login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Liza on Demand

2018. 08. 14. 15:01 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Bevallom, hogy nekem is csak a tegnapi előzetes alapján ugrott be, hogy kijött már Liza Koshy sorozata, ami nagyjából le sem tagadhatná, hogy a Youtube-ra készült.

Hiába vannak ott a Mary + Jane készítői, ez úgy néz ki (talán nem véletlenül), mint a legtöbb YouTube-er/Instagrammer/vlogger “nagyszabású” produkciója, azok, amikor összeszedik magukat egy szkeccsre, és bevilágítják a jelenetet (de azzal nem spórolnak!), rendesen megvágják, és hasonlók.

A történet középpontjában Liza áll, mármint ez a karakter neve is, aki nagyjából alkalmi munkákból tartja fenn magát. A gig economy kritikája is egyben a sorozat, ahogy a munkára szorulók különböző alkalmazásokon át dolgozzák ki a lelküket éhbérért.

Mondjuk a főhős itt nem is teljesen csak kényszerből teszi ez, hanem a személyisége sincs oda az elkötelezettségért és befejezett munkáért, szóval neki valamennyire kapóra is jön, hogy ide-oda dolgozgat. Úgy kezdünk, hogy egy Ubert vezet, aztán egy puzzle-t rak ki pénzért, miközben egy macskát kéne altatásra vinnie. Csak érzékeltetésnek, hogy milyen sokszínűség várható.

Természetesen a sok random munka rengeteg poénlehetőségre adna okot, míg ugye egy átlagos munkahelyi komédiában eléggé kötött a helyszín, de a Liza on Demand igazából nem él ezzel. Ha a jelenet elején megtippeled a poént, akkor szinte mindig el fogod találni. Amivel igazából nem lenne baj, ha Lizának vagy a vágónak köze lenne a tényleges időzítéshez.

Avagy a legtipikusabb sitcomokra jellemző módon vannak kivitelezve a részek, csak a poénok sosem ülnek. Ezen mondjuk az sem segít, hogy a mindig hatalmasra nyitott és sminkelt szemű Liza semmivel sem több, mint a sorstársai. Vagyis ezt rosszul fogalmaztam, tudom, hogy a YouTube csatornája miért több, mint mondjuk egy Lele Pons-é vagy Amanda Cerny-é, viszont a hagyományos tévés közegben ez a plusz eltűnik.

Nem tudnám a földbe döngölni a sorozatot, de annyira semmilyen, hogy talán még Liza Koshy-rajongóknak sem igazán ajánlott. Legyen egy sima 5/10 a kezdés, de az biztos, hogy nem ettől lesznek a YouTube-sorozatok sokkal elismertebbek. Viszont lehet, hogy a platformon belül jó pár embert rábírt az előfizetésre, szóval üzleti szempontból teljesen érhető a Liza on Demand berendelése.

Pilot-mustra: Castle Rock – 1×01

2018. 07. 31. 21:04 - Írta: winnie

24 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Remember The Dog? The Strangler? Sure you do. How about all the others that didn’t make headlines?

Nem egyszerű megítélni ezt a sorozatkezdést, pedig a Hulu 3 résszel nyitotta meg új, évados antológiasorozatát, a Castle Rock-ot. Mármint én megítélem, majdnem 8/10-es volt számomra a kezdés, de ha megkérdeznétek, hogy mivel akarom ezt alátámasztani, akkor gondban lennék.

Egyszerűen arról van szó, hogy szerintem másképp fogják azok megítélni, akik ismerik Stephen King régebbi regényeit, és másképp, akik nem King-olvasók. Mert a Castle Rock első szezonja pont olyan, mint egy King-könyv, amit nem King írt, mégis ismerős helyszínen játszódik – pár ismerős szereplővel.

CASTLE ROCK – 1×01-1×03 – 7,5/10

Tegyük tisztába, hogy mi is ez a sorozat. Castle Rock egy visszatérő helyszín Stephen King könyveiben (mint Derry vagy Jerusalem’s Lot), itt játszódott például a Cujo, A holtsáv, a Halálos árnyék vagy a Hasznos holmik. És értelemszerűen a Castle Rock helyszíne is Castle Rock.

Azonban a sorozat csak a várost, annak lakóit, no meg a kingi misztikumot veszi kölcsön, a történet teljesen eredeti, a mában játszódik (bár erőteljesen a múltban gyökerezik, ahogy az a flashback-ek által kiderül), egy olyan helyen, ahol 20 évvel korábban valóban megtörténtek azok a szörnyűségek, amikről olvashattunk.

A sztori egy váratlan halálesettel indul, ami a helyi börtönnel kapcsolatos, és ennek következményeképp valami (vagy inkább valaki) igen nyugtalanítót fedeznek fel a fegyintézet egy rejtett zugában, valami olyasmit, amivel lehet, hogy valami ősi erőt szabadítanak el.

A vezetőség megpróbálja a felfedezést elhallgatni, hiszen az igen rossz fényt vethet a börtönre, de pechükre egyesek azon vannak, hogy erre fény derüljön, és meg is indul némi nyomozgatás az ügyben, miközben ezzel párhuzamosan egy múltbéli fura gyilkosságra és eltűnésre derül fény.

My clients are all dead.

Szívesen folytathatnám azzal, hogy a sorozat főhőse egy halálraítéltekkel foglalkozó ügyvéd, de őt elég sokáig nem ismerjük meg, és vele annyira nem is lehetne eladni a Castle Rock-ot, nagyjából az összes többi szereplő érdekesebb nála, bár elismerem, André Holland (alias Henry Deaver, hátha ez is ismert név) abszolút szimpatikus átlagember, aki lehet, hogy nem is annyira átlagos, ha a rejtélyes múltját tekintjük.

Van nekünk mellette ugyanis még egy Alan Pangborn-unk (szia, Hasznos holmik!) Scott Glenn alakítja a volt seriffet, egy Jackie Torrence-ünk (szia, Ragyogás!) via Jane Levy, Terry O’Quinn pedig a Shawshank fegyház nyugalmazott igazgatójaként narrál baljóslatúan – rájuk neveik és/vagy foglalkozásaik alapján indulhatunk be. És akkor még nem is beszéltünk Sissy Spacek-ről és Bill Skarsgard-ról, akik ikonikus King-karaktereik révén lettek világhírűek.

Az alapkoncepció szerint Castle Rock egy velejéig romlott hely, amit idővel bizonyítanak is azzal, hogy visszatekintenek a múltjára. Azonban a jelen kapcsán sajnos csak egy idegenekre furcsán tekintő, álmos amerikai kisváros jut nekünk, amit ugyan körbeleng valami nyugtalanító, de közel sem olyan miliőről van szó, amitől a frász jönne az emberre. Egyelőre legalábbis.

