login |

Posts filed under 'kritika'

The Walking Dead: vége a 8. évad első felének

2017. 12. 11. 21:15 - Írta: winnie

99 comments | kategória: kritika

You ever shut the hell up?

Na, végre. Az év idézete megérkezett. Vagy lehet, hogy csak az év igazsága, de legalább a készítők is tudják, hogy mit érzek Negan-nel kapcsolatban. De most nem ő a lényeg, hanem a finálé. Hogy hozott-e valamit, ami feldobta az eddigi egyik leggyengébb TWD-félévadot.

Nyilván nem. Bizonyos részleteiben kifejezetten bejött a rész, főleg a kilátástalanság érzése, de ez nem teszi meg nem történtté a korábbi részeket. Aki darálna, nem sokat veszít, ha kihagyja a sallangot a nem túl combos évadnyitó és a félévadzáró között. Talán akkor sem, ha a 8×09-cel kezd.

A főszál bizonyos momentumai kifejezetten jók lettek, mint ahogy a zárójelenet is elég hatásos volt, ha eltekintünk a nem oda való snittektől. De ez csak a 8×08 kisebb darabkája volt, hiszen a totálisan mellékes jelenetek, vagy a visszaemlékezések nem sokat adtak az összképhez, azok nélkül akár még jobb is lehetett volna a félévadzáró, de feszesebb mindenképp. Az akciózást most nem szapulom, de az nem javított a hozzáadott értéken, hogy minden sötétben zajlott, hogy nehezebb legyen követni.

A nagyobb baj egyébként az, hogy részek vagy évadok óta nem változik a dramaturgia, ami eléggé kiszámíthatóvá teszi a sorozatot, és annak meg pláne örülnék, ha a szöveg nélküli jeleneteket jobban meg tudnák valósítani, hogy valóban üssenek.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. (FONTOS! Semmilyen képregényes spoilert ne írjatok kommentbe, azokat a képregényes kibeszélőbe érdemes.)

Tovább…

Terápia: a harmadik hét – írta isolde

2017. 12. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: hazai termék,kritika

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Dobálózom itt a nárcizmussal, András is az, Róbert látatlanban az, gondoltam, itt az ideje elmagyarázni, mit is jelent. A laikus nyelvben nagyjából az önzést, az önimádatot jelenti, pszichiátriában ennél egy fokkal árnyaltabb a dolog.

A nárcisztikus személyiségzavar a személyiségzavarok közé tartozik – személyiségzavarnak azokat a tünetegyütteseket nevezzük, amelyek az egyént egész életében jellemzik, mintegy tulajdonságok összességeként. Vagyis nem egy konkrét betegség, ami ettől-eddig tart, hanem viszonylag állandó személyiségjellemző(k).

A személyiségjellemzők összességéből akkor lesz személyiségzavar, ha olyan fajták és annyira kifejezettek, hogy szenvedést okoznak az illetőnek és/vagy környezetének az élet több területén: a személyiségzavarral élők nehezebben tudnak kapcsolatokat kialakítani, a tanulásban, karrierben, normál életvitelben akadályozza őket az, amilyenek.

Személyiségzavarból sokféle létezik, egyik közülük a nárcisztikus zavar. A nárcisztikus személyiségű ember fő jellemzője, hogy rengeteg csodálatot igényel, ugyanakkor kevéssé együttérző másokkal.

A tovább mögött felsorolom a hivatalos diagnosztikai kritériumokat, öt vagy több jellemzőnek kell teljesülnie az alábbiak közül, és ha ez az illetőre egész életében mindig jellemző, akkor lehet kimondani rá a diagnózist. Tovább…

Pilot: Counterpart

2017. 12. 10. 20:44 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Oké, ez mi a fene volt?

Azt mondjuk már most elfelejteném, hogy nagy hype lesz a Counterpart körül, mert ez egyelőre lassú. Ne értsétek félre, nagyon jól használja az idejét, de 20 perc után egyértelművé válik, hogy egy rétegsorozatot szállított az Starz. Hogy kiket fog elkapni? A kémfilmek és -sorozatok rajongóit.

A történet alapjai röviden: a 70-es években, a hidegháború közepén a kísérletezgetés közben az emberek véletlenül kinyitottak egy dimenzióalagutat. Akkor még egyforma volt a két “hely”, de így 30 évvel később már hatott egymás fejlődésére a megszerzett tudás.

