login |

Posts filed under 'méltatlanul hanyagolt'

Hot in Cleveland: vége a 4. évadnak

2013. 10. 22. 14:38 - Írta: Casey Novak

1 comment | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Rég volt kritika a Junkie-n a Hot in Cleveland-ről, human meg is állapította akkor, hogy nem tartozik a célcsoportba. Én mégis azt mondom, hogy ez a komédia nem célcsoport-függő, mindenkinek szól. És talán azoknak is bejönne, akik még nem nézik. Szóval ez nem csak 4. évados finálékritika lesz, hanem afféle ajánló is.

A sztoriról nem is írok, az olvasható az előző kritikában, inkább megpróbálom pontosan megfogalmazni, hogy mit is szeretek annyira a négy hölgy bohóckodásán: leginkább a feelgood jelzőt lehetne ráaggatni a Hot in Cleveland-re, legalábbis nekem abszolút kellemes és mosolygós kikapcsolódást jelent minden rész.

Nem feltétlenül a poénokon vigyorgok, mert van, hogy nem sikerülnek túl jól, vagy szembeszélben is érezni messziről, hogy mi jön, s előfordul, hogy nincs is igazán poén, de a mosoly marad 20 percen keresztül, mert ez az egész baráti társaság, a körülöttük érezhető légkör, a bonyodalmas magánéletük, és a hibbant kis problémáik valahogy olyan jó kedvre derítenek.

Nem mondom, hogy női sorozat (de az), még korosztályi kötöttség sem kellene, hogy legyen rajta, mint mondtam, ez a tipikus 9-től 99-ig élvezhető típus, – bár mostanában már vannak bátrabb megnyilvánulások benne, szóval a 9 év talán kicsit alacsony – , valahogy az itthoni közönség mégsem csápol érte. Kint szerencsére jól megy, jön is az 5. évad tavasszal.

Mondok is pár konkrétumot a sorozatot nem nézőknek, amiért jó a Hot in Cleveland – de csak a tovább mögött, persze spoilerek nélkül. Tovább…

The Almighty Johnsons – írta Raoul

2013. 07. 06. 17:30 - Írta: vendegblogger

71 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,méltatlanul hanyagolt

Avagy a méltatlanul elhanyagolt új-zélandi, természetfeletti komikus dráma. Egészen elképesztő, hogy a Junkie-n konkrétan semmit nem találni a The Almighty Johnsons-ról, pedig műfajában valóban az egyik legjobb. Nem is igazán tudom, hogy van-e vetélytársa egyáltalán.

Mindenesetre számomra kimondottan nagy meglepetés volt, amikor kerestem valami természetfeletti sorozatot, hogy kielégítse ezen igényeimet és belebotlottam ebbe. Már az előzetes alapján is volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ez azért más lesz, mint amit eddig láttam. És a lehető legjobb értelemben, de igazam lett.

My mother is a tree.

A sorozat a Johnson-testvérekről szól, akik az északi istenek reinkarnálódott emberi formái, gyengített képességekkel, ám minden más hátrányával, amivel együtt lehet élni egy átlagos világban. Általában ezek a hátrányok nyújtják későbbiekben a humorfaktort és nem egyszer a drámát is, amit egyébként sikerül tökéletesen emészthető mennyiségben adagolni.

A történet szerint, ahogy egy reinkarnálódott isten betölti a 21. életévét, megkapja isteni képességeit és akkor derül ki az is, hogy melyik isten is ő. (Ha kiderül!) Mi pedig Axl Johnson 21. születésnapján toppanunk be a történetbe. Vele, aztán majd később az összes többi karakterrel együtt ismerjük meg az istenek világát.

Természetesen nem maradhat ki a jövendölés sem, ami – ha már nem lenne így is elég érdekes az alapfelállás, rádob egy lapáttal – kimondja, hogy amikor Odin újjászületik, meg kell találni a párját, a mitológiai Frigg-et, hogy egyesülésükkel az északi istenek visszanyerhessék teljes erejüket. Ha pedig a küldetés kudarcba fullad és Odin meghal, azelőtt, hogy rátalálna Frigg-re, minden reinkarnálódott isten vele hal.

Mondanom sem kell, hogy Axl lesz Odin. Ez pedig ad egy olyan erős átívelő szálat a történetnek, ami kimondottan sok lehetőséget nyújt az íróknak, és ők élnek is ezekkel a lehető legszórakoztatóbb módokon csavarva meg az eseményeket. A tovább mögött folytatom – spoilerek nélkül. Tovább…

Méltatlanul hanyagolva: Black Mirror

2013. 06. 07. 21:59 - Írta: CyClotroniC

62 comments | kategória: Anglia lecsap,antológia,kritika,méltatlanul hanyagolt

Mindenki vegyen elő papírt, ceruzát, és gyorsan írja fel a mindössze 2*3 részes brit Black Mirror antológia-sorozatot nyári darára, vagy akár erre a hétvégére, bánom is én, mert ha csak igazán egy epizód is üt be az embernél, már megérte a próbálkozást, noha Charlie Brooker sorozata, mely itthon a Cinemax-on volt látható, nem az a hatlövetű fegyver, melybe csak egyetlen golyót tettek volna.

