login |

Posts filed under 'klasszikus'

Klasszikusok: Star Trek: The Original Series – írta Eloise

2014. 11. 11. 14:55 - Írta: vendegblogger

26 comments | kategória: klasszikus,kritika

Az emberekből általában kétféle reakciót vált ki, ha belenéznek az eredeti Star Trek-sorozatba – vagy azonnal beleszeretnek, vagy pedig maximum tíz perc „gyötrelem” után feladják.

Ez alapvetően két okból történik: nem csak a technikai elemek régiek, hanem magának a történetelmesélésének a módja is merőben más – hiszen a hatvanas években járunk. Egyrészt sokszor a szereplők összegzik, hogy éppen most mi történik, és hogyan jutottunk el idáig, a részek végén pedig általában a kapitány köré gyűlik a nép, hogy az levonja a tanulságot. Az események is lassabban történnek, gyakoriak a kitartott mondatok, a “hatásszünetek”, amitől kissé vontatottá válik az egész.

Emellett egyáltalán nem mindegy, hogy az ember melyik részt látja először. A történetek nagy része még mai szemmel is zseniálisnak mondható, viszont akad egy-két epizód, ami tartalmaz néhány eléggé durva logikai bukfencet, sőt kifejezetten buta sztorik is akadnak. (William Shatner és Leonard Nimoy általában a 3×01-re (Spock’s Brain) szokott borzadva visszaemlékezni, de a videómegosztó oldalakon például az 1×18 (Arena) Kirk vs. Gorn-jeleneteit is sokan nevetségesnek találják.

Ha már Star Trek: TOS, azt is meg kell még említenem, hogy az írók erősen törekednek a népművelésre. Gyakorta jelennek meg történelmi események, személyek és nem ritka, hogy például Shakespeare-t idézi valaki.

Ha konkrét részt kellene ajánlanom a három évadból valakinek, aki még egy percet sem látott, valószínűleg azt javasolnám, hogy az egyik időutazósat válassza. Nem csak azért, mert ezeken kevésbé érezni az eltelt időt, hanem mert a többség izgalmasra és érdekesre sikerült. A legtöbb ember kedvence az 1×28 (The City on the Edge of Forever) Joan Collins vendégszereplésével, mely nemcsak számos vicces, hanem drámai jeleneteket is bőven tartalmaz és visszarepít minket az 1930-as évek Amerikájába.

A kosztümös részek mellett még nagyon népszerű a 2×01 (Amok Time), mely révén sokan igazolni vélik a Kirk és Spock között lévő plátói szerelmi viszonyt, amiről én nem vagyok meggyőzve. Természetesen az 1×22-t (Space Seed) is ki kell emelnem, hiszen ebben bukkan fel először Khan (Ricardo Montalban), aki nemcsak a később az eredeti szereplőkkel készült második Star Trek-filmben is fontos szerepet játszik, de a legutóbbi feldolgozásban is feltűnik.

A széria sikere többek között abban rejlik, hogy kifejezetten kedvelhető karaktereket hozott létre. A sorozat főszereplője tulajdonképpen az Enterprise kapitánya James T. Kirk lenne, akit William Shatner formál meg. Vele kapcsolatban általában azt szokták kiemelni, hogy mindegy, hogy milyen bolygón landolnak, neki mindig jut egy csinos földönkívüli. Gyakran megfeledkeznek azonban arról, hogy a kapitány emellett rendkívül jó stratéga, kitűnően blöfföl és a tárgyalóképessége sem utolsó.

A sorozat legnépszerűbb karaktere viszont hamar Mr. Spock (Leonard Nimoy) lett, a félig vulkáni, félig ember első tiszt, aki az érzelmeit igyekszik kizárni és csupán a logikára hagyatkozni döntései során. Nimoy rendkívüli részletességgel dolgozta ki a karaktert. Többek között ő találta ki azt a módszert, amivel a vulkáni tiszt el tudja kábítani az embereket és a kézjelet is, mellyel a vulkániak egymást köszöntik. Arról nem is beszélve, hogy csupán egy szemöldök-mozdulattal képes volt tudomásunkra hozni gondolatait.