Mindeközben a főhősünknek, Howardnak is hasonlókon jár az agya: vajon az életünk csak a döntéseink összegzése, amiket a bennünket ért hatások módosítanak? Az határoz meg minket, ahogy reagálunk?

Ilyesmin azért gondolkozik, mivel a túloldalról érkező hasonmása teljesen más embernek tűnik, mint amilyen ő maga. Mellesleg a siralmas irodai munkának tűnő helyzetéből pont a hasonmás rángatja bele a cselekmény közepébe, hiszen a másik Howard láthatóan a kémtörténet legmélyéről merült fel kicsit.

A kidolgozást már említettem. Aki oda van a rendes kibontású kémtörténetekért, az egy pillanatot se habozzon majd a belenézéssel. Nem is tudom, hasonlítsam a mozis Tinker Tailor Soldier Spy-hoz (amiből amúgy készült minisorozat is), amit megfejeltek egy kis PK Dick-kel? Valamiért ez ugrott be. Nyugisan felvezetett szálak mentén alapozzák a karaktereket, akiknek szinte már érdekel is minket a sorsa.

Sajnos a pilot és a második rész rendezője az Imitation Game-ért felelős Morten Tyldum, aki az egész jól megírt történetet teljesen iparosmunkásan kelti nekünk életre. Komolyan mondom, egy emlékezetes pillanat soncs a pilotban vizuálisan, pedig a sok helyszín és kitalált díszlet alapján még csak a költségvetéssel sem spóroltak.

Egy dologban viszont semmiképp sem nyúltak mellé, ez pedig JK Simmons. Bár gondolom, idővel a többi főbb szereplő hasonmását is láthatjuk, de a pilotot simán elviszi a hátán az a Simmons, aki már egy testtartással is képes megmutatni, hogy épp melyik jellemű szereplőjét látjuk.

Ha most rögtön itt lett volna a folytatása, akkor már nézném, de valahogy mégis “csak” egy 7/10 amit adnék a pilotra.

Mellesleg az évad január 21-én kezd a Starz-on, most csak leadták a pilotot az Outlander fináléja után, hogy sok néző előtt ezzel promózzák.

Psych: The Fanservice

2017. 12. 09. 18:30 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,tévéfilm

Vagyis Psych: The Movie. Nem túl gyakran mondok ilyet, de valamennyire hiányzik egy heti ügyes nyomozós sorozat. A film első órája minden kellemes Psych-emléket felidézett bennem, a záró fél óra pedig eszembe juttatta, hogy mi is volt vele a baj, amikor még ment az USA csatornán.

A jóval kezdjem? Szokás szerint a karakterekben keresendő. Ismerős a szlogen, a characters welcome. Mármint a keménykedésre váltás előtt a USA ezzel tolta a sorozatait. Ezek közé tartozott a Psych, végig jó humorral, de egyre rosszabbul megírt bűnügyekkel.

Pont ettől működött ez a film is valamennyire. Gus és Shawn között az adok-kapok továbbra is remek, és az utóbbit alakító James Roday úgy tűnt, ezúttal tényleg valami jót akart letenni az asztalra. Az évadok során néha felvillanó fásultsága tovatűnt. Ennyit tesz egy kis pihenés?

Amúgy egyre jobban felnézek a korrekt karriert produkáló Dulé Hillre, vagy ezek a forgatások nagyon szórakoztatóak lehetnek, mert az ő karakterét rontották el a legjobban a főbb szereplők közül. Most is csak a hasa került előtérbe, és semmi más. Hogy is mondjam, volt pár jó poénja, de semmi emlékezetesebb nem jutott neki.

A film története pedig… Hát, nem mennék bele túlzottan, hiszen az írók sem tették. Még a szokásosnál is jobban elrugaszkodtak a valóságtól. Vagyis mielőtt félreértitek, nem realizmust vártam, de pár jelenet olyan furcsán, karakteridegen módon illeszkedett a filmbe, hogy rossz volt nézni. Mindent becsavartak a történet haladásának irányába.

Mindezek ellenére jól szórakoztam rajongóként, hiszen szinte mindenki visszatért így vagy úgy, és természetesen jó volt látni őket. Pár poént is sikerült összehozni a nosztalgiavonatozás közben.

Kicsit távolabbról nézve viszont nem értem mi volt a cél ezzel a filmmel. Vagyis gondolom az, hogy ha már nincs reboot, akkor talán jobban termel streamingen a már leforgatott sorozat. Végig úgy volt szerkesztve, mintha új nézőket akarnának, de a történet meg teljesen csak a régieknek kacsingatott.

