A vasárnap 3. évadjába lépett, az elmúlt két évben különböző díjkiosztókon magát szinte halomra nyerő Mad Men sikerszériája egyáltalán nem indult könnyen. Matthew Weiner, már az ezredforduló óta dédelgetett sorozatából anno sem az HBO, sem a Showtime nem kért, azonban egy, akkoriban még sorozatgyártás terén szűznek mondható csatornánál azonban láttak benne potenciált. Ez volt az akkor még kicsi AMC.

Az AMC komoly kockázatot vállalt, lévén első saját gyártású sorozatukról volt szó, és egy esetleges bukás nagyban befolyásolta volna későbbi terveiket is. A döntés helyességéhez természetesen ma már nem férhet kétség, ráadásul a csatorna azóta is szárnyal, vállalkozó szemléletük pedig megmaradt, sőt merészségükkel néha még az edzett sorozatnézőket is meglepik. Az ajánlóban a Mad Men legfontosabb értékeire szeretnék rámutatni, bízva abban, hogy egyedi ízére még többen rákapnak majd, vagy adott esetben adnak neki még egy esélyt. (human korábbi pilot-kritikája itt olvasható.)

A sorozat az 1960-as évek New York-jába kalauzol minket, ahol is egy fiktív reklámügynökség, a Sterling Cooper dolgozóinak mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. A cím is ebből a korszakból eredeztethető, az ez idő tájt a Madison Avenue-n dolgozó reklámszakemberek ugyanis saját magukra használták ezt a kifejezést.

A sorozat tempója kényelmes, direkt kerülve a kissé pejoratív lassú kifejezést, talán így elérhető, hogy senkiben se negatívumként csapódjon le ez. Erősen karakterközpontú, emellett nagy hangsúlyt fektet a 60-as évek hangulatának felidézésére, valamint a társadalmi viszonyok és a korszak jellegzetességeinek bemutatására.

Kiérlelt, precíz jellemrajzokat kapunk, a cselekmény nagy része is ennek van alárendelve. A szereplők döntései, viselkedésükben bekövetkezett változásai kellően megalapozottak, nem kapunk karakteridegen jegyeket. Az írókat dicséri az is, hogy a korszakra jellemző skatulyákból, a különböző társadalmi konvenciókból való kilépés nem egyszerű, gyors döntés során születik meg, sokkal inkább egy lépcsőzetes folyamat eredményét tükrözik.

A sorozat központi karaktere Don Draper, a Sterling Cooper legsikeresebb ügynöke, illetve kreatívja, talán ez utóbbi jobban fedi munkakörét. Főszereplőnket Jon Hamm karizmatikus alakításában láthatjuk viszont. Nehezen lehet vele azonosulni, többek között a múltját övező titoknak is köszönhetően egy önmagát, saját személyiségét kereső emberről van szó. Ez a kijelentés elsőre tán furcsának hat, hiszen egy a munkájában, és magánéletében is végtelenül magabiztos embert ismerünk meg, a külső világ számára általában észrevétlenek maradnak azok a folyamatok, amik jellemét próbára teszik.

Feleségének szerepében az egykori Bond-lány, January Jones látható, akinek alakítása, külön kiemelve a második évadban látottakat, a sorozat egyik kellemes meglepetését szolgáltatta. Betty Draper az egykori modell, házasságát, valamint két gyermeke születését követően a háziasszonyi szerepkörben találja magát. Ez neveltetése és a kor szokásainak megfelelően elégedettséggel tölti el, legalábbis ezt a látszatot szeretné kelteni, még magának sem bevallva csalódottságát. Jellemének aprólékos felépítésében fontos szerepet játszik férjével való kapcsolata is, ennek mikéntjeiről viszont a spoilereket elkerülendő nem teszek említést. A tovább mögött folytatom.

Tovább...

Akkor ne hanyagoljuk tovább a Médiumot, melyről való beszélgetés apropóját az is adhatja, hogy itthon éppen a héten ért véget a 3. évad - elég nagy durranással és most gondolkozhat a néző a hogyan továbbról. (Aki látta a 4×01-et, az tudja miről beszélek, aki nem, annak meg jelzem, hogy baromi eredeti lesz a kezdés.) Kép alatt folytatom, de előtte még annyit, hogy a Medium kis gyengélkedés után megint hozza magát, így 2008/09-ben jön az USA-ban az 5. évad.

A “baromi eredeti” jelzőpáros egyébként magára a sorozatra is áll, vagyis a sorozat egyes részeire, mert ugye a halottakkal beszélő nyomozó minden csak nem eredeti, bár nem tudom, hogy a Médium előtt melyik két sorozatra volt ez elmondható. Ami a Médiumba eredetiséget hoz, azok egyértelműen az epizódok kezdetei, az olykor rém ötletes szituációkat megteremtől furcsa, bizarr álmok, melyeket később a rész folyamán meg kell fejtenie Allison Dubois-nak, hogy nyakon csípják a gyilkost.

Gyilkost, mert hát igen, nyomozós sorozatról van szó – de messze nem tipikusról. A “kezdők” számára az alapszitu: papa, mama, gyerekek (3), csupa szív, szeretet. Anyu jogi egyetemre járt, az ügyészségen gyakornokoskodik, s az ügyész részmunkaidőben alkalmazza, miután tudatosodik benne, hogy Allison (a szerepért az 1. évadban Emmy-díjat kapott Patricia Arquette) valóban tud kommunikálni a halottakkal.

