Nos, a múlt héten végre elindult az előző évad legnézettebb újoncának a második évadja. És rögtön az volt a főtéma, ami engem az első évadban picit zavart.

Arra gondolok, hogy Jane befenyítette az osztagot a “felmondásával”, mivel elvették tőlük a Red John-ügyet. Ez utóbbi amúgy várható volt, hiszen mindig ugyanúgy elővéve, főleg az előző finálé után, elég necces lett volna. Hát most közbeiktattak egy FBI-ost, akit fel kell törni Jane-nek, hogy egyáltalán az eset fejleményeihez hozzájusson.

Na, visszakanyarodva az alapproblémára: a Mentalista nélkül semmit nem ér az osztag? Mert erről beszélnek a csapattagok is, miután fenyegetőzött a kilépéssel. Szükségük van rá. Még a csapat vezetője nőci, akit nem bírok, is elismeri, hogy kevesebb ügyet fognak megoldani, de azokat szabályosabban. Bwaha. A kacaj a szabályosságra vonatkozott. Tehát a speciális gyilkossági osztag sokkal kevesebbet ér egy külsős tanácsadó nélkül? Ez mennyire valóságos? Mert a “semennyire” jut eszembe válasznak, és hát ez kicsit kizökkentő. Az első évadban is fura volt, hogy sokszor csak asszisztálnak Jane-nek.

Amúgy maga a kezdőrész jó volt, ha az átívelő, meg nevetséges “akkor kilépek” vonulatot hagyjuk. Nem csak a csapattagokkal játszott picit (több Chót!), de tetszett az is, ahogy Jane kivetette a hálót a gyanúsítottak köré, meg ahogy tulajdonképpen rájött az ügy megfejtésére. Pofonegyszerű gondolatmenet, talán pont emiatt csettintően “áhá, ezaz!” hatású.

Az a helyzet, hogy Red John-t ennél is jobban hátérbe kéne tolni, ahogy azt a finálénál is írtam, hiszen megoldani úgysem oldhatják még meg az írók, de ha minden részben foglalkoznak vele az sok lesz.

Azt kell mondjam, hogy szerintem mindenki jó döntést hozott, amikor 1-2-3 rész után döntött. Oké, látom a kibeszélő kommentjeit olvasva, hogy van, aki szerint idővel talál magára a sorozat, de én még a finálé alapján is azt vagyok kénytelen leszűrni, hogy akinek bejött az elején, annak most is tetszeni fog, aki meg kaszálta a Warehouse 13-t, mert nem tetszett neki vagy közepesnek tartotta, az kis eséllyel változtatna a véleményén a legvégén.

Persze lehet megcáfolni. Sőt! De engem sajnos a finálé sem ajzott fel kellőképpen, hiába hoztak be az 5. rész táján egy új (és teljesen jó) visszatérő karaktert, valamint lebbentették fel a leplet folyamatosan arról, hogy ki is rosszalkodik a 13-as Raktárral. Az új rosszfiút pár rész után természetesen a fináléra nagyítottak fel leginkább, de valahogy összecsapottnak, 4/10-esnek éreztem a zárást, egyszerűen nem volt ideje a készítőknek a felvezetés és a lezárás szükségessége miatt 20 percben kibontani a fő konfliktust, igazán jól bemutatni a gonoszt.

Az elképzelés egyébként nem lett volna rossz, így, zippelve azonban kissé snassz lett, mindössze pár kütyü bemutatására, egy szemüvegben 70IQ pluszra szert tevő Myka-ra és a szokásos humorbonbonokra volt idő, no meg persze a fináléra, amit nem mernék cliffhanger-nek nevezni, mert egyrészt tipikusan kamucliffhanger-nek tűnik, másrészt tudjuk, hogy meg fog oldódni a helyzet. (Én valahogy a mitológiával kapcsolatos cliffet vártam volna el, valami állkoppantósat.)

Oké, volt csavar is (valaki szerint nagy, én a kevés szereplő miatt nem tudtam meglepődni, főleg, hogy korábban is utaltam rá a kritikámban), de megvallom sokkal jobban izgatott (volna) a Bronz-részleg, amit belebegtettek nekünk, mindenki azonnal egy 2. évados fő konfliktusforrásra gondolt, majd hirtelen elvágják az egészet. Persze még mindig lehet, hogy a Bronzzal lesz kapcsolatos a Nagy Terv, de bármilyen jó is az ötlet, belegondolva a részlegnek a léte is abszurdum, totális istenkísértés, hatalmas kockázat.

(Egyébként a sorozatot a Syfy egyrészt legnézettebb újoncsorozatának emlegeti, a Warehouse 13-nek volt a legjobb első évada a mérések alapján, de persze mindezt a most már létező DVDR-es közönséget is számláló adatokkal együtt teszi. Ráadásul, ami nem biztató, hogy a fix 3 millió feletti számok a fináléra 2,1M-ra csökkentek annak köszönhetően, hogy a héten elindultak kedden az országos sorozatok. A Warehouse 13 tehát ismét csak arra erősített rá, hogy a nézők kedvelik a könnyed scifiket, a scifi-light-ot, mint az Eureka-t is, viszont csak nyáron fogyasztják, amikor nincs sorozattúltengés.)

(Előzmény: human pilot-kritikája.) Ez egy ilyen ősz, ki tudja miért, de a hype-os komédiák első része valamiért nem jönnek be. Persze bízom én továbbra is a Community-ben, a Modern Family-ben és (most már) a Cougar Town-ban, de ettől még utóbbitól, az új Bill Lawrence-sorozattól nagyobb tetszési indexet várt volna a kommersz lelkem.

COUGAR TOWN – 1×01 – 4/10

Nem azt mondom, hogy nem voltak jó poénok, mosolygós poénok és nevetős poénok, de valahogy az alaphelyzet annyira nem keltette fel a figyelmemet. És nyilván nem azért, mert itt sem életszerű, hogy Courteney Cox karaktere krízisben van, mert nem talál pasit, hanem a randizós, szerelmetes műfaj szitkomban, mint az az Accidentally on Purpose esetében is bebizonyosodott, nem nyerő nálam mostanság.

Gondolom nem “fiatal pasi of the week” lesz a Cougar Town, nem minden rész arról fog szólni, hogy CC felszed valakit minden héten (és közben szegény fia fokozatosan leépül), de akkor muszáj lesz pár részre megállapodni valaki mellett, míg a sorozat végén össze nem jön  jóképű, elvált szomszéd férfival – ettől a vonaltól pedig mr eleve irtózom.

Oké, hülye vagyok, kit érdekel a sztori, ha a poénok és/vagy a karakterek a fontosak egy szitkomnál, de én azon kevesek közé tartozom, akit az Aliens in America-s fiún és a kopasz szomszéd férjen kívül senki nem fogott meg, s ami még rosszabb, inkább idegesített, vagy inkább zavart: mind a barátnők, mind a tróger volt férj. Egy szó mint száz: ez egyelőre nekem csak közepes, s a csalódás foka miatt vontam le még egy jegyet az összétékből. Mindenesetre látva pozitív kommentjeitek hadát, azt hiszem megnézem újra a pilot-ot. (Cox-nak meg minden elismerés a merészségéért.)

A FOX úgy döntött, hogy nehogy már legyen sorozatévad fekete szitkomok nélkül, s mivel a CW a volt UPN kedvelt műfajának két utolsó mohikánját (The Game, Everybody Hates Chris) is megszüntette, így a Brothers képviseli jelenleg egyedül a műfajt, mely korábban mindig is igen jellemző volt a főműsoridőre. (Az, hogy kinek az ötlete volt a Brothers-t éppen arra az időpontra tenni, ahonnan a két tavalyi sorozat kihalt, mindmáig rejtély.)

BROTHERS – 1×01 – 3/10

Na, nem mintha csak a pénteki napon múlna a bukás, de a tipikus sztori (tékozló focista gazdagfiú hazatér apuhoz, anyuhoz, tolószékes öcsihez a liftes palotába, amit ő ajándékozott nekik) sajnos tipikus humort is takar, az összes fekete klisével, miszerint a négerek harsányak, jó a beszélőkéjük és szívesen szórnak el szexuális utalásokat.

Ettől még lehetne nézős a Brothers, de a humort zárójelbe is tehettem volna, mert sajnos már a pilot-ban felcsattanó első röhögés is jelzi, hogy a helyszínen lévő közönség igényszintje nem túl magas. Ha pedig hozzájuk mérték a poénok erősségét, akkor nem csodálkozom azon, hogy pár kósza mosolyon kívül nem sok mindent csikartak ki belőlem.

Pedig a két nagyon különböző testvér miatt humorforrás lenne bőven, csak a megfelelő író nincs meg hozzá. Így hiába van ott Michael Strahan, mint volt NFL-es (hány poén lesz még a fogréséről?), Daryl Chill Mitchell az Ed-ből (mondtam már, hogy mennyire nem vagyok oda azért, ha a szitkomszereplők karakterének ugyanaz a neve, mint a színésznek? Lásd itt: Mike és Chill) vagy CCH Pounder, ha nincs meg a jó alapanyag…

Mivel duplarész ment le pénteken, így nyilván van, aki már mindkettőt látta, s így én sem kaszálom el, kap még egy esélyt a sorozat, de nem bizakodom. (Hmm, ilyet nem szoktam észrevenni, de ahhoz képest, hogy többkamerás a Brothers, a kajálós jelenet vágásai elég bénák voltak: a kenyérkenésre és a hát mögé osonásra gondolok.)

Egyik szemem sír, a másik üveg. Még júliusban írtam a két DVD-only Dollhouse epizód kapcsán, hogy ha a második évad csak fele olyan jó lesz, mint az Epitaph One, akkor már örülhetünk. Hát az évadnyitó éppenséggel alulról súrolja ezt a mágikus felezővonalat, de az első évad borzasztó üres zombi-epizódjait bőven felülmúlta.

