login |

Posts filed under 'kritika'

Emerald City: 3 rész után

2017. 01. 15. 16:04 - Írta: Neoprimitiv

5 comments | kategória: 2016/17,kritika

Sokakkal ellentétben nekem bejött az NBC hányatott sorsú fantasy sorozatának premierje, de igazából mindig a második rész az, ami egy kicsit pontosabb képet ad arról, mire lehet számítani a készítőktől. (A második jelen esetben harmadik, a dupla epizódos évadnyitó miatt.) Nálam egyelőre nézős maradt az Emerald City, bár közel sem hibátlan.

Az, hogy még mindig három szálon fut a történet (Óz, Dorothy és Tip) változatlanul széttagolttá teszi, de szerencsére a mostani epizódban minden vonalon csak egy-egy témával foglalkoztak, ami így pont jó volt. Szintén ennek köszönhetően helyükre kerültek a mozaiknak újabb darabjai is, és alakult a kép Óz és Tarsem kapcsolatáról.

Nézője válogatja, de én mindig vevő vagyok a “mik lennének a hősök, ha nem hősök lennének” koncepciókra (ld. Fables), szóval a madámként működő depressziós főboszorkányhoz hasonló húzásokkal nálam elég sok jópontot lehet szerezni. A díszletek, a jelmezek, a steampunk-fantasy látvány nagyon egyben van. Ez alól csak a nagytotál CGI-képek és Óz testőrségének a páncéljai a kivételek, az utóbbiak a hatvanas évek csehszlovák mesefilmjeit idézik.

A pillanatnyilag három külön szálból Tip története volt a legmeglepőbb, nem igazán tudtam hova tenni. Aztán egy interjúból kiderült, hogy egyrészt ő lenne az Oroszlán reinkarnációja (mondjuk Jordan Loughran-nak jó nagy sörényt csináltak, az biztos), másrészt az, hogy bármennyire is PC-aktualizálásnak tűnik, a karakter Baum találmánya, a második Óz-könyv főszereplője a lánnyá váló fiú.

Óz estében kíváncsi leszek, mi lesz a Beast Forever – a könyvben ugye nincs semmi érdemi veszély, Óz csak egy sima kókler. Lucas/Madárijesztőnél is elcsepegtették már, hogy valami köze van Ózhoz, a kardja legalább is olyan, mint a testőrség tagjaié.

Sajnos a leggyengébb pont a történetben pont a főszereplő, Dorothy. Először is nagyon súlyos koncepcionális bakinak érzem, ha a jelenből érkező főszereplő nem reagál arra, hogy belepottyant egy történetbe, amit mindenki ismer. Másodszor olyan szinten természetesnek vesz mindent maga körül, amitől jelentéktelenné válik az alapszituáció – az, hogy ő itt idegen.

Általában nem túl kreatív alkotói koncepció, amikor mellékszereplőkkel elmeséltetik a főhősnek, amit nekünk nézőknek kell tudnunk a háttérről, de itt kivételesen teljesen helyénvaló lenne – ha Dorothy bármit is kérdezne. De nem, ő megy bele a vakvilágba, anélkül, hogy megpróbálna legalább minimálisan képbe kerülni azzal, hogy mi várhat rá.

Összességében egyelőre én sem adnék rá többet mint 6/10, de ez egy pozitív haertíz, hiszen mégis csak van egy hangulata, ami miatt egyelőre még maradok.

A Series of Unfortunate Events: az 1. évad

2017. 01. 13. 23:19 - Írta: winnie

23 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

If you are interested in stories with happy endings, then you would be better off somewhere else. In this story, not only is there no happy ending, there is no happy beginning, and very few happy things in the middle.

Egy valamit előre szögezzünk le: a Netflix új sorozata valójában filmek sorozata. Az első szezon 8 részből áll, illetve 4*2 epizódból, négy darab ketté szedett filmből (115, 91, 95 és 91 percesek). És ez a négy film Lemony Snicket 13 kötetes könyvsorozatának első 4 darabját dolgozza fel. (A Jim Carrey főszereplésével készült mozifilmben az első három könyvet adaptálták.)

