login |

Posts filed under 'kritika'

Sugar Rush

2018. 08. 12. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,reality

Filóztam, hogy írjak-e a Netflix cukrászos versenyreality-jéről, mert egy műfaj n+1. képviselőjével nem nagyon szoktunk foglalkozni, de mivel megnéztem (mert 20-30 percre olyasmit kerestem, amit lehet felületesen nézni a szabadban, és ez friss premier volt), gondoltam, miért ne.

Oké, elismerem, hogy volt egy egészen sunyi, másik okom is a posztra. Így megemlíthetem a Sugar Rush című angol sorozatot, amit az elmúlt évben junkie-vá válók jó része szerintem nem ismer (kvázi Fucking Amal: The TV Show), pedig annak idején nagyon szerettük. (12,5 éve írtunk róla, a blog egyik első kritikája volt. Adjatok neki egy esélyt!)

Szóval a Sugar Rush egy epizodikus cukrász, vagyis édességcsinálós verseny. Epizodikus, mert nem egy tucat, fogyatkozó játékosból marad az évad végére egy győztes, hanem mert minden adásban 4 játékost morzsolnak le az epizódok végére feladatok révén 2 döntősre, akik közül a jobb elviszi a pénzt. Azt, hogy cukrászos, nyilván nem kell magyarázni, hiszen már magyar verziója is van a The Great British Bake Off-nak, de más kajás kábelcsatornákon is van pár hasonló valóságshow. Akkor ebben mi a különleges?

Csak annyi, hogy ez olyan epizodikus verseny, amiben párok vannak (akik profi cukrászok), és ami időre megy. Az első körben cupcake-et kell csinálni valami érdekes megkötés vagy téma alapján (a premierben: váratlan, meglepő íz), a másodikban egyéb édességet (a premierben: kinéz valaminek, de más az íze), és a végén jön egy torta. Az első két feladatra 1,5-1,5 órájuk van a játékosoknak, a harmadikra pedig 3 – plusz az első kettőből megspórolt idő. Az egész tehát ad némi taktikázásra lehetőséget, aki akarja, az feláldozhatja a tökéletességet, ha bízik a továbbjutásában – hogy a döntőben tökéleteset nyújthasson.

A Sugar Rush érdekességét nem is annyira az időfaktor adja, hanem annak kezelése, miszerint nem állítják meg az órát, hanem az idő megy tovább az első kör után, így fordulhat elő, hogy az elsők már a második feladatot csinálják, míg a többiek még az elsővel szenvednek, s épp ezért az is előfordulhat, hogy az utolsónak végző megkóstolása után kiszórják a feladatot leghamarabb elvégzőket (minidráma!), mert övék lett a leggyengébb végeredmény, és így az azóta végzett munkájuk is mehet pocsékba.

Ártalmatlan, ami a szívén, az a száján gasztroversengés a Sugar Rush, amihez a zsűri (Adriano Zumbo és Candace Nelson) sem ad hozzá semmit, bár nem is vesz el, bár a műsorvezető (Hunter Marsh) olykor kicsit sok, olykor viszont legalább kritikusabb a maga laikusságával. A legjobb talán az benne, hogy a profik fantáziáját beindítják a feladatok, érdekes látni, hogy mi mindennel képesek előállni annak ellenére, hogy szorítja őket az idő.

Nyilván a reality elég pörgős (bár 50 percesek a részek…), az idő nem kellemetlen elütésére tökéletesen alkalmas, igazából negatívumot nem is nagyon tudok mondani róla, s csak azért nem nézem tovább, mert engem az epizodikus valóságshow-s versenyek sosem hoztak lázba. Hiába mutatják be ugyanis a versenyzőket (akiknek egy része jó párt alkot, élvezet nézni őket), mire megismerném őket, már ki is esnek, vagy legalábbis vége az adásnak és sosem látom őket, valahogy jobban szeretek egész évad során szurkolni nekik. Vagy ellenük.

Igazából annak, akit érdekel a műfaj, nem tudok olyasmit mondani a Sugar Rush-ról, ami miatt ezt kéne választani más hasonlóval szemben. Aki meg évados cukrászversenyt akar, és kipipált az angol (valamint az ausztrál, kanadai és egyéb) Bake Off-okat, annak ott van az ugyancsak a Netflix-re áttelepített ausztrál Zumbo’s Just Desserts, a Food Network-ös Best Baker in America, vagy Buddy Valastro-val a TLC-s Next Great Baker, ami talán itthon is elcsíphető.

