login |

Posts filed under 'kritika'

Jane The Virgin: vége a 3. évadnak – írta Rileey

2017. 06. 20. 19:05 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

A Jane The Virgin olyan, mint egy kismacskás videó. Tök mindegy, hogy milyen rossz napod van, nulla az életkedved, elindítod a friss epizódot, és elszállnak a gondok − 40 percre legalábbis. Hihetetlen, hogy már a harmadik évadban járunk, de ez a sorozat képtelen akár egy dekát is veszíteni a minőségéből. Sőt, képes egy kiváló évadot megkoronázni egy még kiválóbb zárással.

Az ominózus esemény után a történet három évet ugrott az időben. A reboot nagyon jót tett a korábban is kifogástalan sorozatnak: új lehetőségeket teremtett, még ha nem is feltétlenül aknázta ki azokat. A kapcsolati változásokon túl a bűnügyi szál is megújult: az egyik szereplő halála felkavarta a kedélyeket és szolgáltatta a továbbiakban is a rejtélyfaktort.

Bővebben a változásokról a tovább mögött.

Tovább…

Waking the Dead – írta Eloise

2017. 06. 20. 14:55 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Ebben a 2000 és 2011 között 9 évadot megélt krimisorozatban (itthon: Kísért a múlt) Peter Boyd felügyelő csoportja olyan gyilkosságokat próbál megoldani, amelyeket korábban nem sikerült.

Az eseteket különböző módon kerülnek újra elő: van, hogy a gyilkos újra lecsap, előfordul, hogy új bizonyíték kerül elő, de olyan is gyakran előfordul, hogy a korábbi gyilkosságok áldozatainak családtagjai segítséget kérnek. Emellett az is megtörténik, hogy Boyd egy-egy régebbi ügyét tárja a csapat elé, hátha ezúttal sikerül a tettes nyomára jutni.

Boyd különböző szakembereket gyűjtött össze a feladathoz (női többség van a főhőst ellenúlyozandó), aki között van pszichológus, patológus, helyszínelő, és rendőrnyomozó, ők dolgoznak együtt, hogy kiderüljön, ki volt a tettes. Ez természetesen időnként vitákat is generál – a legtöbb nézeteltérés a felügyelő és Dr. Grace Foley, pszichológus között van, bár így is ők állnak egymáshoz a legközelebb.

Boyd, miközben próbál másokon segíteni, meg kell, hogy küzdenie saját, családi gondjaival is, ráadásul az évadok során, s ahogy a legtöbb krimire nem túl jellemző, több kolléga életét veszti vagy új állás után néz.

A sorozat szerencsére nem teljesen komor, az évadok során, egyre több lett a viccesebb pillanat. Például annak ellenére, hogy a főnökük elég határozott és kemény személyiség, a munkatársak nem riadnak vissza attól, hogy „beszóljanak neki”, vagy kifigurázzák. Boyd cserébe nem is kapja fel a vizet, viszont sokszor nagyon bántó tud lenni, és miközben igyekszik megoldani egy-egy ügyet, nem igazán törődik mások lelki világával, cserébe szinte minden helyzetben kiáll a többiek mellett, akik bármivel fordulhatnak hozzá.

Ha másik sorozathoz kellene hasonlítanom, akkor a pszichológiai elemzések miatt a Wire in the Bloodot említeném, a patológiai és helyszínelői elemzések miatt pedig a Silent Witness jutott az eszembe. Ha amerikai példát kellene megneveznem, akkor a Cold Case-t mondanám, hiszen ott is régebbi, nem lezárt ügyekben nyomoznak, és időnként itt is előfordulnak visszaemlékezős részek, melyekben megidézik az eseményeket.

Fura lehet, hogy mivel nem mai a sorozat, eleinte kevesebbet használják a mobiltelefont vagy az internetet, és gyakran hagynak üzenetet az üzenetrögzítőn. Emellett időnként olyan dolgokat említenek technológiai újdonságként, ami számunkra már eléggé elavult. Viszont pont ezért, itt még nagyobb hangsúlyt kap a nyomozói munka, nem nyomkövetőkkel és az internet segítségével találják meg az elkövetőket.