Ha van sorozat, amit már az első rész (vagy 20 perc) után be lehet lőni, akkor az az A Series of Unfortunate Events, szóval a pilot után nem nagyon változott a véleményem, ezért is az évadkritika. Meg azért is, mert Netflix, így adta magát a dara, de hiszem, hogy ezt a sorozatot tök felesleges gyorsan lenyomni, már csak a filmes jellege miatt is.

Az A Series of Unfortunate Events alapjába véve egy gyerekeknek szóló sorozat, bár arról gőzöm sincs, hogy melyik korosztály értékelné. Olykor ugyanis nagyon abszurd és morbid, a főszereplőket folyamatos balsors sújtja, gyilkosságok vannak benne, ráadásul tele van olyan zseniális megoldásokkal és finomságokkal, amiket egy gyerek jó eséllyel nem tudna értékelni, Viszont egy felnőttnek az egész lehet, hogy túl gyerekes, a fantáziadússága ellenére sem elég izgalmas.

– Well, I hope I can prove myself to be the father you never had.
– We had a father.
– Yes, I know. And a mother. Remarkable woman. Flammable.

Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy van három elárvult gyerekünk (leégett a családi házuk, meghaltak a szüleik), így egy távoli (de egyébként legközelebbi) rokonukhoz kerülnek, egy színész-grófhoz, akiknek az a célja, hogy megszerezze a rájuk hagyott vagyont, s ennek érdekében nem riad vissza semmilyen gaztettől.

Valójában egyébként nem is így kezdődik a sorozat, hanem egy figyelmeztetéssel, miszerint ne nézzük meg.

I would advise all our viewers to turn away immediately and watch something more pleasant instead.

Már a főcímben is azt szajkózzák, hogy fordítsuk el a fejünket, mert tényleg nem éri meg időt áldozni rá. Azt is elárulják, hogy miért: a három árvát akkora balszerencse sújtja a történet folyamán, amit ép ésszel nem lehet elviselni. Életük csupa megpróbáltatás lesz, kétségbeesés, csömör, minden, ami negatív.

Pazar indítás (a könyv érdeme). És ami utána következett… Elég volt pár másodperc, és máris tudtam, hogy én “elestem”, hiszen miután megragadott a felvezetés, megláttam hogyan néz ki a sorozat. Számomra ez a két dolog tette nézőssé a sorozatot: a képi világ, illetve a mesélés stílusa, főként a narráció.

A képi világ (előzetes) valami zseniális. Barry Sonnenfeld rendezte az első két részt, aki annak idején a Pushing Daisies első részét is, amit máig minden idők legjobb pilotjának tartok – többek között a képi világ (a PD-t anno a Jeunet-filmekhez, például az Amélie-hez hasonlítottam), illetve a…, igen, mesélés stílusa, főként a narráció miatt.

Nyilván Sonnenfeldnek a sztorihoz nincs köze, szóval ez akár véletlennek is tekinthető, mindenesetre én imádom ezt a meseszerű (nem tudom körbeírni), olykor elnagyolt, kontrasztos, anakronisztikus ábrázolásmódot, szóval meg sem kellett volna szólalniuk a szereplőknek. (Valahol kár, hogy, főleg az elején, nagyon sokat játszódik a sorozat belső terekben, a világból keveset látunk.)

De megszólaltak, s bár a karakterek teljesen rendben voltak (a gyerekek is, Neil Patrick Harris is, aki, mivel hálás a szerepe, lubickol, de inkább csak az 1×05-től hozta a pluszt), igazából Patrick Warburton volt az, aki hihetetlenül élvezetessé tette a sztorit. (Oké, K. Todd Freeman Mr. Poe-ja is zseniális.)

Warburton olyan, mint azt megszokhattuk. De míg a szitkomjaiban a szokásos Warburton-karaktert hozza, itt ez a száraz humorú, fapofa figura abszolút illeszkedik a sorozat stílusához, rászabták a szerepet.

A narrációja/mesélése tele van kreativitással és ötletekkel. Nem csak ül és mesél, hanem megjelenik a helyszíneken, bontja a Negyedik Falat, kibeszél a nézőhöz, kommentál, megállítja a sztorit, tanulságokat von le, magyaráz – ez nyilván a könyvből lett átvéve, de ettől még a szarkazmusa Warburton előadásában felülmúlhatatlan. (És többek között ezért sem tudom, hány éves kortól lehet igazán értékelni a sorozatot, hiszen ő nagyon fontos elem. S, mint azt sejtetik, talán nem is annyira kívülálló.)

