login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Chicago Justice

2017. 03. 28. 15:06 - Írta: Casey Novak

2 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Megérkezett a töretlen sikernek és népszerűségnek örvendő Chicago-franchise (és egyben a Law & Order-univerzum) legújabb tagja az NBC-re. A chicagói tűzoltók, rendőrök és dokik mellett most már a jogászok munkás mindennapjait is figyelemmel kísérhetjük.

Korrektnek ígérkezik ez a cím is, beillik a sorba, de valahogy nekem döccenősnek tűnt az indulás.

Az volt az érzésem a pilot nézése közben, mintha a Justice nem akarná elengedni a PD kezét, még nem érezni a saját, önálló auráját a sorozatnak. Mondjuk az is igaz, hogy a Med sem fogott meg annyira eleinte, mint a másik két cím, de ott az első pillanattól élesen megrajzolt karaktereket sorakoztattak fel és kellően érdekes orvosi eseteket válogattak össze, így hamar bele lehetett szokni az új környezetbe.

Ügyészéknél pedig a maroknyi csapatban a backdoor pilot óta (ami ugye még a PD előző évadjában, a 3×21-ben esett meg) két szereplőt is kicseréltek, amiből Nazneen Contractor Monica Barbaro általi leváltása először fel sem tűnt, Ryan-James Hatanaka-nál pedig egyértelmű volt a helyzet, mert a helyére érkező Jon Seda–t a PD-ből „lopták”.

Persze a felvezető résztől nem vártam csodát, túl régen volt már az idei induláshoz képest, de azóta sem sikerült közelebb hozniuk a szereplőikhez.

Egyértelműen Peter Stone-ra (Philip Winchester) koncentrálnak, – ami végül is jó húzás, ígéretes karakter, jó színész – és egyben ő a legfontosabb kapcsolódási pont a korábban említett, a szintén Dick Wolf nevéhez fűződő L&O …ööö… ősanyasorozatokhoz, hiszen Stone mélyről gyökeredző megfelelési kényszeréért nem más felelős, mint a Law & Order-ben ügyészeskedő édesapja, Benjamin Stone (Michael Moriarty).

A címben nem véletlenül a ‘justice’ szó szerepel a ‘law’ helyett, Wolf atyánk az egyértelmű kapcsolat mellett el is akarta különíteni a Chicago-vonalat az L&O-től, mert kivitelezésben és hangulatban tényleg teljesen mások.

Szóval Stone be fog válni, de a többiekről egyelőre nehéz nyilatkozni: Mark Jefferies (Carl Weathers), az erőskezű, politikai vénával megáldott főnök ismerős karakter, de valakinek kell azt az ostort csattogtatni. Mellette ott van az embertelenül idegesítő, olyan-laza-hogy-szétesik szőke, meg… a másik. Majd egyszer megtanulom a nevét, ha csinál is valamit.

Antonio-t meg persze ismerjük, szeretjük, szuper, de míg egy hasonló sorozatugrást követően a tűzoltóból dokivá avanzsált Jeff Clarke simán beolvadt az új „otthonába”, addig Antonio még nagyon rendőr.

Bár valami oknál fogva ebben a sorozatban az ügyészek is legalább annyit nyomoznak, mint a PD-ben a zsaruk, ami picit nekem necces. Jó, van ilyen, nyomozó ügyészség, akkor nyomozzanak, ha akarnak, de azt hiszem, hogy ennél több jogi csűrés-csavarásra számítottam, és kevesebb ajtón való dörömbölésre meg kihallgatásra.

A másik, ami zavart, hogy a Justice bejelentése óta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy nehogy azzal húzzák az időt, hogy a rendőr-ügyész szembenállás lemezt teszik fel ismétlésre, erre de. Már a backdoor pilotban is egy rendőrt cibáltak bíróság elé, a második részben dettó, csak másikat.

A pilot egyébként gyakorlatilag egy hosszú PD-epizód volt, Fire-felvezetéssel. Mindez érdekes volt olyan szempontból is, hogy egy számomra meglepően erősen egymásra hagyatkozó tripla crossover-sztori harmadik láncszemeként mutatkozott be hivatalosan a Justice. Bár meginterjúvoltam pár, a másik két sorozatot nem követő nézőt, és nekik nem volt hiányérzetük, nekem mégis bátor lépésnek tűnt így kezdeni.

Ez is, és még sok apróság erősítette fel azt az érzetet, hogy a Justice egyelőre nem találja a hangját. Minőségében ez problémát nem okoz, annyira chicagós, amennyire lennie kell  dráma, szappan, izgalom, miegymás – , úgyhogy nálam a társaival együtt kötelező, de azért várom, hogy igazán saját lábára álljon. Mert ez eddig csak egy 6/10.

Kíváncsi vagyok, hogy önmagában mennyire élvezhető a sorozat annak, aki csak egy jogi sorozatra áhítozik, és a többi szakma nem dobja fel.

Pilot: Oasis

2017. 03. 21. 21:10 - Írta: human

23 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Baromira remélem, hogy ebből az Amazonos scifi-pilotból sorozat lesz. Úgy ültem le a elé, hogy még van egy kis dolgom, de megnézem az első mélypontig. 59 perccel később pedig a szolgáltatót anyáztam, hogy ha ehhez lesz folytatás, akkor arra még mennyit kell majd várnunk.

Úgy tűnik, a hivatalos leírást el is lehet felejteni, mivel ennél sokkal érdekesebb a történet. Mondjuk nem tudom két sorban hogyan lehetne ezt átadni, de szerencsére a kritikába bármennyit írhatok. Először is leszögezném, hogy az univerzum két végén szenvedő házaspárból semmi sem igaz.

