login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot-mustra: The Resident – 1×01

2018. 01. 22. 20:45 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Medical error is the third leading cause of death in the United States after cancer and heart disease.

Tegnap is írtam, most is megteszem, a FOX-os The Resident nem tipikus kórházas sorozat a pilotja alapján, és ezért javaslom a műfajtól ódzkodóknak is a bepróbálását. Persze az antihősös sorozatoknak az a hátránya, hogy benne van, hogy nem szívesen nézi az ember a főhős tevékenységét, és bevallom, nekem is csak ez húzta le a pontszámomat (szóval azzal nem kell törődni) – jó fogadtatás esetén Matt Czuchry nagyon nyerhet ezzel a sorozattal.

A The Resident esetében egyedül csak az lehet aggasztó, hogy országos csatornára készült, van egy olyan érzésem, hogy az eredetileg kábelre írt pilot is erősen tompítva lett (vajon a vége mindig ez volt?), de remélem, a folytatásban sem fognak kesztyűs kézzel bánni az egészségügyi rendszerrel, melynek ezúttal konkrétan a fejéhez vágják, hogy totálisan profitorientált, hogy az orvosai egyáltalán nem szentek.

THE RESIDENT – 1×01 – 6,5/10

A kezdőjelenet nagyon jól megadja a sorozat alaphangját – és egyben engem is távolságtartóvá tett vele kapcsolatban (zavart, na!). Ebben ugyanis egy műtétet láthatunk szelfizgető nővérekkel, inkompetens orvossal és egy tragédiával, aminek a világon semmi következménye nem lesz, ugyanis ami a műtőben történik, az a műtőben is marad. Mert mindenki tisztában van azzal, hogy úgy jár a legjobban, ha tartja a száját.

Everything you thought you knew about medicine is wrong. All the rules you followed, we’ll break. I have only one rule. Covers everything. I’m never wrong.

A helyszín Atlanta, egy oktató kórház, ahova egy idealista újonc érkezik, akik kap maga fölé egy arrogáns, renegát (de tényleg!), zseniális és magát tévedhetetlennek gondoló rezidenst, aki azzal kezdi, hogy felejtsen el mindent, amit tanult, és megismerteti a való világgal. A közös utazást pedig értelemszerűen elég nagy koppanások ás ráébredések fogják kísérni.

Nem tudom, hogy a mentorra mennyire illik az eredeti leírásban használt pszichopata jelző, de az biztos, hogy elég jól ki tudja kapcsolni az érzelmeit. És ez csak egy szál a sorozatban, ugyanis a másik ő csapás a HODAD, azaz a Hands of Death and Destruction – így becézik a főorvost, aki a kórház arca, igazi celeb, mindenki imádja őt és vele akarja magát operáltatni – a gond csak az, hogy egyre gyakrabban öl embert. És ezt ő is tudja. És mások is. És mégis…

He’s so dead.

És ez a megközelítés elég gyomros, az meg főleg, hogy mondhatni mind a pozitív, mind a negatívabb színezetű szereplők (valójában persze mindenki valahol a kettő között mozog) cinkosok, a rendszer szerves részei, a betegek pedig annak kiszolgálói. Akiket persze azért meg akarnak menteni, de olykor fontosabb dolgok is vannak a páciensek életénél.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlságosan újszerű volt a sorozat. Tény, hogy a nézőpontja friss (és cinikus), de ha lehántjuk róla ezt a réteget, akkor azért nagyon klisés dolgokat kapunk, és itt nem csak a klasszikus kezdésre gondolok, ami révén egy (nyilván nem sokáig) naiv újonc szemein keresztül látjuk a kórházat és a rendszert.

A The Resident is prezentál sokkoló eseteket, illetve orvosi “rejtélyeket”, itt is kapunk romantikus kavarásokat a félreeső helyiségekben (a The Good Doctor-nál is muszáj volt így kezdeni), és a karakterek zöme sem újszerű, a párbeszédeik, illetve a feltett kérdések és válaszok pedig végképp nem azok. Tipikus alapok, amiket a fő csavar szerencsére bőven emészthetővé, vagy legalábbis elnézhetővé tesz.

Mint írtam, jó fogadtatás és siker esetén Matt Czuchry igencsak leteheti a névjegyét ezzel a szereppel, ő nagyon meggyőzően teljesít, mint ahogy a mellékszereplők egy része is kiváltja a nézőből azt a hatást, amit megcéloztak az írók. A nagy rejtély a pilotban csak Emily VanCamp nővér karaktere, aki nyilván idővel ki lesz emelve és/vagy mélységet is fog kapni, de egyelőre az évad nagy rejtélye, hogy miért pazaroltak rá egy ilyen kaliberű nevet.

