Arról nem is beszélve, hogy az Acht Tage-ban az aszteroida nem a Földet pusztítaná el, hanem csupán csak Európát. Ergó: el lehet menekülni, irány Amerika vagy Oroszország. A gond csak az, hogy a menekültáradatnak köszönhetően a határokat lezárják, akik pedig próbálkoznak, azokat meg nemes egyszerűséggel agyonlövik.

Szép jövőkép, mondhatom, bár valahol racionálisnak is mondható. Azért persze a kiváltságosaknak van lehetősége Németország elhagyására, és persze az illegális embercsempészet is beindul. Akinek pedig nincsenek lehetőségei, vagy beletörődik, vagy a bunkerekben bízik, vagy pedig másba próbál kapaszkodni.

A sorozat azonban nem magával az aszteroidával foglalkozik, hanem az emberekkel. Nyolc nappal a becsapódás előtt járunk (az évad is 8 részes – lehet tippelni), amikor is Amerika utolsó, a kavics eltérítésére irányuló törekvései is kudarcot vallottak, így az emberek kénytelenek szembenézni a rideg igazsággal és azzal, hogy mi vár rájuk.

A pilot hamar bemutat nekünk jó pár embert (bár még a 2. részben is érkeznek kiemelt szereplők), elindít jó pár szálat – ilyenkor általában a végén szokták összehozni őket, azonban itt viszonylag hamar kiderül, hogy mi és hogyan köszi össze őket, tehát bármennyire is a manapság egyre divatosabb “sok minisztori adja ki a nagyot” megközelítést választották, sokkal kompaktabb egységet alkot a sorozat, mint mondjuk a Tell Me a Story, vagy akár a fent is említett You, Me and The Apocalypse.

Egy család például Oroszország felé veszi az utat, egy terhes nő párjával a kiváltságosok közé tartozva Amerikába tervez repülni., egy pár(?) már berendezkedett a jó kis bunkerében (bár mintha valami nem stimmelne velük), egy zavart fiatalember maga sem tudja, hogy mihez akar kezdeni, egy rendőr pedig élete utolsó napjaiban is őrzi a rendet, és letartóztat egy rendbontó fiatalt.

A kezdetek kezdetén talán a család van középpontban, ezért a többiek inkább csak lógnak a levegőben, de elég hamar képbe hoz minket a sorozat, főleg, hogy minden rész elején kapunk egy rövid flashback-szeletet valamelyikükkel, hol pár napra, hol 1-2 hónapra, hol pedig majd egy évre visszapillantva a múltba – ez kifejezetten szimpatikus és jól működő eszköz volt, bár amikor az egyik epizód “21 230 nappal korábban” kiírással indított, kicsit megkérdőjeleztem az egész megalapozottságát.

A Nyolc nap alapvetően családi dráma akar lenni, erős érzelmi komponenssel, és a visszaemlékezések is a karakterizálást próbálják elősegíteni. A gond csak az, hogy a közelgő világégés miatt a legtöbb karakter kifordul önmagából, így rohadtul nem számít, hogy korábban kik voltak, csak az, hogy az aszteroida előtt pár nappal milyenné váltak. Nyilván az erős kontrasztot hasznos látni, és adott esetben ütős is lenne, azonban ezzel az eszközzel nem nagyon élnek.

Az az igazság, hogy mostanában kevés sorozat dőlt be nálam olyan látványosan, mint a Nyolc nap. Két rész után még kíváncsian vártam, hogy mire megy ki a játék, hova futnak ki a szálak, de az 1×03 után már tudtam, hogy búcsúzni fogok a sorozattól. Azt még talán lenyeltem volna, hogy az országból menekülős szál ilyen rövid idő alatt milyen vargabetűt írt le, főleg, hogy az volt a legemberközelibb, de a többi sztoriban teljesen elgurult a készítők gyógyszere és mindenféle szélsőségeket vettek elő.

Persze, én is tudom, hogy a közelgő apokalipszis kétségbeesett tettekre sarkallhatja az embereket, és egy láncfűrészes belezés fölött talán még el is tudnék tekinteni, de amikor minden egyes sztori olyan fordulatot vett, hogy kénytelen voltam a fejemet fogni, akkor bizonyos kételkedni kezdtem abban, hogy érdemes-e tovább néznem a sorozatot.