A tovább mögött majd spoileresebben is írok, itt inkább csak nagy vonalakban: van pár kisebb hiba, van pár nagyobb hiba, és voltak nagyon jó megmozdulások is. Aki látta a pilotot az nyugodtan szorozza be kettővel, ennyit tud ez a premier.

Ha pontozni kéne, egy gyenge 7/10-et adnék rá. A nagyon jó megmozdulások túlnyomó többségét viszont még mindig nem Eliza Dushku hozza. Ami gáz, mert még mindig ő a főszereplő. Jobb karaktert adtak alá, Echo sokat javult az első évados önmagához képest, szinte már nagyobb volt az IQ-ja, mint a mellbősége. Szinte.

A rész javát persze az első évadból ismerős full-on ribanc módban parádézta végig, ami eyecandy-nek még elmegy, de amúgy abszolút semmit nem tett hozzá a történethez. Komolyan, a sorozat kapcsán kiadott promóképek is erősen ebbe az irányba eveznek, de hogy csinálják azt, hogy minden kameraállásból… khmm… belátni? Sose hittem volna, hogy egyszer ilyesmi miatt fogok panaszkodni, és mégis.

Remélem a továbbiakban még jobban leépítik a pornósztár Echót, és előtérbe kerül az Epitaph One-ban látott értelmes, magabiztos, önálló Echo (elvileg muszáj lesz neki előkerülnie…). Eliza Dushku ál-házassága mellett a premier másik (a jobbik) történetszála a Dr. Saunders… akarom mondani Whiskey/Topher összecsapás. Ami nagyon jó színészi játékkal, és elég jó párbeszédekkel lett megtámogatva. A tovább mögött spoilerekkel folytatnám.

Tovább…

Jelentem, ziccer maradt ki. Az egy dolog, hogy az eredeti pilotból távozott két nagy név (Rupert Penry-Jones és Reiko Aylesworth), s helyükre csak egy került (Christian Slater), de ettől még a Without a Trace és a Cold Case nyomdokaiba lépő, flashback-ekkel és erős érzelmi töltettel megbolondított sorozatot vártam volna Jerry Bruckheimer-től, amit nem lehet nem nézni. De nem…, még az “áldozat narrál” csavar is csak a maga kedvéért van, felesleges. Ha beszélő áldozatok, akkor már inkább a Raines.

THE FORGOTTEN – 1×01 – 3,5/10

Fontos: a sorozat élvezetéhez muszáj túltennünk magunkat az alapszituáción, ami úgy ahogy van, hülyeség, még akkor is, ha létezik Forgotten Network, olyan civilek Amerika-szerte alakított csoportjai, akik személyazonosság nélküli áldozatok identitását próbálják kutatni. (Jaj, Jerry, Jerry. Network, mi? Ha sikert, akkor 2011-ben jöhetne a The Forgotten: Seattle? Ez egyébként Chicago-ban játszódik, de csak elméletben, egyébként LA-ben készül.)

Szóval, ha a rendőrség megbicsaklik, ha már jönnek az új melók, akkor lepasszolják a civil csoportnak, akik munkaidőn kívül nyomoznak és kábé 5 napot adnak maguknak. Igazából semmi különöset nem tesznek, csak annyit, amit egy eszes nyomozónak meg kellett volna tennie (de a rendőrség kvázi semeddig nem jutott), van pár ötletük – amiken, ha az első nap mondják meg a rendőröknek, akkor azok nyomozhatnának is az adott irányba, de inkább várnak és saját szakállra nyomoznak. Mondom, meló mellett.

Mindegy, nem ez a lényeg, nem is zavart. Írhatnám, hogy a pilot a semmilyen karaktereken csúszik el, de ez már csak procedural krimi sajátosság, sem fent említett Without a Trace-Cold Case duó, sem a többi Bruckheimer-krimi nem karakterizál. Tehát ez sem lenne gond, de sajnos a színészek is elég szürkék (az újonc különösen irritáló), nem hogy a neveikre nem emlékszem, arra sem, hogy miért tartják karaktereiket, hogy azok miért jók, persze a szobrász srácot kivéve. (Ez a női karakterekre igaz leginkább.)

Ha pedig ennyi minden szürke, akkor kéne valami, ami üt.  A rendezés? Nem. Danny Cannon két Dark Blue-epizód között leforgatta a pilot-ot, s sajnos a szétesett Bruckheimer flashback-ek sem hozzák azt, amit elvártam. A történetet ugyan próbálta az író ellátni némi csavarral, de sajnos látszik, hogy az ismeretlen áldozatos vonal csak annak elfedésére szolgál, hogy tipikus krimisorozatot látunk: addig újszerű(-ish), amíg az ismeretlen nevét keresik, de ha az megvan, akkor szimpla, tanúkkal beszélgetős, visszaemlékezős krimi lesz a The Forgotten, s olyat láttunk már párat.

Nem volt emlékezetes a pilot, persze ettől még egy esélyt kap a sorozat, de remélem, hogy az 1×02 leleplezése, vagyis a gyilkos lebuktatása nem sikerül ennyire snasszra, mint most. Kár lenne a The Forgotten-ért, mert mind az amatőr nyomozók, mind név nélküli áldozatok koncepciója bejön, de ideje lenne a többi aspektusra is gyúrni. (Átívelő szálakat kedvelőknek is jár valami: a főhős zsaru kislánya két éve eltűnt, s az 5. részben az exfelesége is megjelenik, visszatérő szereplővé válik.)

Először is, ha valaki lemaradt volna a holtidős történésekről: a sorozathoz csatlakozott állandó szereplőként Eddie Cibrian, míg Adam Rodriguez (Delko) távozik, csak 7 részben fog szerepelni. A 8×01 pedig, mint írtuk, flashback-epizód, visszapillanthatunk 1997-re, amikor is Horatio nekiállt összehozni a helyszínelőlabort, kiderül, hogy mi volt a motivációja, s ami fontosabb, hogy honnan a napszemüveg-mánia.

Szeretem a visszaemlékezős részeket, mindig jó látni, hogy milyenek voltak régen egy nézett sorozat karakterei, de ez az évadnyitó messze alulmúlta a várakozásaimat. Eleve már a történet sem volt érdekes: a jelenben ugyan érzelmekkel telve, de csak a 7. évados cliffhanger minimális utóhatásait látjuk, az egyik főszereplő veszélyben van, míg a múltban egy minden porcikájában tökéletesen érdektelen eseten dolgozik Horatio éa old school, tipikus zsaru partnere.

A 10 évvel fiatalabb Horatio-t jó látni, le a kalappal az írók előtt, hogy annyira előregondolkodtak, hogy a sorozat 2002-es indulása előtt 5 évvel leforgattak egy ilyen epizódot, de valahogy nem túl hiteles, s abban a környezetben a Horatio-manírok sem tűnnek valóságosaknak. Persze a többiek is feltűnnek: Calleigh, mint idegesítő újonc, Delko, mint egy vontatókocsis jómunkásember, Frank egyenruhásként, Boa Vista az FBI tanoncaként, sőt Alexx is meg Eddie Cibrian egyelőre sótlan karaktere, aki épp akkor lép le a rendőrségtől. Szóval mindent megnézhetünk úgy, ahogy azt a sorozatíró mórickák elképzelik. (Speedle és Megan csak nevesítést kapott.)

Azonban csak a karakterek nem tudnak mit kezdeni a múlttal és sajnos a CSI: Miami készítőinek muszáj tizenhússzor (számoltam!) a szánkba rágni, hogy a múltban vagyunk, ekkor még nem találták fel a számítógépet, szakócával vesznek mintát laborosok, stb. Értettük már az első 65 alkalommal is, hogy 1997-ben más volt, az élet, minek 66-odjára is elmondani?

Szóval mondhatjuk, hogy mindkét idősíkon csordogál a sztori, igazából nem történik semmi, majd egy snassz megoldást követően azon kapja magát az ember, hogy úgy kell fel a fotelből, mintha egy 2 órás filmet látott volna. Aki odavan a karakterek régi énjeinek jeleneteiért meg az érzelmekért, annak bejöhet a 8×01, de én többet vártam, ötleteket. Ez így csak 3/10 volt, remélhetőleg a normál részek erősebbek lesznek.

Megérkezett a Lost utódja. Megérkezett a Lost utódja? A pilot alapján sajnos nem. Ez persze nem zárja ki azt, hogy izgalmas 3-4 évnek nézzünk elébe, már ha a nézettség esetleg valami csoda folytán megmarad. Emlékeztek, hogy a Lost sikere után hirtelen mennyi high concept sorozat érkezett? Most nézzük meg, hogy mennyi maradt életben. Pontosan. Remélem így pár évvel később, lehiggadt kedélyekkel talán van esély hasonlóra. De most már a tényekre térek.

A FlashForward alapfelállását szerintem muszáj lesz itt elárulni. A trailereknél nyilván nem mondok többet, hiszen biztos sokan nem látták még a részt. Tehát arra épül a sorozat, hogy egy békés napon egyszercsak mindenki (értsd: mindenki) elveszti az eszméletét megközelítőleg 2 percre. Ez is érdekes lenne, de ha hozzávesszük, hogy mindenki a saját, fél évvel későbbi jövőjébe tekinthet be erre a pár percre, máris érdekesebbé vált a sorozat. Mit tennél, ha ismernéd a jövőd egy darabját.?

Az alapkoncepcióhoz persze rengeteg negatívum kapcsolódik rögtön, hiszen hasonló témáknál biztos csinálnak olyan hülyeséget a résztvevők, amikkel mi, nézők nem tudunk egyetérteni. Lehet, hogy később még visszatérnek erre, de én nem értem, hogy miért nem próbálnak tenni a jövőjük ellen, főleg apróságokban. Mert hát miért ne? Például valakinek a látomásában van a kezén egy kötött barátságkarlánc, majd később a jelenben megkapja, s erre felveszi. Minek?