Az Oasis az emberiség első állandó kolóniájának építéséről szól, miközben a Föld nagyon rossz állapotban van, és ez még nem minden. Maga a bázis egy a galaxisunk szélén levő bolygón készül a gazdagok számára. Először csak munkásokat küldenek dolgozni rajta, teljesen logikusan állnak neki az építkezésnek, viszont az ott történtek miatt a vezető egy régi ismerősét, egy papot kér a helyszínre.

Mi itt kapcsolódunk be, láthatjuk ahogy a papot elviszik a kilövési helyre, megérkezik és a többi. Mindezt valami rohadt jó kidolgozással. Sorozatos szempontból a Battlestar Galactica és az ahhoz hasonlók ugrottak be kinézetileg, a nyilván nem giga költségvetést jól rejtegetik, és a gyarmat díszletén, ahol a legtöbb dolog történni fog pedig nem is annyira spóroltak.

Az egészen pedig a hab a zene. És értem, hogy az Interstellar is milyen messzire nyúlt vissza a soundtrackjéhez az időben, de most teljesen az ugrott be. Mármint, hogy ebben másolják valamennyire, de nem bántó módon, hanem valóban jól. Mondjuk a zenei rendező Brian Eno, szóval így már mindent értek. Minimum egy pontot adott a végéhez.

Innentől egy picit spoileres leszek, mert az adja meg az igazi pluszt a pilotnak. Akit lázba hozott az, amit eddig tud a sorozatról, az mindenképp nézze meg a poszt tovább olvasása mélkül. Ide is teszem a 8/10-es pontszámot még segítségnek. Menjünk a tovább mögé, nem? Tovább…

Pilot: Snatch

2017. 03. 18. 20:30 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Is it gangsta?

Folyatódik a filmek alapján történő sorozatkészítés, ezúttal a Crackle próbálkozik eggyel. Amúgy a sima remake trendhez képest nem egyértelműen rossz végeredmények születnek, hiszen idén a többség például imádja a (szerintem rossz) Lethal Weapont, de persze akad negatívabb példa is a Training Day formájában. Hogy ez hogy muzsikál?

Bevallom, hogy Guy Ritchie munkásságából nekem a Snatch (Blöff) a legnagyobb kedvencem. Na, nem mintha a többi annyival rosszabb lenne, egyszerűen csak a jók között ez a legjobb. Ugye Lock, Stock and Two Smoking Barrels után csinálta a rendező, de a több pénz és jobb stílus mellett mégis volt benne nyerseség, szóval a kettő jó kombinációja lett.

A sorozat ehhez képest már csak a költségvetés miatt is közelebb áll a Ravaszhoz, az első filmhez. És ez bizony baj. Vagyis minimum a névtől el kell tekinteni. Mondjuk nézve a pilotot nem is nehéz felejteni, hiszen képileg hiába izzadnak vért, csak pár pillanatban tudják megközelíteni az eredetit. És ez főleg akkor rossz érzés, amikor egy teljesen hasonló jelenetet csinálnak meg gyengébben.

Egy dolgot mindenképp sikerült átvenniük: mindenki a saját hasznát keresi az alvilágban. Vagyis ez nem egyedi dolog, a bűnözők már csak ilyenek, de valahogy itt érezhető némi romantika a kicsit oldschool tartással rendelkező fiatalok kalandjait nézve.

De elég a összehasonlításból, nem? Ha igen, akkor valaki más véleményen kell megvárnotok, hiszen itt rögtön meg is említeném, hogy az amúgy is észrevehető dolgok mellett inkább az első Ritchie-filmből kellett volna még többet meríteniük, mint amennyit sikerült.

A Snatch főszereplője pár fiatal, akik megpróbálják megvetni a lábukat az alvilágban. Egyikük nem rabló családból származik, a másik egy bokszoló, a harmadik pedig az agy, vagyis a ravasz? Ez utóbbi lenne a sorozat lelke, hiszen láthatjuk ahogy a haverjai segítségével megpróbál kilépni a bűnöző fater árnyékából. Mondhatnám, hogy több-kevesebb sikerrel, de hazudnék.

És itt jön a képbe a fordulat, hiszen az első rész végén a körülmények miatt olyasmibe tenyerelnek ezek hárman, amibe nem kellett volna. Így gondolom, jó páran akarják majd a vérüket.

Nem akarom a végtelenbe lehúzni a pilotot, mert az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy elég sokszor elvigyorodtam rajta. A fentiek alapján lehet, hogy ezt a fordulatot nem vártátok, de tényleg van az első részben pár hihetetlenül fun jelenet, amik lehet, hogy nem bonyolultak, de nagyon működnek. Az egyik ilyen a legit businessman, ahol tényleg hangosan röhögtem is, hiába volt pofonegyszerű.

Viszont ugyanígy vannak borzasztóak is. Ezt úgy értem, hogy nem a közepes átlagból ugrik néha ki az előbb említett jóság, hanem erőteljes hullámzás van. És hiába vágom, hogy az óraeladós jelenet miért olyan “varázslatos”, ha egyszerűen nem működik.

A képi világ mellett sajnos a szereplőgárdában is akad egy nagy mellényúlás. Mondjuk pont a 3 főszereplő nem annyira, de a klubtulaj kiscsaj… hát, konkrétan nem is értem a castingot. Nem érdekel hogy máshol esetleg milyen jó a 21 éves Phoebe Dynevor, de itt siralmas volt a komolykodása.