Ez a halottakkal való kommunikáció nekem mindig neccesnek tűnt, de akárcsak a Raines-ben, itt is jól megoldották, hiszen a pilot után attól tartottam, hogy nem lehet érdekessé tenni a sorozatot, ha van egy látnokunk, aki látja, hogy ki a gyilkos. Allison nem “úgy” látja, hanem mindenféle puzzle-t alkotnak az álmai, amit neki kell összerakosgatnia úgy, hogy közben igazából ő nem is nyomoz, hanem mindössze az ügyésznek (és később egy állandó szereplőnek beszálló zsarunak) ad tippeket.

Ami a sorozat legnagyobb pozitívuma (mások szerint pedig az azonnal cancel-tényező), az a családi életre való erőteljes kitérés (igen, karakterizálós krimiről van szó). Allison munkája mellett ugyanis meglehetősen nagy szerepet kap a férje, illetve a három kislánya is. Eléggé ritka, hogy ennyire eltaláltnak és jól eljátszottnak érezzem a karakterek zömét – nyilván, ha a figurák bejönnek, onnantól kezdve lehetnek gyengébbek is a bűnügyek, már nyert ügye van a sorozatnak (anno ezért sem tetszett meg sajnos sem a Bones, sem az NCIS, mert a karakterekért nem voltam annyira oda, pedig…).

Persze szavakba önteni eléggé nehéz az efféle karakterizációs aranyosságokat (részemről ez volt a 3. évad kedvenc jelenete, megnéztem párszor, dőltem jobbra-balra Allison monológján: “Too late!”), így hanyagolom is – be kell próbálni és dönteni, hogy nyerő vagy sem. (Nyomozós a sorozat, a részek nem függnek össze, így bármelyikkel lehet kezdeni.) Az mindenesetre már az első rész után “lejött” nekem, hogy igenis vannak jó és karakteres gyerekszínészek, csak valamiért, ha magyar filmet vagy sorozatot látok, akkor mindig rém gyenge és idegesítően “játszó” csöppségeket sikerült kifogni.

Ja, ha már Medium, akkor tiszta poén, hogy a játékidő meglehetősen magas százaléka ágyban fekve játszódik, lévén az álmodás a fő momentum a sorozatba – szegény színészeknek is izgalmas lehet folyton fekve párbeszélni.) Persze ahogy lenni szokott, az “efféle megálmodom előre a dolgokat” szituációt nem nagyon hiszik el az emberek, ami fura a sorozatban, hogy sokszor maga a kerületi ügyész sem hisz Allison-nak, annak ellenére, hogy folyton jónak biznyulnak a megérzései. Oké, tudom, másképp nem is működne a Medium. Anno a MadTV ki is parodizálta ezt, benne van a jelenetben minden, ami miatt más falra mászik a Medium-tól.

Részemről a Medium egyike a rendszeresen nézős nymozós sorozatoknak, ami azért nagy szó, mert bár a CSI-t és tsai rajta vannak az étlapon, de azokkal bőven le vagyok maradva. A magyar változatról nem nyilítkozom, bár a Patricia Arquette-et szinkronizáló Nagy-Kálózy Eszter személyében közel sem tipikus, hanem inkább afféle “elit” magyar hangot tisztelhetünk.

Na, az Esküdt ellenségek: Bűnös szándék, vagyis rövidebb nevén a L&O: CI tipikus módon olyan sorozat, amiről eddig sem nagyon esett szó a blogon, szinte biztos, hogy nem is fogunk róla beszélni, az még biztosabb, hogy nagyon kevesen nézik nálunk és azt is kizártnak tartom, hogy a többi ismertetővel, ajánlóval, kritikával ellentétben, ennek a bejegyzésnek olyan hatása lesz valakire, hogy ő ezt látni akarja. Mondom mindezt annak ellenére, hogy a top10-es listáimban a jelenleg 7. évadában járó LO: CI folyamatosan benne van.

A bejegyzés apropóját az is adhatja, hogy egy ideje elstartolt a Hallmark-on a 6. évad – ha valaki nagyon érdeklődne, akkor belekukkanhat, vagy csekkolhatja bármelyik random ismétlést is, körülbelül 0.01% előtudás szükséges a sorozat megértéséhez. Naná, hiszen igazi nyomozós sorozat, igazi Law & Order, ahol szinte semmit nem tudunk meg a karakterekről, a magánéletükről, csak a nyomozásról van szó. (Az a parányi százalék pedig azt jelzi, hogy éveadonként akadhat egy rész, ahol egy régi ismerős bűnöző, egy nemezis köszön vissza.)

Maga a sorozat egy a pár Law & Order-variációból, elvileg a nagy horderejű ügyekkel foglalkoznak nyomozóink, de ez szinte mindent takarhat, nem úgy a Law & Order: SVU-nál (Különleges ügyosztály), ahol szinte csak a brutális ügyekben nyomoznak. Ami még megkülönbözteti a többi L&O-sorozattól, az, hogy mindössze két nyomozó van, vagyis egy páros járkálja végig a helyszíneket és kérdezi a tanúkat, míg összeáll a kép. (Régen volt egy főnökük meg egy ügyész, most már csak ügyész maradt, de talán a LO: CI-ben kapja a legkevesebb szerepet az ügyészség, vagyis az “order”.)

A járkálást szó szerint kell érteni, hiszen a LO: CI is abszolút a didaktikus LO-koncepcióra építkezik: tanúk kikérdezése, nyom, elmennek oda, kikérdezik, újabb nyom, esetleg tévút, stb - a sorozat epizódjait remekül fel lehet vázolni egy táblára: ez a siker titka, hogy szinte alig változtatnak a koncepción: csak beszélnek, semmi flashback és a háttérben, a vége felé a monoton, de mégis megkapó zene. Mégis, míg a többi LO-t sokkal nehezebb tudom nézni (az eredetin abszolút bealszom, az SVU-t pedig a pesszmizmusa miatt nézem olykor), a LO: CI nagy kedvenc lett, köszönhetően az egyik nyomozót, a Robert Goran-t alakító Vincent D’Onofrio-nak.