A sorozat hangulatát nagyon eltalálták, elég csak a sötét színek gyakori használatát említenem, ami elég jellegzetes stílust kölcsönöz a Waking The Dead-nek. Ez a drámai hangulat nagyon magával ragadott, ráadásul gyakran egy megrázóbb jelenettel volt vége egy-egy epizódnak. A sorozatban nem próbálták meg az esemény után „kibeszélni”, hogy akkor most mi is történt.

Bevallom, én még nagyon szívesen néztem volna tovább a Waking the Deadet, mem éreztem, hogy elfáradt volna a történet. Az alkotók is hasonlóképp gondolkodhattak, hiszen The Body Farm címen a sorozat spinoffot kapott, melyben a kissé fura itteni patológus segít egy nyomozónak gyilkossági ügyeket megoldani. Sajnos velem ellentétben másokat ezt nem fogott meg és mindössze egy hat részes évad készült belőle.

A kilenc évad során egyébként számos kiváló színésznek volt lehetősége egy gyilkost vagy az áldozat családtagját megjeleníteni. Feltűnt a sorozatban többek között Stephen Moyer, Toby Stephens, Michelle Dockery, Joseph Mawle, Peter Capaldi, Rupert Graves, Samuel West.

El Ministerio del Tiempo: kezdett a 3. évad – írta Qedrák

2017. 06. 19. 21:30 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Az elmúlt másfél-két évben ismét divatba jöttek az időutazós sorozatok, az Egyesült Államokban is többet bemutattak, ám egyelőre tiszavirág-életűnek bizonyult ez a hullám, mert nagy részük elvérzett az első évad után. Az időutazós szériák egyik zászlóshajója az El Ministerio del Tiempo nekem a személyes kedvencem maradt (bővebben erről itt) azok után is, hogy az amerikai szériákba belenéztem.

Korántsem természetes a sorozat mellett maradás. Kezdjük rögtön azzal, hogy a hetven perces epizódok egy átlagos junkie-nak gyilkosan hosszúnak számítanak, ráadásul az európai szériák nem feltétlenül örvendenek kirobbanó népszerűségnek itthon. Az első két évadnak mégis megvolt az a sajátos bája, ami a képernyőhöz láncolta az embert, köszönhetően többek között annak, hogy rendkívül kifinomultan adagolták a drámai és a humoros jeleneteket.

A sorozat karakterei hiába voltak sablonosak, a történetvezetésnek köszönhetően mindannyian érdekesek maradtak, és egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy feleslegesen nyújtják hetven percre az epizódokat. A harmadik évad berendelésének nagyon örültem, és tűkön ülve vártam a folytatást.

Első két részből való spoilerekkel folytatom a tovább mögött. Tovább…

Pilot-mustra: Riviera – 1×01

2017. 06. 19. 18:22 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Arról volt szó, hogy a Riviera első szezonját egyszerre teszi elérhető a Sky, amire lehet, hogy sor is került, mi viszont még csak az első részt láthattuk, és ez alapján azt kell mondanom, hogy talán még várnom kellett volna, mert a pilot hihetetlenül vékony volt. Persze, ha a folytatás sem jobb, akkor legalább nem lesz előttem a szezon darára csábítva.

RIVIERA – 1×01 – 5/10

Átívelős krimivel nyilván tele már a padlás (nagyon helyes, támogatom!), de most nem kisvárosi vagy lepukkant a környezet, hanem luxussal teli és…, nevezzük nagyvárosinak, bár a francia Riviérára nem feltétlenül a felhőkarcolók jellemzők. (Főleg azért, mert az első percekben Monte-Carlo-ból még London-ba és New York-ba is elugrunk, hogy globális álcát kapjon a sorozat és komplexebbnek tűnjön.)

Főhősünket Julia Stiles alakítja (elég jól), egy gazdagember felesége, aki éppen egy aukción szeretne 30 millió dollárért festményt venni, amikor a tilosban járó férjét felrobbantják yacht fedélzetén. A gyászban a feleséggel a volt asszony és három gyermeke osztozik, miközben az a gyanú kezd körvonalazódni, hogy az áldozat nem feltétlenül tiszta módon tett szert a vagyonára.