Részemről 6/10 a kezdés. Viszont a hullámzó minőség simán vezethet valami olyasmire is, hogy a készítők rátalálnak a saját hangjukra (és a sorozatéra is), és több lesz a csúcspont, mint mélypont. És remélem, a modern médiás utalásokból visszavesznek. (Egyébként legalább angol felirat javasolt a sorozathoz, pedig egész jól szoktam érteni ezt az akcentust.)

Pilot: Marvel’s Iron Fist

2017. 03. 17. 20:52 - Írta: superpityu

79 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A sorozatról, ha elérünk az évadzáróhoz, lesz évadkritika is, szóval érdemes spoilerek nélkül, általánosságban kommentelni, ha már végignéztétek – vagy jelezni az effélét.)

Megérkezett a 4. Netflixes Marvel-sorozat, amit hiába vártam, mégis azt éreztem, hogy csak túl kellene ezen esni mielőtt jön majd a The Defenders. Ez pedig rohadtul nem volt jó jel és csak nehezítette a helyzetet a pocsék visszhang. Emiatt kicsit kétkedve fogtam neki a pilotnak, ami igazából egy becsületes iparosmunka, de egyelőre csak a rengeteg klisés lehetőséget látom a sorozatban.

Marvel’s Iron Fist – 1×01 – 6,5/10

A történet ott kezdődik, hogy a halottnak hitt Danny Rand hazatér New Yorkba, természetesen a régi ismerősök fenntartásokkal kezelik a megjelenését. A pilotból pedig egyáltalán nem derül, hogy miért is várt Danny eddig a felbukkanásával. A főhős a távol töltött 15 év alatt elsajátított egy különleges harcművészetet, így teljesen meglep mindenkit képességeivel – kivéve minket nézőket.

Szóval eredettörténetet kapunk, ami még véletlenül sem eredeti. Pár éve az Arrow hasonló a sztorival indult, mára egy egész sorozatos univerzum épült köré, viszont az Iron Fist utolsóként való bemutatása nem véletlen. Ennyi alapján még véletlenül sem Daredevil-szintről van szó ráadásul a pilotok és eredetiség alapján a Jessica Jones és még a Luke Cage is köröket ver rá. Eddig.

Talán az jön le a fentiekből, hogy nem tetszett a kezdés, de erről szó sincs. Oké, nem volt kiemelkedő, eléggé rányomta a bélyegét, hogy kötelező köröket futnak a pilotban és nagynak szánt, amúgy kilométerekről látható fordulatoknak nincs súlya. Olyan sótlan volt az egész prezentálása.

A szereplőkkel nincs gond, Finn Jones tök jó főszereplőként. Jessica Henwick alig kapott időt, de abban szimpatikusnak tűnt. Cserébe Jessica Stroup és Tom Pelphrey által alakított testvérpár kapott nagyobb szerepet, kár, hogy mindketten rettentően faék figurának tűntek. Bár azért Joy húzása kicsit meglepett a végén, de ettől még nem lett sokkal érdekesebb figura.

Ahogy a többi Netflixes Marvel-sorozatnak is, úgy az Iron Fistnek is nagyon szép a képi világa. Viszont nincs benne egyelőre semmi emlékezetes, nem tudom egyből hozzákapcsolni semmihez, mint Luke Cage-et Harlemhez. Nincs igazán egyénisége, nem játszik annyit a nézővel, mint mondjuk a JJ, ahol szépen érzékeltették például Purple Man jelenlétét.

Az az igazság, hogy baromi nehéz úgy beszélni a sorozatról, hogy van pár másik, amihez hasonlítani lehet, és amik miatt talán az elvárások is nagyobbak, ezeket pedig a nyitány alapján nem igazán sikerült megugrani.

Lehetőség persze van az Iron Fistben, előfordulhat, hogy a kiadott 6 epizód alapján ítélők kórusban tévednek (estére vagy holnapra kiderül, viszont azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a sorozat mögött az Scott Buck áll készítőként, akinek legutóbb a Dexter hírhedt zárószezonját is köszönhettük.

Előzetesen tehát nem túl biztató a helyzet, nagyon kevés szól a sorozat mellett, viszont azt mindenképp biztató jelnek tekintem, hogy a pilot bőven jobb lett, mint amire számítottam. Ez is valami.

Ui: A flashback megoldás szerintem a szuperhősös sorozatok rákfenéje, ide is annyira hiányzik, mint egy púp a hátam közepére. De azért remélem, hogy mégis jó lesz K’un-Lun bemutatása.

Pilot: Trial & Error

2017. 03. 15. 18:20 - Írta: human

10 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Aki oda van az ügyvédes sorozatokért, az inkább ne nézzen bele ebbe. Viszont aki a furcsa országos komédiákat falja, az adjon neki esélyt. Mondjuk nem véletlenül midseasonre tette a Trial & Error bemutatóját az NBC.

A történet középpontjában egy déli, kisvárosi férfi tárgyalása van, akit épp halálra akarnak ítélni a felesége megöléséért. Hogy mitől komédia? Egy nem túl kompetens csapat védi, amit egy nagyvárosi ügyvéd vezet.

Ez utóbbi elég furcsán áll a helyi szokásokhoz is, ami nem meglepő, hiszen tele van csodabogarakkal a környék. Ez a törvénykezésükön is meglátszik, hiszen náluk még olyan kivégzési mód is van, mint a medvék elé vetés…

Bevallom, hogy az áldokus formátum nekem nem a legnagyobb kedvencem. Tudjátok, amikor történik valami, utána meg kamerába beszélnek, és mindenki úgy viselkedik, mintha egy dokumentumfilmes stáb venné őt folyamatosan.