Mint akár egy jófajta novellás kötet, a Black Mirror minden egyes részében teljesen más történetet mutat be, más szereplőkkel, görbe tükör helyett, stílszerűen egy karcos feketét tartva felgyorsult, technológiafüggő társadalmunk elé, hol apróbb, hol nagyobb ugrást téve egy alternatív jelenbe vagy disztopikus jövőképbe.

Ha meg akarjuk fogni Brooker történeteit egy sajátos sémával, akkor talán azt érdemes kiemelni, hogy mind a hat sztori és alapszituáció maximálisan elképzelhető, és többnyire sikerült őket olyan személyes közegbe helyezni, ahol nem gonosz nagyvállalatok, érdekcsoportok, beteg tudósok asszisztálnak ahhoz, hogy sötét képet fessenek egy egyáltalán nem is irreális jövőképről.

Ezt leszámítva, a drámai alap mellett, van ám itt sci-fi, horror, thriller, szatíra, fekete komédia, szerelmi történet is már ebben a néhány részben is, és hát nem minden történet marad az műfajra a játékidő végére, mint aminek az elején hittük.

Mivel a történetek teljesen külön értékelhetőek, így a tovább mögött hat mini-ajánlót fogtok kapni, kerülve a nagyobb spoilereket, de hangsúlyozom, hogy ha már egy átlagos sorozat rajongói között sincs egyetértés a kedvenc és az elszúrt részek megítélésében, akkor ez a Black Mirror esetében hatványozottan igaz lesz, így előjáróban annyit, hogy érdemes mindegyiknek adni egy esélyt.

Tovább…

Flashpoint: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is. – írta darkspell

2013. 01. 22. 16:21 - Írta: vendegblogger

28 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,méltatlanul hanyagolt

Az a bajom leginkább a Flashpoint-tal, hogy nagyon nehéz róla úgy írni, hogy megfelelően átjöjjön a “túsztárgyalós” sorozat lényege – korábban azért próbálkoztunk: pilot, 2. évad, 3. évad, 4. évad. De mivel néhány héttel ezelőtt véglegesen befejeződött, azt hiszem, ildomos lenne legalább néhány embert rávezetnem, hogy ezt bizony azért megéri bepróbálni.

Ezért most nekifutok egy olyannak, amit normális körülmények között soha nem tennék: ellövök egy epizódnyit az utolsó évadból. Nyugodtan lehet utálni érte, de ha csak pár embert megnyerek vele ennek a méltánytalanul hanyagolt sorozatnak, akkor már megérte.

Na, szóval. Adott egy család: apuci-anyuci-kislány, évek óta nincsenek együtt a férfi brutalitása miatt. A kiscsaj 18. szülinapján apunak sikerül megtalálnia a feleségét, fegyverrel egy hotel tetejéig űzi, lányát követelve. Minden szereplő a tetőn – teljes család, teljes rendőri egység – patthelyzet, dulakodás, fegyver már a kislánynál. Vége – legalábbis ezt hinnéd. De nem, mert elege van az űzöttségből, a rettegésből, a költözésekből. Bár vége lehetne. Vége lehet, csak a problémát kell megoldani. Csak a ravaszt kellene meghúzni. És eldördül a lövés…

A kislány a szülei karjaiba zuhan, holtan. Aztán nézel ki a fejedből, hogy úristen.

Na, valahogy ezzel lehetne a legjobban bemutatni Kanada egyik legjobb sorozatát. Nem azt mondom, hogy a The Killing vagy a The Shadow Line szintjén borús, depressziós vagy realista, de azért néha bele tudnak úgy nyúlni, hogy a végén csak nézel ki a fejedből.

És ez a legnagyobb erőssége az egésznek: pont annyira hihető mindig, hogy az esetleges kliséket simán meg lehet bocsátani – ráadásul a “rosszfiúk” nagy része inkább csak a körülmények szerencsétlen alakulása miatt tart ott, ahol. Persze itt is vannak maffiózók, kábszeresek meg terroristák, de nagyon sok esetben csak egy kétségbeesett apa, egy elkeseredett testvér vagy egy pszichotikus beteg jut el oda, hogy már úgy érzi: nincs más lehetősége.

És itt már egyből nem annyira fekete-fehér a történet, mint egy akármelyik másik rendőrös-nyomozós sorozatban. Mert ezekkel az emberekkel azért valamilyen szinten együtt lehet érezni: még ha tudod is, hogy nem helyes, amit csinál, valahol meg lehet érteni őket, a helyébe tudjuk képzelni magunkat. Ehhez pedig még hozzájön, hogy a rendőri oldal sincsenek a Gibbs-féle sziklák, akiken senki és semmi nem hagy nyomot. Nem, itt igenis kihat az emberre, hogy le kellett lőnie egy kislányt. Még akkor is, ha ez volt a kötelessége. Vagy pont azért, mert ez volt a kötelessége.

