login |

Posts filed under 'kritika'

Rig 45

2018. 12. 08. 15:23 - Írta: gromit

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Viaplay svéd-ír koprodukcióban készült thrillerjében egy olajtársaság megbízásából az ír Andrea egy halálos kimenetelű baleset kivizsgálására érkezik a 45-ös számú olajfúrótoronyra, valahol a tenger közepén, karácsony előtt két nappal.

Mindenki az ügy gyors lezárását reméli. A cégvezetés nem akarja bevonni a rendőrséget, és kártérítést se akar fizetni az áldozat hozzátartozóinak, ha nem nagyon muszáj. Andrea meg a családjával szeretne ünnepelni otthon. A torony dolgozóinak is tuti akad valami titkolnivalójuk. Ráadásul a helikopterpilóta is indulni akar már, mert az előrejelzés szerint óriási vihar közeleg.

A cég kárfelmérője végül arra a következtetésre jut, hogy nem is baleset volt. De vajon kinek állt érdekében megölni a finn kolléganőt, miért és hogyan? A helikopter végül mégse száll fel a vihar előtt, a megbízott ott ragad a pilótával és a fúrótorony személyzetével (ami az ünnepek idejére csökkentett létszámú, még konyhás sincs). Gyakorlatilag a külvilágtól elzártan, mindentől távol. Köreikben egy gyilkossal.

A Rig 45 nem egy egyszerű “ki a gyilkos?” krimi, a zárt és elzárt közeg miatt könnyen adja magát egy amolyan tíz kicsi olajfúró jellegű történet.

A karakterek itt is kellően különfélék, de a társaság még látszólag sem random, hisz mind ugyanannak az olajcégnek az alkalmazottjai. Azzal, hogy eleve munkatársak, különösen érdekes lesz a csoportdinamika, illetve annak változása, ahogy a gyilkosság ténye óhatatlanul gyanúsítgatásokhoz és bizalmatlansághoz vezet.

Sok a fordulat, köztük kiszámítható, váratlan, logikátlannak tűnő is akad, de jól keltik velük a feszültséget. A sorozat légköre elég nyomasztó, klausztrofób, még ha nem is annyira, mint mondjuk egy tengeralattjárón lenne. A fúrótornyon, vagy inkább a torony belsejében remekül lehet bolyongani, illetve kergetőzni a különböző (sorozatidőben többnyire kihalt) szinteken. Miközben nézőként lehet találgatni, ki a gyilkos, a sorozat thrillerként is működik.

A brit-ausztrál-európai sorozatok iránt érdeklődők biztos találnak ismerős arcot.

Az ír kárfelmérő szerepében Catherine Walker látható (a Versailles-ból), a pilóta a dán Søren Malling, a mogorva, igazi bully skót munkás Gary Lewis, a fúrótorony fontoskodó kisfőnöke David Dencik (Follow the Money S2, Top of the Lake: China Girl), a kissé kívülálló újonc munkás Jakob Oftebro (Monster, Warrior), de szerepel még Joi Johansson (Fortitude) és Björn Bengtsson (The Last Kingdom, Thicker Than Water) is.

A sorozat nyelve többnyire az angol, de nem a tévés piacon való könnyebb értékesítést megcélozva, hanem mert egyszerűen így természetes. Skót, ír és mindenféle skandináv figurával a fúrótorony legénysége nemzetközi, így nagyon adja magát, hogy angolul kommunikálnak egymással (és csak néhány páros (dialógus) vált át valamelyik skandináv nyelvre). Nekem ez egyáltalán nem volt zavaró.

A Rig 45 nem tökéletes, nem túl mély, a cselekményben is akad pár gyenge pont, de lendületes és atmoszferikus thriller, könnyen magával tud ragadni. Darára ideális.

Hang Ups: az 1. évad

2018. 12. 07. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

– Do you feel you’ve been emotionally butt-fucked by your entire family?
– Yeah, since the age of six.

Kis késéssel írok írok az angol Channel 4 komédiájáról, és mivel anno elmaradt a pilotkritikám, így mostanra már évadosra duzzadt, bár ez az a típusú sorozat, ahol az első rész után nagyjából ugyanazt tudtam volna elmondani, mint most, a hat epizódot követően.