Pilot: Knightfall

2017. 12. 09. 15:38 - Írta: Qedrák

26 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A templomosok lesznek az új vikingek?

A History Channelnek valószínűleg nem fájna, ha találna egy újabb sikeres szériát, mint amelyet Ragnarék története jelent manapság. A templomosok sztorija jó ajánlólevél lehet egy tévés alkotáshoz, hiszen megvannak a megfelelő kulturális kapcsolódási pontok, hiszen ki ne hallott volna már a nagyhatalmú és titokzatos rend váratlan végéről vagy a péntek 13-ról?

Tulajdonképpen furcsa is, hogy nem tudnék egyetlen olyan sorozatot mondani, amely a templomosokról szólt volna, vagy úgy általában az érett középkorban játszódik. Maurice Druon méltán népszerű Elátkozott királyok című könyvéből a franciák csináltak 2005-ben egy minisorozatot, többek között Gerard Depardieu szereplésével (ő játszotta Jacques de Molay-t), de az a széria nem tett rám túl mély benyomást, és egyébként is a templomosok végső napjaival kezdődött.

Tulajdonképpen a Knightfall is egyfajta véggel kezdődik, hiszen 1291-ben kezdünk, amikor is a muszlimok elfoglalják a keresztes államok utolsó kis csücskét, Akkont. (Vagy Akkót, attól függően, hogy melyik nyelvről írjuk át a nevet). A templomosok részt vesznek ebben a küzdelemben, ám megfordítani már nem tudják, így jobb híján mentik ami menthető. A menekülés közben azonban elveszítik azt, ami számukra a legfontosabb, a Szent Grált.

Tizenöt évvel később, immár a Francia Királyságban, a templomosok anyagilag megerősödve keresik az identitásukat a megváltozott körülmények közepette. Az egyik főhősünk, Landry (Tom Cullen), aki gáláns kalandok mellett harcolni szeretne a Szentföldért, ahelyett hogy különböző megbeszélésekre járna Párizsban. Közben azonban a francia monarchia megpróbálja kielégíteni csillapíthatatlan pénzigényét, hiszen IV. (Szép) Fülöp (Ed Stoppard) államreformjai elég költségesek, ezért a tanácsadója, Guillaume de Nogaret (Julian Ovenden) tanácsára odanyúl, ahonnan az könnyen elvehető. Nagyjából így foglalható össze spoilermentesen az első rész.

Ha nagyon röviden akarnám jellemezni a sorozatot, akkor úgy foglalnám össze, hogy az ígéretes momentumokat rendkívül kínos bakik váltogatják, nagyjából úgy, mint amikor a szakállas-borostás középkori férfiarc alól váratlanul előbukkant egy szőrtelenített mellkas. Ezek a pillanatok végtelenül illúziórombolók tudnak lenni, még akkor is, ha az elszántság és az akarat látszik a megvalósításon.

Akkon elvesztése például nem sikerült annyira rosszul, jól koreografált jeleneteket is láthattunk, viszont a közepes színvonalú CGI hervasztóan szakította félbe ezeket. Nekem ugyan sosem tetszett a sokat rángó kamera, de megértem, hogy másoknak miért jön be, és ebből sokat kaptunk. Meglepő módon olyan vágásokat is láthatunk, amiknél úgy tűnt, mintha a kamerát egyenesen a sisakban helyezték volna el, tehát kreativitásnak nincs híján a széria. (A történelmi hitelességről majd alább írok).

A színészi játékkal viszont nem vagyok elégedett. Nem tudom ki instruálta Tom Cullent (akit például nemrég a Gunpowderben láthattunk Guy Fawkes-ként), de az, hogy háromnegyed óra alatt nem láttunk tőle kettőnél több arckifejezést, egy kicsit luxus a főhőstől. És ez vonatkozik a többiekre is, legfeljebb a megjegyezhető arcú közember Parsifalt (Bobby Schofield) vagy az ügyeletes főgenya szerepét betöltő Nogaret-t tudnám megemlíteni a karakterek közül, de azért ők is csak a kötelező köröket hozták.