The Prey / De Prooi

2018. 08. 11. 15:37 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Nemrég a Bad Banks kapcsán elméláztam azon, hogy vajon egyetlen bankár össze tud-e hozni önmagában is banki válságot vagy csődöt.

A valóságban is láttunk rá példát, a legnagyobb / leghíresebb az egyik legrégibb bank, az angol Barings Bank bedőlése volt a 90-es években, amit valóban egyetlen bróker (gyakran illegális) ténykedése idézett elő. Úgy nézem, arról az esetről könyv mellett csak film készült, de lehet találni olyan sorozatot is, ami valós eseményeket dolgoz fel a banki világból.

Az élet egyszerű. Vagy vadász vagy, vagy préda.

A The Prey (eredetiben: De Prooi) című holland minisorozat egy holland bankár, Rijkman Groenink, az ABN AMRO bank egykori, nagyon nagyra törő ambíciójú vezetőjének tündöklését és bukását mutatja be 3 részben. Műfaját tekintve dráma, de láttam klasszikus tragédia és pénzügyi thriller besorolást is – és valóban ezek jegyeit ötvözi a sorozat.

Egy bankár megbízhatóságot sugároz és nyugalmat. Egyenes ember. És unalmas.

Az animált, vadászos főcím rögtön felkeltette az érdeklődésemet, de a kezdés láttán a lelkesedésem valamelyest alábbhagyott. Az  időbeli ugrások és flashback-ek mellett nehezítette a befogadást az is, hogy a sok idősödő öltönyös ember beszélgetése láttán úgy éreztem, a bankárok tényleg unalmasak. Pedig fontosak volt ezek a mindenféle találkozók, ahogy próbálják eldönteni, ki lenne a legalkalmasabb a bank vezetői posztjára, és ki-ki saját magát vagy pártfogoltját ajánlgatja.

Nem sokat segít, hogy legalább ránézésre nem egyformák az öltönyösök (avagy a színészek), de így se tudtam, hogy ki kicsoda. (A sorozat végeztével érdemes volt újranéznem az első részt, de ha nem akartam volna róla írni róla, biztos nem mentem volna vissza.) De már az első részben is akadtak olyan dolgok, amiért megérte maradni, a beiktatási beszéd pedig feltette a részre a koronát, vagyis a Glóriát.

Az új főnök, Groenink nem az a tipikus unalmas bankár. Eléggé önfejű, kiállhatatlan, egyedi humorát senki se díjazza (nem csoda). Sikereiért viszont megkapja a kellő elismerést és tiszteletet mindenkitől, de nem egy közkedvelt figura. Ahogy egy mellékszereplő meg is állapítja, senki se szereti a bankot, a vezetőjét meg pláne nem. A színészi alakítás meggyőző.

A sorozat a szakmai részre, a pénzügyi eseményekre koncentrál, csak néhány, elég szorosan kapcsolódó magánéleti jelenetet fűznek bele Groenink, illetve személyi asszisztense, Julia életéből (pl. feleség segít nyakkendőt kötni, teniszezés közben érkező állásajánlat. Julia otthoni beszélgetései a párjával rövidek, de nézői szempontból informatívak.)

A sorozatban a zenei aláfestés nem hangulati elem és nem is csak egyszerű kiemelésre szolgál, hanem a klasszikus tragédiamesélés szerves része. Vannak szépen megkomponált jelenetek (pl. az első rész végén felcsendülő Gloria, küzdősport-közvetítés Bach-muzsikára), a legnagyobb, legemlékezetesebb a sivatagi ralis csapatépítés, ami nagyon sokat elmond a szereplőkről, és a közöttük lévő viszonyokról is.

Összességében érdekes volt, és örvendetes (bár kicsit meglepő is), hogy bekerült Walter válogatásába. A megtörtént eseményes és/vagy bankos téma iránt érdeklődőknek mindenképp ajánlom. Ha valaki csak egy karakterdrámát vagy thrillert keres, lehet hogy a sok szereplő és pénzügyes eszmecsere miatt nehézkesnek fogja érezni.

