login |

Posts filed under 'kritika'

Origin: az 1. évad

2019. 01. 22. 21:30 - Írta: Desmond Wallace

8 comments | kategória: kritika

Izgalmasan indult ez az utazás a YouTube Premium sorozatában, de a folytatás már nem tudott annyi érdekességgel szolgálni, hogy elnéző legyek a rengeteg klisés megoldással.

Alapvetően nem volt nagy probléma ezzel a sci-fi horrorral, csak éppen semmi olyat nem kínált, amit ne látott volna az ember máshol. Sablonokból építkező tisztességes iparosmunka, de semmi több. Persze néha ez is elég, főleg, ha az ember rajongója a műfajnak.

Az első részben megismerhettük az Origin űrhajó maroknyi utazóját, akiknek a folytatásban szembe kellett nézniük egy rejtőzködő idegen életformával. Sajnos a horror leginkább olcsó ijesztgetéssel volt jelen ebben az évadban, s bár a karakterekben volt lehetőség, de a visszaemlékezéses karakterépítés nem mindenkinél működött.

Igazából két főszereplője volt ennek a sorozatnak: Shun és Lana. Persze a többiek se voltak jelentéktelen figurák, nekik is megvolt a saját drámájuk, de a két központi szereplő egyértelműen ők voltak.

Az évad végére jött egy kis cliffhanger is, és annak ellenére kíváncsi lennék a folytatásra, hogy az összkép nem volt jobb 6/10-nél. Minőségi szempontból hullámzó volt ez az utazás, de így sem bántam meg, hogy jegyet váltottam erre az űrhajóra. A Bővebben mögött még folytatom pár spoilerrel. Tovább…

I’m Sorry: kezdett a 2. évad

2019. 01. 22. 19:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika

Mivel a truTv már tavaly(előtt) is remek komédia sorozatáról sok újat nem nagyon lehet írni, ezért elsőként azt a tényt emelném ki, hogy ritkán látni az executive producerek között két 800-pound gorilla-t, ahogy az amerikai zsargon mondja, vagyis olyan produkciós cégeket, akik egyszerre erősek és a nézők is felkaphatják a fejüket a nevükre. Az I’m Sorry-ban pedig nem csak az Adam McKay-Will Ferrell-duó van benne, hanem a Samberg/Taccone/Schaffer-trió is, alias Lonely Island.

Ha ekkora nagyágyúk állnak mögötte, akkor kell, hogy legyen benne potenciál, nem? Nyilván a sorozatot nem ők írják, hanem egy írószoba, mely élén a főszereplő/készítő Andrea Savage áll. Az a Savage, aki totál észrevétlenül mentette át a 2. évadra a stílust, meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle szezonváltás lett volna, vagy épp egy év eltelt volna a részek megírása között.

Az I’m Sorry történetéről nem sokat lehet írni, egy 3 fős családról szól (férj, feleség, kisgyerek) főleg a sorozatíróként dolgozó anya szemszögéből – ez az a koncepció, amire senki nem fogja azt mondani, hogy látnia kell a sorozatot, és mivel ennyi széria van, jó eséllyel bepróbálást sem kap sokaktól, hogy kiderülhessen, bejövős-e a stílusa és/vagy a tartalma.

Nekem például mindkettő csont nélkül bejön. A tartalma azért, mert mind a párkapcsolati témák, mind a kisgyerekkel kapcsolatosak olyanok, amikben lehet tapasztalatom, akár felnőtt barátságok, akár a gyerek révén más szülőkkel való érintkezések kapcsán. Azonban a sorozatot nem ezek, az egyébként igen változatos, és tuti, hogy való életbeli eseteken alapuló problémák és esetek adják el.

Az I’m Sorry erőssége az írás és a hangnem. A sorozat nagyon dialógközpontú, a főhős nem agyal, hanem kimondja azt, amit gondol, még akkor is, ha azt másodpercekkel később legszívesebben visszanyelné (máris adva a némiképp kínos humorra való potenciál), ez pedig arra kényszeríti a nézőt, hogy tartsa a tempót, és így lesznek olykor iszonyatosan banális dolgokról való párbeszédek is nagyon élvezetesek.

A témák persze gyakran eleve nem érdektelenek, simán bemerészkedik az I’m Sorry a tabuk közé is szemezgetni, és persze az aktualitások is terítéken vannak. Az pedig, hogy nő a készítő és a főszereplő, természetesen a női szemszöget is magával vonja, amit piszok jól és sokszor önironikusan kezel a sorozat, az író Savage nem fél bizonyos témákat abszolút túltolva kibeszélni a karaktere segítségével, hogy aztán sajátmagát rántsa helyre egy sallerrel. Ez az egyik legjobban működő aspektus ebben a komédiában.

Lehet, hogy magától értetődőnek kellett volna vennem, de csak most vettem észre, a 2. évados előzetes kirakásakor, hogy a YouTube-on szokatlanul sok a negatív komment a kontextus nélküli részletek kapcsán a főhős karaktere miatt. Pedig ez tényleg magától értetődik, amikor valaki visszafogottság nélkül humorizál vagy véleményez témákat, a szabadszájú humor még mindig sokakat zavarba hoz, vagy esetleg felháborít.