A környezet és a hangulat megteremtése már egy kicsit jobban sikerült. Látunk tipikus középkori tereket, zsúfolt piacot, vidéki tanyát, templom-, és palotabelsőket, amelyek nem sikerültek rosszul, leszámítva az időnként eléggé kilógó CGI-t. A

mi viszont csillagos ötös nálam, az a ruházat: a főszereplőktől kezdve az utolsó statisztáig mindenkin sokat dolgoztak a jelmezesek, és úgy tömegben, mind egyénileg tükröznek egyfajta középkorinak gondolt megjelenést. Ha ezzel a lelkesedéssel dolgozott volna mindenki a projekten, akkor máris kijelenthetnénk, hogy a History Channelnek nem kell a Vikings pótlásán többet gondolkodnia.

A történetszálakkal sem feltétlenül lehetünk maximálisan elégedettek, láthattunk már ennél sokkal feszesebben felépített és sokkal izgalmasabb pilotot is. A különböző konfliktusok meglehetősen kiszámított módon érkeztek egymás után, és semmilyen komolyabb meglepetést nem tartogattak.

Lehetett sejteni, hogy a Szent Grál nem veszett el annyira, mint amennyire bemutatták, ahogy Parsifal jegyesét szerintem elég sokan leírták abban a pillanatban, amikor a leendő gyermekeik neveit találgatták. Nyilván Szép Fülöp francia király pénzéhsége mellett az is egy komoly motiváció lesz majd a templomosokkal szembeni fellépéséhez, hogy Landry-t a francia királyné (és navarrai királynő) Johanna szeretőjének mutatja be a sorozat.

A fentieket azonban mintha egy kis távolságtartással kezelné, ami alatt azt értem, hogy kevés az olyan karakter, akinek a történetébe igazán bevonná a nézőket. Bár ehhez értelemszerűen idő kell, az eddig látottak nem kecsegtetnek túl sokkal.

A már említett kínos bakik állatorvosi lova egy (szerintem) vágási hiba, amely akkor figyelhető meg, amikor a templomosok megmentik a Párizsból elűzött zsidókat. Nogaret támadó embereit az egyik pillanatban a lovon érkező templomosok tartják fel, hogy a következőben már gyalogosan rohanják le a támadókat.

Ami a történelmi hitelességet illeti, próbálom magamat mindig emlékeztetni arra, hogy egy sorozat nem egyenlő egy vizuális történelemkönyvvel vagy egy dokumentumfilmmel. Egy-egy tévés alkotás esetén persze eltérő hozzáállást tapasztalhatunk, ha a hitelességről esik szó.

A Vikings esetén például a készítők azzal harangozták be a sorozatot, hogy mennyire valósághű és bemutatja az északiak szokásait. Nyilván ez sokakat vonzott, de én azt tudom, hogy a skandináv középkorral foglalkozó ismerőseim vagy azok, akik érdekeltek living history-ban (vagy ahogy magyarul néha szokták néha nevezni, újrajátszásban), mind gutaütést kapnak, ha felemlegetem nekik a szériát.

A Knightfall javára legyen írva, hogy deklaráltan nem törekszik arra, hogy úgy adja el magát, mint történelmileg hiteles sorozat. Ez szerencsés módon azt jelenti, hogy ha olyan fegyverzetet vagy öltözéket veszek észre, amely nem feltétlenül létezett a 14. század legelején, akkor azt ráfoghatjuk az alkotói szabadságra. például az első rész egyik alapkonfliktusát adó zsidókérdésben a valódi templomosok aligha lovagoltak volna ki, hogy megvédjék őket.

A jelmezekben is látszik az igyekezet arra, hogy minél jobban felelevenítsék a középkorias környezetet, e téren kevesebb az okunk a panaszra. A külső helyszínek közül Parsifalék tanyáját emelném ki, amely külsőleg valóban emlékeztetett egy 14. századi gazdaságra, más kérdés, hogy ezek az épületek általában nem álltak egyedül.

Nem szokásom számokkal értékelni, most sem fogom ezt megtenni, de ez a pilot legfeljebb közepesnek tekinthető.

Ahhoz képest, hogy mennyi energiát öltek bele a sorozatba és milyen ígéretes trailereket kapott, elmarad a várakozásoktól. Az igyekezet és az elszántság látszik, de ez már a múltban sem bizonyult minden esetben elégségesnek ahhoz, hogy megtartsa a nézők figyelmét. Ha az ígéretes momentumokat a Knightfall nem váltja valóra, akkor könnyen lehet, hogy csak egy szezonos marad a széria.

Touching Evil (UK) – írta Eloise

2017. 12. 08. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Miután befejeztem a Wire in the Blood-ot, ami elképesztően tetszett, próbáltam valami hasonlót keresni. Így akadtam a főszereplőt játszó Robson Green egy korábbi sorozatára.

