login |

Posts filed under 'kritika'

Star Trek: Discovery – 2×04: An Obol for Charon – írta Ace

2019. 02. 11. 20:00 - Írta: vendegblogger

35 comments | kategória: kritika

Az előző rész Klingonos kitérője után folytatódott a felfedezés. Konkrétan ki is lett mondva a hídon, hogy végre azt csinálja a Discovery, amire egy kutatóhajót terveznek.

Ugyebár új showrunner van a produkció élén, az egész sorpzatot producerként tető alá hozó Alex Kurtzman személyében, illetve új kapitány is ül a hajó parancsnoki székében, méghozzá a Star Trek legenda Pike. Na de mi is történt a mostani részben?

A megkezdett szálak tovább futnak, illetve csak futnának, ha valami közbe nem avatkozna: az ismeretlen, amibe ráadásul hőseink most mintha csak véletlenül botlottak volna bele. Emellett újra előkerül Reno, illetve Saru kapott még karakterpillanatokat. A továbbiakban kicsit spileresebben folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: PEN15 – 1×01

2019. 02. 11. 18:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– There is five of us [girls]. And five of them [boys]. It’s perfect.
– Isn’t one of them like 8?
– Yeah, but he’s fucking hot.

A Hulu pénteken adta ki új sorozatának teljes évadját, és a Pen15-re sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne eredeti. Annak ellenére, hogy egypoénos koncepcióra épül. Ugyanis egy iskolai, tinikomédiáról van szó, amiben a két 31 éves készítő, Maya Erskine és Anna Konkle alakítja a két főszereplőt. Igen, két harmincas ember harmincasnak kinézve, de valójában tinit játszva, tiniként éli életét tinédzserekkel körülvéve.

PEN15 – 1×01 – 6,5/10
PEN15 – 1×02 – 2/10

A Pen15 főhőse az őszi iskolakezdés előtt álló két hetedikes lány, akiket a Man Seeking Woman-ből, valamint a Rosewood-ból ismert komikusok alakítanak. És akikben tombolnak a hormonok, bár elég maguknak valóak, szociálisan nem túl profik, nincsenek benne a menő klikkekben, de azért szeretnének azokba bekerülni. Csak hát nem nagyon vannak képben a dolgokkal, de azért derekasan tepernek.

A sorozat azt a megközelítést választja, hogy a két nagyon jó barátnő ciki módon viselkedik a közösségben, mindkét lány hajlamos lejáratni magát, ergó kínos szituációk sokasága várható a Pen15-ben a sejtésem alapján – és van egy olyan érzésem, hogy bőven merítettek saját (és íróik) valódi iskolás élményeiből.

Azokból az iskolás élményekből, amik 2000-re datálhatóak, szóval a sorozat is akkor játszódik, és ez az az aspektusa a szériának, ami (egyelőre) nagyon nem jött át. Mármint értem, hogy miért akkori a sztori, de így hirtelen semmi nem jut eszembe, ami megkövetelte volna a múltbéli körítést. Ami egyébként nem is nagyon feltűnő, csak ha belegondol az ember a papírra írt üzenetekbe. Lehet, hogy csak nem akarták feláldozni a sorozatot a közösségi kommunikáció oltárán? Mondjuk jogos, arról egyrészt nincsenek sulis tapasztalataik, másrészt pedig nem viszik el a sztorit a mobiltelefonok.

A Pen15 a női nézőpontja miatt valahol frissítőleg hat, tetszetős, hogy nem fogja vissza magát, őszinte és nem hátrál meg akkor sem, ha a főhőse kárára kell megmutatni dolgokat – nyilván az is előfordulhat, hogy az amerikai közeg ellenére valaki itthonról is ráismer majd ismerős dolgokra, saját élményekre. A végeredmény pedig mindenképp nagyon különös és egyedi hangvételű katyvasz lesz.

Az biztos, hogy ez rétegcucc, amit egyesek nagyon fognak értékelni, mások pedig pár másodperc alatt megmondják, hogy ezt képtelenek nézni. Én az elején nagyon cikinek és erőltetettnek éreztem a Pen15-t, de idővel magával ragadott (valamennyire), egyszerűen képtelen voltam mosolygás nélkül nézni ezt a valahol abszurd felállást, ahol két középkorú nő naivan viselkedik és affektálva semmiség problémákat fúj fel – valamint kisfiúk után epekedik. Ami nyilván 100%-osan tini környezetben semmi meghökkenést nem keltene, de ilyen megközelítés mellett van benne valami szürreális báj.

De mindez nem változtat azon, hogy a sorozat koncepciója iszonyatosan egypoénos, olyan, amiből pár perces jelenetet szoktak írni. Hogy van-e benne muníció egy teljes évadra, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a jól működéshez idővel a felületességen és a felszínen, valamint a szituációból adódó egyértelmű poénokon túl kell lépniük, és el kell mélyíteniük a sorozatot, bár azt tudnám értékelni, ha nem vinnék el túlságosan drámába az irányt.