Ugyancsak megfoghatatlan a Castle Rock-ban a műfaja. Oké, hogy azt írja a Hulu, hogy pszichológiai horrorról van szó, de ennek semmi nyomát nem láttuk eddig, mindössze egy sejtelmes építkezést kapunk több zsáner mentén, amit bevallom, kifejezetten élveztem, hiszen szerintem elég igényesen tálalják, de ettől még nem ijesztő vagy elborzasztó a sorozat, és akit nem kap el a hangulat, az csak egy-két meg nem válaszolt kérdés és rejtély miatt nem hiszem, hogy kitartana.

Mint írtam a hangulat mellett az ismerős környezet és a regényszerű szerkezet is simán lecövekelésre késztetett a Castle Rock mellett, és nem csak az visz előre, hogy tudom, hogy évados antológia révén ez a szezon kvázi minisorozatként funkcionál. (Egy esetleges második évadban egyes karakterek vissza is térhetnek az új sztoriban.)

A Stephen King-rajongók a hangulat mellett jó pár easter egg-re is fognak lelni, de ezek zöme azért elég triviális kikacsintás (a maradék pedig nagyon hardcore-oknak való), még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy a sorozat csak ezekről szólna, így a nem King-rajongók sem fogják magukat kirekesztettnek érezni.

Mondom, komolyabban nem tudom érvelni amellett, hogy bejött a kezdés, a King-hívószón kívül nem is nagyon tudom mivel ajánlani, teljesen lutri, hogy ki miként fog reagálni a Castle Rock-ra, szóval a fentieket akár a falra is lehet kenni. Szóval van egy olyan érzésem, hogy az 1×04 után vissza fogunk még térni a kérdésre.

Pilot-mustra: Dietland – 1×01

2018. 07. 26. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Dietland az a sorozat, ami csupán leírás alapján egy fikarcnyit sem tűnt érdekesnek, mert egyrészt képtelenség belőni annyiból, másrészt valami tipikusat képzeltem el, hogy aztán a pilot jelezze, hogy a valóság pont az ellenkezője, egy nagyon nem tipikus, kreatív, bizarr és valamilyen szinten elvetemült drámáról van szó, amit jóformán lehetetlen ajánlani. Naná, hiszen AMC.

Amikor megnéztem egy részt belőle, hogy írjak róla, inkább hozzácsaptam még egyet, hogy tisztább képet kapjak. Aztán még egyet. És még egyet. És még mindig sötétben tapogatózom. Egy biztos, nem könnyű darab, de azért rá lehet érezni. És az is biztos, hogy nem rossz, bőőőőven van mögötte gondolat és tervezés. Kérdés, hogy ezt mennyien fogják értékelni. (És igen, tudom, hogy pár nap és finálé, épp ideje volt kiraknom a posztot…)

DIETLAND – 1×01 – 6/10

A Dietland főhőse egy női magazinnál dolgozó (nincs köntörfal) kövér nő. Hiába tehetséges író, testsúlya miatt nincs kirakatba téve, nem trendszetter, nem tudósít divateseményekről, csak a levelező/tanácsadó rovatot írja – a főszerkesztő nevében. Szóval alapjában véve láthatatlan. Plum Kettle (így hívják) éli csoportterápiás, önsanyargató életét, és filózik azon, hogy bevállaljon-e gyomor bypass műtétet, amikor marha furcsa események kezdenek történni körülötte. (És nem a helyenkénti animációkra gondolok.)

Egy rejtélyes goth lány kezdi őt követni, belebotlik egy, a lapnál működő titkos szépségszalonba vagy -raktárféleségbe, előkerül valami szektaszerű tevékenységet folytató (kamudiétás?) fogyiszaki, ráadásul még a nagyvilágot is furcsa gyilkosságsorozat rázza meg, amiben látszólag önjelölt igazságosztók (terrorista?) szervezete, a Jennifer végez brutális módon arra érdemesekkel, mondjuk erőszakolókkal vagy pedofilokkal – idővel ez is közvetlen kihatással lesz a női magazinra.

Persze szinte minden a főhős keresztül történik, de ettől még nagyon széles spektrumban kap ide és oda az első rész, utána muszáj megnézni a másodikat is, hogy halvány gondolatunk legyen arról, hogy mit is akar ez a feketén komikus szatíra, ami nem egyszer az arcunkba nyomja, hogy a szépség fájdalmas és drága, éppen ezért a főhőst is megpróbálják a szépségipar ellen fordítani.

Annak ellenére, hogy sokáig nincs fő csapásiránya, hiba lenne elintézni a sorozatot azzal, hogy zagyvaság, túl átgondoltnak tűnik ahhoz, hogy ilyesmit állítani merjek (aztán persze lehet, hogy engem vernek át a palánkon). Nagyon női, nagyon provokatív, nagyon erős saját hanggal bíró – és természetesen nem arra megy ki a játék, hogy azt üzenjék vele, hogy a műtéti út révén valósíthatja meg az álmait az ember. Lehet, ugyanis, hogy az álmaink akkor valósulnak meg, ha mások álmait valósítjuk meg.

A Dietland kapcsán nyilván ki kell térni Julianna Margulies-re is, aki miatt (a kezdetekben legalábbis) nem érdemes nézni a sorozatot. Nem azért, mert ne lenne tanulságos és vicces a leereszkedő, belül nyilván ugyanúgy szorongó főszerkesztő karaktere, hanem azért, mert ő eléggé mellékszereplő, inkább csak ironikus karikatúrának tűnik az első részekben. Később persze változhat a helyzet.

Nyilván központi kérdés a Dietland-ben az énkép, fogyikultúra, illetve a testsúllyal kapcsolatos problémák, a társadalmi elvárások, valamint azok alakítása és sugallása, és mondanom sem kell, hogy feminista megközelítésű a sorozat, de még azt is megkockáztatom, hogy akik ezt a fogalmat szitokszóként kezelik, mert csak és kizárólag az extrém változatokkal azonosítják az egyébként rengeteg árnyalattal bíró kifejezést, még azoknak is bejöhet az elég egyedi és különc (vagy különcködő?) stílus.

Persze lehet, hogy egy csomó mindent félreértek a sorozatban (nem lepődnék meg rajta), de a magam részéről még maradok némiképp vonakodva, mert hajt a kíváncsiság, lemaradva ugyan, de nagyjából hetenként leszalad egy rész. Mert érdekes. Tényleg. És szerintem egészen addig maradok is, míg nem mozdít meg bennem már semmit.

Pilot-mustra: Who is America? – 1×01-1×02

2018. 07. 25. 15:03 - Írta: winnie

17 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– I… I didn’t imply anybody here is racist. Of course not.
– I am. I’m racist towards muslims.