Ehhez ráadásul a sorozatfináléban még sikerült egy kellően pörgős és izgalmas terrorista történetet keríteni (nem gyenge 9/11-áthallásokkal) – ha nemrég a Fringe zárásra azt írtam, hogy teljesen logikátlan és unalmas jelenetek egymás mögöttisége, akkor erre nagyjából ennek a teljes ellentéte volt igaz. Sikerült kellően belekeverni a családi drámát, a terrorizmustól való félelmet, az időzavart…, hogy a hibái ellenére egy baromira izgalmas utolsó része legyen a sorozatnak.

A másik nagyon jól eltalált dolog az utolsó évadban, hogy elkezdték boncolgatni: mit is tesz ez a hivatás az emberrel. Munkahelyi stressz mindenhol van, de ilyen? Hogy dolgozza ezt fel az ember hosszabb távon? Fel lehet egyáltalán dolgozni ilyesmit? Vagy a múlt folyamatosan visszatér, és kísért? Bár itt sincs egyértelmű válasz, a célt ismét sikerül elérniük: nekiállsz gondolkozni, hogy te vajon hogyan is kezelnéd a helyzetet. Vagy hogy tudnád-e egyáltalán kezelni. Tudja-e bárki…? Talán igen, talán nem.

Maradjunk annyiban, hogy megnézitek, aztán egy sör mellett beszélünk majd róla. Ja igen, az évadra meg simán tolom a 8/10-et.

Méltatlanul hanyagolva: Treme

2012. 10. 13. 15:09 - Írta: CyClotroniC

20 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Don’t matter cause there ain’t no way
I’m ever going to leave this town.
This city won’t wash away,
This city won’t ever drown.

Ha van jelenleg olyan sorozat a tévében, amit méltatlanul hanyagolnak a díjátadók, a kritikusok és a nézők is, az a Treme. David Simon (The Wire, Generation Kill) Katrina utáni New Orleans-ról szóló realisztikus drámája már a harmadik évadját tapossa az HBO-n, ugyanazzal az aprólékos igényességgel és körültekintő alázattal, ami a Drótot is méltán kult státuszba emelte.

A Treme ízig-vérig David Simon-sorozat (kár lenne titkolni, a legzsenibb és legalaposabb tévés íróról beszélünk), noha jóval nehezebben fogyasztható darab, mint a Drót volt, de ugyanúgy hétköznapi emberek, hétköznapi életéről szól egy közel sem hétköznapi helyen és időben, miközben minden képkockát úgy átitat a város kultúrája és identitása, mint a víz a falakat.

A Treme nem egy egyszerű, könnyed mű, nem célja, hogy minden epizódjával újabb nézőket ültessen maga elé, sokkal inkább egy teljes történetet próbál meg elmesélni, néhol hétköznapi, máshol kifejezetten szép vagy meghökkentő pillanatokkal, ugyanolyan váratlanul adagolva a humort, a szerelmet, a tragédiát, a tanácstalanságot és a reményt, ahogyan azt az élet is teszi, mindezt végtelenül személyes és intim hangnemben tálalva, kerülve mindenféle teatralitást és hatásvadászatot.

Simonról nem csak a korábbi munkái mondanak el sok mindent, hanem kedvenc sorozatai (Deadwood, Luck, The Sopranos) és az íráshoz való páratlan hozzáállása is, remekül érzékeltetve, hogy milyen narratívára kell számítani a Treme kapcsán. Nincsenek olcsó, mesterkélt cliffhangerek az utolsó percekre időzítve, csak elfogy az aktuális játékidő, és a következő epizódban folytatódik a történet, mint ahogy egy regény fejezetei követik egymást és állnak össze egy kerek egésszé, ami sajnos némileg esélytelenné is teszi a díjátadókon.

Don’t think in terms of a beginning and an end, because unlike some plot-driven entertainments, there is no closure in real life.

A Treme-ből kiragadott fenti idézet tökéletesen körül is írja a sorozat filozófiáját, amit egyáltalán nem szabad elrettenve fogadni, mert nem arról van szó, hogy lezáratlanul hagyna dolgokat Simon, csupán a legtöbb drámával ellentétben – beleértve a Drótot is -, nem tűz ki konkrét célt a nézőnek. Nincs Red John, beteljesületlen szerelem, bosszú, rejtély vagy bármilyen kapaszkodó, így jóval több meglepetés érheti a nézőt is, mert sosem tudja, hogy egy karakterre milyen fordulatok várhatnak még, ahogyan az sem garantált, hogy mindenki eljut a fináléig.

Hogy kinek is érdemes bepróbálnia a Treme-t? Nem mindenkinek, ez tény, de szerintem jóval többen értékelnék, mint azt elsőre gondolnák. A tovább mögött meg is próbálom spoilermentesen jobban kifejteni, hogy mitől is 9/10-es a Treme, miért az egyik, ha nem a legjobb jelenleg is futó dráma, és mitől nyúlt teljesen más élményt, mint a többi sorozat, beleértve a minőségi, kábeles darabokat is.