Bár…, ha úgy döntenek, hogy mélyebbre veszik idővel a hangnemet, akkor eleve nem tudom, hogy lehetne az egészet komolyan venni a központi gimmick miatt, arról nem is beszélve, hogy ha már mélyítés, nem tudom, hogy mennyire érdekelne, ha a két főhősön kívül bármelyik tini karaktert is sorra vennének. Őket lehet, hogy érdemes így meghagyni. Akárhogy is, ez még jól is elsülhet, kommentben jelentkezem az 1×03 után.

UPDATE: Mivel a poszt megírása után, de még a kirakása előtt megnéztem a második részt, ezért itt jelezném, hogy az mennyire besült nálam. Kábé egyszer mosolyodtam el az elején kiemelt idézeten, egyébként minden más totál nullreakció. Lehet, hogy tényleg ennyire egypoénos? Bár mintha azt vettem volna észre, hogy nálam ott hasalt el ez a rész, hogy a két főszereplő együtt nem vicces és repetitív (a pilot eleje is ezért nem jött be talán annyira), sokkal jobban működnek a gyerekek között.

Shetland: a 4. évad – írta Eloise

2019. 02. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Be kell, hogy valljam a harmadik évadot valamivel gyengébbnek találtam az első kettőnél több szempontból is. Így annak ellenére, hogy nagyon vártam a 2018-as részeket, mert a Shetland még mindig kitűnő, kissé félve ültem le az évad első része elé. De egyáltalán nem csalódtam, sőt részről részre egyre izgalmasabb lett a szezon, a drámai utolsó két részre pedig nem igazán lehet megfelelő jelzőt találni.

Mindenki visszatért, aminek nagyon örültem. Bár eléggé tartottam attól, hogy Cassie-vel majd mit is akarnak kezdeni, mert eléggé összetörten jött haza. Duncan kísérlete pedig, hogy felvidítsa eléggé nem jól sült el finoman szólva. Végül kapott egy egész érdekes történetszálat, ami elég sok konfliktust generált közte és Jimmy között. És igazán nem is lehetett eldönteni, hogy melyiküknek van igaza abban a helyzetben.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Holt tart az Arrowerzum? – írta Spyblat

2019. 02. 10. 21:00 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika

A CW (illetve akkor még WB) 2001-ben indította útjára a Smallville című tinidrámáját, mely Superman fiatal éveiről mesét, bemutatva, hogyan is lett a farmer srácból az Acélember. A sorozat tíz éven keresztül futott (érdekes lehet visszaolvasni a Junkie ősrégi kritikáit), ami nagyon szép teljesítmény, ráadásul évről évre fel tudott mutatni némi fejlődést. A minőségbe nem mennék bele, mert a Smallville indított el junkie-ságom útján, így nehezen tudnék objektívan nyilatkozni.

Na, de a 2011-es finálé után nagy űr maradt volna a CW-n, így fogták a Smallville addigra egész nagy népszerűségnek örvendő (idő közben főszereplővé érett) Zöld Íjászát és egy saját, sötétebb hangulatú sorozatot építettek köré, miközben minden szálat elvágtak a fent említett szériával.

(Érdekesség, hogy a Smallville Oliver Queenjét játszó Justin Hartley forgatott egy Aquaman pilot epizódot (winnie-féle kritika: 4/10, human-féle kritika: 3/10), azonban nem rendeltek be. Utána felmerült egy Justice League-sorozat ötlete is, 2008-ban pedig az első Robin-ról szóló The Graysons-t kezdték el tervezni. (A korábban készült Batgirl-ös Birds of Prey-t is említsük meg, abból legalább lett sorozat. Sőt, ha már DC, pár éve volt egy Wonder Woman is az NBC-nél, de abból is csak a pilot készült el, aminek itt olvasható a kritikája.)

Azóta már egy egész univerzumot termelt ki a sorozat, ami azért nem kis teljesítmény. Lássuk, a tovább mögött spoilerekkel, hogy mi történt az indulás óta és hol tart most az Arrowerzum, miután lement az idei nagy Crossover.

Tovább…

The World’s Best

2019. 02. 10. 15:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,reality

Magam sem tudom, hogy miért írok erről a realityversenyről, amit papíron tehetségkutató valóságshow-nak kéne nevezni, de nyilván nem kutatnak benne semmit, hiszen csak tehetségek, vagyis kvázi világsztárok szerepelnek benne. Szóval akkor legyen varietéműsor? Vagy revü? Dáridó világsztárokkal? Mert ez az, csak éppen ráerőltetnek némi versenyaspektust a pontozásnak köszönhetően.

Komolyan nem értem ezt a műfajt, hogy létezhet 2019-ben. Nem tudom, hogy 2020-ban létezni fog-e, mert hiába tették be a Super Bowl mögé, rekordnagyságú zuhanást produkált az 1×02, pedig még cliffhanger is volt benne (egy über röhejes, “Meghal-e a fellépő vagy sem?“-típusú…), és tudom, hogy manapság a YouTube-os műfaj megél a tévében, de itt tényleg nincs pozitívum, amit ki lehetne emelni.