Emlékszik még valaki a Web Therapy-re? Lisa Kudrow volt a készítője és a főszereplője a szériának, ami websorozatként indult, majd a Showtime megvette, és a netes részek átdolgozása mellett sajátokat is gyártott. 2011 és 2015 között 4 évad alatt 44 rész készült el belőle, itthon az HBO-n is látható volt Web-terápia címen, valahol sajnálom is, hogy bővebben sosem foglalkoztunk vele, inkább csak előzeteseket pakoltunk ki hozzá. Na, a Hang Ups annak a feldolgozása.

Illetve…, a feldolgozást ezúttal úgy kell érteni, hogy az alapötletet veszi kölcsön, de utána már abszolút a saját szája ízére formázza magát. A Web Therapy, illetve a Hang Ups koncepciója ugyanis az, hogy a főhős terapeuta

Igen, majdnem olyan, mint a Terápia, de ezúttal a terapeuta egy epizódban nem csak egy pácienssel kommunikál, hanem elég sokkal. Plusz még a magánéletét is éli, de persze mindezt a webkamera segítségével látjuk: van családja (üzleti úton lévő feleség, gyerekek), a kiterjedt famíliával is törődnie kell (apuka, anyuka, tesók), ráadásul különféle magánhívásokat is bonyolít, többek között, mert necces ügybe is keveredett, de ezt a beszélgetést is átfordítják terápiásba.

A Hang Ups olyan, mintha sok miniszkeccsből állna, de közel sincs így, inkább egy nagy átívelés az egész, ember legyen a talpán, aki követni tudja a szálakat, minden páciens baját. És ez nem feltétlenül a háló kuszasága miatt van így, hanem a sorozat tempójának köszönhetően. Értelemszerűen folyamatosan beszélnek benne, ráadásul nem is kis sebességgel, és bár így elég könnyű lemaradni, de mégis ez a stílus határtalanul élvezetessé teszi a végeredményt.

A sorozat a jellege miatt igazi aranybánya a vendégszereplők számára, a készítők éltek is a lehetőséggel, és szép kis kiegészítő gárdát szedtek össze (az eredeti sorozatban például még Meryl Streep háromszori vendgeskedésére is futotta!), akiket marha szórakoztató látni, főleg úgy, hogy amikor megjelennek, sejtésünk sincs arról, hogy milyen karaktert kaptak, és ez a kiszámíthatatlanság hangosan röhögős pillanatokat eredményez, ld. például David Tennant az 1×02-ben.

Be kell valljam, hogy a Hang Ups nálam sokkal jobb lett, mint az eredeti. A Web Therapy amellett, hogy kicsit félszegebb, kínosabb megközelítést vállalt be, így közel sem pörgött annyira (bár eredményezett remek pillanatokat), túlságosan kötött keretek között működött, statikus volt, szinte végig a terápiáról szólt, hol osztott képernyővel, hol pedig a beszélő fél fejével. Persze ez volt a koncepció, szóval nem ostorozom emiatt.

De az ugyancsak a Hang Ups felé billenti a mérleg nyelvét, hogy a főhős esendő karaktere is jobban bejön, mint Kudrow-é, akinek a stílusával időbe telt megbarátkozni. Főleg annak köszönhetően, hogy itt egy normális, valóban segíteni akaró szakmabeliről van szó, nem csak gyors pénzkereseti lehetőséget kajtatóról, bár Stephen Mangan karakterének is vannak sötét oldalai, szó se róla.

Hatszor 20 perces az első szezon, simán nézhető egyben is az évad, és még egy utolsó előnyként a Web Therapy-vel szemben: ez nem esik szét annyira darabokra, hiszen míg az amerikai változatban a webes jellegre sokáig emlékeztetett az, hogy egy 30 perces rész 10 perces miniepizódokból állt, addig itt sokkal gyorsabb interakciókat láthatunk, amik évad szintjén összefüggő sztorivá kapcsolódnak össze.

Már csak egy kérésem lenne: egy magyar változatot kérnék, ha lehet. Jó főszereplővel zseniális és magyarosra vett dolgokat lehetne kihozni a koncepcióból.

