login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Tidelands – 1×01

2018. 12. 14. 19:30 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Na, itt van a Netflix válasza a Siren-re? Ráadásul Ausztráliából? Egyelőre erre mondjuk nem lennék büszke, de azért alakul a dolog, mert miközben a Freeform tavaszi hableányos sztorija ártalmatlanul és jól kezdett, úgy laposodott el a végére, konkrétan nem szólt semmiről, csak arról, hogy próbál egy partra vetett sellő beilleszkedni az emberek közé, és hogy másznak olykor elő állatias gonoszsellők a vízből.

A Tidelands viszont közel sem ennyire konkrét, két rész után is csak sejteni lehet dolgokat, de nem hibáztatom őket, hogy elspoilerezték a tengeri lényes poént, mert arra nem sokan mozdulnának rá, hogy a sorozat egy tengerparti kisvárosról szól, amely egy közeli hippi kommunával folytat drogkereskedelmet. Ez ezerszer látott sztori, csakhogy elég hamar elhintik bennünk azt, hogy valami nincs rendben az elszigetelt közösséggel, az ún. tidelander-ökkel.

TIDELANDS – 1×01 – 5/10
TIDELANDS – 1×02 – 6/10

A sorozat főhőse egy fiatal nő, aki 10 éves börtönbüntetése után szabadul (még gyerekként sittelték le) és hazatér szülőfalujában, ahol egy halászhajóra árbocára feszített, szemek nélküli holttestre lelnek. Azonban a rendőrfőnök ahelyett, hogy elkezdene nyomozni, leadja a drótot a helyi drogdíler maffia fejének, hogy intézkedjen, ő nem látott semmit.

Ennyit bőven elég tudni az alapokról, a pilot szép lassan megalapozza a szálakat a hazatérő tékozló lánnyal (akinek lassacskán felfedik a múltját, hogy miért is került börtönbe), az őt nem feltétlenül tárt karokkal fogadó családjával, a drogüzelmeket működtető gépezettel, illetve a zárt, már-már szektaszerű közösséggel. Persze teszik mindezt rengeteg kérdőjellel és titokkal, hogy legyen mit felfedni a folytatásban.

Ennek megfelelően az első rész nagyon snassz volt. Nem azért, mert sorjáztak volna a negatívumok benne, hanem az első bekezdésekben írtak miatt: semmi újdonságot nem hoz a sztori, az, hogy valaki beszáll újoncként a családi bűnözés bizniszbe, nem forradalmi, nyilván ezen akartak dobni a pilot cliffhangerjével, ami egy “Aha…!” biccentéssel nyugtázhatunk és indíthatjuk is a folytatást.

Azt a folytatást, ami már jobban gördült, és a kirakósnak egyre több darabja került a helyére, mind a főhős (Cal, alias Calliope), mind pedig a szemfétises kommuna kapcsán – kár, hogy utóbbiak helyenként kifejezetten irritálóak (főleg Elsa Pataky, mint szirén keresztanyu) és rejtélyeskedők, és amíg nem hull le róluk és a machinációikról teljesen a lepel, addig lehet, hogy ez nem is fog változni. Így igazán Cal-be és tesójába kapaszkodhatunk, de előbbi, bár van annyira elcseszett figura, hogy gond nélkül együtt lehet érezni vele, egyelőre még csak sodródik az eseményekkel.

Ha két jelzővel kéne jellemeznem a Tidelands-et, akkor az az érzéki és az agresszív lenne. Az érzékiség nem annyira romantikázásban merül ki (az, hogy szappanos lenne a végeredmény, nem nagyon vetődött fel bennem), hanem inkább testiségben, és nem is annyira szex, hanem más romantikus megnyilvánulások terén. Ezt eleve megalapozta pár túlfűtött dialóg és túlzottan in your face zenei betét, de utána ahogy két mellékszereplő totál random egymásnak esett (hogy jelezzék, van köztük valamit), illetve a főhős is a semmiből beindult, eléggé jelzi előre a stílust. Ráadásul még kvázisellő kváziorgiát is láthattunk.

Az agresszivitást pedig mindenki detektálni fogja, Cal minden második jelenetében összeverekedik valakivel, de ha éppen nem ő a soros, akkor is szemeket nyomni ki, embereket akarnak ölni, fenyegetőznek és rugdalóznak, komolyan az volt az érzésem, hogy ebben a sorozatban valamiért mindenki tök agresszív.

Összességében, bár a Siren jobban kezdett, nekem ennek a sorozatnak az alapfelállása egy fokkal érdekesebbnek tűnik potenciál kapcsán, lehet, hogy Edmund Hillary-hez hasonlóan meg fogom mászni, “mert ott volt” a Netflix-en, de azért valahol tartani lehet attól, hogy fog-e pluszt adni a sorozat egy viszonylag klisés kezdést követően. Meglátjuk, a harmadik rész után döntök.

Pilot: Dogs of Berlin

2018. 12. 09. 21:38 - Írta: human

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Vajon a sorsunk már a származásunkkal el van döntve, hiába harcolunk ellene, hiába hisszük, hogy mi döntünk dolgokban? Nyugi, nem köldöknézős filozofálgatós sorozat közben gondolkodhatunk ilyesmin, hanem egy átívelő nyomozósban, amiben egy város felfordul. Mármint tényleg zavargások törnek ki Berlinben.

Nehéz a történetről írni amúgy, mert már a kezdés is több szálat mozgat, amik közül az egyik értelme még a pilot végére sem tisztázódik. Gyorsan bele is néztem a folytatásba, és ez alapján egyértelműbb, hogy merrefelé tart az egész. És talán pont ez fogja aláásni a sorozatot?

Az események katalizátora egy gyilkosság lesz: valaki megöli a német fociválogatott legjobb, török származású játékosát. A helyszínen pár járőr mellett egy nem annyira tiszta múltú nyomozó köt ki, aki az esetben látja a nagy lehetőségét: teljes titoktartást javasol az ügynél, nehogy megzavarják a fontos meccset vele, és lehetőséget szimatolva elrohan gyorsan fogadást kötni, amivel az alvilági tartozásait akarja kifizetni.

Viszont a kezdés fele egy másik zsarura koncentrál, aki láthatóan valami drog ügyletben nyomoz. Tippre itt veszít el pár nézőt a Dogs of Berlin, mivel ez elsőre sokkal unalmasabbnak tűnik. Mármint a fogadó nyomozó rögtön erősebb karakterizálást kap, míg ez a drogosztagos csak pár pillanatot, így nem annyira érdekes a sorsa egészen az 1×02 közepéig.

De mondom, egy filmnyi idő alatt tisztázódnak a dolgok, és láthatóvá válik a két fő szál és vagy 4-5 mellékvonal merrefelé fut: egy bevándorlós, rasszizmusos konfliktusba, ami felbolydítja a várost. Viszont ezt nem didaktikus tálalásban, feketén-fehéren, hanem mernek árnyalni, és lesznek itt a főszereplőktől erős döntések, ez már most biztos.