A kezdés hozta azt a nagyon jó és élvezetes szintet, amit a korábbi epizódok. Direkt nem is írtam a történetről, mert tényleg mellékes (egyébként Amy (elő)iskolakezdése van a középpontban, valamint a főhős merengése azon, hogy prostiként mennyire taksálnák őt), az I’m Sorry tényleg olyan sorozat, ami közben tuti, hogy nem merengek el technikai dolgokon, meg azon, hogy vannak-e benne A- és B-szálak. Egyszerűen csak hagyom, hogy átáramoljon rajtam a lendülete.

Pilot-mustra: Schooled – 1×01 (+ 1×02)

2019. 01. 22. 18:20 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Nem akarom elhinni, hogy immúnissá váltam az országos szitkomokra, de kezdem azt hinni, hogy jobban járok, ha az olvasót automatikusan a kommentek közé irányítom, hátha ott talál nem savanyújóskázó véleményt. Nem mintha a The Goldbergs spinoffja kapcsán akkora reményeim lettek volna, hiszen az eredeti sem kapott el, de gondoltam az eredetit kedvelő véleményét kiegészítheti (vagy visszhangozhatja – még nem olvastam human-ét) egy kvázi újoncé is.

SCHOOLED – 1×01 – 3,5/10
SCHOOLED – 1×02 – 6/10

A 80-as évekből a 90-es évekbe kerülünk át pár régi ismerőssel, kiderül, hogy Barry korábbi barátnője, Lainey mi mindennel próbálkozott iskola után, hogy aztán visszakerüljön a sulijába – mint tanár, így teremtve meg egy érzelmes, tanító jellegű, rész végi tanulságokra ráhúzott munkahelyi komédia alapjait.

A Schooled-ot szerintem csak és kizárólag az ismert karakterek és a nosztalgiafaktor adhatnák el, ugyanis a humor eléggé visszafogott, maximum mosolygós, a sztori pedig sajnos rém lerágott csont, legyen szó akár a kezdő tanár helykereséséről, a diákokra való hatásáról vagy a tesitanár motivációs problémáiról. Ezek mindegyike totál felejtős.

Marad a nosztalgia, ami…, hát, a The Goldbergs szintjét meg sem tudja közelíteni, mindössze a grunge zenei műfaj, Michael Jordan és a tesitanár szűk rövidnadrágja kapott több említést, vizuálisan szinte sem pluszt nem kaptunk.

És maradtak még a karakterek, akik közül csak The Goldbergs-esek vannak (a negyedik, valóban újonc csak a folytatásban jön meg Brett Dier személyében), akik a régi nézők számára ismerősek és kedveltek lehetnek, engem viszont közel sem fűzött hozzájuk sok minden. Így az igazgató javarészt közömbös volt, Coach Mellor szokás szerint olykor zseniális (kár, hogy nagyobb mennyiségben elszürkül), Lainey pedig….

Na igen, ő számomra már alapból kinyírta a spinoffot. Tudom, hogy a Michalka-nővérek közül inkább Aly volt korábban megosztó már a Hellcats-ben is, de nálam AJ mindenből kilóg, mintha nem lenne a képernyőre való, kvázi fizikai fájdalmat okoz a vergődését nézni, és tudom, hogy egy percig nem fogok szimpatizálni vele, ami azért nem ártana egy heti nézős sorozat esetében.

A Schooled-ot képes lettem volna sokkal jobban lehúzni, de mégsem volt hozzá szívem, mert a végére bedobtak egy olyan “csavart” (spoileresen itt a kép és ez is), ami mondhatni mindent más színben tüntetett fel (komolyan mondom, a semleges vagy negatív véleményem ellenére is majdnem pozitív végkicsengést kreálva), és ekkor értettem meg, hogy miért működik sokaknál a The Goldbergs és ez a sorozat. (A poén az, hogy másoknál az egész hatástalan lesz.)

Hiába voltam ugyanis jelen a 80-as vagy 90-es években, hiába mosolygok vagy bólogatok rá a The Goldbergs-ben régről ismert utalásokra, tárgyakra, jelenségekre, azok inkább csak leltározós jelleggel csapódtak le nálam, amik jópofák voltak, de nem érintettek meg. Erre most meg itt állok az utolsó másodpercek láttán, mint egy balfácán, és érzelgősködök egy fiktív sztori olyan valós vonatkozása miatt, amiben nem vagyok érintett, és nem is a fiatalkori énem miatt talált be, hanem valami miatt, aminek csak pár éve vagyok ismerője.

De basszus, ha valakinél valóban minden részben elérik ezt az érzelmi pluszt, akkor mostantól kezdve egy percig sem fogom kétségbe vonni azt, hogy a The Goldbergs (vagy a Schooled) megérdemelten arat sikert.

UPDATE: Megnéztem a She’s All That-es tematikára felhúzott második epizódot, és meg kell mondanom, hogy kifejezetten bejött. Jó volt az új fő karakter (valamint bemutatták jó pár kiemelt mellékszereplő tanárt), jó volt a mellékszál, jó volt, hogy keveset foglalkoztak a diákokkal (és akkor sem ők voltak a középpontban). Igen, a főhős továbbra is totálisan felejtős, miatta nem hiszem, hogy maradok, de azért egy 3. rész így meglesz.