Waco – írta Sawyer

2018. 08. 10. 21:37 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: kritika,minisorozat

Waco, Texas, 1993. Az ATF és FBI lerohanja a David Koresh által vezetett Dávidista szekta Mount Carmel Center nevű székhelyét.

Valós események? Igen. 6 részes, tavasszal bemutatott minisorozat (itt a pilotkritika a részletekkel) az amerikai történelem egyik legnagyobb botrányt keltő hatósági rajtaütéséről? Igen. Ez a Waco.

A Paramount Network nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ezt a történetet óhajtotta a tévénézők elé vinni, hiszen a hasonló témájú adaptációkkal az a gond, hogy vagy túlságosan unalmasan mutatják be, vagy annyira eltúlozzák, hogy hatásvadászat sül ki belőle, utána olvasva pedig illúzióromboló, ha kiderül, hogy sok minden nem is úgy történt, ahogy mutatták.

Na, itt sikerült úgy összerakni a hat részt, hogy egyáltalán nem untuk, és – főleg, mivel önhibámból utánajártam a sztorinak – tűkön ülve vártam a végkifejletet. Pedig az elején nagyon nem tetszett, hogy flashforwarddal indít a Waco, egy olyannal, amibe aztán csak a második rész végén csatlakozunk be. A tovább mögött spoileresebben folytatom. Tovább…

BattleBots: a 3. évad – írta Enzo

2018. 08. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: kritika,reality

Disclaimer: a poszt ugyan a 3×11 megnézése után, azaz körülbelül féltávnál íródott, de csak az első 2 részre nézve tartalmaz spoilereket, a többi epizódvélemény majd kommentben olvasható.

A 2015-ös “újkori” BattleBots-sorozattal két évvel ezelőtt találkoztunk utoljára az ABC műsorán, a tavalyi nyarat kihagyva most viszont egy új csatornán (Discovery/Science Channel) visszatért a robotharcos reality, nem is akárhogy! A Fight Night alcímet viselő évadban még a legutóbbinál is több robot, és 20(!) epizód várja a rajongókat.

Az 55 robotból álló mezőnyt valahogy le kell csökkenteni 16-ra, hogy az eddigiekhez hasonló kupás rendszerű kiesési szakaszban megmérkőzzenek a Hatalmas Anyacsavar díjért (de hülyén hangzik ez magyarul), és ez az a része a felépítésnek, ami nem teljesen egyértelműen van kommunikálva.

Ami biztos, hogy minden robot négy ellenféllel szemben lép pályára, és ebből lesz egy ranglista, aminek a legjobb tizenhatja jut tovább, viszont nem teljesen látom annak a biztosítását, hogy mindenki egyenlő nehézségű ellenfeleket kap eme 4 harc során. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy vannak a megszokott rumble meccsek is, amiben 3 bot vesz részt, és ezeket is pontozzák.

Gondolhatnánk, hogy a megnövekedett epizódszámba belefér rengeteg töltelék, de ennek ellenére pont hogy több lett az összecsapások százalékos aránya: egy epizódban 5 harc megy le (+1 Science Channel extraként), és nem foglalkoznak sokat stúdióbeszélgetésekkel, elemzésekkel, még az építői interjúkat is száműzték a bemelegítés alá, kisképernyőn mutatva.

Egy-egy adás felépítése hasonló a nagy bokszeseményekhez: úgynevezett fight card-okon kerülnek ki az aznap arénába lépő robotok, és minden napnak van egy fő eseménye a nap zárásaként – általában valamelyik nagyágyú (Tombstone, Bronco, Minotaur…) pályára lépését jelölik így kiemelten, de persze a feltörekvő újoncok is hamar erre az időpontra kerülhetnek.

A stáb nem sokat változott, továbbra is Chris Rose és Kenny Florian a két host (play-by-play és color commentator a hivatalos megnevezés, azaz kommentátor és szakértő), és idén is a közönségkedvenc Faruq Tauheed végzi zengő hangján a felkonferálást (“It’s robot fighting time!”). Női műsorvezetőnk Sam Ponder leköszönése után nincs, Jessica Chobot sideline reporterként interjúvolja a csapatokat, helyet cserélve a 37 évesen is csinos Alison Haislippel, aki így a zsűriben kapott néha helyet.