Escape At Dannemora: 3 rész után

2018. 12. 06. 21:30 - Írta: human

7 comments | kategória: kritika

Ha eddig még nem tudtuk volna, akkor most itt van egy újabb bizonyíték, hogy ha az ember egy sorozatnál érzi a minőséget, ott érdemes a premier után további esélyeket adni. Mondjuk itt már csak a színészek miatt is megtehettük.

Azért nem mindennapi, hogy Benicio Del Toróval tarthatunk egy utazásra a tévében, na meg Paul Danóval. Sőt, bár Patricia Arquette-et sosem kedveltem, de itt még őt is baromi jónak találom, elég ügyesen adja át azt, hogy miért is tudta a két szökni akaró fegyenc teljesen behálózni. Az a szomorúság, amivel néz mások jobb, látszólag érzelmekkel teli életére teljesen megragadó.

A pilotnál leírtam az alapokat, szóval abba most nem is mennék bele ennél jobban: igaz történetről van szó két életfogytiglanos bűnöző szökéséről. Viszont ezt már tudtam, amikor leültem a kezdő rész elé, meg azt is, hogy a nőt beszervezték, így az első 60 perc semmit sem mondott, kicsit unalmas volt.

Viszont a folytatás már sokkal érdekesebb. Egyrészt egyelőre elkerüli a tipikus börtönfilmes kliséket, másrészt sokkal érdekesebb ahogy megszületik a szökés terve, és elkezdik meg is valósítani azt. Arról nem is beszélve, hogy az itt kinéző konfliktusok mögött is jóval több van már.

Az 1×03-ra már a művészieskedésből is visszavesz a részeket rendező Ben Stiller, szóval sokkal inkább a történet ragadja meg és tartja fogva a nézőt. Most sem néz ki szarul az Escape At Dannemora, és a karakterpillanatokat remekül tartják ki, viszont több a hús, kevesebb a köret, ami abszolút az előnyére vált.

Igazából nem meglepő, hogy “magára talált” a Showtime minije, hiszen elég sok jó név van benne hozzá, de ettől még örömteli volt. Sajnálatos, hogy a felütés nem sikerült jól, ami azért a #peakTV korában nem jó hír, de előfordul.

Law & Order: SVU – 20×10: Alta kockers

2018. 12. 06. 20:01 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika

A 20. évad nagyon erős kezdése óta egy kicsit parkolópályán volt nálam a Law & Order: SVU, ami persze nem jelent semmit, mert mindig periodikusan nézem, olykor lecsúszik egy 4. évados rész, máskor pedig egy random friss. De a héten betáraztam a legfrissebbet, mert láttam, hogy egyfajta “kétkezes” epizódot hoztak össze Judd Hirsch és Wallace Shawn vendégszereplésével, vagyis kódolva volt benne, hogy nagyon jó lesz,

Nem terveztem írni magáról a részről, és most nem is az a lényeg, hogy bejött-e vagy sem, hanem az, hogy itt van egy 20. évados epizodikus krimisorozat, amibe bármelyik évadnál vagy résznél be lehet szállni (akkor most is), és amiről azt gondolná az ember, hogy már totál rutinszerűen írják. És tudom, hogy egyes hosszan futó nyomozósoknál ez a helyzet, de ezt az epizódot mostantól mutogatni fogom, hogy még egy 444. részt is (tényleg annyi) meg lehet így csinálni. Hogy egy sokszázadik epizóddal is saját gyermekeként foglalkozik az író.

Arról nem is beszélve, hogy már abban különleges volt a rész, hogy bár egy nyomozós sorozatról van szó, és volt benne nyomozás és holttest is, a procedurális dolgokat olyan diszkréten a háttérbe szorították, hogy szinte fel sem tűnt, hogy máson van a hangsúly, egy olyan megrázó történet érzelmes kibontásán, ami felszínesen nézve lehet, hogy csak egy sokadik, hasonló témájú SVU-résznek tűnik, de ha belegondol az ember, akkor mélységesen elszomorodik…

Maga a rész egyébként egy íróként nagyon sikeressé váló, egykori gyerekprostituált megölésével indít, mely ügyet elég hamar felfejtik (már az is eléggé fejvakarósan lett kifuttatva), de idővel olyan irányba kanyarodik el a nyomozás, amit még csak sejteni sem lehetett előre. Mondanom sem kell, hogy a két veterán színész nagyon jó, egyszerre viccesek és komolyak, szívesen elnéztem volna őket még tovább is.