Viszont egy másik klisét tök jól elkerültek. Konkrétan: amikor elkezdene zavarni minket, hogy mindenki valami fontos dolgot látott a jövőben, jön valaki, aki a WC-n ült és újságot olvasott. Mekkora ciki már, belekukkanthatnál a jövődbe, erre így ütöd el azt a két percet.

A megvalósítás, hát so-so, de az igyekezetet muszáj lesz dicsérnem. Hiába nem nő fel még egy 35 milliós scifihez sem a pilotban található CGI, azért hatalmas dolgot vállaltak magukra. Mert hát brutál katasztrófát és felfordulást okoz ám az, hogy az úton levőkből mindenki elveszti az emlékezetét, közben meg a kocsik meg repülők mennek ám tovább “fuck it, nem kell nekem holmi ember, hogy irányítson.”

Sajnos a szereplőgárda nem lett a legjobb. Konkrétan a főszereplő nyomozó gáz szerintem, a pilot legrosszabb jelenetét is neki írták meg. Ő jön rá, hogy a jövőt látták, de nagyon borzasztó módon, a fejemet fogtam, hogy milyen szar. Értem, hogy ez a felvázoló rész, de mintha túl sokat akartak volna belezsúfolni, hogy megragadja a nézőket, pedig kicsit jobban széthúzva lehet, jobban ütött volna. Tehát visszatérve a szereplőkkel, a főnyomozón kívül nincs gond, de arra kíváncsi leszek, hogy a Lost-ban Penny-t játszó színésznő itteni szereplésre ott mit fog jelenteni. Ja és igen. Mindig vicces John Chót látni, amint épp keménykedik, és itt nem keveset fog.

Szóval érdekes lesz látni, kik ölnek időt ebbe odakinn, mert hát akármilyen az út, egy ilyen sorozatnál a vége is számít. A sok, brutál cancel által ejtett sebek vajon még mindig sajognak? Nálam 7/10 volt a pilot, nézem tovább. Amúgy a rész végén volt egy 3 perces évadelőzetes, amit a feléig néztem, és bizony a drámára is nagyon akarnak gyúrni a rejtély mellé, remélem nem b*szarintják el az arányokat.

(Előzmény: human pilotkritikája.) Azt hiszem, sokan már Jenna Elfman alapján eldöntik, hogy nézik-e a CBS új, felkoppintós szitkomját, mellyel a How I Met Your Mother nézőit vette célba elsősorban a csatorna. Anno szerettem Elfman-t a Dharma és Greg-ben, most sincs semmi bajom vele, viszont az új sorozata, az Accidentally on Purpose legjobb esetben is csak közepes. Egyelőre.

ACCIDENTALLY ON PURPOSE – 1×01 – 5/10

A szitkom elején gyorsan felállítják a sorozat alapjait egy nő 2 baráttal, egy fiú 3 baráttal, előbbi 35 fölött, utóbbi mínusz 10-15 év, kész is a fura páros, amint összeköltözik és várja a megszülető gyereket, amire kíváncsi vagyok, hogy mikor születik meg.

Igen, az ilyenekre mondom, hogy tipikus írói csapda, zsákutca, hiszen vagy elhúzzák hihetetlenül sokáig az alapkoncepciót, kvázi állandósítják azt, hogy a hősnő 2-3 hónapos terhes (felőlem), vagy a sorozat nemsokára átvált terheses, nagyhasú szitkommá (jajj, feltolulnak a Notes From The Underbelly rémisztő emlékei…), majd pedig csecsemőssé. Egyik sem tűnik biztatónak, az meg külön pikantéria, hogy Jenna Elfman-ről nemrég derült ki, hogy gyereket vár.

Az AoP egyébként mindettől függetlenül tipikus, többkamerás szitkom, állandó díszletekkel, élő közönséggel, alánevetésekkel, sokszor látott poénokkal, melyek között a korkülönbségből fakadóak ütnek inkább, no meg persze az éretlenségből adódóak (ld. néni kisettenkedik a szobából kontra a 3 barát vagy az urna kontra az egyik barát), viszont érdekes módon a jobb pillanatokat inkább szállítják a barátok, mintsem az anyu- és apujelölt két főszereplő egymás között, s ez utóbbin csiszolni kéne.

Az az igazság, hogy az AoP akár még nézős is lehetne, csak a romantikát és a bonyodalmakat szívesen kiirtanám a sorozatból – legyen együtt a fő duó és kész. Status quo. Főszereplő: oké, bár jó lenne, ha szerepet kapna az, hogy filmkritikus. Apujelölt: oké. Tróger, éretlen barátok: oké és még egy barátnő vagy a hugi (elég az egyik is) is elfér a hősnő mellett (csak ne romantikázzanak az apa haverjaival), de baromira nincs szükségem a Grant Show által alakított volt pasira, mert mindenféle romantikus bonyodalmat, light drámát vetít előre. Még akkor is ezt mondom, ha a Krav Magás poén valóban a legjobb volt a pilot-ban. Sokat kérnék?

Egyszer mindenkinek eljön az a pont az életében, hogy táncolnia KELL. Mindegy, hogy ez egy esküvőt, szalagavatót vagy ”Szenzésön Vájt” party-t jelöl, akinek nincs eleve lábában a bugi, annak komoly előkészületeket szükséges tennie a teljes égés elkerülésére.

Az én pillanatom valamikor a kilencvenes években jött el, amikor úgy döntöttem, hogy a kábé 6-8 havonta megrendezett – általános iskolai – diszkó fényét megjelenésemmel fogom emelni. Mindezt egy lány miatt tettem, akitől egy jól sikerült lassúzás után szerettem volna randit kérni, de a Flashdance és a Dirty Dancing c. opuszok beható vizsgálata sem készített fel eléggé arra, ami akkor történt…, ugyanis amikor a diszkó hevében még javában gyűjtöttem magamban a merszet a lekérésre és várva-várt lassú helyett egyszer csak kedvenc Prodigy-számom szólalt meg a hangszórókból.

Én levetkőzve minden félénkségem és civilizáltságom olyat roptam rá, hogy a füst megállt a levegőben, a cédé a lejátszóban, néhány ötödikes meg a fejlődésben. Pedig semmi különös nem történt, csak az, hogy egy az egyben végigcsináltam, amit Keith Flint az adott dal klipjében, de míg neki evvel rajongócsajok ezreit sikerült felizgatni egy pillanat alatt (gondolom), én pre-pubertás lányok százait idegenítettem el magamtól egy életre.

Közös múltam a tánccal kábé ezen a szinten meg is rekedt (néhány középiskolai felesleges kört leszámítva – lám így lesz valaki partyarc helyett inkább koncertlátogató), ellentétben azzal a 16 emberrel, akik nem kevés dollár és nem túl sok imázsépítés reményében leszerződtek táncolni a Dancing with the Stars kilencedik szezonjába.

Az Angliában Strictly Come Dancing, míg itthon Szombat esti láz címen futó valóságshow koncepciója rém egyszerű: hírességek elkotnak duót táncprofikkal és a nézőknek leginkább tetsző nyer. Az idei évadnyitón hétfőn a férfiak, kedden a nők versenyeztek két körben 1-1 standard és latin-amerikai tánccal, a második körben pedig ugyanarra a zenére egymást váltva érkeztek a párok a tánctérre – nézzük meg kinek hogy sikerült a bemutatkozás. Részletek a tovább mögött.

Tovább…

Azt hiszem ez az a sitcom, amit a legjobban vártam most őszről. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a Scrubs alkotója, Bill Lawrence készítette, a főszereplő pedig Courteney Cox (így néz ki benne). Most itt nem lesz cliffhanger, a jó pár idegesítő momentum ellenére ez bizony nagyon bejött.

A sorozat alapsztoriját már a címből ki lehet találni. Pontosan. Egy 40 év körüli elvált nő fiatal fiúkra vadászik, mert ők háromszor képesek egy éjjel pihenés és gyógyszer nélkül. Nyugi, nem szívtelen liba a főszereplő, elég sokat vívódik, meg oltja is magát, de aztán mégis az élet kicsi élvezete mellett teszi le a voksát, mert a vele egykorú férfiaknak nem ő kell, hanem fiatal libák. Biztos nem lesz ilyen egyszerű, azért még az első évad 22 része is sok lenne, ha újabb és újabb fiúk elcsábításáról szólna minden héten. Már itt is behozták a volt férjet, meg ugye egy tinédzser fia is van, plusz kisváros, terjednek a hírek, satöbbi.

Ami nem tetszett, hogy ez a sorozat is kicsit ideges, valahogy úgy mint a Curb Your Enhusiasm. Néhol olyan dolgokat is veszekedve adnak elő, amiknél semmi értelme. Feszült a főszereplő bige, Courteney kicsit. Viszont azt is el kell ismerni, hogy olyan MILF, aki veszett jól néz ki még mindig. Baránőnek pedig Christa Miller (Jordan a Scrubs-ból) érkezett. Ő amúgy teljesen fura, mert bár Cox-ban is van botox, de Miller arca sokkal kevésbé mozog. Ellenben a szenvtelen asszony figurájához ez nem is akkora baj, csak picit. Sajnos a gárda többi tagja egyelőre nem emelkedett ki annyira.

A helyzet vázlatos ismertetésén kívül azért akadt pár olyan poén, amin majdnem borultam. Például van az, hogy Courteney karaktere ingatlanügynök, és brutál dekoltázsban feszít a plakátokon, egy kissrác meg lopkodja ezeket. Van egy jelenet, amikor a nők kiszúrják a krapekot. Rosszul mondtam el, de ott örültem, hogy nem kaja mellett nézem, mert szerintem gond lett volna. Amúgy egy kicsit megszokott cougar poénok voltak a pilotban, meg ugye az elnagyolt vázlat hangulat, sok, később visszatérő karakterrel, de később szerintem ennél csak jobb részek lesznek, érezni a potenciált.