Azért mondom, hogy néha, mert a zsűri idén is változó, vannak sztárvendégnek nevezhető tagok, az első részben például többek között az esportos Naomi Kyle és a híres robotikus Mark Setrakian is helyet foglalt a zsűriasztalnál. Ami szembetűnő: mintha idén nagyobb lenne a tényleges BattleBots-kötődés a zsűri összetételében, hiszen ex-stábtagok (Bobak Ferdowsi) és ex-építők (Derek Young, Complete Control gazdája) is beültek már pontozni a részek során.

Ha már a pontozás szóba került, ez ugye több szempont alapján történik: aggresszió, stratégia, kontroll 1-1 pont, az okozott kár pedig 2, így áll össze a maximálisan adható 5 pont, ami alapján a zsűri vagy egyöntetű (3:0), vagy megosztott (2:1) döntést hoz. A tovább mögött folytatom kicsit spoileresebben (de csak az első 2 részre nézve). Tovább…

Humans: a 3. évad – írta Andris

2018. 08. 09. 21:48 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Elérkeztünk a Humans fantasztikus 3. évadjának a végéhez is.

Nekem winnie-hez hasonlóan mindig is az tetszett talán a legjobban ebben a sorozatban, hogy rendkívüli alapossággal, és odafigyeléssel tárgyalják a különféle jellemi és társadalmi kérdéseket. És teszik ezt úgy a készítők, hogy mind az egyénre, mind egy átlagos családra, vagy éppen a társadalom egészére nézve megmutatják, hogy hogy hat(hat)na az, hogy ha „hús-vér” androidok járkálnának közöttünk, tehát teljes körű képet adnak.

Aki még a nézők táborában maradt a harmadik évre is, egyet érthet azzal, hogy a Humans elsősorban egy gondolkozós dráma, mintsem egy akciódús, pörgős sci-fi, noha az alaptörténetből kifolyólag néha össze lehet zavarodni, hogy most milyen műfajt is nézünk. És ehhez mérten kell véleménnyel élni erről a sorozatról, de erről az évadról különösen.

A továbbiakban spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Animals: kezdett a 3. évad

2018. 08. 09. 19:03 - Írta: human

2 comments | kategória: animáció,kritika

Továbbra sem tudom rendesen megindokolni, hogy miért is nem nézem az HBO elszállt animációs sorozatát. Ez a premier is kész volt teljesen, tele általam kedvelt dolgokkal, de eszembe sem jutna a második rész elővétele a jövő héten.

Konkrétan az első percek teljesen kikacsintottak a nézőre, hogy utána elmerüljünk a Green Bomb utáni emberek nélküli New Yorkban, ami teljesen az állatoké lett, például a rasszista patkányoké. Nyilván még az én szemem is kiszúrta, hogy a jelenlegi társadalmi helyzetet vetítették le az állatvilágra, de szerencsére teleszórták az egészet elborul poénnal is.

That begs the copyright free question: bro, where is my vehicle?

Ha az első kikacsintás nem lett volna jó, akkor egy a premierekre jellemző nézőfelzárkóztató expozíciót kifigurázó jelenet után elhangzik ez az idézet. Azt hiszed, hogy stabil a talaj, az események kiderítése és a kocsi megtalálása lesz a rész íve, erre fél perccel később ezt is eldobják, és átmegy valami teljesen másba a nyitány.

De sokat mégsem tudom tépni rajta a szám, mivel a meglepő fordulatok mellett sem kötött le igazán. A pókos rész borzasztó humorán elvigyorodtam, ahogy a remek befejezésen is… ami egyben el is borzasztott, annyira találó a mostani világra. Viszont mégsem ránt be az Animals, nem lesz nézős. De most egynek jó volt.

Quantico: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Necridus

2018. 08. 09. 15:00 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Többszörös reboot, sugárzási időpontváltás, színészgárda- és showrunnercsere – a Quantico idén végleg leköszönt az ABC műsorai közül. A kétidősávos terroristás drámának induló sorozat második évadjában jobbára már csak egy idővonalat követhettünk, kevesebb karakterrel és eltérő stílusban. Idén pedig egy heti nyomozós szezont kaptunk, még kevesebb eredeti szereplővel, és egy sokkal egyszerűbb formulával.

