login |

Posts filed under 'klasszikus'

Klasszikusok: Spooks – írta MP

2015. 10. 28. 20:30 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: Anglia lecsap,klasszikus,kritika

Angliában Spooks, Amerikában MI-5 (mivel a tó túloldalán a Spooks csúnya szó), nálunk A titkos szolgálat – MI5 címen futott ez a sorozat, amiről a Junkie-n 9 éve írtak utoljára. Mivel az idei folytatásfilm előzetese felkeltette az érdeklődésem, “szintre akartam hozni magam” az angol 24-ként is emlegetett sorozattal, így nekiálltam a darának.

A Spooks egy csoport MI-5 ügynökről szól, akiknek feladata a Nagy Britanniát érő támadások elhárítása, érkezzen az akár külső, akár belső ellenségtől. A felépítés kezdetben heti ügyes, azonban a sorozat közepe felé egyre inkább átállnak az átívelő sztorikra, ami mindenképpen jobban illik ehhez a témához.

Rupert Penry-Jones as Adam Carter Peter Firth as Harry Pearce Hermione Norris as Ros Myers Raza Jaffrey as Zafar Younis Nicola Walker as Ruth Evershed Anna Chancellor as Juliet Shaw Miranda Raison as Jo Portman

Mivel mégiscsak BBC-ről van szó, kicsit kevesebb az akció egyes pörgősebb amerikai sorozatokhoz képest, azonban az elég életszerűen és hihetően hat. Ráadásul az erőszakot sem kendőzik túlságosan, ez a sorozat elején keltett is némi negatív visszhangot Angliában, persze egy mai sorozatokon edződött nézőnek már nem igazán lesz olyasmi benne, ami kiverné a biztosítékot.

Továbbá érdemes kiemelni, hogy az ügyek mellett a sorozat erősen épít a karakterekre, milyen problémáik, dilemmáik vannak, ahogy megpróbálják összeegyeztetni a kémkedést a „normális” élettel. És ezekből, bár talán nem hangzik olyan izgalmasan a dolog, nagyon érdekes történetek is születnek.

Spooks-1

A Spooks néhány tekintetben mondhatni megelőzte a korát: a Game of Thrones-hoz mérhető, jéghideg nyugalommal képes végezni akár fontosabb szereplőkkel, szóval ne nagyon kedveljünk meg senkit, hiszen az illető néhány évad múlva jó eséllyel már nem lesz a csapat tagja ilyen-olyan okokból. Ez alól a kitétel alól mindössze Harry Pearce, a részleg elpusztíthatatlan vezetője kap felmentést, ő a mozifilmben is szerepel.

Egy másik dologban szintén egy HBO-sorozatot idéz a Spooks: a True Blood-nál megszokott módon idegesíti és készteti darára a gyanútlan nézőt azzal, hogy évadon belül is egy csomó részt zár le brutális cliffhanger-rel, az évadzárókról nem is beszélve.

Spooks1001

A sorozat minősége szerintem még mai szemmel nézve is több, mint korrekt, bár még véletlenül sem egyenletes. Az elején kicsit szokni kell a stílust, főleg ha nem sok angol sorozattal volt dolga az egyszeri nézőnek.

Viszont a közepe kifejezetten parádésra sikeredett, külön kiemelném az 5-6-7. évadot, amiket kis túlzással egy ültő helyemben néztem végig, annyira a képernyőre tapasztottak az események. A végére kissé talán leül a lendület, tíz évadon keresztül nehéz fenntartani a folyamatos magas minőséget, de az utolsó szezon korrekt lezárása a sorozatnak.

leuriespooks

Elég sok ismerős arc bukkan fel kisebb-nagyobb szerepekben az évadok során: ugyan keveset szerepel, de külön kiemelném a mindenki kedvenc dokiját is megformáló Hugh Laurie-t, aki az S1-ben tűnik fel, hogy aztán annak rendje módja szerint lopja is a show-t.

(Itt zárójelben megjegyezném, hogy akármennyire is szeretem James Spader-t, Laurie jeleneteit nézve kicsit megfájdult a szívem, hogy nem vállalta el a The Blacklist főszerepét – még jó, hogy nemsokára az The Night Manager című le Carré-regény adaptációjában láthatjuk.)

spooks_spooks_s8_2_1600x900

Mai szemmel nézve kicsit vicces, hogy röpke epizódszerepben tűnik csak fel például Benedict Cumberbatch, kapunk egy részt a Star Trek DS9-ban és újabban Game of Thrones-ban is szereplő Alexander Siddig-gel, pár részre beköszön a Rome-ban és az Outlander-ben is jól szemétkedő Tobias Menzies, és tiszteletét teszi a Ser Jorah Friendzone-t alakító Ian Glen is – de mondom, a brit színjátszás krémje is megjárta a Spooks-t.

A csapat tagjaira sem lehet nagyon panaszunk, a színészi játékuk, bár nem kiemelkedő, de abszolút korrekt. És bár egy-két karakter létjogosultságát én erősen megkérdőjeleztem a sorozat folyamán (khm, Ros Myers, khm, Lucas North), azért nincsen vészesen idegesítő karakter.

520713-spooks

Az amerikai sorozatokhoz képest fontos jellemző, hogy az ellenfelek igen változatosak, a vallási fanatikusoktól kezdve a politikai szélsőségeseken át az idegen kormányok titkosszolgálataiig mindenféle fenyegetés feltűnik.

Összességében kinek tudom ajánlani? Aki szereti a brit sorozatokat, valószínűleg ebben sem fog csalódni. Ha valakinek bejött például a Homeland, az is bátran próbálja be, bár valószínűleg csak akkor fog igazán tetszeni mikor már a Spooks is átállt az átívelős történetvezetésre. A nyomozós sorozatokat kedvelők is bátran belekezdhetnek, bár nekik meg lehet, hogy pont az eleje fog jobban bejönni, ahol még heti ügyek vannak.

A Spooks-ból 10 évad készült, és a sorozatnak van egy egyszezonos spinoffja is, a Spooks: Code 9. És persze idén került bemutatásra a mozifilm, a Spooks: The Greater Good.

Klasszikusok: Star Trek: Voyager – írta Eloise

2015. 09. 09. 14:50 - Írta: vendegblogger

26 comments | kategória: klasszikus,kritika

Magyarországon valószínűleg a Voyager a legnépszerűbb Star Trek-sorozat. Ennek feltehetően az az oka, hogy elődeitől jóval kevesebb sci-fi elemet tartalmaz és inkább az akciódúsabb epizódokra törekszik. Emellett viszont továbbra is megvitat erkölcsi és filozófiai kérdéseket, viszont már nem hosszú monológokban és párbeszédekben.

0

A történetet általában egy modern Odüsszeiának tartják, ugyanis a Voyager csillaghajó egy Maquis nevű terrorista szervezet egy hajóját üldözve egy csillagközi anomáliának köszönhetően 70 000 fényévre kerül a Földtől, miközben súlyos károsodásokat és veszteségeket szenved. Sőt, több magas rangú tiszt és a teljes orvosi személyzet életét is veszti.

A hazafelé vezető utat a kapitány kénytelen “elpusztítani”, miközben az ocampa nevű népnek segítséget nyújt. A Maquis hajójának is vége lesz, legénysége pedig összeolvad a Voyagerével, ami különösen az elején rengeteg feszültséget okoz. Az űrhajó célja innentől a hazajutás, ami ha nem történik valamilyen csoda, hetvenöt évbe telik. Természetesen a kapitány az elsődleges irányelvet figyelembe véve irányít, és útközben igyekeznek a galaxisnak ezt a számukra kevéssé ismert részét felfedezni.

2

A sorozat sok szempontból visszatér a gyökerekhez. Újra egy felfedező hajó életét láthatjuk, gyakran látogatnak meg más bolygókat, ahol megismerik az ott élők mindennapjait és összehasonlítják életkörülményeiket a Földön élőkével.

Bár a teljes legénység több tagja nem a Földről származik, jóval magasabb az aránya az embereknek a hajón, mint a Deep Space Nine űrállomáson. Emellett viszont újra megjelenik az emberi faj sokszínűsége, hiszen például a főszereplők között van egy ázsiai és egy indián gyökerekkel rendelkező karakter.