Szerencsére a gyógyszert úgy gurították el, hogy a folytatásban is mozgásban maradjon, így azt legalább nem lehet a készítők szemére vetni, hogy ne lennének következetesek, csak nagyon érződött, hogy miután már a szezon első felében elég extrém eszközöket mutattak be, a folytatásban felül akarták licitálni magukat, ami azzal járt, hogy még szélsőségesebb megoldásokhoz kellett nyúlniuk, ami nekem már sok volt.

Tudom, az ábrázolt esemény elég nagy horderejű, az ember sok mindenre képes, hogy mentse saját és szerettei életét, bármennyire is elszállttá vált a sztori, elhiszem, hogy amit látunk, az simán megtörténhet, de ettől még egy idő után már nem volt szórakoztató, inkább csak nevetséges. A szélsőséges viselkedések ábrázolásánál mindig is vékony a határ a komolyság és a röhejesség között, és szerintem a Nyolc nap rosszul lavírozott ezen a vonalon.

Valahogy az volt az érzésem, hogy a készítők nem annyira a karaktereiket akarták követni, hanem volt egy bevásárló listájuk, amiknek a tételeit akarták kipipálni a szezon során, ezért sorra vettek olyan szcenáriókat, amiket egy közös brainstorming során bedobtak, és ha kellett, úgy kanyarították a történetet, hogy egyik se maradjon ki. Kár érte, mert némelyik (nálam főleg a tetovált srácé) iszonyatosan elhúzott és semmibe tartó lett.

A szezon végére elérünk a Nyolcadik Napig, és lezárnak sok dolgot, viszont a sorozat simán folytatható, s siker esetén hiszem is, hogy lesz második évad belőle. Akár a már megismert (és életben maradt) karakterekkel, akár újakkal, akikkel ugyancsak végig lehet élni ezt a nyolc napot.

Turn Up Charlie: az 1. évad

2019. 03. 15. 21:21 - Írta: human

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Netflix mai új sorozatának úgy ültem neki, hogy megnézem az első két részt, aztán jöhet a főfogásnak valami más. Erre sima dara lett belőle, pedig bőven vannak hibái. Mondjuk csak 8 rövid epizód az egész, szóval csak két filmnyi.

Egy kicsit amúgy szomorú vagyok, mert ebből simán lehetett volna valami új feelgood alapvetés. Komédia Idris Elbával, amiben a színész egy DJ-t alakít, akinek régebben one hit wonder volt, és most megpróbál visszatérni. Ez sok “alantas” fellépést is jelent, amíg megtalálja old school figuraként a helyét a mostani zenei színtéren.

Viszont ezt megfejelték azzal, hogy mindeközben egy régi, most már sikeres barátja felfogadja manny-nek, avagy férfi egyik munkája a visszakapaszkodás közben az, hogy egy kislányra vigyáz. Egyszerűen amúgy érthetetlen ez a döntés, meg a kivitelezése, gondolom, a szívet próbálták a sztoriba tenni így, de olyan volt, mintha két külön sorozatot kevertek volna össze.

Most jön a de. Ez pedig nem csak Idris Elba személye, aki ugye maga is tolja a DJ mesterséget, szóval ha nem lett volna ott a neve minden rész végén a Created By résznél, akkor is egyértelmű lenne, hogy szívügye volt a dolog, abszolút odaadással keltette életre a karaktert.

A legfőbb pozitívum mindenképp az, hogy a borzasztó gyerekszereplők (mert random egy fiút is belekevertek a történetbe, hiszen nem tudnak írni,) ellenére is akadtak tényleg feelgood pillanatok az évad során. Persze nem lesz klasszikus a Turn Up Charlie, valahogy mégis lecsúszott ez a 6/10, mosolyogtam párszor.

Amit még ki akartam emelni: itt a 90-es évekbeli nosztalgia ideje? Ugye a mozikban a Captain Marvel elkezdte, ebben a sorozatban meg konkrétan Café del Mar szólt az egyik bulin. És az egész soundtrack-ből sütött az évtized hangulata, még ha modernre is volt hangszerelve pár dal.