Tovább…

Méltatlanul hanyagolva: The Underbelly

2010. 05. 08. 19:07 - Írta: winnie

15 comments | kategória: ajánló,méltatlanul hanyagolt

Emlékszem, anno amikor indult az Underbelly című ausztrál bűndráma, mindenki a déli félteke Sopranos-aként emlegette. Ha stílusban nem is nyerő az összehasonlítás, a siker mértékét illetően helytálló. Mégis, itthon szinte alig nézik, innen is tisztelet a kivételnek. Hogy az érdeklődés hiánya az ismeretlenségnek köszönhető vagy inkább annak, hogy a hype ellenére is szokatlan a sorozat, mert nem amerikai, passzolom, de az utóbbi tényező sokat nyomhat a latban, hiszen én Kanadára fújok, human az angol keményebb sorozatokat nem tudta megszeretni (ld. Spooks).

UnderbellyCast

Az Underbelly minden évadja egy létező gengszter életét dolgozza fel – ha láttátok moziban a két részre vágott francia Halálos közellenséget (L’instinct de mort) Vincent Cassel-lel és Gérard Depardieu-vel, akkor meglehet az analógia. Az 1. évad a melbourne-i bandaháborúkkal foglalkozott és 1995 és 2004 között játszódott, a 2. szezon Sydney és Melbourne kábítószerügyleteit dramatizálta (1976 és 1987 között). A jelenlegi 3. szezon, az Underbelly: The Golden Mile 1989 és 1999 közötti krónika, és Sydney hírhedt vöröslámpás negyede, a Kings Cross feletti irányítás megszerzését mecélzó csatározásokat mutatja be. (A tervek szerint még két évad készülne egyébként, az egyik 2001 és 2010 között játszódna és elég aktuális lenne, a másik pedig a brisbane-i illegális kaszinókról szólna a 80-as évek végén.)

Engem egyébként egyértelműen a felütés fogott meg, a sok éves, első blikkre epikus sztori lehetősége kifejezetten jól hangzik, más kérdés, hogy 13 részben mennyire lehet megfogni a nagy ívű történetet. Az pedig, hogy különböző korokban játszódik az Underbelly, már csak hab a tortán. A tovább mögött a hangulatteremtés céljából a 3. évad egyik promója és a sorozat jelenlegi főcíme.

Tovább...

Mad Men – írta Donnie

2009. 08. 17. 17:08 - Írta: vendegblogger

21 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

A vasárnap 3. évadjába lépett, az elmúlt két évben különböző díjkiosztókon magát szinte halomra nyerő Mad Men sikerszériája egyáltalán nem indult könnyen. Matthew Weiner, már az ezredforduló óta dédelgetett sorozatából anno sem az HBO, sem a Showtime nem kért, azonban egy, akkoriban még sorozatgyártás terén szűznek mondható csatornánál azonban láttak benne potenciált. Ez volt az akkor még kicsi AMC.

Az AMC komoly kockázatot vállalt, lévén első saját gyártású sorozatukról volt szó, és egy esetleges bukás nagyban befolyásolta volna későbbi terveiket is. A döntés helyességéhez természetesen ma már nem férhet kétség, ráadásul a csatorna azóta is szárnyal, vállalkozó szemléletük pedig megmaradt, sőt merészségükkel néha még az edzett sorozatnézőket is meglepik. Az ajánlóban a Mad Men legfontosabb értékeire szeretnék rámutatni, bízva abban, hogy egyedi ízére még többen rákapnak majd, vagy adott esetben adnak neki még egy esélyt. (human korábbi pilot-kritikája itt olvasható.)

1-kep

A sorozat az 1960-as évek New York-jába kalauzol minket, ahol is egy fiktív reklámügynökség, a Sterling Cooper dolgozóinak mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. A cím is ebből a korszakból eredeztethető, az ez idő tájt a Madison Avenue-n dolgozó reklámszakemberek ugyanis saját magukra használták ezt a kifejezést.

A sorozat tempója kényelmes, direkt kerülve a kissé pejoratív lassú kifejezést, talán így elérhető, hogy senkiben se negatívumként csapódjon le ez. Erősen karakterközpontú, emellett nagy hangsúlyt fektet a 60-as évek hangulatának felidézésére, valamint a társadalmi viszonyok és a korszak jellegzetességeinek bemutatására.

Kiérlelt, precíz jellemrajzokat kapunk, a cselekmény nagy része is ennek van alárendelve. A szereplők döntései, viselkedésükben bekövetkezett változásai kellően megalapozottak, nem kapunk karakteridegen jegyeket. Az írókat dicséri az is, hogy a korszakra jellemző skatulyákból, a különböző társadalmi konvenciókból való kilépés nem egyszerű, gyors döntés során születik meg, sokkal inkább egy lépcsőzetes folyamat eredményét tükrözik.

A sorozat központi karaktere Don Draper, a Sterling Cooper legsikeresebb ügynöke, illetve kreatívja, talán ez utóbbi jobban fedi munkakörét. Főszereplőnket Jon Hamm karizmatikus alakításában láthatjuk viszont. Nehezen lehet vele azonosulni, többek között a múltját övező titoknak is köszönhetően egy önmagát, saját személyiségét kereső emberről van szó. Ez a kijelentés elsőre tán furcsának hat, hiszen egy a munkájában, és magánéletében is végtelenül magabiztos embert ismerünk meg, a külső világ számára általában észrevétlenek maradnak azok a folyamatok, amik jellemét próbára teszik.