Az első néhány évadra az egy kaland/epizód-szerkezet a jellemző. Tulajdonképpen ez így is marad, viszont idővel megjelenik néhány átívelő szál, és egy-egy nagyobb küldetés vagy esemény történetét egy helyett kettő, vagy három epizódban mesélik el. Valószínűleg ezért is volt nagy sikere nálunk a sorozatnak, hiszen például a Deep Space Nine-nal ellentétben, ahol folyamatosak a politikai változások és sok a visszatérő szereplő, a Voyager sokkal inkább élvezhető, akkor is, ha valamilyen esemény miatt ki kellett hagynunk két-három részt.

voyager3

A készítők merész módon a híd irányítását Kathryn Janeway kapitányra bízták. Ez az első eset, hogy egy Star Trek-sorozat főszereplő hajóját egy nő irányítja. A kapitányt leginkább egy szigorú, de szerető és igazságosságra törekvő anyaként jellemezném. Természetesen ez főleg a fiatalabb tisztek irányában igaz. A karakter rendkívül határozott és ritkán tűr ellentmondást, de megbocsátó és döntései során kikéri az emberei véleményét.

A Maquis csoport korábbi vezetője Chakotay lesz a hajó első tisztje. A sorozat elején még egy nagyon kemény és határozott karakter, aki például, felpofozza az egyik legénységi tagot, mert az visszasírja a Maquis időket, és nem akart beilleszkedni az új helyzetbe. Ahogy telnek az évadok egyre haloványabbá válik a személyisége, és az utolsó évadokban már szinte csak a kapitányt helyeselni van jelen.

A tovább mögött folytatom a karakterek és a sorozat bemutatását. Tovább…

Klasszikusok: Star Trek: Deep Space Nine – írta Eloise

2015. 08. 18. 15:12 - Írta: vendegblogger

30 comments | kategória: klasszikus,kritika

A legtöbben a Babylon 5 című sorozathoz szokták a Star Trek: Deep Space Nine-t hasonlítani. Én sajnos még a Babylon 5-öt nem láttam, így csak azt tudom leírni, hogy a többi Star Trek szériához miben hasonlít és miben tér el a DS9.

A legnagyobb különbség, hogy a történet nem egy felfedező hajón játszódik, hanem egy űrállomáson. Az események így jobban egy helyhez kötöttek, bár időnként komppal utaznak a szereplők más helyszínekre, a későbbi évadokban pedig egy háború is kitör, ami még több lehetőséget biztosít más helyszínek és hajók bemutatására.

Star_Trek_DSN1

Több a civil szereplő, a helyhez kötött élet miatt pedig több a párkapcsolat és a gyermek a sorozatban. A fő- és mellékszereplők fajilag rendkívül sokszínűek, és zömük kinézete sokban eltér az emberek megjelenésétől. Természetesen itt is akad olyan, akinek csak néhány pöttye van vagy az orra egy kicsit más, de például egy klingon, kardassziai vagy ferengi karaktert megformáló színésznek valószínű nem kevés időt kellett töltenie a sminkszobában.

A faji egyenlőség kérdése mindig is fontos volt a Star Trek-sorozatok és -filmek készítőinek, így nem meglepő, mégis merész módon a hajó kapitánya afroamerikai lett, aki nagyon büszke afrikai gyökereire. Az édesapja például, egy afrikai éttermet vezet, ahol sok időt töltött. Emellet Benjamin Sisko az első kapitány, akinek a hajó vezetése mellett a gyermekneveléssel is meg kell küzdeni, ráadásul egyedülálló apaként.

Star Trek DS9-1

A nők egyenlősége ugyanúgy fontos kérdés maradt itt, így nem csoda, hogy az első tiszt a bajori Kira Nerys őrnagy lett, aki rendkívül erős és határozott és sok szörnyűséget átélt a bolygója kardassziai megszállása alatt. Részt vett az ellenállási mozgalomban, sőt a szervezet egyik vezető személyisége volt.

A másik női főszereplő, Jadzia Dax nem kevésbé érdekes. Ő a trill fajból származik, mely faj egyes, kiválasztott tagjai a testükben szimbiózisban élnek egy másik lénnyel, amely a test halálakor egy másik trill testébe költözik, és viszi magával tudását és közös emlékeiket.

Celebrity City

A kapitány korábban jó barátságot ápolt Dax-szel, mikor még egy Curzon nevű férfival alkotott egységet, ami rendkívül érdekessé teszi barátságukat. Curzon rendkívül sok időt töltött klingonokkal, így Jadzia nagyon jól ismeri szokásaikat, és többet nagyon szimpatikusnak talál. A karakter rendkívül népszerű, és nem csak azért, mert egy gyönyörű színésznő alakítja, hanem, mert annak ellenére, hogy Jadzia munkájában nagyon fegyelmezett a magánéletben szívesen tölti idejét például kártyázással és ivással.

Természetesen, mint azt egy korábbi írásomban említettem, itt is kell lennie egy szereplőnek, aki az embereket kívülről nézi, és próbálja megérteni. Odo úgynevezett alakváltó, ami azt jelenti, hogy bármely élő és élettelen dologgá át tud változni. Nem ismeri a népét, próbálja őket megtalálni, de emellett igyekszik az emberek közé is beilleszkedni.

Star Trek DS9-5

A főbb karakterek közé tartozik még, Miles O’Brien, akit korábban már az Enterprise fedélzetéről ismerhetünk. Itt még nem sok lehetőséget kapott sem a karakter, sem a színész, hogy kibontakozhasson. O’Brien, vagy más néven a Főnök, a kapitányhoz hasonlóan szintén családapa és nagyon jó, fanyar humorral rendelkezik.

A legénységet a Főnök legjobban barátja, a zseniális kutató orvos Julian Bashir egészíti ki, aki rendkívül arrogáns és tudálékos, de alapvetően egy jó szándékú és segítőkész ember. Hozzájuk érkezik a negyedik évadban az Enterprise-ről már szintén megismert Worf hadnagy, aki nagyon sokat tett hozzá a sorozathoz. Nem csak a történetek lettek érdekesebbek a klingon szereplőkkel, de a humor is több lett, hiszen társai, különösen Jadzia sokat ugratják Worfot komolysága és zúgolódásai miatt.

Star_Trek_DSN6

Azt, hogy a civil szereplők nagyobb hangsúlyt kapnak ebben a sorozatban, mi sem támasztja alá jobban, minthogy az állandó karakterek között kettőt is találhatunk. A tovább mögött velük folytatom a spoilermentes ajánlást. Tovább…

Klasszikusok: Star Trek: The Next Generation – írta Eloise

2015. 08. 15. 15:22 - Írta: vendegblogger

31 comments | kategória: klasszikus,kritika

Az eredeti széria befejezése után a rajongóknak majdnem húsz évet kellett várniuk, hogy újra a televízió képernyőn láthassanak egy élőszereplős Star Trek-sorozatot. A mozifilmek sikere után azonban nem volt kétséges, hogy sokan figyelemmel kísérnék egy űrhajó életének mindennapjait.

tng4

A The Next Generation-re új legénységet verbuváltak, mely bizonyos szempontból hasonlít elődjére, másrészt viszont különbségek is bőven akadnak. Az akkori technikai körülményekhez képest nagyon modernek számított a kivitelezés, ma viszont sokan talán már „ósdinak” találhatnak például egy-egy különleges effektet.

Azt mondják, hogy minden csoportot meghatároz annak a vezetője, és ez a TNG esetében sincs másként. A nagyszerű taktikus, de forrófejű és nőcsábász James T. Kirk helyett az új kapitány Jean-Luc Picard francia, nagy műveltségű, kissé zárkózott és nagyon megfontolt. Ahogy az TOS-ban kiegészítette egymást az első tiszt és a kapitány, úgy itt sincs ez másként. William T. Rikert, inkább az érzelmei irányítják, gyakran heves vérmérsékletű és nem veti meg a szép nők társaságát.

tng3

A Star Trek-sorozatok készítői számára általában fontos, hogy legyen egy kissé kívülálló karakter, aki igyekszik az emberi érzelmeket megérteni. Ahelyett, hogy újra egy vulkáni tiszt kerülne a hajóra, most magasabbra tették a mércét, és egy androiddal bővült a legénység. Míg Spock célja, hogy minél kevésbé befolyásolják az érzelmei, Data mindent megtesz azért, hogy az emberekhez hasonlóan ő is érezzen.

A két széria között eltelt idő leginkább a női karaktereken látszik. Míg az eredeti sorozatban egy-két epizód erősebb női mellékalakját leszámítva, a nők gyenge virágszálként vannak bemutatva, itt a két női főszereplő, a félig betazoid tanácsadó Deanna Troi, aki mások érzelmeit tudja olvasni és a hajó orvosa Beverly Crusher is egy határozott, céltudatos nő.

tng1

Az esélyegyenlőség és tolerancia mindig is fontos szerepet töltött be a Star Trek világában így nem meglepő, hogy a csapat oszlopos tagja még a vak, de egy ún. vizor segítségével az elektromágneses sugarakat érzékelni tudó Geordi La Forge, és az emberek által nevelt, de a klingon fajból származó Worf hadnagy.

