login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: All American

2018. 10. 11. 21:55 - Írta: human

4 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy vannak sorozatok, amik után felesleges ahhoz a stílushoz nyúlni másnak. Nyilván készíthető még jó rendőrös sorozat a The Wire után, a The Sopranos sem ásta alá az összes maffiatörténetet, mint ahogy a Friday Night Lights sem birtokolhatja örökké a trónt az amerikai a focis sorozatok között, de nem az All American fogja lelökni onnan.

A történet egy szegény srácról szól, aki középiskolában focizik. Egyik meccse közben kiszúrja őt egy Beverly Hills-i sulis edzője, és lehetőséget ad neki arra, hogy a sport segítségével jobb élete legyen. A további fordulat, hogy később az irányítószámra is szüksége lesz a csapatban maradásra, így az edzőhöz költözik a srác. Elvileg csak rövid időre.

Mivel a CW-n mutatkozott be a sorozat (nálunk az HBO GO-n kapott világpremiert), így nem meglepő, hogy erős benne a tinidráma. Konkrétan még a felvetett problémák része is valóságban gyökerezőnek tűnik, hiszen igaz történet inspirálta a sorozatot, viszont a kidolgozásuk valami siralmas. Lehet, hogy páran most legyintenek, hogy kinőttem a stílust, és ez igaz lehet a tipikus tinisorozatokra, mert nekem már valami igazi kell. És ezt az írósztrájkos évad kivételével tökéletesen megragadta már a Friday Night Lights.

Itt pedig csak kliséket látok rohangálni, miközben 20 féle dal szól már a pilotban is. Túlzsúfolt az egész. Konkrétan a főszereplő srác alakításával nincs bajom, és nyilván Taye Diggs sem az a borzasztó színész, de a forgatókönyv egyikőjüket sem segíti. A legnagyobb hiba, hogy semminek nincs súlya, úgy sietnek a történettel. Rögtön a közepébe akarnak vágni, és felvetnek vagy 10 problémát, a régi sulis barátjáén tényleg már csak nevetni tudtam, pedig egy-kettő is elég lenne.

Arról ne is beszéljünk, hogy a nagy rohanásban a sorozat központi cselekménye, a foci milyen siralmasan van kezelve, konkrétan ebben csúcsosodik ki a hozzáértés, vagy törődés hiánya. Van egy meccs a rész vége felé, amiben nulla feszültség van. Természetesen az utolsó másodpercben kell megnyerni a meccset touchdownnal, de ezt minimálisan sem adják át a nézőnek, csak gépiesen adagolják az információt. Siralmas.

Ritkán késztet ekkora negativitásra egy pilot, mert többnyire még az unalmasok meg tipikusok is profin vannak összetéve. Itt ilyesmit nem éreztem, szóval számomra értékelhetetlen volt. 2/10?

Pilot: Star Wars: Resistance – írta Ayrons

2018. 10. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Elstartolt a Star Wars legújabb animációs spinoffja, a Star Wars: Resistance, az első előzetes nem épp a bizakodásra adott okot a sorozattal kapcsolatban, míg a második már annál inkább.

Fontos megjegyezni az elején, hogy David Filoni, aki a The Clone Wars-t és a Star Wars Rebels-t is készítette, itt bár készítő, már csak, mint általános executive producer vesz részt a munkálatokban (majd rendezni fog az élőszereplősben), ráadásul, a sorozat teljesen más animációs stílusban készült, mint az elődei,  ezzel folytatva azt a hagyományt az animációs SW-sorozatoknál, hogy mindegyik széria nem csak érában, de animációs stílusban is eltér az elődeitől.

Emellett azt a hagyományt is megőrizte a Resistance, hogy a rajongók egy része már az első reklámok után visszasírta az előző szériát, mondván az mennyivel jobb volt. Persze ez azzal is járt, hogy miután a Clone Wars-nál és a Rebels-nél is előjöttek e reakciók, az új sorozatnál már egekbe magasztalták azokat.

De visszatérve a Resistance-re: a szériánál a készítők az anime stílust vették alapul, aminek elsőnek megörültem hiszen Filoni régen közreműködött az Avatar: The Last Airbender-ben, így arra gondoltam, az lesz a mérvadó itt, az előzetes viszont ezt szépen darabjaira robbantotta, mint a Halálcsillag az Alderaant.

A cel-shading technika egy érdekes stílus, játékoknál és egyes sorozatoknál jól működik (ld. Knights of Sidonia, Archer, The Legend of Zelda: Breath of the Wild), de mondjuk a Transformers: Robots in Disguise-nál borzalmas volt és itt is ezt éreztem az előzetesek látván.

A bevezető után térjünk rá magára részekre. A tovább után némi spoiler is lesz.

Tovább…

Pilot: God Friended Me

2018. 10. 05. 18:30 - Írta: human

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Ha jól látom, valamennyire vártam a CBS feelgood drámáját, de még így is simán pozitív meglepetést okozott. Konkrétan talán az ősz legjobbja nálam. Pedig heti “ügyes” lesz, mondjuk pont olyanból nem is nézek sokat, szóval még lehet is neki helye. Az meg sem lep, hogy winnie kíváncsibb volt rá, és neki is bejött. Ilyen is ritkán van, mármint tökéletes egyetértés.