American Gods: kezdett a 2. évad

2019. 03. 15. 19:10 - Írta: Qedrák

9 comments | kategória: kritika

Nehéz lenne olyan sorozatot találni a mai felhozatalból, amelyet ilyen nagy felhajtás övezett, és amelynek egyúttal ennyi nehézséggel kellett szembenéznie. Showrunnerök jöttek-mentek, és színészek is, hiszen például Gillian Andresont sem fogjuk már látni ebben a szezonban. Mindenféle megpróbáltatás ellenére a második évad megszületett, és a történet folytatódott.

Manapság egyáltalán nem számít rendkívülinek, hogy egy-egy sorozat két évadja között két esztendő teljen el. A nagyobb produkciók esetén általában ezt a gyártási szempontok indokolják, ám van egy nehezen figyelmen kívül hagyható szempont, még pedig a nézők feledékenysége. A mai sorozatos kínálatban szinte képtelenség olyan erős tartalmat biztosítani, amely lehetővé teszi azt, hogy még két év múlva is emlékezzünk a fordulataira.

Azt hiszem, ennek tudható be, hogy az American Gods új évadának első része nem vállalt semmilyen kockázatot és egyetlen komolyabb fordulatot sem. Ellenkezőleg, inkább számba vette azokat a szereplőket, akik eddig megfordultak az első évadban, és az istenek közötti konfliktus pályájára terelte a várható cselekményt. Minden mást pedig a látvánnyal igyekezett megoldani. Ez elsülhet jól is, de most egy kicsit azt a benyomást erősítette bennem, hogy a látványelemekkel csak elfedni akarják a hiányzó történeti összetevőket.

Vélhetően a szereplők és a legfontosabb konfliktus áttekintése érdekében áldozták fel azt a könyvből átemelt korábbi szerkezetet. Ez ugye alapvetően úgy szólt, hogy bemutatta az Újvilág földjére érkezőket, és háttértörténetet kínált a cselekményben felbukkanó isteneknek. Ennek, legalábbis az első részben, nyoma sem maradt. Ha úgy tetszik, akkor hol isteni mivoltukban ragyoghattak, hol pedig visszatértek a társadalom perifériájára, ahol addig tartózkodtak.

A szereplők közül is azok kaptak több játékidőt, akik a visszajelzések alapján népszerűnek bizonyultak a korábbi részekben. Így Mr. Nancy (Orlando Jones) nagyjából annyit szerepelt, mint eddig összesen, bár a megszólalásai kissé fáradtabbra sikerültek a korábbiaknál. De láthattuk Csernabogot és a többieket is.

Ha az első részt amolyan felhozónak szánták, akkor annak kétségtelenül megfelelt, de bevallom, hogy ha a folytatás ezen a színvonalon mozog majd, akkor kissé erőtlen lesz ahhoz, hogy a képernyőhöz ragasszon. Kisebb spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Pilot-mustra: Jerk – 1×01

2019. 03. 15. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

– Did you get a job yet?
– You know it’s hard for me to get a job.
– Baby, as the world’s leading internet expert on cerebral palsy, I can tell you categorically that being a pussy is not a symptom.

Vannak sorozatok, amiket remek ötletnek tartok, kíváncsi vagyok rájuk, aztán pedig komoly csalódásként élem meg a végeredményt. Nem azért, mert rosszul sikerülnének vagy élvezhetetlenek lennének, hanem egyszerűen a korábbi elvárásaimtól maradnak el túlságosan. A hiba ilyenkor részben bennem van, de ettől még nem fogok lejjebb adni az elvárásaimból, én igenis szeretek sokat várni valamitől, és inkább kaszálok ezért öt “csak korrekt” sorozatot, mintsem hogy valami közepesen gyengét nézzek csak azért, mert eleve nem vártam sokkal többet tőle.

Azt hiszem, hogy a folytatást mindenki ki tudja találni. Habár…, most komolyan, mekkora narratív csavar lenne részemről, ha most meg azzal folytatnám, hogy az angol Jerk-től nem vártam semmit, vagy, hogy sokat vártam tőle és abszolút be is jött, nem?