A problémám ott van, hogy a végső csiszolás hiányzik a sorozatból képileg és írásilag is. Azok a csoda zoomok “fontos” karakterek feltűnésénél, vagy amikor nem köteleződnek el egy-egy képi megoldás mellett, ez a rendőrfőnök bemutatásánál a legfeltűnőbb. Na, és a futások amiket a szereplők bemutatnak… Mondom, valami plusz.

Például az írás is ilyesmi lenne. Van egy jelenet, amikor a fő nyomozó tájékoztatja az egységét, és közben telefonon más információkat vezetnek fel. Remek ötlet, jól használva iszonyat feldobná a sima nyomozás beindításával járó “te csináld ezt, te azt” információöntést, hogy közben meginog a fogadós terve, új tétek kerülnek a levesbe, de valahogy ritmustalan az egész.

Viszont ne értsetek félre, csak a teljes kép miatt mondtam az előzőeket, nem a földbe akarom döngölni a sorozatot, mivel a hangulata mégis elkapott. Már maga a helyszín is “új”, meg tetszik, hogy mindenki viszonylag természetesen, hihetően cselekszik. Értve ez alatt, hogy a kamera nem játszik prűdet egyik nem irányába sem, és ez a naturalizmus valahogy árnyalja a téteket is.

Nem azt mondom, hogy berúgja az ajtót a Netflix a sorozattal, de a Dogs of Berlin megint egy olyan német darab, aminek érdemes esélyt adni Amerika “mániásoknak” is. Simán nézhetőnek tűnik, és a panelek közötti akció itt is ad egy pluszt, mint azt tette például a Hackerville-nél. Ha már ezt hoztam be a képbe, akkor a Dogs pár szinttel jobbnak érződik.

Mivel a Netflix szokás szerint az egész évadot feltette, így mások tuti a pilot után járnak, sőt, végeztek is a sorozattal. Tőlük ködösítést, általános véleményt kérnénk a kommentekbe ha lehet, vagy egyértelmű spoiler jelölést.

Pilot-mustra: Nightflyers – 1×01

2018. 12. 04. 21:35 - Írta: winnie

25 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

This is a warning… Not a distress call. Do not board this ship. Do not bring the “Nightflyer” back to Earth.

Igen, ezt nevezem én aranykornak! Amikor a junkie még választhat is, hogy melyik “gyilkos űrhajós” sorozatot akarja nézni. Múlt héten került fel a YouTube Premium-ra az Origin teljes első szezonja, most pedig itt van a Syfy-tól a Nightflyers, amit a csatorna napi egy epizóddal kvázi darál – szerencsére, mert előbbivel ellentétben sokkal komplexebbnek tűnik.

NIGHTFLYERS – 1×01 – 2,5/10

Hiába komplexebb azonban a végeredmény, ha nem jó. Vagy legyek PC és mondjam azt, hogy “ha nem jön be”? Pedig még azt is tervezgettem, hogy napi kibeszélőt is kap a George R. R. Martin-féle Thousand Worlds-univerzumban játszódó scifi-horror, aminek egy 80-as évekbeli novella az alapja, és amit 1987-ben már feldolgoztak filmmé, ami – nomen est omen – a Gyilkos űrhajó címet kapta.

Azonban junkie tervez, sorozat végez, hiszen a Chilling Adventures of Sabrina után idén másodjára tapasztaltam azt, hogy valami olyan szinten hidegen hagy, hogy még a második részt sincs kedvem megnézni belőle. A műfajt szeretem, azonban a Nightflyers-ben alig találtam értékelhető momentumot, irritáltak a szereplők, nem tudtam értelmezni a jeleneteket, amiken többször inkább röhögni támadt volna kedvem, ha nem untam volna annyira a pilotot.

Pedig marha jól kezdődik az egész (itt az első 5 perc), in medias res, egy űrhajón egyik ember üldözi a másikat, hogy a jelenet sokkoló véget érjen – mi pedig visszaugorjunk a múltba, a Földre, hogy aztán csak nyilván a fináléban lássuk ismét ezt a szegmenst. Oké, ez elég nagy csalódás volt, de persze, ha alapozni akarnak, akkor kell a beetetés is, hogy maradjon a néző. A jó hír viszont az, hogy pár perc és ismét az űrhajón leszünk, az utazás lényegét majd később rágják a szánkba.

We are the disease.

A lényeg, hogy a 21. század végén járunk és a Nightflyer azért indul el a haldokló Földről, hogy gyarmatosítson és felvegye a kapcsolatot egy, a csillagrendszerek között “tanyázó” idegen fajjal, a volcryn-nal – legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Mindenféle szaktudással rendelkező embert verbuválnak össze az űrhajón, és indulhat is a buli.

Eddig minden a megszokott mederben folyik, szép lassan megismerjük a jövőtechnológiát, az űrhajós életet és a karaktereket, akik között akad xenobiológus, egy saját USB-vel rendelkező űrhajóval suttogó, egy születése óta genetikusan űrutazásra megtervezett szuperember, a szomorú szemű főhős, valamint a kapitány, aki valamiért csak hologram formájában hajlandó megmutatkozni. Ja, és egy L-1. Meg az ő pszichiáter idomárja.

Szerintem a gondok az L-1 kapcsán kezdődtek nálam, egy idő után már röhejes volt az elvan-ozás úgy, hogy gőzünk nem volt arról, hogy mi a francról beszélnek és miért rettegnek ennyire tőle (valami telepatikus képességekkel rendelkező emberféleség, idegesítő akcentussal), és onnantól kezdve nem volt megállás. Mert a látszólag ok nélküli páni félelmet a sok magasztos űrduma között még lenyeltem volna, de a sok levegőben lógó jelenetet már nem bírtam.

Tételesen felsorolhatnám, hogy mikor mely szereplők viselkedését nem tudtam értelmezni, de tényleg zavaró volt, hogy úgy írták meg a jeleneteket, mintha valami plusz tudással kéne rendelkeznünk, hogy a kapitány miért kukkol és miért furkó, hogy az egyik karakter miért kezd kihívóan vetkőzni a másik előtt, majd mászik rá random egy harmadikra, hogy miért hebegnek-habognak látszólag ok nélkül, hogy miért tahó az L-1, hogy miért félti annyira a gazdija

Az egészet úgy írják le, hogy egy űrben játszódó kísértetházas sztori a Nightflyers (kár, hogy kísértetházasból is nemrég láttunk egy zseniálisat, majd írok a The Haunting of Hill House-ról is), ennek megfelelően már a pilotban is rágyúrtak az egyik nagy nemezisemre, a látomásokra. Amivel nincs gondom, más gyilkos űrhajós sztorikban is ezek hozták az ijesztgetéseket, a gond csak az, hogy ezek tényleg semmi újat nem hoznak, csak felesleges rutinköröknek tűnnek.