Nyilván a profi sorozatnézőt az összeégett holttest elgondolkodtatja, és az üggyel kapcsolatban egy rejtélyes nőt is találnak, aki talán tudhat valamit, de olyannyira nem történik semmi a pilotban sem cselekményt, sem karakterizálást illetően, hogy még a “bábuk felrakása a sakktáblára”-kifogás is erős túlzásnak hangzik a látottak kapcsán, amik semmi újdonságot nem tartalmaznak.

Tartalom híján pedig nem egyszerű értékelni, maximum annyit tudok megjegyezni, hogy szappanosnak hat, kaptunk egy olcsó cliffhangert, a sorozat pedig remek kiállású, a luxus csak úgy sugárzik mindenhonnan, kapunk remek légifelvételeket, igazi helikopteres jeleneteket, még egy kastélyszerű villát is kibérelt a stáb a forgatáshoz, azonban minden rémisztően üres maradt. Ennél többet érdemelnének ezek a színészek.

Nyilván idővel a család többi tagjáról is többet fogunk tudni annál, hogy az egyik szívesen vagdossa magát, a másik az előadásai helyszínen szexel, a harmadik pedig nem véletlenül lett Iwan Rheon, mint ahogy Julia Stiles is el fog merülni néhai férjének világában – vagy átvéve a helyét, vagy menekülésre kényszerülve, de bevallom, egyik eshetőség sem tűnik túl érdekfeszítőnek.

A lényeg, hogy elég nagy csalódás volt, még akkor is, ha mostanság már nem elvárás, hogy bizonyos platformokon rögtön a pilot terítse ki az összes lapot. Nem elvárás, de nem hátrány, ha valamennyire érdekes, amit látunk. (A hullaházas jelenetnél amúgy glitch volt a kórházas flashforward vagy koncepció?) Ja, és azt benéztem, hogy Neil Jordan a rendező – csupán a készítő, nem mintha ez bármit is számítana.

Masterchef: kezdett a 8. évad

2017. 06. 19. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,reality

What a douche.

Miközben zakatol az ausztrál Masterchef (még mindig nem tudom megemészteni: napiban?) és pörög a kibeszélő, addig a hozzám hasonló kocanézők bőven beérik a heti, sokkal populárisabb és olykor nagyon kiszámítható amerikai változattal, amit szokás szerint csak három részt követően lehetett első blikkesen értékelni, hiszen az első két epizódban csak kiválasztották a 20 döntőst.

Mondjuk a kiválasztásról, amellett, hogy fura módon nagyjából sejteni lehetett előre, hogy kiket fognak előnyben részesíteni, valamennyit tudok azért írni. Az nagyon pozitív volt, hogy szinte minden bemutatott páros ütközetben mindkét játékost elfogadtam volna döntősnek, javarészt érdekes figurák voltak. A négyes csatáknál már ebben nem vagyok biztos, és szokás szerint voltak olyanok, akiket átpörgettek – volt már, hogy ezek a játékosok sokáig eljutottak?

Nyilván az nem volt meglepő, hogy amikor elkezdték bejelenteni a továbbjutókat, akkor nyugodtan előre lehetett tekerni majd fél percet a húzás, ismétlés és reklámszünet miatt, de az kezdett unalmassá válni, hogy szinte mindig a kijövetelt mutatták, holott az első reakciók sokkal érdekesebbek lennének szerintem, mint a kamu suspense két, pár perce ismert játékos kapcsán. (Az pedig, hogy egyszer a kieső mutatta fel a kötényt, totális mélypont volt…

A 8×03-ban kellemes meglepetés volt, abszolút bejött, hogy végre kiemelték a “rosszakat”, és őket is megkóstolták, sőt, ez a megközelítés remekké tette a részt, és megvolt a bizonytalanság is, hiszen nem lehetett tudni, hogy a trollkodó fickót kidobják-e, vagy értékelik azért, vagy megtartják ‘good TV’-nek. (Mondjuk a részben nálam az érzelmi szál is működött Sam-mel, az efféle a gyengém.)