True Detective – 3×03: The Big Never

2019. 01. 22. 14:50 - Írta: human

18 comments | kategória: antológia,kritika

Bele kell rázódni? Az évad premierje nem annyira kapott el, és még most sem érzem a True Detective-es hangulatot, de a 3. rész konkrétan jobban tetszett, mint a kezdő kettő.

Nehéz megfogalmaznom, hogy ez miért tetszett jobban. Talán mert a főbb szálak kezdenek nem csak erőltetett összeérést mutatni? Mondjuk most a héten pont a 80-as évekbeli történések lettek kevésbé érdekesek. És még mindig mértaninak hat néha az információ adagolása.

Ellenben továbbra sem érzem, hogy ebben a sztoriban van ennyi puskapor. Nem az a gondom, hogy lassú lenne a szezon (vagyis csak részben az), inkább csak valahogy kevésnek tűnik, amit 3 rész alatt mutattak. Gondoljuk át, mit tudtunk meg eddig, 3 óra alatt – mert ugye 42 percnél maradni az luxus 2019-ben is.

Amúgy az rendben van, hogy Stephen Dorff tűnt a jobbnak a premierben, de ez nem tartott sokáig, hiszen mostanra már Mahershala Ali is villantott párat. Konkrétan az öregkoros történéseknek erősebb súlyt adott, és az ott látottak háttere a tippjeim szerint a 90-es években fogja felütni a fejét, amit majd az akkori történéséket is megbolygatja.

Ez érdekes kérdés nézői szempontból: mennyire számít nekünk, hogy megbízhatatlan mesélőn keresztül tudunk meg mindent az esetről? Hiszen Wayne Hays van a középpontban, és tudjuk, hogy az emlékei nem túl tiszták. Van akit zavar, hogy félre is vezethetnek minket?

Azért pontozásilag még mindig nem szállnék el, de a premier felfelé kerekített 7/10 után itt már legyen mondjuk lefelé kerekítetten annyi. Heti posztokra egyelőre nem érzek inspirációt, de majd meglátjuk. Addig is van ugye a fő kibeszélő.

ui: próbáljátok ki a párotokkal az “elmondtam, amit akartam, vita lezárva!”-szófordulatot, tuti siker lesz.

Sally4Ever: vége az 1. évadnak

2019. 01. 21. 21:45 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Daddy done poo poo.

Azért jól ráéreztem a dolgokra a pilotkritikánál, amikor úgy kezdtem, hogy “Ez meg mi a WTF volt, amit most láttam?”. Mert a kérdés a Sky Atlantic és az HBO éjfekete komédiájának a végére is tökéletesen érvényes. Nem feltétlenül erényként mondom, de a Sally4Ever-höz hasonló sorozat nem nagyon van, aki pedig azt gondolná, hogy már látott mindent a tévében, az azonnal gondolja újra.

Nem fogom az egekbe magasztalni a legutóbb a(z angol) Camping-gel villantó Julia Davis sorozatát, mert bármennyire is egyedi hangvételű volt, számomra azért erősen hullámzott. Ráadásul csak akkor lenne merszem isteníteni, ha mindenféle utánaolvasás nélkül tudnám, hogy mi is volt igazából a célja a Sally4Ever-rel.

A pilot kapcsán már írtam a sztoriról, alapvetően egy párkapcsolatról szól a sorozat, amiben egy szabadelvű (s mint később kiderül, kóros hazudozó és kvázi szociopatának tűnő) nő ráakaszkodik egy nagyon szürke középkorú társára, aki megrészegülve az új tapasztalatoktól, még a pasiját is kidobja miatta. Hogy aztán ezerszer is megbánja a dolgot, ugyanis a duó együttélése úgy alakul, ahogy arra rémálmaiban sem gondolta volna.

Őszintén meglepett, hogy a Sally4Ever a hét epizód alatt egy hosszabb időszakot fed le és bemutatja ennek a nem túl egészséges párkapcsolatnak egyes szakaszait, s teszi mindezt kendőzetlenség nélkül, kvázi azt ábrázolva, hogy miféle terrort kényszerül elviselni Sally társa, Emma miatt. A kérdés, hogy mindezt miért akarják megmutatni nekünk?

Egy kórképet akartak nyújtani bizonyos igen beteg emberekről, szembesítve minket a viselkedésükkel, és hogy mit él át a környezetük? Valamiféle áthallással kívántak szolgálni a Sally által elszenvedett abúzus kapcsán? Vagy szimplán csak pár ötletre felhúztak egy nonstop provokációt és polgárpukkasztást? Bőven lesznek, akik az utóbbira fognak bökni (talán értetlenkedve és sokkfaktort emlegetve), de én hiszem, hogy megvolt a kellő alkotói szándék.

Ahogy írtam korábban, a sorozat, akárcsak a Camping, tele van szörnyű emberekkel (azért akad egy-két normális is), de szerencsére mindben akad annyi komikus él, hogy ne legyen elviselhetetlen az élmény. Vagy inkább idézőjelesen, az “élmény”, mert a Sally4Ever olykor igencsak nehezen nézhető, olykor a lelki, érzelmi dolgok, máskor pedig a nem túl gusztusos látvány miatt. És persze az a brutálisan és fájóan vicces cringe komédia, ami miatt az ember legszívesebben elfordítaná a fejét, mindvégig jelen van.