A történet egy vallásos apával rendelkező fiatal férfiról szól, aki már nem hisz Istenben, sőt, a podcastje révén igyekszik irányt mutatni a többi ateistának. Semmi nihilizmus, igyekeznek kedves emberek lenni, de csak úgy maguktól, nem pedig azért, mert tízparancsolat meg a többi. A karrierje épp előreléphetne, amikor egy Isten nevű account bejelöli Facebookon. Hoppá.

Hogy hogyan lesznek ebből heti esetek? A nagy, “Tényleg Isten ösztökéli?” kérdés mellé, amit gondolom, majd feldob, amikor a vallásos, sőt, papként dolgozó apa megtudja a dolgot, bejön, hogy a Facebook újabb barátokat ajánl Isten ismerősei közül. Rajtuk kell majd segítenie hősünknek, miközben “nyomoz” az után is, hogy ki szórakozik vele ilyen módon. Hát, nem tudom mit tudnak kitalálni rá, de csak a koncepció elfogadása után működhet  sorozat, akit az elriaszt, az szerintem ne erőltesse.

Persze valahol felejthető is a God Friended Me. Ezt most azért mondom, mert pár hete láttam, és úgy osztottuk el, hogy van, aki akkor ír róla, a másik pedig a tényleges premiernél. Na mostanra már nagyjából csak az érzésre emlékszem, amit utána éreztem: tetszett, feldobott, meghatott picit, mosolyogtam.

Ez alapján egyelőre semmiképp sem mondanék olyat, hogy modern klasszikus, viszont egy belenézés szerintem mindenképp javasolt. Konkrétan tényleg azt tudom mondani, hogy az országosok közül ez tetszett a legjobban. A színészek is rendben voltak, és úgy az egészből sütött valami minőség, nem tipikus, befásult volt a látványa. Nem kiemelkedő a fényképezés, de látni, hogy valamennyire azért igyekeztek.

A pontszám ezek alapján 7/10, mivel felet nem adok. Ennyit csak egy másik újonc kapott tőlem, de ha tippelnem kéne, akkor sokkal inkább fogadnék arra, hogy későbbiekben a God Friended Me-nél leszek még ott.

Pilot: Happy Together

2018. 10. 04. 14:50 - Írta: human

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Újabb fárasztó országos komédia. Ezúttal a CBS-től. Próbáltam ugyan pozitívumot találni benne, de nem igazán sikerült. Ennél még a Single Parents is jobban lekötött. Nem kerülgettem a forró kását.

A történet középpontjában egy átlagos házaspár áll, akik Netflix and Chillből a Netflix résznél tartanak a pilot elején. A nő belsőépítész, a férfi könyvelő, a hétköznapjaik 30 felett teljesen nyugisak és rutinszerűek. Mindez megváltozik, amikor a pasi egyik rocksztár ügyfele beállít hozzájuk, hogy beköltözne egy időre.

Gondolom, előkerül majd, hogy a pár évvel fiatalabb, menő srác szüleiként tekint rájuk, nem csak barátokként, de… már maga az alaphelyzet is sántít nekem. Mármint tudom, hogy ez csak egy sitcom, különböző személyiségeket kell összetenni, de olyan képtelen, hogy nincs hova mennie. Az meg még képtelenebb, hogy utána marad is. De oké, ezen túl kell lépni, érdekes a híres és az átlagemberek közötti eltérés, legyen.

A főbb gond sokkal inkább az lenne, hogy az átlagos házaspár a legklisésebb pillanatokat villantja fel, mindenféle komolyabb megerőltetés nélkül. Kínos, ezerszer láott “próbálok menő és cool lenni”-pillanatok, esti bulizás nem bírása, stb. Erre persze a sztár csak mosolyogva néz, míg az ismerősei pedig lekezelik az öregeket.

Itt még bejön az is, hogy többkamerás komédia, szóval néha csak pislogtam, hogy miért is röhög a közönség. Láttam, odaírták a poént, az rendben van, csak épp siralmas volt az egész jelenet. Nem is a messziről látható csattanók a lényeg, hanem hogy még rosszul is csapják le. Pedig Damon Wayans Jr. és Amber Stevens West is kellő rutinnal kéne rendelkezzen a stíluson belül.

A lényeg, hogy itt tuti, nem fogok eljutni a 3. részig. Legyen 3/10 a kezdés. Ebben semmi nincs, ami miatt esetleg érdemes lenne visszanéznem. Igazság szerint letör, hogy első nekifutásra nincs igazán érdekes komédia újonc országoson, pedig sokáig abban erősek maradtak a nagyok, és mindig volt egy-két jobb próbálkozás. Most meg ott a The Good Place, és azon kívül alig hallani másról ezen a téren.

Pilot-mustra: Single Parents – 1×01

2018. 10. 03. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) A New Girl készítőjének új, ABC-s, egyedülálló szülős komédiája első blikkre közel sem annyira friss, mint az NG volt annak idején, de van benne potenciál. A gond csak az, hogy nincs benne 3-4 domináns főszereplő, akikre egy saját epizódot is lehetne építeni, inkább csak féltucat mellékszereplő, sidekick jött össze, vagy ha a gyerekeket is számítjuk, akkor legalább egy tucatnyi. A végeredmény pedig aranyos, de… De.