Az efféle szélsőséges vélemények esetében már megtanultam, hogy simán benne van, hogy csak valami megosztónak a rossz végén állok, szóval érdemes csekkolni a kommenteket, van egy olyan érzésem, hogy jó pár pozitív is lesz köztük. (Bíztam human-ben, hátha neki bejön és ír majd egy másik kritikát, de azt írta nekem, hogy szerinte is nagyon gyenge volt, és a Helix-hez hasonló trash-ként írta le, csak épp a liftzene nélkül. Azért remélem, kapunk majd finálékritikát.)

Egy pilotpróbát már csak azért is megér a Nightflyers, mert a tipikus körítést közel sem tipikusan kezdi el felfejteni, több olyan témát is feldob, amit érdekes lehet kibontani, szóval látszik, hogy ambiciózus a sorozat, csak épp kissé szétszórtnak tűnik, a készítők talán túlságosan is bíztak abban, hogy az ezerszer látott alaphelyzet homályos felvezetése felkelti annyira a néző érdeklődését, hogy maradjon.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy a lassan építkező sorozatokhoz hasonlóan a Nightflyers-nek is lesz egy felfutási ideje, és remélhetőleg egyre érdekesebbé fog válni, hogy aztán kilőjön a flashforward-ban felvezetett jelenet felé. És ki is tartanék kíváncsiságból, hogy ezúttal milyen csavart kap a klasszikus alaphelyzet, de ha ennyire nem klappolunk, akkor nincs értelme erőltetnem.

Pilot-mustra: Into The Dark – 1×01 (The Body)

2018. 12. 03. 15:02 - Írta: winnie

7 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

– What the fuck do we do?
– We make it go away. No body, no evidence. We gotta bleach him. Pulverize the teeth. Burn off the fingerprints. We disfigure the face. We melt him down. We drain the blood and the bodily fluids. We mix those with bleach. We also bleach the inside. We chop him into pieces small enough that they can’t be recognized as human in case somebody finds one of ’em. Vinegar to soften the bones. We put each part in a different plastic bag, fill ’em with lye, tie the tops, and we bury them as far away from each other as possible.
– Uh, that is why you’re single.
– Oh, okay. I’m the only one of us that watched Breaking Bad? Are you kidding me? That show redefined television.

(A 2. részről itt írtunk.) Mondtam már, hogy nem egyszerű epizodikus antológiákról értelmesen írni? Akkor mondom még egyszer, de ígérem most utoljára (vagyis…), szerintem egy hét alatt a műfaj négy képviselőjét éppen elég kibeszélni.

Szóval az Inside No. 9, a Lore és a Room 104 után itt a Hulu önálló, egymáshoz nem kapcsolódó történetekből álló horrorsorozata, amivel szerencsére könnyebb dolgom van, hiszen a csatorna (szolgáltató, platform) meg sem próbálja leplezni, hogy az Into The Dark csak úgy néz ki, mintha sorozat lenne, valójában 12 havi rendszerességgel kiadott film (alias dupla epizód) alkotja a szezon. Az első, a The Body még októberben került bemutatásra.

INTO THE DARK – 1×01 – THE BODY – 6/10

Jason Blum, aki épp egy The Reader-rel futott be, az elmúlt évtizedben a Paranormal Activity sikerének köszönhetően horror-überproducerré nőtte ki magát, miközben olyan filmekben működött közre, mint a (és most a nekem bejövőket írom le, az Insidious- vagy a The Purge-sorozatot kihagyom) Sinister, Oculus, The Gift, The Visit, Hush, Split, Get Out, Ouija: Origin of Evil vagy a Happy Death Day. Azért nem rossz, és a sorozatokat sem most fedezte fel (ld. idén a Sharp Objects), hiszen korábban olyanokon dolgozott, mint a The River, a South of Hell, az Ascension (szipp!) – vagy éppen a The Jinx.

Ennyi névsorolvasás után az Into The Dark-ról annyit érdemes tudni, hogy bármennyire is különállóak az epizódjai, a horror műfaján kívül valamennyire összeköti őket az, hogy egy-egy ünneppel kapcsolatosak – a pilot, a The Body például Halloween-nel, míg a második rész (amiről itt írtam) a Hálaadással.

This is what death looks like, boy.

Az alapsztori igen egyszerű, van egy bérgyilkosunk (Tom Bateman), aki Halloween idején elvégez egy melót, a hullát pedig összetekerve el akarja tüntetni, azonban a kocsiját eléggé helybenhagyják az ünnep kapcsán randalírozók, ő pedig rádöbben, hogy rohadtul nem zavar senkit az, hogy egy holttestet cipel magával, ugyanis mindenki a Halloween-jelmezes karaktere tartozékának gondolja azt. A gyilkos, mivel ilyen menő a jelmeze, meghívást is kap egy buliba – és itt indulnak be az események.

Az ígéretes kezdés és alapkoncepció sajnos elég hamar másfele indul el, ugyanis hősünk megismerkedik pár emberrel, és miközben egy szövetségesre is lel, el is veszíti a holttestet, amit mindenképp elő kell kerítenie. Valahol sajnáltam a váltást, mert kellemes feszültségforrás volt, de lehet, hogy csak abban nem lett volna 90 perc. Így viszont két külön szálra szakad a sztori, amiknek a ketyegő óra ad jóféle ritmust.

A részt Paul Davis rendezte, akinek a nevére biztosan nem fogunk befizetni, de azt érdemes tudni, hogy saját rövidfilmjét (előzetes) adaptálta játékfilmes hosszúságúra, szóval eléggé kötődött az alapanyaghoz, a végeredmény pedig ennek megfelelően átgondolt is lett. És viszonylag korrekt is, de az értékeléséhez mindenképp kelleni fog az is, hogy a stílus bejöjjön.

A The Body ugyanis nem annyira horroros, és sokkal viccesebb, mint egy átlag horrorfilm – persze ettől még vannak remek “ölések” benne. A humorfaktor egyrészt a főhősnek köszönhető, aki igencsak cinikusan áll hozzá a jelen társadalmához, a filozofálgatásai élvezetesek, meg egyébként, ahogy Bateman magabiztoskodik, kifejezetten szórakoztató. Másrészt pedig ott az idétlenek szerencsétlenkedése, akik kissé alacsonyabban szálló humorban utaznak.

Alapvetően jópofa volt a The Body, de közel sem kihagyhatatlan, és annak, aki bevállalja, érdemes helyén kezelnie. Itt megint jöhetnek az obligát kérdés, hogy érdemes-e maradni a folytatásokra, meg egyébként is, hogy a francba döntsünk a kérdésről, hogy lehet tiszta lelkiismerettel kaszálni egy epizodikus antológiát? Főleg, hogy abban biztos vagyok, hogy a második vagy a harmadik résznek teljesen más lesz a stílusa.