Tudom, hogy a The Masked Singer kapcsán is leírtam, hogy fura a hatalmas sikere, mert alapvetően pont olyan műsor, amit kinyírnak a közösségi oldalak, de ott még látom a logikát abban, hogy nézik, tudnék érvelni a formátum mellett. Azonban a The World’s Best esetében nem. Igen, kenyér és cirkusz kell a népnek, és ez szó szerint cirkusz, de…

Az nyilván nem újdonság, hogy egy tehetségkutató realityverseny (jobb híján nevezzük így) végső szakaszának egy része sem több, mint 8-10 rövid YouTube-videó és 20 perc zsűriduma összegyúrása, de ott előbbi azért újdonság, és utóbbinak is van értelme a verseny miatt. Itt viszont a legtöbb fellépő nem fog új produkcióval készülni (az egyik bűvész például egy az egyben elhozta a 3 éves, egyébként szuper YouTube-klipjét – amivel ősszel Hajnóczy Soma is fellépett itthon – sokkal, de sokkal jobban előadva), ergó az egész műsor csak ismert emberek performanszait jelenti. Amik lenyűgözőek, de még a keresésre fordított percekkel együtt is bárki megnézhet egy 6-7 előadásból álló adást a YouTube-on a műsoridő fele alatt, mínusz a reklámok. És az idő pénz, nem?

Ja, hogy a zsűri? Igen, a tehetségkutató reality-kben a zsűri bizony elég sokat ad az összképhez a hozzáértői vagy laikus kritikáival, de itt…? NEMÁ’!!! Semmi bajom a Fait Hill, Drew Barrymore, RuPaul Charles-trióval, van, amihez értenek is, de mindez irreleváns, mint ahogy az is, amit mondanak. Mert mit mondhatnának a világsztároknak? Hogy ügyesek? Hogy jók? Hogy k*rva jók? HÁT MÉG SZÉP! (Aki meg nem annyira jó, annak az elhivatottságát simogatják – mintha nem tudná az illető, aki évek óta produkál…)

This was one of the best thing I ever saw.

Amellett, hogy minden másodpercet szájtátással töltenek, szimpatikusak, de ettől még iszonyatosan kínos hallgatni, ahogy kommentálnak, hiszen miközben repkednek a szuperlatívuszok, inkább csak magukról beszélnek, hogy ők ilyet még nem láttak, stb. És akkor még 50-es skálán pontozniuk is kell a produkciókat, vagyis már az elején kiszúrtak egy csomó 49-50 pontot, a nem túl menőknek meg 40-et – mintha magyar műsorról lenne szó.

A poén az, hogy nem ez a pontozás vágja teljesen tönkre a műsort, hanem az 50 fős világpanel, amelyben a területükön talán híres random emberek üldögélnek, ugyanúgy hüledeznek és kommentálnak performansz közben, és akik pontszámát hozzáadják a zsűri pontjaihoz, hogy kiderüljön, ki jut tovább. Azonban nekik nem 50-es skálán kell szavazni, hanem IGEN/NEM opciók közül választanak, ami mondanom sem kell, hogy mennyire torzít, és a 10-20 leendő zseniális előadónál konstans 48-50 pontot fog biztosítani az 50-ből, a kevésbé villogósoknál, a réteg előadóknál pedig 40-et, ami jó eséllyel kiesést jelenthet. A legrosszabb pedig, hogy a lenyűgöző, mégis semmi extra teljesítményeknek viszont helyet ad, mint az egykarú hegedűs lány (ami taps, mert felemelő, de nyilván, mint zene, semmi extra), vagy bármelyik kisgyerek – ki fog rájuk NEM-et mondani a kétfokú skálán? Ki az a rettenetes ember? Fix 50 pont, fix továbbjutás.

Egy dolog, hogy feleslegesen van túlbonyolítva a pontozás, a másik, hogy elcseszett, mint annak rendje és módja. Értem, hogy különbözni akartak a Got Talent-ektől és a sok változatból ez volt a legjobb, de akkor is meglep, hogy átment a szűrőn ez a metódus.

A fellépőkkel semmi baj nem volt, nagyon jók, élvezetesek és helyenként zseniálisak. Nyilván nálam az énekesek felejtősek lennének (bár az olyanok, mint Dimash, elég különlegesek), de a többiek mind remekek, bár javarészt cirkuszos előadók (karatés gyakorlat, kardnyelő, bűvész, szabadulóművész), őket kritika nem érheti, és én még James Corden műsorvezetésében is nagyon szeretem, hogy úgy csinál, mintha róla szólna minden, de, mint írtam, ezek képesek voltak egy felvételről adott nyitóepizódba élet/halál-kérdés cliffhangert beletolni, hogy visszatérjenek a nézők.

Mert igen, ennyit néznek ki belőlük. Hogy a minőségtől függetlenül érdekelni fogja őket a folytatás, mert tudni akarják, hogy megfulladt-e az ember, akinek az a foglalkozása, hogy víz alól szabaduljon ki és, mint ilyenkor mindenki mindig, a drámai hatás miatt késlelteti a sikert. Valahol örülök, hogy a nézők 80%-a nem tért vissza. És nem azért, mert ignoránsnak tartom őket.

Mint írtam, komolyan nem értem a The World’s Best létezését. Főleg nem a Super Bowl mögött. És azt sem, hogy miért írok róla. Mármint azon kívül, hogy megosszam mindenkivel, hogy nem értem a létezését.

