login |

Posts filed under 'kritika'

Marlon: kezdett a 2. évad

2018. 06. 19. 16:55 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

(Elég WTF, hogy a napokban pont ez a sorozat talált utat a magyar Netflix-re, ráadásul magyar felirattal, szóval akit érdekel az 1. évad, az ott csekkolhatja.)

Ashley, opportunity is knocking, and when opportunity knocks, you gotta open the door. You gotta be like, “What’s up, opportunity? Come on in, opportunity. Can I get you something, maybe some brown liquor?”

Az NBC nyári komédiája tavaly nem ok visszhangot keltett debütálásával, kritikában human is, kommentben én is elég kiszámíthatónak és tipikusnak véltük, de amolyan nézhető, 4/10-es szinten, és ezen a 2. évad kezdése sem változtatott. Mint ahogy azon sem, hogy a Marlon akkor működik csak igazán, amikor egyszemélyessé válik, és Marlon Wayans van a középpontban.

Az a Wayans, aki itt egy menő YouTube-ert alakít egy családi szitkomos alapfelállásban, amit a premierben nem igazán éreztem faktornak, sőt, inkább erőltetett, ahogy emlékeztetnek minket erre az alapkoncepcióra. Most a fia került egy való világbeli problémára építő sztori középpontjába, mely végül az idétlenkedés közepette azért valami üzenetre lett kifuttatva, jelezve azt, hogy még mindig az a célja a sorozatnak, hogy szóljon is valamiről.

Más kérdés, hogy ez tényleg csak Wayans-en áll vagy bukik, mert a többi karakter eléggé tipikus és kiismerhető szitkom figura, akiknek nincs sok érdekes momentumuk, és a főhőst vele beszélgetve simán lehúzzák a szintjükre. Amikor viszont Wayans monologizálhat, amikor csakis róla és az előadásmódjáról szól a Marlon, akkor tényleg vicces. Nem biztos, hogy azért, amit mond, sokkal inkább annak köszönhetően, ahogy mondja.

Szóval a Marlon továbbra is középvonalas. Nem sok minden van benne, ami a nézésre csábítana, de olykor azért betalálnak az írók. Aki pedig szereti a komikust, annak továbbra is nyugodt szívvel ajánlható.

Az anime is sorozat: One Punch Man – írta: champion

2018. 06. 19. 14:50 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Sorozatjunkie-ként talán nem vagyok egyedül azzal, hogy bár a látóköröm nem csak az angol-amerikai, és a hazai sorozatokra korlátozódik, mégis az anime műfaját úgy ahogy van, ignoráltam, és egy ilyen eltartott kisujjas felsőbbrendűséggel tekintettem le rá.

Valószínűleg a legtöbb, a műfajjal kapcsolatos előítéletet megtestesítettem, kezdve a „De hát ez egy rajzfilm!”-felkiáltással, ami már csak azért nevetséges, mert közben simán istenítem a BoJack Horsemant. Ezt a hozzáállást törte át nálam a zseniális Death Note, mégis azóta se próbáltam be semmit a műfajból. Mostanáig.

Laikus módjára az IMDB tévésorozatos toplistáját böngészve akadtam rá a One Punch Man-re, ami jelenleg is igen előkelő, 29. helyet foglal el rajta.

A sorozat egyből megfogott a szinopszisával: egy Saitama nevű szuperhős, aki csak a móka kedvéért csinálja, amit csinál, és minden ellenfelét egyetlen ütéssel leteríti. Ez az alapfelállás mondjuk első hangzásra, és talán még húsz percig viccesnek is tűnhet, de elképzelni nem tudtam, hogy lehet ezt egy egész évadon keresztül végigvinni úgy, hogy ne váljék unalmassá, repetitívvé, vagy ami még rosszabb baromi kliséssé. Csakhogy az anime műfajnak ismét sikerült meglepnie, és olyan minőségi szórakozásban volt részem a tizenkét rész alatt, amire tényleg nem számítottam.