SINGLE PARENTS – 1×01 – 5,5/10

A sorozat egy iskolai osztály együtt bandázó, egymást segítő egyedülálló apukáiról és anyukáiról szól, ahogy együtt túljutnak a gyerekek okozta megpróbáltatásokon, ahogy veszik az akadályokat, ahogy próbálják túlélni azt az időszakot, amíg a csemeték ki nem röppennek a fészekből. A szülőknek van egy jól bevált rutinja, rendszere, s ebben “rondít bele” némiképp egy nagyon lelkes apuka, aki aktivitásra próbálja buzdítani a belassult társaságot.

Éppen ezért eleinte nem is nagyon örülnek a srác aktivitásának, de azért idővel meglátják benne a sorstársat (és azt, hogy a gyereke mennyire meghatározza az életét), így a szülők eldöntik, hogy normális embert faragnak belőle, elküldik randira, stb., hogy felfedezze, hogy van élete a gyerekén kívül is.

Az biztos, hogy szülőként (főleg egyedülállóként) az ember más szemmel fogja nézni ezt a sorozatot, és a véleménye is más lesz, hiszen valamiért közelebb kerül hozzánk olyasmi, amit közvetlenül is megtapasztaltunk a bőrünkön, vagy esetleg olyan karakterek, akiket nagyon, talán túlságosan is jól ismerünk. Mondanom sem kell, hogy én is láttam ismerős motívumokat, jó érzés ilyenkor egyetértően bólogatni.

A legviccesebb az az egészben, hogy a premier előtt a gyerekektől tartottam a legjobban, erre már az első percekben kiderült, hogy ők a legjobb fejek a sorozatban. Nyilván azért is, mert nem viszik túlzásba a jelenlétüket, de ettől még ritkán látok olyan, kisgyerekes sorozatot, ahol minden egyes kissrác és kiscsaj telitalálat. És nem csak azért, mert cukiságok, hanem azért is, mert azonnal kaptak karaktert is, amik működnek.

Ezzel nem azt mondom, hogy a felnőtt karakterek nem működnek, de egyelőre ők vékonyak. Nyilván a pilotban ennyi szereplővel nagyjából csak egy tulajdonságot kaphatnak, amire újra meg újra rá kell játszani a poén kedvéért, és ezek zömében működnek is (az ázsiai srác haláli, bár kicsit GoodPlaceJason-utánérzés, a gazdag Brad Garrett nagyon vicces, Taran Killam bennem semmit nem mozdít meg, de szimpatikusan teper, Leighton Meester egyelőre inkább csak aranyos, a másik anyuka pedig nem nagyon maradt meg bennem).

Ha nem is röhögtetett meg sokszor a Single Parents, az talán mellette szólhat, hogy a közepe kifejezetten dinamikus volt, legalábbis országos komédiák esetében nagyon ritka, hogy ennyire odafigyelek arra, ami történik, hogy nem vonja el semmi a figyelmemet, ha más nem, megnézem, még hány perc van hátra. Itt viszont mondhatni hirtelen véget ért a pilot. Éljen?

Az a helyzet, hogy sok negatívat nem tudok mondani a kezdésről a nevetések hiányán kívül, az pedig nem válóok, hiszen sok mosolygós komédia maradt nézős nálam. Valami azonban mégiscsak hiányzott számomra ebből a pilotból, így nem tudtam feljebb pontozni. De legalább van hová fejlődnie. És lehet, hogy tényleg ebben van a legtöbb potenciál az újonc komédiák között.

Pilot-mustra: The Neighborhood – 1×01

2018. 10. 02. 19:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

A CBS egyik új hétfői, abszolút kommersz, többkamerás szitkomjának az alapfeltevése marha egyszerű (fehér család költözik egy fekete környékre, egy fekete família szomszédjába), és az ebből fakadó poénokat alaposan ki is használják. A nagy kérdés, hogy mi történik akkor, ha kifogynak a kezdeti alapanyagból?

THE NEIGHBORHOOD – 1×01 – 5,5/10

 

A sztori tényleg csak ennyi, két család lesz a középpontban: az egyik családfője a magát a környék kincsének, szociális centrumának tartó Cedric The Entertainer, a másiké pedig Schmidt, vagyis Max Greenfield, aki szerencsére teljesen más karaktert hoz, mint a New Girl-ben. Előbbi elég vaskalapos, és az új szomszédok lépése teljesen kiakasztják, és megvannak a prekoncepciói is a jövevényekről, utóbbi pedig nagyon nyitott és barátságos, és persze erősen óvatoskodó is, bár a nagy igyekezetben gyakran összeakad a nyelve.

Mindkét férfi kapott maga mellé egy szitkomveterán ellenpólust is (Tichina Arnold az Everybody Hates Chris-ből és Beth Behrs a 2 Broke Girls-ből), és már sistereghetnek jobbra-balra a dumák, legyen szó akár konfliktusokról, azok csitításáról, vagy egyszerűen csak eltérő kulturális háttérrel pörgetett párbeszédekről.

Sok sorozatnál panaszkodunk amiatt, hogy nem használják ki az adódó ziccereket. Nos, a The Neighborhood kihasználja, talán még túl sokat is, a lényeg, hogy a lehető legtöbb feldobott lehetőséget akarják lecsapni. Nyilván a mennyiség nem egyenesen arányos a minőséggel, de a néző úgyis csak a jóra emlékszik.