Az egész sorozatkezdés valahogy bizarr volt (akadtak sajátos vizuális megoldásai is, amik erre ráerősítettek), nem könnyen emészthető, de mindez adott neki valami frissességet is, valamint az is, hogy a klisék ellenére azért mégis kapunk egyfajta új szemléletet, ami némi House-os párhuzamot is ébresztett bennem. (A The Good Doctor is ezt tette, de totál más dolgok voltak paralellek a House-szal.)

A folytatás pár óra múlva érkezik, arról remélem, human fog majd írni, és abban is bízok, hogy az által teljesebb képet fogunk kapni a szériáról, például azáltal, hogy abban két újabb állandó szereplővel, valamint átívelő szálakkal is találkozhatunk. A lényeg, hogy a The Resident mindenképp biztatóan indult és hiszem, hogy sokaknál betalálhat. Az ezúttal irreleváns, hogy engem talán kevésbé fog meg a stílus.

Medicine isn’t practiced by saints. It’s a business.

De lehet ezt a stílust önismétlés és kiszámíthatóság nélkül egy teljes szezonon át tartani? Félő ugyanis, hogy ha nincsenek következmények és nem változik a status quo, akkor a sorozat ugyanazokat a köröket fogja lefutni. De nem szaladok előre, mert annál nagyobb hülyeség nincs.

Raven’s Home – írta Tibi

2018. 01. 22. 17:15 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

A Disney Channel ősszel indult új sorozata, a Raven’s Home is a mostanság divatos reboot/revival hullám egyik képviselője. Az eredeti széria, a That’s So Raven 2003 és 2007 között futott nagy sikerrel, a Raven’s Home pedig tulajdonképpen ennek a folytatása az eredeti szereplőkkel. Most, hogy nyakunkon a magyar premier, megérdemel egy írást a komédia.

Az alapszituáció nagyon édes: a két egykori legjobb sulis barátnő, Raven és Chelsea mindketten elvált nők, akik egyedül nevelik a gyerekeiket – és összeköltöznek, hogy spóroljanak. A sztori gerincét az együttélés nehézségei adják, ahogy a gyerekek, illetve Raven és Chelsea is összecsiszolódnak egy családdá a kettőből.

A fenti mellé akad egy kis plusz természetfeletti szál is. Ravennek ugyanis olykor látomásai vannak, ilyenkor a jövőből lát egy-egy villanást. És ezt a képességet örökölte a fia is, de egyelőre nem közölték egymással a dolgot. A látomások egyelőre csak jó lehetőségnek tűnnek, de nem érzem azt, hogy igazán ki lenne használva a dolog. Pedig próbálkoznak, de a sorozat elején a látottak félreértése a téma és a kísérlet a megakadályozására, ami a harmadik részre már inkább gyengítette a sztorit, mintsem előre vitte volna.

Lévén a Disney Channel a sorozat otthonra, nem meglepő, hogy egy nagyon ártatlan darabról van szó. Érezhetően úgy lett megálmodva, hogy anyuka és apuka (akik lehetőleg ismerték az eredetit) leüljenek a gyerekeikkel, és jól szórakozzanak a látottakon. És hogy ez összejött-e?

Felnőtt fejjel az első pár rész túl gyerekesnek tűnt, a poénok kevésbé ütöttek, de van egy olyan érzésem, hogy a gyerekeknek bejön, hiszen itt a szülők is viccesek (vagy legalábbis megpróbálnak azok lenni). A panelek pedig sokszor működnek, ráadásul némely szituáció már annyira abszurd, hogy képes volt mosolyt csalni az arcomra, mint amikor Raven ütő helyett a fenekével teniszezik. Idiótán hangzik, ugye? De lássatok csodát, maga a jelenet vicces volt.

Ami nagy pozitívum, az a hangulat és a javuló minőség. Mert alapvetően ez egy cuki sorozat, ami a családra és a szeretetre összpontosít, a sok poénkodás között pedig próbál átadni némi üzenetet családról, szeretetről. A hangulata pedig mindenképpen megkapó, ráadásul könnyen darálható.

Meglepő módon pont a pilot volt a leggyengébb, pedig egyből belevágtunk a közepébe, nem akkor költöztek össze hőseink, hanem már együtt laktak, tehát nem is az alapozásra ment el az idő. Egyszerűen gyengére sikeredett a forgatókönyv. A második és a harmadik rész viszont már sokkal szórakoztatóbb és szerethetőbb lett, ami jó előjel volt a szezonra nézve, így természetesen maradtam a folytatásra.

Felmerül a kérdés, hogy az is élvezheti-e a sorozatot, aki nem ismeri a That’s So Ravent. A régi nézők kétségkívül nagyobb élményt kapnak, mert sok a fanservice a részekben, érezhetően többször is utalnak pár jelenetre az eredeti szériából. Nekem ezek kimaradtak, de annyira nem von le az élvezeti értékből.