D’Onofrio ugyanis a nulla szkriptbeli utasítás ellenére egy olyan remek nyomozófigurát, egy afféle modernkori Columbo-t formált meg, hogy az ember csak csettinteni tud. Annyi apró manírt használ, hogy egyszerre éleseszűnek és nyüzügének mutassa be a karaktert, hogy az önmagában is élvezetessé tesz egy-egy epizódot. Persze az olykor nem feltétlenül tipikus és legtöbbször való életből átemelt történetek is segítenek az embert elgondolkodtatni. A LO: CI-ben nem feltétlenül a meglepetés okozásán van a hangsúly, nem egyszer tudni, hogy ki a gyilkos, mégis akadnak felfedeznivaló momentumok, amik nagyot képesek ütni.

Ja, ha LO: CI, akkor egy érdekesség. Egy nyomozópárosról volt szó az eddigiekben, de miután a nagyon leterhelt és lestresszelt D’Onofrio kétszer is összeesett a forgatáson, a készítők úgy döntöttek, hogy behoznak még egy nyomozópárost és így nem épp megszokott módon hetente váltogatják egymást a detektívek: egyszer az egyik, egyszer a másik pár nyomoz, mindkettő saját főcímmel és más-más stílussal.

A másik páros férfi tagja a leginkább a Szex és NY-ból ismert Chris Noth, a női tag pedig egyelőre évadonként változott, hiszen az 5. -ben Annabella Sciorra volt, a 6.-ban Julianne Nicholson, aki azonban elment szülni, így a 7. évadban már Alicia Witt nyomoz, akit annak idején még a Rémségek könyve című tinihorrorból ismertem meg. Azért remélem Julianne Nicholson visszatér.

A sorozat jelenleg 7. évadát tapossa, ebből hat az NBC-n ment, a hetediket az USA nyomja és az NBC ismétli. Szinte biztos, hogy jön a 8. is.

Azaz magyarul Két pohár sör és egy zacskó chips. Két apropója is volt ezen bejegyzés megszületésének (azon túl, hogy elvonja az időmet és figyelmemet a tanulástól): egyrészt méltatlanul hanyagolva van a sorozat a Junkie-n, talán csak a kommentek között emlegetjük néha, továbbá január 13-án indult a 7. évad, tehát darálásra tökéletes. Gyorsan a promó azoknak, akik képben vannak, a többiek ugorjanak a kép alá.

A sorozatot az a Susan Nickson jegyzi, aki 2006-ban a szintén alig ismert Grownups-szal is előrukkolt (ebből az első évad nem rossz, főleg Mike miatt, de a másodikat csúnyán elszúrták a rengeteg irritáló karakterrel), és öt huszonéves fiatal mindennapjaiba nyújt bepillantást, akik általában otthon, néha melóban, de leginkább a kocsmában múlatják az időt egy Runcorn nevű városkában. Legalább egy junkie biztos felkiált, hogy azannya-dehát-ez-Friends-koppintás! Na igen, kábé annyira, mint a How I Met Your Mother…

Néhány szó a szereplőkről: Janet (Sheridan Smith, a kép közepén, Grownups) és Jonny (Ralf Little, a bal oldali fickó, The Royle Family) egy pár, együtt élnek a leányzó házában és a leányzó fizetéséből – Jonny ugyanis munkanélküli, és nem is igazán töri magát, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon. Mellesleg sütifüggő, ami az egyik ún. „running gag” (amolyan visszatérő humorforrás) a sorozatban.

Donna (Natalie Casey, jobb oldalon) és Gaz (Will Mellor, kizárásos alapon a jobb oldali fickó) szintén hamar – emlékeim szerint már az első epizódban – egy pár lesznek. A srác autószerelő (mellesleg betegesen retteg a bárányoktól – újabb running gag), a csaj egy gyárban dolgozik, és a legjobb karakter a kirohanásai miatt. Egyik kedvenc idézetem ide kívánkozik (videót sajna nem találtam) és a kritika/ajánló folytatása a tovább mögött.

Tovább...

Vagy The Dead Zone. Újabb USA-sorozat. Mindig meglepett, hogy mennyire kevéssé ismert és kedvelt és hanyagolt a sorozat idehaza – nekem mégis nagy kedvencem, sima top10-es. (Lehet, hogy a Stephen King-alap miatt horrornak hiszik sokan?) És nem azért top, mert “húde” igényes, körmönfont, sziporkázó vagy nagyköltségvetésű lenne – hanem egyszerűen azért, mert szórakoztató. Tipikusan olyan sorozat, mint a Psych – szanaszét lehet szedni, ha valaki kritizálni akarja, ha valakit idegesít, de a Psych-kal ellentétben Johnny Smith történetét nincs szívem cincálni. Ebben nyilván a sucker-ségem a ludas, a kvázi időutazós téma, ami kilóra megvesz – nagyjából a Tru Calling hajazott rá mostanában. Csak épp a Holtsáv már a 6. évadánál tart.

Miről szól a Holtsáv? Nagyjából arról, mint a könyv vagy a belőle készült Christopher Walken-film. Johnny Smith tanár ember, balesetet szenved, hat évig kómában fekszik – és felébred. Természetesen minden megváltozik körülötte, ahogyan azt a sorozat főcímében elmondja: “Tökéletes életem volt. Addig míg kómába nem kerültem hat évre. Ébredésem után kiderült, hogy a menyasszonyom hozzáment egy másik férfihoz, a fiam nem tudja, hogy ki vagyok. Minden megváltozott. Beleértve engem is. Ha megérintek valamit, dolgokat látok. Olyasmiket, amik megtörténtek. Amik meg fognak történnik. Látnotok kell, amit én is.”