JERK – 1×01 – 4/10

Tim Renkow megvan? Ő egy komikus, standupos (vagy sitdownos – ó, ez így nem PC-poén, de ő lenne az első, aki ezt elsütné magáról), akinek cerebral palsy-ja van (magyarul: cerebrális parézis – amolyan idegrendszeri dolog), mint a Speechless főszereplőjének. És hátrányos helyzetű humoristaként nagyon szívesen poénkodik saját helyzetével, és azzal, ahogy viselkednek vele – ld. ezt a szkeccset, vagy ezt a fellépését.

Szóval a Jerk főhőse Renkow, aki saját magát alakítja, illetve nyilván saját, némiképp eltúlzott énjét. Tim grafikus lenne, és az angol vízum megtartásához munkára van szüksége. Nyilván bármit elvállal, és a sorozat is a próbálkozásairól szól többféle állásban.

We are officially Team Tim. The Tim Team.

Ennyi alapján lehetne a Jerk valami felemelő, erőt adó széria is. Értelemszerűen, aki meglátja őt, az menten ítélkezni kezd, hogy aztán általában rosszul ítéljék meg, hiszen a hősünk elég nagy tahó, ld. a címet. És ezt élvezi is. Bármennyire is deficites és gyenge fizikailag, a lelke mélyén igazi seggfej. Amit ki is mutat, főleg idegenek előtt.

A pilot rögtön be is árazza magát egy vicces jelenettel (amit egyébként már 2016-ban leforgattak szkeccsként, szóval nincs új a nap alatt – a YouTube megőrizte), ami definiálja szociopata antihősét (aki nem zavartatja magát, mezítláb és kvázi pizsamában csapatja, fiókba szarik, megúsz olyan dolgokat, amiket más nem) és a darkos humort.

– You’re so emotionally retarded
– Tim. You know we don’t use that word.
– Sorry. You’re not emotional.

Renkow a Jerk-öt is részben arra hegyezte ki, hogy az emberek, ha találkoznak vele, akkor elég kényelmetlenül érzik magukat (hisz nem tudják, hogy reagáljanak rá, hogy viselkedjenek vele, és legtöbbször ebből leereszkedés lesz, olykor szó szerint is), de ez némiképp lejárt lemez a korábbi darabjaiból, szóval most azért olyanokkal is körbeveszi magát, akik jól ismerik őt és tudják kezelni, ld. Sharon Rooney karaktere. (Aki nem is jól kezeli őt, hanem konkrétan kiszolgáltatja magát vele.)

Én komolyan nem értem azokat a véleményeket, akik egy új Larry David-et vagy Curb Your Enthusiasm-ot látnak a Jerk-ben. Igen, a felszínen valóban megvannak a hasonlóságok, mindkét komikus magát alakítja, illetve saját maga f*szfej énjét, de ennyi, a minőségi különbséget zongorázni lehetne. És ez hatalmas csalódás volt, mert tényleg azt hittem, hogy a Jerk szórakoztató komédia lesz, de a nagyobb elvárásaimat olyannyira alulmúlta a minősége, hogy ha még közepes is lett valójában, akkor is csak alacsonyabban tudnám értékelni.

Luft.

Lethal Weapon: vége a 3. évadnak

2019. 03. 14. 21:30 - Írta: human

12 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Az a helyzet, hogy ha sorozatkészítő lennék Hollywoodban, akkor már most dolgoznék a Cole-spinoffon Seann William Scott főszereplésével. Már ha Damon Wayans tényleg ki akar szállni, bár legutóbb a TCA során hallottunk a sorozat hátteréről, és a showrunner szerint már nincs gond vele, szóval lehet meggondolta magát.

A lényeg az lenne, hogy a Lethal Weapon sorozat a lecserélt karakter és az egyik főszereplő színész távozása után… is csak maximum közepes. Azt hittétek, éltetés jön? Nem. Viszont az mindenképp illik rá, hogy remek “háttértévé” volt ez az évad. Mármint néztem, nem mást csináltam közben, de olyan leengedős, gondolatelkalandozós időkben, amikre tökéletes.

Bár ilyesmire elég sok országos sorozat jó lenne, hiszen a legtöbben sok az ismétlés és a szájbarágás, de egyrészt itt akcióztak is, plusz a már említett Seann William Scott tök szórakoztató volt. A problémám nem is az esetek kapcsán kerülne elő, hanem a mélyebbnek szánt tölteléknél: Murtaugh magánélete, családja valami iszonyat unalmas. Bármikor amikor a felesége szála került elő, akkor huss, kikapcsolt az agyam.