Nem azt mondom, hogy elbutult volna a sorozat, hogy unalmas és kiszámítható lett, hanem hogy sokkal érthetőbb, követhetőbb és reálisabb történetet tártak elénk a készítők.

Az első évadban szinte azt se tudtuk, ki kicsoda, mert mindenkinek annyi titka volt, mint ahány hajszála. Utána pedig annyira zavarosra sikeredtek a szálak, hogy az egészből talán csak annyi maradt meg, hogy néhányan beépültek a CIA-hoz, hogy csak egy-kettő maradjon, a főhős pedig még az FBI-tól is elköszönt. Az évad vége felé történő hirtelen stílusváltás jót tett a sorozatnak, és talán úgy látszott, hogy az alacsonnyá váló nívó javulni készül.

Most fogom saját magamat szembe köpni, mert a véleményem az évadnyitós kritikámmal már nem sok pontban egyezik: a harmadik évad kellemes meglepetés volt az eddigiekhez képest. Habár kifejezetten szerettem az első évadot, és szerintem az volt a sorozat csúcsa, mert bárkivel bármikor történhetett bármi, kiderülhetett róla mindenféle egyik percről a másikra, és egyszerre lehetett izgulni a jelen és a jövő eseményei miatt, addig a harmadik évad heti ügyes stílusa is kifejezetten jól állt a sorozatnak.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

The Affair – 4×08: WTF!

2018. 08. 08. 14:50 - Írta: Shannen

43 comments | kategória: kritika

A The Affair 4. szezonja számomra kissé döcögősen indult, bár voltak, akiknek tetszettek az újonnan felvázolt élethelyzetek. Én féltem, hogy a földrajzi távolságok miatt a négy főszereplőnk között kevés lesz az interakció, ráadásul az sem volt egyértelmű, hogy külön-külön mennyire lesz érdekes az idei történetük. Aztán szerencsére beindult az évad, és néhány elszálltabb húzás ellenére is érezhetően összeszedettebbé vált.

A 8. részben pedig egy olyan fordulat következett, amire szerintem nagyon kevesen számítottak és ami minden bizonnyal alapjaiban fogja megváltoztatni a jövőre leköszönő sorozatot. Bár még van 2 rész az évadból, úgy gondoltam mindenképp érdemes pár szót ejteni erről a részről még az évadzáró előtt. Így tehát a tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

The Venture Bros.: kezdett a 7. évad

2018. 08. 07. 21:21 - Írta: human

4 comments | kategória: animáció,kritika

Ez a tökéletes példája annak, hogy a túl hosszú szünetek megölnek egy sorozatot? Bár a berendelés alapján úgy tűnik, hogy páran kitartanak, és néha szerezhet új rajongókat is, de a régi nézőkből sokan vesztették el út közben a türelmüket.

Ez az Adult Swim-es animáció 14 éve indult, és ez most a 7. évad. Ráérősek voltak, és egy hatalmas szünet is volt közben. Gondolom látszik, hogy milyen gyakran kapunk új adagot belőle, ami nem segíti a rajongás fenntartását.

Most is, leültem a premier elé, és tisztán felderengett az, amiért anno elkapott. Egyrészt rögtön kiemelhető a stílusa, hiszen a renderelt animációs filmek és sorozatok között ez a kézzel rajzolt móka nagyon üdítő. Nyilván az ott ragadáshoz kevés lehet, de akkor is jó ránézni.

De ha a készítési stílus nem lenne elég, akkor ott vannak a sok őrültség között valamennyire konzekvensen kezelt karakterek, és kidolgozott átívelő szálak is. Viszont itt tényleg bejön a 14 éves múltja a Venture Bros.-nak, hiszen ki emlékszik már mindenre, erre a premier is olyan utalásokkal bír, amikhez kéne.

Persze be lehet szállni, és egy új történet kezdődött most, viszont szerintem főleg újoncként kedvelhető meg igazán jelenleg. Nekem, aki láttam a nagyját, egyszerűen hiányzott, hogy minden utalást értsek, viszont 2018-ban esélytelen, hogy ledaráljak hetvenvalahány részt egy premierre készülve.