De tényleg, az ember legszívesebben lezuhanyozna egy Sally4Ever-epizód után, annyira tele van kényelmetlen és kellemetlen momentumokkal – amik olykor hihetetlen viccesek képesek lenni. A gond csak az, hogy a fő poénra épülő jelenetek elég hosszúak, ami remek, ha valakinek bejön az aktuális szituáció iróniája vagy humora, viszont ha az adott poénnal nem találnak be, akkor elég nagy szenvedés végigülni a dolgokat.

Valahol felüdülés is volt, hogy Sally és Emma kapcsolata mellett a munkahelyi szálat is építgették (ahol voltak olyanok, akiket dettó nem kellett félteni, ha creepy és beteges viselkedésről van szó), és szinte kivétel nélkül kifuttatták a mellékkarakterek sztoriját is valahova. Azon mellékkarakterekét, akik élén szerencsétlen David állt, akinél nem tudom, hogy láttam-e szánalmasabb figurát, és csak remélni merem, hogy nem valaki valóságosról mintázták.

Nem lesz a kedvenc sorozatom a Sally4Ever, de elég emlékezetesre sikerült, és mindenképp ajánlanám azoknak, akik valami különlegesre szomjaznak, már persze, ha van hozzá gyomruk lelkileg és fizikailag. Jó eséllyel persze a többségnek nem fog bejönni, de lesznek nagy imádói, olyanok, akik csupán az előzetes láttán ezt nem is gondolnák. Mindenesetre ha folytatódik, akkor biztosan ott leszek a kezdésénél.

Shameless: folytatódott a 9. évad

2019. 01. 21. 18:50 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: kritika

Alig posztoltuk a félévadzárós írásunkat, már vissza is tért a Gallagher család a Showtime-ra, hogy tovább szégyentelenkedjen.

Kár, hogy miképp az rutinná vált, gyengébb premierrel jöttek, mint amilyennel az előző adagot zárták. Persze a mostani sem volt igazán rossz rész, de semmi olyan nem került bele, ami miatt évekkel később is emlékezni fogok rá. A tovább mögött spoileresen írok a 9×08-ról. Tovább…

Pilot-mustra: Deadly Class – 1×01

2019. 01. 21. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A moziban valahogy nem lettek annyira sikeresek az edgy-re (van erre jó magyar szó?) hangszerelt képregény-adaptációk, és most a tévés színtéren is elindultak. És milyen jól tették! Elég csak tavalyról a zseniális Happy!-re gondolni, ami mára már alapvetés lett, vagy az überjó The End of The F***ing World-re, esetleg a számomra az év meglepetését hozó, szuperhősös Titans-re. És most itt van a Deadly Class is.

A Rick Remender Orgyilkos osztály címen nemsokára itthon is megjelenő, elég jól fogadott képregényére épülő, 80-as években játszódó, erősen korhatárosra hangszerelt sorozat a Syfy-on mutatkozott be a napokban, bár a pilot már jó ideje felkerült a netre (nálunk az HBO GO-ra). human már véleményezte végeredményt igen csalódottan, gondoltam, én is megteszem, hiszen a csalódás nálam abszolút pozitív volt – és mint az összes kommentelőnél, nálam is nyolcast érdemel a start.

DEADLY CLASS – 1×01 – 8/10

Nesze neked felnövés történet! Meg középiskolai dráma! Itt egy olyan tizenéves srác éretté válása van a középpontban, aki minden jel szerint felgyújtott egy árvaházat és így megölt jó pár embert, márpedig ez a hidegvérű tett felkelti egy titkos, bérgyilkosokat képző intézet figyelmét, mely rögtön növendékei közé is fogadja őt, hogy olyan tantárgyakból érettségizzen (már, ha iskolatársai nem nyírják ki addig), mint pisztolykezelés, méregkeverés vagy kivégzés, természetesen gyakorlati házi feladatok kíséretében.

Valahogy így kell klasszikus toposzokhoz (klisékhez) nyúlni, hogy aztán kiforgassák vagy felfrissítsék őket. A Deadly Class-ban tényleg az az izgalmas, hogy a felszínen hozza a régi, középiskolás filmekben megszokottakat (és azok hangulatát), azonban a (valljuk meg, elég abszurd) körülményeknek köszönhetően az intenzitást igencsak feltekerik, máris más kicsengést teremtve az unásig ismert szálaknak.

Azok után, hogy a The End of The F***ing World bejött, a Deadly Class pinkes erőszakos nihlizmusa is simán örömujjongást váltott ki belőlem, marhára elkapták a képregény hangulatát (vagy egyfajta hangulatot, ami működik).

A Deadly Class-nak sikerült azt elérnie nálam, hogy annak ellenére, hogy gyilkosok a főszereplői, nem volt olyan kiemelt karakter, akit valamiért utáltam volna. Nem használtak sok ecsetvonást, mégis korrektül megrajzolták őket, jók voltak a karakterdinamikák, a kiemelt kapcsolatok pedig már most érdekesnek tűnnek, még akkor is, ha van olyan is, amit sima szerelmi háromszöggé lehet egyszerűsíteni.