A pilotot, ha külön értékeltem volna, kábé 7/10-re hoztam volna ki, és a sorozat azért tartotta nagyjából a szintet, bár egy hajszálnyira talán esett az érdeklődésem foka. Ez persze főként annak is köszönhető, hogy míg a narrációért és a vizuális megoldásokért oda voltam, nem minden konfliktus kötött le. Még akkor sem, ha azokat is telezsúfolták jóféle gegekkel és ötletekkel – a streameléssel majdnem fél tucatszor poénkodtak.

In all honesty, I prefer long-form television to the movies. It’s so much more convenient to consume entertainment from the comfort of your own home.

De, ha valaki tudja, hogy érdekli a téma vagy a műfaj, annak szerintem nem lenne szabad kihagynia. Az előzetes vagy az említett, tizenegynéhány évvel ezelőtti mozifilm remek mankót ad annak kapcsán, hogy mire kell számítani, szóval nehéz mellélőni vele.

Hello, my name is Lemony Snicket, and I’m sorry to say that the alleged entertainment you are watching is extremely unpleasant.

Mint írtam fent, alapvetően négy filmet kapunk az első szezonban (főleg az első 4 részben a minőség is abszolút mozisnak hat zömében), a 4 epizód egy-egy új gyámot, illetve a gyerekek náluk töltött idejét mutatja be.

Nyilván a főszálon vannak átívelések is (Neil Patrick Harris nem véletlenül állandó szereplő), de mellé kapunk még nagyon, nagyon háttérbe szorítva (részenként egy, max két jelenetre) egy másik, a mitológiát alapozó átívelést, összeesküvéssel, titkos szervezettel.

Bár nem sok minden spoilerezhető el, kommentben jelölhetitek, ha nem az első részről írtok, vagy későbbi epizódból utaltok konkrétumra.

Star Wars: Rebels: folytatódott a 3. évad – írta Ayrons

2017. 01. 13. 14:59 - Írta: vendegblogger

15 comments | kategória: animáció,kritika

Visszatért a Star Wars: Rebels 3. évadja a téli szünetről egy, a Rogue One-hoz is kapcsolódó dupla résszel, de mielőtt a Ghosts of Geonosis-re térnék, illene szót ejtenem a 3. évad első feléről, mivel megérdemli. Jó pár Star Wars-rajongó, köztük én is, nagyon várta az új évadot, ennek oka pedig egy bizonyos személy volt: Grand Admiral Thrawn.

Thrawn elsőként 1992-ben jelent meg a messzi-messzi galaxisban Timothy Zahn trilógiájának első kötetében, A Birodalom örököseiben, mint a trilógia főantagonistája. Hamar közönségkedvenc lett, ám mikor a Disney megvette a Star Wars-jogokat, az addigi kánont a 6 film, The Clone Wars és a Star Wars: Rebels kivételével Legendákká minősítette, hogy egy új, egységesebb kánont hozzanak létre.

Thrawn is a Legendák része lett sok rajongó bánatára, egészen 2016-ig, amikor az admirális visszatért a száműzetésből, hogy a Rebels 3. évadjába megmutassa miért lett anno akkora nagy kedvenc. De mielőtt vele foglalkoznék, beszéljünk egy kicsit a sorozat mostani szezonjának történetszálairól – a tovább mögött, spoilerek nélkül.
Tovább…

The Mick: 3 rész után

2017. 01. 12. 18:00 - Írta: human

11 comments | kategória: 2016/17,kritika

Ennek a midseason FOX-sitcomnak a pilotja agyonverte az őszi mezőnyt, így egyértelmű volt, hogy nézem tovább. Az viszont még engem is meglepett, hogy milyen sok kommentet produkált a sorozat, már persze ahhoz képest, hogy 20 perces komédia. Szóval dumáljuk ki a többi részt?

Nem akarom a végéig húzni, szerintem nagyjából tartotta a pilotban lefektetett szintet. Avagy maradt ugyanaz a humor, még nem finomítottak rajta. Nincs egymásra borulás, “mindenki szeret mindenkit”-pillanat, ellenben van tökönrúgás és más fizikai humor, na még elég sok necces helyzet.