A Showtime nagy titokban forgatta és az utolsó napokig mindenféle bejelentés vagy reklám nélkül kezelte Sacha Baron Cohen új, álinterjús sorozatát, a Who Is America?-t, aminek hétvégén ment le a második része, szóval épp itt volt az ideje, hogy megemlékezzek a sorozatról, ami kvázi a Da Ali G Show politikus rebootja vagy spinoffja.

A Da Ali G Show van annyira kultikus alapvetés, hogy sokan ismerjék, de ha mégsem, akkor annyit kell tudni róla, hogy benne a komikus több karakternek elmaszkírozva (Ali G, a kamufekete pózőr, Borat Szaggyijev, a kazah tévés és Brüno Gehard, a meleg osztrák divatfanatikus) valódi emberekkel, sokszor celebekkel készített zseniális kamu interjúkat, amikre később a Borat és a Brüno mozifilmet is felfűzték. (Az Ali G Indahouse más műfaj volt, egy fikció az ismert figurával.)

WHO IS AMERICA? – 1×01 – 6,5/10
WHO IS AMERICA? – 1×02 – 6/10

Baron Cohen az új sorozatára természetesen új karakterekkel készült (köztük állítólag egy magyar bevándorlóval), és a bulváros, átlagemberes megközelítést tematikusra cserélte le, hogy megfejtse, milyen is Amerika. Ehhez 50%-ban politikusokat húzott csőbe, de az első két részben horogra akadt egy mélykonzervatív házaspár, egy reality sztár és egy galériatulajdonos is.

– It’s a fucking terrorist mosque!
– What? Okay. Let me a-address terrorism. Rest assured, I share your concerns, and we will do everything we can to protect these Muslims from it.

Persze az interjúk azért álinterjúk, mert zömében nem arról szól, hogy megszívassanak és helyben hülyévé tegyenek valakit, hanem hogy az alanyok utólag döbbenjenek rá, hogy mekkora marhák voltak, hogy bekapták a horgot. És ez is az erősségük. Éppen ezért lógott ki nekem a Bernie Sanders és Ted Koppel-féle szegmens, hiszen nem őket állították be hülyének, hanem a kérdezőt, magát Baron Cohen-t, ami szerintem elég gyér ötlet. Viccesnek lehet vicces a “nézzétek, hülye vagyok és kötözködök!”-hozzáállás, de ide nem illett.

Nem tudom, hogy a két rész-e az oka, de egyelőre egyik karakter sem emelkedik ki, mint annak idején szinte a kezdetektől Ali G és Borat. Nem csak azért, mert nem zseniálisak, hanem azért is, mert még nem írhatóak olyan jól körül. Illetve helyesbítek, a Moszados Erran Morad elég karakteres, de képtelen vagyok függetleníteni maga a maszk bumfordiságától. Lehet, hogy direkt ez az Uborkaszerű gumifej volt a cél, de nem néz ki emberinek.

A többiek között ott van visszatérőként a neoliberális Dr. Nira Cain-N’Degeocello, aki a konzervatív átlagembereket szívatja lelkesen (ő hozta a legjobb jeleneteket, de nekem túlságosan gyanúsan a trollkodásra megy rá), Billy Wayne Ruddick Jr., PhD, aki a másik oldalról jön be a képbe tudománytalan dolgokkal példálózó bloggerként, illetve egy-egy részben szerepelt még egy olasz divatfotós, valamint egy ex-sittes művész, de utóbbiak annyira specifikusak voltak, hogy talán nem is térnek vissza – gondolom, a magyar csávó is ilyen lesz majd.

Nyilván a feldobott témák is olyanok, amik ma meghatározzák Amerikát, tehát a politikai pólusok, a faji kérdések, a bevándorlókhoz való hozzáállás, a fegyvertartás és a terrorizmus. És ezek adnak is egyfajta képet, ha nem is az országról, de egyfajta emberekről, akiknek az álláspontja közel sem egyedi, szóval kivetíthető egyes csoportosulásokra.

I understand exactly why there was told no weapons here.

Más kérdés, hogy az elérni kívánt hatás szerintem zömében elmarad, mert (ha eltekintünk a beszélgetések megteremtéséhez szükséges mesterséges körülményektől) igazából csak igazolnak olyan dolgokat, amikkel egyébként is tisztában lehettünk. Hogy vannak bigottok, hogy vannak, akik szélsőségesen reagálnak mondjuk a muzulmánokra, hogy pénzért vagy képernyőidőért egyesek (ha vonakodva is) bármit a kamerába mondanak, illetve hogy egyes politikusok az extrémig képviselik a nézeteiket.

Azt aláírom, hogy eddig mindkét részben volt olyan jelenet, amit magam sem hittem el, amihez a célpontnak nagyon le kellett mennie kutyába (vajon hányadiknak találtak rá Jason Spencer-re, hány politikusnak próbálták még letolatni a nadrágját, hogy ugrálva meleggé tegyen egy fiktív terroristát?), de ezek számomra annyira szélsőségesek és “variációk egy poénra”-stílusúak voltak, hogy hamar eluntam a hosszú jeleneteket, és inkább csak kényelmetlenek voltak.

Ez a kényelmetlenség egyébként is fura dolog. A Da Ali G Show-t (ami az első netes sorozataim egyike volt, még DVD-n is megvan) anno biztos, hogy másképp néztem, kevésbé feszengve, itt viszont nem csak az extrém marha politikusok zavartak, hanem a láthatóan feszengő (vagy a marhaságokra rá sem eszmélő), egyébként nem rosszindulatú normálisemberek, akik csak belementek a játékba azért, mert vagy naivak, vagy profitálni akartak, vagy egyszerűen buták.

Ehh, itt nincs helye az érzelgősségnek. És ezért is örültem, hogy utca emberés anyagok is voltak a georgia-i kisváros lakóinak megtrollkodása a tervezett mecsettel nagyon jól sikerült, mint ahogy az első részbeli vacsora is – ezekben a jelenetekben jött elő a komikus Baron Cohen, aki rezzenéstelen arccal remekül improvizál.

Basszus, el nem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett neki karakterben maradnia, miközben ennyi marhaságot csiholt ki magából és a beszélgetőtársaiból! Nyilván a rengeteg anyagnak csak egy töredékét használják fel, szóval lehettek botlásai is, de nem semmi nyomás lehet rajta egy remekül haladó interjú esetében annak kapcsán, hogy el ne csessze a dolgot.

Nagyon egyenetlen a Who Is America?, de már rég vártam egy hasonlóan szatirikus, görbe tükör-jellegű műsort (nyilván a Nathan For You is egy nagyon egyedi variáció volt a témára – nem meglepő, hogy Nathan Fielder, mint író és rendező is szerepet kapott), szóval mindenképp maradok, hiszen az altesti humor nem dominál, és még az abszurd és/vagy elnyújtott jeleneteknek is van “tanulsága”, az pedig külön kellemes meglepetés volt, hogy mindkét részben akadt olyan, aki nem jött ki rosszul az egészből és elhajtotta a stábot a marhaságaival.

ui: Mindkét eddigi epizódban volt stáblista utáni, ütős jelenet!