Már csak azért is, mert ez az a műsor, amiből még sok pénzt sem lehet kivenni, hiszen jóval drágább, mint az America’s Got Talent (meg az AGT: The Champions, amiben ugyancsak globális sztárok vannak, bár őket azért többségben tényleg reality-ben fedezték fel), csak a különbség azt, hogy ennek a licencét más piacokra sem lehet annyira eladni, mert elég hülyén nézne ki, ha a Világ Legjobbja-versenynek lokális változatai futnának egyszerre. Hogy aztán legyen egy The World’s Best: The Champions-különkiadás is.

Na, takarodjatok a francba!

Hackerville: az 1. évad

2019. 02. 09. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika

Az HBO Europe 3 év végi újonca közül a délszláv Uspjeh-ről (Success / Siker) már írtam, az nagyon kellemes meglepetést okozott, a lengyel Slepnac Od Swiatel-lel (Blinded by the Lights / Elvakít a fény) pedig most fogok végezni, szóval közéjük ékelném a román Hackerville-t, ami mindenképp várós sorozat volt azok után, hogy az Umbre elég jól sült el.

A sorozat pilotjáról korábban már írt human, azok alapján nagyjából be lehet lőni, hogy mire kell számítani ezt, a többek között hackerekről is szóló szériában, de azzal egyet kell értenem, hogy nem lett túl emlékezetes a végeredmény. Végignéztem a 6 részt, szóval nem lehet egy szavam sem, de a biztató kezdés után kiderült, hogy alapjába véve nem halad igazán sehova a sorozat, és azt csak a magyar szemmel ismerős temesvári környezet adta el számomra.

Az alapsztori tényleg az, hogy egy német bank elleni Romániából eredeteztethető hackertámadás kinyomozására Temesvárra küldenek egy román származású informatikust – egyrészt a gyökerei miatt, másrészt mert korábban segített egy román hacker lebuktatásában, és most ő rá gyanakodnak. Ő áll össze egy helyi nyomozóval, hogy először morogva, később pedig vállvetve együtt dolgozzanak (és talán másképp is közeledjenek).

Mondanom sem kell, hogy maga az ügy csak a kezdet (meg eleve teljesen bagatell, hiszen 10 eurót loptak csak el a rendszerbe való betörés révén – cserébe a sebezhetőség kérdése elég fájó), és bár a leírások és a plakátok ellövik a tettest (aki személyére talán csak az 1×02-ben derül fény), a sztori igazából nem az ő kézre kerítéséről szól, hanem komolyabb, bűnszövetkezetes tevékenységekről, ingatlanpiacos machinációkról, és Románia sötét múltja is szerepet kap.

Ez így még lehet, hogy biztatóan is hangzik, főleg, hogy elég szimpatikus a két nyomozó, a gond csak az, hogy a 6 rész nem volt elég sem a cselekmény, sem a szereplők elmélyítéséhez. A karakterek is csak viszonylag vázlatosak, egyes konfliktusok el vannak maszatolva, azok után, hogy a hackereket megalapozzák, hagyják a francba az ő karakterizálásukat is, de a sorozat fő bűne, hogy a főhős múltjával kapcsolatos szálat miután belengetik, annak ellenére, hogy nagyon fontos szerepet kap a végjátékban, abszolút nem fejtik ki, érezhetően egy csomó mindent kivágtak belőle, az azzal kapcsolatos karakterek súlya minimális, és nem érzem, hogy sokat veszítettünk volna, ha egy az egyben kikerül a sorozatból. Mert így, féloldalasan nem sokat adott hozzá.

Minél jobban haladt előre a Hackerville, annál inkább csalódtam benne. Eleinte még érdeklődve figyeltem a sztorit, kíváncsi voltam, hova fog kifutni, azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a fő ügy csak egy kliséhalom (rossz emberek és befolyásos emberek még több pénzt akarnak, és számukra az emberélet sem ér semmit), és a cselekmény állandó menekülésből és bujkálásból áll, ami egy idő után elég repetitív lesz.

Nyilván túl komoly akciókra eleve nem lehetett számítani, de pár kisebb jelenettől eltekintve sajnos a feszültség sem volt meg a sorozatban, eleve nem nagyon lehetett érteni, hogy miért akkora para az egész, hogy falun kéne bujkálni a rendőrség elől, amikor a szituációt biztosan el lehetett volna simítani pár szóban is. (Mondjuk az ott bemutatott csendélet nyugodtsága tyúkfogással, és ahogy visszafogta magát a sorozat, valahol imponált.)

Az már csak hab a tortán, hogy egy hackerekkel foglalkozó sorozatban a számítógépes megoldásokat azért értelmesen kéne megjeleníteni. Nem értek a témához, de miután profik már a pilot közben csuklottak, s később, ha még a “játsszunk a jelzőlámpákkal”-jelenet furaságán túl is léptem, a vége felé bizonyos hackelésen már képtelen lettem volna. Nem rontott semmit sem az élményen, egyszerűen csak meglepett, hogy látszólag nem totális hozzáértéssel álltak a témához. (Persze, ha volt szakértőjük és mindent leokézott, és a laikusnak a valóság tűnik falsnak, akkor nem szóltam!)