Egyébként persze, hogy nagyon jó volt a 20×10, még akkor is, ha előzetesen annyira felhype-oltam magam, hogy nem ért fel olyan magasra, amilyennek vártam, de ez szerintem csakis annak köszönhető, hogy egyrészt csak az epizód második felét kapta meg Hirsch és Shawn, másrészt pedig kevesebb közös jelenetük volt. De ettől még simán kinézhet nekik ősszel egy Emmy-jelölés vendégszereplőként.

És ez csak egy példa a LO: SVU-ból, mert így, 400-on túl is képesek érzelmileg csurig töltött epizódokat írni.

Survivor – 37×12: The Shield

2018. 12. 06. 16:50 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika,reality

This is my final four.

Kezdünk befordulni a célegyenesbe, és több korábbi szezonnal ellentétben, most nagyon nem látom, hogy ki kerülhet ki győztesen az állva maradt hét játékosból. Néhány emberben nem látom a győzelmet, de sok múlhat azon, hogy ki kit visz magával a döntőbe. (És, hogy ki tudja azt a tüzet jól meggyújtani, ha megint megtartották azt a két szezonnal ezelőtti hülye változtatást…)

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Salvation: vége a 2. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 12. 06. 15:03 - Írta: winnie

6 comments | kategória: kritika

Egyre inkább tudatosul bennem, hogy nem vagyok oda a gyógyszerelgurulós sorozatokért.

Szóval a Take Two után itt van még egy nyári kasza, egy elvarrásra szoruló sorozat – még akkor is, ha a készítők, ahogy arra minden kétséget kizáróan számítani lehetett, nem varrtak el semmit vele kapcsolatban, csak betoltak egy benga nagy cliffhanger-t, ami alapjaiban változtatta (VOLNA) meg a status quo-t. (A kulcsidézetet kiemelem fehérrel: It is not an asteroid)

Már a 2. évad elején éreztem, hogy gondok lesznek és ez az irány nem nekem szól, így diszkréten kihátráltam a sorozat alól. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatás mennyire durva hullámvasútba csap át, arról nem is beszélve, hogy s a Salvation váratlanul elég kakukk lett a 2. évadra. Leírtam korábban is, hogy az első évad tisztességes és szórakoztató volt, de egy ilyen csikicsukit, amiben a karakterek minden cselekedetét az 5-10 percenként muszájcsavaroknak rendelik alá, nem egyszerű nyugodt lelkiismerettel nézni, na.

A Föld felé tartó aszteroida történetét lehetett ostorozni, de legalább elég konkrét volt és definiálta a sztori alakítását. A 2. évadban viszont már minden elvetemült dologról szólt a sorozat, és a jó kis ember kontra űrkavics-konfliktus mélyítése helyett ember kontra ember kontra ember kontra titkos szervezet kontra ember irányba vittek el mindent. Miért? Miért érezték annak szükségét, hogy 4-5 ellenérdekelt felet felállítsanak, hogy utána a karaktereket flippergolyóként hol ide, hol oda taszigálják? Ezzel tényleg csak egy csomó logikátlan és megalapozatlan oldalváltást, dupla és triplafedelű megoldásokat generáltak, amikre idővel immúnissá kellett válnia minden nézőnek, nem?

A szappanhab folytonos erőltetésével már nem is foglalkozom, az elején felvezetett egy-két kapcsolat, vagy halvány szerelmi háromszög simán elfért, de ahova eljutott a sorozat, az már-már tolerálhatatlan volt. És nem csak a romantika tartozik ide, hanem más tipikus és átlátszó húzások, mint például Darius álruházása.

Egy valamire nagyon kíváncsi lennék, hogy a színészek miképp álltak a sorozathoz. Azzal, hogy mennyi képtelenséget zsúfoltak bele, nyilván ők is tisztában voltak, de nem lehet azt mondani, hogy a Salvation ne adott volna számukra kibontakozási lehetőséget és változatos munkát, szóval ez lehet, hogy felülírta minden esetleges averziójukat, és tényleg annyira oda voltak benne mindenért, ahogy az az interjúikban átjött. (Pedig ilyenkor azt hinnénk, hogy ezerszer megbánták a döntésüket, hogy aláírtak, és szabadulni szeretnének.)