És hogy konkrétan mi van a részekben? Mindegyikben kaptunk egy alapkonfliktust, amit természetesen fel kellett oldani. Például az egyikben a kislány úgy érzi, nincs elég tere, mert a nappaliba költöztették, vagy a főbérlő megtudja, hogy többen laknak a lakásban és megemelné a lakbért. Itt-ott érezni az írói kreativitást, az 1×03-ban pedig kifejezetten tetszett, ahogy összeértek a szálak. És akadt egy-egy ütős egysoros is.

A színészek hozzák a kötelezőt: Raven-Symoné kellően rutinos ahhoz, hogy elvigye a hátán a sorozatot, bár valahol vicces, hogy ugyanazt a karaktert hozza, akit anno a State of Georgiában. (Ó, hogy az is de édes volt!). A Disney pedig nagyon ért ahhoz, hogy jó gyerekszínészeket válasszon. A négy gyerkőc aranyos és tehetséges, ráadásul jól működnek együtt, és persze a szülőkkel is.

Összességében annyit mondhatok, hogy a Raven’s Home egy tipikus többkamerás szitkom, előre látható poénokkal és szituációkkal, ami a felnőtteknek nem biztos, hogy kiemelkedő  szórakozás lesz, de a célközönséget szerintem már most megtalálta – egész jó a nézettsége is. Nekem mindenesetre tetszett, és alkalomadtán a további részekbe is belenézek majd.

High Maintenance: kezdett a 2. évad

2018. 01. 22. 14:50 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika

Az HBO füves komédiájának az első részével valahogy úgy voltam, mint winnie, bár inkább azt használnám rá, hogy egyszerűen nem állt össze. Hát, ez a premier olyan, mintha ezt a készítők is érezték volna, és konkrétan egy rohadt jó kezdőrészt rántottak össze a 2. évad elejének.

A sorozatnak igazából nincs akkora története, inkább részleteket mutat New York lakóiból. Ha hasonlítani akarnám valamihez, az biztosan a Master of None lenne, csak épp a Dev-ből visszavett részek. Itt egy fűdíler mászkál a biciklijével és így nézhetünk bele emberek életébe pár percre. Ráadásul látszólag teljesen őszinték ezek a pillanatok.

Ez az elején úgy nézett ki, hogy inkább két-két kisfilmet takartak az első évad kezdő részei. Mutatták az egyiket, aztán a felétől mutatták a másikat, és mindkettőben feltűnt a díler hol kisebb, hol nagyobb szerepben. Most viszont teljesen organikus volt az egész, nem volt benne éles törés, ami erőteljes javulás az általam eddig látottakhoz képest.

Ez a rész azt mutatta be, hogy pár New York-i ember miképp reagál az Amerikát 2016 végén ért csapásra. Vagyis nem biztos, hogy Trump megválasztására reagálnak, mivel egyszer sem mondják ki. Lehet ez bármi, akár a Las Vegas-i mészárlás is. A lényeg mindenképp az, ahogy átlag és nem annyira átlag emberek ezt átérzik, és mi is velük tartunk ebben egy ideig.

Basszus, tényleg, azt még nem is említettem, hogy mennyire eltalált a sötét humor néhol. Mert persze, érdekes belenézni furcsa vagy épp átlagos figurák mindennapjaiba, de azért pár poén is kéne. Hát itt akad, csak épp a szemetebbekből. Konkrétan a rész végén kicsit rossz embernek éreztem magam, miközben vigyorogtam a stáblista alatt.

Amúgy most, a szezonpremier után visszanéztem az első évadba is, de az egyszerűen továbbra sem volt képes megragadni. Na, majd talán a mostani folytatása, mert biztos adok neki még esélyt a mostani 8/10 után. Remélem, tartják ezt a finomabb átkötéses módszert, amit itt mutattak.

Broken: az 1. évad

2018. 01. 21. 21:20 - Írta: gromit

5 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

We might be bruised but we’re not broken.

A Broken a BBC egyik legerősebb drámája volt 2017-ben (szerintem a napjainkban játszódó nem-nyomozósok közül a legjobb), amiben ráadásul Sean Bean élete legnagyobb alakítását hozta. A készítő, Jimmy McGovern az ausztrál fegyenctelepes kirándulása után visszatért hazai terepre, a jelenkor Angliájába, és milyen jól tette. (Így utólag már nem bánom annyira a Banished kaszáját.)

Michael Kerrigan katolikus pap egy meg nem nevezett észak-angliai iparváros jobb napokat is látott külvárosi negyedében (a forgatás egyébként Liverpoolban volt). A helyi közösség életében központi szerepet tölt be ő és a templom, de miközben nyáját próbálja terelgetni, útmutatással szolgálni, addig önmaga is kétségekkel küzd, valamint múltja is kísérti.

A Broken (avagy az író McGovern) a vallásos témához kellő ismerettel, figyelemmel és érzékenységgel nyúl. Nem akar megtéríteni, de eltéríteni sem. Inkább objektív megfigyelőként, enyhén kritikus szemmel, kérdéseket felvetve, de nem megválaszolva, próbálja meg bemutatni a botrányokkal sújtott és csökkenő hívőszámmal és befolyással küszködő egyházat és szerepét a jelen Angliájában.