Jópofák, de eléggé tévéízűek a karakterek, cserébe még a mellékszereplők is kellőképpen szórakoztatóak (sőt, a két nagyfiú lopja is a show-t! talán csak a kisgyerek nem kapott sok anyagot, bár az ő ártatlanságára és rácsodálkozására is jól lehet majd építeni), és a színészek komikusok simán eladják azt is, ha nem annyira jó szöveget írnak nekik, hiszen eleve az vicces, ahogy a két főhős “egymásnak feszül”, ahogy lereagálják a másikat, némelyik gesztus és tekintet láttán is elröhögheti magát az ember.

Nyilván, ha fekete vs fehér az alapfelállás, akkor társadalmi kommentárt is fogunk kapni (és nem csak azt, hogy milyen fehérként kisebbségben lenni), ami elég felületes ás ártalmatlan, nem fog senki belefulladni az üzenetbe, annak pedig kifejezetten jót tesz, akinek nem nagyon van efféle dolgokra rálátása.

Kellemesen szórakoztató volt a kezdés, de ahogy írtam az elején, az alapfelállás különféle iterációit 2-3 rész után szerintem meg fogja unni a néző, szóval minden azon fog múlni, hogy még mit tudnak kezdeni ezekkel a némiképp karikatúra figurákkal. Nyilván rengeteg kulturális sajátosság adja magát, sok bőrszín-specifikus kérdést és témát fel lehet vetni a végtlenségig, de csak ennyi nem lesz elég, és a sok repetitivitást idővel a színészek sem tudják majd eladni.

Pilot-mustra: A Million Little Things – 1×01

2018. 10. 02. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Ó, megint divatba jött a Desperate Housewives híres-hírhedt kezdése, miszerint az egyik főszereplő a sorozat elején öngyilkos lesz. A DHW kezdése ezért is volt zseniális, ahogy a narrátor rögtön főbe lövi magát, be is rántott a sztori. Pár hete ugyanígy indított a La Casa del las Flores, és most, némi lauffal ugyan, az ABC újonc drámája is ezzel indított, bár narrálás nincs benne.

A három sorozatban közös, hogy gőzünk sincs arról, hogy miért végzett magával az illető, és ez a kellemes rejtély komponens tökéletes motort biztosíthat az első évadnak, hiszen nagyon sok mindent fel lehet húzni rá. Az A Million Little Things-ben például azt, hogy a halott barátai rádöbbennek, hogy nem az a barátság, amit annak hittek, hiszen ha egy efféle lépést nem látnak előre, akkor ott nagyon nagy gondok vannak.

A MILLION LITTLE THINGS – 1×01 – 6,5/10

Az alapsztorin tényleg nincs mit ragozni, egy nagyobb baráti társaság van a középpontban, akad köztük filmes, zenész, ingatlanos, séf, rákos, depressziós – plusz egy-két kívülálló, akik a pilotban történt események során sodródnak közéjük, és vetik meg minden bizonnyal a lábukat, ha már állandó státuszban vannak. Néhányan közülük meccsekre járnak el közösen, egymás gyerekeit tanítgatják, össze-összejönnek, de mint fent írtam, rádöbbennek arra, hogy közel sem voltak olyan szorosak a kötelékek, mint azt gondolták volna.

A pilot során ezzel egyébként többször is szembesülünk, hiszen kiderül, hogy szinte mindegyiküknek van valami titka, amit nem nagyon oszt meg a párjával vagy a társaival. Mindez pedig azt jelenti, hogy nézőként berendezkedhetünk arra, hogy inkább előbb, mint utóbb ezek kiderüljenek és még jobban mozgásba hozzák az eddigi is elég ingatag alapokat, amik a barátok kapcsolatait illetik.

A pilot elég jól egyensúlyozik a komorabb és a könnyedebb elemek között. Nyilván egy mindenkit megrázó halálesetről, valamint totális bizonytalanságról szól a történet, de a sírások ellenére közel sem lehúzós drámáról van szó, akadnak felemelőbb, már-már feelgood pillanatok (ilyenek biztosan lesznek bőven később is, főleg, ha hangsúlyosak lesznek a flashback-ek), valamint poénosabb kitérők. Meglátjuk, hogy a folytatásban ezek a komponensek milyen arányban lesznek jelen.

Jó látni ennyi ismert arcot egy új sorozatban, nagyon durva, hogy mindegyik felnőtt volt állandó szereplő másik sorozatban az elmúlt években, és az már az én hibám, hogy olykor nehéz volt megszokni őket teljesen másféle karakterként. Ez azért lep meg, mert szinte sosem okoz gondot az efféle, de míg egy-két színésznél ez gyerekjáték, itt egyszerre vagy tíznél kellett valami új figurát megemésztenem.

A rejtély komponens és a csavarok már a This Is Us esetében is bizonyították a jogosságukat, azonban az NBC sorozata közel sem csak azokra támaszkodik, ott nagyon erős karakterháló támogatja a WTF-húzásokat, itt pedig láthatóan nem a karakterekkel és az érzelmi húrok pengetésével akarták elérni, hogy maradjunk a folytatásra, hanem a kérdések bedobásával. Persze nem mondhatom, hogy nem működött esetemben a módszer, de remélem, hogy idővel más kerül a fókuszba.

Erős lett az A Million Little Things pilotja, de a karakterek “összevisszasága”, kohézió nélkülisége miatt (ők tényleg barátok? oké, pont erről szól a sorozat, de valahogy fura volt az összhang) nem nagyon látom azt, hogy sokáig kitartanék. Főleg akkor, ha a papírformának (valamint a pilot vége felé megelőlegezetteknek) megfelelően inkább szappanos irányba, hardcore kapcsolati drámába mennek el.