2-kep

Feleségének szerepében az egykori Bond-lány, January Jones látható, akinek alakítása, külön kiemelve a második évadban látottakat, a sorozat egyik kellemes meglepetését szolgáltatta. Betty Draper az egykori modell, házasságát, valamint két gyermeke születését követően a háziasszonyi szerepkörben találja magát. Ez neveltetése és a kor szokásainak megfelelően elégedettséggel tölti el, legalábbis ezt a látszatot szeretné kelteni, még magának sem bevallva csalódottságát. Jellemének aprólékos felépítésében fontos szerepet játszik férjével való kapcsolata is, ennek mikéntjeiről viszont a spoilereket elkerülendő nem teszek említést. A tovább mögött folytatom.

Tovább...

Méltatlanul hanyagolva: Medium

2008. 05. 04. 18:10 - Írta: winnie

43 comments | kategória: méltatlanul hanyagolt

Akkor ne hanyagoljuk tovább a Médiumot, melyről való beszélgetés apropóját az is adhatja, hogy itthon éppen a héten ért véget a 3. évad – elég nagy durranással és most gondolkozhat a néző a hogyan továbbról. (Aki látta a 4×01-et, az tudja miről beszélek, aki nem, annak meg jelzem, hogy baromi eredeti lesz a kezdés.) Kép alatt folytatom, de előtte még annyit, hogy a Medium kis gyengélkedés után megint hozza magát, így 2008/09-ben jön az USA-ban az 5. évad.

A “baromi eredeti” jelzőpáros egyébként magára a sorozatra is áll, vagyis a sorozat egyes részeire, mert ugye a halottakkal beszélő nyomozó minden csak nem eredeti, bár nem tudom, hogy a Médium előtt melyik két sorozatra volt ez elmondható. Ami a Médiumba eredetiséget hoz, azok egyértelműen az epizódok kezdetei, az olykor rém ötletes szituációkat megteremtől furcsa, bizarr álmok, melyeket később a rész folyamán meg kell fejtenie Allison Dubois-nak, hogy nyakon csípják a gyilkost.

Gyilkost, mert hát igen, nyomozós sorozatról van szó – de messze nem tipikusról. A “kezdők” számára az alapszitu: papa, mama, gyerekek (3), csupa szív, szeretet. Anyu jogi egyetemre járt, az ügyészségen gyakornokoskodik, s az ügyész részmunkaidőben alkalmazza, miután tudatosodik benne, hogy Allison (a szerepért az 1. évadban Emmy-díjat kapott Patricia Arquette) valóban tud kommunikálni a halottakkal.

Ez a halottakkal való kommunikáció nekem mindig neccesnek tűnt, de akárcsak a Raines-ben, itt is jól megoldották, hiszen a pilot után attól tartottam, hogy nem lehet érdekessé tenni a sorozatot, ha van egy látnokunk, aki látja, hogy ki a gyilkos. Allison nem “úgy” látja, hanem mindenféle puzzle-t alkotnak az álmai, amit neki kell összerakosgatnia úgy, hogy közben igazából ő nem is nyomoz, hanem mindössze az ügyésznek (és később egy állandó szereplőnek beszálló zsarunak) ad tippeket.

Ami a sorozat legnagyobb pozitívuma (mások szerint pedig az azonnal cancel-tényező), az a családi életre való erőteljes kitérés (igen, karakterizálós krimiről van szó). Allison munkája mellett ugyanis meglehetősen nagy szerepet kap a férje, illetve a három kislánya is. Eléggé ritka, hogy ennyire eltaláltnak és jól eljátszottnak érezzem a karakterek zömét – nyilván, ha a figurák bejönnek, onnantól kezdve lehetnek gyengébbek is a bűnügyek, már nyert ügye van a sorozatnak (anno ezért sem tetszett meg sajnos sem a Bones, sem az NCIS, mert a karakterekért nem voltam annyira oda, pedig…).

Persze szavakba önteni eléggé nehéz az efféle karakterizációs aranyosságokat (részemről ez volt a 3. évad kedvenc jelenete, megnéztem párszor, dőltem jobbra-balra Allison monológján: “Too late!”), így hanyagolom is – be kell próbálni és dönteni, hogy nyerő vagy sem. (Nyomozós a sorozat, a részek nem függnek össze, így bármelyikkel lehet kezdeni.) Az mindenesetre már az első rész után “lejött” nekem, hogy igenis vannak jó és karakteres gyerekszínészek, csak valamiért, ha magyar filmet vagy sorozatot látok, akkor mindig rém gyenge és idegesítően “játszó” csöppségeket sikerült kifogni.

Ja, ha már Medium, akkor tiszta poén, hogy a játékidő meglehetősen magas százaléka ágyban fekve játszódik, lévén az álmodás a fő momentum a sorozatba – szegény színészeknek is izgalmas lehet folyton fekve párbeszélni.) Persze ahogy lenni szokott, az “efféle megálmodom előre a dolgokat” szituációt nem nagyon hiszik el az emberek, ami fura a sorozatban, hogy sokszor maga a kerületi ügyész sem hisz Allison-nak, annak ellenére, hogy folyton jónak biznyulnak a megérzései. Oké, tudom, másképp nem is működne a Medium. Anno a MadTV ki is parodizálta ezt, benne van a jelenetben minden, ami miatt más falra mászik a Medium-tól.