Összességében a Hackerville-t tényleg csak a román gyártás és Temesvár, valamint az ismerős, kelet-európai figurák miatt érdemes ajánlanom, de csakis olyanoknak, akik a béna számítógépezésen nem akadnak fenn. Minden más elég közepes, a szimpla fogócskázás ugyan lekötheti a nézőt, de csak akkor, ha nincs más.

The Punisher: vége a 2. évadnak

2019. 02. 08. 22:01 - Írta: human

14 comments | kategória: kritika

Vágjunk bele rögtön: ez a második szezon nagyjából azt hozta, amit az első. Mondjuk remekül kezdett az Assault on Precinct 13-hommage után viszont esett sajnos a minőség. Persze ki más tehetne erről, mint Billy.

Nem is az a bajom, hogy a legtöbb Billy-hez köthető dolgot ki lehet találni előre, nem hoz meglepetést a szál, hanem hogy amiket felvetnek, azokat igazából már ellőtték. Persze, bajtársak voltak, de Frank önbíráskodásának tükréhez ott volt az előző évadban a srác, aki azt hitte a Punisherrel hasonló nézeteket vall, táncoltunk már ezen a határon. Ehhez képest a szappanopera amnéziát kaptuk.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Supernatural – 14×13: a 300. rész

2019. 02. 08. 20:20 - Írta: Necridus

10 comments | kategória: kritika

Hetek óta promózzák a Supnatosok a nagy 300. részt videókkal, címlapfotózással, interjúkkal, úgyhogy a hatalmas hype nyilván még hatalmasabb lett… csak hát minek?

Na jó, nem azt mondom, hogy rossz volt, de azért nem dobtam el az agyam ettől a résztől. Nézzük is spoileresen a tovább mögött, milyen volt.

Tovább…

Ryan Hansen Solves Crimes on Television*: az 1. évad

2019. 02. 08. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika

– You guys making a movie? Who’s this for?
– It’s YouTube Red.
– Yikes.
– Yeah, I know. It’s an emerging platform. And our show is a meta crime procedural currently in the middle of a loose “Se7en” parody.

Tudom, hogy már elindult a YouTube Premium-on a Ryan Hansen Solves Crimes on Television* 2. évadja is, de ez a sorozat van annyira zseniális, hogy két posztot kapjon tőlem – az S2 kezdéséről pár nap múlva majd írok (még nem is láttam). Igen, tudom, hogy szégyen-gyalázat, hogy egy általam ennyire várt sorozatot csak most kezdtem el nézni, miután totál ingyenessé tették a kezdő szezont, de előfordul az efféle, ha egy pilotról nem én írok – és az human reszortja volt.

Szóval, a RHSCoT* egy nyomozós sorozat, amiben egy színész segít nyomozni a rendőrségnek mindenféle gyilkossági ügyekben. Ezt a széria premierje után a Carter is megcsinálta Jerry O’Connell-lel, valamint a Take Two is Rachel Bilson-nal, de a komikus jellegük ellenére azokat a sorozatokat komolyan vették valamennyire. Ennek viszont már a címe is beszédes: Ryan Hansen bűnügyeket old meg a tévében*.

Na de ki az a Ryan Hansen? Van egy olyan érzésem, hogy a sorozat élvezeti fokát növelheti az, ha a néző ismeri a színészt (ha meg nem, legalább tudja, hogy mit érez a legtöbb karakter), aki amellett, hogy a Veronica Mars-ból lehet a többségnek ismert, szerepelt a készítő remek kis komédiájában, a Party Down-ban, de állandó volt a Friends with Benefits-ben (uhh, erre már nem is emlékszem), a Bad Teacher-ben és a Bad Judge-ban is – mindegyik kap kikacsintást ebben, többek között az a tény is, hogy két sorozat címe is ‘Bad’.

Hey, you touch me again and I will shoot you in the head and finger fuck the hole!

Hansen a sorozatban a sajátmaga (remélhetőleg) némiképp eltúlzott énjét alakítja, egy jószándékú, de nem túl okos és igencsak hiú színészt, akit beosztanak egy nyomozó (a remek Samira Wiley) mellé Hollywood és a rendőrség szerződésének köszönhetően. Az ok nem érdekes, csak a felállás, mert ez adja a komédia alapját, az, hogy az egyik nyomozó semmihez sem ért, de legalább lelkes és otthon van a popkultúrában, a másik pedig… Cleveland-ből jött. És nem ismeri Hansen-t, meg egyébként sincs köze a filmes világhoz.

Azonban ez a szatirikus megközelítés szerencsére nem volt elég, a sorozat ugyanis egy totálisan meta komédia, mely teljes erővel figurázza ki nem csak a krimisorozatos kliséket, hanem magát Hollywood-ot is, úgy röhög a műfajon, hogy közben maga is részese, de minden teljesen tudatosan történik benne. (A lényeg, hogy nem paródia, mint az Angie Tribeca, vagy karakteralapú poéngyűjtemény, mint a Brooklyn Nine-Nine, hanem még azokon is túllép ls természetesen főleg sajátmagát röhögi ki.)

A színésztől mindez nem meglepő, hiszen ha emlékeztek az ugyancsak zseniális Play It Again, Dick-re (amiben Hansen Veronica Mars-spinoffot akar létrehozni), akkor már abban is ezerrel kacsintgatott ki ránk, most viszont végképp megpróbálja kimaxolni a műfajt.