Rajtuk kívül nem feledkezhetünk meg Wesley Crusherről, aki tizenéves „csodagyerekként” kerül a hajóra, a doktornő fiaként, és aki talán a legjobban utált Star Trek-szereplő, mivel rendkívül tudálékos és persze mindig abba avatkozik, amibe nem kéne.

A sorozat hét éves forgatása során természetesen több, később vagy akkoriban már ismert színész is megfordult. Whoopi Goldberg például 29 részben bújt a földön kívüli bártulajdonos Guinan bőrében, de többek között Ashley Judd, Terry O’Quinn és Kelsey Grammer is kapott vendégszerepeket, a régi sorozatból pedig Spock, Dr. McCoy és Scotty is felbukkant.

tng5

Annak ellenére, hogy a legénység jóval fegyelmezettebb és komolyabb elődjének, ők is szeretnek kikapcsolódni. Gyakran szerveznek póker estéket és az úgynevezett holofedélzet is nagyon népszerű, ahol belebújnak mások bőrében egy kitalált környezet segítségével. Data nagyon vonzódik Sherlock Holmes karakteréhez, így ő gyakran egy ilyen történetbe „varázsolja” magát és az ismert detektívvé válik.

A részek jóval érzelmesebbek, ami annak is köszönhető, hogy az írók között már több női névvel is találkozhatunk. Emellett a diplomácia is nagyon szerepet tölt be. Több epizódban szinte csak tárgyalás folyik, és a szereplők nem is hagyják el a hajót.

A TNG-ben már egyre inkább megjelennek az átívelő szálak, akár gondot is jelenthet egy-egy fontosabb rész kihagyása. Némelyik évad pedig hatalmas cliffhangerrel zárul. Aki darál, az persze könnyen “megúszhatja”, hiszen kattinthat az újabb szezonra, de valószínűleg akkoriban gyakori téma lehetett az amerikai utcákon, hogy mi fog történni ezután.

Celebrity City

Tudom, hogy embere válogatja, de személy szerint engem egyáltalán nem zavart, hogy a forgatás óta sokat fejlődött a technika, hiszen ezt kompenzálta az, hogy a szereplők többségét nagyon megkedveltem. Néhány rész az utolsó évadokban talán túl érzelgősre sikeredett, de ez persze nagyban ízlés kérdése.

Összességében a Star Trek: The Next Generation méltó folytatása volt az őt megelőző sorozatnak, úgy, hogy karaktereiben, történeteiben meg tudott újulni, de a főbb irányelveket nem hagyta figyelmen kívül.

Klasszikusok: Curb Your Enthusiasm – írta 20legendd

2015. 08. 01. 20:30 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: klasszikus,kritika

Ahogy itt is nem olyan rég bebizonyosodott, a többségnek van olyan vígjátéksorozata, amiről úgy érzi, akár a végtelenségig tudná nézni. Akár annak ellenére is, hogy az már kicsit önismétlésbe fordult, kiszámítható vált. Nálam ez lenne, a korábban a Seinfeld-et is jegyző Larry David saját sorozata, a Curb Your Enthusiasm.

Nem tudom mennyire illik rá a “klasszikus” címke, mondván hogy a mai napig leadott utolsó epizódokat alig pár éve, 2011 őszén tűzte képernyőre az HBO. Ha viszont arra gondolunk, hogy a sorozat alapötlete már 1999-ben megszületett, majd egy évvel később el is startolt a végleges formátumában, akkor azt hiszem, mégiscsak beszélhetünk róla úgy, mint egy igazi tévés úttörőről, ami a The Larry Sanders Show leköszönése után hosszú évekre biztosította a prémium csatorna remeklését komédiák terén is.

I had a wonderful childhood, which is tough because it’s hard to adjust to a miserable adulthood.

A 2011-es dátum azonban azt is jelenti ugyebár, hogy immáron 4 év telt el friss Curb Your Enthusiasm nélkül, így pedig adódik a kérdés: mi a helyzet jelenleg a sorozattal? Nos, a helyzet az, hogy az HBO részéről 8 évad után sem érkezett, és ha minden igaz, nem is fog érkezni hivatalos kasza, amíg maga Larry David végleg azt nem mondja, elég volt. Ritkán fordul elő hasonló, hogy ilyen döntésben jóformán szabadkezet adnak a készítőnek, de talán ez is árulkodó lehet atekintetben, hogy az HBO-családnak egy mennyire megbecsült tagjáról beszélünk.

Szóval minden Larry Daviden múlik, hogy akarja-e folytatni a sorozatot, és ha igen, akkor mikor. Sajnos azonban a legutóbbi hírek e felől nem túl rózsásak, ugyanis tavaly decemberben felszólalt az érintett ez ügyben és különbféle okokra hivatkozva azt mondta, “nem zárja ki egyértelműen a folytatás lehetőségét, de 15%-nál többet nem is mer rá adni”. Így könnyen lehet, hogy ez az írás már nem lesz a sorozat számára több egy halotti beszédnél, de ebben az esetben megpróbálok méltó emléket állítani a Curb Your Enthusiasm előtt.

Nem nehéz kitalálni az eddigiekből sem, hogy gyakorlatilag a sorozat atyaúristene, teste-lelke, Alfája és Omegája Larry David, amit nemcsak a háttérmunkálatok kapcsán kell szó szerint értelmezni, hanem magán a képernyőn is. Hiszen a történetek középpontjában is az a személy áll, aki korábban már történelmet írt a Seinfelddel és ha úgy tetszik, most nyugdíjas mindennapjait tölti a napfényes Los Angelesben, feleségével együtt, de gyerek nélkül.

I always think of nice things but I never act on them.

Valljuk be, a Curb Your Enthusiasm csak a sztori alapján egy kicsit sem hangzik egy kiemelkedő, különleges ötletnek. Már-már olyan Seinfeldesen “semmilyenek” az alapok. A kérdés még mindig megválaszolatlan: ki is valójában Larry David?

David humorista körökben egy meglehetősen megbecsült alaknak számít. Ez annyiból is megállapítható, hogy a munkássága többek között olyan neveknek nyújtott inspirációt, mint Louis CK, vagy Ricky Gervais. De hosszasan lehetne sorolni azokat a sorozatokat, amik ilyen-olyan formában a hátukon hordozzák az ő kézjegyét. És most olyanokra gondolok itt, mint az It’s Always Sunny In Philadelphia, a 30 Rock, vagy éppen az Arrested Development.

Minden elismerés és siker ellenére Larry David megmaradt egy roppant egyszerű természetnek, akiről ránézésre meg sem tudnánk állapítani, hogy a Seinfelddel egész életére hülyére kereste magát és tulajdonképpen bármit megtehet. Nagy hibája azonban az, hogy nem érti az embereket, és valójában ő maga is egy kiállhatatlan személy hosszútávon, így pedig rendre “szociális öngyilkosságokat” követ el. A ravasz lehet egy banális félreértés, egy rosszkor elsütött vicc, Larry kisebbségi komplexusa, vagy egy kétes értelmű mondat és már robban is a bomba.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Larry minden epizódban komoly veszekedésekbe keveredik, legyen szó a feleségéről, baráti köréről, de ha éppen arról van szó, egy idegennel is bármelyik pillanatban össze tud kapni, lényegében akármilyen apróságon. Magyarul, Larry úgy lesz minden alkalommal seggfej, hogy alapvetően nem mondhatnánk azt, hogy a rossz szándék vezérli.

I tolerate lactose like I tolerate people.

Saját kérdésemet megválaszolva, ez lenne Larry David és ez a sorozat fő mozgatórugója is egyben. Persze, időközben már többen lenyilatkozták, hogy bármennyire is természetesnek hat Larry alakítása, valójában csak saját maga elé állított görbe tükröt a Curb Your Enthusiasm-ben.

A sorozat egyébként nem dolgozik nagy szereplőgárdával. Larry mellett állandó szereplőnek csak a már megemlített feleséget alakító Cheryl Hynes mondható, valamint a Greene házaspár, melynek férfi tagja (Jeff Garlin) Larry menedzsere, a női tagja (Susie Essman) pedig a valóságos nemezise főhősünknek. A kettejük folyamatos csatározására írták azt, hogy Tom és Jerry óta nem volt a tévében ennyire megférhetetlen páros, ami végeredményben meglepően találó erre a nem mindennapi, de annál fergetegesebb viszonyra.