A Touching Evil központi karaktere Dave Creegan nyomozó. Miután egy lövés következtében halál közeli élményben volt része, képtelen lett a munkájára és a családjára koncentrálni, így pszichiátriai kezelésben részesült. Visszatérve a munkába meglepődve tapasztalja, hogy új társat kapott Susan Taylor (Nicola Walker) nyomozó személyében. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy mivel azonos a rangjuk, minden döntést közösen kell meghozniuk, egyikük sem utasíthatja a másikat.

Creeganhez hasonlóan Taylor is nagyon eltökélt, hogy elkapjanak egy-egy tettest, viszont ő már nem szívesen lépi át a törvényes határokat. Azonban, ha úgy alakul a helyzet, hajlandó félrenézni, annak érdekében, hogy a gyilkost megállítsák. Ahogy lenni szokott eleinte Creegannel egymás agyára mennek, de idővel megpróbálják tolerálni, elfogadni a másikat. Ez nem sikerült teljesen, hiszen Creegan kiszámíthatatlansága bárki türelmét próbára tenné, és aggódásra késztetné.

Mivel a csoport, amit vezetnek, eléggé rázós ügyekkel küzd meg nap, mint nap, így idővel a szereplők létszáma ötről háromra csökken. Mark Rivers (Shaun Dingwall) nyomozó a két felettesétől eltérően igyekszik a munkája mellett normális életet élni. Nem omlik össze, ha nem sikerül egy ügyet megoldani. Többször előfordul, hogy ő menti meg két főnökét saját magától. Emellett ő lesz az, akit lehet „ugráltatni”, hiszen alacsonyabb rangú náluk.

A Touching Evil esetében kifejezetten bejött a csoport dinamikája, és felüdülés volt, hogy egyrészt nem volt semmilyen szerelmi szál, másrészt nem produkáltak nagy baráti, összeborulós jeleneteket, miközben azért látszott, hogy fontosak egymásnak.

Creegan nyomozó magánéletébe is kapunk egy kis betekintést, hiszen akárhányszor kiborul egy ügy miatt, volt feleségéhez, és a lányaihoz megy. Máskor viszont nem igazán látogatja őket. A volt feleség és az új férj igyekszik türelmes lenni, de egyre nehezebben viselik, hogy a legváratlanabb pillanatokban előzetes bejelentkezés nélkül kiborulva felbukkan.

A sorozat hangulata nyomasztó, ami a látvány mellett az ügyekből is fakad. A cím is onnan ered, hogy az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba nyerünk betekintést. Ami még hitelesebbé tette a történeteket, hogy kiváló vendégszínészeket sikerült kiválasztani – James Nesbitt, Andy Serkis és Ian McDiarmid nevét mindenféleképpen kiemelném.

Az utolsó részek igazán megrázóra sikeredtek, és nagyon kíváncsi lettem volna, hogy ezek után merre halad majd tovább a történet. Erre viszont sajnos nem került sor, mindössze három évad jutott számunkra. Ettől még azt mondom, hogy ha valaki szereti a realistább, nem szuperhős rendőrökről szóló klasszikus krimisorozatokat, annak feltétlenül ajánlom a Touching Evil-t.

Lábejegyzetként még annyi, hogy az amerikai USA csatorna is látott fantáziát a sorozatban, így elkészítették saját verziójukat Jeffrey Donovan és Vera Farmiga főszereplésével, – a legnagyobb junkie-k talán még emlékeznek rá, még akkor is, ha az egy évad után véget is ért.

Pilot: Happy

2017. 12. 07. 21:50 - Írta: human

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Mit lehet arról a sorozatról mondani, ami azzal indít, hogy a főszereplője fejbe lövi magát és miközben szökőkútként spriccel a vére, táncosok tűnnek fel a háttérben. Nyilván csak képzelődik a haláláról, ezzel múlatja az időt két bérgyilkosság között. Mindezt teljesen meglepő módon a Syfy csatorna prezentálásában kapjuk.

– I am going to remove your penis in thin slices like salami.
– It’s gonna take you a long time.

Már a trailerek is felpörgettek a Happy!-re, de igazából azok sem tudtak felkészíteni arra, hogy ténylegesen mennyire véres lesz ez a képregény-adaptáció. És mennyire… zsigeri lesz a hatása. Konkrétan a Banshee csúcspontjai ugrottak be, amikor a rész vége felé elszabadult a főhősünk.