Remélem nem jut Jezebel James sorsára a sorozat, ami ugye a Gilmore-osok első próbálkozása a nagy dobásuk után. Merthogy ez is gyengébb azért, mint a készítő Bill Lawrence előző dobása, de nem annyival, mint a Jezebel volt a GG után. Nem véletlenül ezt hoztam példának, bár jöhettem volna még a Studio 60-vel is, ami ugye Sorkin volt a West Wing után. Hiába na, azért az ember a kedvenceire sokkal jobban figyel.

Adni csak 7/10-et tudok, ha nem Lawrence neve lenne kiírva az elején, akkor lehet 6 pont lenne, de tartom, hogy az egy-két gyerekbetegséget kinövi később. Szóval remélem az évad végén 8 pont körül zárunk. Ha nem, akkor is akad majd jó pár poén az úton.

Az az igazság, hogy Gary-nél teljesen meg vagyok lőve. Mármint ez a sorozat ennél sokkal jobban indult, de az évad során bevezetett változások szinte mindegyike csak rontott a minőségén. Szinte részről-részre lehetett érezni a minőségromlást.

Most nem keresem ki mit írtam a fináléhoz, de szerintem a második évad kezdésére simán ugyanúgy áll. Konkrétan mi a fenének kellett behozni Gary veterán tesóját? A legnemviccesebb az egészben. Pedig a rész rajta kívül egész nézhető lett, bár még az átlagnál is családközpontúbb volt, apaközpontúbb, de tetszett, hogy elkezdte az álmait üldözni. Na jó, rendben, az előbbi “nézhető lett” azt jelentette, hogy lehetett néha mosolyogni, na és egyet még nevetni is, a not hard poénadagon.

Még maradok, de remélem tovább változtatnak a show-n, mert most ebben az állapotában nem az igazi sajnos.

Érdemes tudni előre, hogy a Mercy pilot-ját újra akarták forgatni, csak Maura Tierney betegsége miatt előre került midseason-ről, s így nem volt idő megint megcsinálni, sőt, a további részeket is rohamléptekben kell legyártani a készítőknek. Hogy a sietség mit fog jelenteni, nem tudom, de az tény és való, hogy valahogy nem áll össze a pilot, tényleg semmilyen a rendezés, olykor csak csüngnek egymáson a jelentek, pedig…

MERCY – 1×01 – 4,5/10

Á, nem tudom. Szóval nem olyan rossz a Mercy. Kórházsorozat, igen, ráadásul főleg nővérekről szól, de van benne jóképű orvos, meg gonosz orvos meg hozzá nem értő orvos is, a főszerepben pedig egy Irakból hazatért kemény csaj nővér, akit nem igazán tudunk hová tenni hősként, hiszen a Nurse Jackie főhőséhez hasonlóan nem biztos, hogy megszeretteti magát azzal, hogy félrelép.

Apropó, Nurse Jackie: ennyi a különbség országos és kábeles sorozat között, mert egyébként döbbenetesen hasonlít a kettő, legyen szó félred*gásról, újonc nővérkéről (ott Nyuszikás, itt Hello Kitty-s köpenyben), meleg ápolóról, nővérre nem hallgató, betegeket ölő orvosról. Sok minden hasonlít a két sorozatban, de a megvalósítás azért más.

Persze, hogy az irányvonal inkább szappanos, a Grey’s Anatomy nyomdokaiba lépni kívánó, kapunk azonnal szerelmeket (huhh, a báros találkozás és a következmény milyen valószínűtlen, rosszul felépített volt…), megkapjuk a főhősnő (nagyon) problémás családját,  persze a munkahelyi megpróbáltatásokat, kiegészítve a gőzkieresztéssel a kórház melletti bárban. (Milyen trikóban volt már Veronica?)

Klisé klisé hátán a Mercy, mégis van benne valami. Vagy valaki. Először is a kara…, nem, a színészek. A karakterek semmi extrák, de a színészek, főleg a főszereplő, abszolút új arcnak számító, nagyon sokat gesztikuláló, olykor neccesen alakító, mégis érdekesnek tűnő Taylor Schilling, izgalmasak.

Bejött a kikapós fekete nővér (nem mondjátok, hogy ilyen gyorsan lehet egyik frizurából a másikat megcsinálni!), bejött az újonc, naív, mindenre kerek szemekkel bámuló Michelle Trachtenberg, mint ahogy az orvosok is, kivéve persze az Alaszkából szalajtott McDreamy-klónt, aki túl nagy előnnyel bír “ellenfelével” szemben a sorozat szerelmi háromszögének egyik tagjaként. (Sőt, alkoholista anyu és apu is rendben van, bár fura egy Star Trek-es Janeway kapitányt így, lepukkantan látni, valamint Delroy Lindo is kapott kórházigazgatóként egy vendégszerepet.)

Biztos, hogy maradni fogok a Mercy második részére, mert kíváncsi vagyok, hogy sikerül kiaknázni azt a “valami”-t, a “van benne valami” kitételből, vagy megmarad felszínesnek a sorozat. Mert hiába klisétenger valami, ha az ember rá tud kattanni egy-két karakterre, vagy egy történetszálra, akkor lehet, hogy végleg lehorgonyoz a sorozat mellett.

(Persze a horgonyzáshoz az is kéne, hogy ne szálljanak el a készítők: az utolsó snitt, az a mosolygós jelent übergáz volt.)

Most van az a helyzet, hogy kezd sok lenni az átlagos sorozatokból, így nyilván nagyon kevésnek adatik majd meg a folytatás esélye sokunknál. Az NCIS Los Angeles-i különítményével nálam teljesen ez a helyzet, akármekkora nézettséggel is nyitott.

Mielőtt valaki felhozná, fogalmam sincs, hogy milyen az eredeti NCIS, vagyis belenéztem fél résznyit és nem kötött le. Ellenben egy spinoff mindenképp újoncoknak is készül, és így sem működött nálam. Konkrétan zavart, hogy úgy kezelik a nézőt, mintha mindent tudna, a premier inkább amolyan 3-4. rész hangulatot árasztott. Fogalmam sincs, miért kell titkos helyen lenniük, miért nem mászkálhatnak kvázi zsaruként, meg ilyesmi. Mi ez a csoport? Ezeket nem mondta el a nyitórész.

A másik dolog, amit zavart, hogy a reklámok előtt meg után villognak ilyen fekete-fehér fotók, de basszus, azok nem sima vágóképek ám, hanem kvázi spoileresek, legalábbis előre jelezték mindig, hogy mikor lesz akció, hogy mikor fognak lőni a főszereplők.

Ezeken kívül nyilván rendesen összerakták a részt, elég jól van fényképezve, viszonylag pörgős volt, szóval van benne pénz, de valahogy összeségében olyan semmilyen, mert hogy érdekessé igazából egyik karaktert sem sikerült tenniük. A főszereplő G. nevű nyomozó meg szerintem teljesen fura választás, hiszen Chris O’Donnell nem elég ehhez a szerephez, vagy nem illik oda egyszerűen. Valahol fura, hogy a legnormálisabb színész a két főszereplőből pont a rapper, LL Cool J lett.

Bár látom, hogy ebben, szerethető karakterekben akar eltérni például a CSI-tól, de mégis ugyanolyan steril ez az NCIS-spinoff, mint a modern nyomozós sorozatok legnézettebbike. Részemről 5/10, ennyire közepesnek éreztem, tizenkettőegytucat. Bármikor megnézhetsz egy részt, bármikor kihagyhatsz egy részt, nem fog hiányozni.

Basszus…, milyen kritikaíró vagyok? Eltelik nagyjából 130 nap a 6. évad fináléjáról szóló írásom után, és mivel tudom kezdeni ezt a szösszenetet? HELL YEAH! Azt hiszem, nem is szakítok a hagyománnyal: röviden indoklás és értékelés után a tovább mögé már csak a spoilert tűrő olvasók nézzenek.

Szóval, kérem szépen, ez olyan simán 9/10, mint a szódás a lovát. Csak azért nem maximális a pontszám, mert az évadnyitó eleje kicsit lassan indult be. Féltem is tőle, hogy mi lesz az epizódban, de korai volt bármit is temetni. Kövezzetek meg, de ez simán az egyik leghangulatosabb évadpremier volt. Pont. Már a hetedik ilyen néven a sorban, de valahogy még egyik sem fogott meg ennyire. A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Hétfőn este elindult az a nyomozós sorozat, ami Nathan Fillion nélkül egy kalap **** lenne, annyira átlagosak benne az ügyek. Ezt még az első évad alapján jelentem ki, mert hát ide a premierre egy elég érdekes, bár nem annyira bonyolult gyilkosságot sikerült összeírniuk.

De valójában azzal akartam kezdeni, hogy láthatóan kaptak instrukciókat a csatornától, vagy maguktól következtették ki, hogy pár dolgon változtatni kell. Egyrészt Castle-t végig baromi drága öltönyben parádéztatták, mert ő egy iszonyat gazdag író. Ez csak apróság, ami viszont tuti, hogy a háttérzsarukat kihozták a nulladik dimenzióból az elsőbe. Konkrétan csomó mondatuk volt, és poénjuk is akadt. A másik, hogy a női nyomozón változtattak, természetesen eyecandy-bbé próbálták varázsolni. Szerintem sikerült, mások szerint a haja például borzasztó lett.

Tetszett, hogy egy icipicit ugrottunk az időben, és láthatjuk ahogy visszaédesgeti magát az egységbe Castle. Ugye az előző évad végén olyat tett, amit a női főszereplő nem akart (nem szexről van szó, azt akarná is tőle a nő szerintem), ezért ki is penderítették a szűrét úgy tűnik, sőt, szolidaritás meg ilyesmi, így például a másik női munkatárs is fújt Castle-re. De gond egy szál se, mindenhonnan kimagyarázza magát.