Szóval adott egy egy átlagos, fiatal srác volt, aki már gyerekként is a világ legerősebb szuperhőse akart lenne, de miközben felnőtt valahol utat tévesztett, és egy tipikus, fehérgalléros fickó lett. Azonban egyszer, a sokadik sikertelen állásinterjúról hazafelé tartva belebotlik egy félig ember, félig homár szörnybe – a félig ember ebben az esetben csípőtől lefele értendő. Egy szál fehér fecskében. A szörny eredetsztorija mindössze az, hogy annyi homárt evett, hogy félig ő is azzá vált.

A szörny mindenkit megöl, aki gúnyt űz a kinézetéből, viszont Saitamát elengedi, mivel ő pont leszarja. Útjaik elválnak és a nagydarab homár tovább indul egy hereállú kisfiú keresésére, aki mókából mellbimbót rajzolt a páncéljára. És ekkor még csak a pilot tizedik perc körül járunk.

Saitama nihilizmusán felülkerekedik a hősiesség, megmenti a hereállú kissrácot, majd olyan keményen edzeni kezd, hogy kihullik az összes haja. Csak úgy, minden magyarázat nélkül, de ezzel párhuzamosan legyőzhetetlenné is válik, és minden ellenfelét egy ökölcsapással megsemmisíti. Ez pedig egy idő után, ahogy ő fogalmaz: meglehetősen unalmas.

A történet során hősünk mellé szegődik egy cyborg, Genos, aki találkozásuk után csak mesternek szólítja Saitamát, aki beleegyezik abba, hogy tanítsa, ugyan azt maga sem tudja, hogy mire. Lesz egy főellensége is (legalábbis ő azt hiszi magáról), a világot egymás után veszélyeztetik a veszélyesebbnél veszélyesebb szörnyek, amiket a helyi Avengers (vagy Justice League, ha úgy jobban tetszik) tart féken.

Ez akár így önmagában is egy nézhető lenne, azonban a One Punch Man fogja az egész koncepciót és a feje tetejére állítja, kifordítja, és még ki is neveti azt. Ráadásul teszi mindezt végtelenül könnyed, ötletes, és vicces módon. Az összes szuperhősös, animés klisét és műfaji sajátosságot kiparodizálja a legkülönfélébb módokon: hol a dialógokkal, hol a történettel, hol pedig csak egyszerűen a grafikus elemekkel játszva.

Aki látott már egy epizódnyi animét, vagy bármelyik random szuperhős filmet, esetleg pont, hogy megcsömörlött már a műfajtól, annak bátran tudom ajánlani a One Punch Man-t, de mindenféle animés múlt nélkül is érdemes bepróbálni. Én pedig most már egy életre megtanultam, hogy az anime is sorozat.

(A sorozat jelenleg elérhető a hazai Netflixes tartalmak közt. A második évad idén augusztusban érkezik, ha minden igaz.)

Cobra Kai: vége az 1. évadnak – írta Spyblat

2018. 06. 18. 21:30 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika

Na jó, ezt nem láttam jönni… Tényleg csak azért néztem bele az első részbe, mert human annyira méltatta pár hete, erre… (A már 40 milliós nézettségű pilotot itt lehet megnézni.)

Nagyjából úgy tudnám kezdeni, ahogy ő: azt hittem, maximum egy jó poén lesz az egész Karate Kid-folytatás, ahol kicsit rákapcsolnak a nosztalgiára és egész egyszerűen meglovagolják a régi filmeket. Ezzel szemben kaptunk egy hihetetlenül komplex, többszörösen összetett karaktereket mozgató drámaszerűséget – látszott, hogy a Harold & Kumar, valamint a Hot Tub Time Machine közösen dolgozó írói imádják a filmet és a karaktereket, és annak szellemiségét akarták tovább vinni.

És a fenti az egész évadra értendő. Le a kalappal! Abszolút nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az évad megérdemli a 9/10-et nálam. A sorozathoz nem kötelező az előtudás, de az első film vagy legalább az alapsztori ismerete mindenképp segít, illetve ad némi érzelmi töltetet, s persze az utalások megértéséhez a trilógia megnézése sem árt. De közel sem kötelező.