Azt itt máris közbevetném, hogy a sorozatot vallásosoknak, gyakorló katolikusoknak és ateistáknak, a vallási témák iránt egyáltalán nem érdeklődőknek is nyugodt szívvel tudom ajánlani. A vallás csak az egyik fontos téma, miközben a közösség pilléreként funkcionáló templom keretet szolgáltat emberi sorsok bemutatásához, olyan súlyos társadalmi problémákat bontogatva, mint elszegényedés, diszkrimináció, függőség, vagy gyász.

Az abszolút főszereplő Michael atya (Sean Bean). Önmarcangoló, hivatásában és elhivatottságában kételkedő figura. Alapvetően jó ember, segítőkész, de önmaga is megfáradt lélek. Látomások gyötrik, és családja is problémás (idős beteg anyjának ápolásából ő is kiveszi a részét). Nehéz gyerekkorát pár említés mellett elsősorban flashbackekből ismerjük meg. Sokszor látjuk vonaton ülni, ez kicsit később állt nekem is csak össze, hogy ilyenkor a családját készül vagy volt meglátogatni (anya-testvér-unokatestvér, kártyapartival összekötve). Michael atya szerepe még, hogy rajta keresztül ismerjük meg a legtöbb karaktert.

Minden részben van egy kiemelt karakter, s közülük is azok működnek a legjobban, akik több részben, szinte állandó szereplőként tűnnek fel. Ezekben a mellékszerepekben is nagyszerű alakításokat láthatunk.

Anna Friel egyedülálló háromgyerekes anyaként, akinek pár perc késés miatt dominóeffektus-szerűen felborul az amúgy sem rendezett élete. Muna Otaru anyaként, akinek mentális problémákkal küldő fiát hazaküldik egy intézetből, mondván az ő állapota a legkevésbé súlyos. Mark Stanley lelkiismereti válsággal küzdő rendőrként, Paula Malcomson komoly anyagi és egyéb gondokkal szembenéző családanyaként. Tulajdonképpen a karakterek közül csak Carl lógott ki, és úgy általában az 5. rész kevésbé fogott meg, a “kinek rosszabb?” óvodás szintű veszekedésével (ami pedig szintén nagyon emberi vonás).

“Broken windows and empty hallways” – Nina Simone gyönyörű hangja indít el minden részt, vizuálisan is hozzá illő, lehangoló képsorral (Michael gyerekkorának elhanyagolt épületeiről), megalapozva a hangulatot, hogy aztán csak még nagyobb mélységekbe vezessen el minket.

A Broken nem könnyed szórakozás, viszont a témák felvetése, kibontása, az erőteljes színészi alakítások miatt maradandó élmény. És valahogy, a rengeteg rossz dolog után és ellenére a végkicsengése mégiscsak optimista. Nehéz nézni, de megéri megnézni. Letaglózó, felemelő.

(A történet tulajdonképpen így kerek. Ha lesz is folytatás, akkor valószínűbb, hogy Sean Bean nélkül, új karakterekkel új helyszínen lenne. Egyelőre hivatalos hír erről nincs, de Jimmy McGovern hajlana rá. Hasonló minőséget elvárva, én támogatnám.)

Norsemen (Vikingane)

2018. 01. 19. 21:10 - Írta: human

4 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Fogj egy adag 790-ben élő vikinget, és fűszerezd meg modern gondolatokkal a mindennapi, erőszakkal teli életüket. Na, ezzel a recepttel ültek neki a készítők a Norsemen elkészítésének. Számomra pont ez jelentette a norvég komédia fő vonzerejét.

Az egész történet egy kisebb törzs körül bonyolódik, amely elveszti vezetőjét, a helyére érkező nem túl férfias csávó pedig mindent elront. Most nagyon leegyszerűsítettem, de nem is az átívelő történet a Norsemen lényege, bár az egész jól össze tartotta az évadot, hanem a megvalósítása.

Egyszerűen tele van ötletekkel. Nem úgy, mint egy Rick and Morty vagy hasonlók, hanem tényleg fogták a vikingeket, és elképzelték, hogy milyen lett volna hétköznapi emberekkel. Itt nincs semmi mitológiai nagyítás, van aki gyáva és nem ugrik a halálába, van aki modern menedzser módjára elbaltázza a vezetést, és olyan is van, aki vécén elhelyezett rúnavésett humorral üti el az idejét.

Mindeközben pedig az erőszak teljesen a mindennapjaik részeként van kezelve. Szóval érdekes látno, ahogy egy modernebb, mondjuk feminista gondolat közben senki sem hökken meg, amikor lemészárolnak egy rakat kereszténynek tűnő nyugatit. A hadjáratok és a portyázás a “napi rutin”.