Egyelőre a színészekkel sem volt gond. Amellett, hogy a tavaly sztárstátuszba lépő Lana Condor is szerepel a sorozatban (ráadásul az egyik legtöbb potenciállal bíró karaktert kapta), természetesen a nagy veteránnak számító Benedict Wong az, aki megadja a Deadly Class nyitó jelenetében a kezdő hangnemet, és később sem adja alább, marha jó a jelenléte mindvégig az iskola vezetőjeként.

Egy bekezdés erejéig muszáj kitérnem a sorozat zenéjére. Igen, tudom, hogy minden 80-as években játszódó sorozatot élvezetesebbé lehet tenni pár klasszikus számmal, és hirtelen azt fogjuk érezni, hogy mekkora a hangulata a sorozatnak, de a Deadly Class esetében a zenék tényleg iszonyatosan betaláltak. Persze ehhez az is kellett, hogy a Depeche Mode, a The Cure és a Sisters of Mercy mellé legyen képük betolni a New Order-féle Elegia-t, amiről azt hittem, hogy már senki nem fogja alkalmazni, miután a Stranger Things ellőtte egy elég erős jelenetben.

Nem akarom szaporítani a szót, nagyon bejött a kezdés, piszok élvezetes lett. Tudom magamról, hogy esendő vagyok, hogy sokszor nagyon betalálnak ezek a pozőr, menőző stílust erőltető sorozatok, amiben coolak az arcok (rágó/fogpiszkáló a szájba, tetkó a testen, megvetés a tekintetben), a snittek (ez az a sorozat, amiben még azt is kiírják a képernyőre rózsaszínnel, hogy EBÉD, pedig ha valamit, akkor ezt nem nagyon kellett magyarázni), a kameraállások, a montázsok alá tuti zenéket pakolnak, csak remélni tudom, hogy mindez nem csak egy pilot erejéig fog kitartani.

Arra persze kíváncsi leszek, hogy merre indul el a történet, hogy mennyire lép ki a suli falai közül, vagy mennyire foglalkozik majd a tanulmányokkal, illetve jellegét tekintve mennyire lesz epizodikus. A karakterek kapcsán már megindítottak szálakat, adja magát az is, hogy mindenki múltját megismerjük, valamint a főhős kapcsán is van némi rejtély jelen, szóval lehetőségeknek nem vagyunk híján, de ha kipukkad a heti felosztásban, akkor nagyon szomorú leszek.

ui: képregényes alap ide vagy oda, az animációt akár most azonnal el is feledhetnék. Már, ha kérhetek ilyet.

Ray Donovan: vége a 6. évadnak – írta fregattfőhadnagy

2019. 01. 20. 21:20 - Írta: vendegblogger

14 comments | kategória: kritika

Bevallom, hogy ezúttal nem hetiben néztem, hanem a jók sikerült évadkezdés után inkább ledaráltam a 6. évadot, és szerintem ezzel nagyon jól jártam. A helyszínváltásnak köszönhetően, azzal, hogy a Donovan család New Yorkba tette át székhelyét, és az előző évad körülményei miatt borúsan, lassan indult a cselekmény, ami nekem bejött, de szokás szerint egyre jobban bedurvult a sorozat.

A visszajelzésekből és a kibeszélős kommentekből, valamint abból, hogy a részek egyre gyakrabban tűntek fel a legjobb heti epizódok nevezettjei között látni lehetett, hogy az évad záró harmada a hazai junkie-knak is sokkal jobban bejött. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Pilot-mustra: The Passage – 1×01

2019. 01. 20. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

My name’s Amy Bellafonte. This is how the world ends.

human a pilotkritikájában high concept sorozatként illette a FOX preapokaliptikus, “vámpíros” fantasy-jét, és jó eséllyel az is lesz, de én egyelőre nem látok benne ilyesmit, inkább az ugyancsak high concept képzelt, Believe jutott eszembe arról, hogy a széria motorját látszólag az jelenti, hogy egy férfi menekül egy kislánnyal az őket üldözők elől. Csak ennyi lenne a The Passage?

THE PASSAGE – 1×01 – 6/10

Mint tudjuk, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, s ennek megfelelően a sorozatban a világvégét is két olyan ember indítja be, akik épp hogy jobbá akarták tenni a világot. Ők akadnak rá egy 200 éves lényre Dél-Amerikába, hogy aztán a segítségével megpróbáljanak egy olyan gyógyszert kifejleszteni, mely hatásos a világ összes fertőzése ellen. Azonban mindehhez embereken kell kísérleteket végezniük. És a kísérletek eleinte SZÖRNYű következményekkel járnak, ehhe…

Azonban egy aktuális esemény miatt kénytelenek az orvosok felgyorsítani a kutatást, és egy erőltetett magyarázatnak köszönhetően 12. kísérleti alanynak egy gyereket szemelnek ki a veszíteni nem sokat veszítő halálraítéltek után. Az elárvult (értsd: senkinek nem hiányzó) Amy-re két ügynököt küldenek, azonban a könnyűnek induló elkapásból idővel az üldözők elöli menekülés lesz, miközben mi azon agyalunk, hogy mi a francért nem keresnek maguknak egy másik gyereket helyette?