A történet középpontjában egy lecsúszott zsaru áll, aki az alvilág bérgyilkosaként tengeti a mindennapjait. Az egyik munkája közben szívrohama lesz, de a kórház felé tartó mentőben megtalálja egy kicsi képzelt póni – igen, jól olvasod. A lény egy lányhoz tartozik, akit elraboltak, és “hősünket” akarja rávenni a mentésre.

Igazából már a gyerekmentésben is bőven lenne puskapor, de a főhősnek más gondja is akad, mivel a balul elsült munkája kapcsán az alvilág egyik mocskos játszmájában is részt kell vegyen, ami úgy tűnik, erőteljesen akadályozni fogja a cél elérésében.

Mondom, már a történet bonyolítása is tetszett, bár a rész végi cliffhanger pont nem, de a kidolgozás először kalapáccsal, aztán egy tűzoltókészülékkel is fejbeb***ott. És közben még poénkodott is a Happy, méghozzá nagyon mocskos módon. Ez nem percenként 100 fuckolást jelentett, hanem sötét akasztófahumort.

A Banshee-t már szóba hoztam, de szerintem még a John Wick-et is meg kell említenem, mert az alvilági kapcsolatok részről meg az ugrott be. De közben mégis van saját hangja is a pilotnak. Erről persze a színészek is tehetnek, jó sok ismerős arcot fogtok látni (hiszen belenéztek!), élükön a zseniális Christopher Melonival.

Amúgy néha nem értem a Syfy-t. Mármint valahol igen, ki kell tölteni a játékidőt, kellenek a saját gyártások, de most ősszel indítottak egy Ghost WarsSuperstition kombót, amiknél a Happy klasszisokkal jobb nem csak írásilag, de megvalósításilag is. Szóval ez a kettősség furcsa náluk.

Ja, a pilotra egy 8/10 könnyedén elfér.

Samurai Jack: az 5. évad – írta Lali

2017. 12. 07. 18:35 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: animáció,kritika

A magányos harcos szakállat növesztett és megfásult

2017-ben, 13 év után tért vissza a képernyőre gyermekkorunk egyik legmeghatározóbb rajzfilm-sorozata. A 2004-ben félbehagyott történet 5. (egyben lezáró) évadja már a Cartoon Network felnőtt testvérénél, az Adult Swimnél kötött ki és… milyen jó volt ez a döntés!

Jack kalandjai mindig is megköveteltek egyfajta felnőtt terítéket, de mivel a CN adta, így vissza kellett fogni a gyeplőt (vér helyett a gépolaj spriccel az ellenségből, stb.). Ám a téma mindig is érett maradt, ami az utolsó évadra már tisztán látszik. Öröm nézni, hogy a régi, már felnőtt rajongókat a sorozat felnőttként is kezeli, ezáltal egy csomó ziccer végre napvilágot láthatott – milyen kár, hogy csak a zárásra

A történet szerint 50 év telt el a negyedik szezon után, Jack azonban valami rejtélyes ok miatt egy napot sem öregedett, helyette nagyon menő szakálla van és talán fogyott is egy kicsit izomból – ez nem titok, szinte végig félmeztelen. De a lélek az más tészta: az egykor naiv és csupaszív ember mára teljesen magába fordult, lelki gyötrődések kínozzák sorsa beteljesülésének kudarca miatt.

Mindez tisztán látszik harci stílusának megváltozásán, az ősi szokásokat levetkőzve már motorral járja a világot és nem riad vissza a kézifegyverektől sem. A megtört kardos Mad Max-et látomások gyötrik, újra és újra felbukkan lelki szemei előtt a szamurájokhoz méltó keserű végkifejlet. Egyszerűen hátborzongató, milyen sötét is lett a hangulata, mégis nézeti magát, ugyanis a varázs nem múlt el, csak átalakult.

A látványvilága a néhol egyszerűbb, letisztult forma jegyében mindig is egyedülálló volt Genndy Tartakovsky meséiben, amit Jack kalandjaiban polírozott igazán széppé. Az 5. évadra ugyan teret nyer a CGI, de csakis a legszükségesebb esetekben fordulnak ehhez az eszközhöz (például a jármű mozgásánál), egyébként a táj és a karakterdizájn még mindig kézzel rajzoltak, amik a digitális megvilágítással piszkosul összhangban van.