Igen, ez esetben szerintem erősen kell hagyatkozni arra, hogy milyen sztorit ígér a soron következő rész (bár, az előzetesek elég sok meglepetést ellőhetnek…), illetve talán arra, hogy ki a készítője. Szerencsére, mivel a horror a kedvenc műfajom, így nem nagyon kérdés, hogy maradok, ahogy minden mozis horrort is csekkolok, bár arra még nem sikerült rávennem magam, hogy a Netflix-en random időközönként felbukkanó darabokat mindig megnézzem.

A horror az a műfaj (sajnos?), ahol egy konstans korrekt szintnek örülni lehet, márpedig egy normál sorozattal szemben, ha az Into The Dark ezt szállítani fogja, akkor biztos, hogy nem fogom megbánni a nézését. És az első rész, még ha nem is volt kiemelkedő, de hozott egy bőven tolerálható szintet, szóval jár a pacsi.

(Valid érv lehet a “biztos be kell érni ennyivel?”, de ennél a műfajnál lehet igenlő a válasz – persze épp ezért inkább a horror-rajongóknak szól az ajánlás.)

Pilot: Dirty John

2018. 12. 02. 15:50 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

If you design the most beautiful life nothing ugly can get in.

Fogalmam sincs a Bravo, hogy gondolta ezt a sorozatot. Mármint a pilot vagy unalmas, vagy semmitmondó, attól függően mennyi információval érkezel. Viszont így mi vehet rá a folytatásra? Egy kezdésnek ütni kéne, még akkor is, ha a 8 rész adja ki az összképet.

Az előtudást úgy értettem, hogy egy iszonyat népszerű oknyomozó podcastből, megtörtént eseményeken alapulva készült a Dirty John. Így viszont szinte biztos, hogy bele futhattunk már egy-két dologba a kapcsán. Viszont, ha ezeket az információkat tudjuk, akkor sajnos semmit sem ad a pilot, mert a kifejtésükben és megvalósításban nem erős, cseppet sem egyedi. Talán ez a sorozat fő baja, a kivitelezés ment mellé?

A történet egy, a negyedik házasságon is túl levő nőről szól, aki online ismerkedik, és rengeteg borzasztó férfi után egy cargo rövid gatyás orvos kopogtat nála, aki hiába furcsa kicsit, mégis őszintének tűnik a többi 40-50 közötti, siralmas alak után. És bizony a nő lányainak gyanakvása ellenére is elkezd valami kibontakozni közöttük.

Az előbbiekből gondolom, ki lehet találni, hogy a férfival igazából nem stimmel valami. Ezt valamennyire érdekesen ábrázolják, főként azon keresztül, ahogy a nőn kívül a többiekkel bánik. Szerintem már mindenki hallotta a tanácsot, hogy azt kell nézni az embereken, ahogy az érdekükhöz kötődőkön kívül levőkkel viselkednek. És ez alatt a nő lányait is értjük, hiszen a pilot végére már be is vág a családba egy éket.

Viszont. A tényleges durvaságot csak azzal sugallják, hogy milyen gyorsan lép előre a kapcsolatuk – amit néha kiírnak a képernyőre. Ezen kívül még van valami drámai flashforward, meg egy kórházi intremezzo, de igazából egyik sem éri el a kívánt hatást, legalábbis úgy éreztem, hogy nem működnek jól ezek a megoldások a pilotban. Egyszerűen nincs meg a csali, amire nézőként rákaphatunk rögtön, az első részt követően.

Pedig én vártam a sorozatot, de ez nekem most nem kicsit mellé ment. Eric Bana és Connie Britton simán elvihetett volna messzire is, de így csak akkor fogok visszanézni, ha tényleg mindenki zseniálisnak érzi a folytatást. A kezdés legyen 6/10, ha valami ponthoz ragaszkodnátok, de igazából nem is ez a lényeg.

Pilot: Baby

2018. 12. 01. 15:15 - Írta: human

9 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Kezd kirajzolódni egy nem túl jó trend a Netflix európai gyártású tinisorozataiban: lehetnének igazán jók, de valami mégis hiányzik belőlük. A spanyol Elite is ilyen volt, pedig volt benne lehetőség, a dán The Rain apokalipszis ide vagy oda, még inkább félrecsúszott. És ezúttal is hasonló fogalmazódott meg bennem.

Bár a Baby olasz, az egyenruhás iskolás környezet miatt elég könnyű összemosni az Elite-tel, hiába más a közeg, amiben játszódik. Azonban míg az Elite legalább egy bűnüggyel alapozott, itt szörnyen semmitmondóra sikerült a pilot. És ezzel be is fejezem a hasonlítgatást.

A történet elvileg két 18 alatti lányról szól, akik elkezdték árulni a testüket tehetős embereknek. Necces téma, de valós eseményeken alapul a Baby, egy Olaszországban nagy botrányt kavaró eseten, bár nem konkrétan pontosan azt mutatja be, ami történt, csak merítették onnan az ihletet.

A készítők ennek megfelelően nem is túl szemérmesek, már a pilotban nyugodtan merik szexualizálni a lányokat (a színészek természetesen már 18-nál idősebbek). Egy kis kíváncsiság ennek kapcsán lett is bennem olyan szempontból, hogy meddig mernek majd elmenni, hogy a Baby tényleg olyan botránysorozat-e, mint a moralitást egyesek szerint szintén figyelmen kívül hagyó 13 Reasons Why.

A legjobb összehasonlítási alap persze a Skins lenne: ebben is lázadó fiatalok vannak, akik csak jól akarják magukat érkezni a saját kis világukban. Mondjuk az itteni karakterek nem rég óta jó barátok, pont a pilotban ismerkednek meg, illetve kerülnek közelebb egymáshoz.

Talán ez a legnagyobb bajom amúgy, ahogy az ismerkedést bemutatják. Vagyis ennek kapcsán csúcsosodik ki, hogy mennyire nincs ritmusa a sorozatnak. Egyszerűen sakkbábuként mozgatnak mindenkit, néha sajnos az időhúzás érdekében.

Például az első részben tökre közel kerül egymáshoz a két lány, erre a következő kezdésében nagyjából letagadja pedánsabb a megbélyegzett lázadót. Nyilván érhető, hogy miért teszi, az agyam tudja a választ, de ahogy nézem semmit sem érzek ebből. Nincs meg a dráma, a lendület, ami itt tartana. Pedig csak 6 rész az egész, lehetett volna hétvégi dara belőle.

Az viszont elismerést érdemelhet, hogy a Netflix-et egyelőre mintha hidegen hagyná a minden apróságon felháborodást kereső jelenlegi kultúra. Ennél a sorozatnál is voltak “aggódó szülők”, akik szerint nem szabadna ilyen témájú sorozatot mutogatniuk, de a szolgáltatónál nem húzták be mindenüket. Amikor jogos lehet más sorozatok esetében a kritika, akkor lépnek, de amikor nem, mert mondjuk alkotói szabadságról van szó, akkor nem hátrálnak meg. Egyelőre.