A RHSCoT* eleve azzal kezdi a pilotját, hogy magán a sorozatnak otthont adó platformon, a(z akkor még) YouTube Red-en köszörüli a nyelvét, ami rettentő muris pillanatokat eredményez, mint ahogy az is, hogy minden rész egy vlogos betéttel indít, amiben az öntelt Hansen kommunikál mobilján keresztül a rajongóival és a sorozat státuszát ecseteli, hogy berendelést kaptak, hogy csökken a nézettség, stb – miközben természetesen az összes rész egyszerre került fel a platformra.

Should I… No? No, you don’t want the writer on set, do you, no.

Hansen, vagyis a karaktere folyton kibeszél hozzánk (illetve az írókhoz, hogy miért a partnerének adják a jobb dumákat), szó szerint kacsint egyes kikacsintásnak szánt mondatoknál, mi meg röhöghetünk azon, hogy minden részben más színész alakítja a mérges, takarodjonazirodámból! fekete rendőrparancsnokot, hogy az adott eset áldozatainak a száma megegyezik az epizód sorszámával, vagy hogy amikor feltűnik, hogy az egyik részt szinte végig a kocsiban beszélgetve töltik a nyomozók a dugóban és bottle epizódra gyanakodnánk, Hansen is elkezd arról beszélni, hogy úgy érzi, mintha egy bottle epizód részese lenne.

És az az imádnivaló a sorozatban, hogy miközben kacsint ránk és folyamatosan rombolja a negyedik falat, minden szereplője, karaktere természetesnek veszi ezeket a metadolgokat, normális emberként létezik abban a világban, ahol Hansen minden rész végén hazamegy – az otthona pedig egy többkamerás szitkom díszlete élő közönséggel, és persze szerető mintacsaláddal.

– Whoa, whoa, you’re telling me I can say fuck but I can’t say Fro—? Okay, how about I just say the word, right? Like, um, I like ice cream more than I like fro— yogurt. Geez.
– Fro— is Disney IP, okay?

Az efféle sorozatokkal képtelen vagyok megtenni, hogy daráljam, hibának éreztem volna a külön-külön is gyöngyszemnek számító epizódokat egymás után ellőni, és így elhúzva sokkal jobban tudtam értékelni az egyes részeket (amiknek nyilván a krimis sztorija, mármint meglepetések vagy logikus következtetések terén nem túl számottevők), amiknek szinte minden pillanatát imádtam.

YouTube Red, what, are you fucking kidding me? You understand this is undercutting the entire fucking business, these bullshit platforms throwing garbage.

ui: azt gondolom, mondanom sem kell, hogy a sorozat tele van ismertnél ismertebb vendégszereplőkkel és Hansen-hez hasonlóan sajátmagukat alakító színészekkel. Egyszer például Joel McHale-re cserélik le őt, másszor pedig látunk egy rivális kirendelt színésznyomozót, aki nem más, mint Eric Christian Olsen.

ui2: a csillag a címben minden résznél mást jelent, az intróban ez is egy külön poénra lehetőséget ad.

Jon Glaser Loves Gear: kezdett a 2. évad

2019. 02. 07. 18:40 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

– Last season when he fucked my wife…
– The actress who plays your wife.
– Yeah but for all intense and purposes it was my wife

GÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍR! Kicsit lemaradva írok róla, de visszatért a truTv agyament komédiája, amiben Jon Glaser a Delocated szellemiségét megidézve felszereléseket, öltözékeket, sportos kiegészítőket mutat be olyan narratíva alapján (mert ez egy komédia, nem infotainment), hogy sajátmagát alakítva próbál egy olyan komédiát csinálni a truTv-nek, amiben felszereléseket, öltözékeket, sportos kiegészítőket mutat be – és ezt dokusorozatként rögzítik. Tiszta, ugye?

A lényeg, hogy ez a sorozat egy f*szfej színészről szól, aki azt a sorozatot akarja elkészíteni, amiről ez a sorozat szól. És többek között szerepel benne a sorozatos családja (akiket a sorozatos sorozatban színészek alakítanak), és szerepel a valódi családja is, akikhez hazamegy (és akiket a sorozatban színészek alakítanak, bár a fejüket kitakarják), és… Ehh, komolyan, most hogy írjam körül? Anno itt értekeztem a pilotról, de ki kell próbálni, és minden kiderül.

Mindegy, szóval visszatért Glaser, aki épp a 2. évados terveinek pitch-elésével kezd a truTv-nél (nyilván nem a valódi főnökével beszél, hanem egy színésszel), és kiderül, hogy az első adás a röplabdáról szólna – hogy aztán ne arról szóljon, hanem az legyen a középpontban, hogy mi legyen Steve, a sidekick-je (és szakértője) sorsa, ugyanis miközben Glaser ki akarja rúgni őt, mondván megdugta a nejét (a sorozatbelit), a “csatorna”, mivel elég jó közönségreakciókat kapott, azt akarja, hogy visszatérjen, és ő legyen a házigazda, Glaser pedig mellékszereplő.