A Holtsáv tehát egy jövőbe, múltba látó, problémamegoldó sorozat. Olykor nyomoz a látnok Johnny Smith, olykor katasztrófát akadályoz meg, olykor másféle érdekes látomásai támadnak. Maguk a látomások viszik leginkább előre a sorozatot, mert mind technikailag, effektek szintjén nagyon érdekesek (ütősek), mind pedig ötletek szintjén, hiszen nem csak látjuk a jövőt vagy a múltat, hanem azt is látjuk, hogy Johnny Smith hogyan éli meg. (Anthony Michael Hall remekel ezekben a látomásos részekben.)

A sorozat, amely csak a könyv alapját vette át, tehát a továbbiakban teljesen el lehet vonatkoztatni az írott alapanyagtól, 1 rész 1 sztori módon építkezik, remek filler epizódok is akadnak, olykor megjelennek ismertebb színészek vendégszerepelni és a magánélet, valamint az 5-6 főszereplő mellett akad egy vissza-visszatérő apokaliptikus szál, amely hajtja előre Johnny-t, amelynek megszállottan a megakadályozására törekszik. (Nekem pl. a Heroes – 1×01 láttán azonnal a Holtsáv ugrott be.)

Mondom, egyik nagy szívfájdalmam a sorozat hazai helyzete, minimális elismertsége. Hogy ez a nemtetszés miatt van vagy pedig az ismeretlensége miatt, azt passzolom, bár aki nem követi az angol verziót, nem veszi meg a magyar feliratos(!), R2-es DVD-t, az már három csatornán is láthatta/láthatja (AXN, M1, Viasat3).

Mindenesetre időutazás-rajongóknak, Tru Calling fanoknak érdemes bepróbálniuk, még akkor is, ha nem igazi időutazásról van szó. Ja, és még szerepel benne Nicole DeBoer is. Én őt a Kockában kedveltem meg, de többeknek a Star Trek: DS9-ből lehet ismerős, mint Dax hadnagy. És igen, még mindig nem nőttem ki abból a korból, hogy jócsajos wallpaper-öm legyen, szóval most DeBoer feszít a háttérben – igaz, jó ideje a hivatalos és szimpla Dead Zone-képen (bár, ahogy nézem, most már van S6-os wallpaper is), mivel jó fan tapétát nem nagyon sikerült találnom.

És, ha már szóba került a sorozatnak otthon adó csatorna (az USA), akkor ki is vesézném a sorozatait. Nyilván bővebben csak az általam is nézettekről tudok írni, de ezt fogom jelezni, ha kell. Ja, és így le is mondok az eddigi aszkéta életmódomról, hiszen hiába numero uno nálam a sorozatok terén a Monk, igazából nem nagyon istenítettem a blogon, sőt. Ha minden igaz, csak human írt epizódokról. (Így legalább senki sem mondhatja, hogy téríteni akarok:)

Tehát, ki fia borja ez a Monk? Egy “szimpla” nyomozós sorozatról van szó, mely nemsokára a hatodik évadába lép (nálunk 4 évad ment le) és egyáltalán nem szimpla. Adrian Monk (az őt alakító Tony Shalhoub-ot 4 évad alatt 4-szer jelölték a legjobb komikus Emmy-díjára és hármat be is zsákolt a szitkomszínészek előtt.) egy, a rendőri kötelékből az OCD-je miatt elengedett magánnyomozót játszik, egy kényszeres viselkedésű, tisztaság- és rendmániás, szinte mindenFÓB detektívet. Olykor (részenként egyszer) a rendőrség a segítségét kéri egyes bűnesetek nyomozásába, melyeket ápolónőjével/segédjével/Miss Watson-jával általában meg is old, miközben elhasznált egy tucat zsebkendőt, mindentől irtózik, mindent meg kell érinteni és olyan következtetéseket von le, melyeket Sherlock Holmes is megirigyelne.

No de egy nyomozós sorozat mitől lesz egyedi? Először is a főszereplőtől, akinek a “one man show”-ja ritkán nézhető száraz szemmel (humorfaktor pipa). Másodszor a remek mellékszereplők miatt (a segédek és a két rendőr is remek karakter). Harmadszor a rejtélyek miatt (krimifaktor pipa.), annak ellenére, hogy olykor teljesen lényegtelen az eset. De szerencsére mindig kitalálnak valami lehetetlenül fura bűntényt, ahol vagy a tettes személyét fedi nagy homály – vagy, ha tudja a néző ki tette, akkor az elkövetés módja volt fifikás. Ilyesmire kell gondolni, hogy miképp fulladt meg egy lezuhant ejtőernyős, miért öl valaki egy tál almáspitéért, hogy ölhetett egy kómás beteg vagy a bűntény idején éppen Föld körül keringő űrhajós? (Oké, persze 5 évad után már a profik könnyen rájönnek a megoldásokra, de akkor is.)

Persze, hogy a humorvonalat árnyalják, egy nagyon korrekt drámai szál is beúszik a sztoriba, hiszen Monk egyrészt beteg, szánalomra méltó ember a sok rigolyájával, másrészt pedig nagyjából azóta szorul kezelésekre, hogy a feleségét megölték. És ez az átívelő szál a történetben, az asszony gyilkosának keresése. (De nem veszélyes és nem is jelentős, max 3-4 részben jött elő és nem is fogják megfejteni, csak a végén.) És, hogy miért érdemes nézni a Monk-ot? Azt hiszem, hogy a szómenésemet most kell egy tovább linkkel megtoldani, de nyugi, folytatom.

Tovább...