Kaptunk LOL-kategóriás Masterchef First-öt is (az ötlet jó, de ezek a címkék…). Amúgy a home made azt jelenti itt, hogy helyben csinálták? Csak mert hülyén hangzik, hogy a stúdióban ilyesmit emlegetnek a kajájuk kapcsán. Ja, a Gordon Ramsay-féle gyorsleckék az első két részben tök jók voltak, de a filmezési stílust nem értettem. Ezek a lenti snittek mi pluszt adtak hozzá? Akkor már inkább a kaját nézzük vagy a teljes arcot…

Sanchez séf első blikkre egyébként rendben volt zsűrinek, adott hasznos tanácsokat. A játékosok pedig…, nos, nem akarok utánaszámolni, hogy hány séfről tudjuk, hogy kicsodák, remélem, a többséget megismerjük hamar, és nem csak elvésznek a masszában, míg ki nem esnek. Kíváncsi vagyok, hogy kik lesznek azok, akik kiemelkednek majd (egyelőre egy tippem van, a néger mamma eléggé meg lett alapozva, és jó arc is), illetve, hogy a két villain-esélyesből eljut-e valamelyik sokáig.

Private Eyes: kezdett a 2. évad

2017. 06. 18. 21:30 - Írta: human

Add comment | kategória: Kanada odavág,kritika

Biztos, említettem már párszor, mióta fennáll a blog, hogy szeretem a nyomozós sorozatokat. Néha jó az, ha a kedvelhető karakterek gyorsan megoldanak egy ügyet. Ellenben a tipikus, hat pont körüliekre rá is unok mindig egy év után. Ez nem a PeakTV, hanem inkább nézek új karaktereket valami másban, amint épp azt csinálják, amit itt a Private Eyes duója. (A pilotról itt írtunk.)

Az előbbiek természetesen oda vezettek, hogy a több hete lement premier után betáraztam a részt, aztán… sosem néztem meg. Máig. És rájöttem, hogy ezek a szereplők már nem érdekelnek annyira, nincs meg se bennük, se a tipikus részekben az a plusz, ami versenyezhetne valami hasonlóan közepes, de új dologgal. Ped

Lehet, hogy öregszem amúgy, de tényleg az idő az egyetlen, amit sosem kapunk vissza. Pont egy Private Eyes-nál veszem ezt elő, mi? Nyilván a sorozatnézés a hobbim is, szóval 1-2 óra kidobása nem meglepő a blog miatt beiktatott esetleg rossz pilotok után, de annál több már igen. Ennél a stílusnál már nem engedek teret a kompletizmusomnak!

A sorozat amúgy pont olyan, mint az első évadban, aki másképp áll hozzá, mint én, az szerintem örülhet. Maradt a komolyabb érzelmi rész is amellett, hogy a főszereplő páros továbbra is korrekt jelenetekben hülyül néha. A B-team pedig odateszi a városképeket, ahogy eddig.

Viszont most jobban fájtak valahogy a hibák is. Például a nagyapa, aki láthatóan csak azért van itt továbbra is, hogy az írók kiskapunak használják. Arról nem is beszélve, hogy továbbra is úgy válaszolgat a magánnyomozóknak a többség, mintha igazi zsaruk lennének.

Nyilván nem akarom komolyan pontozni, első évad/10, viszont a folytatásnál már nem leszek ott. Még nem tudom, mi jön a helyére, de ha megvan, akkor ti is megtudjátok majd.

The White Princess: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Qedrák

2017. 06. 18. 19:41 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Már az évadnyitó kritikában is utaltam rá, hogy az előddel, a The White Queen-nel szemben ez egy olyan romantikus történelmi sorozat, ahol a romantikának legfeljebb csak halvány jelei fedezhetőek fel. Ennek ellenére a „limonádé” jelleg azért megőrződött, a hangsúly ugyanis főleg a különböző intrikákon, a szereplők egymással szembeni lépésein volt.

A szappanosság mellett pedig mindenkit igyekeztek korhű, 15-16. század fordulóján divatos ruhákba öltöztetni, és az a kevés csatajelenet, amely előfordult benne, inkább csak jelzésértékű volt, semmint a történelmi sorozatokra manapság oly jellemző aprólékossággal és statisztikák tömegével kidolgozott ütközet.