Az előbbieknek megfelelően a The Mick nincs messze egy kábeltévés agymenéstől. Nyilván kicsit több káromkodás lenne benne, de így országoson is kitolják a maximumot, amit TV-14 besorolással lehet, és nem sok hozzá fogható akad a mostani kínálatban. Nekem a régi szép idők ugrottak be, amikor még sokkal kevésbé volt óvatoskodó a sitcomos felhozatal.

Nem akarom végletekig védeni, pár poén rosszul volt felépítve, például a harmadik rész főbb csattanója szerintem nem ült, viszont közben a kisebb bombák közül pár simán felrobbant. És a casting továbbra is baromi jó, persze nyilván erről az írás is tehet, de eddig mindenki rendben van a szereplők közül. Nyilván borzasztó emberek egytől-egyig, de vannak olyan pillanataik, amik miatt valahogy mégis kedvelhetőek.

Részemről simán 8/10 még mindig. Talán az 1×03-mal rezgett egy kicsit a léc, de az még mindig csak hét pontra esett volna le. A probléma, hogy most jön majd a FOX trükközése, avagy winnie említette hírben, hogy nem rendes sorrendben adják le az epizódokat. Reméljük tényleg felcserélhetőek, amikkel variáltak, mivel eddig valamennyire összefüggött a történet.

Workaholics: kezdett a 7. évad

2017. 01. 12. 16:25 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika

Is it racist if it’s hot? That’s the question

A francba! Pedig annyira reménykedtem egy jó hattyúdalba. Komolyan nem hiszem el, hogy a pár éve még baromi jó poénokkal operáló haverszitkom (olyanból még mindig nagyon kevés van!), a Workaholics szezonkezdése még csak egy mosolyt sem tudott kicsikarni belőle. (Oké, Alice feltűnésének örültem, de ennyi.)

Pedig azt nyilván nem mondhatom el magamról, hogy időközben felnőttem volna, mint ahogy azt sem, hogy belefásultam volna a Comedy Central sorozatába, hiszen már az 5. és a 6. évad is felejtős volt számomra egy-két rész után. Szóval valaminek történnie kellett az elmúlt években, ami már-már a kevéssé elviselhető tartományba taszította ezt a komédiát.

Pedig a srácok azt csinálják, amit mindig is: nem dolgoznak, szívnak ezt-azt, szívatják a kollégákat és olykor péniszt pumpálnak vagy feneket szőrtelenítenek. Csak… kevésbé vicces formában? Régen még a legegyszerűbb, surmó, öv alatti poénjai is elszórakoztattak a sorozatnak, de most, a pornófilmre készülés is csak petyhüdt rekeszizom-rángást idézett elő, és azt is csak a színészek elhivatottsága miatt.

Á, nagyon gyenge volt ez a start, de remélem, akad, akinek bejött és kitart, és jelzi kommentben szezon közben, ha véletlen egy kihagyhatatlan rész került volna adásba. Egyébként lehet, hogy a visszaesésről Adam DeVine-ék is tudnak. Mert ugye mit is mondott Alice?

When you guys started here 7 years ago, this was all kinda cute. But you know what? You’re old as fuck now.

The Exorcist: vége az 1. évadnak

2017. 01. 12. 14:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Uhh, ez a sorozat, főleg a finálé, elég intenzív meló lehetett a színészeknek. Meg a vágóknak is.

A The Exorcist-hez való viszonyomról az 1×07 utáni kritikámban már írtam, ritka az olyan, hogy egy nekem nem tetsző (bár mindenképp elismerésre méltó) pilot után egy új sorozat feltámadjon. Ez most megtörtént, s bár mivel a műfajt nem szeretem rühellem, nagy kedvencemmé sosem vált a sorozat, de a színészeknek és a megvalósításnak köszönhetően, és mert nagyon átgondolt volt, végig néztem. Akik pedig szeretik a démonűzést, illetve William Friedkin filmjét, azoknak egyenesen kötelező.

Rome’s shame come full circle.

A fő sztorit természetesen az adta, ahogy egy család dacol a lányukat megszállt entitással – 10 részen át, de közel sem repetitíven, nem azzal mentek el a részek, hogy fél órán át latinul ordibáltak és pókjárásban közlekedtek a falon. Persze ez sem maradt el, de ezeket a kliséket klasszikus és nélkülözhetetlen elemeket a hangulat, illetve megteremtett, rettenetesen mocskos világ simán ellensúlyozta.