Amivel szerintem gondban lesznek idővel, hogy a sok újságcikk meg ilyesmi miatt már nem fog tudni beépülni a gazdagok közé olyan könnyen, legalábbis a bűnözőknek gyanúsabb lesz, ha feltűnik Az Író. A másik, komolyabb negatívum, hogy a pókeres résznél azt a lezavarást komolyan gondolták az írók? Egész addig korrekt részt, erre wtf, teljesen béna húzások tömkelege hirtelen, mintha azt a gyakornokra bízták volna, hogy körmöljön oda valamit gyorsan.

Részemről 7/10, amíg ennyire nem veszik magukat komolyan, marad a komédia is a dráma mellé, addig nem lesz itt gond, akármennyire is egyszerűek néha az ügyek. De továbbra is tartom, hogy az USA-re illene, ahogy a Life-nak is ott lett volna a helye anno, talán még most is élne. Ennél jobban most nem mozgatnám meg azt a tüskét.

Az év egyik legjobb hírének számított, amikor a Sorozatjunkie is megírta, hogy tél helyett már szeptemberben folytatódik a tavalyi évad egyik, ha nem a legjobb újonca, a Being Erica, és hipp-hopp, már itt is az időutazós sorozat második évadja. És a premier felborított minden létező koncepciót, megszokott írói fogást, és még a finálénál is jobb résszel szögezett minket a székbe.

Az előző évad lényegében egy dologról szólt: van ez a Dr. Tom nevű figura, semmit se tudunk arról, hogy ki is ő vagy mit is akar, és látszólag minden ok nélkül végigsegítette Erica Strange-t az életének egy hatalmas mélypontján. Erica aztán persze megint hozott egy rossz döntést, ráadásul eléggé fatálisat, Dr. Tom kiborult, majd jött egy nő, bizonyos Dr. Nadia és közölte főhősnőnkkel, hogy mostantól ő az új terapeutája. Kicsit felrázta az álmos alaphelyzetet ez a lépés, valljuk be. Spoilerekkel a tovább után folytatom.

Tovább…

El nem tudom képzelni, hogy ki várhatja a sorozatot, mely egy ügyvédnek szegődő feleségről szól a CBS-en? Manapság a Lost-korszakban az effélék nem nagyon mozgatják meg a junkie-kat, pedig a The Good Wife kifejezetten jól sikerült pilot lett, bár félek, hogy beleesik a “jó a pilot, de a sorozat nem hiszem, hogy be fog jönni”-kategóriában.

THE GOOD WIFE – 1×01 – 7/10

Jogi sorozat, az alapsztorit már leírtuk korábban, de tessék: korrupciós vádak és szexvideók miatt lemondott államügyész felesége két gyerek mellett visszamegy ügyvédnek, ergó a másik oldalra, egy olyan világba, ahol szinte mindenki ismerte a munka révén a férjét. Ennyi, se több, se kevesebb, mondhatni tipikus ügyvédes-nyomozós sorozat az első blikkre, a CBS profiljába illik, kérdés, hogy a mi profilunkba mennyire.

A pilot-nak baromi nehéz dolga van, hiszen az ügyvédes műfajban kell valami újat hoznia, megcsavarnia kicsit a klasszikus felállást. És ez sikerül is, a kérdés, hogy a The Good Wife-ot 22 részben is ki tudják-e úgy aknázni, mint ebben a 45 percben. (Megvallom, nekem is nehéz dolgom van, hiszen hiába jó a pilot, ha nem tudok olyan dolgokat isteníteni, amik olvastán az olvasó azonnal rávetődne. Egész egyszerűen egy teljesen jól összerakott, tisztességes felvezetésről van szó, ami nem túl gyakori. És az, hogy “tisztességes”, nem olyan nagy horog.)

Nagyon jó szereplőgárdát trombitáltak össze a sorozatra, az élükön Julianne Margulies-szal, aki egy éve még kemény ügyvédcsaj volt a Canterbury’s Law-ban, most viszont totálisan ellenkező előjelű figurát kap, akit simán hoz, nagyon hamar eléri, hogy a néző azonosuljon vele. És milyen jó döntés, hogy egy nyomozónőt kap maga mellé, akit pár korábbi keleti filmben (Csavard be, mint Beckham, A kelet az kelet) már látott Archie Panjabi alakít fene belevalóan.

A mellékalakok közül az irodában itt van még mentorként Christine Baranski, volt egyetemi cimboraként Josh Charles, férjként Chris Noth, vetélytársként Matt Czuchry. Sőt, a mellékalakok között is ott volt Titus Welliver és David Paymer. A többség a bemutatkozás miatt 1-2 jelenettel kénytelen beérni, de szinte mindegyik karakter jó, kedvelhető lesz, leginkább a színészeknek köszönhetően.

Ja, és hogy mi a véleményem? Tetszett. Jó volt. De félek. Tetszett, mert tele volt apróságokkal, jó ötletekkel. Gondolok itt a nyomozásra, az ügy feltérképezésére (az esküdtek utóinterjújára), a tárgyalótermi jelenetekre – odafigyeltek a részletekre, amik hihetetlenül megdobták az élvezeti faktort. Maga az alapszituáció is jó, emberi, nem egy szuperképességekkel megáldott ügyvédről van szó, hanem egy jó munkásemberről, akit ráadásul keményen behajítanak a mélyvízbe és a munkahelyén is állnia kell az ütéseket, hiszen nem igazán tartják sokra, hisz ő csak “a korrupt nagykutya felesége”.

A nagy kérdés azonban a hogyan tovább? Nyilvánvalóan jelen lesz a sorozatban a családi szál (a pilot-ban még a gyerekek is segítettek a megoldásban, meg amúgy is állandó szereplők), de a lényeg a jogi, bűnügyi részen lesz, viszont abban nagyon bízom, hogy sikerül egy üggyel kitölteni az epizódokat, ugyanis ha az első részben kvázi egy jelenetben szereplő Matt Czuchry karakterének ügyeit is a sztorihoz csapják, akkor én távozom. (Mert ezzel az “ügyvéd és nyomozója tevékenykedik” felállással nincs gondom, de ne váljon nagyon tipikussá a The Good Wife.)

Szóval, mint írtam: a pilot nagyon kellemes meglepetés, de valahogy szkeptikus vagyok magával a sorozattal kapcsolatban, valamiért nem bízom túlságosan abban, hogy az én szám íze szerint tudják formálni. De ez legyen az én bajom. Meg aztán, ha a karakterek okésak lesznek, akkor az irány sem fog számítani.

(A sorozatban eredetileg visszatérőnek szánták az asszisztens karakterét, viszont Gillian Jacobs a Community-ben állandó szereplő lett, így el fog tűnni. Viszont az 1. részben ettől még szerepelt. Kár érte.)

Na tehát, a nevettető egy óra — bár három rész, de tudjuk, hogy léteznek ezek a reklám nevű dolgok — röviden átnézve. Nem titok, de a Two And a Half Men szerintem az egyik legjobb kommersz többkamerás sitcom, és hát sajnos most is az volt a legviccesebb. De ennyire ne is szaladjunk előre.

How I Met Your Mother

Szerintem az írók azt akarják, hogy valaki megverje már végre őket. Bármikor előveszik az “anyátok ott volt” szófordulatot, és nálam már kifehéredik a világ rögtön, olyan dühöt érzek. A részben még a kamerával is rájátszanak, de aztán persze Ted nem akar annyira előrerohanni — de akkor feltűnik egy dühös ember, megragadja a színész gallérját, elkezdi üvölteni, hogy “a kurva anyád most már, 4 éve mondod, hogy mit műveltél mielőtt találkoztál az anyjukkal, ez már a hegyi beszédek hegyi beszéde, öreg!” aztán belefejel az orrába, miközben már rohan felé a kék ruhás security csapat, de beszívják, mert “Ted” lefejelése után egész egyszerűen előrántja a gépfegyverét, és a forgatáson jelenlevő, azt felügyelő írókba ereszt egy sorozatot. A CBS rövid kihagyás után bejelenti, hogy nem folytatja a HIMYM-t más készítőkkel. Ámen.

Fáradt már ez a sorozat, egyszerűbb lenne, ha már legalább járna az anyjukkal, de még 3-4 évig nem fog, aztán túl drága lesz a sorozat, és egyszer csak bemutatják az anyát, aztán cancel. Addig meg Barney-n lehet majd néha nevetni, ahogy az utóbbi évadban végig, hiszen csak ő szállított igazán jó poénokat. De még rajta is finomítottak…

The Big Bang Theory

A geek humor mellé most a filmgeek humort is beleszőtték, gondolom mindenki kapcsolt a Casablanca dolognál. Amúgy meg korrekt epizód lehetett volna, ha nem erőltetik azt a barátságból való valamit. Szerintem ez messze volt a Big Bang legjobb részeitől, plusz amit írtam a zárásnál még mindig áll (nincs igazi kütyünyomó az írók között), de a How I Met után kifejezetten kellemes szórakoztatás volt.

Two and a Half Men

Minden, értsd, minden negatív kritikát megértek a sorozat kapcsán. Mindezek mellé én is érzek némi fáradtságot, Sheen is emlegeti, hogy lejáróban a szerződés, van élet a sóbizniszen kívül, de ezen a premieren szinte végig vigyorogtam. Nem tudom miért, de amikor a képen látható nő elkezdett énekelni, “az a szép száj nem éneklésre lett teremtve”, amikor a stúdióban a kopi csávó hisz a tehetségében, amikor a pszichológus csaj (a Glee-ben is van jelenleg!) embergyerekként kezeli (és igaza van), meg a többi baromság, mind működött. Mindezek mellett tényleg érhető az utálat is. Teljesen kommersz a cucc, kétszáz kilométerről látod a poénokat, főleg az Emmy-nyertes Cryer (bah) féléket, mégis, ha épp ki vagy kapcsolva, akkor elvigyorodsz.