A kettőst hamar kiegészítette Dr. Leonard ‘Bones’ McCoy (DeForest Kelley). Spock-kal ellentétben a doktor szarkasztikus, ironikus és rendkívül emberséges. Spock és McCoy lettek a kapitány legfőbb tanácsadói, aki kettejük vitáját hallgatva hozta meg általában döntéseit. Az első tiszt és a doktor kapcsolatát a legtöbben a „titokban legjobb barátok”-jelzővel szokták illetni. Annak ellenére, hogy gyakran vitatkoznak és sértegetik egymást, egyértelmű, hogy rendkívüli megbecsülés és szeretet van közöttük.

A fontosabb mellékszereplők között találjuk még Scotty-t a skót gépészt, aki a hajó szerelmese, és Sulu-t a kormányost, aki kitűnő vívó és a botanika megszállottja. A második évadban pedig némi orosz nyomásra megjelenik Chekov, akitől gyakran hallunk az „általa igaznak” tartott orosz történelemről.

Sokan vélik úgy, hogy Uhura, az afrikai női kommunikációs tiszt, csupán „modern telefonos kisasszony” volt a történetben, amivel nem tudok egyetérteni. Több küldetésben részt vett, több alkalommal oldott meg komoly kommunikációs problémákat és a szakértelmét még Spock is nem egyszer elismerte. A női karakterek többsége általában védtelen volt és kiszolgáltatott, Uhura viszont képes volt kiállni saját magáért és meg is védte magát, ha szükséges volt.

Van még egy szereplő, aki nagyon a szívemhez nőtt, ő pedig Chapel nővér, aki rendkívül kedves, gondoskodó és reménytelenül szerelmes Spock-ba. Valószínűleg az előbbi egy mondatomért sokan gondolatban kővel megdobálnának, hiszen a legtöbben Wesley Crusher (Star Trek: The Next Generation) után őt szokták legkevésbé kedvelni a sorozat univerzumában. Sokan ostobának és túl jószívűnek találják, én viszont másként gondolom, és nem adom fel a reményt, hogy egyszer a legújabb feldolgozásban is feltűnik majd, és nem csak a neve lesz megemlítve. (Tudom, hogy reménytelen, de akkor is.)

Egy szó, mint száz, kifejezetten élveztem a sorozatot, de megértem, ha sokan elrettennek tőle. Ha valaki mégis ad neki egy esélyt, elsősorban angolul ajánlom, de a magyar szinkron egyáltalán nem lett rossz.

Lesz, akit zavar majd kissé, például, hogy Spock hangja nem valamelyik legendás régi színész, hanem R. Kárpáti Péter, akit leginkább Berényi Andrásként szoktak meg, vagy az is furcsa lehet, hogy Kirk magyar hangja éppen az Sörös Sándor, aki a Deep Space Nine kapitányának is a kölcsönzi a hangját.

Két év múlva az eredeti Star Trek az ötvenedik évfordulóját ünnepli, és nagyon remélem, hogy sikerül az eseményt kellően, legalább „Doctor Who – szinten” megünnepelni. Mondjuk egy vadonatúj tévésorozattal.

Klasszikusok: The Office US – írta wilson

2014. 11. 04. 14:50 - Írta: vendegblogger

28 comments | kategória: klasszikus,kritika

(Mint ahogy korábban már jeleztem, elindítunk egy új rovatot, melyben “régi” sorozatokat elevenítenénk fel – de nem feltétlen kritika vagy konkrét összefoglaló, ajánló formájában. A lényeg úgyis az, hogy beszélhessünk róla kommentben, hogy ti is elmondjátok a véleményeteket.
Több írást is kaptunk már tőletek, nemsokára vissza is jelzek ezekkel kapcsolatban, és persze, ha valaki írna egy több évtizedes (Magnum, The Fugutive), vagy nemrég véget ért, alapsorozatnak tartott szériáról (Friday Night Lights), amiről egy ideje nem írtunk, akkor szívesen kirakjuk, akkor is, ha már volt róla korábban poszt. Kezdjük először egy friss klasszikusról szóló rendhagyó véleménnyel – winnie)

A “white people problems”-kategória egyik legfájdalmasabb tétele az, ha egy sorozat véget ér. A tünetek annál súlyosabbak, minél régebb óta futott az adott széria, és az amerikai The Office ebben bizony díjra esélyes, hiszen 9 évad és kábé 200 epizód után ment nyugdíjba tavaly májusban minden idők egyik legjobb sorozataként. (Mi sem bizonyítja ezt a kitételt jobban, hogy miután tavaly háromszor is végignéztem, s idén amikor rádöbbentem, hogy még egyszer sem sikerült, gyorsan ledaráltam a 3. szezont.)