A sima démoni megszállós (és démonűzős) mellett a politikai, vallásos vonal is kiemelt hangsúlyt kapott, bár nyilván ebből sokkal többet is elviseltem volna, és többek között ez a sztori az, ami miatt nem bánnám, ha készülne folytatás.

Ami a legérdekesebb volt a sorozatban, hogy nemcsak tovább gondolta az ördögűzést, hanem még a megszállás mechanikájába is belement, bemutatta az elmében végbe menő folyamatokat. Nyilván ez akár szájba rágósnak is tekinthető, de illett a sorozatban, és hatásos eredménnyel szolgált.

Annak ellenére, hogy nagyon erős fő karakterekkel dolgoztak, sajnos ez a 10 rész nem nagyon volt elegendő a mellék figurák elmélyítésére, pedig nem egyben lett volna még bőven potenciál – például Bennett kriminálisan alulhasznált volt.

Ben Daniels-t már méltattam párszor, nem semmi skálán zongorázott a játékával, nagyon meggyőző volt, egyértelműen ő volt a The Exorcist sztárja, de a végén Alfonso Herrera is fellépett mellé, vagy inkább azt mondom, hogy Tomas karaktere nagyon szépen kikupálódott, köszönhetően annak, ahogy lépésről-lépésre nagyszerűen felépítették. Azt hiszem, hogy a folytatást már csak a “haverpapos” felállás miatt is érdekes lenne látni.

Mint írtam az elején, a The Exorcist-hoz való viszonyunk jó eséllyel a műfajhoz való hozzáállásunkon múlik. Számomra összességében korrekt volt a sorozat (ami, ismétlem, hatalmas szó), és szerintem eléggé elkülöníthető az Outcast-től (ami egyébként nekem ugyancsak bejött, magam sem értem)

Jó eséllyel ennyi jutott a The Exorcist-nek, 10 rész – egy ilyen horrorsorozatnak inkább kábelen lett volna a helye. Aki belevágott, nem hiszem, hogy megbánta volna, hiszen abszolút lezárt a történet, nincs cliffhanger, mindenkinek a sorsa tisztázódott, és nagyjából sejthető az is, hogy kinek merre fog vinni az útja.

De persze bármikor lehet folytatni. Más kérdés, hogy csak parányi esély van a folytatásra, a FOX legkésőbb májusban dönt a sorozat sorsáról, akkor fog kiderülni, hogy feltérképezhetjük-e mondjuk a vatikáni viszonyokat.

Chance: vége az 1. évadnak

2017. 01. 11. 20:25 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika

Az az igazság, hogy sok kedvem nincs ahhoz, hogy megrugdossam a Chance-t. A pilotkritikát nagyon jó érzékkel 4 rész után írtam, ameddig nagyon tetszett Hugh Laurie skizofrénes, femme fatale-os, átlagember a romlás útjára lép és/vagy elindul lefele a lejtőn sorozata, azonban onnantól kezdve egy ideig színtelennek éreztem, a vége felé pedig kifejezetten gyengének.

Tény, hogy nem mindenki sorozata a Chance – ezt már az elején is így tartottam, amikor még bejött, s a véleményem a végén sem változott meg. És úgy tűnik, én is kiestem a körbe kerített halmazból. Pedig a maga nemében mindenképp egyedi az amerikai piacon, ritka az efféle pszichológia thrilleres megközelítés.

A kaput az tette be igazán, hogy pár közepes és gyengébb rész után, amikor az 1×09 végén valamennyire felcsillant a remény és, kaptunk egy kőkemény cliffhanger-t (illetve nem cliff-et, csak félbeszakították a részt egy pontnál), a finálét ott kezdtük el, hogy minden konfliktust letudtak és a következményeket látjuk. Illetve azokat sem, mert… amnézia. (Nyugi, ez nem spoiler.)

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért tartották érdekesnek az írók, hogy nem tudjuk meg pontosan, hogy mi történt, hanem csak (ki tudja, mennyire megbízható forrásból származó) darabokból rakosgatjuk össze. Az addig részeken át remekül átadott feszültség (tényleg, olykor szinte látni lehetett a vibrálását) hirtelen kihunyt és egy lomha epilógus vette kezdetét, amibe beleillesztettek egy “nagy” felfedezésnek szánt infót és…, és kész.