A visszatérő mellékszereplő gárdát szinte egy az egyben Larry baráti köre adja, amelyben ugyanúgy megtalálhatóak kitalált karakterek, mint valós személyek, így például Ted Danson, vagy Ricard Lewis. Azonban HBO-s sorozatról beszélünk, így természetesen egy, vagy akár több epizód erejéig feltűnnek máshonnan ismert cameók is, amolyan Entourage-módra. Rosie O’Donnell, David Schwimmer, Ben Stiller, Martin Scorsese, Ricky Gervais, Michael J. Fox. Ők azok, akik első körben rögtön rögtön beugrott. És ami még jobb, nem nagyon volt arra példa, amikor úgy éreztem, nem sikerül élettel megtölteni ezeket a vendégszereplőket.

Azt már szinte mondanom sem kell, hogy a korábbi Seinfeldes szereplők szinte egytől-egyig tiszteletüket teszik. És ha már Seinfeld, elkerülhetetlen az összehasonlítás, már csak azért is, mert a készítő számos dolgot átemelt a korábbi munkájából. Ilyen a hihetetlenül precíz, feszes írás, illetve az epizódok felépítése és tematikája is.

When I’m in social situations I always hold onto my glass. It makes me feel comfortable and secure, and I don’t have to shake hands.

A Curb Your Enthusiasm ugyanis nem retten vissza semmilyen tabutól, ami igazából jellemző volt a nagy elődre is. A különbség ott ütközik ki, hogy az olyan témákhoz, mint a rasszizmus, a fogyatékosság, vagy éppen a vallási ellentétek, még bátrabban nyúl hozzá David és tényleg nem kímél senkit és semmit sem, de mégis képes ezt a lehető legnagyobb igényességgel csinálni és nem mellékesen úgy, hogy a nézők ne feszengjenek a látottak alatt, hanem a székről lefordulva nevessenek inkább.

Ilyen a televíziózás egyik legjobb 30 percének számító “Palestinian Chicken” epizód, a 8×03 is, amit bátran ajánlanék mindenki figyelmébe, de azért nem teszem, mert a Curb Your Enthusiasm egy olyan sorozat, amit bizony szokni kell. Igaz, hogy a részek többnyire elkülönülnek egymástól – ami nem azt jelenti, hogy az évadokon belül nem lehetnek átívelő szálak -, de mégis erősen ajánlatos sorban haladni az epizódokkal, hogy lépésről lépésre ismerjük meg a sorozatot és annak karaktereit. Tekintettel arra, hogy mennyire furcsán egyedi íze van, kezdetben egy kicsit nehéz is ráhangolódni, na de utána…!

És itt térnék vissza az írás bevezetőjében megemlítettekre, miszerint egy idő után egyre inkább azt vehetjük észre, hogy a sorozat lényegében ugyanazokból az elemekből építkezik mindvégig, és ez némiképp kiszámíthatóvá is formálja az egyes epizódokat. De csakis pozitív értelemben.

Aki egyszer rákap, annak feltehetőleg minden alkalommal stabilan fogja szállítani a 30 percnyi tömény röhögőgörcsöt, hiszen az írás és a poénok ugyanolyan frissnek hatnak a 8. évad végén is, mint ahogy az első epizódok alkalmával.

I don’t like to say anything good. I feel like I’ll jinx myself.

Nem szeretek túlzásokba esni, de ha már feldobtam a labdát, akkor le is kell, hogy csapjam: Larry David egy zseni. És ez elsősorban nem a díjaknak, a jelöléseknek szól, de még csak nem is annak, hogy két olyan sorozat származik a tollából, melyeknek helye megkérdőjelezhetetlen a televíziózás Pantheonjában. A zseni ott jelenik meg benne igazán, hogy olyan dolgokkal tud operálni, amik más ember kezei alatt szinte garantáltan igénytelenségbe és tragédiába csapnának át, de ő úgy kezeli ezeket, mintha az lenne a világ legegyszerűbb dolga.

A Curb előtt és a Curb után sem láttam még olyat, hogy egy sorozat ilyen magabiztossággal hozná a jobbnál jobb epizódokat. Mindezt úgy, hogy bármikor képes megtölteni értelemmel olyan jeleneteket is, amiben szó szerint 2 percig csak káromkodnak.

Ha a Curb Your Enthusiasm tényleg véget ért 4 éve, akkor egy rossz szót nem tudnék rá mondani, de ha valami kisebb csoda folytán Larry David mégis érezne magában annyit, hogy készítsen még egy évadot, akkor két dolog biztos: az, hogy ugyanolyan fantasztikus lesz, mint a korábbiak és, hogy mindenki meg fogja kapni a magáét Larry-től.

Klasszikusok: Batman: The Animated Series – írta Poghy

2015. 03. 11. 14:55 - Írta: vendegblogger

34 comments | kategória: animáció,klasszikus,kritika

Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor a külföldi nyelvű csatornán először láthattam egy szuperhőst akcióban. Nyilván kissrác voltam még, de a köpönyeges igazságosztó kalandjai úgy is magukkal ragadtak, hogy egy szót sem értettem a történetből.

Valószínűleg itt kezdődött a képregényvilághoz kötődő rajongásom, és anno emiatt győzködtem a szüleimet a trafik előtt, hogy vegyük meg azt az álruhás hősről szóló füzetet, ők meg úgy voltak vele, hogy mindegy, csak olvasson a gyerek.

Aztán mikor felnőttebb lettem, és a Stargate-tel elkezdődött a sorozatfüggőségem, belegondoltam, hogy melyik sorozatot kéne ledarálnom az elsők között, és bizony a Batman: The Animated Series jutott először eszembe. Elvárásom nem is nagyon volt, csak annyi, hogy jól szórakozzak, ehhez képest óriási pozitív csalódásban volt részem, mikor megláttam a sorozat valódi mélységét.

Akkor ennyi elég is a saját élettörténetemből, térjünk rá a minden idők legjobb animációs sorozatának értékelésére – mondom ezt úgy, hogy az Avatar-animációknak is nagy rajongója vagyok. A pontozástól eltekintenék nyilvánvaló okok miatt.

A Batman: TAS 1992-től 1995-ig 3 évadot élt meg meg Paul Dini és Bruce Timm showrunnersége alatt, ezt 1997-ben egy The New Batman Adventures című sorozat követte, amire nyugodtan tekinthetünk 4. évadként is, ugyanis ugyanaz a gárda (írók, szinkronhangok, stb.) dolgozott rajta, mint az eredeti sorozaton, csupán a rajzstílus változott egy kicsit.

A sorozat nem teketóriázott holmi Batman: Begins-hozzáállással, rögtön a lecsóba csaptak a készítők és kész tények elé állították a nézőt. Azt viszont nem mondom, hogy eredettörténetektől mentes lenne a sztori, csak épp főhősünk ellenségeinek a származása került középpontba.

A Batman: The Animated Series legnagyobb erőssége szerintem, hogy nem fekete-fehér, “jó a gonosz ellen” harcot próbál bemutatni, hanem Batman ellenségeinek a motivációját boncolgatja. Nem csak annyit látunk, hogy ez vagy az miképp viszi véghez ördögi tervét, hanem bemutatják,  hogyan kerültek a rosszfiúk a törvény másik oldalára, mi vitte őket az őrület határára, hogyan küszködnek a többszemélyűséggel, a társadalmi kirekesztéssel, és úgy egyáltalán a világ gonoszságával.

Ebben a világban Batman pedig olyan a hős, aki amellett, hogy megmenteni a civileket, az ellenségeinek is megváltást kíván, átlátja a helyzetüket, és megpróbál segíteni rajtuk. Mindezt igazán emberi módon teszi, és ez az a plusz, ami miatt érdemes újranézni a Batman: TAS-t akkor is, ha valaki gyerekként látta .

Kivétel persze van, tudjuk is, ki az, akinek nincs lelkiismerete, vagy ismert eredete: igen, The Jokerről beszélek. Az ő történetei inkább a humorra épülnek, kicsit távolabb állnak a képregényes Jokertől, de egy alapvetően fiatalabb korosztálynak szóló rajzfilmben korrekt kompromisszumot kötöttek azzal, hogy nem a képregényes változatot mutatták be, csak utaltak rá, hogy mekkora kegyetlenségekre képes.

Ha már a Jokernél tartunk, meg kell említeni sokak favoritját (a kedvenc képregénykarakteremet), Harley Quinnt, aki kivételesen nem képregényből került sorozatba, hanem pont fordítva. A DC írói meglátták Paul Dini karakterében a potenciált, és kanonizálták őt a mainstream Batman-füzetekben, így vált napjaink egyik legismertebb DC-s karakterévé az imádnivaló szociopata pszichológusnő.