Pilot: Wellington Paranormal

2018. 07. 24. 21:30 - Írta: human

3 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Azzal akartam kezdeni, hogy a What We Do In The Shadows-ért felelős emberek sorozata mégsem üt, mert nem kapott el rögtön, de aztán a végére mégis megtörtént a csoda. Vagyis ez túlzás, de az biztos, hogy felröhögtem.

A Wellington Paranormal készítői tényleg Jemaine Clement és Taika Waititi, mindketten zseniálisak, előbbi talán a Flight of the Chonchords miatt a legismertebb talán (mostanság a Legion-ben ropja), utóbbi meg valami Thor-filmet rendezett tavaly. Előtte meg többek között a What We Do In The Shadows-t, aminek ez lenne lenne a spinoffja.

A történet középpontjában a új-zélandi főváros rendőrségének természetfeletti ügyekkel foglalkozó ügyosztálya van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy két nem túl okos járőrt a náluk alig picivel okosabb főnökük bevesz az osztagba, aminek a központja egy kamra nagyságú “titkos” szoba a kapitányság hátuljában.

A stílus is maradt a vámpíros filmből ismerős, avagy áldokumentumos. Ez azt jelenti, hogy egy filmes csapat követi minden ügyhöz a zsarukat, és az ő felvételeiket látjuk. Természetesen arra van használva ez a felépítés, hogy máshogy bonthassák ki a poénokat, mint egy sima komédiában. Nyilván a szokatlan megközelítés miatt is rajonganak az emberek a zsánerért.

Ami nekem rohadtul bejön, hogy a szereplők teljesen úgy viselkednek, mintha mindennapos esetekhez hívnák ki őket. Az első részben például egy démon által megszállt lánnyal indítanak, és “Hölgyem, jól van?”-módon kezdik, nem pedig félelmetesen. És végig ez adja el az epizódot, hogy bármi is történik, az nekik normálisnak számít.

Nincs itt kikacsintás, csak két idióta, aki furcsa helyzetekbe keveredik. Néha még a természetfeletti szálon levő lények is csak néznek, hogy mi a fene van. Arról nem is beszélve, hogy míg ők normálisan, a tipikus zsarus dokureality-kből viccet űzve beszélnek a kamerába, addig a háttérben mindig történik valami. A rész végén pedig aztán jön a csattanó.

Olyan ez a sorozat, mint a Ghosted, csak jobb? Felér a What We Do In The Shadows-hoz? Na jó, ez utóbbi túlzás lenne, viszont mindenképp szórakoztató, és mivel csak 6 részes az első szezon, így nyilván belefér. Legyen 7/10, mert az 1×02 már gyengébb volt.

Pilot: Bobcat Goldthwait’s Misfits and Monsters

2018. 07. 17. 14:51 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor az ember a legjobb pilotokat tologatja maga előtt?

A truTv-s Misfits and Monsters valami eszméletlen agymenés, és szerencsére epizodikus antológia, szóval ha egy rész nem tetszik, akkor a következőben ismét meglephetnek. Ennek megfelelően a pilot sem igazán pilot, hanem csak egy rövidfilm Seth Greennel.

A történet nem annyira fontos, hiszen minden héten más lesz, de azért mégis leírom, mert eléggé bejött a felvetése. Az első részben egy szinkronszínész a főszereplő, aki egy buta medvét kelt életre gyerekmesékben.

Mindezt szép és jó, imádják a kölkök, dől a zsé, egészen addig, amíg ez a buta rajzolt medve életre nem kell, és elkezdi zaklatni. Megőrült a csávó, vagy tényleg “létezik” ez a lény? Mindenki döntse el magának, hiszen Seth Green az őrültet is jól adja elő.

Elsőre egy sima komédiának tűnik a dolog, de valójában a horror része is ütős. Nem olyan, hogy megijeszt, de valahogy mégis félelmetes. Itt jön be a Misfits and Monsters dupla érdekessége, mivel a rész végén a rendező és a trükkmesterek kicsit beszélnek is a látottakról.

Az első rész végén például a hitchcocki inspirációról van szó, meg arról, hogy miképp igazodtak a kinézettel Seth Green sorozatos múltjához. És felfedik azt is, hogy pár egyszerűnek tűnő trükk miképp készült. Ja igen, azt nem is említettem, hogy hagyományos technikát igyekeznek használni, nem CGI-t.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes horrorkomédia lesz a végeredmény, de ez a pilot, vagyis rövidfilm sima 8/10 lett.

Pilot-mustra: Joe Pera Talks With You – 1×01

2018. 07. 13. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ó, hát az Adult Swim nem semmi egy csatorna! Képesek olyan totális képtelenségeket csinálni, mint a Trap Universe, amiről az ember el sem tudja képzelni, hogy jöhet ki valakinek a fejéből, totális extrémbe hajló szatírákat, mint a Mostly 4 Millennials – és olyan sorozatokat is, mint a Joe Pera Talks with You, amiben egy öregember beszél olyan dolgokról, mint a vas, a tánc vagy a visszaalvás.

Tegyük is rendbe, hogy miről van szó. Joe Pera egy komikus. Aki egy teljesen normális, 30 körüli srác (itt egy interjú vele), viszont a standupos karaktere egy lassan és tétován beszélő nagypapi (itt egy talkshow-s fellépése). És ezt a karaktert vitte át az Adult Swim-re pár különkiadás erejéig, mint a Joe Pera Talks You To Sleep, ami nagyjából át is adja a Talks With You stílusát.

JOE PERA TALKS WITH YOU – 1×01-02 – 6,5/10

Adott egy michigan-i tanár ember, aki az első részben a vasról kezd el beszélni a székében ülve, a másodikban egy étkezdében kezd rá elmélkedésre a reggeliről, de nem valami passzív fejtágításról van csak szó, hiszen “történet” is van emellé, és más karakterekkel is kapcsolatba kerül, ld. szóba elegyedik a vendégekkel és barátokkal, ami révén megtudhatunk pár dolgot róla.

De nem is ez a lényeg, hanem a stílus, az, hogy ilyen végletekig jámbor és kedves dolgot nem nagyon lehet látni a tévében, ilyen sorozatokat senki nem csinálna, aki ép ésszel rendelkezik, mert ugyan ki nézné? Persze nem az ismeretterjesztés a lényeg (az nincs is nagyon), hanem ennek az embernek a bemutatása az életén, élethelyzetein és ismerősein keresztül.

És ugye mindez mégiscsak egy komédia. Pera nem harsány, hanem tipikus deadpan komikus, aki faarccal adja elő a karakteréhez illő poénokat, amik előtt nem hívja fel a figyelmet, hogy “Most jön a nevetés!”.