Külön érdemes odafigyelni a zenére is, ami az előző 4 évadban is tökéletes szimbiózisban volt a témával, de az utolsó szezonra jóval karakteresebb darabokat is hallhatunk, amik – Jack elkeseredett állapotával rezonálva – főként melankolikus, fenyegető hangulatúak. No de… az elhangzottak alapján elég depresszív hangulatú az új szezon, így egy jóravaló showrunner mindig igyekszik legalább egy pici ellenpontot csempészni a történetbe. De itt mégis ki az?

Bizony, Aku elemében van, bár ő is eléggé el van keseredve, hogy már 50 éve nem tudja megölni Jack-et, ettől függetlenül pont a főgonosz az, aki feldobja a sorozatot. Az eredeti szinkronhang (Mako Iwamatsu) sajnálatos eltávozása után Tartakovsky csapata egy remek helyettessel állt elő Greg Baldwin személyében, aki persze nem tökéletes mása az eredetinek, de pont a különbségek miatt működik ez a hang is, ergó egy “új” Aku-val ismerkedünk meg, hogy idézzem a karaktert idézzem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy örökifjú szamurájunk is morcos maradt, közel sem. Jack az 50 év alatt szinte teljesen leküzdötte azt a sztoikus magatartásformát, amit neveltetése megkövetelt. Bátran hülyéskedik (oké, egyszer, de na!) és egyre kevésbé tudja a dühét kordában tartani. Sőt, ha egy kicsit pszichológiai szemmel nézzük akkor a PTSD tünetei is látszanak rajta, melyek látomásaiban és a kivetüléséhez való beszélgetésekben vehetőek leginkább észre.

De erre én csak annyi tudok mondani, hogy a megtört Jack karaktere jóval izgalmasabb és szerethetőbb, mint az első négy évad “megtestesült nyugalma és rendje”. Ennek egy oka van: megmutatta nekünk, hogy ő is emberből van. Megmutatta nekünk, hogy igenis bele lehet süppedni saját önsajnálatunkba, ha nem vigyázunk és csak segítséggel lehet onnan kikecmeregni. Az ő története pontosan erről szól. Emberfeletti kitartással küzdött a céljaiért az isteni magaslatokba nyúló Aku-val szemben. De az ember úgy látszik elbukott……vagy nem?

Survivor – 35×12: Survivor Gods

2017. 12. 07. 14:50 - Írta: winnie

12 comments | kategória: kritika,reality

Let’s get started. It’s gonna hurt.

Na, pedig azt hittem, hogy már jövő héten jön a finálé, de nem, még van egy részünk. Ami nem is baj, mert meglehetősen érdekel, hogy milyen felállással fordulunk a célegyenesbe. Ahogy ebben a részben valaki ki is fejtette, éppen itt az idő arra, hogy az ember rezümét építsen, hogy lépjen egy nagyot. A kérdés azonban mindig az, hogy csak egyedül gondolkodik-e így, hogy nem fogja-e más beelőzni.

Manapság ugyanis ez kell a Survivor-sikerhez, nagy húzások, amire hivatkozni lehet. Vagy fizikai dominancia. Vagy jó social game. Vagy…, azt hiszem, hogy nincs semmi ilyen törvényszerűség, mert sokféle nyertest láttunk már, mint ahogy sok, korábban nyerőnek hitt biztos taktika mondott már csődöt is. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Vikings: kezdett az 5. évad

2017. 12. 06. 21:23 - Írta: Qedrák

44 comments | kategória: kritika

Ötödik évadjához érkezett a manapság egyik leghájpoltabbnak számító sorozat a History Channelről. Mindenki maradt, aki az elejétől fogva nézte?

Idén megint csak húsz részt fogunk kapni, szokás szerint két tíz részes blokkba vágva az évadot. Ám első alkalommal rögtön dupla résszel nyitotta a sorozat, s ez a látottak alapján indokoltnak tűnt, bár egy feszesebb cselekményvezetés esetén azért a látottak belefértek volna egyetlen epizódba is.

Ha röviden akarnám jellemezni a Vikings helyzetét, akkor két dolog tűnik fel. Az egyik, hogy csaknem teljessé vált a generációváltás az összes lehetséges oldalon. A lassú, építkező jellegű epizód kibeszélését a tovább mögött kevés spoilerrel folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: Superstition – 1×01

2017. 12. 06. 17:19 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– You wanna ride rusty in the field, your weapon goes in the trunk.
– You got an arsenal all laid out back there like Sam and Dean?