Az milyen már, hogy a legfelnőttebb brutális szórakozást csak rajzfilmben kaphatjuk meg? Pedig úgy tartják sokan, hogy az ugye gyerekeknek való műfaj, most pedig majd jól kirekesztenek amikor a Venture Brothers után megint egy Adult Swimes sorozatot éltetek.

A készítői azok az elmeroggyantak, akik a teljesen szétszállt Sealab-et szállították nekünk (ez egy másik történet lesz majd), és ez a sorozat is teljesen beborult. Igazából érzékeltetni írásban baromi nehéz lenne, de tipikusan “ezkééész!” hatás minden egyes perce.

Úgy kezdődik, hogy Awesome X (micsoda szuperhős név, haha) kicsit megszorul anyagilag, ezért úgy dönt, hogy Awesome X akciófigurákat gyárt. De mit ér egy akciófigura, ha nincs nagy ellenfele? Ekkor szúrja ki Killface képeslapját, de várjunk csak…

Az egész úgy kezdődik, hogy Killface (micsoda badguy név) épít egy szerkezetet, amivel a Földet ki tudja téríteni a pályájáról és bele tudja lökni a Napba (ez van a képen is). Ezt le akarja kommunikálni az emberek felé is, de a PR- meg médiafelelősnek rabolt 3 ember nem igazán boldogul a feladattal, lévén nincs rá túl sok pénz. Végül küldenek pár szórólapot, amelyeken Killface közli a helyzetet. Na ezt a szórólapot szúrja ki az épp Bruce Wa… Zanderként megszorult csávó, és így Killface bábukat gyárt Awesome X ellenfeleként. De ez még mindig nem minden, ami az első két részben játszódik sőt, közel sem, hiszen feltűnik egy kezei helyén rákollókkal rendelkező muksó is, meg egy riporternő, így a bárddal faragott arc mellett más Batman kiszólás is akad.

Na ilyen ez a sorozat. Persze a tipikus érdekes szünetekre épül pár jelenet, azaz valaki mond vagy tesz valamit és akkor kínosan hallgatnak. Ezen kívül elmeroggyant ötletekre épül. Én mondom nektek, hogy az Adult Swimre muszáj figyelni, hihetetlen milyen hülyeségeket tudnak vetíteni. Ott volt ugye az említett Venture Brothers vagy ott van a Robot Chicken, a The Boondocks (az emberi hülyeség elleni sorozat, hatalmas szlenggel) és még tuti vetítenek pár mestermunkát, de idővel azokat is felfedezem (az a metal-os az viszont nem jött be).

Ami viszont biztos, hogy ez a 12 rész (10 percesek) amivel a Frisky Dingo rendelkezik, ez kerek egész sztorit alkot, megtudjuk ki/mi az a Frisky Dingo, és minden szálat lezárnak így vagy úgy. Ettől még lesz második évad, és marhára kiváncsi leszek mit hoznak ki belőle.

De tudjátok mit, most lássuk az egyik jelenetet inkább, azt amivel az Adult Swim reklámozta a sorozatot. Itt rúgja ki épp az egyik PR-os srácot Killface (btw: az első rész tök ingyen és mindenféle csel nélkül megnézhető a hivatalos site-on, ebben még nem szerepel Awesome X).

Utoljára éltetem a sorozatot, de muszáj még pár szót ejtenem róla, hátha. Nem is tudom hol kezdjem, olyan már nincs amit eddig nem említettem volna meg.

Egyszerűen hihetetlen csapatot szedtek össze. Treat Williams-t most megjegyeztem egy időre, de a Haroldot játszó Tom Amandes is remekelt végig. A tini, felnövős rész is hihetetlenül sikerült, főleg a “This is a beginning of a beautiful friendship” jelenettől, valahogy ott kattant be az egész. Az a legnagyobb előny, hogy itt tényleg mindenki ember, semmi sem tökéletes, semmi sem megy azonnal, könnyedén. Minden egyes lépésért meg kell küzdeni a szereplőknek. Hogy miről is szól? Hát itt bővebben elolvashatod. A kép alatt folytatom.

Nekem a második évad bizonyult a csúcsnak, de tulajdonképpen mindegyik fantasztikus. Furcsa volt az utolsó közben visszagondolni az elsőre, akkorát fejlődött idővel az összes karakter. Tudom, hogy már mondtam, de megariszpekt az íróknak. Az egy-két tanítós részen kívül hihetetlen munkát adtak ki a kezük alól.

Lehet most minden Hetedik mennyország rajongó köveket akar majd dobni, bár mivel békések nézik azt így nem hiszem, de nem tudom felfogni miért azt hosszabították meg 11. évadra, és nem az Everwoodnak adtak még egyet. This is Good Television. Valahogy így szokták mondani odakinn. De valójában a messziről buktának kinőző Runaway helyett is lehetett volna, és akkor mindenki jól jár, mert hát igazi rajongás nem alakulhatott ki a két vagy három (már nem emlékszem) részt megélt sorozat felé, akkor sem ha pár ember szerint jól sikerült azt a pár rész, azért mégsem 4 évadnyi szeretet.

Furcsa most ez az üresség, azt hiszem ha live követtem volna ahogy odakinn ment, akkor is ezt érezném. Legutóbb a Cowboy Bebop után volt ilyen, mondjuk azért annak durvább volt a fináléja és más stílus is, de ugyanígy mint itt, eltalált, szerethető karakterek töltötték be a képernyőt sok részen át. Egyedül ahol gyengébb, az a finálé zenéje, ott a CB-ben levő Blue magasan üt mindent.

Ami jó lennem ha valami Emmy-t adnának a sorozatnak, búcsúzásképp, mivel most utoljára tehetik. Igazi gyöngyszemet vesztettünk, alig tudok visszarázódni a 3 évadnyi maraton után most a rendes sorozatokba. Na ennyi.