Nem egy általam végig nézett, de közel sem istenített első évad után írom azt, hogy azért nem bántam meg, hogy letudtam a szezont. Megengedő vagyok, és sokszor gyarapítja az adott darab a sorozatos műveltségemet, még az ezer sebből vérző The Family esetében is így nyilatkoztam. Most viszont, mint legutóbb talán a Dark Matter S1 esetében, azt kell mondjam, hogy kár volt, kihagyhattam volna a Chance-t.

Hiába erős a showrunnerje (Alexandra Cunningham az amerikai Prime Suspect-tel tette le a névjegyét készítőként), írásilag csak felvillanásai voltak a sorozatnak – főleg az elején. Való igaz, hogy a könyv révén adott az alapanyag (gőzöm sincs, hogy mennyire tartották hozzá magukat), de csalódást keltő volt, hogy az egész szinte sehová sem vezetett, amit az elején felépítettek, azt a szezon második felében lebontották.

És hiába remek színész a Chance főszereplője, Hugh Laurie elég szürke maradt, sőt, továbbmegyek, nekem nem volt túl hiteles megszállott szerelmesként (amikor D-vel konspiráltak, az azért nagyon rendben volt). Persze mindez nem (csak) Laurie hibája, hiszen a karaktere sem volt kiemelkedő, de ez esetben adja magát a kérdés, hogy mégis mit látott a sorozatban, hogy elvállalta a főszerepet – ráadásul két évadra? (Lehet, hogy csak az első szkriptek alapján tette? Mert akkor megértem.)

Karakterileg és színészileg persze akadtak pozitívumok: a prímet mindenképpen Ethan Suplee vitte, egyszerre volt nagyon jó drabális vadállat és igazi enigma, de Paul Adelstein sem viccelt – egyikük sem agresszív karaktereiről vált ismertté, de itt nagyon hitelesek voltak. És persze Clarke Peters-t is említhetném, de ő, ugyebár, mindenben kiemelkedő.

Csalódottság ide vagy oda, arra azért kíváncsi leszek, hogy a 2. évadra mik a tervek (megint csak fogalmam sincs, hogy merre akarnak elindulni, de örülnék, ha D-re koncentrálnának), szóval az évadnyitóra még mindenképp benevezek.

Grimm: kezdett a 6. évad – írta Cyrill

2017. 01. 11. 16:45 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: kritika

Visszatért az utolsó évadjára a Grimm is. A szezonnyitó epizód elég eseménydús lett. Nagy pozitívum, hogy mostanra már nyoma sincs a kezdetben jellemző epizodikusságnak, ez az elmúlt évadok során fokozatosan lett így felépítve, s nehezen tudom elképzelni, hogy a maradék részekben ez a tendencia jelentősen változzon.

Más kérdés, hogy nekem valamilyen szinten hiányzik az a könnyedség, ami az önálló részek révén a sorozatban eleinte jelen volt – ez a sötétebbé vált tónus átka. Kérdés persze, hogy a két ellentétes irány között létezik-e arany középút…

Az ötödik évad végén jelentős változások álltak be Portlandben. Mindkét oldal helyi vezetése is súlyos veszteségeket könyvelt el, ennek köszönhetően nem is voltak annyira jelen az 5×01-ben. A Black Claw és HW ideáljai helyett inkább a helyi erők kaptak nagyobb szerepet.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot-mustra: Delicious – 1×01

2017. 01. 11. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Alapvetően, már csak a címből is kiindulva, azt hittem, hogy a Delicious egy gasztro komponenssel is rendelkező sorozat lesz, hiszen a főhőse mégiscsak egy séf, ráadásul a kezdő pár percben is kajákról beszél (természetesen illusztrálják is az olykor kibeszélésekkel tarkított narrációt), valamint arról, hogy lopta a recepteket.

Persze, mivel a volt felesége főztje ihlette séfünket, nem receptek téren kell bonyodalomra számítani, hanem inkább romantikus, illetve szexuális téren, hiszen az Iain Glen által alakított főhős második feleségét is csalni kezdi – az elsővel. Szerelmi háromszög, yay? Nyugi, nem.