Részemről a Medium egyike a rendszeresen nézős nymozós sorozatoknak, ami azért nagy szó, mert bár a CSI-t és tsai rajta vannak az étlapon, de azokkal bőven le vagyok maradva. A magyar változatról nem nyilítkozom, bár a Patricia Arquette-et szinkronizáló Nagy-Kálózy Eszter személyében közel sem tipikus, hanem inkább afféle “elit” magyar hangot tisztelhetünk.

Méltatlanul hanyagolva: Law & Order: Criminal Intent

2008. 04. 26. 12:30 - Írta: winnie

15 comments | kategória: méltatlanul hanyagolt

Na, az Esküdt ellenségek: Bűnös szándék, vagyis rövidebb nevén a L&O: CI tipikus módon olyan sorozat, amiről eddig sem nagyon esett szó a blogon, szinte biztos, hogy nem is fogunk róla beszélni, az még biztosabb, hogy nagyon kevesen nézik nálunk és azt is kizártnak tartom, hogy a többi ismertetővel, ajánlóval, kritikával ellentétben, ennek a bejegyzésnek olyan hatása lesz valakire, hogy ő ezt látni akarja. Mondom mindezt annak ellenére, hogy a top10-es listáimban a jelenleg 7. évadában járó LO: CI folyamatosan benne van.

A bejegyzés apropóját az is adhatja, hogy egy ideje elstartolt a Hallmark-on a 6. évad – ha valaki nagyon érdeklődne, akkor belekukkanhat, vagy csekkolhatja bármelyik random ismétlést is, körülbelül 0.01% előtudás szükséges a sorozat megértéséhez. Naná, hiszen igazi nyomozós sorozat, igazi Law & Order, ahol szinte semmit nem tudunk meg a karakterekről, a magánéletükről, csak a nyomozásról van szó. (Az a parányi százalék pedig azt jelzi, hogy éveadonként akadhat egy rész, ahol egy régi ismerős bűnöző, egy nemezis köszön vissza.)

Maga a sorozat egy a pár Law & Order-variációból, elvileg a nagy horderejű ügyekkel foglalkoznak nyomozóink, de ez szinte mindent takarhat, nem úgy a Law & Order: SVU-nál (Különleges ügyosztály), ahol szinte csak a brutális ügyekben nyomoznak. Ami még megkülönbözteti a többi L&O-sorozattól, az, hogy mindössze két nyomozó van, vagyis egy páros járkálja végig a helyszíneket és kérdezi a tanúkat, míg összeáll a kép. (Régen volt egy főnökük meg egy ügyész, most már csak ügyész maradt, de talán a LO: CI-ben kapja a legkevesebb szerepet az ügyészség, vagyis az “order”.)

A járkálást szó szerint kell érteni, hiszen a LO: CI is abszolút a didaktikus LO-koncepcióra építkezik: tanúk kikérdezése, nyom, elmennek oda, kikérdezik, újabb nyom, esetleg tévút, stb – a sorozat epizódjait remekül fel lehet vázolni egy táblára: ez a siker titka, hogy szinte alig változtatnak a koncepción: csak beszélnek, semmi flashback és a háttérben, a vége felé a monoton, de mégis megkapó zene. Mégis, míg a többi LO-t sokkal nehezebb tudom nézni (az eredetin abszolút bealszom, az SVU-t pedig a pesszmizmusa miatt nézem olykor), a LO: CI nagy kedvenc lett, köszönhetően az egyik nyomozót, a Robert Goran-t alakító Vincent D’Onofrio-nak.

D’Onofrio ugyanis a nulla szkriptbeli utasítás ellenére egy olyan remek nyomozófigurát, egy afféle modernkori Columbo-t formált meg, hogy az ember csak csettinteni tud. Annyi apró manírt használ, hogy egyszerre éleseszűnek és nyüzügének mutassa be a karaktert, hogy az önmagában is élvezetessé tesz egy-egy epizódot. Persze az olykor nem feltétlenül tipikus és legtöbbször való életből átemelt történetek is segítenek az embert elgondolkodtatni. A LO: CI-ben nem feltétlenül a meglepetés okozásán van a hangsúly, nem egyszer tudni, hogy ki a gyilkos, mégis akadnak felfedeznivaló momentumok, amik nagyot képesek ütni.

Ja, ha LO: CI, akkor egy érdekesség. Egy nyomozópárosról volt szó az eddigiekben, de miután a nagyon leterhelt és lestresszelt D’Onofrio kétszer is összeesett a forgatáson, a készítők úgy döntöttek, hogy behoznak még egy nyomozópárost és így nem épp megszokott módon hetente váltogatják egymást a detektívek: egyszer az egyik, egyszer a másik pár nyomoz, mindkettő saját főcímmel és más-más stílussal.