Persze ettől még lehet, hogy nézni fogom, de a hiányérzet egy kicsit lehúzta a premiert, pedig jó volt újra látni a kedvenc karaktereimet, amint épp felveszik a harcot egy HAL-szerű valami ellen. És természetesen a csavar is ütött a végén. Pontozni felesleges, a kevés erre járó rajongó azért ne fogja vissza magát.

Pilot: Sachiiro no One Room – írta Lasden

2018. 08. 07. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

Ez a japán sorozat a 2016-os azonos című, Hikaru által írt és rajzolt mangán alapszik. A szerző témájának a nem túl könnyű vagy egyszerű emberrablást választotta, és nem is sikerült problémamentesen eljutni a premierig. A két tervezett csatornából a nem túl megalapozott panaszok miatt (miszerint a széria túl könnyelműen mutatja be az emberrablás témakörét) csak az eredeti megrendelő, (a nem amerikai) ABC maradt, ahol július 8-án meg is volt a premier.

Mielőtt jobban belemennénk a részletekbe, szeretném jelezni, hogy ennek a sorozatnak semmi köze a Stockholm-szindrómához, így az azzal való hasonlítgatásoknak se alapja, se értelme nincs. A kérdéses emberrablás és annak folyománya sem olyan körülmények között történik és zajlik, ahogy azt elsőre gondolnánk.

Adott egy 14 éves lány, akinek az élete tele van szenvedéssel. Nem elég, hogy az iskolában folyamatos bántalmazásnak, zaklatásnak van kitéve, otthon, a tökéletességre törekvő anyja is csak gyarapítja az őt ért megpróbáltatások sorát. Ebből a véget nem érő pokolból “emeli ki” Onii-san, a lány egy rejtélyes csodálója.

Nem tudja, ki ő vagy hogy néz ki, hisz folyton orvosi maszkot hord, a fala pedig tele van a róla készült képekkel. Mégis úgy dönt, hogy inkább elrablója mellett marad, mert 1 nap alatt több pozitív élmény érte, mint életében bármikor. Az új élethez új név is dukál, hogy még jobban nyomatékosítsa az új kezdetet. Így lesz belőle, a boldogság szóból eredő, Sachi.

Ebben a nem mindennapi helyzetben találjuk magunkat már a kezdetektől. Már ennyiből is látszódik, hogy ez egy erősen karakterközpontú sorozat lesz. Bár bemutatásra kerül két nyomozó, akik az ügyön dolgoznak, és az iskola rablás előtti és utáni életébe is betekintést nyerhetünk majd a későbbiek során, a hangsúly főleg Onii-sanon és Sachin, valamint kettejük furcsa kapcsolatának bemutatásával, felvezetésével telt.

Sachiról a két rész alatt több nagyobb és apróbb részlet is kiderül, amiből egy sokkalta borzasztóbb élet sejlik fel, mint elsőre látszott. Ezeket az apró infókat a készítők remekül adagolják a lány naivitása és meglepettsége segítségével, ami abból adódik, hogy végre valaki az ő véleményére/kérésére kíváncsi, és eleget is tesz annak.

Onii-san a másik oldalon viszont eddig teljes rejtély. Azon túl, hogy szereti Sachit és jót akar neki, egyéb motivációk, titkot nem derülnek ki róla, és az a gyanúm, hogy ez nem is nagyon fog változni. Az az igazság, hogy az első rész során végig vártam valami fordulatot, hogy semmi sem az, aminek tűnik, de fellapozgatva a mangát (amit szándékosan nem akarok elolvasni), majd látva a 2. részt, kiderül, hogy a helyzet pontosan az aminek látszik, és innen bonyolódik majd tovább minden.

A 2. részre a rendőr száltól egy kicsit többet vártam, de eddig összesen ha két percet kaptak a nyomozók. Persze látszik, hogy haladnak előre, de az egész ilyetén formájában csak kiszolgálja a fővonalat, mintsem egy önálló történetet alkot.

Az iskola szintén ezt a szintet képviseli. Csak azért van jelen, hogy kitöltsék vele a 20 percet és apró betekintést engedjenek a külvilágban zajló életre – a hangsúly az apró jelzőn van. Persze amíg Sachi és Onii-san oldalán nincs probléma, addig ez sem katasztrófa, de el tudnék viselni többet is belőle. Persze 20 percbe nem lehet mindent bele préselni.