Nehéz szavakba öntenem, hogy miért vicces amikor levágják valakinek a karját. Mert így kiragadva nyilván nem az, viszont a sorozat kontextusában nagyon is működik, annyira természetesen reagál rá mindenki. Hiába iszonyat túlzó és abszurd, valahogy mégis olyan realista, hogy senki nem hökken meg semmin. Ez a már-már Gyalog galoppot idéző hangulat így könnyedén végig is rángatott a nem túl sok részes évadon.

Bár én nem ezért ültem neki, hanem mert láttam egy viking temetésből valamennyire viccet űző jelenetet, de érdekes adalék a sorozat kapcsán, hogy hiába norvég gyártású, minden jelenetet kétszer vettek fel, másodszorra angolul. Így kerülték ki a rossz szájmozgás miatti esetleges negatív szinkronélményt.

Elvileg már a 2. évadot is leforgatták, gondolom, lassan érkezik majd az is. A lényeg, hogy aki érdekes, de nem kreatívan elszállt komédiára vágyik, az nézzen bele a Netflixen. Részemről 7/10 simán az első évad.

Wisdom of The Crowd: vége az 1. évadnak

2018. 01. 19. 18:45 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Absence of evidence is not evidence of absence.

Nem tudom, hogy volt-e idén itthon kevésbé népszerűbb újonc, mint a CBS krimije, pedig mind Jeremy Piven, mind pedig a modern, közösségi nyomozós metódus érdekes lehetett volna akár a fiataloknak is – gondolta ezt a nyugdíjas csatorna. Kár, hogy ebben a sorozatban semmi fiatalos nem volt. Oké, hozott pár modern megoldást (a nonszenszek mellett), ami láttán táthatta a száját az, aki nem halad a korral, de egyébként minden ízében tipikus nyomozós volt.

Tipikus nyomozós, ahol, ha elfáradtak az írók a gondolkodásban, mindig be lehetett dobni a deus ex machina-t, azaz kilőni a kérdést a főhős alkalmazásának felhasználói közé, akik aztán jól megoldották a nyomozók helyett az adott esetet. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot: McMafia

2018. 01. 19. 14:50 - Írta: gromit

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Január elején rohamtempóban indult a BBC-n, illetve itthon az Amazon Prime-on (már ami a sugárzást illeti, első héten 3 epizóddal) a nemzetközi bűnözés világában játszódó McMafia, amiben James Norton egy londoni bankárt alakít. Már félidőnél tartunk, úgyhogy néhány jellemzés és megjegyzés már a piloton túlra is fog vonatkozni, de így is próbálok spoilermentes maradni.

A címet először nem is nagyon tudtam hova tenni. Az (eredendően) ír és skót családnevekben gyakori Mc- előtag miatt (a könyvet nem ismervén) arra asszociáltam, hogy talán egy skót klán alvilági dolgairól lesz szó, de persze nem. A cím egy gazdasági modellre utal, miszerint terjeszkedéssel, egyszerűen nagyobb jelenléttel a piacon nagyon jól le lehet gyűrni a konkurenciát – legyen az gyorsétteremlánc vagy kábszercsempész banda.

I’m a banker, not a gangster

Főhősünk, Alex Godman (James Norton) egy száműzetésben élő orosz család sarja, aki gyakorlatilag már britként nőtt föl, angol magániskola és amerikai egyetem után saját pénzügyi céget vezet Londonban. A papa, még régebben, elvesztette mindenféle érdekeltségeit és befolyását Oroszországban, a családnak el kellett hagynia az országot, és Londonban telepedtek le.

Az nem teljesen világos, hogy a család feje jelenleg miből is él, Borisz bácsi (Alex nagybátyja – David Dencik) viszont továbbra is kapható kétes üzletekre. Erről túl sok részletet nem tudunk meg, de minimum erősen sejtjük.

Alexet szoros kötelékek fűzik a családjához, de az üzleti életben gondosan kerül mindennemű orosz kapcsolatot. Ez egészen addig működik is, amíg fel nem röppen a hír, hogy illegális üzletet folytat Oroszországban. Hiába nem igaz a pletyka, a befektetői kivonulnak, komoly problémát okozva a cégnek.

Borisz bácsi rögtön elő is áll a megoldással, egy izraeli (eredendően szintén orosz) üzletember szívesen befektetne Alex cégében. Némi háttérkutatás és dilemma után itt a remek alkalom elindulni a lejtőn, vagy legalábbis a világ sötétebbik felére.

Az alvilági téma, a lassabb tempó és a változatos nemzetközi helyszínek alapján is eszünkbe juthat a The Night Manager, a McMafia viszont nehezebben követhető.

Elsősorban nem is arra gondolok, amire sok angol néző panaszkodott, hogy a BBC legnagyobb csatornáján főműsoridőben feliratokat kell olvasni (elég sokat beszélnek benne oroszul, plusz még csehül, héberül, arabul is). Több helyszínen sok szereplővel indít sok szálat, amik aztán valahogy össze fognak érni, de ez, különösen eleinte nehezen követhető.