Valamilyen szinten biztosan élvezetes az is, hogy totál kiszámíthatatlan minden, és hogy különféle őrült szálakat lengetnek be (szia, Zoo 2. és 3. évad!), de mindez valahol az átgondoltság hiányára, a hirtelen jött elképzelések egymásra halmozására, illetve sokkfaktor mindenek elé való kiemelésére utal. A trash is lehet szórakoztató, sőt, sokszor az is, de azt még az ellendrukkerek is elismerhetik, hogy nem annak indult a sorozat.

Aki az 1. évadot pár rész után kaszálta, az nagyot nézhetett volna az utolsó epizódokon, és ebből a szempontból a Salvation tökéletes utódja volt a CBS nyári szériáinak, a Zoo-nak vagy az Extant-nek  – sőt, még az Under The Dome-nak is. (Az American Gothic-ot nem bántom, az üdítő kivétel volt.) Részemről nem véletlen, hogy az említettekből háromnak is végignéztem az első szezonját, majd gyorsan kaszáltam őket a 2. évaddal.

A zárás valahol szép és poétikus volt, de ha valaki azt meri mondani, hogy azért kár, hogy elkaszálták a sorozatot, mert most jött volna a lényeg, most kezdődött volna a valódi történet, akkor menten előadom Edward Norton önpüfölős magánszámát a Fight Club-ból, mert épp akkor lesz kasza valami, ha két évadon át nem kezdődik el a valódi történet. Ez kardinális bűn, egyébként pedig hiszem, hogy a végecsavar is csak egy random ötlet volt a sokból. Most ezt dobták ki kockán.

Nightflyers: 3 rész után

2018. 12. 05. 20:00 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika

A pilotkritikánk után olyan jó lenne azzal kezdeni, hogy na, akkor jövök az ellenvéleménnyel. Bár valamennyire igaz lenne, mivel nem közönyt váltott ki belőlem a Nightflyers, viszont éltetni sem fogom, az biztos.

A történet ugye az lenne, hogy valami repül a Földtől baromi messze, és ez intelligens életnek tűnik. Nosza, egy kolonizációs hajó elindul kivizsgálni. Teljesen jó alap szerintem, és pont emiatt kapott a közepes pilot után még pár esélyt tőlem.

Aztán szépen lassan leesett, hogy valójában az új Helix-et bámulom, csak épp jobb grafikával. Vagyis jobb rendezéssel. Ellenben a Nightflyers írói sem valami magasiskolában tanulták ki a forgatókönyvek készítésének mesterségét. Mármint elég furcsán keverednek azok a történetszálak. Vagy majd most ebből okulnak, és legközelebb már jobb sorozatot csinálnak?

Amúgy durva, hogy a pilotnál mindenkinek az Event Horizon ugrott be (és nem a 2001?), gondolom, a látomások miatt, de igazából az egész sorozatra ez jellemző: szinte mindenről beugrik valami. Olyan, mintha egy borzasztó koktélja lenne pár régebben sikeresen kivitelezett ötletnek. Viszont ezek nem igazán illenek össze, nem tudják fogyaszthatóra mashupolni.

És ezen “merített” dolgok között szinte random váltanak, nem organikusan. Elindul egy szál, és akkor a másikon meg “mégsem bízok az l-1-ben, se a te képességeidben”-módon bejön egy konfliktus. Vagy nincs felépítve egy karakter, és akkor hirtelen dönt egy olyat, ami nem tűnik logikusnak, de a több feszültséghez mindenképp kell.

Konkrétan kedvem támadt hatewach-olni, de csak akkor lenne értelme, ha közösen röhöghetnénk spoileresen a részek után. De igazából a hátralevő 6-7 óra (hét rész) helyett inkább nézhetnék valami jó sorozatot is inkább, hiába hív itt az űr. Aztán lehet, hogy inkább a YouTube-sorozatnak adok még egy esélyt.

The Flash: lepihent az 5. évad – a 100. résszel

2018. 12. 05. 18:20 - Írta: Necridus

16 comments | kategória: kritika

Igaz, jövő héten kapunk még egy részt, de az az Elseworlds névre hallgató crossover része lesz, ahogy az Arrow-nál is, szóval mondhatjuk, hogy az 5×08-as WTF zárta az idei őszi félévad történéseit.