Mondjuk ezt képileg nem gondolták komolyan a sorozat készítői, szóval még a The Office-nál is kevésbé áldokusabb. Ami számomra előny.

Az szerencsére pozitívum volt, hogy az említett kidolgozás ellenére is működik a humora, pedig tényleg hátránnyal indított. Az csak mosolygós volt, hogy a fiatal város ügyvéd milyen töketlen helyi csapattal bír. Ahogy az sem ütött volna, hogy az ottani emberek mennyire maradi gondolkodásúak.

Viszont a vádlottat alakító John Lithgow baromi jó itt is. Valahol vicces, hogy sokaknak lehet pont a Dexter ugrik be róla, pedig ugye a 3rd Rock from the Sunnal eléggé komoly már a sitcomos tapasztalata is. De persze a hosszú karrierje során volt már mindenféle szerepben. A lényeg, hogy minden jelenet jó vele.

Rendben, a lelkes ügyvédet alakító Nicholas D’Agosto is jó, de úgy tűnik, hogy az igazi dobás a vendégszereplőkben lesz. Például a pilotban a Remény rabjaiban igazgatót alakító Bob Gunton és a Heroes-ból ismert Cristine Rose szinte ellopta a show-t.

A lényeg, hogy sima 7/10 a leadott dupla rész, nem tolták túl a dokufilmes hatást. Nem kell megijedni, lehet ítélni az első 20 perc alapján, nem túltömött pilot, hanem tényleg bemutatja, mi várható.

Pilot-mustra: Tóth János – 1×01

2017. 03. 14. 21:30 - Írta: winnie

20 comments | kategória: hazai termék,kritika,pilot-mustra

– Kaliforniai nindzsa 3, Karate robot 5.
– Ezek alapművek. Engem ezek faragtak férfivá.

A Tóth János hivatalosan a Munkaügyek spinoffja, de a magyar The Office-ként tálalt komédiából rossz junkie-hoz méltóan egyetlen részt sem láttam, így újszülöttként közelítettem meg a sorozatot, amiben tényleg csak a főhős a közös pont az anyasorozattal. (Oké, nyilván az írók is, például Litkai Gergely vagy Kovács András Péter.)

TÓTH JÁNOS – 1×01 – 5,5/10

Olyannyira nincs, hogy talán még a stílust sem vették át, szóval külön sorozatként érdemes kezelni a Tóth Jánost, olyannak, aminek már az első mondatai pofátlan expozícióként szolgálnak az újoncok és visszajáró vendégek kedvéért: “Tegnap még szerettem a munkámat, szerettem az anyámat, szerettem az otthonomat. Ma meg már…”

A flashforward-os kezdés arra utal, hogy az 55 éves Jánost kirúgták a munkahelyéről, ráadásul balszerencséjére még anyukájánál sem lakhat, így a vidékről felköltöző, gyógyszerésznek tanuló unokaöccs (bérelt) lakásában húzza meg magát, miközben a leépítés miatti depresszióját kezelteti, és kedélyjavításképp elkezd ismét “randizni”.

A Tóth János nem tipikus komédia, de még csak nem is tipikus, kínosabb poénokkal operáló komédia. Sőt, még a komédia mivoltja is olykor megkérdőjelezhetővé válik, mert bár a poénok ott vannak az olykor feszengős jelenetekben, a témája valahol mégiscsak elég depresszív, a főhőse pedig egy nagyon mélyen lévő, kicsinyes kisember, aki képtelen megnyílni, és akin még véletlenül sem azért nevetünk, mert a rosszban felfedezi a humort.

Ennek ellenére működne az egész, bár azt nem tudom, hogy pozitívumnak vagy negatívumnak vegyem, hogy Tóth János karaktere egy az egyben Mucsi Zoltán, illetve értitek, kis túlzással kábé az összes filmszerep, amit Mucsi játszott. Oké, a magabiztos harsányság hiányzik belőle, de még véletlenül sem eredeti figura. (Cserébe a többiek, mint a pszichológus vagy az új barátnő, már érdekesebbek, viszont ők meg cseppet sem életszerűek, inkább komikusan debilek.)

Mindenképpen lehet rövidtávú potenciál a Tóth Jánosban, a bajom csak az volt, hogy míg a szituációk rendben voltak, azokat szívesen néztem, kicsit botladozva játszották ki őket ás túlságosan elnyújtva. Gondolok itt arra, hogy bár például voltak jó pillanatai a “Szabó Simon, a pszichológus“-jelenetnek, az egészben sokkal több volt, kimaradt pár ziccer. De ugyanez volt a helyzet a nyitánnyal, amikor Jancsika betoppan.

Szóval fura módon, mintha visszafognák magukat a készítők, mintha nem mernék elengedni magukat, hogy komolyabban definiáljanak egyes szereplőket, illetve karakteresebbé és feszesebbé tegyék a vicces részeket. És ahogy céloztam rá, az sosem hátrány, ha valaki nem csak azért vicces, mert debil.

Ami nálam mindenképp pozitívan csapódott le, az a Munkaügyes művi környezet, a stúdiós díszlet hiánya, az egész sorozat a szobabelsőkkel és a kajáldával (kocsmával?) kellemes szocreál hangulatot generál, sokkal személyesebbet, mint az előd. Most már tényleg csak az a kérdés, hogy lesz-e értelmes történet, illetve, hogy a készítőknek sikerül-e megúszni a túl sok ismétlést, amit ezek a (még) 2D-s karakterek kínálnak.