DELICIOUS – 1×01 – 4/10

Persze van szerelmi huzavona, gyanakvás és bizonytalankodás, de valójában a Delicious inkább egy melankolikus családi dráma, hiszen jelen van egy szülő (anyós) és a felnőtt gyerekek is, akik közül a lány a vízre allergiás, a fiú pedig nem a szokott módon közelíti meg a lányokkal való kapcsolatokat.

A szimpatikus színészek ellenére sem volt túl érdekes a kezdés. Benne volt valaminek a lehetősége, de jobbára csak melodramatikus katyvasz lett belőle. Nem volt szörnyű, pusztán érdektelen. Sőt, olyannyira annak tűnt, hogy képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen sztorit akart a csatorna berendelni, és biztos voltam benne, hogy a Delicious ennél többről fog szólni.

És a pilot legvégére ez be is bizonyosodott, hiszen kaptunk egy WTF-csavart (még akkor is, ha bennem csak “Jéé…”-szinten csapódott le), ami alapjaiban rengeti meg az addig felvázolt status quo-t, és nyilván lehetőséget ad az izgalmasabb történetmesélésre is.

De ettől még az összkép csalódást keltő volt, a pilot nem ütötte meg a közepest (a folytatás ettől még lehet remek, de…), a karakterek nem voltak izgalmasak, és még a színészekre sem tudnám azt mondani, hogy kellőképpen eladták volna számomra a sorozatot. Ráadásul a tempó is kissé rohanós volt, hogy eljussanak a végéig, olykor csak egymásra voltak dobálva rövid jelenetek.

Nem azt mondom, hogy a Delicious pilotjának a végére kialakuló szituáció annyira eredeti lenne, már láttunk hasonló sorozatokat, azonban hiszem, hogy egyikre sem fog nagyon hajazni a folytatás. Amiről persze egyelőre, már csak az első rész miatt sem tudom elképzelni, hogy annyira érdekfeszítőre sikerülhetne. De itt hatványozottan igaz, hogy a második rész fogja eldönteni, hogy mi lesz a véleményem a sorozatról.

Things are going to change.

Ja, vizuálisan van egyfajta érdekes stílusa a Delicious-nek, hiszen elég sok tájsnittet kapunk, hogy átérezzük, milyen környéken (Cornwall) játszódik a sorozat, no meg olyanokat is, mint ez:

Sherlock: folytatódott a 4. évad

2017. 01. 10. 21:30 - Írta: human

38 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Szomorú, de most is áll, amiket a múlt héten írtam. Vagy egy remek cliffhanger és mindent elfelejtünk? Moffat a király? Spoileresen a tovább mögött.

Tovább…

Äkta människor (Real Humans) – írta Eloise

2017. 01. 10. 19:15 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Humans című brit sorozatot, melyben megismerünk egy olyan világot, melyben a robotok a mindennapjaink részévé válnak, sokan kedvelik. Az eredeti svéd szériáról, az Äkta människor-ról viszont eddig kevés szót esett, pedig itthon már adta az AXN, és akkor elég sokan megszerették. (Itt a pilotkritika, ha valaki nem ismeri az alapsztorit.)

Azokat, akik nem nézték, illetve nézik mindkettő nyilván az érdekeli, hogy mennyire tér el a két sorozat, érdemes-e belekezdeni az egyikbe, ha már a másikat látták. Én úgy vélem, hogy igen, hiszen még az első évadban talán felfedezhetünk hasonlóságokat, a Humans második szezonjának már semmi köze nincs elődjéhez.

A Real Humans angol címen futó eredeti szerkezete jelentősen eltér a Humans-étől. Utóbbi 8*46 percével ellentétben előbbi esetében egy évad tíz, kábé egy órás részből áll. Ennek megfelelően több a történetszál, több a szereplő és a cselekmény jóval monotonabb. Sokan ettől riadnak vissza, és valóban a 4-5. részéig elég lassan bontakoznak ki a történések. Annak ellenére, hogy az angol verziót kiválónak tartom, és úgy vélem, hogy remekül nyúlt hozzá az eredeti változathoz, van néhány dolog, amit sokkal jobbnak tartok a Real Humans-ben.