Vélhetően az angol történelemmel kapcsolatos átlagos tudás nagyjából úgy szól itthon, hogy a rózsák háborújáról még tudunk, majd a következő komolyabb momentum már VIII. Henrikhez köthető. A The White Princess a kettő közötti időszakot fedi le, Philippa Gregory regényét követve.

A nyolc rész tulajdonképpen el is mesélte a könyv cselekményét, úgyhogy a hírekben jelzett kasza, hiába voltak tervei a készítőnek a folytatásra, egyáltalán nem meglepetés, egy kerek, egész történetet kaptunk, amelynek hasonló módon lehetséges a folytatása, mint ahogy a The White Queent követte a The White Princess.

A Starzon futó sorozat nézettsége egyébként nem alakult rosszul, bár nem volt eget rengető sem. A premierhez képest növelni tudta a táborát, az évadzáró felkapaszkodott az aznapi ötven legnézettebb kábeles műsor közé, igaz a statisztikákból azért az is kiderül, hogy főleg az idősebb korosztály követte. Ennek talán az is volt az oka, hogy megjelenésében és tematikájában alighanem az ő ízlésükhöz állt közel. Spoilerekkel folytatom a tovább mögött.
Tovább…

Wynonna Earp: kezdett a 2. évad – írta Lantaar

2017. 06. 18. 15:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika

Ahogy az az első évad fináléjáról szóló írásban is elhangzott, a katasztrofálisan gyenge pilot után elég jól magára talált a sorozat és a második évad premierje (valamint az azóta lement második rész) alapján sikerült ezt a szintet egyelőre megtartaniuk.

Persze ettől még nem lesz kihagyhatatlan klasszikus a Wynnona Earp, de mindenképpen szórakoztató popcorn, főleg ha nem zavarnak az alacsony költségvetésből eredő (leginkább vizuális) kompromisszumok.

Mert a pénz és az ebből eredő időhiány bizony meglátszik a sorozaton. A CGI… mondanám, hogy láttam már jobbakat a Once Upon a Time-ban, de csak azért, mert az OUaT-ban láthatóan részletesebb, magasabb felbontású textúrákkal dolgoznak. Amin egyébként a legjobban megsínyli a büdzsé visszafogottságát, az a harci koreográfia.

Szerencsétlenségemre pont Agents of S.H.I.E.L.D.-et darálok épp és a Wynonna premierje előtti este néztem újra a második évad első komolyabb bunyóját, May és Agent 33 harcát a hotelben. Aki látta azt a részt, azt tisztában van vele, hogy ez a sorozat egyik kiemelkedő összecsapása volt, nemcsak remek koreográfiával, hanem kiemelkedő kameramunkával.

Hogy miért hozom fel ezt a Wynonna Earppel kapcsolatban? Nos, a premierben történt egy jelenet Wynonna és Dolls egyik ismerőse között, és hát a kontraszt a két sorozat között hatalmas volt. Amíg az AoS-ben pontosan lehetett látni, hogy mi történt, addig itt egyrészt agyon volt vágva a jelenet, másrészt pedig rossz filmes/sorozatos szokás szerint annyit rángott és remegett a kamera, hogy legszívesebben elküldeném az operatőrt egy Parkinson-szűrésre.

Aminek viszont konkrétan az előnyére van a szűkös költségvetés, az a város és a környezet hangulata, hiszen úgy nem nehéz egy koszos, lepukkant kisvárost bemutatni, ha más forgatási helyszínt nem nagyon engedhetsz meg magadnak, mint egy koszos, lepukkant kisvárost.

A premier percekkel/órákkal az első évados finálé után veszi fel a vonalat méghozzá kicsit zavarosan.  A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Ennemi Public – írta gromit

2017. 06. 17. 15:10 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika

Mi lenne, ha egy közismert sorozatgyilkost (ráadásul gyerekgyilkost) “jó magaviselettel” feltételesen, már büntetése letöltése előtt szabadon engednének? Hogyan illeszkedne vissza, illetve hogyan fogadná a társadalom? Erről szól az Ennemi Public (angolul: Public Enemy) című francia nyelvű belga sorozat, mely ihletét a valóságból merítette.