Szóval ott vesszük fel a vonalat, hogy (a film “rosszfiúja”) Johnny Lawrence éli az egyszerű, jónak semmiképpen nem mondható kis életét. És közben minden problémáját arra az egy rúgásra vezeti vissza. A fia évek óta nem beszél vele, béna munkája van és az egyetlen szórakozása, hogy esténként beseggel, miközben egy apró tévén nézi a nyolcvanas évek gyöngyszemeit.

Ezzel szemben régi riválisa, Daniel LaRusso – a hajdani karate kölyök – él, mint Marci hevesen. Menő autószalonjai vannak, szerető felesége és gyerekei – nagyon jól ütköztetik a két fél álláspontját a múltra visszatekintve. Az egyik azzal jön, hogy azon a bizonyos versenyen egy szabálytalan rúgással nyert, a másik odalöki, hogy az ő lábát is szabálytalanul ütötte szét. Lawrence tényleg hiszi, hogy ebben a történetben nem ő a rossz, de ami igazán a csúcs az egészben, hogy ahogy halad a történet, mi is.

A sztori katalizátora az, hogy Lawrence szétver néhány tinit, akik brutálisan zaklatják a szomszéd gyereket, Miguelt, majd úgy próbál kezdeni valamit az életével, hogy átadja ennek az új, nyámnyila generációnak azt a tudást és azt a brutális nézőpontot, amit anno a Cobra Kai képviselt.

Spoilerekkel a tovább mögött folytatom. Tovább…

Westworld – 2×09: Robot-e vagy?

2018. 06. 18. 16:55 - Írta: winnie

56 comments | kategória: kritika

I think perhaps one… final game.

Megint az érzelmek domináltak a Westworld-ben, az utolsó előtti második évados epizód ezzel pedig ismét csak felnagyította azt a kérdést, miszerint kivel akarunk, kivel érdemes együttérezni szimpatizálni – egyáltalán szükség van-e effélére ahhoz, hogy élvezzük a sorozatot, a világépítést és a mitológiát?

Természetesen megint adják magukat a kérdések, hogy ki a robot és ki nem, de van egy olyan érzésem, hogy a készítők nem az ilyen egyszerű, már a sorozat kezdete óta jelen lévő bináris problémák mentén akarják, hogy nagyot szóljon a sorozat, inkább annak kapcsán, hogy mi valóságos, mi nem valóságos, és mi az, ami inkább csak a valóság illúzióját adja egyesek számára – ez utóbbi érdekes kérdés lehet, hiszen akár emberről, akár robotról van szó, bárki becsapható, és ha így nézünk az alanyokra, akkor bizony más nem is különböznek sokban.

Nesze neked, szabad akarat? A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Crossing: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 06. 18. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Ahhoz képest, hogy az ABC jövőből a jelenbe visszautazós/menekülős, azon a jövő megmentése érdekében változtatni kívánós high concept sorozata megkapta (a jól megérdemelt?) kaszát, eléggé kompakt lett az első évad, nem hagytak mindent tárva-nyitva. Az idei sztorit elmondták, több szálat elvarrtak, válaszokat is adtak. És persze az utolsó jelenettel felvezették a második évadot, de aki nem szereti az ilyesmit, annak nem muszáj megnéznie azt a plusz egy percet.

Most a szokottnál rövidebb leszek (szűnni nem akaró vastaps!), mert bár a pilotot még korrektnek találtam, a folytatás középszerűsége elriasztott és kiszálltam 3 rész után, így pont lemaradtam arról, hogy a készítők léptek egy komolyabb WTF-ot, ami olyan húzás volt, hogy még a nézők is arra gondolhattak, hogy valami simli van a háttérben, és időbe tellett, míg kiderült, hogy komolyan gondolták a dolgot.

A gond csak az, hogy eközben az események nagyon lassan zajlottak, csupán látszólagos karakterépítések közepette, melyek valójában csak a felszín megkapargatásával voltak egyenértékűek. S mindezt nyakon öntötték kiszámítható moralizálgatással, miközben a fő szál az Apex-szel alapvetően teljesen kiszámítható volt annak kapcsán, hogy ki milyen cél elérése érdekében ügyködik a jelenben.