A másik páros férfi tagja a leginkább a Szex és NY-ból ismert Chris Noth, a női tag pedig egyelőre évadonként változott, hiszen az 5. -ben Annabella Sciorra volt, a 6.-ban Julianne Nicholson, aki azonban elment szülni, így a 7. évadban már Alicia Witt nyomoz, akit annak idején még a Rémségek könyve című tinihorrorból ismertem meg. Azért remélem Julianne Nicholson visszatér.

A sorozat jelenleg 7. évadát tapossa, ebből hat az NBC-n ment, a hetediket az USA nyomja és az NBC ismétli. Szinte biztos, hogy jön a 8. is.

Two Pints of Lager and a Packet of Crisps – írta Dohi

2008. 01. 20. 21:53 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Azaz magyarul Két pohár sör és egy zacskó chips. Két apropója is volt ezen bejegyzés megszületésének (azon túl, hogy elvonja az időmet és figyelmemet a tanulástól): egyrészt méltatlanul hanyagolva van a sorozat a Junkie-n, talán csak a kommentek között emlegetjük néha, továbbá január 13-án indult a 7. évad, tehát darálásra tökéletes. Gyorsan a promó azoknak, akik képben vannak, a többiek ugorjanak a kép alá.

Two Pints of Lager and a Packet of Crisps

A sorozatot az a Susan Nickson jegyzi, aki 2006-ban a szintén alig ismert Grownups-szal is előrukkolt (ebből az első évad nem rossz, főleg Mike miatt, de a másodikat csúnyán elszúrták a rengeteg irritáló karakterrel), és öt huszonéves fiatal mindennapjaiba nyújt bepillantást, akik általában otthon, néha melóban, de leginkább a kocsmában múlatják az időt egy Runcorn nevű városkában. Legalább egy junkie biztos felkiált, hogy azannya-dehát-ez-Friends-koppintás! Na igen, kábé annyira, mint a How I Met Your Mother…

Néhány szó a szereplőkről: Janet (Sheridan Smith, a kép közepén, Grownups) és Jonny (Ralf Little, a bal oldali fickó, The Royle Family) egy pár, együtt élnek a leányzó házában és a leányzó fizetéséből – Jonny ugyanis munkanélküli, és nem is igazán töri magát, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon. Mellesleg sütifüggő, ami az egyik ún. „running gag” (amolyan visszatérő humorforrás) a sorozatban.

Donna (Natalie Casey, jobb oldalon) és Gaz (Will Mellor, kizárásos alapon a jobb oldali fickó) szintén hamar – emlékeim szerint már az első epizódban – egy pár lesznek. A srác autószerelő (mellesleg betegesen retteg a bárányoktól – újabb running gag), a csaj egy gyárban dolgozik, és a legjobb karakter a kirohanásai miatt. Egyik kedvenc idézetem ide kívánkozik (videót sajna nem találtam) és a kritika/ajánló folytatása a tovább mögött.

Tovább...

Holtsáv

2007. 07. 05. 19:52 - Írta: winnie

36 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Vagy The Dead Zone. Újabb USA-sorozat. Mindig meglepett, hogy mennyire kevéssé ismert és kedvelt és hanyagolt a sorozat idehaza – nekem mégis nagy kedvencem, sima top10-es. (Lehet, hogy a Stephen King-alap miatt horrornak hiszik sokan?) És nem azért top, mert “húde” igényes, körmönfont, sziporkázó vagy nagyköltségvetésű lenne – hanem egyszerűen azért, mert szórakoztató. Tipikusan olyan sorozat, mint a Psych – szanaszét lehet szedni, ha valaki kritizálni akarja, ha valakit idegesít, de a Psych-kal ellentétben Johnny Smith történetét nincs szívem cincálni. Ebben nyilván a sucker-ségem a ludas, a kvázi időutazós téma, ami kilóra megvesz – nagyjából a Tru Calling hajazott rá mostanában. Csak épp a Holtsáv már a 6. évadánál tart.

deadzone.jpg

Miről szól a Holtsáv? Nagyjából arról, mint a könyv vagy a belőle készült Christopher Walken-film. Johnny Smith tanár ember, balesetet szenved, hat évig kómában fekszik – és felébred. Természetesen minden megváltozik körülötte, ahogyan azt a sorozat főcímében elmondja: “Tökéletes életem volt. Addig míg kómába nem kerültem hat évre. Ébredésem után kiderült, hogy a menyasszonyom hozzáment egy másik férfihoz, a fiam nem tudja, hogy ki vagyok. Minden megváltozott. Beleértve engem is. Ha megérintek valamit, dolgokat látok. Olyasmiket, amik megtörténtek. Amik meg fognak történnik. Látnotok kell, amit én is.

A Holtsáv tehát egy jövőbe, múltba látó, problémamegoldó sorozat. Olykor nyomoz a látnok Johnny Smith, olykor katasztrófát akadályoz meg, olykor másféle érdekes látomásai támadnak. Maguk a látomások viszik leginkább előre a sorozatot, mert mind technikailag, effektek szintjén nagyon érdekesek (ütősek), mind pedig ötletek szintjén, hiszen nem csak látjuk a jövőt vagy a múltat, hanem azt is látjuk, hogy Johnny Smith hogyan éli meg. (Anthony Michael Hall remekel ezekben a látomásos részekben.)