Egyébként milyen izé már ez a cím, nem? Mármint szerintem az olvasók között is van Tóth János. Nekik milyen lehet egy ilyen sorozatot nézni?

Pilot: Clique

2017. 03. 10. 14:50 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Angliában már megint egy komolyan vehető, fiatalokkal foglalkozó sorozattal próbálkoznak, ami esetében plusz lehet, hogy a Skins-írószoba egyik tagjától érkezik, olyantól aki a későbbi évadokon dolgozott. Mondjuk ezúttal egyetemi helyszínt kaptunk és kevesebb játékosságot.

A történet középpontjában egy női baráti pár áll, akiknek barátsága a gyerekkorukban kezdődött. Az egyikőjük tipikus no fun-típus, a másik pedig ennek szinte az ellentettje, a mindenbe belekeveredő szabadabb vérű. Az első évüket kezdik az egyetemen, és a pilotban konkrétan azt látjuk, ahogy a kispályás bulikból valami elit körbe sodródnak.

Mármint röviden tényleg így tudnám összefoglalni, pedig a Clique igazából szólni is akar valamiről a bulik mellett, és eléggé sötét helyekre fog menni a történetével majd. Egyelőre annyit láthattunk, hogy a két lány egy bulin kiszúr egy klikket, olyan lányokat akik összetartanak és valami más sugárzik belőlük.

Később kiderül, hogy mindegyik különlegesebb lány egy furcsa, feminista elveket tartó professzor gyakornoka, és természetesen a főhőseink is megpróbálnak bekerülni közéjük. Na, ezeken a karaktereken, és a vezetőjükön át jó pár kérdés előkerülhet a női ambícióról és barátságról (ami sokszor nem a legerősebb), esetleg még a feminizmusról is, méghozzá kritikus nézőpontból. Ráadásul mindezt egy teljesen női írógárda tollából.

A legnagyobb gondom a Clique-kel, hogy valahogy sterilre sikerült a pilot, néhol már-már művire. Mármint értem, hogy az elit külvilág felé mutatott tökéletes arcát akarták szimbolizálni ezzel, ami kezd is repedezni a rész vége felé, viszont nem érzékelhető, hogy miért pont ez rántja be a két lányt. Nincs intoxikáló hatása a buliknak amikben részt vesznek, sem az összetartó gyakornokoknak. Nem látni, miért lenne annyira fontos közéjük tartozni.

Mindezek ellenére a Clique végre egy olyan angol pilot volt, amiben ismét éreztem valami pluszt, nem pedig pofára esést produkált, mint a Gap Year. Legyen olyan 6/10, de az úgy, hogy 4/10-es kezdésről ment folyamatosan felfelé a játékidő során, szóval megvolt az epizódon belüli javuló tendencia.

Pilot-mustra: The Arrangement – 1×01

2017. 03. 08. 17:56 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

This isn’t about talent.

Az elkövetkező hetekben két sorozat is azzal foglalkozik, hogy egy fiatal színésznő hirtelen a reflektorfénybe kerül. A Freeform-os Famous in Love premierjére még várni kell pár hetet, de az E!-től a The Arrangement már vasárnap bemutatkozott a tévében is.

Ez a bulvárban és celebfaktorban utazó csatorna második saját gyártású sorozata a The Royals után, és annak ellenére, hogy kifejezetten trash-es és csakis guilty pleasure-ként elviselhető darabra számítottam, teljesen normális és elfogadható pilotot kaptam. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy abszolút szappanos lesz, ráadásul ez még csak a kezdet, lesz itt még gyilkosság, botrány és minden más is.

THE ARRANGEMENT – 1×01 – 5/10

Szóval ilyen sors vár Mrs. Dwight-ra a The Walking Dead-ből

A The Arrangement egy klasszikus hollywood-i tündérmese, néhány túlságosan is valóságszagú és csalárd csavarral. A főhősünk egy pincérnőként dolgozó tévés színésznő, aki meghallgatásról meghallgatásra jár, és egyszercsak rámosolyog a szerencse, egy hatalmas sztár szeme megakad rajta (illetve először a játékán), hogy aztán a közös sztorijuk egy ágyban érjen véget.

A fordulat ezt követően jön, hiszen a Híres Színész nem egyéjszakás kalandban, de nem is random, “meglátjuk, mi lesz”-kapcsolatban gondolkodik, hanem a lány elé tol egy 10 millió dolláros szerződést, hogy az legyen a barátnője és később a felesége a külvilág előtt. Persze a kapcsolatuk valós maradhat, csak a lány kénytelen betartani bizonyos szabályokat. A csavar pedig az, hogy mindez nem is annyira a színész óhaja, hanem a szervezeté (egyházé? szektáé?), amihez tartozik.

Mondanom sem kell, hogy ez a háttérből irányítós, egyházas vonal számomra sokkal izgalmasabb, mint a paparazzik által uralt csillogásban való fürdőzés, azonban a pilotban pár homályos utalástól eltekintve nem volt túl erős a szektás jelenlét, az egész egy nagy homály egyelőre. (Az gondolom, később kerül terítékre, hogy a Híres Színész mit lát ebben az egészben.)

A szenvedély, szeretet, képmutatás és csalódás, no meg persze az egyik percről a másikra az emberre szakadó pompa, vagyis minden, ami a konstruált tündérmesés főszálat illeti, közel sem tűnik olyan vonalnak, ahol sok eredetiséget lehetne mutatni, itt fenyeget leginkább az, hogy trash-be (vagy nyafogásba) fordul a sorozat, ha felül akarják egymást licitálni az írók a konfliktusokat illetően.