Így a végeredmény sem volt annyira meglepő a táborlakók kapcsán, még akkor is, ha egy-két húzásra felhúzhattuk a szemöldökünket (és itt nem a hirtelen jött havazásra gondolok) és elgondolkozhattunk rajtuk.

Nem láttam semmi olyat ebben a szezonzáróba, ami szembement volt az eddigiekkel, szóval aki néző, annak elvileg be fog jönni és elégedettségre adhat okot az, ami lezajlott. És emellett pedig a belebegtetett (de soha meg nem valósuló) folytatás lehetősége is olyan, ami felkeltheti a figyelmet. (Plusz kaptunk még némi jövőinfót Jude-ról (vagy a fiáról?, neki is Ellis a neve), ami fejtörésre adhat okot.)

És mindez még akkor is érvényes, ha félő, hogy egy 2. évad is tele lett volna mellékes karakterszálakkal, hogy a népes szereplőgárda minden tagja kapjon valami anyagot. Amik egy része (főleg a jövőre vonatkozó sztorik) érdekesek is lehetnének, viszont a többinél óhatatlanul is előkerülnének az elcsépelt együtt élős, alkalmazkodós, összeesküvős, titkolózós történetek, amik repetitivitása már korábban is sok gondot okozott.

Poldark: kezdett a 4. évad – írta nargli

2018. 06. 17. 21:30 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

I must sell my soul and become a politician…

Debbie Horsfield, a sorozat készítője semmit sem bízott a véletlenre. A 4. évad azzal kezdődik, hogy Aidan Turner, azaz Ross Poldark félmeztelenül kiemelkedik a habokból, egészen úgy, mint egy félisten. És ezzel már meg is van az alaphangulat: jöhet a sok ármány, szerelem, politikai játszma és szenvedély.

A 4. évad nyitánya nem kiemelkedő epizód, de kétségtelenül fordulatos, viharos érzelmekkel teli, és a folytatásra még többet ígér. Viszont a Poldark-rajongóknak egészen biztosan nem okoz csalódást. A tovább mögött spoilerekkel mutatom be, hogy hol tartunk most a sorozatban, és hogy mi várható az évadban.

Tovább…

Splitting Up Together: vége az 1. évadnak

2018. 06. 17. 15:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– She’s bluffing.
– Is she? You don’t know her. She’s a changed woman. She’s loco.
– Okay, now you do sound crazy. Why is your third-person persona Hispanic?

Az ABC idei újonc komédiája megosztott minket. human nem értette, hogy mi benne a jó, én cserébe nagyon szerettem, és ez az érzés inkább csak erősödött bennem az évad előre haladtával, minden szinten bejött. Ennyit számítana, hogy egy európai sorozat az alapja? (Itt a dán változat előzetese.)

A Splitting Up Together ott kezdődik, ahol egy romantikus komédia (és annak pár folytatása) véget ér, hiszen abban biztosak lehetünk, hogy a két főhős között egykor nagy volt a szerelem, azonban a nagy egymásra találást és a gyerekáldást nem hosszú együttélés követte, hanem tizenegynéhány év után válás. Azonban, hogy a gyerekek mindezt ne sokként éljék meg, apu és anyu továbbra is kvázi velük él – egyikük a házban, másikuk a vendégházban, és hetente váltva egymást gondoskodnak a csemetékről és a háztartásról.

– I don’t want to be married to someone who can live with me. I want to be married to someone who can’t live without me.
– Did you write that down in advance?
– No. I swear. It just came out perfect now.

Hülye egy rendszer, ami lehet, hogy több kárt okoz, mint amennyi haszna van (foglalkozik is ezzel az egyik rész), de valamennyire működőképes, hiszen megmarad a család látszata és a tagok kapcsolata mindenféle negatívumtól mentes, mindenki szeret mindenkit, még apu és anyu is remek viszonyban van. Csak éppen barátiban, ergó mindegyikük éli saját életét. Már amennyire tudja a másiktól függetlenül.