A 90-es években nagy vihart kavart eset életfogytiglanra ítélt elkövetője (nem a nálunk is nagy publicitást kapott Pándi, hanem Dutroux) néhány éve kérvényezte, hogy elhagyhassa a börtönt, és házi őrizetben folytathassa. Ezt hatalmas közfelháborodás mellett elutasították, de remek alapötletet adott egy hasonló történethez.

Guy Béranger ötszörös gyerekgyilkost 20 évnyi börtön után feltételesen szabadon engedik. Nem haza költözik idős anyjához, hanem kolostorba vonul, valahol az Ardennekben egy kis falu mellett az erdő közepén. A falu lakói természetesen nincsenek elragadtatva az ötlettől, maguk és elsősorban gyerekeik biztonságát féltve tüntetnek ellene, próbálják megakadályozni, később valahogyan eltávolítani a környékről.

A téma, hogy egy közismert sorozatgyilkos érkezése hogyan dúlja fel egy közösség (sőt, rögtön két közösség: a falu és a kolostor) életét, már önmagában is érdekes lehet. Bár ennyire még nem feltétlen lehetne építeni egy tízrészes sorozatot, ha nem történne valami.

Márpedig ha történne valami, például eltűnne egy gyerek a faluból, a népnek rögtön meg is lenne az elsőszámú gyanúsítottja, mi több, tuti tettese, még mielőtt a rendőrség neki tudna állni nyomozást indítani, helyszínelgetni. Ez pedig kétségkívül újabb feszültségekhez vezetne. És vezet is – ehhez nem kell különösebb jóstehetség. Ezen felül viszont a sorozat cselekménye nem kiszámítható. (Egyértelműen ki fog derülni, ki a tettes és hogyan követte el, de ezt nyilván nem fogom most elárulni.)

Béranger kezdetben 1 hétre érkezik, hogy a rend tagjai felmérhessék, valóban elhivatott-e a szerzetesi életre, vagy csak a börtönből akar ilyen úton menekülni. A helybéliek ellenkezése miatt is nagy a biztonsági (és média)felhajtás.

A kis helyi rendőrőrs erősítést is kap egy brüsszeli nyomozó, Chloé Muller személyében. Chloé egy balul sikerült akció után (“próbáljon meg most nem lelőni senkit!”) gyakorlatilag Béranger testőre lesz, és a kolostorban száll meg.

A kisvárosi szerializált krimiknél megszokott módon sok a karakter. Többnyire átlagos figurák, vannak persze lappangó titkok is, de a falu és lakói ábrázolása realisztikusnak tűnik. A karakterek közül néhány kiemelt, de a legtöbben nem egyforma súllyal szerepelnek az egyes epizódokban. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Handmaid’s Tale: vége az 1. évadnak

2017. 06. 16. 20:42 - Írta: winnie

27 comments | kategória: kritika

They should never have given us uniforms if they didn’t want us to be an army.

Kezdem a lényeggel: nagyon erős, kifejezetten jó sorozat a The Handmaid’s Tale. (Itt írtunk az alapokról és az első részekről, arról a vérfagyasztó, disztópikus jövőről, ahol a sztori játszódik.)

Ezt szem előtt tartva nem tudtam elhessegetni magamtól azt az érzést, amit a The Americans első szezonja esetében éltem át, miszerint szeretem, de látom a gyerekbetegségeit, a bénább húzásokat, és kissé meglepnek a szélsőségesen pozitív vélemények. Persze örülök nekik, és annak is, hogy akár díjesélyes lehet, de… De.

Többek között azért is éreztem némi túlértékeltséget a The Handmaid’s Tale-ben, mert ha elvesszük azt a fő motívumot, amire épül Margaret Atwood regény formájában több, mint 30 éve megírt története, akkor szinte minden parallel a sorozatban a különféle YA-sztorikkal, ha pedig sorozatos példát keresek, akkor részleteiben hasonlót láthattunk a Netflix-es 3%-ban, illetve a Syfy-os Incorporated-ben is – aki kedveli a disztópiákat, azoknak mindenképp ajánlom ezeket.