Egyelőre azt hiszem, nem ez lesz James Nortonnak élete szerepe. Alex Godman karaktere nem túl szerethető, de nem is utálható. Valahogy semmilyen, vagy legalábbis semmi különös. Mondanám, hogy súlytalan, de tetteinek komoly következménye van, vagy lehet. Van benne egyfajta dacos naivság, hogy ő semmi rosszat nem csinál, de hagyja magát befolyásolni és sodorni. Érezzük, hogy morálisan hamar elveszti az ártatlanságát, ez magánéletében (menyasszonyával szemben) tuti gondot fog majd okozni.

Nincs nagy sztárparádé, a húzónév egyértelműen Norton, valamint a filmekből és sorozatokból is jól ismert amerikai David Strathairn, aki a látszatra elegáns izraeli üzletembert alakítja. A szereplőválogatásnál autentikusságra törekedtek, olyannyira, hogy a korábban bármilyen “szláv rosszfiú” szerepében bevetett cseh Karel Roden kivételesen cseh karaktert játszik. A legtöbb orosz szerepet ugyanis valódi orosz (vagy legalábbis volt-szovjet) színész alakít. Természetesen van pár kivétel, Norton, Strathairn és Dencik mellett a hugi is angol (Faye Marsay). Németeseknek a grúz Merab Ninidze lehet még ismerős, az ő ellentmondást nem tűrő orosz oligarchája tényleg félelmetes.

A McMafia sok szálon sok karakterrel dolgozik. Szerencsére előbb-utóbb összeáll a kép, hogy aztán újabb helyszíneken újabb szálakat indítson el melléjük, a bűnözés különféle válfajaiból. Nagyon kell figyelni, de megéri, például a 4. részben a kikötőben a heist elég merész volt.

The Amazing Race – 30×03: Káosz és rohanás

2018. 01. 18. 22:10 - Írta: winnie

11 comments | kategória: kritika,reality

A marokkói szakasz nem kicsit kaotikus volt. És fizikális. És kaotikus. A vágók meg sem próbálkoztak azzal, hogy követhessük a versenyt, ami kapcsán elgondolkodtam, hogy mostanság egyre többször említjük, hogy nem nagyon látni az előzéseket, de vajon régen is ez volt a helyzet, vagy csak az elmúlt évadokban lett ez feltűnő?

Aki szereti a káoszt, annak gondolom, nem volt gondja a résszel. Jó volt, de jobban örültem volna a nagyobb átláthatóságnak. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Peaky Blinders: vége a 4. évadnak

2018. 01. 18. 20:25 - Írta: BotondB

11 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Bármennyire is szeretnénk, ha ez másképp lenne, de korunk egyik legerősebb angol televíziós drámája egy újabb kínzóan hosszú szünet után gyorsan el is búcsúzott tőlünk, hogy majd csak 2019-ben találkozzunk újra kedvenc birminghami maffiacsaládunkkal.

Szerencsére azért így is bőven több okunk van az örömre, mint a csalódottságra, hiszen azt gyorsan le kell szögeznünk, hogy a Peaky Blinders negyedik szezonja kiválóan sikerült, sokszorosan kijavítva a valamivel haloványabb harmadik etapot.

Már az évadpremieren is érződött, hogy idén mind a főellenség, mind a családtagok közt húzódó konfliktusok méltóbb szerephez jutnak a történetben, ami nagy elégedettségemre így is lett, emellett pedig (a már megszokott módon) emlékezetes jelenetekkel, valamint ütős szövegekkel sikerült a készítőknek tovább színezniük az egyébként is nagyszerű epizódokat.

A tovább után spoileresen folytatom. Tovább…

Red Oaks: a 3. évad

2018. 01. 18. 18:17 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika

Mindig “zavart”, amikor azt olvastam egy sorozattal kapcsolatban, hogy elfogytak az írók ötletei. Ez annyira abszurd kijelentés, hiszen azokat az embereket azért fizetik, hogy napi több száz ötletet bedobjanak a közösbe, vagy hogy olyanokat alkalmazzanak, akik friss fejjel ötlethegyeket tudnak szállítani. De a Red Oaks esetében a záró szezon második része közben nekem is ez járt a fejemben. Hogy elfogytak az ötletek.

80-as évek. Country club, amit itthon talán golfklubként fordítanak, még akkor is, ha itt a tenisz volt a középpontban. Feelgood. Szintizene. Fiatalok. Coming of age. Remek rendezők (Hal Hartley, David Gordon Green, Gregg Araki, Amy Heckerling). Annyi lehetőség lett volna az Amazon-os Red Oaks-ban, de a nagyon jó első szezon után az S2 már csak szimplán jó volt. A harmadik meg…

Akár azt is mondhatnánk, hogy a Red Oaks kapott a harmadik évad hat részével egy lezáró filmet, amiből kiderült, hogy ki milyen úton és merre indul el a nagybetűs életbe, vagy folytatja azt. Persze nem klasszikus lezárást kapunk, inkább egy nyitást a folytatás felé, miközben a karakterek (már akik visszatértek…) kapnak egy minisztorit.