Amellett, hogy a keserédes hangulat mindvégig megvolt a háttérben, azért a hétköznapok a gyerekekkel, valamint az egyéni szárnypróbálgatások nagyon jópofák voltak. Nem poénra vettem viccesek, hanem a karakterekből fakadóan humorosak, aranyosak vagy esetlenek. Szóval aki hangosan röhögős sorozatot keres, az ezzel lehet, hogy mellényúlna, aki viszont vicces vagy kínos szituációkat vagy jennafischeri cukiságot, az jó helyen próbálkozik.

Tényleg nagyon jó volt nézni, és nem elég, hogy a szereplők, a kapcsolatok vagy a párbeszédek jól sikerültek, még a humorosabb humort szállító mellékszereplők sem lógtak ki, mindegyik annyit szerepelt, amennyit kellett, bár közülük Bobby Lee volt az MVP, Diane Farr és Lindsay Price jócskán lemaradt mögötte. A visszatérő vendégek a férj csaja (Lisa Apple) és a feleség pasija is szimpatikus volt, nem tiporták őket a sárba, még szurkolni is lehetett az alakuló kapcsolataiknak.

Tetszett, ahogy a sorozat nem rágta a szánkba azt, hogy mi vezetett a külön élve egyébként látszólag nagyon is összeillő és egymással jól meglévő pár különválásához, de azért fokozatosan kaptunk rá utalásokat, felfedték részben a múlt darabkáit.

– Yeah, that sounds great, whatever you want. I’m chill.
– Chill? Chill?
– Yeah, I’ll see you in five.
– Chill?! She’s chill?! – She’s the opposite of chill!
– I am increasingly chill!
– She yelled in a very un-chill way!
– Okay, stop it. There is no narrating.

Ami még említésre méltó, hogy a zenék is jók voltak a Splitting Up Together-ben, pedig országos komédiák esetében ilyesmi ritkán marad meg az emberben. Szóval ezek is csak hozzáadtak a hangulati elemekhez.

Annak fényében, hogy már a sorozat elején az volt az érzésem, hogy már csak a cím alapján is kizárt, hogy a két főszereplő, a volt férj és feleség összejöjjön, a finálé kifejezetten nagy meglepetést okozott, nem is nagyon értettem a felvett irányt és az események kifutását. Utána persze kiderült, hogy mégsem minden papsajt, még akkor is, ha ehhez egy olcsónak tűnő megoldás is kellett, bár az tippre az eredeti sorozatnak köszönhető.

Spitsbroers / The Score

2018. 06. 16. 15:30 - Írta: gromit

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika

A focivébé mellé (vagy, igény szerint, helyett) tudunk ajánlani egy 2015-ben indult flamand belga focis sorozatot.

A Moerman-fivérek közül Alan unja a melóját egy kertészetben, Dennis pedig még középiskolába jár, de őt sem nagyon érdekli a tanulás. Mindkettőjüket a foci élteti. Igazi focibolond családban nőttek fel, mostanság a területi bajnokságban ontják a gólokat amatőrök között. Nagy álmuk bekerülni egy igazi profi csapatba.

Egyik hétvégi meccsükre kilátogat a helyi nagy klub, a (háromszoros belga bajnok) Racing Genk játékosmegfigyelője, és végül próbajátékra hívja Moermant. Igen, csak az egyiket. Ráadásul pont a másikat.

Nagyszerű kiindulópont egy drámához, és valóban remek érzékkel bontják ki, hogyan változik meg egycsapásra a két fivér, sőt, az egész család élete. A profi szerződéssel szinte együtt jár a hírnév és a csillogás, meg a pénz, és természetesen a testvéri rivalizálás is szintet lép (igazából itt a meccs hamar lefutottnak tűnik). És persze az új csatár felbukkanása a csapatban is okozhat (nem nagy spoiler, okoz) konfliktusokat.

Az a helyzet, hogy szerethető karakter nem nagyon van a sorozatban. Komolyan, a srácoknak is voltak ellenszenvet kiváltó húzásaik, nem csak annyi, hogy hibázgat a főhős, mert hogy ugye senki se tökéletes. Általában nehezen viselem, nehezen fog meg egy történet, ha nem akad benne számomra szimpatikus figura egy se.