Ne feledkezzünk el az írók mellett a szinkronszínészeket is dícsérni. Kevin Conroy több mint 20 éve Batman hivatalos szinkronhangja, szinte az összes rajzfilmben és videójátékban ő kölcsönözte Denevérember hangját 92 óta. Mellette Mark Hamillt emelném még ki, aki szintén évtizedeken keresztül volt a hivatalos Joker-hang, nem véletlenül, hiszen olyan elvetemült Joker-kacajt senki nem tud produkálni, mint ő.

(És itt zárójelben meg is jegyezném, hogy a Birds of Prey című, nem túl sikeres DC-s tévésorozatban, ahol a Jokernek csak az árnyékát mutatták, ugyancsak Mark Hamill túlvilági nevetését hallhattuk. Ekkora hatása volt a Batman: TAS-nek, ennyire emlékezetes volt a szinkron-casting (amiről van is egy remek werkfilm), akkor kezdődtek el ezek a karrierek.)

A sorozathoz kapcsolódik egyébként pár bónusz animációs film is, és itt elsősorban a Mask of Phantasm-ra gondolok, de akadtak továbbiak is, és a 2000-es Justice League-spinoffról, valamint az azt követő Justice League: Unlimited-ről sem érdemes megfeledkezni, lévén ugyanezeknek a készítőknek köszönhetjük őket.

Végezetül annyit tennék hozzá, hogy személyes kedvenceim (igaz, a képregényekben is) a Two-Face-ről szóló történetek. Tudjuk, hogy Bruce és Harvey országos cimborák voltak a baleset előtt, így amikor Batman meg akarja utóbbit menteni, azt nem csak “szuperhősiességből” teszi, hanem egyben a barátja miatt is, ami egy nagyon komoly érzelmi pluszt ezeknek a részeknek.

Ha valaki Batman-rajongónak tartja magát, és nem látta ezt a remekművet, annak érdemes pótolnia, aki pedig egy mély, mentális betegségekkel teli, emberközeli animációs sorozatra vágyik, annak is jó szívvel tudom ajánlani a Batman: The Animated Series-t.

Klasszikusok: Stargate SG-1 – írta DarylD

2015. 01. 20. 14:47 - Írta: vendegblogger

55 comments | kategória: ajánló,klasszikus,kritika

If you immediately know the candle light is fire, than the meal was cooked a long time ago.

A Csillagkapu-franchise 1994-ben kelt életre, amikor Kurt Russell főszereplésével világot látott egy mozifilm (rendező: Roland Emmerich) a kör alakú szerkezetről, melynek segítségével az ember felfedezheti magának az univerzumot. Ez a film szolgált alapul az 1997-ben kezdődő, mára már klasszikusnak nevezhető Stargate SG1 című sorozatnak, valamint a később érkező spinoffoknak, a Stargate Atlantisnak és a nem túl pozitívan fogadott Stargate Universe-nek is, sőt, az animációs Statgate Infinity-nek is.

Természetesen azt le kell szögeznem, hogy mint a klasszikusok rovat többi szerzője, én is (nem) kicsit elfogult vagyok a sorozattal kapcsolatban. Gyerekkorom egyik kedvencéről van szó, de ma is ugyanúgy élvezem, mint annak idején. Épp ezért ki merem jelenteni, hogy minden idők egyik legjobb sci-fi sorozatával állunk szemben.

Úgy vettem észre, hogy a Stargate nem tett szert akkora elismertségre, mint a Star Trek, a Doctor Who, vagy épp a Battlestar Galactica, ennek ellenére kellemesen csalódtam, amikor ti minden idők ötödik legjobb sorozatnak választottátok 2012-ben a BSG és a Firefly előtt. Örülök, hogy a junkie közösségből sokan felfedezték már ezt a gyöngyszemet, de én most inkább azokhoz szólok, akik még nem látták, méghozzá spoilermentesen.

A történet központjában a CSK1 (aka. SG1) áll, két katonából, egy tudósból és egy földönkívüliből álló négytagú csapat, akik egy katonai bázisról kiindulva a Csillagkapu nevű szerkezet segítségével utaznak idegen bolygókra felderítés és technológiaszerzés céljából. A négy tag, pontosabban azok karaktere pedig a sorozat egyik legnagyobb pozitívuma.

Először is azért annyira jó nézni kalandjaikat, mert nagyon megvan a szereplők között a szükséges összhang. Tényleg elhisszük, hogy ők egy csapatot alkotnak, és minden nap vállvetve harcolnak az idegen fenyegetés ellen. Közben mi is betekintést nyerhetünk kalandjaikba, egy kicsit részesei lehetünk mozgalmas mindennapjaiknak. A főbb karakterek kaptak egyébként egy kisebb háttér sztorit, néha még flashbackek is előfordulnak, így könnyebben megérthetjük motivációjukat.

A tovább mögött folytatom, először a főbb karakterekkel, majd ajánlott epizódokkal. Tovább…

Klasszikusok: Fawlty Towers – írta userguide

2014. 12. 30. 18:46 - Írta: vendegblogger

41 comments | kategória: Anglia lecsap,klasszikus,kritika

Nem vitás, nagy fa vágja az emberbe a fejszéjét, ha a Fawlty Towers-ről (Waczak szálló) szeretne írni. Az egyik dilemma adott: vajon ajánlót, vagy valamilyen hommage-szerűséget ildomos készíteni arról a sorozatról, amit az ilyen-olyan szavazások alkalmával szinte mindig beválasztanak a valaha volt legjobb szitkomok közé (jellemzően a lista elejére)?

A másik már kicsit obskúrusabb: mennyire emészthető egy csaknem 40 éves sorozat az oldal jellemzően huszonéves olvasóinak, ismerik-e egyáltalán?

¿Qué?

A történet 1972 körül kezdődik, amikor John Cleese otthagyja a Repülő Cirkuszt, hogy akkori feleségével, Connie Booth-tal készítsen egy komédiasorozatot. Az alapötlet még a Monty Pythonos időkben megszületik, ekkor találkoznak a faragatlan szállodatulajdonossal, aki az egész történet mintájául szolgál.

A többi pedig már történelem, 1975-ben a BBC bemutatja az első évadot, majd 1979-ben a másodikat. A négy év csúszás főként Booth-nak köszönhető, akinek nem sok kedve volt a folytatáshoz, és időközben el is vált Cleese-től.

Különösebb alapszituáció jó szitkomhoz illően nincs: egy szálloda hétköznapjaiba pillanthatunk be. A prímet természetesen a tulajdonos, Basil Fawlty (John Cleese) viszi, aki feleségével, Sybillel (Prunella Scales) karöltve vezeti a szállodát. Állandó szereplő még a két alkalmazott, a Barcelonából importált pincér/hordár, Manuel (Andrew Sachs) és Polly (Connie Booth), aki amolyan mindenes a hotelben.

A satisfied customer. We should have him stuffed.

Akik Cleese neve hallatán valami Monty Pythonhoz hasonló abszurd dologra számítanak, csalódni fognak, a sorozat abszolút hagyományos komédia. Igazi régimódi, keményvonalas bohózatokat láthatunk, a helyzetkomikum műfajnak megfelelően alapvetően mindig valami félreértés, keveredés adja a konfliktust, amit aztán a karakterek megpróbálnak megoldani.

Emellett gyakran épül a humor a főszereplőre, a „lefelé rúgok, felfelé nyalok”-életszemlélet nagy sikerrel magáévá tevő, sznob, fukar, prűd Basil karaktere a Monty Pythonban már megszokott, rendkívül valószínűtlen mozdulatokkal operáló Cleese előadásában egészen szürreális élmény.

Állandó a szócsata a férj és a feleség közt, elvileg Sybil képviseli a családban a józanságot, de ezt gyakran kombinálja lustasággal. Basil és Manuel párosára szintén rendszeresen épülnek jelenetek, itt alapvetően két running joke-ot forszíroznak végig: Manuel nem tud angolul, emiatt sok dolgot félreért, ami miatt Basil fizikai fenyítésben részesíti.

– Did you ever see that film, “How to Murder Your Wife”?
– Awfully good. I saw it six times.

A Fawlty Towers sikerének egyik záloga az egyszerűség. A formátum teljesen hagyományos, jórészt stúdióban forgatott, aláröhögős. Ami kiemeli a sok hasonszőrű komédia közül, az az aprólékosság. Cleese és Booth gyakorlatilag a legjelentéktelenebbnek tűnő részletekig mindent megterveztek, a forgatókönyv a félórás sorozatoknál ekkor szokásos duplája lett, és a próbák után is folyamatosan farigcsáltak rajta.