Jó volt látni pár ismerős sorozatos arcot (Autumn Reeser nagy pocakkal viszi a prímet, Michael Vartan pedig machinátori szerepben elég szürke, szerencsére a feleségét játszó Lexa Doig menti a menthetőt), de úgyis minden Christine Evangelista-n múlik, akinek a figurája még akkor is szimpatikus, ha morálisan hoz megkérdőjelezhető döntéseket. Bár nem tudom, hogy ilyen helyzetben lehet-e belőle erős karakter.

Nem kergetek hiú ábrándokat, miszerint nézős lesz számomra a The Arrangement, de annyira gáznak sem tartottam, hogy sikítva meneküljek. Simán nézhető volt, és csak az előzetes szkepticizmusom miatt alacsonyabb a pontszám, meg azért, mert valójában, ha az ember ismeri a fenti alapsztorit, akkor sok váratlan nem fogja érni.

Az alapszituációban és pár feldobott szálban mindenképp van fantázia, még akkor is, ha néhány mellékszereplő pusztán a pilot alapján teljesen érdektelen. Itt tényleg csak az a kérdés, hogy a folytatást mennyire szappanosan képzelték el. Ha nagyon nem szállnak el, akkor… Á, inkább nem folytatom.

Pilot: FEUD: Bette and Joan

2017. 03. 07. 21:30 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ezt a pilotot egyértelműen le kell mentenem örökre, hiszen tökéletes álmatlanság ellen. Nem is tudom, mikor unatkoztam ennyire piloton, mint az FX Feudján. Nem igazán rossz, de valahogy mégsem közepes, egyszerűen csak altató.

Röviden összefoglalva Joan Crawford és Bette Davis ellenségeskedéséről szól a sorozat, illetve ez a szezon. Mindketten hollywoodi sztárok voltak a második világháború idején, és utána is. Ha hihetünk az akkori beszámolóknak, akkor nem túlzottan kedvelték egymást.

A Feud az egyetlen közös filmjük, a What Ever Happened to Baby Jane? munkálatairól és azok utóhatásairól szól. Szóval a pilotban már bele is merülünk a forgatásba, valamint az aközben történt szurkálódások mélységeibe, hogy ennek a későbbi hatásait is láthassuk majd az évad végére.

A problémám, hogy ez számomra nem túl érdekfeszítő felütés, pedig szeretem a filmeket. Tény, hogy igazi klasszikus Hollywoodot kapunk, kicsinyes embereket a stúdiók élén, sztárokat akik utálják egymást, forgatást, díszleteket, kamerákat, csak éppen az egészet megfojtja a passzív agresszió.

Pedig a Feud elég komoly témákat is előtérbe vesz a férfiközpontú Hollywooddal és a korosodó színészek kitaszításával. Sőt, ha jól veszem ki, kicsit feministábbra is írták a film elkészülésének alapjait, miszerint itt magukhoz ragadták a női színészek a kezdeményezést, ami a valóságban nem pont így volt.

Viszont tényleg simán látható, hogy miket szántak erősebb pillanatoknak, főleg mert a múltban is azok voltak, a gond az, hogy itt semmi feszültség nem került beléjük. Többnyire a képmutató és tettetős jelenetek semmilyenek voltak, ez alól kivétel a végén a két nő vacsorája egy újságíróval.

Ez a Feud tökéletesen bemutatja, hogy az emberek nem változnak. Akkor is kellett a filmek köré a dráma és most is, így nem meglepő, hogy egy The Batman olyan sok kattintást hoz a rendezőcserével és főszereplő körüli pletykákkal.

Bár a két főszereplő, Susan Sarandon és Jessica Lange nekem kicsit túljátssza a szerepét, a díszletek és a rendezés többi dolga gyönyörű. Már csak egy érdekesebb történetet kellene elmesélni ilyen részletességgel? Legyen 5/10, de csak az nézzen bele, akit tényleg érdekel a sztori, vagy odavan az efféle kosztümös cuccokért.

Pilot-mustra: Time After Time – 1×01-1×02

2017. 03. 06. 22:11 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Jól tette az ABC, hogy az időutazós Time After Time pilotja után leadta a második részt is, mert itt is olyan pilotot kaptunk, ami megalapozta a sorozatot az alapkonfliktussal, de nem nagyon avatott be minket abban hogy pontosan mire is kell számítani a későbbiekben. Sőt, számomra még azért is jól sült el ez a duplázás, hogy nem kellett várnom egy hetet arra, hogy kiderüljön az, hogy nem túlságosan érdekel ez a sorozat.

TIME AFTER TIME – 1×01 – 5/10
TIME AFTER TIME – 1×02 – 3/10

Időutazós a sorozat, de olyan, amiben látszólag utaznak egyet az időben és kész. A sztori 1893-ban indul London-ban: Hasfelmetsző Jack öl egyet, H.G. Wells a barátaival tölti az estét és megmutatja nekik legújabb találmányát, egy időgépet. Miután pedig kiderül, hogy a leendő híres scifi-író egyik barátja a prostikat öldöső sorozatgyilkos, az beugrik az időgépbe és eltűnik a kereső szempárok elől. Wells pedig utána megy a “visszaugró” időgéppel.