Persze kérdés, hogy ki milyen stílusra fogékony, de ezt az egzisztencialista prezentálást nem tudtam nem szeretni. Lásd, az 1×02-ben én már azon dőltem, hogy egy klasszikus műsorvezetői narrációt úgy vettek fel, hogy a kamera az étkezdében volt, Pera pedig az utcán sétálva vezette fel az aktuális témát. Az egészben volt valami nagyon bájos amatörizmus.

Lehet valami abban a jellemzésben, amit olvastam valahol, miszerint minden epizód egy kis Wes Anderson-filmnek tűnik, a főhősről, bármennyire is álmosító az előadásmódja, lerí, hogy mennyire fontosnak tartja a témákat, amikről beszél, mennyire lelkesedik értük, mennyire beindítja valami új infó, és ez a kontraszt, hogy hanghordozásban és testbeszédben semmi ilyesmit nem látni rajta, nagyon érdekes, humoros élménnyé teszi a sorozatot.

Abszolút nem bántam meg ennek a 9 résznek a megnézését, nagyon megfogott az a melankólia, ami körbe lengi ezt a komédiát. És a továbbiakban akad még ‘Joe Pera felolvassa önöknek a templomi hirdetményeket’ és ‘Joe Pera megválaszolja a hideg időben űzött sportokkal kapcsolatos kérdéseiket’ című epizód is.

Pilot-mustra: American Woman – 1×01

2018. 07. 12. 20:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

I don’t care what you want! This isn’t a democracy. It’s a marriage, and I’m in charge of it.

Az American Woman pilotját már a nyitójelenet után majdnem lelőttem, mert abban pár hollywood-i gazdagnő beszélgetett rém felületes dolgokról, mindenféle érdektelen semmiségről, de maradtam, mert tudtam, hogy John Riggi a készítő, aki a 30 Rock egyik fő írója volt és a The Comeback-ben is dolgozott, valamint John Wells az executive producer, aki mostanság a Shameless-t és az Animal Kingdom-ot igazgatja.

A Paramount Network, 70-es években játszódó új sorozat Alicia Silverstone-nal és Mena Suvari-val formátumát tekintve 20-25 perces, de komédiának még véletlenül sem mondanám. Legalábbis poénokra kihegyezettnek nem, mert helyenként ugyan vicces, de még dramedy-nek is necces lenne – drámának viszont felületeske. Ettől még persze nem rossz követni a főhős anyát, aki sok év kényelmes házasság után magára marad fényűző életében két gyerekkel.

AMERICAN WOMAN – 1×01 – 6,5/10

A főhős tehát egy luxus életet élő feleség, Bonnie, aki egy csapásra egyedül találja magát, és tudatosul benne, hogy el kell valahogy tartania a családját, sőt, a menő házát sem feltétlenül tudja megtartani, ha nem jut valamiféle bevételhez. Mellette még két kiemelt szereplője van a sorozatnak, két barátnő: a “való világban” élő, bankban dolgozó Diana, aki folyton azt látja, hogy nála alkalmatlanabbakat léptetnek elő, és a castingosként feltörekvő, gazdag Kathleen, akinek egyéni tragédiája, hogy nem nagyon veszi észre, hogy pasija és munkatársa meleg.

Az American Woman egyértelműen a nők 70-es években betöltött szerepét mutatja be, illetve azt, hogy egy függetlenedni kívánó nő milyen akadályokkal kényszerül szembe nézni. Régebben és ma is akadtak erre a kérdéskörre koncentráló sorozatok, így nyilván nem lesz újdonság látni a “Hajnalka, te ezt nem tudhatod“-attítűdöt a férfiak részéről, valamint azt, hogy párjaikat inkább afféle dekorációnak tartják maguk mellett.

Persze a trophy wife-ok, a gazdagemberekhez férjhez menők mondhatni vállalják ezt az életstílust, pontosan tudják, hogy mire fizetnek be, de ettől még, ha hirtelen kihúzzák a talajt a lábuk alól, a rátermettebbek rádöbbenek, hogy hiba volt elkényelmesedni, s be tudják bizonyítani, hogy képesek talpra esni. Bonnie is erre tesz kísérletet, és nyilván hosszabb távon sikert is fog aratni, de a kezdeti próbálkozásai igencsak vérrel és verítékkel teliek lesznek.

– Your last job was working as a transportation supervisor? What exactly did that entail?
– Driving my kids to school. And back from school. Unless they take the bus.

Kezdve az álláskereséssel, hiszen képzettség nélkül nincs sok esélye dolgozni, ahhoz pedig, hogy azt csinálja, amihez ért (ld. ruhák – csak nem vásárlóként, hanem most eladóként), némiképp meg kell aláznia magát, hiszen azokat kell kiszolgálnia, akikkel korábban együtt partizott. Persze nyilván a lefitymáló pillantásokból is erőt lehet meríteni, ha az ember elfogadja a helyzetét.

Egy ilyen karakterrel, azonosulni nem is, de értelemszerűen könnyen együtt lehet érezni, azonban ez a 20 perces műfaj nem nagyon alkalmas karakterizálásra, így látjuk, hogy mit tesz a főhős, hogy mire törekszik, de az nem nagyon derül ki számunkra, hogy ki is ő, hogy miképp került ilyen szituációba (státuszba), hogy volt-e más előzménye a házassága felbomlásának, stb. Ezért kár, és lehet, hogy mire komolyabb karakterizálásra kerülne sor, sokan már ki is fognak szállni a sorozatból. (A mellékszereplőkre ez végképp igaz.)

Az efféle sorozatoknál felesleges lehet említeni, hogy a külsőségekkel és a 70-es évek (valamint Los Angeles) hangulatának megidézésével nincs semmi probléma (sőt! nagyon is jó, bár semmi egyedi nincs benne), az anno tiniként Aerosmith-videóklipekben beintő Silverstone-ra sem hittem volna, hogy ennyire rá lehet önteni egy korabeli anyuka szerepét.

Összességében nem nyűgözött le a pilot, volt jól sikerült részei, de felkeltette a kíváncsiságomat, főleg azért, mert még nem nagyon érzem a sorozatot, gőzöm sincs arról, hogy mire számíthatok a folytatásban. Azóta megvolt a 2. és 3. rész is, nagyjából hozták a szintet, de még mindig nem nagyon kristályosodtak ki a dolgok, de ez a 20 perces dramedy már csak ilyen műfaj, sok mindenre kevés idő jut, mást meg elmaszatolnak benne. De talán évad végére meglesz egy főcsapás. Addig is, amíg élvezhetőek a részek, addig maradok.