Technikai megvalósítás tekintetében nem véltem felfedezni eddig problémát. A helyszínek, a kamera vagy a színészi munka mind megütik a 2018-as szintet. Bár az 1×02 során voltak furcsa, kínosabb pillanatok, mintha amatőröket néztem volna, de remélhetőleg ez csak az idegenek útkeresésének volt betudható

Reméltem, hogy a 17 éves Jamada Anna megbirkózik a szereppel, mert hát mégis az ő játékán múlik a legtöbb, és nem kellett csalódnom. Persze vannak japán sajátosságai, amikre mindenki saját ízlésének megfelelően fog reagálni, de ezt leszámítva nem lehet rá panasz. (Ezek a sajátosságok egyébként visszafogottak, így az efféléhez nem szokottak is könnyen el tudnak merülni a sorozatban.)

A boldogság színű szoba (durva fordításban) alapvetően egy fiatal lány útkereséséről szól. Egy fiatal lányéról, aki levetve béklyóit megismeri milyen az, amikor valaki megdicséri vagy csak neki akar jót. Ezt az alapvetést hinti meg a Sachiiro no One Room apró történetszálakkal. A kérdés már csak az, hogy vajon az események tényleg Sachi javát szolgálják-e?

Archer: vége a 9. évadnak

2018. 08. 06. 21:01 - Írta: human

8 comments | kategória: animáció,kritika

Mivel a finálé június közepén volt, és csak most jelenik meg az írásom róla, így gondolom sejthető, hogy kicsit nehezen ültem neki a premier utáni részeknek. Erre meglepetésszerűen emelkedett a minőség, ami egy 9. évadban járó sorozatnál nem is olyan egyszerű. Persze ezt lehet azzal is magyarázni, mármint a mostani minőséget, hogy olyan, mintha nem is Archert néznénk.

Nyilván 4. falas kikacsintással utalnak rá, hogy Archer kómában van, és csak képzeli a látottakat, viszont ezek mellett egy teljesen random környezetbe helyezett, de mégis a korai évadok humorát felelevenítő szezont kaptunk. A kémes témában egyszerűen már nem volt puskapor, amit ők is konstatáltak a Vice megalkotásakor, közben már kaptunk Magnumot, meg a film noir is befutott tavaly.

Most pedig kincskeresés jutott nekünk. Kalandfilmes közeg, amit az Indiana Jones-történetek ihlettek. Nyilván Lucas és Spielberg pedig az ősrégi kalandfilmekből merített, de az Archer mindenképp Indy-re utalgatott, hiszen még ki is kacsintottak a “semmiképp sem egy arany majom bálvány” szöveggel.

Sőt, ezúttal a készítők is jobban itartották magukat a trailerekben sugallt dolgokhoz, avagy a fő szál végig a kincs körül forgott, csak ugye akadtak közben akadályok. Na meg a Cyril vezetésével érkező német storm troopereket is le kellett nyomni.

Talán az segített, hogy csak 8 részt kellett megtömniük ötlettel és humorral, mert egy pillanatra sem lassított le a szezon, és a felkavart kapcsolatok miatt születő dinamikában még a poénok is jobban ültek. Pam és Archer végig hatalmas volt. Talán csak a Lanához (Danger Zone) köthető dolgokba tudnék belekötni, de igazából felesleges lenne.

A vége mindenképp az volt, hogy a Dreamland közepes, sokaknak talán siralmas minősége után sikerült ismét egy jobb etapot hozni Adam Reedéknek. Újra elszabadult a kreativitásuk, ami kellett Archernek.

Orange Is The New Black: a 6. évad – írta Péterbencze Ákos

2018. 08. 06. 14:49 - Írta: vendegblogger

24 comments | kategória: kritika

Jenji Kohan a negyedik évaddal elérte a sorozat csúcspontját. A maga elbűvölő módján bontotta ki kedvenc női fegyenceink drámáját, hogy tökéletes érzelmi katarzisban zárja le és egyben üsse fel a következő szezon alaphelyzetét. Innen nem hogy nehéz, de mondhatjuk, hogy lehetetlen volt megugrani a saját maga által magasba emelt lécet, amely tavaly nem is sikerült. A kritikusok az ötödik felvonást kedvelték a legkevésbé de KIT ÉRDEKELNEK a kritikusok?