Nyilván kapcsolatok lehetnek barátaik is, nem kell feltétlenül romantikára gondolni, de itt tényleg fenyeget a belterjességbe fullasztás lehetősége, és ugyanazoknak a köröknek a lefutása, hogy a végtelenségig húzzanak egyes szálakat. Persze ezek csak az én félelmeim, simán lehet, hogy a készítők kikerülik ezt a csapdát és már a folytatásban rám cáfolnak. Én szurkolok nekik.

Pilot: Manifest

2018. 10. 01. 20:30 - Írta: human

8 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Nem tagadom, a Manifesthez túl sok érzelmi poggyásszal érkeztem, annyiszor égettek már meg a high concept országos sorozatok az elmúlt évtizedben. Nyilván túldramatizálom, és ha kiugróan ütős lett volna az anyag, akkor továbbra is érdekelne, de ezzel a pilottal nem győztek meg.

Mondjuk legalább a ‘tipikus’ jelző nem süthető rá, ezt mindenképp az előnyök közé kell sorolnom. A történet ugye annyi, hogy egy repülőjárat utasai úgy érzékelik, mintha csak légörvények lettek volna az útjuk alatt, de célba érve azzal kell szembesüljenek, hogy a külvilág számára 5 évre eltűntek.

Már alapból erős a rejtély szál, hiszen a követett karakterek hangokat hallanak, amivel ha nem is csodát, de jót tudnak tenni a világban. Talán. Viszont közben a drámában is erősít a Manifest, hiszen az őket váró családtagjaik, párjaik 5 év alatt elgyászolták őket, és (valamennyire) új életet kezdtek. Ez utóbbi pedig hiába érdekes helyzet, mégis csak ásításra volt részemről elég. Bár ugyanezt a misztikumra is elmondhatom.

Az a helyzet állt elő, hogy a jó nyitónézettség ellenére nem hiszek a sorozat túlélésében, így nincs kedvem időt feccölni bele. Viszont ha esetleg berendelik a folytatást, akkor meg úgyis lesz ezer más néznivaló, nem 22 részes országos drámát fogok pótolni. Ha csak sima dráma lenne, mint az átívelésben gyengébb A Million Little Things, akkor kevésbé zavarna a kaszalehetőség, de itt nincs így. Változom?

Viszont tényleg csak oda tudok visszakanyarodni, hogy túl sok a poggyászom, és amúgy sem ragadtak el. Érdekes az alapfelállás, nem vitatom, de nincs meg benne az ami egy Traveler-ben, vagy Day Break-ben volt már rögtön az elején. Utóbbi amúgy nagyjából lezárt sztori, ha valaki véletlen belenézne.

Sokat írok a saját gondjaimról vele, de igazából távolságtartóbb kritikánk már van róla. Nagyjából egyet is értek azzal. Ha most kapnák rá a sorozatokra, hm, igazából ez nehéz kérdés, hogy akkor nézném-e a Manifestet. A pilot jól van megcsinálva, de valami plusz szerintem hiányzik.

Véleményem szerint a Manifest nem lehet igazi popcorn sorozat, mert ahhoz meg túl sokat kap majd a nyomozós szál, na meg a dráma. Csak hogy összesíthessük az ősz végén, egy 6/10-et azért mégis adnék rá.

Pilot-mustra: FBI – 1×01

2018. 09. 30. 18:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Szóval Dick Wolf megint gründolt egy olyan (krimi)sorozatot, aminek rém generikus a címe és végtelen számú spinoffnak ágyazhat meg, csak egy várost kell hozzá biggyeszteni. Most már csak az a kérdés, hogy miben különbözik az FBI mondjuk a Law & Order-szériáktól.

FBI – 1×01 – 6/10

A Law & Order-sorozatokat a világ legtipikusabb krimijeiként szoktam emlegetni, mert kimondva is egy sémát követnek, és ez is a sikerük titka: nem sok bennük a nyomolvasás, mint a CSI-okban, inkább az egyik kikérdezéstől a másikig mennek, mindig felvesznek valami új infót, ami révén új kikérdezés jön (és közben bonyolódik a sztori is).

Azonban valójában az L&O nagyon nem tipikus, ugyanis az volt a találmánya, hogy miután megvan a tettes (sokszor a 20. percre), következik a bírósági tárgyalása, hiszen míg a legtöbb krimiben, amikor csattan a bilincs, elkönyveljük a hepiendet, ezekben a sorozatokban megmutatták, hogy közel sem biztos, hogy börtönbe kerül az elkapott illető. Nos, az FBI-ban ugyanúgy ketten járják a helyszíneket, de ebben nincs ilyen plusz. (A kettő egyike Missy Peregrym, akit jó látni egy idősebb karakterként, sokkal komolyabb szerepben.)

Van azonban egy nagy FBI-apparátus, amiből kiderül, hogy annak ellenére, hogy ketten vezetik a nyomozást, ők azok, akik akcióközelben vannak, de mögöttük kőkemény fogaskerekek forognak, és az egyik kiemelt szereplő ezt a több százas gépezetet irányítja. És mivel az FBI-ról van szó, a pilot sem egy szimpla gyilkossággal foglalkozik, hanem egy több tucat életet követelő robbantás elkövetőjének erednek a nyomába, sok másik ügynökséggel együtt.