(A sorozat egyébként a The Real Housewives of Beverly Hills-es Kyle Richards gyermekkori emlékeire épül, de mivel ő itthon közel sem annyira ismert, mint odakint, ezért csak afféle lábjegyzetként említeném meg. De legalább ez jelzi, hogy valamennyire autentikusak a történések.)

Pilot-mustra: The Outpost – 1×01

2018. 07. 11. 21:36 - Írta: winnie

18 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Igen, ez pontosan olyan sorozat, mint amilyennek tűnt a plakátok alapján. Meg az előzetesek alapján. De még mielőtt nekimennék, hogy szétszedjem (nyugi, nem fogom, láttam már rosszabbat is), jó ha tudja, hogy mire számíthat az ember. Nem országos sorozatra, hanem a szatellitadókon terjesztett Xena / The Beastmaster / Legend of The Seeker-vonalra.

Az egyik fő producer Dean Devlin (The Librarians, Leverage), a készítők pedig korábban a Mythica-filmekért feleltek, amikből 5 volt, és az utómunkára Kickstarter-kampányokat indítottak. A The Outpost stílusában és igényszintjében nagyjából a Mythica-ra hajaz (ami alapjába véve egy 13 részes tévésorozat volt, nagy részét egyszerre forgatták), és nagyon nem CW-s, inkább a Syfy olcsó fantasy-jei közé illik.

THE OUTPOST – 1×01 – 2/10

Nyilván tudjuk, hogy az efféle sorozatokat helyükön kell kezelni, de ez még nem jelenti azt, hogy ha nem jó, akkor azt elnézzük neki. Márpedig a The Outpost nem jó. Igazából nem is az a baj, hogy olcsó, hogy a színészek olykor elég furák és az effektek olyanok, amilyenek. A fő gond az, hogy még sztori szintjén sem érdekes, szórakoztatónak pedig szinte semennyire sem szórakoztató.

Már az első 15 percben kiderül, hogy bizony kiemelt set piece-ekre építő, elnyújtott történetmeséléssel lesz dolgunk, mert két mondatban össze lehet foglalni, hogy mi történik negyedóra alatt két verekedős/mészárlós jelenet mellett: egy fiatal nő egy tetoválás tulajdonosa után kutat és megtudja az infót, majd visszaflashback-el 13 évet, hogy láthassuk, amint gyerekként a tetkós és még hat zsoldos kiirtotta faluját (és egész faját). Szóval bosszúra szomjazik.

Nálam már itt eldőlt, hogy nem leszünk jóban, hiszen mindezt egy párbeszédben is letudhatták volna. Viszont, aki számára többet adnak az akciójelenetek, mint nekem, és azokra szavaz a történetmesélés ellenében, az örülhet, mert a készítők nem árulnak zsákbamacskát, és tényleg megmutatják, hogy milyen stílusra kell számítani (nem véresre, de ölősre).

És persze a mészárlás végén kapunk egy apró WTF-ot is, hiszen kiderül, hogy a Blackblood faj (Feketevér – tényleg fekete a vérük, és cakkos a fülük) utolsó képviselőjeként túlélő kislány valami mágikus képességgel is bír, ami félig energiapajzsként, félig pedig egy másik dimenzióból(?) átnyúló szörnykézként materializálódott. (A jelenben ezek után nyilván a főhős elindul a célnak megadott helyőrségbe, ahol találkozik a többi kiemelt karakterrel, de ezt majd mindenki megnézi magának.)

A legnagyobb pozitívum a pilotban a készítők ambíciója volt. Nyilván a csatajelenetekkel nem fognak csodát tenni, de legalább rögtön betoltak kettőt a pilotba, és még később is van akciózás bőven. És az is hamar kiderül, hogy a szűkösebb költségvetés nem volt akadálya annak, hogy különféle lényeket is bevessenek (igen, ez egy lényes fantasy!)

A The Outpost karakterek, világ és körítés terén a legtipikusabb, legfáradtabb fantasy panelekkel dolgozik, nincs bennük sok fantázia, maximum egy kicsit változtatnak rajtuk (láthatjuk, hogy milyenek az ő zombijaik, amiket másképp hívnak). Mindezt meghintik a főhős badass mivoltával, valamint helyenként bárgyú humorral, egy szerelmi háromszöggel, valamint egy rejtélyként funkcionáló szállal, ami a képességet illeti (valamint egy csuklyás figurát is bedobnak). És ennyi.

Nekem ez sajnos túl érdektelen volt, annyira, hogy az 1×02 bevállalása is feleslegesnek tűnik, de ki tudja, talán a mitológia kap valami löketet, mert a főhős képessége (amiről talán ő maga sem tud sokat) szolgál valami potenciállal. De hogy miért gondolták komolyan ezt a cliffhanger-t, azt nem tudom. Oké, meglepő húzás volt, de így cserébe hitelteleníthetik magukat, vagy lehet, hogy van céljuk is vele?

De hogy ne csak negatív legyek, egyrészt itt van Dean Devlin Twitter-je, amin jó pár pozitív véleményt retweetelt (van, aki szerint minden idők legjobb fantasy-je a The Outpost), jó olvasni őket, de még azoknál is érdekesebb ez a videó, amin a stáb (főleg színészek) nézi a részt és tweet-el közben Devlin irodájában. 50 perces, de érdekes látni őket.

Pilot-mustra: Impulse – 1×01

2018. 07. 10. 14:51 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Gondolkoztam, hogy évados írással indítsak-e a YouTube Red (illetve már YouTube Premium) új sorozata kapcsán, de kezdem a pilottal, mert egyrészt azt tudom linkelni (itt nézhető meg ingyen az első és második rész – 7M-an kezdték el, ami nem egy 40M-s Cobra Kai, de korrekt), másrészt nagyon bejött a kezdés, és ki tudja, hogy a 3-4. rész környékén nem kaszálom-e a sorozatot (majd beírom kommentbe, de ha nem jön évadkritika, akkor lehet sejteni, mi történt), harmadrészt pedig a kommenteket át tudom emelni, ha kell, az évadkritikához is, nem?

Az Impulse-ban a fősztori kapcsán van elég felfedeznivaló, így minden apró morzsa ezt az élményt csökkentheti, de akadnak dolgok, amiket muszáj ellőni a kezdés kapcsán, hogy az ember be tudja lőni, mi is ez. Mondjuk a pilot elég impresszívre sikeredett első pár perce nem nagyon árul zsákbamacskát: két férfi gyűri egymást (az egyik Keegan-Michael Key, WTF) egy jégtáblán, majd hopp, egy metrókocsiban. Majd megint egy jégtáblán a tenger középen.

IMPULSE – 1×01 – 7,5/10

Így kell felkelteni a kíváncsiságomat? Igen, ez elég jó módja. Az ide-odateleportáló pasik egyike végül egyedül végzi azon a bizonyos vízen úszkáló jégtáblán, hogy utána elég szarul érezze magát, mert nyilván nem ő az, aki képességgel rendelkezett, így hát elég nagy kutyaszorítóba került.