Mivel a Netflix szokás szerint az egész évadot feltette, így mások tuti a pilot után járnak, sőt, végeztek is a sorozattal. Tőlük ködösítést, általános véleményt kérnénk a kommentekbe ha lehet, vagy egyértelmű spoiler jelölést.

Pilot-mustra: 1983 – 1×01

2018. 11. 30. 21:30 - Írta: winnie

16 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Az Insomnia után még egy kelet-európai thriller érkezett, de mekkora a különbség!

A Netflix első lengyel sorozata a politikai összeesküvős műfajt képviseli és egy alternatív világot mutat be, egy olyan Lengyelországot, ahol egy 1983-as terrortámadásnak köszönhetően elmaradt a Szolidaritás térnyerése és a kommunista egypártrendszer sem bukott meg. Azonban 2003-ban olyan események veszik kezdetüket, amik alapjaiban rengethetik meg a berendezkedést.

1983 – 1×01 – 6,5/10

Egy rövid 1983-as felvezetés után (később is kapunk minimális flashback-et, idővel talán több is lesz), mely során láthatjuk, hogy több lengyel város is merényletek áldozatává vált, 2003-ban kezdődik a történet, három, viszonylag hamar egymásba futó szálon.

Egyrészt megismerünk egy kommunista, párthű nevelést kapó jogászhallgatót, aki egy közeli barátja halála kapcsán kezd el vizsgálódni, aminek köszönhetően összeomlik a rendszerről alkotott idealisztikus képen. Másrészt van egy kiégett, félreállított nyomozónk, aki egy öngyilkosság ügyében kezd nyomozni. Harmadrészt pedig a zömében huszonévesek alkotta Ellenállást, a Fény Brigádot láthatjuk szervezkedni, merényletet előkészíteni – az egyik vezetőt emelik ki számunkra.

Adja magát a kérdés, hogy mi lehetett a célja az 1983-as merényleteknek? Mert ez az, ami nem nagyon derült ki annak idején, és a jogászhallgatónak elég hamar befészkeli a fejébe egy gondolat, miszerint talán nem random pusztításról volt szó, hanem arról, hogy a történelem abba az irányba tartson, ami végül megvalósult. Hogy ezt az egypártos 2003-at érjék el. Hogy azért változtatták meg a várható jövőt, hogy megszilárdítsák az akkori rendszert. És emiatt jött lére anno egy összeesküvés, amiben talán idővel hiperbefolyásossá váló emberek működtek együtt.

Szóval az 1983 kis túlzással az Ellenállás és a Hatalom “harcával”, valamint a rendszer gyökereivel foglalkozik. Azért csak idézőjeles a harc, mert a Párt elég komoly kontrollal bír, kőkeményen irányítja az embereket és az őket érő behatásokat, a törvénykezést, Lengyelország is elég jól zárja magát a világ elől (még a Harry Potter is tiltólistás könyv), mindössze Vietnammal van stratégiai szövetségben, akik képviselő kvázi vietnami maffiózókként harmadik félként képviselik magukat.

Az 1983 a klasszikus, komplex politikai összeesküvős thrillerek közé tartozik tehát, és pont ugyanaz a legnagyobb erénye, mint a hátránya is: hogy visszafogott. Amerikai gyártásban ez a sorozat fel lenne tekerve, akciójelenetekkel lenne feldobva, itt viszont mindez hiányzik, inkább a történetmesélésre és a nüanszokra mennek rá az elején, ami egyrészt számomra imponál, másrészt nem biztos, hogy könnyen fog nézőket szerezni és megtartani ennyi ingergazdag sorozat között.

Ez az a széria, ami élt a Netflix adta lehetőségekkel, szóval jó eséllyel több résznyi lehetőséget kell adni neki, mert már az 1×02 végére sokkal világosabbá fog válni minden, mint amilyen a pilot után volt.

– What’s the ultimate goal of truth?
– Justice.

(Egy közbevetés: az első rész során elég sok politikai témájú filozofálgatás volt a berendezkedés kapcsán, ami lehet, hogy jobban átjött volna lengyelül, mert az angolban a truth és a justice (talán mint igazság és igazságosság) közötti árnyalatbéli különbség nem mindig volt megfogható – ld. hogy az igazság eszköze vagy mellékterméke a rendszernek.)

Nem tudom, hogy minek köszönhető, talán annak, hogy Amerikában sokkal nagyobb a merítés a színészekből, de ez nem az első európai sorozatom a héten, amiben a szokottnál nagyobb nehézséget okoz a szereplők felismerése. Gondolom, egyéni dologról van szó, ennyi nézős cucc mellett pláne megesik az emberrel, csak feltűnt, hogy a Das Boot után az 1983-nál is elég sok időbe telt, míg a főszereplőt az agyamba égettem (holnap már tuti nem ismerném fel…) – amerikai sorozatnál szinte sosincs ilyen problémám.

Ettől eltekintve egyébként a megvalósítás nagyon jó, míg az HBO-s Wataha esetében azért érezhető volt, hogy nem amerikai a produkció, itt szerintem alig. Persze abban, hogy mit látunk, már egyértelmű, remek ízt ad (számomra) a sztorinak a kelet-európai helyszín (kis Polski!), de a rendezés is nagyon a helyén van. Jól néz ki az 1983, van stílusa, jól adja át azt a fojtogató hangulatot, ami az elnyomás okozta tehetetlenséget jellemezte.

Míg azonban a lengyelekhez közel áll a téma, más országokhoz már kevésbé. Mondjuk nyilván magyarként még mindig jobban át tudom érezni a viszonyokat egy amerikai nézővel ellentétben, és tudom, hogy egy random ország még a Netflix-nek is szívesebben készít “helyi érdekeltségű” sorozatot, ez most lehet, hogy egyeseknél negatívum lesz, hiszen a német Dark vagy a dán The Rain sokkal országsemlegesebb volt.

Ettől még a végeredmény abszolút korrekt, és a jó kezdés után lehet, hogy maradni is fogok a folytatásra (két részt láttam, a második egyszerre kuszálta össze és tisztázta a képet, még mindig azt érzem, hogy nem értek mindent, amit kéne értenem), de ez egy olyan sorozat, amit vagy ledarálok az elkövetkező 2-3 napban, vagy elengedem magam mellett, mert a kapcsolati háló, a viszonyok és a motivációk pár hét vagy hónap kihagyása után totál elhomályosulnának.

Uhh, el tudom képzelni, hogy Lengyelország ma lelkes darálásba kezdett. Legalábbis abból kiindulva, hogy egy ilyen, alternatív országképes megközelítés, ha Magyarország lenne a középpontban, szerintem nálunk is komoly érdeklődést válthatna ki.