A sorozat, amely csak a könyv alapját vette át, tehát a továbbiakban teljesen el lehet vonatkoztatni az írott alapanyagtól, 1 rész 1 sztori módon építkezik, remek filler epizódok is akadnak, olykor megjelennek ismertebb színészek vendégszerepelni és a magánélet, valamint az 5-6 főszereplő mellett akad egy vissza-visszatérő apokaliptikus szál, amely hajtja előre Johnny-t, amelynek megszállottan a megakadályozására törekszik. (Nekem pl. a Heroes – 1×01 láttán azonnal a Holtsáv ugrott be.)

Mondom, egyik nagy szívfájdalmam a sorozat hazai helyzete, minimális elismertsége. Hogy ez a nemtetszés miatt van vagy pedig az ismeretlensége miatt, azt passzolom, bár aki nem követi az angol verziót, nem veszi meg a magyar feliratos(!), R2-es DVD-t, az már három csatornán is láthatta/láthatja (AXN, M1, Viasat3).

Mindenesetre időutazás-rajongóknak, Tru Calling fanoknak érdemes bepróbálniuk, még akkor is, ha nem igazi időutazásról van szó. Ja, és még szerepel benne Nicole DeBoer is. Én őt a Kockában kedveltem meg, de többeknek a Star Trek: DS9-ből lehet ismerős, mint Dax hadnagy. És igen, még mindig nem nőttem ki abból a korból, hogy jócsajos wallpaper-öm legyen, szóval most DeBoer feszít a háttérben – igaz, jó ideje a hivatalos és szimpla Dead Zone-képen (bár, ahogy nézem, most már van S6-os wallpaper is), mivel jó fan tapétát nem nagyon sikerült találnom.

Monk – A flúgos nyomozó

2007. 07. 02. 15:50 - Írta: winnie

63 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

És, ha már szóba került a sorozatnak otthon adó csatorna (az USA), akkor ki is vesézném a sorozatait. Nyilván bővebben csak az általam is nézettekről tudok írni, de ezt fogom jelezni, ha kell. Ja, és így le is mondok az eddigi aszkéta életmódomról, hiszen hiába numero uno nálam a sorozatok terén a Monk, igazából nem nagyon istenítettem a blogon, sőt. Ha minden igaz, csak human írt epizódokról. (Így legalább senki sem mondhatja, hogy téríteni akarok:)

monk.jpg

Tehát, ki fia borja ez a Monk? Egy “szimpla” nyomozós sorozatról van szó, mely nemsokára a hatodik évadába lép (nálunk 4 évad ment le) és egyáltalán nem szimpla. Adrian Monk (az őt alakító Tony Shalhoub-ot 4 évad alatt 4-szer jelölték a legjobb komikus Emmy-díjára és hármat be is zsákolt a szitkomszínészek előtt.) egy, a rendőri kötelékből az OCD-je miatt elengedett magánnyomozót játszik, egy kényszeres viselkedésű, tisztaság- és rendmániás, szinte mindenFÓB detektívet. Olykor (részenként egyszer) a rendőrség a segítségét kéri egyes bűnesetek nyomozásába, melyeket ápolónőjével/segédjével/Miss Watson-jával általában meg is old, miközben elhasznált egy tucat zsebkendőt, mindentől irtózik, mindent meg kell érinteni és olyan következtetéseket von le, melyeket Sherlock Holmes is megirigyelne.

No de egy nyomozós sorozat mitől lesz egyedi? Először is a főszereplőtől, akinek a “one man show”-ja ritkán nézhető száraz szemmel (humorfaktor pipa). Másodszor a remek mellékszereplők miatt (a segédek és a két rendőr is remek karakter). Harmadszor a rejtélyek miatt (krimifaktor pipa.), annak ellenére, hogy olykor teljesen lényegtelen az eset. De szerencsére mindig kitalálnak valami lehetetlenül fura bűntényt, ahol vagy a tettes személyét fedi nagy homály – vagy, ha tudja a néző ki tette, akkor az elkövetés módja volt fifikás. Ilyesmire kell gondolni, hogy miképp fulladt meg egy lezuhant ejtőernyős, miért öl valaki egy tál almáspitéért, hogy ölhetett egy kómás beteg vagy a bűntény idején éppen Föld körül keringő űrhajós? (Oké, persze 5 évad után már a profik könnyen rájönnek a megoldásokra, de akkor is.)

Persze, hogy a humorvonalat árnyalják, egy nagyon korrekt drámai szál is beúszik a sztoriba, hiszen Monk egyrészt beteg, szánalomra méltó ember a sok rigolyájával, másrészt pedig nagyjából azóta szorul kezelésekre, hogy a feleségét megölték. És ez az átívelő szál a történetben, az asszony gyilkosának keresése. (De nem veszélyes és nem is jelentős, max 3-4 részben jött elő és nem is fogják megfejteni, csak a végén.) És, hogy miért érdemes nézni a Monk-ot? Azt hiszem, hogy a szómenésemet most kell egy tovább linkkel megtoldani, de nyugi, folytatom.

Tovább...

Next Posts Previous Posts