Az nagyon hamar kiderül, hogy ez nem egy vidám, vicceskedő sorozat lesz, Dick Wolf nem kegyelmez, már az első percekben végez egy aranyos kisgyerekkel – írnám, hogy ő aztán tudja, hogy mi kell a nézőnek, de biztosan ez kell? Ez a komor hangulat, a nagyon erős (megint Law & Order-párhuzam) zenei aláfestéssel együtt végig jelen is van a pilotban.

Az FBI pilotja kifejezetten dinamikus volt, és nem azért, mert esetleg akcióztak benne. Valahogy még a párbeszédes jelenetek is elég gyorsan gördültek, amikor pedig mozgásban voltak, akkor végképp jó volt a tempó. Kellemes változatosságot jelentett az is, hogy nem a megszokott volt a nyomozás stílusa, hiszen egyrészt megfigyelések is voltak a kezdésben, másrészt a kikérdezések általában nem tanúkra szorítkoztak, hanem főként bűnözőket szorongattak meg, és próbáltak kiszedni belőlük ezt-azt.

Az efféle infószerzést a Magnum PI esetében kipécéztem, de itt nem csak “hívjuk fel” és kész, hanem alaposan megírt kihallgatások vannak, vagyis az írók nem lazázzák el a dolgot. Ráadásul ezek a kihallgatások lehetőséget nyújtanak némi karakterizálásra is, hiszen ugyancsak a Law & Order-es szellemet továbbgörgetve, az FBI sem magánéletezik, nem megyünk haza a szereplőkkel, szinte minden beszélgetés az üggyel kapcsolatos, szóval azokon belül kell a szereplőket is közelebb hozni a nézőkhöz.

Nem tapsikoltam a pilot hatására, de korrekt volt, hisze mindig szeretem, amikor a rész játékidejének 40 percéből 35-40 percet szentelnek az éppen aktuális bűnügynek, és nem romantikázással, évődéssel, barátkozással vagy ebédeléssel megy el az idő. Manapság már ez jelenti a kivételt, amikor lecsupaszítják a műfajt, lenyesegetik a felesleget, kihajítják a sallangot, a színészek játékára bízzak a karakterek megteremtését.

Ahogy azt már megszokhattuk a LO-franchise-ban, az egyszerűnek induló ügy sokkal komplexebb (és ördögibb), mint azt elsőre gondolnánk (ennyit tesz, hogy nem csak 10-20 perc a nyomozás), és érdekes látni, ahogy az első és második tévút, zsákutca után kezd kirajzolódni a big picture.

A szappanfaktor nélkül az FBI sem a Chicago-sorozatokhoz fog hasonlítani, hanem a Law & Order-ekhez, gondolom ez totálisan epizodikus jelleget is fog jelenteni, ami átívelhet, az a mikronnyi magánéleti szál, mert annyit azért tudunk, hogy Missy Peregrym karaktere (elég beszédes, hogy csak a 35. perc körül esett le, hogy nem is tudom a keresztnevét, és ahogy nézem, ez nem az én figyelmetlenségem volt, tényleg akkor említik először) erősen gyászol valakit.

Pilot-mustra: The Cool Kids – 1×01

2018. 09. 29. 17:18 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

All right, everybody just relax, act like we have Alzheimer’s.

Nem hitem volna, hogy a FOX szállítja majd az első idei országos újonc komédiát, ami kellemes meglepetés okoz. Eleve nem nagyon indított be, hogy pár veterán komikus lesz a középpontban, de a szkepticizmusom fő oka egyértelműen a többkamerás jellege volt – ilyenkor mindig leírom, hogy nem nagyon jön be ez az élő közönség előtt rögzített komédiaműfaj. Szóval, ha egy efféle iránt már visszafogottan lelkesedem, akkor az nagyon nagy szó.

THE COOL KIDS – 1×01 – 6/10

Egy idősek otthonában játszódik a sorozat, ahol meghal egy 4 fős baráti társaság oszlopos tagja, és a gyászra készülő társak közé kéretlenül is bepofátlankodik egy újonnan érkezett figura. A helyzetet csak komplikálja, hogy a baráti társaság férfiakból állt, a jövevény pedig egy nő. Nem is nagyon örülnek annak, hogy az asztalukhoz ült, de idővel rájönnek, hogy az ő társaságában sokkal több móka és hámból való kirúgás várhat rájuk.

A The Cool Kids (mely cím ugye az iskolai “menő gyerekek” klikkjére utal – nem mintha erről lenne szó) azok szitkomok közé tartozik, melyet a poénok minőségén túl sokkal hangsúlyosabban meghatároznak a színészek, illetve a karakterek, márpedig ezen a szinten abszolút betaláltak nálam. Pedig eskü, hogy nagyon szkeptikus voltam, de nagyon jók a dinamikák, a reakciók, a veteránok időzítése is legtöbbször tökéletes.

Mondjuk a fenti inkább a színészekre vonatkozik, mert a karakterek még nem nagyon tisztultak le bennem (vagy legalábbis nagyon egypoénosak, ami nem baj, a pilotba ennyi fér bele) – sőt, egyelőre inkább David Alan Grier és Leslie Jordan emelkedik ki, de tényleg jó az összhang közöttük, és olykor még merészebb poénokat is elsütnek.