Szóval, most vagy soha. Majd jelzek kommentben, hogy mire jutottam. (A sorozat szokás szerint eredeti hanggal és angol felirattal, valamint angol szinkronnal is nézhető a magyar Netflix-en.)

Pilot-mustra: Insomnia – 1×01

2018. 11. 28. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Hogyan is írtam az Origin pilotkritikájánál?

Baj-e az, ha egy sorozat ezerszer látott alaphelyzettel indít és tele van ismerős motívumokkal? Az jut-e minderről eszébe az embernek, hogy “már megint…!” és kliséket kezd el emlegetni, vagy inkább érdeklődve figyeli a történéseket, mert kíváncsi lesz, hogy ezúttal miképp csavarnak a klasszikusnak számító kiinduláson.

Tök véletlenül, az Insomnia kezdését közvetlenül az Origin után néztem meg, és hogy hogy nem, pont ugyanez jutott eszembe. De valami lehetett a két sorozatban, mert míg az űrhajós scifi esetében kíváncsian vártam, hogy merre viszik el az ismert alaphelyzetet, addig az Insomnia-nál (elkapnak két tucat embert, hogy levadásszák egymást, és az utolsó életben maradó sok pénzt kaszál) fel sem merült bennem, hogy bármi újat is kezdenek vele.

INSOMNIA – 1×01 – 3/10

Ez elég fura kettősség, ami azt jelenti, hogy vagy lebuktam és csak a levegőbe beszéltem, vagyis ismét kiderül, hogy hangember vagyok, vagy pedig egyszerűen a megvalósításnak és az alapozásnak köszönhetően lerítt a sorozatról, hogy klisékupacot lehet várni csak tőle. Pedig ez utóbbi következtetés is valahol nem fair, hiszen a gyengébb produkciós értéket pont a jó ötletekkel lehet kompenzálni.

Az Insomnia egy illegális játék, amire egy titokzatos cég összeszed pár embert azzal, hogy nyírják ki egymást. Azonban nem egy arénában engedik össze őket, hanem mindegyik kap egy golyót és egy autót, majd szélnek eresztik őket Moszkva utcáin. Persze önmegsemmisítőkkel biztosítják be magukat és kütyükkel követik minden lépésüket, aki elárulja a játék lényegét, le akar lépni vagy mondjuk elalszik, az halott.

Ez az a történet, ami korábban mindig izgalomba hozott, kíváncsian vártam anno a Battle Royale-t, a Hunger Games-t és a többi hasonszőrű történetet (pár éve még egy CW-s reality is volt hasonló koncepcióval, a Capture), itt viszont már a kezdetek kezdetén is annyira telezsúfolták a pilotot tipikus, bé-filmes eszközökkel, hogy egy pillanatra sem keltette fel a figyelmemet a történet – sem a rejtély komponens, sem az, hogy ki marad a végére (mivel egyben adták ki a szezont, megnéztem: van nyertes, ahogy kvázi lezárás is).

Az első percekben láthatjuk valaki elkapását (talán ő lesz a főszereplő?), majd a fogságban még féltucat szereplőt beszéltetnek, hogy aztán ránk eresszenek 20-at – kösszépen! Nyilván nekem sem lett volna jobb ötletem, de az olyan országúti autós deathmatch-sorozatok, mint a Drive vagy a Blood Drive esetében is kiderült, hogy nagyjából féltucat karaktert/csapatot lehet komolyabban megismertetni, a többi csak ágyútöltelék lesz.

Nem meglepetés, hogy még az első részben gyorsan majdnem lefelezik a létszámot. A gond csak az, hogy még pár kiemelt figura esetében sem tudják normálisan megalapozni őket, a nézőhöz közelebb hozni pedig végképp nem sikerül őket: van A Főhős, a Kislány, az Öreg Pasi, a Fiatal Srác, a Kövér Gyerek, meg a Dark Matter-ös fickó, valamint Pasha Lychnikoff, akit egy csomó filmből ismerhetünk. És egyelőre ki is merülnek ennyiben, és valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy megismerjem a történetüket.

Persze már a pilotban is akarják építgetni őket (flashback-ek, naná!), a folytatásban pedig gondolom, még inkább, de eddig ezekkel sem tettek sokat hozzájuk, inkább csak infókat tudunk meg róluk, amiket érzelmi szinten totál semlegesek. (Érdekesnek maximum az tűnik, hogy valakiről kiderül, direkt került be a játékba és céljai vannak, szóval nem mindenki az, aminek látszik – ez legalább eredeti koncepció. Azt hiszem.)

Hogy még kevesebb idő jusson a küzdőkre, további szálakat beindítanak, hiszen egyrészt megkapjuk a játék operatív figuráit a hullatakarítókkal és számteches kockákkal, akik kamerákkal követnek mindent (megint csak érdektelen papírmasék), valamint egy hirtelen meghalt gazdagembernek az özvegyét, aki férje halála ügyében kezd el vizsgálódni, és elutazik Moszkvába, ahova ő tartott, és valami elképzelhetetlenbe botlik.

Mint írtam, magának a játéknak is Moszkva a helyszíne (javarészt orosz produkcióról van szó, de angol nyelvű, nem kell megijedni), ami részemről nagy pozitívum az ismerős, illetve az európai sorozatokhoz nem szokott szem számára eltérő környezet – és mivel autóznak eleget az Insomnia-ban, így máshol nem nagyon látható autómárkáknak is örülhetünk.

Ezek után meglepő lehet, ha azt mondom, hogy a sorozat hibája nem a gyenge színészi alakításokban keresendő (nem bántani akarom az oroszokat, lehet, hogy csak az angol nyelven való játék miatt éreztem így), hanem abban, hogy lassú. Akad benne akciózás is (szegény utca embere is megszívja…), de folyton olyan dolgoknál ragadtak le, amik rohadtul nem érdekesek.

Szerencsére nem csak arról szól a sorozat, hogy egymásra vadásznak a játékosok, hiszen szövetkeznek is (aminek ugye az a pikantériája, hogy idővel egymás ellen kell fordulniuk), valamint próbálják feltalálni magukat a városban, korábbi életük segítségével előnyöket szerezni – kár, hogy itt is mindenki titkolózik ilyen vagy olyan okok miatt, mert nem akarják a nézőnek elárulni egyesek céljait.

A pilot végéről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert felteszem, hogy egy nagy csavart akartak prezentálni, amit sajnos már a sorozat előzetesénél leírtunk, de hiszem, hogy ha nem tudok róla, akkor is túl egyértelmű lett volna ez a húzás, s talán ennek volt leginkább szerepe abban, hogy ennyire leírtam az Insomnia-t. Azért még megnéztem a második részt, de nem mentem vele sokra, egy fikarcnyit sem lett jobb, mint az 1×01.