Arra nem akarok sok szót szánni, hogy könyvadaptációról van szó, de abban biztos vagyok, hogy az írott eredeti komplexitását szépen kivágták a kukába és lecsupaszították kezdésre a fő koncepciót. Nagy kérdés, hogy a folytatásra folyamatosan felépítik-e azt, hogy közelebb kerüljünk a sorozatos, de talán még filmes narratíva révén sokak szerint nem igazán adaptálható forrásműhöz, vagy ennyi volt a kapcsolódási pont, és teljesen sutba vágják Justin Cronin regényeit?

A The Passage az egyszerűsítés ellenére is elvérezhet ott, hogy nem nagyon lehet elmondani, hogy miről is szól. Mert vannak benne vámpírok, de nem vámpíros a sorozat, a menekülés pedig spoileres lenne és egy kicsit elkedvetlenítő. Eleve nem lehet megfogni, hogy most mi a tét. Egy járvány Kínában? Ez így egyelőre elég absztrakt. Mint ahogy az is, hogy nincs a sorozatban “főgonosz”. Ez persze nem baj, de sosem árt, itt viszont a szereplőket a jótevés vagy a túlélés mozgatja, csak az igénybe venni kívánt eszközeik nem túl helyénvalóak.

A The Passage kapcsán eszembe jutott a Titans kezdése, amit nemrég láttam, és abban nagyon jól oldották meg, hogy fokozatosan építették fel a kiemelt karaktereket, illetve azok történetszálait – az első részben alig volt kiemelt szereplő. Itt viszont már a pilotba belezsúfoltak egy halom dolgot, mert jelezniük kell, hogy mi mindennel fognak foglalkozni. (És persze a narrációba azt is belengették, hogy a világnak annyi lesz, hiszen ha a látottak nem teszik kíváncsivá a nézőt, akkor kell egy B-terv.)

A gond csak mindezzel az, hogy így bármennyire is erős a két főszereplő közös szála, minden más csak az időt veszi el attól, és (egyelőre) nem képvisel akkora súlyt, vagy nem olyan érdekes, hogy lekössön minket. Kaptunk itt orvosokat, halálraítéltet, néhány kiemelt vámpírt, főnökembert, tudóst, feleséget, némelyiknek egy, másoknak két-három jelenetben belengetve a sztoriját, és már előre félek attól, hogy nekik muszájból fognak szálakat kitalálni, hogy azokkal igazolják a létezésüket addig, míg el nem jutunk addig, hogy a főszálban komolyabb szerepet kapjanak.

Egyelőre a sorozat kampójának tartott szörnyek sem különösebben mozgattak meg, hogy érdekeljen a mitológiájuk, vagy az egyedeik, de hiszem, hogy ezen a vonalon azért érdekesebb dolgokat a jövő, csak időbe fog telni, míg kifejtenek mindent.

Maga a pilot, az a 40 perc teljesen rendben volt. Nem emelkedett ki semmivel hasonszőrű, vizezett társai közül, de a két szimpatikus főszereplő (mennyit tud javítani egy nem annyira hisztis/durcás gyerek az összképen!) elég jól eladta. De ezúttal valóban érvényes az, hogy nagyon sok minden fog múlni a folytatáson, hogy ezt követően milyen irányt vesznek fel.

I didn’t used to believe in monsters, but I do now. I saw them change everything.

Uspjeh / Success / Siker: az 1. évad

2019. 01. 19. 15:20 - Írta: winnie

7 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Emberek nélkül minden szebb.

Az HBO Europe igencsak aktív volt a tavalyi év vége felé, hiszen amellett, hogy az Aranyélet a 3. évadjával jelentkezett, a románok bemutatták a Hackerville-t (nemsokára jön az évadkritika), a lengyelek az Elvakít a fényt (kritika hamarosan), és megérkezett ez a horvát sorozat is, amely a Siker magyar címet viseli.

Bevallom, a sorozat felütése, valamint az alapkoncepciója engem azonnal megnyert, így annyira nem csodálom, hogy a 6 részes első szezon is kifejezetten bejött, kellemes néznivalónak bizonyult. A stílusa mindenképp kuriózum lesz az amerikai szériákhoz szokott szemeknek, de abban nem vagyok biztos, hogy elegendőnek fog bizonyulni a junkie-k között a közönségsikerhez. Az viszont biztos, hogy az HBO GO-n, hetek óta a legnézettebbek között van, szóval az átlagnézőnek bejött.

A sorozat egy előadással kezdődik, melynek szónoka közli közönségével, hogy most 6 lépésben (6 részben) bemutatja nekik a sikerhez vezető lépcsőfokokat. És ezzel el is indul a visszaemlékezés, melyről azon nyomban kiderül, hogy négy átlagember összefonódó sorsáról fog szólni, akiknek egyike maga a szónok.

Más kérdés, hogy a mesélőnk (aki csak a keretben, az epizódok felvezetésében monologizál, egyébként nem) saját történetében nem tűnik egy cseppet sem sikeres embernek, inkább egy lakása elvesztésétől rettegő munkanélkülinek – a többiek között ott van egy sikeres építkezési vállalkozó, egy nem túl boldog házasságban élő, hivatalnok anyuka, illetve egy, a részeges apjával élő, devianciára hajlamos, kicsapongó tinicsaj. De akkor hogy fordítja meg az életüket egy tragédia?