Sajnos az igazi hétfői ász, a Rules of Engagement nem most kezdett, pedig az lett volna a hab a humortortán. Na mindegy, addig meglátjuk, hogy az Accidentally on Purpose hova növi ki magát.

Az a helyzet, hogy ez a sitcom pilot baromi nehéz helyzetben volt, talán ezért nem sikerült igazán jól. Vagy csak tényleg ennyire közepes lesz a sorozat később is?

El is mondom, miért volt nehéz helyzetben, nyugi. Az a fő probléma, hogy a sorozat alapfelállását, terhes nő két lovaggal, el kellett mesélniük, nem lehetett azt csinálni, hogy “csak úgy benne vannak” a főszereplők. Főleg, hogy a kor és hasonló különbségekre később rengeteg poén épül majd valószínűleg.

Na tehát, szépen bemutatták, ahogy a 37 éves nő felszed egy fiatal srácot, kalandoznak is vagy egy hónapig, aztán nem jön, aminek jönni kéne — úgy tűnik a gumi csak akkor véd, ha kiveszed a táskádból és használod* –, a nő pedig úgy dönt, hogy megtartja. Ellenben a srácot elhagyta fiatalon az apja, így ő nem akar olyan lenni, ezért részt akar venni a jövendő gyerek életében, így mondat mondatot követ, és költözik is a nőhöz. A másik lovag pedig félt az elkötelezettségtől, nem kérte meg a nő kezét, de amikor nélküle volt hosszú hetekig, akkor rájött, hogy ez baromság. Csak közben ugye történtek ezek a dolgok. Hát ennyi az alap.

- Am I gonna have to call security?
- Why, you can’t handle me yourself, Grandpa?
- You should know that I know krav maga.
- Fine, call him, I beat him up too.

Igazából a kapkodós történetmesélés mellett marhára nem volt idejük rendes poénokra, kivéve ez a párbeszéd, amin tényleg tudtam röhögni. Itt rónám meg a közönséget (aláröhögős sitcom), mert olyan borzasztó béna poénokon nevetnek természetellenesen, amiknél egyszerűen nem értem a reagálásukat. Ritkán van ilyen, hogy ennyire felfoghatatlan, biztos leitatták őket.

Igazából, így utólag, ez egy teljesen átlagos sitcom, sajnos. Nem jobb és nem rosszabb mint az átlag, de pont így tűnik el a tömegben. Akármennyire is elviselhető Jenna Elfman, mint főszereplő, a többiekről annyira sok jót már nem lehet mondani. Szerintem egy 5/10, csak keménykezűen. Simán kinézem belőle, hogy javul, de mint pilot, ez bizony katasztrófa volt.

* ezt a főszereplőnő állapítja meg, így 37 évnyi tapasztalat után.

Bár az előző évad nekem csalódás volt, de az utolsó pár résszel, na meg az előzetessel elérték, hogy a premier kötelező program legyen. Azt kell mondanom, hogy a várakozáshoz nagyjából felért, de a folytatásra nem hozott lázba. Viszont az tuti, hogy egy kerek, egész filmnek elmegy, sőt, annak tök érdekes volt. Bár nem rakom tovább mögé, de aki nem látta az előző évadot, az szerintem ne nézzen tovább. Na de ki nem látta, mármint olyanok közül, akit érdekel is a sorozat? Na ugye. A premierről nem írok sok spoilert.

Először is piros pont, hogy az átlagos klisét elkerülték, miszerint a karakter bárhova keveredik, neki való ügybe botlik. Ha nyomozó és bírósági tanú lesz, ha nyomozó és a világvégén nyaral, ilyesmi. Ehelyett tényleg teljesen House betegségére mentek rá. És nyugalom, nem 80 perc a fájdalomcsillapítóról való leszokás, hanem bizony a fejébe merülünk bele a kezelés során. Na, így hirtelen ennyi a történet.

Ahogy mondtam, tök érdekes volt. Biztos elnagyolt a terápia, meg vannak a filmben giccses dolgok, de működik az egész, koherens, feszes, satöbbi, szóval az írók beleadtak apait-anyait. Az, hogy a végén levő pasinak milyen gondjai lesznek a munkahelyén, az viszont annyira nem érdekelt a vége után. Mármint itt a terapeuta tanítja neki, hogy van amikor csak úgy túl kell lépni a dolgokon, elfogadni a sorsot és haladni tovább, de ha nem is a depressziója vagy addikciója tette jó orvossá House-t, szerintem a megszállottsága igen. Szóval akár érdekes dolgok is kisülhetnek, ha tényleg veszt az edge-ből. Vagy csak még jobb orvos lesz most? Majd meglátjuk.

Mivel a premier nem a megszokott környezetben játszódott, így bizony volt itt ismerősarc-rajzás. A vele egy osztályon levő betegek többsége legalább arcról ismerős lesz a junkie kollégáknak, hogy a kiemeltebb mellékszerepbe került Franka Potentét még külön is említsem. Mégis, az ismertebb arcokból mindenképp Andre Braugher (Thief) a legjobb, aki fel tudott érni Hugh Lauriehoz, méltó akármilye lett ebben a 80 percben.

Ez a premier bizony 8/10, hogy a folytatásra nem pörgetett fel, az viszont tuti. Ellenben nem is riasztott el a sorozattól, nem támasztotta alá az előző évad során feltámadt félelmeket.

Na, Bryan Fuller egy valamit máris elért a Heroes dupla évadnyitójában: nem volt Mohinder! T-Bag kezdte narrálással az évadot, bemutatkozott, majd eltűnt egy időre, hogy pár héttel a 3. évad zárása után felvegye a Heroes a fonalat. A kilátások? Egyelőre háromesélyes minden, azonban azt koca-, kvázi csak premiereket néző Heroes-megfigyelőként csak azt tudom mondani, hogy a lassúsággal nem biztos, hogy meg fogják gátolni a nézők elkapcsolását.

Aki kiszállt előző évadban, az bár belekóstolhat a premierbe, mely nem volt se botrányos, se rettenetesen jó, legyen 5/10, de kizártnak tartom, hogy ebből az egy, illetve két részből lehetne ítélni az évad minőségét illetően. (Kellett a két rész, mert az első magában felejtős lett volna.) Egy valami újdonságot jelenthetett: nem ütötte fel a fejét valami apokaliptikus vízió, valami nagy, megakadályozandó esemény, s épp ezért ott a Rejtély, hogy vajon mire is fog kimenni a játék, az 5. fejezet.

Szokás szerint visszatér mindenki, kapunk 4-5 szinte teljesen különálló szálat, melyek nyilván idővel össze fognak érni: Claire egyetemre megy és kap egy társat (meg egy halált rejtélynek), Parkman gyereket nevel (és kap egy elég bosszantó jelenséget), Peter mentőzik (és hőskomplexusát éli ki, de rejtélyt nem kap), Hiro és Ando próbál dolgozni valamit és előbbinek egy gondját kell megoldani, HRG szálakat varr el és egy meglepő partnert kap, a Petrelli família maradék része pedig céltalanul ténfereg. (Vannak érdekesebb és érdektelenebb sztorik ízléstől függően, de a WTF fájó hiánya nélkül.)

De nem is ez a lényeg, hanem, hogy megjött Samuel, az új rosszfiú, legalábbis ezt gondoljuk róla, megismerjük vándorcirkuszának pár alkalmazottját, pár új, nem-is-olyan-rossz képességgel rendelkező tagot. Robert Knepper első blikkre teljesen jó választás, elég karizmatikus és titokzatos, s remek, amikor, mint egy vállon ülő kisördögként győzködi Hiro-t arról, hogy mit is kéne tennie. Viszont a véljait homály fedi. Egyelőre.

Ami meglepett, hogy ismét visszatért az időutazás, ismét elkezdték változtatni a jelent, ismét megpróbálnak azzal operálni, hogy nem mindenki az belül, mint kívül (még nem alakváltás, de majd kiderül), szóval, ha butítani akarták a sztorit, hogy követhető legyen, akkor nem végeztek túl jó munkát. Persze ez engem nem zavar, de az átlagnéző lehet, hogy kapkodni fogja a fejét.

Szóval, lassú, de nézhető volt a premier, olyan, ami sejteti, hogy valami történni fog, de ebben mindig ott a veszély, hogy az ember csak azért nézi, mert “majd lesz valami, majd lesz valami”, aztán pedig azon kapja magát, hogy jól megszívatták, mert nem történt semmi. Remélem ezúttal nem ez lesz a helyzet, de a WTF-ok hiánya és az egyelőre laza koncepció miatt, nem hiszem, hogy folytatni fogom azonnal a Heroes-t. Majd olvasom a visszajelzéseket, s ha jók, akkor visszaugrom.

(human nem tudom, hogy fog-e írni a sorozatról, hisz az S3 finálé elkeserítette, s bár a 4×01-et tuti megnézni, de egyelőre nincs nagy esély arra, hogy ismét heti  bejegyzések legyenek a Heroes-ról. De majd kiderül. Addig is, ez a poszt megmarad kibeszélőnek oldalra kiemelve.)

A sorozatokra ritkán lehet leg-jelzőket aggatni, mert általában a normákon belül helyezkednek el, de hogy a Curb Your Enthusiasm (magyarul: Félig üres) simán, úgy értem két másodperc gondolkodás nélkül megkaphatja a legidegesebb — vigyázat, nem legidegesítőbb — címkét, az biztos.

Az a helyzet, hogy majdnem azóta, mióta tudatos junkie vagyok meg akartam nézni a Curb-öt, de valahogy nem jutottam el a tényleges play gombig. Na jó, az első részt megnéztem és konstatáltam, hogy ez bizony jó lesz. Ellenben a hetedik évad rávett, hogy sutba dobjam a kompletista hozzáállásomat és belevetődjek a premierbe, mégpedig a Seinfeld “reunion” miatt.