Méghozzá erre akkor döbbentem rá, amikor hajnali fél 4-kor még el akartam indítani egy részt. Egy hét alatt megvolt a 2. évad, vagyis 4 nap sem kellett hozzá, és már a harmadikba is belekezdtem.

Ezen sorozat írói nagyon tudnak valamit. Ezt a családi érzelgős témát úgy eladni, hogy ennyire élvezetes legyen, ez valami zseniális. Mindezt méghozzá lassan csörgedezve, semmi pörgés, nem is illene egy ilyen kisvároshoz. És itt nem mindennek vidámság a vége, ezért is örültem annak a pár résznek amikor mégis hagynak minket kicsit sütkérezni a napon.

Azt hiszem ott a zsenialitás, hogy tényleges érzelmekhez és komoly témákhoz tudnak nyúlni úgy, hogy nem téped a hajad az álszentségen vagy a hurrá optimizmus baromságon. Ha itt valaki a mélypont felé halad, akkor valószínűleg el is éri, és nem 1 rész alatt gyógyul ki belőle. Nem tudom jobban leírni, egész egyszerűen pont eltalálták az egyensúlyt szerintem.

Elég jó lenne, ha feleannyira tudnék írni, mint ahogy a szerelem szálat kezelték a második évadban. Értem ez alatt, hogy láttuk már, meg klisék, mégis-mégis. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy egyre jobban bírom Sarah Lanchastert (képek).

Első évad éltetésem meg itt találod. Ha jól láttam egy-két helyen felütötte magát a “harmadik évad gyengébb” kritika, de az első két rész alapján ezt egyelőre még nem kommentálom. Ellenben a főcímmel mit műveltek. OKé, a hegyes bemászik felül meg alul a szín nem volt a legtökéletesebb, de a festmények hova tűntek a harmadik évadra. Pedig az annyira nem volt tipikus, mint ez a halványuló betűs valami. Egyedül az Everwood felirat szebb az elején.

Avagy magyar címén “Állítólag“. Hogy is kerül ide a Discovery Channel műsora? Úgy, hogy ha szigorúan nézzük, akkor sorozat. Sorozat, amelyről nagyon keveset beszélünk (pedig nálam fix program). Nem csak mi, hanem a sorozatos fórumok is eléggé hanyagolják, pedig dokumentarista-jelleg ide, reality-beütés oda, a Mythbusters, vagyis a mítoszrombolókról szóló “Állítólag” jelenleg az egyik legszórakoztatóbb műsor a tévékben. Az apropó pedig, hogy idehaza január 8-án, vagyis jövő hét hétfőn indul a 4. évad (naponta lesz, 19.00-tól a Discovery-n), míg Amerikában rá két napra, január 10-én startol az 5. évad.

Sokan keresnek a “szünidőre” nézni- vagy darálnivalót: akik a sok sorozat között oldódni akarnak, azoknak feltétlen próbálják be a Mythbusters-t. Angolul vagy magyar narrációval, egyre megy, a sorozat még nyelvtudás nélkül is érthető lehet.

De miről is szól az Állítólag? A(z eredeti) címből kiderülhet, hogy ez bizony két ex-hollywoodi speciális effektusokkal foglalkozó trükkmester Adam Savage és Jamie Hyneman közös műsora, melyben népszerű és kevésbé ismert, afféle városi legendákat próbálnak igazolni vagy cáfolni, illetve egyéb érdekes kérdésekre keresik a választ. Az első pár részből csemegézve: a jéglövedék problémaköre, a robbanó vécék, a futó vagy gyalogló ember ázik el jobban, a benzinkúton való mobilozás veszélyei, a halálos mikrosütők témája és az aranyhalak memóriája is terítékre kerül.

A sorozat felépítése szerint (főleg a kezdetekben, hisz a 80. részre értelemszerűen fogynak a témák) egy epizódban 3 kérdéskört feszegetnek és ezt bontják ki hihetetlen szórakoztató módon. Eseteket rekonstruálnak, fúrnak-faragnak, szerelnek (aki ismeri a Discovery műsorait, azok tudják miről beszélek), trükköznek és persze (naná!) robbantanak, ahogy azt a Discovery Channel többi oktató jellegű műsorában szokás. És teszik mindezt érdekes és humoros módon, direkt a hozzám hasonló műszaki analfabétáknak is érthető módon. (Sosem hittem volna, hogy Discovery-t fogok nézni, elhihetitek.)

A 2. évadtól pár fiatal segítő is csatlakozott Adam-ékhez, akik tovább gazdagíthatják a műsort, de a fő hangsúly szerencsére a későbbiekben is a két, olykor acsarkodó, olykor egymást szívató szakin van. Én azt mondom kötelező. Legalábbis bepróbálni. Utána pedig, ha beszippant a mókuskerék, akkor fel kell venni a kesztyűt és szórakozva tanulhat az ember nem középiskolás fokon.

Remélem felkelti valaki érdeklődését ez a szösszenet, 4×01 tehát január 8-án este 7-től itthon is. Ha valahol, akkor itt végképp nem kell előismeret a sorozat élvezetéhez, de akinek van Discovery-je, az úgyis orrba-szájba láthatja az ismétléseket. Szerkesztőségi ajánlat: január 15-én: 4×06 – A repülőgépen való mobilozás titka (plusz kiderül, hogy repül-e a héliummal töltött hajó.)

Bizony. Idehaza is, Amerikában is, pedig valóban figyelemre méltó sorozat. Ha pedig azt tekintem, hogy télen/tavasszal már a hatodik évadát fogja taposni, akkor meg pláne érthetetlen a hanyagolása. Anno a Jóbarátok környékén indult a sorozat és vitte magával a Friends lendülete (Will és Grace-estül), csütörtökönként simán 10 millió fölött nézték a Scrubs-ot, de utána, mikor elpakolták más időpontokra, sajnos kiderült, hogy a nézők jó része csak divat volt és nem követte az orvosi szitkomot. Nem baj, a kultusz már megszületett.