Jobb lett volna, ha nem tudom, hogy ez a nagy századik rész, mert így egy hatalmas csalódás lett. 

Az eddigi idei epizódok nézése során hasonló érzésem volt, mint a premiernél: élvezhetőek, néhol viszont zavaróan idegesítőek lettek, de egyébként közel sincs akkora probléma a sorozattal, mint egy-két éve. A tovább mögött rögtön a spoileres kritikára térek. Tovább…

Madam Secretary: kezdett az 5. évad

2018. 12. 05. 15:04 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika

(Most, hogy közeledik az év vége, és szép lassan a legtöbb országos sorozat felfüggeszti magát az ünnepek idejére, végre van időm megírni pár évadnyitót, amikről ősszel nem tudtam értekezni röviden. Ennek megfelelően a posztok több hetes lemaradást tükröznek, de így végre véleményezheti őket valaki, ha van mondanivalója (lesz kibeszélő), ráadásul a nézőknek több epizód alapján már jobb rálátásuk nyílik a szezonra.)

Annyira nem csodálkozom természetesen, hogy az országos csatornás politikai drámák közül itthon az ABC-s Designated Survivor sokkal népszerűbb, mint a CBS-es Madam Secretary (érdekes módon pár hónap alatt végre meglesz mindkettőnek a magyar premierje, szóval kiderül, hogy a tévében mi lesz a helyzet), csak valahol sajnálom. Legalábbis olyan szempontból, hogy előbbi sokkal érdekesebb szituációkat és komolyabb dilemmákat vet fel, bár értelemszerűen jobban le is egyszerűsíti azokat.

A két sorozat között az a legnagyobb különbség természetesen, hogy míg a DS az amerikai elnök révén sokkal több belföldi kérdésre koncentrál, az MS a külügyminiszteres nézőpontnak köszönhetően (itt az elnök csak mellékfigura, de fontos szereplő) szinte csak nemzetközi kérdésekkel foglalkozik, s bár nem így kezdődött, de egyre kevésbé van középpontban az amerikaiakat a határon túl ért atrocitások kezelése. (Azért ez az évad is visszatért az örökzöld témához, bár egy érdekes csavarral.)

Az 5×01, hogy felkeltse a néző figyelmét, rögtön egy nagy robbantással indít, amire a Fehér Házban kerül sor. Gimmick, igen, hiszen utána visszaugrunk az időben, hogy lássuk a támadásig vezető eseményeket. (Mely támadás nem hatás és áldozatok nélküli, de a készítők megint a túl könnyű kiutat választották…) A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot-mustra: Nightflyers – 1×01

2018. 12. 04. 21:35 - Írta: winnie

25 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

This is a warning… Not a distress call. Do not board this ship. Do not bring the “Nightflyer” back to Earth.

Igen, ezt nevezem én aranykornak! Amikor a junkie még választhat is, hogy melyik “gyilkos űrhajós” sorozatot akarja nézni. Múlt héten került fel a YouTube Premium-ra az Origin teljes első szezonja, most pedig itt van a Syfy-tól a Nightflyers, amit a csatorna napi egy epizóddal kvázi darál – szerencsére, mert előbbivel ellentétben sokkal komplexebbnek tűnik.

NIGHTFLYERS – 1×01 – 2,5/10

Hiába komplexebb azonban a végeredmény, ha nem jó. Vagy legyek PC és mondjam azt, hogy “ha nem jön be”? Pedig még azt is tervezgettem, hogy napi kibeszélőt is kap a George R. R. Martin-féle Thousand Worlds-univerzumban játszódó scifi-horror, aminek egy 80-as évekbeli novella az alapja, és amit 1987-ben már feldolgoztak filmmé, ami – nomen est omen – a Gyilkos űrhajó címet kapta.

Azonban junkie tervez, sorozat végez, hiszen a Chilling Adventures of Sabrina után idén másodjára tapasztaltam azt, hogy valami olyan szinten hidegen hagy, hogy még a második részt sincs kedvem megnézni belőle. A műfajt szeretem, azonban a Nightflyers-ben alig találtam értékelhető momentumot, irritáltak a szereplők, nem tudtam értelmezni a jeleneteket, amiken többször inkább röhögni támadt volna kedvem, ha nem untam volna annyira a pilotot.