Értelemszerűen a főhős ezt nehezen viseli, és elég fondorlatos tervet eszel ki, hogy megszabaduljon Steve-től, ezzel adva egy elég darkos háttérszínezetet az egész sorozatnak, ami alapvetően idióta és elszállt poénokra épül. Márpedig ez, hogy a véresen komoly témákat egy fedél alá hozzák a totál komolytalan vagizással (valamint a sorozatkészítős színfalak mögé való tekintéssel), kifejezetten egyedi hangvételűvé teszi a szériát.

Minden rész természetesen kap egy sportos tematikát, amit hol jobban, hol pedig kevésbé érintenek, ráadásul a fenti fejlemények miatt egy új sidekick is érkezik, aki újabb humorforrást jelent a maga oda nem illőségével (jól kiemeli, hogy a főhős mekkora tapló), a visszatérő elemek között pedig még mindig ott van Glaser app-je, Geary, aki számomra továbbra sem érdekes, és nem is vicces, igazából nem értem, hogy miért van.

Aki pedig a valódi történetet és a fordulatokat hiányolja a sorozatból, az várjon a 2×03 végéig, amikor is kapunk egy kőkemény cliffhangert. Bár összességében számomra már nem kötelezően nézős, időről időre azért visszatérek hozzá, ami azt jelenti, hogy ha megint két évet kell várni az új szezonra, akkor addig simán letudom a 2. évados is epizódokat is.

A Jon Glaser Loves Gear egy nagy tervekkel rendelkező, de szánni-, vagy inkább utálnivaló kisember története, részben pedig családi komédia, hiszen arról is szól, hogy családapaként is próbálja megállni a helyét. Persze mindkét minőségében totális kudarcot vall, és ez szolgáltat egy olyan hangnemet a komédiának, ami meg tudja tartani az embert akkor is, ha nem érdeklik a felszerelések, azaz a gear-ek, és ha a poénok túlságosan idiótává válnak.

Persze van, hogy az idiotizmus válik a fő hangsúllyá, és ezért is működik a JGLG.

ui: Rottweiler, a Pitbull-imitátor FTW!

Anne with an E: a 2. évad – írta Alice

2019. 02. 07. 15:00 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

(Gondoltam, érdemes általánosabb ismertetővel/ajánlóval kezdenem, de idővel rá fogok térni a 2. évadra.)

– Soha nem hittem a fűzőkben. Mivel van saját csontvázam, amit mindent összetart, sosem láttam szükségét. És nadrágot viselni igen felszabadító érzés.
– Feltételezem, hogy nincs vőlegénye vagy férje.

A 2017-ben bemutatott kanadai Anne with an E-nek már a 3. évadja készül, hazai elterjedését inkább csak a szokásos nyelvi akadályok lassítják, még egyik csatorna sem csapott le rá (ezt talán nem zárja ki a Netflix-deal), így a célcsoport egy része még a létezéséről sem tud. Borítékolható, hogy rengetegen kíváncsiak lesznek rá, még azok is, akik első hallásra felháborodnak azon, hogy az írónő hazájában több mint 30 év elteltével volt képük(!) újra adaptálni a könyveket.

Nálam az Anne with an E azon kevés új sorozat egyike, amivel naprakész vagyok. A könyvadaptációk eleve jöhetnek minden mennyiségben, de a történethez is több évtizedes meghitt kapcsolat fűz. A Sullivan-féle verziót képes voltam ezerszer is újranézni, és a varázsa akkor sem kopott meg, amikor kiderült, hogy nem is tökéletes (könyvhűség, szinkron-fordítás).

A lelkesedés az I-II. részekre értendő, a márványpadlós jelenetig, mert az az I. Világháborús reunion nagyon mellément. A rokon adaptációkról terjedelmi okokból nem szólnék többet, egyébként a Váratlan utazásból nem is egy színészt importáltak az új sorozatba, egyelőre a legidősebb generációból.

Amikor úgy másfél éve először végigértem az 1. évadon, az első érzésem örömmel kevert döbbenet volt ennyi vidámság, sötétség és szépség után. Másra számítottam. Sokkal realisztikusabb, kevésbé idillikus, gyönyörű fényképezéssel. Tömény. Különleges. Tim Burtont is eszembe juttatta, nem is a színvilág, hanem inkább a hangulat. Néhol homlokráncolásos, de összességében váratlan ajándék volt, előtte még a projekt ötletéről sem hallottam.

Az 1. évadról ayren írt ajánlót, a 2. évad 2018 nyarán premierelt a Netflixen, előzékenyen ismét egyszerre tették fel a részeket. Szinte rögtön megnéztem darálós módszerrel, előtte újranézve az 1. szezont. A 7+10 rész kb. 14 óra néznivalót jelentett, de villámgyorsan eltelt.

A sorozat legjellemzőbb vonása, hogy iszonyatosan merész, sokszor teljesen szembemegy mindazzal, amit elvárnak tőle, és nagyon megosztó, sőt, kimondom: szentségtörő, de olyan pillanatok vannak benne, hogy leesik az ember álla. Időnként székről leesősen röhögős, máskor nem látok a könnyeimtől. Keserédes, helyenként durva, sötét, és szívmelengető, egyértelműen szigorúbb életkor-besorolással, mint az elődök.