A Scrubs egy kórházban játszódó röhögős sorozat, egy szituációs komédia, de nem a megszokott fajtából. Már az is eleve abszurd szitu, hogy ahol általában életeket szoktak menteni és ahol drámák zajlanak, ott idétlenkedés folyjon. Főszerepben Zach Braff és kompániája, szokás szerint pár medikust figyelhetünk, egy nővért és egy nem semmi főorvost (persze minden idők egy legjobb mellékszereplőjét sem szabad kihagyni, a takarítót.) A humor nem tipikus, nagyon elszállt és mégis kommersz, szóval biztos, hogy a legtöbbeknek be fog jönni, ráadásul szívesen operál (höhö) az Ally McBeal-ből ismert fiktív, elképzelt jelenetekkel.

Nem vagyok nagy sitcom-rajongó, de a Scrubs egyértelmű, hogy benne van a top 3-ban, ha valaki csak a(z amúgy vicces) Jóbarátok alapján ítéli meg a műfajt, annak mindig a Scrubs-ot vagy az Arrested Development-et szoktam ajánlgatni a friss cuccok közül, mert annyira eredetibb, annyival másabb, mint a megismert röhögős sorozatok. Persze a Scrubs-ban is akadnak neves vendégszereplők, Heather Graham-en keresztül Matthew Perry-n át egészen Colin Farell-ig. Szumma-szummárum, nálam azonnali DVD-vétel volt. (Az pedig természetes, hogy mivel nem konvencionális, kevésbé megszokott a sorozat, lesznek olyanok, akiknek kevésbé fog bejönni.)

A Scrubs tipikus példája annak, hogy mi a különbség a normális, filmes eszközökkel fölvett egykamerás sitcom és a színpadon, közönség előtt felvett, többkamerás, a kamerák képét később összemontírozó sitcom között, mely utóbbit, ugye özönség előtt veszik fel és a publikum kacaja kísér minden második mondatot. A Scrubs-nél nincs kacaj a poénoknál, semmi mankó, így sajnos a nézőnek olykor később esik le valami jó beszólás lényege és hirtelen azon veszi észre magát, hogy akkor röhög, amikor nincs poén. És elindul a láncreakció, és a 2. évad végére már végigmosolyogja vagy jobb esetben végigröhögi a teljes epizódot. És ekkor nagy bajban van, mert még mindig vár rá 3 évad.

Habár a Trekkiek érdeklődésének középpontjában minden bizonnyal az Alias és a Lost révén elhíresült J.J.Abrams által fémjelzett új, XI. Star Trek mozi áll, azért az igazi "hívők" addig sem maradnak néznivaló nélkül. Következzen egy kis kitekintés, mi újat is kínálhat még az univerzum azoknak, akik már unják az ismétléseket:

Star Trek: New Voyages: Minden bizonnyal a legfelkapottabb Trek fan-sorozat. A készítők a régi TOS-érát próbálják felidézni, ezért nem kis önbizalommal egyenesen a TOS 4. szezonjának állítják be a sorit. A New Voyages már túl van a piloton és az első epizódon, folytatás 2006 nyarán. Fan-sorozat lévén azért ne hasonlítsuk a többmillió dolláros büdzséből készülő sorozatokhoz, de aki a semmi máshoz nem hasonlítható Star Trek hangulatot keresi, az megtalálja benne a számítását. A készítők jó részének egyébként van filmes tapasztalata, elég ha csak az forgatókönyvírók listájára pillantunk, ahol olyan nevek is szerepelnek, mint pl. D.C. Fontana. A sorozat népszerűségét mi sem jelzi jobban, minthogy a második epizódban (melyen már az utolsó simításokat végzik) hosszas szünet után Walter Koenig ismét Pavel Chekov bőrébe bújik.

Star Trek: Of Gods and Men: A New Voyages gárdájához köthető, de attól független projekt. Három webizódból álló minisorozatnak tervezik, de talán érdekes lehet, hogy mindenhol "feature-length miniseries"-ként emlegetik. (Még a végén ebből is sorozat lesz?) A szereplők és a készítők névsora már ismert, ellentétben a történettel, amelyet – egyelőre – teljes homály övez. Mindenesetre a tervek szerint a forgatás néhány napon belül kezdetét veszi.

Star Trek: Hidden Frontier: A New Voyages mögött a másik legnépszerűbb Star Trek fan-sorozat. A Hidden Frontier teljes mértékben amatőr mozgalomként indult és valószínűleg a készítők sem gondolták volna, hogy megérik a 7 szezont. Sajnos, mint azt tudjuk ez még a "hivatalos" sorozatoknak sem mindig sikerül (R.I.P. Enterprise ), ezért is nagy szó ez egy ilyen teljes mértékben amatőr sorozat esetében. Maga a történet az Új Nemzedék korszakába vezet minket, főszerepben az USS Excelsior csillaghajóval, valamint a Deep Space 12-lel. A kalandok a hagyományosak, feltűnnek az előző sorozatokban megismert idegen fajok (klingonok, romulánok, andóriaiak, tholiánok). A technikai kivitelezés és színészi játék ugyan hagyhat maga után kívánni valót, de ha az utolsó 3 szezonban tapasztalt pozitív tendencia tovább folytatódik, akkor minden tekintetben felnő a nagytesó mellé.

Mostani rövid kis ízelítőnk csupán a jéghegy csúcsa. Ezek mellett még rengeteg kevésbé ismert fan-projekt fut, amennyiben igény mutatkozik rá, egy következő írásban ezekre is kitérünk.