A The Handmaid’s Tale-ben, és a már említett sorozatokban is adott egy igencsak szétszakadt világ, mely kvázi hatalmon lévőkből és senkikből áll, a főhős pedig természetesen az alsórendűek közül akar kitörni a rendszerből – hadd ne mondjam, hogy mennyire örültem, hogy a Hulu drámájának első szezonja nem úgy ért véget, hogy “Welcome to the Resistance.” Nyilván, ami késik, nem múlik, az Ellenállást is meg fogjuk ismerni.

De épp ez az a motívuma a The Handmaid’s Tale-nek, ami minden sablonosabb megoldás ellenére megmutatta, hogy mégiscsak más, mint a kortársai: a sorozat sokkal intimebb, mint azok. Máshol lehet, hogy megismerünk egy egész világot, vagy egy makrokörnyezetet, itt viszont elég szűk a szkóp, sok jelenet mindössze egy háztartásra szorítkozik

Persze olykor meg-megnyílt előttünk a világ, többek között az ugyancsak tipikusnak számító flashback-ek segítségével, amiket egyébként kifejezetten jól alkalmaztak a készítők. Nem mondhatni, hogy bombasztikusak lettek volna, vagy WTF-ra épültek volna, de nagyon jól árnyalták a karaktereket és érzelmi töltetet adtak nekik, ráadásul mivel a visszaemlékezések a “mában” játszódtak, nagyon hatásos volt látni az összeomlást, valamint azt, ahogy lesújt a hatalom ökle – az alábbi snitt volt az egyik kedvencem, ahogy Moira egyszerűen nem hisz a szemének, hogy lazán közéjük lövettek.

A röhej persze az, hogy, mint írtam, az alapanyag régi, így nyilván nem fair az Atwood-könyvből (is) sokat merítő YA-hullám képviselőivel kapcsolatos párhuzamokat felhánytorgatni, de gondoltam jobb, ha képben van az, aki még nem kezdte el a sorozatot.

Ráadásul a sorozat egyáltalán nem csak ennyiből áll. Oké, ennyi felvezetés után fura, hogy ezt írom, de a The Handmaid’s Tale-ből nem szabad elvenni a fő motívumot, azt, ami különösen kegyetlenné teszi ezt a világot, ami az alfája és az omegája az Elisabeth Moss által zseniálisan jól alakított főhősnek, azt, hogy a szolgálólányokat tényleg csak gyereknemzésre tartják és ünnepélyes keretek között erőszakolják meg őket.

Offred esetében eleinte furcsa volt, hogy viszonylag passzívnak tűnt (oké, nyilván), főleg, hogy ez éles ellentétben állt a visszaemlékezésekkel, de végülis csak egy folyamat kezdetén vagyunk és az évad során szerencsére maga a karakter tisztességes utat járt be. Sokáig úgy éreztem egyébként, hogy túlságosan a sztorira és a világra koncentrálnak, és a szereplők elsikkadnak, de a szezon második felében (például a flashback-eknek is köszönhetően) a mellékszereplők is kaptak rétegeket.

Mondjuk ezen a téren is valahol kiszámítható volt a sorozat (francos YA-hullám!), sejteni lehetett, hogy a karakterek nagy része milyen utat fog bejárni, de szerencsére a színészek hamar feledtették ezt velem. A sorozatnak az alakításai mellett (Yvonne Strahovski “főgonoszként” ritka jó, de Ann Dowd is remek) egyébként a látványvilága is elsőrangú – a jelmezek, a díszletek, a vizuális stílus számos emlékezetes képet és jelenetet szállított.

Azt pedig nem lehet elvitatni a The Handmaid’s Tale-től, hogy hatásos (és hiszem, hogy nem hatásvadász), és az alapanyag még ennyi év távlatából is elgondolkodtató tud lenni, az ábrázolt berendezkedés, valamint a problémák egy része, amikkel Gilead küzd, illetve szembenéz pedig igen aktuálissá teszik a sorozatot.

Ahogy írtam fent, némiképp túlértékeltnek érzem a szériát (egyrészt a helyenkénti suta és szájbarágós megoldásai (némely zenés montázs…), másrészt az ismerős panelek miatt), semmiképp sem koronagyémánt, de ettől még abszolút bejött, és a 2. évad is várós. Főleg, hogy mostantól kezdve a The Handmaid’s Tale túllép a könyvön, és tippre megnyílik a világ is.