Félek azt mondani, hogy egynek elmegy a sorozat ennyi alapján (ha nem indul meg szörnyen a lejtőn a folytatásban), mert a mai aranykorban épp az “egynek elmegy” sorozatok azok, amiket vétek lenne elkezdeni a sok jó és remek széria között. Szóval inkább azt írnám, hogy aki csak fél szemmel akar tévézni, és egy népszerű, de némiképp lerágott csont sztorit akar látni feledhető szereplőkkel, azt annyira nem fogja zavarni az Insomnia.

Pilot-mustra: Das Boot – 1×01-02

2018. 11. 26. 18:30 - Írta: winnie

20 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Gőzöm sincs, hogy a a junkie-k hány százalékának volt meg a 80-as évekbeli Das Boot-mozifilm (itthon: A tengeralattjáró), aminek még tévésorozatos kibővítése is született, de az biztos, hogy a filmről a többség hallott, mint ahogy a klasszikus zenéjét is jól ismerik. Nos, ez a sorozat akár folytatásnak is tekinthető, hiszen ugyanúgy a II. világháborúban játszódik, csak épp nem az U-96-os, hanem az U-612-es tengeralattjáró legénységnek a sztoriját meséli el.

A németek a zseniális Babylon Berlin után, ezúttal koprodukcióban, tehát újabb nagy vállalkozásba fogtak, ráadásul hiányműfajra tapintottak rá, hiszen a The Last Ship-en kívül nem nagyon láthattunk mostanság tengerészeti, taktikai sorozatot, és még a világháborús kémes szériák (mert hogy ezt a műfajt hozták még be) zöme is kifutott az elmúlt években.

DAS BOOT – 1×01-02 – 7/10

1942-ben járunk, La Rochelle-ben, ide érkezik meg egy elzászi, azaz német-francia nő, Simone Strasser, hogy tolmácsként dolgozzon a náciknak, és itt tervezik egy tengeralattjáró kifutását is egy új, igen fiatal kapitány irányítása alatt – a hajóra pedig az események fura összjátékának Simone rádiós testvére is felkerül, aki indulása előtt még egy rejtélyes feladattal bízza meg a nőt.

A két kiemelt szereplő mellett képbe kerül még az amerikai kapcsolattal rendelkező francia ellenállás, illetve a Gestapo is, azaz megágyaznak egy kacifántos, machinálós, paranoid thrillernek is, aminek az a pozitívuma, hogy a szereplőit nem csak félhomályban láthatjuk egy konzervdobozban összepréselődve, parancsokat kiadni és elfogadni, hanem esetleg konkrétabb karakterizálást is kaphatnak, s ezért talán jobban fog érdekelni a sorsuk.

Mondanom sem kell, hogy a megvalósítás az eredeti filmet idézi – legalábbis ami a tengeralattjárós sztorit illeti. Amikor a hajó belsejében vagyunk, az általában rettentő feszült és klausztrofób érzést sugároz – magának a pilotnak a kezdése, az a 10 perces szegmens, pedig elég jól átadja, hogy milyen kiszolgáltatott az ember ebben a vaskoporsóban.

Nekem, akinek annyira nem kenyere a háborús műfaj, ez a start nagyon sokat segített a hangulatba kerülésben. Az a tudat, hogy bár a háborút nemzetek vívják konkrét célokkal, a világon nem jelent semmit a közkatonák számára, akik csak parancsokat teljesítenek kötelességtudatból vagy hazaszeretetből (esetleg kényszerből), és az, hogy a tengeralattjáró izzadt, robotoló legénysége még csak nem is látja az ellenséget, kiváltképp rámutat a helyzet ijesztő abszurditására. (Ha pedig valaki menekülni akarna vagy gyávának mutatja magát, annak kivégzés a sorsa…)

Ma éppen a filmek és a sorozatok, amik például számunkra be tudják mutatni ezt az elég extrém világot, és talán azért is hathat újra meg újra a néző érzelmeire, amit lát, mert annyira távol került az effélétől az elmúlt évtizedekben.

A tengeralattjárós eseményekkel elég nagy kontrasztban áll a szárazföldi szál (ami nekem talán még jobban is bejött, köszönhetően a jobban megrajzolt szereplőknek), bár ott is csak látszólagos a nyugodtság, hiszen elég gyorsan eszkalálódnak az események, láthatjuk, ahogy egy teljesen ártatlan ember akaratán kívül elég nagy fajsúlyú események közepébe keveredik, és már a második részre teljesen új emberré válik.

Nem tudom, hogy mennyire tervezik összefűzni a két szálat a személyi kapcsolat mellett, de talán az 1×02 végén kapott új feladatnak lesz valami köze Simone és a nácik sztorijához – az valahol csalódás lenne, ha a Das Boot csak két, egymással párhuzamosan futó minisorozat akarna lenni.

Nézném azonnal a folytatást, ami azt jelenti, hogy bejött a kezdés. Nem fogom magam azzal áltatni, hogy túl eredeti lenne a történet, hiszen láttunk már küldetésteljesítős katonai sorozatot, és kvázi kettős ügynökös, két oldal közé szorult kémeset is, de a jó megvalósításnak és a színészeknek köszönhetően a Das Boot elég hamar megfogott. Azt pedig, hogy egy hét múlva már nem fogok emlékezni a legénységi tagok arcára, majd csak feldolgozom valahogy.

Ja, volt benne A Zene is.

A sorozat első két részét premier előtt az Epic Drama jóvoltából láthattuk.

Pilot: My Brilliant Friend

2018. 11. 21. 21:32 - Írta: human

9 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Az élet végtelen szomorúság, mi a fenét keresünk ezen a sárkupacon? Az HBO és az olasz RAI közös sorozata nem erről szól, de basszus, a pilot végére valami ilyesmi érzés fogalmazódott meg bennem. Amin a folytatás sem segített – rögtön két résszel indítottak ugyanis.

A történet amúgy két lány évtizedeken át tartó barátságáról szól. Konkrétan az idősebb 60 körüli asszony ír egy könyvet a “briliáns” barátnőjéről, és az ő visszaemlékezéseit látjuk olyasmikkel kiegészítve, amiket csak hallomásból tud, szóval néha ketté válik majd a történetük.

A kezdő részben mondjuk csak a gyerekkorukat láthatjuk, és azt, hogy nőként milyen volt Nápolyban felnőni az 50-es években. Segítek: szexizmus és erőszak volt jellemző, s mindez iszonyat mély hagyományokba ágyazódva. Megspékelve a város uzsorása és kocsmása közötti tragédia felé hajtó összetűzéssel.

Igazából ez viszi előre a pilotot is. Mármint a sok apró szál, a mindennapi élet apróságai, miközben a két kislány összebarátkozik – vagy… nem is tudom, minek nevezzem azt a kapcsolatot, ami kialakul az okos és a kevésbé okos gyerek között, miközben összekovácsolódnak a nehézségek árnyékában.