A részletes forgatókönyvnek köszönhetően a jelenetek végig megmaradnak azon rendkívül vékony sávon belül, ami a kitűnő bohózatokat a totális baromságtól elválasztja. Az időzítés, a felvezetés szinte mindenhol remekbe szabott, a szereplők még éppen annyira idióták, hogy az ne legyen komolyan zavaró, a Fawlty Towers legnagyobb erénye a majdnem tökéletes arányérzék.

– Oh you’re very cheerful this morning, Mr Fawlty.
– Yes, well one of the guests has just died.

Bevallom, nálam a vígjáték csúcsa a bohózat. Ennél nehezebb műfaj egyszerűen nincs, itt 10 éves kortól 99 éves korig mindenkit meg kell szólítani, mindenki figyelmét le kell kötni, a végterméknek mindenki számára fogyaszthatónak kell lennie.

A csapdák száma ezen az úton gyakorlatilag végtelen, óriási a kísértés, hogy a készítő az olcsó poénok kedvéért lemenjen kutyába, erre számtalan példát lehet hozni az elmúlt évekből is.

Nagy előny viszont a hipszterkedő, popkult utalásokra építő komédiákkal szemben, hogy megfelelő témaválasztás esetén a bohózat gyakorlatilag kortalan. Szállodák voltak, vélhetően egy darabig még lesznek is, oda azért a nagy többség eljut, az ott történtekkel mindenki képes azonosulni. Valószínű, hogy épp emiatt vált a Fawlty Towers időtlen és persze kissé idétlen klasszikussá.

Klasszikusok: The Wire – írta 20legendd

2014. 12. 09. 14:45 - Írta: vendegblogger

52 comments | kategória: klasszikus,kritika

If the Gods are fucking you, you find a way to fuck them back. It’s Baltimore, gentlemen; the Gods will not save you.

Annak ellenére, hogy soha nem ért el nagy nézettséget, vagy soha nem nyert egyetlen fontos díjat sem, az HBO-s The Wire teljesen megérdemelten viseli magán a “minden idők egyik, ha nem a legjobb sorozata”-titulust.

Az öt évadot megélt széria annyira összetett és annyi mindent lehet róla írni, hogy hirtelen azt sem tudom, hol kezdjem. Talán a készítőt, David Simont kell megemlíteni első sorban, aki a ’80-as években újságíróként dolgozott Baltimore városában, ahol maga a sorozat is játszódik.

Egy nyugalmazott baltimore-i rendőrtiszt, Ed Burns segítségével Simon két könyvet is kiadott a várost körül lengő drogbizniszről és egyéb rendőrségi ügyekről. Ezt azért fontos megemlíteni, mert mindkettőből később sorozat készült. Elõbb a Homicide: Life on the Street-et vitte képernyőre az NBC, majd később érkezett az HBO-ra a The Wire igazi előfutára, a The Corner címû minisorozat.

You come at the king, you best not miss.

A poszt fő tárgya két évvel ezt követően, 2002-ben debütált a prémium csatornán. Röviden nagyon nehéz lenne megfogalmazni, hogy miről is szól a The Wire. Könnyű lenne azt mondani, hogy a drogok világának és a rendőrség harcát veszi górcső alá, csakhogy ezen hamar túlmutat a sorozat. A 60 elkészített, többnyire egy-egy órás rész alatt megismerjük Baltimore valamennyi területét. Átfogó képet kapunk többek között a kikötői életről, a sajtóról, a politikáról és a vele járó bürokráciáról, de még az iskolarendszer is terítékre kerül.

A sorozat karaktereiről sem lehet egyszerű leírást készíteni. Már nem azért, mert kidolgozatlanok lennének, hanem mert szimplán rengeteg van belőlük és legtöbbjük elég fontos ahhoz, hogy ne lehessen kihagyni őket egy felsorolásból, ezért ebbe bele sem kezdenék. Ráadásul egy-két kivételtől eltekintve azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ki fő- és ki mellékszereplő, hiszen aki egy évadban szinte minden részben szerepet kapott, az könnyen lehet, hogy a következőben alig-alig fog képernyőre kerülni.

Az viszont egészen biztos, hogy hihetetlenül emberközeli karakterekkel lehet megismerkedni mindegyik oldalról. Ennek következtében nem is létezik olyan a sorozat filozófiájában, hogy “egyértelműen jó” és “egyértelműen rossz”. Az már csak a nézőn múlik, hogy ki kiért szorít.

I got the shotgun. You got the briefcase. It’s all in the game though, right?

Ami azonban valóban egyedülállóvá tette a sorozatot, az a végtelenségig fokozott realista stílus. Simon már az újságírói karriere során is arra törekedett, hogy a lehető legkevesebb változtatással közölje sztorijait és ez a itt sincs másképp. Igazából már-már egy dokumentarista alkotásra is emlékeztethet a sorozat, annyira élőnek tűnik az egész környezet. Ez a The Corner hangvételéhez vezethető vissza, ahol konkrétan nyomon követhető ez az elbeszélési forma.

Példának okáért a készítők többnyire valós személyeket használtak a karakterek megformálására és ez átitatja az egész sorozatot. Számos drogdílernek például a való életben is volt köze a drogokhoz, míg a képernyőn megformált rendőröknek is ez a polgári hivatásuk sok esetben. Sőt, még olyan is előfordult, hogy egy rendőrtiszt a sorozatban éppen azt a bűnözőt kapta el, akit a valóságban is.

Maga a történet remekül megszerkesztett. Szinte minden apró részlet, minden nyomozás, lehallgatás meg van alapozva, a metódusokba nehéz belekötni. Igaz, emiatt a The Wire tempója meglehetősen lassú, de ez is csak elősegíti a realizmust. A cselekmény nagy részében nem is az a kérdés, hogy ki a tettes, itt a folyamat sokkal nagyobb szerepet kap.

You can’t even call this shit a war… wars end.

A párbeszédekről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Legyen szó hivatalos személyek, civilek, gengszterek, vagy éppen az ezek közötti társalgásról, mindenkinek sikerült megtalálnia a hangját.

Ami a minőséget illeti, végig rendkívül magasan van a mérce. Nem elég, hogy jók a karakterek, a dialógusok és a történet, de ezek mellé kiváló atmoszféra is párosul. Baltimore lepusztult sorházai, lakótelepi nagyszerű helyszínként szolgálnak, ugyanis ezeknek a segítségével még tovább erősödik az a kétségbeesett és kilátástalan hangulat, amely közé a készítők fantasztikus érzékkel raktak egyaránt feszültségoldó jeleneteket is.

Negatívumnak azt szokták megemlíteni a sorozattal kapcsolatban, hogy nehéz belecsöppenni, amely valóban igaz. A The Wire rögtön belevág a történetbe. Ennek velejárója, hogy a nézővel előfordulhat, hogy epizódokig csak tapogatózik, hogy vajon most miről lehet szó. Annak sem kell aggódnia azonban, akit az első néhány rész annyira nem rántott be emiatt, mert idővel szépen tisztul a kép és minden értelmet nyer.

Személy szerint nem igazán tudnék belekötni a sorozatba, még akkor sem, ha akarnék. Maximum az utolsó évadban megkérdőjeleződik egy-egy lépés, de ahhoz hozzátartozik, hogy az HBO néhány résszel kevesebbet adott David Simonnak. Egyébként a The Wire végig megmaradt annak a realista, érdekfeszítő, precízen összerakott mesterműnek, ahogy azt azt már a kezdetektől megismertük.

Klasszikusok: The Flash (1990) – írta The Man Who Laughs

2014. 12. 02. 15:19 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: klasszikus,kritika,video

Manapság a képregény-adaptációk korát éljük, nem csak mozikban, de a tévében is egyre több sorozat készül DC- vagy Marvel-füzetek alapján. Azonban nem ez az első időszak, amikor a kiadók a rajzolt figurák élőszereplősé konvertálásból reméltek hasznot húzni. Az 1989-es Batman-film olyan elsöprő siker volt, hogy a 90-es években is megjelentek a mozikban a jelmezes szuperhősök, azonban napjainkkal ellentétben ezen időszak filmjei egy-két kivételtől eltekintve bukások voltak.

A DC-Warner páros ekkor gondolta úgy, hogy ha a Denevérember képes hatalmas pénzeket hozni a mozi kasszákba, akkor érdemes lenne egy hőst küldeni a képernyőkre is. Így született meg az első The Flash-sorozat. Nézzük hát, hogy a világ leggyorsabb emberre felveszi-e a harcot mai vetélytársaival.