Kohan egy eddig nem látott status quo-t felállítva dobta a lázadás kellős közepébe (anti)hőseinket, ezzel felborítva a széria bevett időbeli struktúráját, hogy végig a kialakult szituációról tudósítson. Nem hiszem, hogy a fejéhez lehetne vágni, hogy ismételte volna önmagát. A szezon végkimenetele pedig elvezetett minket a legújabb etaphoz, azon belül is a szigorított börtönhöz.

Eleinte úgy látszott, hogy Kohannek sikerül is felülkerekednie az újabb kihíváson (az első epizód egy folyamatosan robbanó kreatív tűzijáték Crazy Eyes legjobb pillanatainak esszenciájával), egy olyan nyitánnyal, amely minden kételyünket eloszlatta azzal kapcsolatban, hogy kifogyott az ötletekből. Három részig ment is a szemfényvesztés, és nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal megkapjuk az eddigi legerőszakosabb, komorabb, morális fertőben dagonyázó évadját az Orange-nek.

Nem így történt.

Nem gondolom, hogy öt baromira szórakoztató év után bárki is a szemére hányná Kohannek, hogy kezd kifogyni az igazán jó sztorikból és poénokból, hiszen egyáltalán nem rossz ez a hatodik évad. Azt viszont elismerhetjük, hogy vesztett az erejéből. Elkezdett fakulni.

Ez leginkább az újonnan behozott karaktereken és a hozzájuk írt történeteken valamint a motivációkon érződött igazán. Konkrétan egyik új szereplő sem ért a közelébe sem az öt évad alatt megismerteknek. Mindannyian kétdimenziós skicceknek tűntek, akiket egyértelműen azért implantáltak a cselekmény szövetébe, hogy előrébb gördítsék azt. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, ha közben szeretett, ellentmondásos hősnőink szolgáltatták volna azt a mélységet, amelyet korábban felfedeztek önmagukban a rácsok mögött töltött hosszú évek alatt.

Nem mondom, szórakoztató baromságokban és szikrázó dialógusokban most sem szenvedtünk hiányt (bár egy fokkal érezhetően lejjebb csavarták a humort a keményebb környezet hatására), de megkapó sorsokban és sokkoló visszatekintésekben azonban igen. Kohan lehet, hogy szimplán belefáradt a múltbeli történetek előcitálásába vagy úgy gondolta, hogy a kevesebb ezúttal több lesz.

Sajnos azonban az új karakterek motivációinak bemutatása egyszerűen sovány az eddig felállított minőségi mércéhez képest. Se szimpatizálni, se gyűlölködni, se együtt érezni nem tudunk velük, annyira érződik, hogy a jelenlétük mesterséges (ezt ellensúlyozza Freida és T jelenléte az új figurák flashback-jeiben), nem karakter- hanem cselekményközpontú. És sajnos tovább rontja az összképet, hogy hát, izé… egyikük sem túl jó színész. Nem ripacsok, nem tehetségtelenek, inkább csak olyanok, mint akik a középszerűség mocsarába ragadtak valódi karizma nélkül.

A szezon végére (a legtöbb cselekményszálon ugyan kiszámíthatóan) azonban sikerült realizmussal kevert optimizmussal egy igazi OITNB-s fináléba kifuttatni az évadot. Ez viszont maga után vonta annak a következményét, hogy minden pozitív végkifejletre jutott egy negatív. Így mindenki saját kedvencétől függően, lehet, hogy nagyobb arányban hagy keserű szájízt és igazságtalanságot maga után, mint felszabadultságot és mosolyt – ezt már mindenki döntse el magának.

Az viszont biztos, hogy Kohannek megint sikerült egy olyan új szituáció alappilléreit lefektetni, amelyet egyszerűen látni akarunk, legalábbis én biztosan. Lassan pedig időszerűvé válik elgondolkodni rajta, hogy a következő évad egyben lehetne az utolsó is egy igazi, tökéletes zárással.

Next Posts Previous Posts