(Itt érdemes bedobni, hogy az Impulse Steven Gould regénysorozata alapján készült, aminek első része a Jumper volt, aminek filmes feldolgozása itthon is látható volt Hipervándor címen. Az Impulse a sorozat harmadik kötete, de a leírását és a pilotot összevetve (egyelőre) a teleportáláson kívül nem sok közös pontot találok bennük. Mindegy, csak gondoltam, megjegyzem.)

A jégtáblás sztoriszálat utána (elég sokáig) el is felejthetjük (nyilván lesz szerepe, de most csak a kíváncsiság felkeltésére volt, a vonal 2*2 perce csak lóg a levegőben), hiszen megismerjük a főhőst, a középiskolás Henry-t, akit anyja egyik pasijától a másikig visz, folyton költözködve, bár most úgy tűnik, hogy megállapodhatnak, és új családot alapíthatnak a férfi saját lányával.

Henry-ről (ő egyébként egy tipikus, zárkózott és mogorva tinilány, aki éjszakai graffitizésben teljesedik ki) egy iskolai intermezzo során kiderül, hogy olykor epilepsziás rohamai vannak, amik nem feltétlenül a megszokottak, ugyanis egy társa észreveszi, hogy eközben tárgyak mozdultak el a helyéről. Később pedig mi is megtapasztalhatjuk, hogy a stresszes helyzetek által előidézett rángásai során más fura dolgok is történhetnek, amik egy rakás bonyodalmat idéznek elő az ő és családja, de még mások is életében is.

Annak ellenére, hogy ez a stílus inkább történetközpontú, azért elég sok időt töltünk a főhős megalapozásával, és az azonnal nyilvánvaló, hogy Henry megítélése nagyban fog hozzájárulni ahhoz, hogy mi a véleményünk a kezdésről. És ahhoz képest, hogy a klisés, morcos, lázadó tinikaraktereket legtöbbször mindenkihez hasonlóan, inkább negatívan fogadom, itt Maddie Hasson simán eladta őt.

A többiekkel sincs gond, bár egyelőre (főleg a fiatalok) eléggé vázlatszerűek, hogy komolyabban törődjünk velük, nyilván a kocka jobban fogja érdekelni az egyszeri nézőt, a sportoló csajozós archoz pedig negatívabban fogunk hozzáállni, miközben kialakítjuk róluk a prekoncepcióinkat, amikre a készítők nem is nagyon igyekeznek rácáfolni.

Ebben persze az is közrejátszik, hogy Henry nem ok nélkül zárkózott, idővel megismerjük a családi és egészségügyi állapotát, és az ezeknek köszönhetően eléggé elcseszett életét, amit a későbbiekben csak még inkább bonyolítani, súlyosbítani fog az, ami történik vele a pilotban, illetve amit felfedez magával kapcsolatban – ritka az ilyen, de itt nem csak önmagában érdekel a természetfölötti szál, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy a főhős miképpen fogja azt kezelni, illetve ami történt vele.

Nyilván nem magasművészet az Impulse, de nem akarok kifogásokat keresni arra, hogy mennyire lekötött a kezdés, és azonnal indítottam volna a 2. részt, ha nem ültem volna le, hogy megírjam ezt a posztot. Egyedül talán a zenék kissé tolakodó használatát említeném negatívumként. Nem is azt, hogy sok pop volt hallható, inkább az zavart, hogy néhol lelógott, olyan volt, mintha csak ráindítottak volna egyes jelenetekre egy random számot. (Ami elég nagy kontrasztban áll ez azzal, hogy előfordult, hogy nagyon kreatívan használták a zenei aláfestést.)

Pilot-mustra: Sharp Objects – 1×01

2018. 07. 09. 21:40 - Írta: winnie

72 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az HBO új krimije/drámája kapcsán megint elmerengtem azon, hogy vajon az ember mit keres egy pilotkritikában. Amit teljesen jogosan tettem, hiszen én nem nagyon szoktam pilotokról olvasni. Nyilván egy véleményt mindig érdekes lehet átfutni, és a sorozatról infók is nyerhetők egy efféle írásból, de hogy cikk tárgya bejönne-e az olvasónak, az nem fog kiderülni, csak ha hasonló ízléssel bír, mint a szerző. Esélyek kapcsán egyszerűbb pár kritika végkicsengését összegezni, abból kiderül, hogy a népítélet merre tendál.

A Sharp Objects esetében nyilván kedvező irányról van szó, az HBO annyira nem szokott benézni egy presztízs sorozatot, hogy mindenki megtapossa, de az is biztos, hogy közel sem akkora a tömjén, mint mondjuk a Big Little Lies esetében. Ami nem meglepő, mert sokkal súlyosabb és ellentmondásosabb az alapanyag, és a párhuzamok (könyvalap, rendező, szerkezet) ellenére is inkább a True Detective-re hajaz ez a sorozat.

SHARP OBJECTS – 1×01 – 5/10

Ó, micsoda csodálatosan elcseszett karakterrel bővült a sorozatos panteon! Az Amy Adams által alakít újságírónőt a főnöke afféle terápia gyanánt hazaküldi abba a 2000 lakosú, tipikus kisvárosba, ahol felnőtt, hogy egy eltűnt és egy halott tinilány esetéről tudósítson, mivel sorozatgyilkost sejt mögötte.

Főhősünk vonakodva, de útnak indul, előtte persze felpakolja magát ipari mennyiségű alkoholos itallal (az ok ismeretlen) és még pár furcsa dolog kiderül róla, amit nem nagyon tudunk hova tenni, de amikor megérkezik gyermekkora helyszínére, akkor azonnal tudatosul bennünk, hogy itt bizony elég meghatározó dolgok történtek vele, amik hatására kvázi elmenekült anyjától, mostohaapjától, mostohatesójától és halott nővérétől húgától.

Mindez emléktöredékekkel, zaklatott és a jelennel egybe folyó visszaemlékezések, valamint véletlenszerű villanások, hallucinációknak tűnő jelenségek révén tudatosul bennünk, amik egyébként igencsak meghatározzák a sorozat stílusát és képi világát. Tévésorozatoknál nem túl gyakori az ilyen, de a Sharp Objects-re nem lehet azt mondani, hogy ne lenne rendezői sorozat, Jean-Marc Vallée keze nyoma végig érződik a képsorokon, rég volt képernyőn olyan sorozat, ahol a vágás ennyire kiemelt fontosságú lenne.

A családja elég furán fogadja Camille-t, a rendőrök sem lelkesednek azért, hogy rossz hírét viszi a városnak, mi pedig eltűnődhetünk azon, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő helyen vajon miféle titkok lappanghatnak, mi lehet a háttérben, miért akarna bárki is tinilányoknak ártani? Mert az hamar kiderül, hogy nem csak egy átutazó bűnöző tettéről van szó.