Ha azon túllépünk, hogy a viszonylag rövid idő alatt játszódó történet során az egymás mellé sodort (bár tudtukon kívül korábban is egymás mellett élő) idegenek némi kezdeti húzódozás után extrém, már-már valószerűtlenül erős sorsközösséget alakítanak ki egymással, akkor érdekes lesz látni, hogy miképp van kihatással a dolog egész életük folyására – nem csak úgy, hogy veszélybe sodorja őket, hanem annak más aspektusaiban is, például a magánéletükben.

Szokás szerint kiemelhetném, hogy ahhoz, hogy mindez érdekes és élvezetes legyen elég sokat ad a K-EU-s közeg. Az elég profi látvány közepette az akár magyarnak is eladható lakótelepek, falusi életképek, vagy az ismerős maffiózó archetípusok. És bár nem hiszem, hogy mindenkiből olyan hatást vált ki, mint belőlem, az, hogy minden epizód egy horvát nyelvű énekszámmal zárult, az nagy plusz pontot érdemel. Igen, Európa is létezik!

Bár itt annyira nem volt gondom a machinációk egyik tárgya kapcsán, de a bűnügyi sorozatok esetében az egyik vesszőparipám az, hogy “csak ne ingatlan legyen!”, mert annyi érdekesebb disznóság létezik. Emlékszem, anno a Person of Interest első részeiben is ingatlanos volt a heti bűnügy (aminél nem sok érdektelenebb van), de most kifejezetten feltűnő volt, hogy nem csak az Upsjeh-ben, de a Hackerville-ben, sőt, még az Aranyéletben is központi szerepet kapott egy építkezés és annak körülményei. Egy kis változatosságot kérnék, ha lehet!

Ha már Aranyélet, akkor azért jelezném, hogy szemben mondjuk a lengyel Elvakít a fénnyel (Blinded By Light), vagy akár az Aranyélettel, az Uspjeh nem megy át extrém durvulós, erőszakos sorozatba, tehát nem az lesz a fő vonzereje, hogy a végsőkig elmennének benne vagy határokat feszegetnének. Igen, van benne fegyver meg gyilkosság, illetve a pilotban egy elég nyers, erőszakos jelenet, de összességében bőven megmarad közönségbarát darabnak.

Amellett, hogy az Uspjeh fő karakterei elég erősek, meglepett, hogy még a nem túl szimpatikusnak beállítottakat is képes voltam megkedvelni. Azt viszont sajnáltam, hogy bár az egész sorozat magas hőfokra van tekerve, és a szereplők folyamatosan hihetetlen nagy stresszhelyzetben cselekszenek, valahogy nem jön át a tét nagysága.

(Most hirtelen visszakoznék is a karakterekkel kapcsolatban, mert lehet, hogy inkább a színészeket kellett volna említenem. Nem tudom, de alapvetően kettős érzés van benne, ugyanis bár látjuk, hogy reagálnak a szereplők a necces helyzetre, a jellemükről nem sokat tudunk meg, mint ahogy arról sem, hogy ki miért olyan, amilyen, illetve minek köszönhetőek az aktuális életkörülményei. Nem biztos, hogy efféle dolgokkal érdemes lett volna lelassítani a sorozatot, de mindenképp érdemes megjegyezni.)

Mármint, amikor belegondoltam, akkor felfogtam, hogy a börtön fenyegetése elég súlyos dolog, de valahogy a sorozatban bagatellebbnek látszanak a problémáik, nézőként folyton úgy éreztem, hogy kissé túlkomplikálják a dolgokat, és könnyebben kibújhattak volna a csávából, akár a rendőrség segítségével, akár a befolyásosabb szereplőknek való színvallás révén.

Persze egy sorozat azért sorozat, hogy minél drámaibb szituációkat prezentáljon, szóval simán megbocsátottam ezt is az Uspjeh-nek, hiszen összességében lazán magába szippantott és lekötött ennek a négy embernek a sorsa. Arról mondjuk meg voltam győződve, épp ezért kicsit sajnáltam is, hogy ez az alapfelállás nem nagyon ad lehetőséget a sztori megcsavarására, de mégis sikerült egy WTF-momentumot becsempészni a vége felé. Ami, bár egy kicsit azért csalás volt, de nagyon jól működött, és attól a pillanattól kezdve a fenyegetés is kézzelfoghatóbbá vált.

Éppen ezért sajnáltam, hogy az erős felvezetés ellenére pont a finálé pukkadt ki. Ide-odakanyarogtak a karakterek, tartottak a végső pont felé, de mind az addig vezető út (az egyre több véletlennel), mind az a bizonyos pillanat kissé összecsapottnak tűnt, Talán valami 5-6 perec volt hátra az egész részből, és még mindig gőzöm sem volt arról, hogy mit akarnak a Négyek, ami pedig végül a trigger volt, kvázi a csúcspont, teljesen snassz lett. Nem éreztem, hogy bármiféle katarzist kaptunk volna, pedig egy ilyen csávából való kitörés igencsak felszabadító érzés kéne, hogy legyen.