Úgy kell elképzelni a sorozatot, hogy a Seinfeld egyik atyja, Larry David itt most főszereplő, de Larry Davidként. Mármint magát alakítja elvileg — meg feltűnik még pár Los Angeles-i híresebb pofa, természetesen nem Entourage-szerű coolságot kell itt elképzelni –, de gondolom a hétköznapokban nem ennyire zsémbes idegbeteg, mint amit itt láthatunk. A valóságba szőtt történet mellé pedig természetesen dokumentarista megvalósítás való (minden éles a képen). Néhol meg olyan, mintha valami 10 éves sitcom lenne, díszletek között teljesen valóságszerűtlen megvilágítással.

Hogy a premierre is kitérjek: így, nulla ismerettel is teljesen nézhető. Van átívelő sztori, meg lesz ugye a Seinfeldes, de nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ki-kivel van, gyorsan bele lehet rázódni. Az már más kérdés, hogy az ember akar-e. Mert ahogy fenn is említettem, ez a sorozat borzasztó ideges. Mindenki veszekszik szinte mindenkivel, vagy épp kínos szünetek vannak, megszokott üres mondásokat forgatnak ki, mint a “ha bármiben segíthetek”, amire jön a “ebben és ebben kéne, s bár csak úgy mondtad, de megszívtad, mert komolyan veszem”.

Nem mondom, hogy jó komédia, inkább amolyan vicces terápia, szörnyülködés, aztán magunkon való szörnyülködés, mert például egy rákos nős poénon nevetünk. Az biztos, hogy egy pici feszültséget hagyott bennem maga után ez a 30 perc, de hogy nem rázott le Larry ennyivel, az tuti. Mondjuk az alakítások néhol neccesek, de illenek a képbe.

Huhh, ez kemény dió. Az eddigi írásainkat olvastátok (human pilot-kritikája, winnie első két részes kritikája, winnie 3. részes kritikája), én bevettem heti nyári programnak a Jerry Bruckheimer által támogatott beépülő zsarus akciókrimit és nem tudom, hogy jól tettem-e. Valahogy az 5-6. rész táján kicsit rutinná vált a nézése és úgy éreztem, ha a finálé nem fog ütni, akkor a 2. évadra nem maradok. Ha lesz 2. évad, ugyanis a 3M fölötti nézettség a Leverage hátszele nélkül 1,6M-ra csökkent, ami nem sok jót jelent.

Akartam szeretni a Dark Blue-t. Azt akartam, hogy karcos legyen, húzós, drámai. A gond az, hogy ha dráma került bele, akkor is csak a közhelyes “túl mélyre épült be és átállt az ebadta” vagy a “megkedveltem az átverni kívánt piti bűnözőt és háborog a lelkem” vonalon haladtak az írók, nem sok bátor dolgot mertek produkálni.

Majdnem az lett a legbátrabb tettük, amikor egyszer az egyik nős főkarakter a beépülés érdekében elcsábított egy lányt és már majdnem óhatatlanul “arra” került volna sor, de még ebből is kiszabadították az illetőt. Nem. Merték. Meglépni. Még az efféle pitinek hangzó megoldástól is megijedtek az írók. Akkor meg mit vártunk?

Sajnos az elején még alkalmazott heist-es megoldások, átverések is eltünedeztek, maradtak a jól választott vendégszereplők és a folyton balul elsülni látszó, de hepiendbe torkolló beépülések, amik után mégis baljóslat szellője lengte be a sorozatot.

Ha valamiért érdemes volt nézni a sorozatot, a színészek vagy a karakterek miatt. (Nem, nem azért mert annyira pengék voltak, mindössze érdekesek, kedvelhetőek.) Az élharcos Dean (Logan Marshall-Green) volt, de a sok negatív vélemény ellenére nekem Jaimie (Nicki Aycox) is bejött. Viszont Ty, a dögunalom magánéletével és főleg a nagy elme, a Dylan McDermott által játszott Carter lehúzta a sorozatot. Carter folyton titokzatoskodik, mindentudóan néz, majd pedig szomorú bociszemekre vált, de ritkán csinál valamit.

Természetesen az utolsó rész húzta le az értékelést. A fináléban nem volt semmi beépülés; mint a Leverage-nél, itt is elég szokatlan résszel búcsúztak, s bizony egy ideig velük játszottam, tetszett a suspense, a találgatás, hogy mi történt, hogy miért hazudik Carter és bíztam benne, hogy valami frappáns megoldás lesz a végén, valami nagyon ütős.

Hát, nem. Én kérek elnézést azért, amiért ezt a nagy fehajtást kerítették. Nyilván az volt a cél, hogy megismerjük a titokzatos főnök érzéseit, lelkét, de a már eddig sem igazán kedvelt karaktert ilyen antipatikusnak ábrázolni nem sok értelme volt. Ja, és a végén semmi cliffhanger, pedig, ha van sorozat, ahol fogadtam volna, hogy lelövik az egyik főszereplőt, az a Dark Blue volt. De semmi. Nem is gondolkodom azon, hogy érdemes-e folytatnom. Majd a TNT eldönti.

Összességében egy 5/10 volt a Dark Blue 1. évad, pár jobb, pár gyengébb rész, viszonylag egyenletes teljesítmény, szép fényképezés, Los Angeles, de leginkább a kihagyott lehetőségek sorozata.

Ejha. Heavyweights, mondja az alcím, ezúttal valóban nem sz*rozott Dana White és csapata és nem elég, hogy nehézsúlyúakat hoztak össze (megint), hanem nagy neveket is. Hol van az már, hogy a The Ultimate Fighter-ben feltörekvő tehetségek, kvázi ismeretlenek gyürkőznek egymásnak? Ezúttal 4 volt NFL-játékos, egy IFC-bajnok is ott van a résztvevők között, no meg a YouTube utcai harcos nagyágyúja, Kimbo Slice, akinek köszönhetően a Spike reality-jének a nézettsége 2 millió körülről 4 millió fölé ugrott. Legalábbis a premier.

Aki nem tudja, hogy miről szól a reality (anno írtunk a TUF3-ról, de azóta semmi…) és a : ezúttal nem kell nagy szerelmeket és nyálat várni, hiszen a tét sokkal nagyobb, a 16 MMA, mixed martial arts harcosból a végén talpon maradó lehetőséget kap többek között, hogy profiként a UFC-ben ketrecbe lépjen (két csapat, minden részben egy bunyó egy-egy tag között kiesésre). És bizony, az eddigi győztesek egy részének teljesítménye is mutatja, hogy nem kutyaütők győzedelmeskednek.

Az, hogy ismét a nehézsúlyúak kerülnek középpontba, egyrészt nagy csatákat jelent, másrészt nem egyszer meglehetősen statikus küzdelmet, gyors fáradást, így kétélű a fegyver, s ez a 10×01 bunyójában is bebizonyosodott, ami egy újoncnak nem biztos, hogy bejött volna, de a UFC-profiknak lehet, hogy tetszett, főleg, hogy ennyire véres meccset nem is tudom, hogy láttam-e egyáltalán ebben a valóságshow-ban. Durva volt. Az is, hogy a 3. percre mennyire elfáradtak a küzdő felek. No kondi?

Igen, szokás szerint ismét némi szabályváltozás a TUF-ban, ezúttal nem volt 32-ből 16-ba selejtező, rögtön 16-an voltak a játékosok, közülük választottak az edzők: a jövőbeni The A Team-mozi B.A. Baracus-a, Quinton “Rampage” Jackson és Rashad Evans, aki anno a The Ultimate Fighter 2-ben tűnt fel. Az ötlet jó, miszerint megint két egymást nem kedvelő edzőt eresztenek egymásnak, más kérdés, hogy nekem egyelőre még nem voltak túl meggyőzőek. Igaz, Rampage kivonulása és a rész végi előzetesben az ajtó szétcsapása nem volt semmi. (Hmm, nem is tudom, lehet, hogy elfogult vagyok? Nekem a legjobb edződuó, nem meglepő módon, az első TUF-omból való, a TUF3-ból, a Tito Ortiz – Ken Shamrock páros. Más is így van ezzel?)

A nyitány abszolút korrekt volt, de nem osztályzom, hiszen itt mást várok el, mint egy Amazing Race-től, egy Survivor-től vagy Hell’s Kitchen-től, a TUF-ban nem a pörgés a lényeg, így műfajon belül 7/10 az értékelésem, a topreality-khez képest persze sehol sincs. Azon meg mosolyogok, hogy míg a The Ultimate Fighter a teljes egészében adott meccseivel elérte a 10. évadot (kábelen), addig országoson a hasonló minta alapján dolgozó bokszos reality-k (The Contender, The Next Great Champ) a nagy nevek ellenére is mekkorát országoson, pedig ott még a 2 perces bunyómeneteket is megpróbálták úgy vágni, hogy mozgalmasak legyenek.

Mit lehet kezdeni az előző évad fináléja után? Hogy kerüljön Hank újabb kísértések közé, ha az előző évadban egy rocksztárral lógott? Mi az, ami feldobhatja kicsit a sorozatot? Egy helyre vezetnek a kérdések: a tanításhoz, ugyanis írást oktat olyan mellű lányoknak, akikért régen háborúk indultak. Na jó, túloztam, de az apjuk lehetne, pedig közben nem is az.

Valójában ennyi volt a nagy váltás. A kopaszcsávó nem talált magának túl jó munkát, Hank új könyvét meg senki nem akarja publikálni. Ez utóbbi a recesszió miatt, de egy vállvonás és némi whiskey után valahogy csak elintézi magának Moody, hogy valahonnan érkezzen némi pénz a zsebébe, miközben minden csajjal flörtöl akit meglát.

Közben meg a lányával gondok adódnak. Ez valahol mindig fura amúgy, hogy “én elkövettem ezeket a hibákat, laza szülő vagyok, kivéve ha a csemetém hibázni akar.” De ezt majd megértem idősebben. Nyilván itt a klisékártyákat tudták csak előhúzni, konkrétan a lánya meg annak az iskolatársa lecsap Hank fűjére, plusz jön a lázadás is, mert hát tiniről van szó.