Persze annak, aki a végén csatlakozott az Office-családba, vagy az elejétől figyelemmel kísérte, ez nem feltétlen lesz egyértelmű, mert bármilyen fájó is leírni, a The Office a hatodik szezon után, a legjobb pillanataiban is már csak az árnyéka volt önmagának, az elmúlt két évben pedig egy olyan szintre süllyedt, ahol jobb lett volna lelőni, mint hagyni, hogy szenvedjen, főleg a nézők. Mondjuk ki, nem jött össze a lehetetlen, egyszerűen nem sikerült megtalálni Michael G. Scott (Steve Carell) utódját. Nemcsak az iroda és a sorozat első számú embere távozott azon a bizonyos napon, de nekem úgy tűnt, mintha az Office-szellem is, meg az írók humora is.

Mégis fájó, hogy véget ért az Office, furcsa volt szembesülni azzal, hogy Jim többé nem szívatja Dwightot, Stanley nem szunyókál többé munkaidőben, és egy embernek se kell kitöltenie a Michael Scott távozásával létrejött űr, mert egy másik lehetetlen akadályt sikeresen vett. Sok szempontból nemhogy felülmúlta, de több mérfölddel is lekörözte az angol eredetijét, tökéletesen építve arra az alapra, amit még Ricky Gervais fektetett le 2001-ben, alig tizennégy epizódon át mesélve a világ talán legborzalmasabb főnökének történetét. Mit ad isten, David Brentnél is létezett butább állat – úgy hívták, Michael Scott.

A Carell által egyszerűen fenomenálisan életre keltett karakter hat teljesen évadon át vezette a scrantoni papírgyár mindennapjait. Ő maga volt az Office: a végtelen, kifogyhatatlan jóindulat forrása, egy felfoghatatlanul kétbalkezes, maximálisan suta, hihetetlenül naiv figura bőrébe bújtatva, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Csinálhatott akármekkora baromságot, viselkedhetett akármennyire tuskón, több száz órányi felejthetetlen emléket, soha el nem kopó élményt adott – és ez volt ő, valamint az Office varázsa.

Mert ki tudná elfeledni az incidenst a Foreman-grillel, a nem létező pénzből támogatott gimisekkel, a tóba vezető GPS-szel, a rosszindulatú Mikulással és a karácsonyi partit elrontó, közepesen részeg Jézussal, vagy az univerzum történetének legkínosabb vacsora-partiját a kollégákkal?

És ne feledkezzünk el a romantikus szálról sem, amit hihetetlenül profin, messzemenően emberien sikerült végigvezetni szezonokon át. A televíziózás történetének egyik legkedvesebb párja, Jim Halpert és Pam Beesly évődése megnevettetett, megríkatott, és egészen a tetőpontig, az esküvőig olyan érzést keltett, mintha az ember a legjobb barátait látta volna egybekelni. Ők, Jim, Pam, Michael és az egész stáb nem egyszerű sablonkarakterek voltak, hanem közeli ismerősök, szeretett és utált kollégák, 200 epizódon át.

Elég volt ez a mennyiség? Nekem személy szerint sok is, a hetedik szezontól az Office igazi mélyrepülésbe kezdett, és egy-két rettentő ritka, alig pár percig tartó jeleneten kívül csak unalmat és fájdalmat adott, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy sem a helyzettel, sem a stábbal nem tudott mit kezdeni a folyamatosan fogyó íróbrigád.

Egy dolgot viszont tudok: ennél színvonalasabb, szerethetőbb és viccesebb komédia-sorozat számomra még nem született. Kielégített az egész kilenc év? Végig fenntartotta az érdeklődésem? Érzelmektől és emlékektől tocsogó szivaccsá varázsolta a szívem? Nem mondom azt, hogy viszlát: azt majd holnap, ebédnél. Meg amúgy is, kit érdekel ez az egész, hiszen mindannyian tudjuk:

That’s what she said!

Next Posts