A merészség okán borítékolom, hogy jönnek majd ellene vasvillával és fáklyákkal a népek. Egyesek már jöttek is. Én arra jutottam, hogy amint felébred az ember a hidegzuhanyokból és a kiakadásokból, simán többször is újranézi-visszatekeri, akár egy-egy pillanatképért, ami festményért kiált, vagy egy frappáns párbeszédért, vagy épp egy pillarebbenésért.

Időnként baromi idegesítőek vagy épp hótt feleslegesek a hozzáköltések (főleg az 1. évad melodramatikus, méltatlan akciózásai Matthew vesszőfutásával vagy Anne tűzoltói karrierjével, ezek és egyebek nálam eléggé kiverték a biztosítékot), időnként éppen hogy zseniálisak, pl. a sok háttértörténet. Nekem a 2. évad jobban tetszett, nemcsak azért, mert mélyebb és kiforrottabb, hanem mert ekkora mértékű karakteridegenséget nem éreztem benne, és a depressziós vonulatból is visszavettek.

Az írás a tovább mögött folytatódik – előbb általánosságban írok a sorozatról pozitívat és negatívat, és később a 2. évadot vesézem ki, azt már spoilerekkel, de ezt jelezni fogom. Tovább…

The Walking Dead: folytatódott a 9. évad

2019. 02. 06. 21:20 - Írta: winnie

35 comments | kategória: kritika

(Az amerikai AMC a tévés premier előtt egy héttel elérhetővé tette a részt a digitális prémium szolgáltatásán, az AMC Premiere-en, ezért a poszt.)

A félévados írásomban összefoglaltam nagyjából a 9. szezon első felét, ami összességében erős javulás volt a korábbiakhoz képest, de a biztató alaphelyzet, a két időugrás (másfél és talán hat év?) és az új karakterek (Judith megnőtt + új vándorok) ellenére is felemás érzésekkel búcsúztunk el tavaly – hiába kaptunk izgalmas részeket, sőt, évek óta az egyik legjobbat, ugyanúgy érkezett dögunalmas is. Hogy utána egy vállvonogatós “nagy” halállal, valamint egy igazán vérfagyasztó pillanattal menjünk szünetre.

A visszatérés semmi extra nem volt, sajnos. Teljesen nézhető volt, visszafogott, melankolikus és (sosem hittem volna, hogy ilyen is lesz) nyugodt. Komolyan mondom, annak ellenére, hogy csak csordogált és szinte teljesen dialóg nélküli volt, Negan westernes sztorija valódi posztapokaliptikus fílinggel szolgált. Kérdés, hogy a történetének kifutására ki miképp fog reagálni.

A részt megint csak Greg Nicotero rendezte, és megint csak nem kell negatívan hozzáállnom a végeredményhez. Nicotero duzzasztott is rajta plusz tíz percet, mert a különálló szálat nem akarta elhanyagolni, próbált szívet facsarni és érzelmekre alapozni, ami többé-kevésbé sikerült is neki, nyilván annak függvényében, hogy a kiemelt karakterhez miképpen állunk hozzá.

A legutóbbi áldozaton nem csak túlléptek, hanem kapott “búcsúztatást”, megtudhattuk, hogy milyen sokat jelentett a közösségnek annak ellenére, hogy a nézők számára teljesen szürke volt (naná, hiszen nekünk kiesett 6 év) – pedig ő is milyen biztatóan indult, hogy aztán teljesen partvonalra kerüljön, nem is meglepő, hogy a színész örült, hogy végre kiszállhat – kell ennél nagyobb kritika? Most már az utódja is megvan, akire dettó elmondható, hogy biztatóan indult, és azóta teljesen irreleváns.

Miután már rég túlléptem a bosszankodáson, ezért a TWD kapcsán már csak megmosolyogtat, hogy mennyire nem képesek manapság mellékszereplőket komolyabb súllyal ellátni az írók – ezúttal az évad elején behozott Marco (ki?) és az évek óta jelen lévő DJ (ki?) kapott minimális dialógot, de minek? Hogy jelezzék, hogy mennyire fontos szerepet töltenek be a döntéshozási folyamatokban? Komolyan?

Nyilván a rész középpontjában a 9×08-ban felvezetett Suttogók kerültek, de nem feltétlenül úgy, ahogy arra számítottunk, szinte alig derült ki róluk infó, amit pedig tudunk, az sem biztos, hogy igaz, szóval ezzel nem nagyon jutottunk egyről a kettőre, csak annyi vált biztossá, hogy Daryl nem ma jött le a falvédőről. Rajta kívül értékelhető sztorit senki nem kapott, pedig szinte mindenki (Aaron és a szakálla, sőt, Luke még portyázott is) feltűnt egy vagy több jelenetre, de nem sok vizet zavartak.

Spinoffot a creepy guy-nak!

A részt mindössze a szappanoperás fejlemény húzta le (a gyerek), valamint az, hogy ezzel a szállal komolyan számolnak, legalábbis Eugene hallgatózása erre utalt. Egyébként amolyan sótlan 6/10 volt nálam, legfőképp azért, mert a Suttogók megjelenése utáni első epizódtól azért többet vártam volna. Talán majd a 9×10-ben, a cliffhanger-ből ítélve.

Next Posts Previous Posts