Pedig marha jól kezdődik az egész (itt az első 5 perc), in medias res, egy űrhajón egyik ember üldözi a másikat, hogy a jelenet sokkoló véget érjen – mi pedig visszaugorjunk a múltba, a Földre, hogy aztán csak nyilván a fináléban lássuk ismét ezt a szegmenst. Oké, ez elég nagy csalódás volt, de persze, ha alapozni akarnak, akkor kell a beetetés is, hogy maradjon a néző. A jó hír viszont az, hogy pár perc és ismét az űrhajón leszünk, az utazás lényegét majd később rágják a szánkba.

We are the disease.

A lényeg, hogy a 21. század végén járunk és a Nightflyer azért indul el a haldokló Földről, hogy gyarmatosítson és felvegye a kapcsolatot egy, a csillagrendszerek között “tanyázó” idegen fajjal, a volcryn-nal – legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Mindenféle szaktudással rendelkező embert verbuválnak össze az űrhajón, és indulhat is a buli.

Eddig minden a megszokott mederben folyik, szép lassan megismerjük a jövőtechnológiát, az űrhajós életet és a karaktereket, akik között akad xenobiológus, egy saját USB-vel rendelkező űrhajóval suttogó, egy születése óta genetikusan űrutazásra megtervezett szuperember, a szomorú szemű főhős, valamint a kapitány, aki valamiért csak hologram formájában hajlandó megmutatkozni. Ja, és egy L-1. Meg az ő pszichiáter idomárja.

Szerintem a gondok az L-1 kapcsán kezdődtek nálam, egy idő után már röhejes volt az elvan-ozás úgy, hogy gőzünk nem volt arról, hogy mi a francról beszélnek és miért rettegnek ennyire tőle (valami telepatikus képességekkel rendelkező emberféleség, idegesítő akcentussal), és onnantól kezdve nem volt megállás. Mert a látszólag ok nélküli páni félelmet a sok magasztos űrduma között még lenyeltem volna, de a sok levegőben lógó jelenetet már nem bírtam.

Tételesen felsorolhatnám, hogy mikor mely szereplők viselkedését nem tudtam értelmezni, de tényleg zavaró volt, hogy úgy írták meg a jeleneteket, mintha valami plusz tudással kéne rendelkeznünk, hogy a kapitány miért kukkol és miért furkó, hogy az egyik karakter miért kezd kihívóan vetkőzni a másik előtt, majd mászik rá random egy harmadikra, hogy miért hebegnek-habognak látszólag ok nélkül, hogy miért tahó az L-1, hogy miért félti annyira a gazdija

Az egészet úgy írják le, hogy egy űrben játszódó kísértetházas sztori a Nightflyers (kár, hogy kísértetházasból is nemrég láttunk egy zseniálisat, majd írok a The Haunting of Hill House-ról is), ennek megfelelően már a pilotban is rágyúrtak az egyik nagy nemezisemre, a látomásokra. Amivel nincs gondom, más gyilkos űrhajós sztorikban is ezek hozták az ijesztgetéseket, a gond csak az, hogy ezek tényleg semmi újat nem hoznak, csak felesleges rutinköröknek tűnnek.

Az efféle szélsőséges vélemények esetében már megtanultam, hogy simán benne van, hogy csak valami megosztónak a rossz végén állok, szóval érdemes csekkolni a kommenteket, van egy olyan érzésem, hogy jó pár pozitív is lesz köztük. (Bíztam human-ben, hátha neki bejön és ír majd egy másik kritikát, de azt írta nekem, hogy szerinte is nagyon gyenge volt, és a Helix-hez hasonló trash-ként írta le, csak épp a liftzene nélkül. Azért remélem, kapunk majd finálékritikát.)