Itt is taszított a környezet, a család, a hülye haverok, és eleinte a (várható, de hirtelen) jellemváltozások, és gondolkodtam is a kaszán, de egyszerűen nem bírtam nem nézni.  A foci, az insiderség, a közeli (európai) környezet, a meggyőző alakítások maradásra bírtak, és végig követtem a szezont. (Azt persze most nem fogom elárulni, hogyan végzett a Genk (fiktív változata) a bajnokságban, ezen is lehet izgulni.)

Focirajongóként kicsit félve vártam az “akciójeleneteket”, de a focizós részletek itt korrektek voltak, a Matador-ral vagy a 21 Thunder-rel ellentétben itt nem kell szégyenkezniük a készítőknek. A profivá vált testvért játszó színész a saját bevallása szerint valójában kétballábas, de a szerep kedvéért rengeteget edzett és gyakorolt a labdával.

Az eddig(?) két évadot megélt sorozat eredeti címe Spitsbroers (csatárfivérek). Korábban angol feliratos trailert még Brothers United néven tettek közzé (az egyik ilyen végén pedig Strikers-nek is hívta magát), a Walter Presents viszont már The Score címen prezentálta idén (igaz, hogy eddig csak Amerikában, de ezzel talán már nem lehetetlen angol felirattal is hozzáférni). Bónuszként ha valaki nézte a Beau Sejour-t, akkor fog itt találkozni pár ismerős arccal is.

13 Reasons Why: a 2. évad

2018. 06. 15. 22:00 - Írta: superpityu

15 comments | kategória: kritika

Nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést okozok azzal ha azt mondom, hogy a 13 Reasons Why első szezonja egy nagyon fontos darabja volt a mai sorozatos világnak. Junkie körökben elég nagy sikere is lett, megnyerte a JAws újonc szavazását és a legjobb 40 perces sorozatok közé is bejutott.

A könyves alapanyagnak köszönhetően szépen lezárt kerek évadot kaptunk, viszont a sikert meglovagolva a Netflix berendelte a sorozat folytatását, a készítők pedig természetesen vállalták a kihívást. Bár vártam az új szezont, hiszen érdekelt mit lehet kihozni még Hannah Baker tragédiájából, nagyon tartottam tőle, hogy nem sikerül megütni az első évad szintjét. Jogosan.

Végignézve az S2-t pedig egyszerűen nem értem, hogy erre nekünk mi szükségünk volt. És nem, nem fogom a földbe ekézni a 13 Reasons-t, de ennek az évadnak semmi létjogosultsága nincs. Viszont ettől függetlenül is csak maximum 6/10-es élményt nyújtott, ami az előzményhez képest nagyon nagy csalódás.

A tovább mögött folytatom spoileresen. Tovább…

Masterchef: kezdett a 9. évad

2018. 06. 15. 20:10 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,reality

A Masterchef is azok közé a versenyreality-k közé tartozik, amik kezdése esetében nem sok újdonságot lehet írni, hiszen a koncepció ugyanaz, mint az előző években, az évadok elején pedig a karakterekről, azaz a játékosokról sem lehet sok mindent tudni, így maximum sokadjára is meg lehet állapítani, hogy van potenciál a gárdában. Komolyabb értékelés csak évad végén jöhet. Arról nem is beszélve, hogy az első két rész csak selejtező, válogató, és nem tudni, hogy egymáshoz képest milyenek a szakácsok.

Azonban idén (végre?) valami változás is történt a felállásban. Egyrészt az, hogy nem csak a Junior-ba, hanem ide is visszatért Joe Bastianich zsűrizni (az 5. évad után őt Christina Tosi váltotta), másrészt pedig a reality átváltott mentoros formátumra, miszerint mindhárom zsűritag 8-8 séfjelöltet fog pesztrálni, mint a The Voice-ban, és már a kiválasztás is ennek megfelelően történt.