Annak ellenére volt pozitív élmény a The Cool Kids kezdése, hogy nem nagyon van benne újítás, teljesen klasszikus a felállás és a tálalás is (még fizikai komédia is akad benne!), az pedig alapból vicces, ahogy az idősek fiatalosan próbálnak élni, és az életkorukra nem annyira jellemző kalandokba bonyolódnak, de még véletlenül sem mondanám, hogy az írók mindez rutinból intéznék el.

– You guys remember when I lost my wife to the big man upstairs?
– I thought your wife left you.
– She did… for the retired football player who lived in the penthouse.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy az idősotthon vezetőként jelenlévő Artemis Pebdani is remek bemutatást kapott (a jelent végén a szóváltása David Alan Grier-rel a legjobb az egész epizódban), és a csak egy-két jelenetre feltűnő öregekkel is elég jól elbohóckodtak, nem félnek gúnyt űzni az idős korból és tipikus szokásokból, vagy ironizálni azokon. Egyedül a főcím és a részeket elválasztó vis-szerű képsorok nem jöttek be, amiken retró, öregemberes felvételeket látunk, nem mintha bármit is számítana.

Szóval kifejezetten meglepődtem, hogy ennyire pozitívan láttam a sorozatot, és a The Cool Kids-nek simán megvan az esélye arra, hogy idén ez lesz a szokásos módon egyetlen, nézős többkamerás szitkomom.

Pilot-mustra: Murphy Brown – 11×01

2018. 09. 29. 14:07 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Think before you tweet, Mom. Shows have been canceled for less.

Nem fogom elintézni azzal a CBS 20 év után feltámasztott klasszikus komédiáját, hogy azért nem jött be, mert nem ismertem az eredetit (itt nézhető, ha valakit érdekel) és egy kicsit sem érdekelt a folytatás, hiszen az, hogy az általam, számokban nyilván nem kifejezhetően (0% vs 0%), mégis sokkal kevésbé várt Roseanne rebootja abszolút bejött, végignéztem a teljes első évadot. A Murphy Brown viszont totál érdektelen volt.

MURPHY BROWN – 1×01 – 2/10

Már az olyan külsőségek sem voltak annyira nyerők, mint a majdnem 30 perces játékidő, illetve az, hogy a közönség (vagy “közönség”?) nevetése a leggagyibb, magyar szinkronos konzervkacajokat idézte, amikor mindig ugyanazt a track-et teszik a poénok alá, nem pedig az eredeti, élőt. Fura mód később már élőbb volt a közönség, de ez a szitkom minden porcikájával a 90-es években ragadt. És ezen az sem változtatott, hogy élő Twitter-anyázásba bonyolódott benne a főszereplő az amerikai elnökkel.

A Murphy Brown egy tévéműsoros komédia, melynek kábeles reggeli hírmagazint vezető főhőse egy elég erős politikai nézőponttal rendelkező tényfeltáró újságíró. Legalábbis az volt a 30 évvel ezelőtt indult eredetiben, és nyilván most is az. Ő szedi össze régi csapatát, hogy a két éve megváltozott amerikai viszonyok közepette ismét hallathassa a hangját. Mert Donald Trump győzelmét ő is nagyon megszenvedte. Lelkileg.

Értelemszerűen az ember előnnyel indul, ha rég nem látott ismerősként köszöntheti ezeket a csapattagokat, üdvözölheti a karakterek között rég nem látott dinamikák ismételt elővételét – ez az, amiből én kimaradtam nagyon, de ettől függetlenül azért találhattam volna legalább egy visszatérő szereplőt nem érdektelennek vagy irritálónak. (A két “újonc” sem volt annyira vicces, de velük nem volt bajom, talán azért, mert az egyiküket például a Limitless, a másikukat pedig az Atypical főszereplőjeként már ismertem.)

A hírműsoros, munkahelyi komponens mellett egyébként van egy családi szitkomjellege is a sorozatnak, hiszen az egyik új szereplő nem is annyira új, hiszen az anyasorozatban is lett gyereke Murphy Brown-nak, itt pedig a fiú már felnőtt, ráadásul tévés, ráadásul pont ugyanabban az idősávban kap műsort, mint az anyja – a Wolf Network-ön, ahol az egyetlen liberális hang lehet.

A sorozat természetesen erősen támaszkodik a politikai poénokra, amikből sokaknak nem lehet elege (én is nézem rendszeresen a Last Week Tonight-ot, a Closer Look-ot vagy Bill Maher-t), de bármennyire is próbál aktuális maradni a Murphy Brown, egy bizonyos fáziskésése biztosan lesz, így poénok terén sem nagyon tud friss maradni. (Azért volt benne egy vicces címeo.)

De ami a nagyobb gond, hogy sokkal hangsúlyosabb a pilotban az, hogy a főhős mennyire dühös a kialakult helyzetre, de annak ellenére, hogy nyilván érthető, hogy sokan így reagálnak, ennyire negatív nézőpont kíséretében sokkal nehezebb betalálni a poénoknak, és nem is nagyon kerül sor erre. Pár tipikus, ezerszer hallott riposzton kívül a saját ötletek csak halkat pukkannak. Lehet, hogy inkább indulatok helyett ésszel kellett volna közelíteni? Mármint az írók nyilván ezt tették és a karakter természetéből fakad az indulatosság, de…

Ha a Roseanne hazai fogadtatásából indulok ki, akkor a Murphy Brown sem fog sok junkie-t érdekelni, de szerintem nem is baj. Maximum a politikai humor megszállottjai találhatják felhőtlenül szórakoztatónak. Én szerintem már a második esélyt sem fogom megadni neki.