Ami megkülönbözteti a Sharp Objects-et pár műfajtársától, az a főhős foglalkozása. Ő ugyanis újságíróként nem annyira nyomozni akar, hanem tudósítani, és inkább a cikke miatt ás elő információkat – amik persze hatással vannak rá, és felidézik benne saját múltját egy olyan spirálba kényszerítve őt, amiből nincs kiút, csak akkor, ha a végére jár a dolgoknak. Vannak persze nyomozók is a történetben, de egyikük sincs túlrajzolva.

A Sharp Objects nagy csavarja az, hogy bár a felszínen egy szimpla átívelős krimiknek tűnik, magának a sorozatnak nem a krimiszál a katalizátora, hanem a főhős személye. Azé a főhősé, akiről a kezdetekben szinte semmit sem tudunk (csak annyit, hogy iszik, mint az állat) – sőt, mintha ő sem tudna sok mindent saját múltjáról (izé, ismerős motívum). A sorozat középpontjában egyértelműen az ő “utazása” áll.

Ahogy haladunk előre a sztoriba, úgy adagolják számunkra apránként az információt. A pilot végén kapunk egy elég sokkoló és felkavaró felismerést, majd a 2. és 3. rész során újabb dolgok derülnek ki Camille gyerekkoráról és felnőtt éveiről, és ezek során zseniális, ahogy értelmet nyernek korábbi, randomnak tűnő snittek és jelenetek. Ez a kirakós szerkezet szerintem sokakat megnyerhet, csak türelem kell hozzá, de a payoff, már ami a teljes puzzle kirakását illeti, garantált.

A Sharp Objects az összerakás folyamatán csúszhat el – és csúszott el nálam, egyszerűen nem rántott be. Hiába erős hangulatilag, hiába van tele ugyanis nagyon erős pillanatokkal, hiába érezni a múlt iszonytató súlyát, amint a főhősre nehezül, egyes különc karakterek és a szereplők furcsa viselkedése nem kötött le, ráadásul a krimivonal sem annyira erős az elején, hogy megtartson. Igen, nagyon lassan bontakozik ki a sztori, de láttunk már sok hasonló sorozatot, ahol a kvázi eseménytelen percek is hipnotikusak, lenyűgözőek és/vagy határtalanul szórakoztatók.

Azt felesleges mondani, hogy az egyéb hozzátevők nagyon erősek, de egy HBO-sorozattól ez elvárás. Amy Adams és Patricia Clarkson viszi a prímet a színészek közül, bár ahogy olvasom, igazán nagy felfedezésnek Eliza Scanlen számít, aki a pilotban nem annyira tényező, a későbbiekben viszont annál inkább kiteljesedik – más kérdés, hogy engem kifejezetten irritált a karaktere, amíg láttam, és a görkorcsolyás menőzése a csajokkal is nagyon kilógott. Ezek mellett a zene, illetve maga a város is remek, a vágás pedig, mint írtam, a sorozat motorja.

Nem tudom, mit vártam a sorozattól, de hasonlóan éreztem magam, mint az ugyancsak elég jól fogadott The Sinner esetében is. Papíron a nagyon súlyos és felkavaró, tényleg nem mimózalelkeknek való történet lehet, hogy bejött volna (és most nem arra gondolok, hogy mindkettő könyvből készült), “imádok” gyomrosokat kapni, de a tálalás során valahogy elcsúsztak a dolgok. És nem azért, mert ne lett volna profi a rendezés, de talán az arányok nem stimmeltek, plusz a sok ismétlődés, sulykolás és homályos rejtélyeskedés nem nyert meg annyira.

De ettől még érzem, hogy nem sok választott el attól, hogy csüngjek a képkockákon és együtt lélegezzek a karakterekkel. Szóval nagyon szubjektív a dolog (mi más lenne?), másnál simán átbillenhet a dolog, ezért ezt is azok közé a sorozatok közé sorolom, amelyeknél a puding próbája tényleg az evés, mert a hangulatot és a stílust szavakkal nem nagyon lehet átadni, érdemes bepróbálni.

(Az HBO jóvoltából egyébként láthattuk a további epizódokat is, s bár az 1×02 egy fokkal jobban bejött és az 1×03 vége bitang sokkoló látványt nyújtott, én kiszálltam, mert már a pilotból éreztem, hogy ez nem az én stílusom.)

Pilot: Samantha!

2018. 07. 09. 20:05 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Igazából nem tudom megmondani, hogy ez miért nem egy évadkritika lett. Vagyis azért megpróbálom. Pedig minden adott volt a Netflix brazil komédiájánál: rövid évad és ehhez igazodó részek, nem annyira tipikus humor. Nektek átbillent a mérleg, lecsúszott az egész sorozat a hétvégén? Oké, csak viccelek, hiába a 3% és a The Mechanism, még nem tartunk ott, hogy egy brazil sorozatra rávetődjenek a junkie-k.

A történet egy kibírhatatlan, de gyerekként országszerte imádott lányról szól, aki felnőttként megpróbál ismét hasonló magasságokba emelkedni a közönség szemében. Végtére is a 80-as évek nosztalgiája dívik manapság, nem? Mondjuk jó mélyről kell majd felkapaszkodnia, mivel a pilotban alig pár ember előtt énekli a híres gyerekdalát.

A kitűzött célja elérésében a semmirekellő, börtönből épp most szabadult férje is segíteni fogja. Ő is sztár volt régen, focista, akit azért még most is sokan kedvelnek a nép körében.

A Samantha! humora néha a kínos fajtába hajlik, néha pedig iszonyat furcsa. Egyrészt mai szemmel elég sötét, hogy a flashback-ekben a gyerekshow egyik szereplője egy doboz ciginek öltözött figura, és ez csak egy a politikailag inkorrekt megmozdulások közül a pilotban – vigyorogtam is persze.

Viszont a láthatóan konkrét poénnak írt jelenetek közül jó pár egyszerűen gyenge lábakon áll. Volt olyan, hogy érzésre csak úgy elénk vágták a csattanót, mindenfajta felvezetés nélkül. Ezek többsége amúgy a helyi kultúrára építkező pillanatoknak tűntek, mint a keleti filmekben a sajátos humor néha, de sajnos teljesen kizökkentettek a sorozat ritmusából.

Az mindenképp pozitívum, hogy képileg nem érződik a sorozaton semmiféle olcsóság, simán hozza az amerikai társainak a színvonalát. Persze színvilágban és helyszínekben azért látszik, hogy dél-amerikai darabról van szó, szóval ez is a pozitív oldalra megy, mégis csak egy 6/10-et szórnék a kezdésre.

Previous Posts