Furcsa, de ezzel a döntéssel az első részek selejtezőiből inkább kiölték a feszültséget, hiszen így nem a három zsűritagnak kellett rábólintania a jelöltre, hanem elég volt egynek is, ami azt jelentette, hogy még inkább kézi vezérlésű volt a kiválasztás, hiszen bárkire rámutathattak a készítők, hogy rá szükség van a műsorban, és valaki biztos elmondhatta róla, hogy bár elszúrta a feladatot, de “legalább mer kockáztatni”, utalva arra, hogy van benne potenciál.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Resident: vége az 1. évadnak

2018. 06. 15. 14:50 - Írta: winnie

12 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– God, I hate you.
– Ah, that’s the first time you’ve called me by my name.

Elég érdekesre és tanulságosra sikeredett a FOX újonc kórházas sorozata, legalábbis olyan szempontból, hogy a készítők nem nagyon tudták, hogy mit is akarnak. Ennek eredményeképp pedig ez a 14 részes első évad kőkeményen hullámzott. A pilot, ami nem volt tipikus és az egészségügyi rendszer visszásságait, valamint a pénzéhséget mutatta be, kifejezetten bejött, utána pedig a folytatás, bár visszavett a tempóból, de simán maradásra bírt.

A gond csak az volt, hogy a bürokráciával való hadakozás és a kórház folytonos akadékoskodása nem adott túl sok lehetőséget a változatos történetekre és idővel egyre kevésbé volt jelen, ami szimpla orvosos drámává tette a The Resident-et, majd a House-os rejtélyorientáltság került fókuszba – hogy aztán az évad végére a kezdés óta felvezetett szálnak köszönhetően átmenjen egy orvosi krimibe a’la Robin Cook.

Én, elég kiszámítható módon azt viseltem kevésbé jól, amikor az szezon közepe táján az évad eléggé háttérbe szorultak a pénzközpontú sztorik, és a szimpla hetibetegeknél nem a dráma volt kiemelve, hanem a diagnózisra mentek rá, azt nyomozva, hogy vajon milyen rejtélyes (és nagyon ritka) betegség csapott éppen le a páciensre. Míg a House-ban ezt élveztem, valahogy a The Resident-nek nagyon nem állt jól, nem volt érdekes a nyomozás, nézőként pedig még a találgatásban sem lehettem partner.

Ezeknél a részeknél komolyan el is gondolkodtam a kaszán, még akkor is, ha visszatért időközben a Lily-szál, hogy az 1×09-ban fordulópontot kapjon. Azonban szerencsére az évad utolsó három része annyira dinamikus és székhez szögező lett, hogy nem bántam meg a döntésemet. (Igen, engem az olcsónak ható, thrilleres történetmeséléssel és összeesküvéssel ebben a műfajban könnyen le lehet venni a lábamról. Vállalom!)

We look out for our own.

Arról nem is beszélve, hogy így végül Emily VanCamp is kapott valamit, ami révén többé válhatott, mint “egy nővér” a sorozatban. Mert a The Resident még mindig egyértelműen Matt Czuchry-é, még akkor is, ha a kezdéshez képest erőteljesen visszavettek a karaktere arroganciájából, és folyton a rejtélyes mosolygását erőltették. (Az pedig legyen az én “hibám”, hogy folyton elfeledkezek arról, hogy ő csak sima rezidens, nem egy vezető orvos a kórházban.)

A másik központ figura az egyre feljebb törő Dr. Bell volt (Bruce Greenwood továbbra is bizonyítja kompatibilitását egy pofán vágásra), akit szerencsére sikerült kiléptetni az egypoénos HODAD-státuszból, és mással kapcsolatban is kever, képmutat, simlizik és helyezkedik, bár olykor kissé naivnak tűnik, holott nyilván ettől a karaktere nagyon messze áll.

Nem ezt terveztem írni, de most, hogy így belegondolok, alapvetően a karakterekkel elégedett vagyok. Önmagukban lehet, hogy nem vinnék el a hátukon a sima, gyógyítós sztorikat, ha nem lenne plusz a koncepcióban, de amellett, hogy a kiemelt szereplők a figurájukkal, VanCamp pedig a belőle sugárzó kedvesség és elszántság révén megnyert, a többiek is bejöttek – a szemetek is, a háttérben lévő orvosok is, és még a visszatérő beteg is jól sikerültek.