Igen, az alapfelállás eddig Sleepy Hollow, csak tudományos háttérrel és természetfölötti nélkül, és persze két múltemberrel, akik közül H.G. Wells, mint Ichabod Crane joviális úriemberként mindenre és mindenkire rácsodálkozik (humorfaktor!). Szerencsére a saját idejében még senkinek számító író nem egy nyomozóval akad össze, hanem egy múzeumi kurátorral, aki segíti őt, és akivel romantikázhat is.

A pilot elég kapkodó és zsúfolt volt, csak egymásra hányták a jeleneteket, de a koncepció ekkor még megmentette valamennyire. Nálam a sorozat inkább a karaktereken kezdett el elvérezni. Van pár érdektelen mellékfigura, de a három főszereplő sem sikerült combosra. Freddie Stroma az UnREAL-ből aranyos kisiskolás H.G. Wells-ként, de annál sajnos nem több. Genesis Rodriguez is rém cukira vette a figurát (miatta maradnék), ami remekül kompenzálja a színészi hiányosságait – ketten együtt elég szeretnivaló párt alkotnak, szorítani is lehet nekik, de ez…, ez kevés.

Volt, aki Hasfelmetsző Jack-et érdekesnek találta? Igen, ő az, aki nagyon kemény, mert mindig nőket kap maga elé védekezésképp, és nekibúsult, ugyanis a történelem nem tud a valódi személyazonosságáról. Nem tudom, hogy a Revenge-es Josh Bowman a hibás, vagy ennyire vékony a figurája, de sem Wells-szel, sem az áldozataival (akutálisakkal vagy leendőkkel) nem volt túl érdekes párban. #minekvan

Aki tart attól, hogy időutazás nélküli lesz a sorozat, annak az évadelőzetesben ellövik, hogy azért kétszer vagy háromszor használni is fogják az időgépet, de nincs kétségem afelől, hogy az események zöme a jelenben fog játszódni. A készítő szerint az egész évad három hetet fed le, és, ami számomra meglepő volt, több Wells-könyvet (Dr. Moreau szigete, A láthatatlan ember, Világok harca) is érinteni fognak tematika alapján.

És bár látszólag a Time After Time inkább átívelős lesz, mintsem epizodikus, mint a Timeless, megvallom, hogy ebben az alapfelállásban nem sok érdekeset látok. Wells-ék üldözik Jack-et és 13 részen, vagy siker esetén több évadon át nem kapják el? Éljen? Vagy később összeállnak valami még gonoszabb ellen (ezt mindig el kell lőni), és persze Jack-et is idővel meg kell sajnálnunk vagy értenünk, miképp a Timeless tömeggyilkos terroristáját is megpróbálták szimpatikussá tenni.

Az 1×02 meg… Nem dupla pilotról, csupán két részről van szó, szóval itt derültek ki az első infók a pilot cliffhanger-jével kapcsolatban, de elég nagy csalódás volt az a sztori, amit össze sikerült hozni. Eleve itt igencsak kiütközött, hogy színészi fronton eléggé sántikál a sorozat, másrészt az sem vált a rész előnyére, hogy kettészedték a pilotban aranyosan működő Wells/Jane-duót. A fogócska pedig nagyon ihletetlen volt – ha a készítők fantáziátlanok és mindig “feltámasztják” Jack-et, akkor felesleges elkapni meg leütni. Tudjuk, hogy nem kapják el.

Az pedig, hogy behoztak még egy rejtélyt, egy újabb titokzatos embert, egyrészről kissé repetitív lett, másrészt pedig afféle “na, és akkor mi van?”-reakciót váltott ki belőlem, hiszen még el sem kezdődött a főszereplők sztorija, és máris mesterséges elemekkel próbálják életben tartani.

Az első rész után még reménykedtem, hogy a folytatás izgalmasabb lesz, de az 1×02 inkább a kedvemet vette el a harmadik rész bepróbálásától. Azért persze kap még egy esélyt a Time After Time, de nem érzem olyan erősnek vagy érdekesnek a szereplőket, hogy lehessen rájuk építeni.

Bosszantó, hogy Kevin Williamson megint kitolt velem, pedig a Scream (ami ugyebár minden idők egyik legjobbja), a The Faculty, az I Know Wtha You Did Last Summer és a Dawson’s Creek is nagy kedvencem, amit azonban azóta a sorozatokkal művel (The Vampire Diaries, The Following, Stalker), nagyon nem az én világom.

Pilot-mustra: Making History – 1×01

2017. 03. 06. 18:30 - Írta: winnie

12 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

It’s a time machine. I go to the past every weekend. Sometimes on Tuesdays.

Hol van a Powerless, amikor szükség lenne rá? Mikor kezdődött el ez az új trend, hogy az országos komédiákat is nem viccesre akarják írni? Nem azt mondom, hogy a Making History-nek nincs története, ez az aspektus (vagy a karakterek – á, kit akarok becsapni?) esetleg vonzó lehet az időutazást kedvelőknek, de itt tényleg az az egy poén ugrik be, amikor az egyik karakterrel pisit itatnak. YAY?

MAKING HISTORY – 1×01 – 2/10

A készítők nem sokat vesződnek alapozással, az egyetemi mindenes főhős már a második percben bemászik egy sporttáskába, hogy a múltba hoppanáljon, egész pontosan az amerikai függetlenségi háború korába, még pontosabban Paul Revere lovaglásának idejére. Kiderül, hogy mindezt azért teszi, mert odavalósi a barátnője. Azonban, amikor azt tapasztalja, hogy megváltoztatta a múltat (és a jelent), egy töritanár segítségét kéri.