Általában nem rajongok túlságosan a gyerekszereplőkért és a kisgyerekes családokért a tévében, viszont Engman-éket pillanatok alatt megszerettem. A gyerekszereplők szimpatikusak voltak, az anyuka kemény, de igyekezett igazságos lenni, a férj pedig annak ellenére, hogy néha kicsit lusta volt, nagyon szerette és mindent megtett volna értük.

A család egyértelműen összetartó, tagjai abszolút szerethetőek voltak – a Humans első évadjában ez nem igazán volt elmondható, a második évadban viszont elkezdték a készítők ebbe az irányba vinni a családot, aminek nagyon örülök.

A Real Humans-t leginkább a sorozat hangulata miatt kedveltem nagyon. Sokan talán monotonnak találták, nekem viszont tetszett, hogy számos filozófiai kérdést próbáltak kibontani, és a szereplők motivációit, gondolait igyekeztek megmutatni, s ezt gyakran drámai képsorokkal tették érzékletessé. A szereplők többsége szerethető volt, és egyértelműen nem egysíkú. Nehéz lenne jóként vagy rosszként beskatulyázni őket.

A tovább mögött folytatom minimális spoilerrel, és azzal, hogy mi a különbség a két sorozat között. Tovább…

Humans: vége a 2. évadnak

2017. 01. 10. 17:02 - Írta: winnie

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

– You cannot fix humanity’s problems with technology.
– We can fix every problem with technology.

Már tavaly is az egyik kedvencem volt a Humans, és ezen a 2. évad sem változtatott – jó volt látni, hogy a JAws-on be lett szavazva a legjobb nem amerikai sorozatok közé. Sőt, idén talán még jobban tetszett, mert jobban megismertük ezt a világot, amely tele van az emberek válláról a terhet levevő androidokkal. Akik között vannak olyanok, melyek öntudatra ébredtek. Sőt, egyre több az öntudatra ébredt gép.

A Westworld-öt gyakran érte az a kritika, hogy a néző nehezen tudja rávenni magát arra, hogy érdekeljék őt a robotok karakterei, hogy valamennyire törődjön velük. Nyilván a Humans-ben nem építik újra vagy rebootolják őket, így a tét is nagyobb, de nehezen tudom elképzelni, hogy a 2. évados nézők közül lett volna valaki, aki jó párhoz ne kötődött volna komolyabban.

All we want is to live.

Persze embere válogatja, hogy kinek Niska, kinek Mia, kinek Max sorsa volt érdekesebb (utóbbi mindig képes volt jókedvre deríteni a hozzáállásával, amikor a 2×05-ben begyűjtötte az első saját synth-jét, az szívderítő volt), de nálam talán Odi vitte a pálmát, pedig alig kapott időt, és nem is nagyon értettem eleinte, hogy miért hozták vissza. Az agresszív robotoktól való félelem és a veszély árnyékában nagyon jó volt látni őt.

A 2. évad, akárcsak az első, különálló sztoriszálakkal operált eleinte, amik persze összefutottak, egy meglehetősen erős fináléban, aminek a hatásait nem nagyon lehet előre látni – bár az ember, mivel tudja, hogy sorozatot néz, hajlamos arra gondoli, hogy csak negatívak lehetnek. (Ez a zárás volt egyébként számomra a legkérdőjelesebb, ugyanis a végső döntést nem éreztem megalapozottnak, de hát fiatalság, bolondság.)

Az első szezonnal ellentétben itt szinte mindegyik szál érdekes volt, jól sikerült kiegyensúlyozni a sztorikat. Nyilván az “apu és anyu terápiára megy”-sztori elég érdektelen volt, de hamar túlléptek ezen, és onnantól kezdve a Hawkins-háztartásban történt dolgok, a gyerekek sztorija is minden érdekfeszítőre sikeredtek. Sőt, egy időre éppen Leo és a siló története volt az, amelyik leült egy időre.

If a thing can be free, it should be free. If it can think, it should think. If it can feel, it should feel.

A világ megismerését, illetve a mitológia kiterjesztését valójában az ember-android (synth) együttélés kérdéskörének kiterjedtebb vizsgálatára értem, ez a szezon jó pár érdekes aspektusát végigvette a robotizált környezetnek, kezdve a filozófiai és erkölcsi kérdésfeltevésekkel, a gépek jogain át, egészen a synthy-kig, vagyis a synth-szerű viselkedést magukra erőltető emberekig.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Next Posts Previous Posts