A dupla hosszúságú pilot Central City bemutatásával nyit, de mi rögtön látjuk, hogy ez bizony valójában Gotham City. Hiszen sötét van, a mocskos utcákon régi autók köröznek, az emberek folyamatos rettegésben élnek egy elmebeteg motoros banda miatt, a zsaruk teljesen alkalmatlanok a feladatuk elvégzésére, a sajtó meg csak azért létezik, hogy erre mind untalanul felhívja a (természetesen fekete) rendőrfőnök figyelmét.

Ja és persze mindeközben Danny Elfman zenéje szól. (Elfman csak a főtémát szerezte, a sorozat többi zenéje Shirley Walker dicséretreméltó munkája).

Bizony, a készítők nem bíztak semmit a véletlenre és látványban a lehető legközelebb akartak maradni Tim Burton Batman-filmjéhez. Ez mindenképpen jól sikerült és a sorozat egyik legnagyobb pozitívuma épp ez a hangulat. Néhány jelenet egészen olyan, mintha a legendás Batman-rajzfilmsorozat elevenedne meg.

Az első rész természetesen azt meséli el, hogy miként válik az egyszerű helyszínelő Barry Allenből a villámgyorsaságú The Flash. A korrektül kidolgozott eredettörténet végigmegy a szokásos paneleken – baleset, képesség felismerése és bizonytalan próbálkozás, egy közeli rokon elkerülhetetlen halála, leszámolás a gyilkossal, a hős megszületése – de semmi kiemelkedőt, váratlant nem tartogat.

A pilottal igazából egy komolyabb bajom volt: a magánéleti szál. Barry egyrészt küzd az apja elismerésért (aki szerint a helyszínelő nem rendes rendőr) másfelől pedig ott a barátnője, aki nem igazán rajong a házasság ötletéért. Sajnos egyik konfliktus sincsen valami izgalmasan, érdekesen kidolgozva.

Hála istenek a készítők is látták, hogy ezek az élettelen műkonfliktusok nem kellenek a sorozatba, ezért a második résztől egyikük sem szerepel. (Mondjuk az vicces, hogy Barry és a barátnője a pilot végén újra összejönne, erre a 2. rész elején közlik velünk, hogy a nő elutazott Franciaországba és sosem fog hazajönni.) Ettől eltekintve a felvezetés egy teljesen korrekt 90-es évekbeli kalandsorozat szintjét hozta…, mert ugye az is.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, pár videóval és epizódajánlóval. Tovább…

Klasszikusok: Battlestar Galactica (1978) – írta The Man Who Laughs

2014. 11. 25. 15:15 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: klasszikus,kritika

November 17-án 77 éves korában elhunyt Glen A. Larson, akinek olyan sorozatokat köszönhetünk, mint a Knight Rider és a Magnum P.I. Emléke előtt az első igazán nagy dobásának, az (eredeti) Battlestar Galactica ajánlójával szeretnék tisztelegni.

1978-at írunk, egy év telt el a Star Wars bemutatása (és kasszarobbantó sikere) óta. Star Trek-sorozat már kilenc éve nincsen, az első mozifilm pedig majd csak jövőre jön. Ekkor alkotta meg Glen A. Larson mára már kultikussá avanzsálódott sci-fi sorozatát, a Battlestar Galacticát.

Az emberiség hosszú ideje harcol a Cylon Birodalom ellen. Végre eljön a békekötés napja, azonban Baltar, az emberek nagykövete elárulja népét a saját hatalomvágya miatt és segít a cylonoknak egy váratlan rajtaütés kidolgozásában. A támadásban elpusztul mind a 12 emberi kolónia, és szinte az összes csatahajó. Az utolsó csillagromboló a Galactica összegyűjti a túlélőket és elindul, hogy megkeresse az állítólagos 13. kolónia otthonát, a Földet.

A legszembetűnőbb dolog a sorozattal kapcsolatban kétségtelenül a klasszikus Star Wars-filmekre kísértetiesen hasonlító látványvilág. Ez egyáltalán nem véletlen, ugyanis a sorozat készítői olyannyira meg akarták lovagolni a Csillagok háborúja sikerét, hogy a látványvilág kidolgozásához az azon a filmen is dolgozó John Dyskát bérelték fel. Ezért olyan ismerősek a hajók és ezért van az, hogy a cylonok inkább Birodalmi rohamosztagosokra, mintsem robotokra hasonlítanak (na meg azért is mert az akkori technika jelmezbe bújt színészeket követelt meg).

A hasonlóságot George Lucas is sérelmezte, ezért nem engedte meg, hogy a sorozatban a lézerpisztolyoknak látható sugaraik legyenek, így mindig csak elölről mutatták ha lőtt valaki, utána pedig a robbanást. Hogy a BSG honnan vette az ihletet, azt remekül szemlélteti Isaac Asimov megjegyzése: „A Star Wars szórakoztató volt, élveztem. De a Battlestar Galactica már megint Star Wars, egyszerűen nem tudom amnézia nélkül élvezni”.

A vizuális effektek minősége azonban mai szemmel sem vészesen rossz. Jóval szebb, mint a Star Trek: The Original Series effektjei (nem a digitálisan felújított változatról van szó), de persze a SW-filmek színvonalát nem éri el. Az azért mindenképpen szembe tűnő, hogy az űrcsatáknál sok jelenetet többször is felhasználtak, ez mai szemmel már mindenképpen megmosolyogtató, de a sorozat amúgy is kifejezetten drága volt, így nem meglepő, hogy a legköltségesebb jeleneteken próbáltak spórolni.

Összességében azonban most is élvezhető (főleg) azoknak, akik bele mernek vágni a Star Trek vagy a Doctor Who korai részeibe. A sorozat technikai fronton egyébként 3 Emmy-jelölést is kapott, amiből 2-t sikerült díjra váltania.

A Star Wars-os hasonlat nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is megállja helyét: A Star Trekkel ellentétben a BSG nem igazán filozofál, nem mélyed el etikai és morális kérdésekben, sokkal inkább a kalandra és az akcióra helyezi a hangsúlyt. Mindezt pedig egy erős mitológiai háttérbe ágyazza be, ez utóbbi kiemelten fontos eleme a sorozatnak. Larsont legfőképpen a mormon vallás ihlette, de ezt sok más misztikus hitvilág (pl.: az egyiptomi) elemével keverte össze. Ebből a mixből született meg a BSG világa.

A sorozat dramaturgiája érdekes módon valahol félúton helyezkedik el egy high concept és egy epizodikus sorozat között. Az átívelő szál majdnem minden részben megjelenik, de sok rész történetének a gerincét inkább azoktól független események adják.

A részek általánosságban ha nem is hibátlanul, de korrektül lettek megírva, a történetek többnyire átgondoltak, s ami a legfontosabb, izgalmasak és szórakoztatóak. Azonban a párbeszédeken nem végeztek ilyen jó munkát az írók. Néha előfordul egy-két mai füllel már zavaróan naiv és életszerűtlen dialógus, illetve az epizódszereplők némelyike is kifejezetten gyenge, ellenben a főszereplőinkkel. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Klasszikusok: Seinfeld – írta 20legendd

2014. 11. 18. 15:13 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: klasszikus,kritika

Idén már 25 éves Seinfeld. Bár Magyarországon soha sem futott be nagy sikert, mégis egy olyan megkerülhetetlen komédiáról van szó, ami megér egy írást. A sorozatrajongók többsége persze tudja, hogy ez számít a világ legkultikusabb szitkomjának, ám úgy érzem, mégis kevesen vannak tudatában annak, hogy Jerry Seinfeld és Larry David műve mivel érdemelte ki ezt a titulust.

– Everybody’s doing something. We’ll do nothing.
– So we go into NBC, tell them we got an idea for a show about nothing.
– Exactly.

Igazából nem könnyű megfogalmazni, hogy miért zengnek ódákat a Seinfeldről, mai szemmel pedig végképp nem. Azt a formulát és alapfelállást, miszerint egy sorozatnak nem kell törvényszerűen szólnia semmiről már számos projektben láthattunk. Sőt, ma már értelmezni sem nagyon tudjuk ezt a kijelentést. De még mielőtt ebbe mélyebben belemennék, előbb jobbnak látnám bemutatni a négy főszereplőt.

Kezdésnek rögtön itt van a haverszitkom névadója és leginkább központi karaktere, Jerry Seinfeld. Aki az életben és a szerepében is egyaránt stand-up komikus, vagyis kijelenthető, hogy teljes mértékben saját magát játssza a képernyőn. Bár az ő kis lakásában fut össze minden, valójában keveseknek lett ő a legnagyobb kedvence a felhozatalból. Ebben közrejátszik az is, hogy a kényes, cinikus, mindenben hibát kereső szerepben Jerry nem igen hoz emlékezetes alakítást. Mondjuk, ezt készítőként könnyen el lehet nézni neki.