A sorozatunk első része a The Office-ról szólt (itt írtunk róla), mint idehaza méltatlanul hanyagolt sorozatról, ezúttal pedig egy Jerry Bruckheimer nevét is viselő nyomozós sorozat lenne a téma a Cold Case, mely tuti vasárnap nézettségszállító a CBS-nek és a 4. évada indul ősszel.

Pofonegyszerű és érdekes a felütés. A Cold Case, mint a címe is utal erre hideg vagy ún. halott ügyekkel foglalkozik, mint a Cold Case Files című doksisorozat vagy az itthon éppen Halott ügyek címmel az AXN-en vetített Cold Squad – vagyis olyan ügyekkel, melyeket anno nem zártak le, ahol a tettes ismeretlen maradt.

Szóval ezt a felütést lovagolja meg a Cold Case nagyszerű, egyedi stílusban, különleges, csak a sorozatra jellemző mindig különböző mégis egységes dizájnnal. Már az sem megszokott, hogy végre egy női nyomozó áll a középpontban (mellette 4 férfi, persze) és maga a felépítése az egyes részeknek is elüt a szokásostól.

Minden rész elején kapunk egy évszámot (valahol 1920 és 2000 között) és egy rövid, általában gyilkosságig vezető homályos, a dolgokat csak sejtető történetet a főbb szereplőkkel egy, a részre jellemző flashback-es fényképezési stílussal és a korra jellemző zenével. Aztán ugrunk a jelenbe, ahol is valamilyen okból előkerül a felvezetett régi úgy aktája és a nyomozók végére járnak a történetnek.

A nyomozás alatt kapunk egy vagonnyi flashback-et, a szemtanúk és egyéb szereplők elmesélése alapján (akárcsak a másik Bruckheimer-show-ban, a Nyomtalanulban), plusz jól megmutogatják a jelen szereplőinek akkori énjét (és folytonosan váltogatják mostanival:), aztán a sok kikérdezés során persze kiderül, hogy valaki valamit elhallgat és a bűnös mindig lebukik és happy end, ahol is kapunk egy 2-3 perces full giccs, de baromira odaillő jelenetet, amikor is minden flashback-es "én" feltűnik az áldozattal együtt, akire a nyomozónő mosolyog szépen. (Nálam, pl. ez a legjobb rész, pedig baromira nem rajongok a nyálért, de ezek jók, szerintem.)

Csal a látszat, ez az íráska nem elrémisztés akar lenni, hanem igenis ajánlás, mert nálam ez az egyik top3-as kurrens nyomozós sorozat, általában nagyot üt, mert durvák a témák és végig, a flashback-ek alatt kapunk egy csomó király zenét, melyekkel megidézik az akkori időket. (Jó, és flashback-sucker is vagyok.) A részek különállóak, az első évad alatt kapunk kábé 3*1 perc karakterizálást (szereplők letudva – mint a többi Bruckheimer sorozatban:), szóval bármelyik részt lehet nyomni előismeret nélkül – egy próbát megér.

(A Cold Case-nek, mivel annyira nem trendi meg nyomozós, ezért természetesen idősebbek a nézői és ennek, valamint a baromi sok jogdíjas zenánek is köszönhetően necces, hogy kijöjjön leglább az első évad DVD-n, de bízok töretlenül, mert szerintem megérdemelné…)

Vannak olyan sorozatok, melyeket, ki tudja milyen okból, de valamiért hanyagolnak az emberek. A sorozat első részeként jöjjön az a sitcom, ami annak ellenére, hogy feldolgozás, mégis már-már kultikus státuszba kezd emelkedni, amelyet az NBC-n (nem véletlenül) a My Name is Earl-lel rakta össze, amelynek jövőre jön a harmadik évada és amely valami igazán egyedi humort hozott be az amerikai sitcomok közé. Ez a The Office.

Akárcsak az elődje, ez is egy amerikai irodában játszódik szinte végig (a Hivatali patkányok (Office Space) című film rajongói élezhetik is a karmaikat), és a téma csekély izgalmassága ellenére is baromi szórakoztató. Adva van egy kissé elszállt, rasszista, stb, főnök, és sok-sok elnyomott alkalmazott, megannyi emlékezetes karakter. És adva van egy dokumentumfilmes keret – vagyis az egész sitcom olyan, mintha valami doksi lenne, hogy fürkésző kamerák figyelik a történéseket, az ellesett mozdulatokat – olykor pedig a szereplők a kamerával szemben nyilatkoznak az érzéseikről.

Az egész nem lenne odaütős sitcom, ha az egyedi, fura humor nem lenne jelen. Nem tudom sajnos körbeírni, hogy milyen, ezt valóban látni kell, de az biztos, hogy alaposan meg fogja osztani az embereket. Valaki azonnal a top3-ába fogja emelni a sorozatot, valaki meg a háta közepére fogja kívánni – ízlések és pofonok, de egy biztos, elmenni nem lehet mellette. Ha egy szereplőt kéne említenem, akkor egyértelműen a főnököt játszó Steve Carell-t emelem ki, aki nem is olyan régen a 40 éves szűzben vált egycsapásra ismertté. (Az más kérdés, hogy mint oly sokszor egyes mellékszereplők elrabolják a show-t, ld. Dwight.)

A Futoncritic-en a The Office 1×02-es része a tavalyi évad legjobb 50 tévés epizódját rangsoroló listán, éppen a My Name is Earl pilot előtt a 8. helyen végzett. (Természetesen az első hely az Emmy-díjas 1×21-es House-é, míg a 2. hely a Veronica Mars fináléjé lett.) És az sem véletlen, hogy a kritikusok nagy része is folyton csak dicsőíti a sorozatot.