A Making History-nél sajnos még a Powerless is viccesebb volt, főleg, hogy annak a világa érdekes valamennyire. Itt csak egy tipikus, minimalista kosztümös környezetet kapunk, amiben annyi eredetiség van, hogy pár híres ember elég taplón viselkedik. Más kérdés, hogy bár ők elég sokat röhögnek, szerintem nem sok vicceset produkáltak, mint ahogy azt sem tudtam értékelni komolyabban poén szempontjából, hogy a főhős hajlamos leverni mindenféle dolgot.

Pedig az először múltban járó jelenember rácsodálkozásai a dolgokra papíron viccesnek kéne lenniük, mint ahogy a nem túl észkombájn főhősé is, de igazából csak pár jelenes utalásra futja (Tom Cruise, filmes idézetek és ismert popdalok), amik nem túl kreatívak, és kevésbé poénosak, mint a Timeless-ben.

Természetesen ez a sorozat is foglalkozik a megváltoztatott múlt jelenre gyakorolt hatásaival, és még kapunk is egy nagy cliffhanger-t, ami tippre nem évados, csak 1×02-es sztori lesz. Ez számomra mondjuk közel sem volt vonzó, de abban már láttam fantáziát, hogy nemcsak a két főhős ment el a múltba, hanem Leighton Meester karaktere is szerepelni fog a jelenben. Ez adhat némi Jöttünk, láttunk-os bájt a Making History-nak, bár a Time After Time is efféle szállal operál.

Á, ez nagyon, de nagyon nem jött be. Amit a sorozat nyújtott humor terén, az még a pihent agy kategóriába sem fér bele, ráadásul az egyszerű, fizikai humora sem működik, és az mindig rossz jel, amikor egy poént után az egyik karakter megismétli azt a biztonság kedvéért, vagy elmagyarázza a párbeszéden belül, hogy mi is volt a poén az előző mondatban.

De még egyszer ismétlem magam: aki nem poénokra (én arra vágytam), mondjuk egy Hot Tub Time Machine-re vágyik, hanem szimplán csak egy olykor mosolygós és idővel esetleg feelgood 20 perces sorozatra, annak nézős maradhat a Making History. De nagy röhögésekre még akkor sem érdemes számítani, ha a humor nagyon szubjektív.

Mighty Magiswords

2017. 03. 06. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Nevezhetném akár pilotmustrának is ezt a posztot, de igazából gőzöm sincs, hogy melyik az első epizódja a sorozatnak: az, amit én láttam, az, ami Amerikában lement előpremierként, vagy az, amelyik a hivatalos számozás szerint az. Igazából mindegy is, mert a Cartoon Network mostanság a sorozataiban (ld. Inifinity Train vagy My Knight and Me) nem tököl felvezetéssel vagy alapozással, hanem belevág a közepébe.

Ez persze talán mindig is így volt, de egy 10 perces műfajban tényleg nem nagyon lehet mit tenni. Meg aztán a célközönséget (már, ha a gyerekek azok) tényleg nem érdekli az ilyesmit, a lényeg az “akció”, vagyis a cselekmény, márpedig a Mighty Magiswords, vagyis a Bűvös varázskardok ezt hihetetlen tempó kíséretében szállítja is.

De most komolyan, már ősszel, amikor a promót kiraktam, akkor is azt írtam, hogy abban annyi “anyag” van, hogy zúgott a fejem, képtelen voltam megemészteni a poénokat vagy utalásokat, mert addigra három másik is elhangzott. Na, ez nemcsak az előzetes vágásának volt köszönhető, az egész sorozat olyan, mint egy hiperaktív gyerek, egyszerűen annyi kreativitást zsúfolnak bele, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki nem sokall be. Jó értelemben.

A hajmeresztő tempó persze kevesebb karakterizálásnak hagy helyet (legalábbis eleinte), de igazából sorozatról tényleg elég annyival tisztában lenni, hogy fantasy környezetben játszódik (tehát varázslatok, sárkányok, monszterek), két testvérről szól (Prohyas és Vambre), akik harcosok, és akik elég vehemensen vetik magukat a megoldandó feladatokra, legyen az akár egy büdös házisárkány mosdatása, vagy egy gombarém elkergetése.

Persze a sorozat lényege, ahogy az a címben is rejlik, a sok bűvös varázskard. Ezek azok, amik a tesókat segítik a küldetések megoldásában, és ezek azok, amik tényleg eszement változatosságot (és randomitást) szolgáltatnak a sztoriknak. Delfinkardtól kezdve zombitök-kardon át propelleres hamburgerkardig mindenféle agyament szúrófegyver-variációt képesek előrerántani a tesók a farzsebükből, hogy aztán azokat fura rendeltetésük szerint használják. (Mert nem ám csak vágni lehet velük.)

Maga a világ a My Knight and Me-hez hasonlóan tele van anakronisztikus dolgokkal, ötletes és elborult karakterekkel, na meg vicces popkult utalásokkal (ez a dialógokra is jellemző – minden tiszteletem a fordítóé, nem lehet könnyű dolga, már csak a roppant pörgős párbeszédek miatt sem). Csak tényleg arra kell felkészülni, hogy mind képi hatások (grafikák és feliratok), mind párbeszédek terén roppant zsúfolt a sorozat.

A Mighty Magiswords-nek egyébként egy digitális széria az előzménye, melynek pár perces epizódjai már lementek a tévében, de itt is megnézhetőek, elég jó ízelítőt adnak a sorozatból, amelynek a tévés verziója hasonló, csak még olyanabb.

A szinkronizált pilotot a Cartoon Network jóvoltából nézhettük meg premier előtt.

Previous Posts