Továbblépve, megismerhetjük Elaine Benest (Julia Louis-Dreyfus), aki a kvartett egyetlen női tagja és nem mellesleg Jerry ex-barátnője. Elaine okos jellem, legalábbis ő annak gondolja magát, és ezt szereti is hangoztatni. El lehet képzelni, hogy hány férfi tart ki mellette. De nem csak a pasijaival nem tud sokszor kijönni, hanem a barátaival sem. Egyértelműen ő az ellenpólus a társaságban.

A sort Kramerrel folytatom, Jerry szomszédjával és egyben az egész sorozat legbizarrabb figurájával, akinek a napjai rendszerint abból állnak, hogy kifosztja Jerry hűtőjét, megfogalmaz egy teljesen szürreális ötletet, vagy éppen a szókimondóságával és ügyetlenségével fenekestül felforgat mindent és mindenkit. Ahhoz, hogy ez a karakter az egysíkúsága ellenére se fulladjon ki, kellett egy frenetikus, higanymozgású Michael Richards, aki 9 évadon keresztül úgy tud benyitni egy lakásba, hogy a nézőt azonnal nevetésre ösztönözze.

Végül, de nem utolsó sorban, George Costanzáról kell említést tennem. Személy szerint én is beállok azok közé, akik szerint ő a valaha volt legjobb komikus karakter. Minden bizonnyal George testesíti meg azt a személyt, aki minden egyes emberben ott motoszkál: nem találja élete párját, mindig azt hiszi, hogy neki van igaza, aggódik, hogy mit gondolnak róla mások, és még a munkahelyeit is rendre utálja.

Emellé George még kicsinyes is, de annyira, hogy képes erőszakosan fellépni egy beteg gyerek ellen, csakhogy ő nyerjen egy társasjátékban. Ahogy feljebb is írtam, Jerry mindenben képes hibát látni. Na, ugyanez hatványozottan igaz George-ra is. Amíg előbbi ezeket tudja leplezni mások előtt, addig utóbbi nem egyszer jelenetet rendez nyilvánosan is. Nem véletlen, hogy ők ketten már iskolás koruk óta a legjobb barátok.

I have a bad feeling that whenever a lesbian looks at me they think “That’s why I’m not a heterosexual”.

Az egyik fő alkotóeleme tehát a sorozatnak egyértelműen a karakterek sokszínű világa és, hogy senki sem szerethető egyénként indul. Ehhez nyilván az is kellett, hogy mindenki jól legyen kidolgozva a képernyőn. És ezt sikerült is megvalósítani. Még a rengeteg mellékszereplő túlnyomó többségét is kiválóan építették be. Newman az, aki a legjobban kinőtte magát ezek közül Jerry nagy riválisaként a kövér, gonosz postás szerepben. Talán csak a Seinfeld szülőket nem sikerült a végére sem megkedvelnem, ellentétben a Costanzákkal, akikre ha ránéz az ember, rögtön megérti, hogy George mitől is lett olyan, amilyen.

Emellett azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a sorozat a sikere a remek írásnak köszönhető. Ezért pedig lényegében Larry David tehető felelőssé, aki egyébként nem csak írója és készítője volt a Seinfeldnek, hanem az egész sorozat atyja, mindenhol feltűnt. Ha kellett a hangját adta egy-egy mellékszereplőnek, ha kellett beugrott egy pár jelentre színészkedni és arról sem lehet megfeledkezni, hogy George karaktere egy az egyben az ő életén és személyiségén alapul. Ha egy embert kell kiemelni, aki nélkül egészen biztosan nem lenne ugyanaz a sorozat, az Larry David lenne.

Ő alkotta meg és lett főszereplője később a még kegyetlenebb Curb Your Enthusiasm-nak, ami alapjaiban meglehetősen hasonló stílust hoz, mint ezen írás tárgya. Mindkét projekt azt mutatja meg, hogy az emberek mennyire nem tudnak együtt élni és elfogadni egymást. Az epizódok rendre úgy épülnek fel, hogy egyszerre több szál indul el, amik a rész végére gyönyörűen összefonódnak, ezzel elkerülhetetlen konfliktusokat előidézve, ahol nincsenek nyertesek, csupán vesztesek. Mindezt úgy, hogy közben a szereplők kendőzetlenül beszélnek a szexről és még káromkodnak is esetenként.

Kiindulópontnak kapunk tehát sokat. Vagy akár úgyis mondhatnánk, hogy semmit. Legalábbis maguk a készítők így definiálták saját alkotásukat. Ez valójában azonban azt jelenthette, hogy a korábbi meghatározó szitkomokkal ellentétben a Seinfeld mindennapi történetekkel és a kornak megfelelő átlagos emberek életeivel foglalkozott, vagyis a néző olykor tudat alatt még saját magán is nevetett.

A sorozat olyan történeteket hozott be a köztudatba, amik bárkivel megtörténhetnek. Fél órát kell várnod egy kínai étteremben az asztalfoglalásodra, elfelejtetted hol parkoltál az autóval, olyan ruhába kell öltöznöd, amilyenbe nem akarsz, egy tánccal kínos helyzetbe hozod magad mások előtt, vagy egyszerűen csak fogadást kötsz a barátaiddal… Ilyen és ehhez hasonló történeteknek lehetünk szemtanúi. Lehet, hogy az a “semmi” valójában mindent jelent.

Nem titok, hogy a sorozat nem indult valami fényesen. Tipikusan nem az a kategória, amit a néző könnyen meg tud szeretni. A Seinfeld esetében nem elég, ha valaki csak belenéz egy-egy részbe, mert ahogy korábban is írtam, fontos, hogy megismerkedjünk a szereplőkkel, valamint megszokjuk, megkedveljük őket.

Minőségileg a sorozat valahol a harmadik évadban stabilizálja magát, de nekem például az ötödik évadig kellett kivárnom, míg tényleg meg tudtam nézni belőle minden fenntartás nélkül egymás után akár 5-6 epizódot Ebben segít az is, hogy rengeteg a visszatérő poén, amik húzzák magukkal az embert.

Igazság szerint tényleg vannak maradandóbb és kevésbe maradandó részei a sorozatnak. Larry David vezérletével egyenletesebb összkép alakult ki. Ebben az időszakban a néző csak leült a tévé elé, és tudta, hogy mit fog kapni hétről hétre. David ezt követően a zseniális 7. évaddal leköszönt és az írás nagy része Seinfeldre hárult. Ezen a ponton a sorozat némileg kísérletezősebbre vette a figurát, habár továbbra is hamisítatlan Seinfeld-hangulata volt. Az olyan részekről, mint a “Bizarro Jerry”, vagy a visszafelé játszódó “The Betrayal”, még Dan Harmon neve is eszünkbe juthat.

People don’t just bump into each other and have sex. This isn’t Cinemax.

Sok korábbi, vagy jövőbeli vetélytársával ellentétben a Seinfeld még azt is tudta, mikor kell megállni. Bár 9 évad hosszú időintervallum, az utolsó szezonban sem érezhető, hogy megfáradt volna a sorozat. A készítők tudták, hogy mikor meg abbahagyni és ennek következményeképpen a finálét nem kevesebben, mint 70 millióan nézték az Egyesült Államokban. Az már más kérdés, hogy milyen lett a befejezés, hiszen egy nagyon ellenmondásos 50 percről van szó, de itt most semmilyen poént nem akarok lelőni.

Összességében azt tudom mondani, hogy mai szemmel is simán jó, minőségi komédia a Seinfeld. Már csak azért is, mert érzésem szerint, ha ezeket a történeteket áthelyeznénk a mai világba, még mindig viccesek és érdekesek lennének. Persze így, ebben a formában is bőven élvezhető amennyiben megadjuk neki azt a néhány évad esélyt. Ha valaki úgy dönt, hogy belevág, akkor azt mindenképpen eredeti nyelven tegye. A szinkronról nem tudok ugyan nyilatkozni, de kizártnak tartom, hogy egy ilyen darabot fordítással jól át lehessen adni.

– See, now, to me, that button is in the worst possible spot.
– Really?
– Oh yeah. The second button is the key button. It literally makes or breaks the shirt. Look at it: it’s too high, it’s in no-man’s land.
– Haven’t we had this conversation before?

Utólag úgy gondolom, hogy a Seinfeld rászolgált mindarra, amit kapott rajongói és kritikus részről is. Pontszámilag ez olyan 8.5/10-et jelent nálam, vagyis egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem.

Previous Posts