Persze a kérdés, hogy merre tovább, de nem nagyon akarok gondolkozni azon, hogy mi érdekelne jobban, hiszen egy esetleges Welcome to the resistance-húzás biztosan izgalmasabbá tenné a sorozatot, azonban valahogy nem hiányzik még ez a klisé, sokkal jobban érdekel Offred June küzdelme sajátmagáért, illetve a lányáért.

Beautiful People – írta Eloise

2017. 06. 16. 18:40 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az a 2008-as, két évados angol sorozat a Barney’s áruház kreatív igazgatójának, Simon Doonannek azonos című műve alapján készült. Azonban az életrajzi művön a készítők jelentősen változtattak, ezek közül a legnagyobb módosítás, hogy a történet nem a 60-as években játszódik, hanem a 90-es éveket idézi meg.

A Beautiful People időnként eléggé abszurd. Nem meglepő, ha a szereplők egyszer csak énekelni kezdenek, vagy valamely tévéműsor elemei elevenednek meg. Valószínűleg némi nosztalgia is közrejátszott abban, hogy ennyire magával ragadott. Simonhoz hasonlóan én is a 90-es években voltam kamasz, és elég gyakran úgy éreztem, mintha a saját gyerekkoromat látnám.

A korszak nem csak díszletként szolgál, hanem tényleg megelevenedik. Rengeteg a popkulturális utalás, a 90-es évekbeli zene, sőt sikerült például Dana Internationalt vagy Dannii Minogue-ot is meggyőzni, hogy tűnjön fel a sorozatban. Mivel a helyszín Nagy-Britannia, akad egy-két műsor vagy tévés személyiség, ami számomra ismeretlen volt, de az utalások többségével tisztában lehetünk.

A kamaszkori élményeiről szóló epizódokat a már felnőtt Simon (Samuel Barnett) kommentálja, és ő vezeti is fel őket. Az első évadban kirakatrendezés közben Simon Sachának, a barátjának meséli el, hogy hogyan szerzett meg egy-egy tárgyat. (A második évadban Simon hazatér, mert szakított a barátjával, és már közvetlenül a nézőknek mond el egy-egy emléket.)

Emellett Simon tipikus kamaszkori gondokkal küzd. Keresi önmagát, szeretne beilleszkedni úgy, hogy közben önmaga maradhasson. A családja megőrjíti, közben viszont igazán szereti őket. És persze vannak ajtócsapkodások, nagy jelenetek, majd megjelenik anya, és addig vigasztal, amíg meg nem nyugszol.

A Beautiful People egy igazán kedves mégis abszurd, időnként egyenesen morbid sorozat. Én örültem volna, ha tovább folytatódik, és láthatom, hogy Simon, hogyan kerül Londonba, és hogy lesz belőle népszerű kirakatrendező, de sajnos mindössze két évadot ért meg a sorozat. Számomra igazi hullámvasút volt a tizenkét epizód végignézése. Időnként hangosan nevettem, máskor viszont potyogtak a könnyeim.

A tovább mögött folytatom röviden a karakterek bemutatásával. Tovább…

Prison Break: vége az 5. évadnak – írta Sawyer

2017. 06. 16. 15:05 - Írta: vendegblogger

18 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

És valószínűleg a sorozatnak is… Remélhetőleg végleg. Mert amit a Prison Break “Resurrection” cím alatt nyújtott, az nem volt más, mint a címet ugyan tükröző, de minőségileg a középszintet is alig súroló katyvasz. (Szerintem elég beszédes, hogy winnie-ék közül senki sem jutott el a szezon végéig, hogy kritikát írjon.)

Az eredeti sorozat hatalmas rajongójaként próbálom nem elfogultan boncolgatni, mi hiányzott ebből a minimalizált évadból, ami annak idején emberek millióit tette sorozatfüggővé a tengerentúlon és idehaza egyaránt, jogosan ítélték-e majdnem minden héten csalódásnak az új részt, és egyáltalán szükség volt-e erre a ráadásra. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Next Posts Previous Posts