Amúgy érdekes a kérdés, hogy miért elnézőbb az ember egy-egy sorozattal, de mindenképp oda vezethető vissza, hogy mit vállalnak a készítői. Nem csak az, hogy mennyire veszik komolyan magukat, hanem, hogy mi tűnik természetesnek a sorozat világában. Szóval egy The Shieldben kicsit nevetséges lenne, hogy mennyire kicsi Los Angeles (a random éjszakai kalandos, vagy az ügyésznő anyjás rész, úristen!), de itt valahogy illett a komolytalanságba.

És az előbbi, a kitűzött célos dolog a kidolgozásra is stimmelnek. Sokszor voltak gagyik az akciók, de volt bennük fantázia, és összességében valahogy mégis elmentek. Konkrétan a határon átcsempészős, meg a követséges részekbe kötnék bele ilyen szempontból, azok még így is neccesek voltak. De a többi korrekt lett.

Érdekes, hogy míg a rajongók egy része lelépett miatta, addig engem pont Riggs távozása csábított ide – mások is így lehettek, mert a nézettség nem nagyon változott. Talán azért, mert így már tényleg könnyebb volt elvonatkoztatni a filmektől. És lehet pont, hogy emiatt éreztem neccesnek mindent, ami Murtaugh családjához kötődött.

Basszus, bízzanak már valami akciósorozatot magában Scottra! Na!

Survivor – 38×04: Survivor Diet

2019. 03. 14. 20:00 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,reality

Na, ezt nevezem, ilyen részeket akarok mindig. Egyetlen szegmens kivételével a 38×04 végig lekötött, bár való igaz, hogy még mindig elég random és gőzöm sincs, hogy kitől lehet várni komolyabb stratégiai komponenssel rendelkező játékot.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

AP Bio: kezdett a 2. évad

2019. 03. 14. 18:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Á, visszatért az egyetlen kék/narancssárga országos komédia! Aki gyorstalpalóra vágynak az NBC tahó, nemtörődöm és lusta tanáros sorozata kapcsán, annak a pilotkritika és/vagy az évados véleményem javasolta az első szezonból, mivel most inkább a “beavatottakhoz” fogok szólni, nem alapozok sokat.

Az a helyzet, hogy az AP Bio kezdése nem sokat újat hozott, bár nyilván érvényes erre a sorozatra is az “ami bevált, azon ne változtass!“-mottó, a gond csak az, hogy azon sem változtattak, ami nem vált be. Mármint nekem. Szóval csak arra célzok, hogy engem nem kérdeztek meg a folytatás irányáról, ami mégiscsak hallatlan!

De félre a viccel – mintha ez lett volna az évadnyitó jelmondata is a fő szálon (mert ugye muszáj volt egy 20 perces, hosszú szünet utáni visszatérésnél is A-, B- és C-szállal operálni). Míg Patton Oswalt szokás szerint vitte a prímet (most az asszisztensével volt hibátlan minden másodperce), és a továbbra is ballaszt tanárnők sztorija is (kivételesen) elviselhető volt, addig pont Jack Griffin és szánalmas bosszúállást törekvései vallottak kudarcot az osztállyal.

Mármint nyilván valamilyen szinten viccesek voltak főleg, amikor meglepőt húztak (mint a teljesen random majonézzel), a diákok továbbra is jópofák (és kaptunk valaki “újat” is! – miközben, ha jól láttam, két hátsó soros nem tért vissza (nem baj), meg a vörös hajú srác sem – mivel nem állandók, később még jöhetnek), de pont a fő szálon nem kaptam meg azt a pluszt, amit vártam volna.

Egy dolog, hogy Glenn Howerton elég furán nézett ki, és némelyik visszatérő manírját is jól eső volt látni, azonban az összkép valahogy fáradt volt.

Azért persze még maradok (egy ideig még biztos), hátha a kicsinyes és tapló antihős tanár az idei szezonra kap valami új sztorit, ahol újabb (árny)oldalait csillogtathatja meg.

Previous Posts