Lehet, hogy szerencsésebb lett volna inkább csak David-re (esetleg még Wheeler-re) koncentrálni és vele egy teljesebb, mélyebb, filmszerű sztorit elmesélni, nem csak egy “nehéz filmesként befutni”-üzenetűt némi hepienddel, mert a szezon koncepciójával tényleg az a gond, hogy azzal nem megyünk sokra, ha a szereplőket pár felületes jelenet révén egy apró lépéssel előrébb lökjük. Nem megoldás az elaprózás.

David-et elég fura volt látni az új közegében, de ő nem okozott csalódást, ráadásul az oldalán behozott karakterek működtek is, cserébe Skye eltűnt a sorozatból, csak egy jelenetre hozták vissza – nem tudom, hogy vele terveztek-e többet is, vagy csak ennyire volt lehetőségük. Wheeler esetében pedig, bár ő szállította a humor zömét, maga a tanáros szál kifejezetten WTF volt, mármint olyan szempontból, hogy csak ennyi jutott neki. Ez nagyon vékony és random.

Fura volt látni, ahogy ennyire mezei az évad, és tényleg az járt a fejemben, hogy a készítők az első évadban ellőtték a puskaporukat, majd a 2. évados váltásokkal zsákutcába kormányozták magukat, ahonnan nem tudtak kihajtani, nem tudták, mihez kezdjenek a karakterekkel, azaz elfogytak az ötletek (voltak egyáltalán 10-20 részen túl?). Vagy csak az Amazon költségvetése nem engedte, hogy szélesebbre tárják a 80-as évek világát.

Bár a 3×02 után kaszálni akartam a sorozatot (akkor fogalmazódott meg bennem ez a “hét kérdése”), végül maradtam, amit végülis nem bántam meg, mert azért amikor valóban feelgood lett ismét a Red Oaks, akkor nagyon kellemes volt. De ettől még az egész 3. szezon egy jókora csalódás, nem lettünk okosabbak azzal, amit kaptunk, s bár nyilván jó volt nézni még egy kicsit az ismert és kedvelt karaktereket, de ha ilyen lett volna végig a sorozat, akkor biztos, hogy nem lett volna nézős.

Pilot-mustra: Burden of Truth – 1×01

2018. 01. 18. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

It’s the toughest thing in the world, watching your kid trying to be brave.

Kristin Kreuk, amióta nem a fiatal Superman csodálatának tárgyát alakítja a Smallville-ben, először nyomozónak szegődött, most pedig ügyvédnek. Ráadásul nem is a széplelkű, szimpatikus fajtának, hanem afféle korporét vérszívónak, akiben mégiscsak felülkerekedik az igazságérzet a pénz és a hatalom szeretetén.

BURDEN OF TRUTH – 1×01 – 6/10

 

A kanadai CBC csatorna új sorozatának a pilotja sajnos csak egy ugródeszka, mert bár tudjuk, hogy miről fog szólni a sorozat, de hogy miképp akarják felépíteni, azt nem, szóval ilyen szempontból a Burdern of Truth is azon szériák közé tartozik, amelyek esetében a második rész után lehetünk csak okosabbak.

You know you’re the bad guy, right?

A főhős egy tehetséges és profi, nagyvárosi jogász, akit a cége szülővárosába küld, hogy ott védjen egy vakcinagyártó céget a lakossági feljelentések ellen. Ugyanis a városban több fiatal lány is elég komolyan megbetegedett (motorizációs zavarok, rohamok), és az a gyanú, hogy a HPV elleni védőoltás okozza mindezt. A helyzetet némiképp bonyolítja az is, hogy a felpereseket gyerekkori barátja képviseli.

Ennyiből azonban még nem lenne sorozat. A fenti szituációt gyorsan le is tudják, ráadásul az ügyvéd még el is sikálja a dolgokat a nagy cégnek csupán apró pénzt jelentő vádalkuval, hogy még véletlenül se kerülhessen bajba a megbízója. A csavar a sztoriban pedig az, hogy idővel kiderül, hogy talán nem is a védőoltás a ludas, hanem valami egész más. Ez pedig van olyan érdekes tényező, hogy hősünket is maradásra bírja.

Elég szokatlan (az egyébként a készítők között is magas, executive produceri ranggal rendelkező) Kreuk-ot ilyen szerepben látni, tipikus jéghideg, számító, érzelmeit bármikor kikapcsolni képes ügyvédet hoz, akinek csakis az a célja, hogy teljesítse a feladatát, illetve, hogy a jog szellemében járjon el – akad néhány pillanata, amikor a nézők egy része minden bizonnyal megtaposná.