Nekem tetszett a kezdés. Nem friss, benne van az a szál, amikor szerethetővé próbálják tenni az apasággal, ami még mindig furcsa, mert csak ezt érezni rajta, nem azt, hogy tényleg szülő, viszont így kerülhet további bajokba. Meg a lánya életével kapcsolatban lehet némi tét, egye fene, merthogy a saját sorsát olyan Hank-filozófiával éli, ahogy esnek, úgy puffannak a helyzetek. Uppsz, a pont majdnem lemaradt: 7/10.

Derek is gay, but he’s straight for me, but he’s gay for Ben and Ben’s really gay for Derek. And I hate Ben.

De sajnálom, hogy itthon ilyen kevesen kaptak rá a Parks and Recreation-re (tippre, ilyen címmel senki nem fogja letölteni csak úgy – bővebben róla itt meg itt meg itt), de amikor CyClotroniC írta, hogy sajnálja, hogy csak 20 perces The Office-részt kapott a 40 perces helyett, akkor rögtön az jutott eszembe, hogy én a Pyrex szezonnyitójával megkaptam a kellő dózist. Oké, elfogult vagyok, de a sorozat továbbra is hozza a zseniális pillanatokat és a 7-8/10-es minőséget.

A félreértésen alapuló sztori remekül illeszkedik a Pyrex eddig megismert univerzumába, bár arra kíváncsi voltam, hogy sikerül-e továbbra is a sorozat szerves részeként megtartani Rashida Jones karakterét (Ann). Fogjuk rá, hogy barátnőként sikerült, sőt, időközben Chris Pratt (Andy) is állandó szereplő lett vendégből.

Szitkom lévén nem elemezgetek, csak kiemelem, hogy a karaktereket kedvelőknek mennyire bejöhetett Amy Poehler két éneklős/rappelős magánszáma, Ron szokásos fanyar karótnyeltsége (”nem rám tartozik!”), Tom douchebag-sége és leginkább a még mindig zseniálisan megírt és eljátszott April stílusa.

Lehet, hogy Lesley Knope nem egy Michael Scott, de a Pyrex továbbra is szinte mindenben The Office-klón, csak több külső felvételt látunk. De egyébként a cold open, a fülbemásző főcím, a kamerába való (ki)beszélés és a karakterek különcsége és persze az írók, mind-mind a nagy elődöt idézik fel. És klónlét ide vagy oda, nálam két The Office jobb, több, mint egy.

I have an alliance with the dumb short-haired blonde. I have another alliance with the even dumber long-haired blonde. It’s my dumb-ass girl alliance.

Priceless. Ismét egy Survivor-évad, a tizenkilencedik, 20(!) játékos és nagy örömömre egyre több a hazai néző is. Uhh ennyi játékos…, kemény lesz, nagy kihívás és szerencsére ezúttal olyan a kezdés, ami akár az első szezonját kezdő Survivor-nézőt is beránthatja. Ezúttal ugyanis nem panaszkodom lassú kezdésre, bár abban biztos vagyok, hogy a lényeg akkor kezdődik, amikor 5-6-tal kevesebben lesznek.

Tudom, ha Survivor – 19×01, akkor csakis egy téma lehet, az új szupergonosz, akinek nyilván az a célja, hogy bekerüljön a Survivor történelmébe. Általában a reality-kben mindig csípem a rosszfiúkat, hiszen őket jó nézni, előjön a klasszikus love to hate, az “imádom utálni” jelenség, én speciel, bár Coach inkább idegesítő volt tavaly, szurkoltam neki, mint ahogy szurkoltam Johnny Fairplay-nek vagy a többi rosszfiúnak.

A mostaninak viszont… Tudom, hogy ő elég “hú!”, meg “ha!”, de azért van különbség a rosszfiúság és a bunkóság között, még akkor is, ha utóbbival határozottak a figura céljai. (Hmm, vajon az újonc nézőket el fogja riasztani vagy be fogja rántani “ő”? Gondolom a régieket is megosztja, nem?) Kell a kavarás, naná, de menetközben úgy éreztem, hogy egy könnycseppet nem hullatnék “érte”, ha már az első tribal council során kiszavaznák.

Igen, ebben bíztam, hogy minden idők legnagyobb koppanását láthatjuk, hiszen az első kiszavazások során klasszikus szcenárió, hogy azt csapják ki, aki leginkább szervezkedik. Szerencsére a remény, egy jelenettel itt is felvillant, bár azt a tanácsra való indulás előtti szegmenst nem nagyon tudtam értelmezni.

Bár a Survivor olyan, hogy akár minden héten lehetne róla írás, nem tudom garantálni az állandó jelenlétet, de olykor fogok írni róla, addig is, ez a bejegyzés marad a fix kibeszélő. A kezdés, bár egyelőre nem nagyon ismerjük a versenyzőket, 7,5/10. Tipikus magas Survivor-minőség.

Nem akarom sokat tépni a számat a sorozatról, főleg, hogy alig történik benne valami, meg sok minden mégis (”I can do both“), de az újoncokon kívül a nagyon kevés Frisky Dingo és a még kevesebb Sealab 2021-rajongónak azért gondoltam megemlítem, hogy az említettek készítője ezúttal az FX csatornának dobott össze animációs sorozatot, méghozzá egy jóképű kémről, de nyilván kifordítva, aztán visszafordítva, aztán újra kifordítva.

Tehát van ez a kém, teljesen Bondos, azaz bomlanak utána a csajok, ha meg épp nem, akkor luxuskurvákat fizet, szórja A Cég pénzét, ami pedig a kifordítás, hogy anyukapicifia. Merthogy Anyu irányítja a szervezetet (a titkárnő természetesen Archer rajongója), ezért kerülhetett a szuperkém pozícióba a csávó. Nem biztos, hogy puhány, vannak sebhelyei is, de hogy a premierben butaságokat csinál, plusz az akcióban is béna, az tuti. A bemutatás ezzel meg is volt.

- Stop, shut up. I have to go, but if I find one single dog here when I get back I’ll rub sand in your dead little eyes.
- Very good, sir.
- I also need you to go buy sand.
- Yes, sir.

Egyszerűen tény, hogy akinek a minimalista “flashanimáció” nem fekszik, az nézzen rá a fenti képre, aztán ne nézze meg a sorozatot. Annyi sírást hallani emiatt, hogy nem is értem, pedig az írásra kell figyelni, ami egyszerűen kurva jó. Ugyanaz a kínos szünetes, elmeroggyant ötletes, amit már megszoktunk a Frisky Dingótól, de meg még nem untuk. Legalábbis én biztosan nem. A szuperügynökség sem annyira szuper természetesen, hiszen emberekből áll (az egyikőjük hangja Dr. Spaceman a 30 Rockból!), így csak egy átlagos iroda, ahol a dolgozók — most azt akartam írni, hogy kémkednek is, de basszus, azt nem is láttuk.

Amúgy a hangokra nagyon durva csapatot rántottak össze. Konkrétan az előbb említett Spaceman, de azért Judy Greer vagy Jessica Walter (Arrested Development) sem kis fegyvertény. Ba-bam. Azért lőnek is, mármint a részben, miután a főszereplőnek merevedése van, ami mindent megváltoztat.

Amit még tudnotok kell, hogy ez csak amolyan preview volt a héten az FX-en, ténylegesen januárban indul a sorozat. Pontszámilag 8/10, már kétszer láttam, hiszen újra kellett néznem az írás előtt, a folytatásnál meg ott leszek.

Már tudjuk, hogy érkezik jövőre a 3. évad, mint ahogy azt is, hogy két részt áthoztak télről őszre, hogy kicsit megtoldják a második évad első felét, de vajon jó döntés volt-e éppen két gyengét áttolni? Mondjuk olyan szempontból, hogy a téli részek erősen kezdhetnek, lehet.

A kibeszélőben ti is írtátok, hogy gyengül a Leverage, de én a 2×07-ig  nem aggódtam, sőt, aggódni most sem aggódok, mindössze sajnálom, hogy a szerintem teljesen aranyos alteregós rész utáni kettő annyira sótlanra sikeredett. Lehet abban valami, hogy az íróstábra ráférne némi frissítés, mert ők ugyan megpróbálták Sophie háttérbe szorításával (nem tudom, hogy az élet diktálta-e így… – UPDATE: Az. Gyereket vár.) frissíteni a sorozatot, de nem biztos, hogy ez a megoldás.

A heist-sorozatokban azt szeretem legjobban, amikor az ember utólagosan rádöbben, hogy mi is történt, amikor flashback-ben beszámolnak az átverés kulcsáról és persze, amikor a legvégén az átvert rájön mindenre és látja a magabiztosan mosolygó csapatot.

Az évad még ebben a szellemben kezdődött, de a folytatás már közel sem volt ötletekben gazdag, a flashback-ek is egyre triviálisabbak lettek és a 2×09, a kvázi finálé a kvázi cliffhanger-rel (bár még mindig jobb, mint a 2×07 egymáshoz bújós vége – a Leverage-nek sosem állt jól a dráma…) már szinte nem is heist-epizód volt, hanem inkább csavarosnak beállított krimi. (Kár, hogy a hírekben ellőtték Jeri Ryan szerepét, szerencse, hogy az első pár percet kivéve elfeledkeztem róla.)

Viszont. A Leverage továbbra is Leverage, amit az ember inkább guilty pleasure-ként kezel, mert kedveli a karaktereket és így elnézi a bénázást, az olykor furán amatőr színészi játékot (Timothy Hutton sokszor csak ripacskodik…). Jóindulattal 5,5/10 a 2, évad első fele, de szerintem simán maradni fogok végig. Más kérdés, hogy a második évadot szinte biztos, hogy nem fogom DVD-n az első mellé tenni.