A részletekre való aprólékos odafigyelés a rész rendezésén is tetten érhető. Viszont itt bejön, hogy tudom, arany-, sőt platinakor van a sorozatok terén, így bizony a My Brilliant Friend hiába néz ki jól, azért nálam elmarad a tegnap tárgyalt The Little Drummer Girl és az előtte bemutatott Escape At Dannemora mellett. Annyira valahogy nem villanyozott fel, igazából az lehet a baj, hogy kicsit unalmas a helyszín. Mármint érdekesen realista, meg álomszerű, de közben egyszínű is valamennyire.

Összességében tetszett a My Brilliant Friend kezdése, és az eddig látott színészek korrektek, bár pont a briliáns barátnő nem annyira, viszont valahogy mégsem ragadott el, pedig igyekezett, a zenéje például különösen szép. Olyan 7/10-es, mondom, de… de…, nem tudom.

Pilot: The Little Drummer Girl

2018. 11. 20. 21:05 - Írta: human

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Durva, hogy alig emlegettük az egyik legfontosabb információt az előzetesek nézése közben: Park Chan-wook rendezte az AMC új, ránézésre elég drága sorozatát. Az, aki olyan filmeket készített, mint az Oldboy vagy a The Handmaiden.

A hetvenes években játszódó történet egy kémjátszmába kerülő színésznőről szól, akit beszervez a Moszad, hogy segítsen nekik elkapni egy bombagyártót és az őt használó terrorista szervezetet. Már többször elbuktak, amikor próbálták őket elintézni, ezért választanak most egy új módszert – és egy nyugati lányt.

A sorozat alapját adó könyvet, a Kettős szerepbent John le Carré írta, így az alapanyag valószínűleg megvan egy jó kémtörténethez. És a pilot megnézése után az is nyilvánvaló, hogy az adaptálással sem lesz probléma. Bár elsőre egy kicsit ijesztő a sok helyszín és “adat”, de valahogy mégis sikerül egyszerűbb szinten tartani. Az emberi szál pedig még érdekesebbé teszi.

Azért a rendezővel indítottam, mert bizony Park Chan-wook képes az érzelmi szálat is pont jól megtolni. A lányt egy titokzatos férfi szervezi be, és kettejük dinamikája beolajozza az elsőre kicsit száraznak tűnő történetet.

Ami még durva, hogy ez a sorozat is milyen szép. Mondom, a BBC és az AMC nem spórolt, hiszen a szereplőgárdával bizony elmentek Görögországba meg Libanonba, és nem csak tipikus sorozatos módon “járják a Földet”, hogy kapunk egy B-rollt a városról, aztán máris szobabelsőkben találjuk magunkat. Rengeteg gyönyörűen fényképezett jelenet van benne.

Igazán film-filmes a The Little Drummer Girl kinézete, és ahogy a Dannemore-nál tegnap, itt is tapintani lehet a filmzajt, viszont azzal ellentétben itt ténylegesen szükség is van rá, hiszen ezzel is segítenek megidézni a kort, amiben játszódik.

Mondjuk a filmes kinézeten sokat segít az is, hogy Michael Shannon mekkora király. Gyorsan megalapozza a minőséget a rész elején, rögtön beránt. Azért megemlítem, hogy mellette Florence Pugh, Alexander Skarsgård és egy nagy öreg, Charles Dance is villog még.

Azzal akartam kezdeni a posztot, hogy “nem, nincs most időm!”, és ez sajnos még mindig áll, az évados írások között is viszonylag hosszú a sorom, de valahogy mégis nézni akarnám – főleg, hogy a héten az AMC beelőzve az angolokat ledarálja a teljes szezont odakint. Akkor most dobjak félre mindent? Á, nem szabad. Viszont ajánlani azt lehet, nem? 8/10.

Ui: hogy egy kicsit filmajánlóba is átmenjünk, Chan-wook legutóbbi filmje, a fent említett A szobalány nem csak baromi jó, de szerintem nyugati nézőként a legfogyaszthatóbb is a munkásságából, nagyon javaslom.

Pilot: Escape At Dannemora

2018. 11. 19. 21:30 - Írta: human

18 comments | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

A Showtime új sorozata elég nehéz helyzetben van nálam, hiszen a szereplőgárda miatt rohadtul várós volt, viszont az utóbbi hónapokban túl sokat tudtam meg a valóságos helyzetről, amit feldolgoz. Na, mondom máshogy.

A történet egy “prison break” krónikája, egy börtönből való szökést mutat be. Méghozzá úgy tűnik, hogy elég lassan. Ami természetesen nem probléma, hiszen meg kell alapozni a dolgokat, a nyugisan épített karakterek és helyzetek pedig üthetnek. Viszont túl sokat tudok. Vagy mégsem?

Egyszerűen nehéz eldöntenem, hogy az saját problémám miatt volt gondom a pilottal, vagy tényleg túlzottan kitartottak a jelenetek. Tudjátok, már beszéltem arról, hogy vannak készítők, akiknek kellenek a korlátok, például egy epizódhossz bizony más ritmust adna a Dannemora-ból való szökésnek is.

A sorozatot Ben Stiller rendezte, aki tipikusan egy bele-egy mellé módon dolgozik látszólag. Egyszer dirigál egy Zoolander 2-t, de mellé a Tropic Thundert is összehozza. Vagy ha már komolyan témákra nézünk, akkor a The Secret Life of Walter Mitty sem volt rossz tőle. És igazából az Escape At Dannemore is korrekt, csak még kellett volna vágni rajta. Legalábbis számomra biztosan.

Arról nem is beszélve, hogy ez a kihallgatásos keret is kicsit unalmas. Valahogy nem jól adogatják vele az infót, egyszer előre ellövik vele a meglepetést, másszor pedig csak feleslegesen aláhúzzák azt, amit már láttunk. Mármint értem a kiküldött írónős jelenet lényegét, csak nem érzem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha 45 perces lett volna a pilot, akkor máshogy álltam volna fel előle, mivel amúgy gyönyörű a fényképezése, és annyira filmesnek néz ki, hogy öröm nézni a graint, meg a régimódi mozis beállításokat. Van itt alázat rendesen.

És hát a szereplőgárda, amit annyiszor emlegettem, ugyancsak odacsap. Nem csak Paul Dano és Benicio Del Toro, de Patricia Arquette és David Morse is villantott már a kezdő részben. Ügyesen benne van már a nézéseikben is néha minden. Mondjuk főleg a sumák Del Torónak.

Viszont az igazi plusz számomra nincs meg egyelőre a sorozatban. Mondom, szerintem a túltartott jelenetek miatt. Remélem, azért nem beszéltem le mindenkit, igazából nem volt célom, mert minőségi, de ez valahogy elsőre egyelőre 6/10 lett nekem. Reméljük, a folytatásban magára talál.

Previous Posts