A zárás erőtlensége és esetlegessége ellenére a szezon igen kellemes meglepetést okozott, és biztos vagyok abban, hogy ha lesz 2. évad, akkor ott leszek a kezdésnél. A nagy kérdés persze az, hogy miről fog szólni. Nyilván egy kiskapu nyitva maradt a mostani szezon végén, de nem tudom, hogy az általa kínált lehetőségek hordoznak-e magukban egy erős történetet anélkül, hogy repetitív lenne a megvalósítás.

Star Trek: Discovery: kezdett a 2. évad

2019. 01. 18. 22:01 - Írta: human

31 comments | kategória: kritika

Egy dolog biztos, ebben a premierben a látvánnyal nem spóroltak. Simán ütötte az előző évad kezdését ilyet szempontból. Mondjuk a fő sztorit kisebb lendülettel rúgta be.

Tényleg, nem is írtam összegzést az első szezonról, szóval kontextusnak azért ide helyezném, hogy nekem eléggé bejött. A finálé is. De főleg előtte az, hogy megettem a red herringet, mert a tényleges fordulat olyasmi volt, amit ilyen “tipikus” popcorn sorozattól ritkán szívok be. Ezekkel a pozitív érzésekkel ültem most a premier elé.

És azt kell mondanom, hogy továbbra is tetszik a Discovery. Bár tény, hogy az átívelő szálat lassan alapozzák, viszont ez a mentőakciós “heti küldetés” tök szórakoztató volt. Pár napja próbáltam a nálam nagyobb, vagyis tényleges Trek-rajongó barátomat rávenni egy podcastes beszélgetésre, amibe nem ment bele, viszont tök meglepett, hogy neki tetszik ez a sötétebb hangulat, pedig úgy vettem észre ez a kisebbségnek jön csak be az ősrajongók között.

Teljesen igaz az, hogy el kell fogadni: ez az új Trek. A The Orville a hülyülések mellett inkább a nosztalgia húrjait pengeti, de maga a franchise a mozifilmekkel is oda ment, ahova ez a sorozat. És itt jobban elfér a komorság, a BSG reboot felidézése, mint mondjuk a Stargate Universe-ben.

És ha ilyen szórakoztató a megvalósítás, akkor pedig még inkább maradok majd. Mármint nyilván a JJ Abrams által rendezett első Treket nem tudja megugrani, ott a hangtalan zuhanás valami eszméletlen, de azért ez az aszteroidára szállás (sokaknak persze ez a Dead Space-t idézte) is gyönyörű volt. A pilottal ellentétben most az arányok is stimmeltek.

Amúgy a Star Trek: Discovery egyike azoknak a sorozatoknak, ahol valahogy nem bírom a főszereplőt, és még ennek ellenére is képes vagyok nézni. Gondolom, idén még több régi rajongó fog kiakadni, hiszen jó pár legendás figurát láthatunk majd viszont új megközelítésben.

Viszont némi funt is beígértek az új co-kapitány szájából a néző felé idézve. Amúgy a red shirt poénért csak azért nem kapnak pontot, mert túl szemet szúróan erőltették, az lett volna furcsa, ha mégis ő hal meg.

Future Man: kezdett a 2. évad

2019. 01. 18. 18:40 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika

I give that entrance two stars.

Az egyik legelborultabb, legviccesebb, blabla, tudjátok úgy is, hogy mekkora királyság volt helyenként a Future Man első szezonja – amellett, hogy azért bőven lehetett tapasztalni benne egyenetlenségeket is. De a lényeg, hogy az időutazós komédia alapkoncepciója és merészsége, ahogy minden részbe zsúfoltak valami WTF-pillanatot, kötelezővé tette. Most pedig itt a folytatás.

Vagyis már jó ideje itt van, és tudom, hogy jó páran már a végére is jártak a második szezonnak, de ki tudja, milyen tempóban fogok haladni, szóval míg nem érek el a végére, szerintem egy évadnyitós írás nem árt, hogy spekuláljunk az idei irányról, illetve a gyorsan darálók kibeszélhessék a teljes szezont.

Az az igazság, hogy a premier kapcsán tényleg csak spekulálni lehet, mert ahogy azt a címe is mutatta (Countdown to a Prologue), az egész csak egy prológus volt az évad elé, kaptunk egy kis (illetve elég sok) Josh (vagyis Joosh-t), hogy lássuk, mi a fene van éppen vele, hogy aztán persze végig kétségek között lebegjünk, és talán a rész végére sem derült ki a válasz a kérdésre.

A disztópikus megközelítés nyilván rejt magában potenciált, mert aztán az időutazás révén úgysem annyira fontos az, hogy milyen a jelen (vagy a jövő) állapota.

A prológ jelleg ellenére jó volt látni az ismerős arcokat (persze még jobb lesz majd, ha valójában sor kerül a viszontlátásra), és pár jóféle vendégszereplő is feltűnt, majd kiderül, hogy ők mennyit lesznek benne az idei szezonban.

Szóval kíváncsi várom a folytatást. Vagyis nyilván nem várom, mert nem kell várnom, inkább azt várom, hogy végre elkezdjem nézni a 2×02-t. Miért is nincs itthon Hulu?

Call me Josh.

Previous Posts