A Syfy új és igencsak várós premierje, a Happy! előtt tegnap letudtuk a csatorna egyik őszi újoncát, a Ghost Wars-t, most pedig itt a másik, a Superstition. Míg előbbi szellemes volt, ez utóbbi inkább démonos, bár azt nem tudom, hogy a Supernatural rajongóinak ajánljam, mert szeretik a műfajt, vagy épp nekik ne, mert mégiscsak ugyanaz a családi vállalkozós démonvadászos az alapkoncepció.

SUPERSTITION – 1×01 – 3/10

Előrebocsátom, hogy az efféle hetidémon-elkapós sorozatok sosem voltak a szívem csücskei, pedig jó párat vártam előzetesen, azonban sokszor koppantam. Igazából nem is nagyon értem, hogy miért annyira népszerű a műfaj, hiszen az elmúlt években rengeteg variációt láthattunk a témára más és más alapfelállással a Stephen Kinges Haven-től a Wynonna Earp-ön át a vicces(nek szánt) Stan Against Evil-ig, hogy nagyon nehéz dolga van annak, aki epizodikus sztorik terén újat akar mutatni.

A Superstition tényleg legjobban a fekete Supernatural-ként közelíthető meg, a road movie-s aspektus nélkül. Adott egy kvázi családi vállalkozás, mely ártó lényekkel és jelenségekkel foglalkozik a főállásként fenntartott temetkezési biznisz mellett, és ide tér haza 16 évvel öccse halála után a tékozló fiú Afganisztánból látszólag azért, hogy besegítsen, de valójában, mert mintha egy látomás gyötörné, melyben apját holtan látja.

Szép lassan kiderül, hogy mivel is foglalkozik a Hastings család, illetve, hogy nem véletlenül konvergálnak a lények (a sorozatban ‘infernal’-ok) La Rochelle városkája felé, szóval adja magát az epizodikus réteg, melyet persze felöntenek némi régmúltban, illetve a főhős közeli múltjában gyökerező átíveléssel, magánéletbeli csavarokkal (és lelkizéssel…), valamint családi mitológiával, illetve a település történetével.

Kár, hogy ehhez nem kapunk olyan hangulatot, ami maradandó lehetne. Hiába tűnik úgy, hogy az epizódok többségét Mario Van Peebles rendezi, és hiába van egyfajta stílusa a sorozatnak, mindez nem nagyon tesz hozzá az olykor humorral oldott horroros hangulathoz. Ráadásul sok újdonságot sem kapunk.

Nyilván a megvalósítás a gagyi felé tart, a trükkök kifejezetten gyengék, ami egy démonos sorozatnál sosem szerencsés, a közelharcok kapcsán viszont egyelőre ingadozok, hiszen például az 1×02 elején elég korrekt volt a bunyó, viszont a pilotban Van Peebles forgórúgása több, mint vicces volt. Remélem, a későbbiekben a családi fegyverraktár darabjait fogják inkább preferálni, mert az jó ötletnek tűnik.

Amit mindenképp a pilot javára írok, az a befejezése, na az WTF lett, nem láttam jönni, de utána megnéztem a második részt és…, szóval no komment. Oké, az egészet belefoglalták a mitológiába, ráadásul az 1×02 zárása mindezek fényében duplán vicces volt. (A közös, később ugyancsak visszatérő rosszfiú miatt az 1×01-1×02 dupla pilotként kezelhető.)

Maga a második rész, mivel az első “kígyódémonos” sztoriját vitték tovább, már kevésbé jött be, a nyitó trióból leginkább az 1×03 jött be, hiszen ott kapott egy (idővel nyilván visszatérő) társat a főhős, de persze ennyi sem volt elég ahhoz, hogy maradjak a sorozat mellett, egy-egy jobb heti sztori esetenként ennyit nem ér meg.

Pedig igazából szimpatikusak a karakterek (oké, nincs negatív véleményem róluk), a családi szál kiemelése is pozitívum, a végére pedig biztos ki fog kerekedni körülöttük a történet, azonban a gyenge és nem túl érdekes kezdés miatt búcsút intek a Superstition-nek.

I guess black do crack.

The Exorcist – 2×08: Poor as a church mouse – írta jack_bauer

2017. 12. 06. 14:57 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: kritika

Egészen összezavart legutóbb az Ördögűző. Azonban nem a történet, sokkal inkább a karakterek miatt. Mindazt, amit eddig biztosra vettem, gyakorlatilag megfejelték az írók egy teljesen új aspektussal. Hogy ez érdemben tett volna a sorozathoz? Attól tartok, nem.

A továbbiakban spoileresen folytatom.

Tovább…

Next Posts Previous Posts