Pilot-mustra: Magnum P.I. – 1×01

2018. 09. 29. 10:53 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Úgy tűnik, nálam ez az ismert IP-n alapuló sorozat is megy a többi közé, hiszen a(z ugyancsak CBS-es) Hawaii Five-0-tól a MacGyver-ig, vagy a filmesek esetében a Lethal Weapon-től a Rush Hour-ig, szinte mindegy próbálkozás ugyanarra a sorsra jutott. Teljesen vállalható a sorozat, amiben szimpatikus szereplők vannak, azonban manapság csak ennyi nem elég, hogy megragadjon.

Épp ezért, ha nem tudnám, hogy milyen nézettséggel nyitott az új Magnum, azt mondanám, hogy tuti, megtalálja a közönségét, főleg, hogy Justin Lin-ék olyan kezdést rittyentettek a pilotnak, ami előtt papíron ott kell ragadnia a nézőnek: most komolyan, az AC/DC-s Thunderstruck-kal és egy kvázi az űrből történő HALO-ugrással nyitunk. (Más kérdés, hogy a Magnum-ot várók erre felvonhatták a szemöldöküket, de pár perc múlva meg is nyugodhattak.)

MAGNUM P.I. – 1×01 – 5/10

A reboot pontosan arról szól, amiről az eredeti, és ahogy olvasom, még a pilot is hasonló történetet dolgozott fel. A helyszín Hawaii, a főhős egy magánnyomozó, aki egy sikeres író birtokát őrzi mellékállásban egy gondnok társaságában. Az ügyei megoldásában pedig két katonacimborája segít, az egyiknek egy helikopteres biznisze van, a másiknak meg egy tengerparti klubja, de leginkább jó kapcsolatai.

A sorozat négyük dinamikájára, a festői környezetre és annak hangulatára, valami az akciójelenetekre épül, amikből már a pilotban is van bőven, ugyanis egy barát elrablásának ügyében kezd el nyomozni a kis csapat, hogy kiderítsék, mi is áll a háttérben.

Aki nincs oda a nyomozós sorozatokért, annak nem kell félnie, a Magnum P.I. nem az, inkább akciózós móka (autós üldözés, lövöldözés, verekedés), és többek között épp ezért tudtam, hogy nem nekem való, mert én oda vagyok a krimikért. Itt nyilván van egy rejtély (nem annyira a ki tette?, hanem a miért tették?), azonban nincs okoskodás vagy dedukció, nekem pedig a hackerkedős elven való előrejutás sosem volt a kedvencem.

(Arra gondolok, hogy amikor valami akadály tornyosul a nyomozó előtt, akkor a Magnum-ban “varázslatosan” megkapjuk a következő nyomot: vagy betöréssel, vagy egy ismerős megkérdezésével (mert Rick mindenkit ismer), vagy egy MI6-os kontakt felhívásával. Vagy hackerkedéssel, csak lesz majd ilyen is. Ezzel mindössze az a gondom, hogy nem kényszeríti agyalásra az írókat, írnak valami zsákutcát, majd azonnal megmutatják a kiutat, nincs semmilyen következtetés vagy fonalas felfejtés, nem kell agyalniuk.)

Nyilván, ahol nincs krimi, ott nem is kellene keresnem, főleg, ha a Magnum deklaráltan ilyen, azonban ennek ellenére még így is bőven kap képernyőidőt ez a mechanika is (ráadásul a zsaruk konstans akadékoskodásának kíséretében), ahelyett, hogy mondjuk egymás mellé raknának két szereplőt, és a közös munkájuk során maximumra tekernék a karakterizációt.

Mert, mint a Hawaii Five-0-ban, itt is a főhősökre kell építeni, minél több időt velük tölteni, ugyanis, mint írtam, ők tényleg szimpatikusak, de sokkal hús-vérebbek lesznek, ha jobban megismeri őket a néző. (Mert az nem elég, hogy Rick pár másodpercig táncikál, szóval értelemszerűen a pilot után leginkább Higgins volt az, akit megtudtam kedvelni, belőle elég sok minden át is jött, a stílusától kezdve a badass-ségig.)

Akinek humoros akciózás és sok eyecandy (főleg a tájra, a vízre, az autókra gondolok és a szép felvételekre) kell, annak tökéletes kikapcsolódás lesz a Magnum, mert ártalmatlan, s mint írtam, teljesen vállalható a sorozat, amelynek a karaktereivel sincs gond, idővel meg fogja szeretni őket a néző. Aki többet, esetleg komolyabb krimit keres (most komolyan, van ilyen?), annak erősen felejtős, legalábbis a pilot alapján.

Mondhatjuk azt is, hogy ugyanúgy limonádé, mint amilyen az előd volt. És annak ellenére, hogy felújításról van szó, természetesen a régi sorozat ismerői (én passzolok, már nagyon régen láttam, alig emlékszem valamire) is kapnak utalgatásokat, játékos kikacsintásokat, és nem csak a kocsival kapcsolatban. Bár az nekem kissé túlzás volt, hogy egy ilyen könnyed hangulatú darabban, az egyik szereplő, ha jól rémlik, hidegvérrel lelőtt egy másikat.

Previous Posts