– See the way she neatly accesses the superior temporal lobe. Gives you goose bumps, doesn’t it?
– Not how I would describe it.

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó két részre még egy Malcolm-Jamal Warner bedobásával is felkavarták az állóvizet, bár a karaktere képes lehet nagyon rátelepedni a sorozatra, de neki volt köszönhető, hogy Okafor (aki nyilván önmagában is nagyon jó) kapott egy “ellenfelet”, mint ahogy az is, hogy vele végre egy szimpla műtétet is sikerült drámaivá és élvezetessé tenni.

Maradok a 2. évadra, de ez a cliffhanger, amit a végére oda illesztettek, minden volt, csak nem cliffhanger. Mármint egyelőre nem értem, hogy miért kéne felkeltenie a figyelmemet, miért jelenthet bármiféle változást?

– Don’t look at me. I haven’t drawn blood since med school.
– Doctors…

Összességében persze jó volt, de hullámzó a The Resident első évadja, de félek, hogy a 2. szezon csak akkor fog maradásra késztetni, ha ismét behoznak valami átívelő, krimis, gonoszemberes szálat, amit viszont nem lesz egyszerű úgy, hogy ne ismételjék magukat. Ha viszont Conrad-ék megint csak rejtélyeket fognak diagnosztizálni, mindenféle ellentmondásos momentum nélkül, akkor tuti, hogy kiszállok.

Pilot: Cloak & Dagger

2018. 06. 14. 21:55 - Írta: human

13 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez most lehet, hogy váratlan lesz, de minden tinisorozatos húzása ellenére is simán lekötött a Freeformra érkezett Marvel-sorozat. Ennyi alapján még közel sem biztos, hogy új kötelezőt avatunk, de jó pár CW-darabot szénné vert. Egyelőre.

A történet középpontjában két fiatal áll, akiket egy tragikus esemény összeköt. Mindketten elvesztették a szerettüket egy robbanás kíséretében, és utána a közeli tóban megérintette őket valami. Vagy felébresztett bennük egy különleges képességet.

Évekkel később még mindig nem közösen róják New Orleans utcáit, továbbra is a hátukon cipelve tragikus gyerekkorukat. Aztán a múlt emlékeinek erősödése újra előhozza belőlük azt a “valamit”. Lehet, hogy kicsit közösen fogalmazok, szóval konkrétabban: egyikőjük elkezd nyomozni a testvére halálának ügyében, a másik pedig az utcán él piti tolvajként, mivel az anyja teljesen összeomlott.

Amúgy nagyon keményen kezdett a pilot, és ez alatt a mélypontot értem, mivel 15 perc alatt 3 érzelmi csúcspontot is zenével oldottak meg a készítők. De aztán szerencsére ez az alapozás jobb pillanatokhoz vezetett. Persze az elején is meg lehetett hatódni, de az csak sima hatásvadászat volt, szerencsére később már nem ez a helyzet.

Hosszan áradozni nem tudok egyelőre a Cloak and Daggerről, ahhoz valami hiányzott belőle, de mégis úgy éreztem, hogy a nyugis építgetésből remek érzelmi csúcspontokhoz jutottak el. És a flashback szerkezet, amit a színészek miatt lehet tudni, hogy aktívan fognak használni, nagyon ügyesen erősíti a drámát a történetben.

Mondjuk akció nem sok van az első részben, de igazából nem is hiányzott. És tudom, hogy még mi ugrott be nézés közben: New Orleans karakteres városnak tűnik, nem véletlenül tehették a képregényhez képest ide a cselekményt, de valahogy mégsem jött át egyelőre, ennyiből szinte bármelyik nagyváros lehetett volna.

A folytatás “ma” érkezik, és szerintem még pár epizódra itt tartottak. Azért 7/10-nél mégsem tudok többet adni.

Next Posts Previous Posts