Egy pilotpróbát már csak azért is megér a Nightflyers, mert a tipikus körítést közel sem tipikusan kezdi el felfejteni, több olyan témát is feldob, amit érdekes lehet kibontani, szóval látszik, hogy ambiciózus a sorozat, csak épp kissé szétszórtnak tűnik, a készítők talán túlságosan is bíztak abban, hogy az ezerszer látott alaphelyzet homályos felvezetése felkelti annyira a néző érdeklődését, hogy maradjon.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy a lassan építkező sorozatokhoz hasonlóan a Nightflyers-nek is lesz egy felfutási ideje, és remélhetőleg egyre érdekesebbé fog válni, hogy aztán kilőjön a flashforward-ban felvezetett jelenet felé. És ki is tartanék kíváncsiságból, hogy ezúttal milyen csavart kap a klasszikus alaphelyzet, de ha ennyire nem klappolunk, akkor nincs értelme erőltetnem.

Arrow: lepihent a 7. évad

2018. 12. 04. 18:30 - Írta: Necridus

12 comments | kategória: kritika

Tudom, jövő héten még jön egy résszel az Arrow, de az a crossover, az Elseworlds része lesz, szóval valójában a 7×08 volt a de facto félévadzáró.

6 év kellett, hogy Oliver Queen felfedje magát, s a sorozat egy olyan irányba indult el, aminek köszönhetően sosem lehet már olyan, mint régen.

Az évadnyitó írásomban dicsértem a börtönös jeleneteket, feleslegesnek tartottam a csapat felét, aggódtam a Dinah-René páros közti konfliktus miatt, Diazt is eléggé gyengének láttam, cserébe viszont lelkesedtem az új Green Arrow-ért. Meg kell mondjam, Beth Schwartz mindenképp jó munkát végez új showrunnerként (atya ég de nem bírtam Guggenheim és Mericle munkáját a 4. évad és a 6. évad alatt), annak ellenére, hogy mégsem olyan irányba ment, amire azt mondhatnám, hogy “na b***ki, ez nagyon jó!”

Ettől függetlenül mégis élveztem az eddigi epizódokat, és ki merem jelenteni, hogy a sorozat ismét talpraállt (habár most nem kellett olyan mélyről), ahogy anno az 5. évadbanA tovább mögött spoileresen a lényegre térek. Tovább…

Into The Dark – 1×02: Flesh & Blood

2018. 12. 04. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: antológia,kritika

Az Into The Dark a Hulu horrorantológiája, aminek a 12 részes első évadjának (dupla) epizódjait havi rendszerességgel mutatja be a szolgáltató (12.07-én jön az 1×03). A viccesen gonosz, kicsit trancsírozó Halloween-rész után most egy teljesen más epizód jött Hálaadás alkalmából, egy feszültségre építő, rejtélyes-paranoiás, amiben ugyancsak jelen volt a gonoszkodó humor.

Míg a premier abszolút tisztességes lett, főleg az általános horrorszínvonalhoz képest okozott kellemes meglepetést, addig ez a második rész nekem abszolút bejött, végig lekötött, akár még a 8,5/10-et is megajánlom neki, annyira az én stílusom az, amit a Flesh & Blood prezentált. (Bár hiszem, hogy aki látta az előzetest, annak közel sem ütött. Meg annak sem, aki horrorosabbra számított.)

A középpontban egy tinilány van, akinek közeleg a születésnapja, amit azonban beárnyékol az a tény, hogy az anyukája egy évvel korábban gyilkosság áldozata lett. A trauma hatására egyébként agorafóbiás is lett, azaz képtelen elhagyni a házát, ahol apjával él, és amellett, hogy rendszeresen pszichiáter jár hozzá, csak egy agorafóbiás csoportchat jelenti számára a külvilágot.

A lány a híradót bámulva furcsa dolgot vesz észre, egy bűnügyi beszámolóban felfigyel egy számára ismerős motívumra, szívébe fészkeli valami gyanú. A gond csak az, hogy mindez a tettes tudomására jut, akinek lehet, hogy ő lesz a következő célpontja. Már persze akkor, ha nem csak valami alap nélküli képzelődés az egész, hiszen a paranoia betegsége miatt egyáltalán nem lenne fura.

El lehet képzelni, hogy ezután mi történik. És persze mivel agorafóbiás a főhős, adja magát, hogy kísértse a sorsot, és megpróbálkozzon kitörni a szabadba – hogy milyen sikerrel, azt nem lövöm le. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Next Posts Previous Posts