Éppen ezért nem is lesz egyszerű szimpatikussá tenni (Kreuk elég hihető ezúttal), bár mivel számára semmi sem személyes, inkább csak üzlet, és végülis az igazság érdekli, így igazából erre minden esélye megvan a készítőknek, csakhogy ehhez nyilván meg kell ismerni a másik, magán énjét is. Amikhez kisvárosi történetek kellenek, de semmi sem utal arra, hogy itt Hart of Dixie-s, vagy más bájos kisvárosi jellemzők jelen lennének. Inkább csak egy elfeledett múlt emlékeiről, amik még mindig feldühítenek egyeseket.

– You’re Crawford and Associates.
– Associates just sounded cooler. Yeah. One-man band.

Annak azért örültem, hogy az ügyvédnek nem egyszerűen csak bűntudata lesz a beteg gyerekek láttán, hanem valami valóban hajtani fogja az ügyben (miközben persze a felfedezését arra használja, hogy semmissé tegye a vádalkukat, naná!). Kár, hogy amikor összeállt a kép és a kis csapat, vagyis a rész végén, kicsit elcsöppent a sorozat, de hátha az efféle giccset mellőzni fogják és nem tanmeseként tálalják majd a történet.

Igazából nem volt semmi különös ebben a pilotban, nagyjából arra volt jó, hogy bemutassa a főszereplőt és a központi ügyet, valamit felvezessen pár mellékszereplőt, de utóbbiakról még így is elég keveset tudunk. De a komolyabb ítélet meghozatalához (mármint a néző részéről) szükség lesz a második epizódra is, mert akkor kiderül, hogy a főszál valami komoly és mélyebb jogi vagy krimisztorit rejt, vagy csak afféle felületes, erőltetett átívelést, ami a kisvárosi szappansztorik apropójául szolgál.

Pilot: Black Lightning

2018. 01. 17. 20:25 - Írta: human

15 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

This is for the hood Black Lightning’s back.

A Black Lightning tökéletes emlékeztető volt számomra arra, hogy miért is hanyagolom a CW képregény-sorozatait. Némelyik nézőit megértem, ne értsetek félre, de ezek engem már nem tudnak lekötni. A Fekete Villám pedig melléjük érkezett, és tippre csak a fekete nézőpontban (pl. rasszizmussal kapcsolatos kérdések, aktuális üzenetek) üt el tőlük.

A pilot elég sokat foglalkozik a Black Lightning múltjával, ami nem meglepő, hiszen róla szól a sorozat, viszont éppen ezért a heti ügyekbe bele sem megy igazán. A lényeg, hogy ez a szuperhős uralni képes az elektromosságot, konkrétan villámokat szór a kezéből, azonban az egyik régi akciója után a felesége választás elé állítja: vagy a család vagy az igazságosztás.

Jefferson Pierce akkor a családját választotta, meg azt, hogy iskolaigazgatóként próbál segíteni a fiatalokon. Sok évvel később kapcsolódunk be a sztoriba, amikor is egyre erősödik a bűnözés a városban, mivel a rosszfiúknak nincs mitől félniük. Ezzel nincs is addig baj, amíg az egyik bandafőnök hozzátartozója nem kezdi el Black Lightning lányait zaklatni. Ez a probléma ébreszti rá arra őt, hogy hősként mégsem maradhat a háttérben és nézheti onnan ami történik. De mindezt a mostanra már csak volt felesége elől, akinek az ígéretet tette, titkolnia kell.

Azért mentem kicsit jobban bele az alaptörténetbe, mert amikor előkerült a titkolózás, akkor már a fejemet fogtam. Arról nem is beszélve, hogy már előtte sem nyűgöztek le. Annyira tipikusan közepes az egész, hogy egyszerűen rossz volt nézni. Nyilván nem kell minden sorozatnak valami fontosról szólni, de legalább az alapkoncepcióban többnek kéne lenni, mint amit itt mondanak nagyon leegyszerűsítve például a fajgyűlöletről.

Ráadásul mindezt valami siralmasan semmilyen kidolgozással teszik, ami szintén a Black Lightning ellen szól. Konkrétan a rész végén van egy nagy akciójelenet, amin tisztán látszik, hogy a koreográfiára nulla figyelmet fordítottak, a lendülete pedig mínusz egyes. Mondjuk az oda vezető “bonyolult” út sem adott számunkra sok érzelmi töltetet, ami segítené a technikai részletektől való eltekintést.

Amúgy pont az ilyen tipikus közepes semmiknél érzem igazán azt, hogy kidobott idő volt nekem. Egyszerűen azért, mert már sok hasonlót láttam. Aki mostanában kezd sorozatozni, vagy tényleg a képregényes sztorik a gyengéi, azoknak ez még simán megüthet egy szintet, de részemről totális középszer, 5/10, tuti nem jutok el egy 3. részig.

Previous Posts