login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Waco

2018. 01. 25. 21:35 - Írta: human

18 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Paramount Network sorozata tippre azoknak fog igazán bejönni, akik majd darálják az évadot és odavannak a túsztárgyalós sorozatokért. Ebből az egyik máris nem igaz rám.

Úgy tűnik a true crime stílusú drámák előtörése folytatódik, mert a Waco is egy valós eseményen alapul, annak a krónikája. A történet 1993-ban játszódik, Texas államban, ahol a lőfegyverekkel is foglalkozó ATF és az FBI lecsapott egy fegyveres szektára, s ez később ostrommá fajult. A cím a város nevéből jön, ahol az egész lezajlik.

Bár egy flashforwarddal rutinosan elhintik a lövöldözés kezdetét, de utána teljes nyugalommal nekiállnak kifejteni, hogy mik vezettek az ostromhoz. Ez egyrészt azt jelenti, hogy több mindent tudunk meg a szektáról, másrészt viszont az FBI és az ATF szálán bemutatják, hogy a szervezet megítélése épp hol járt akkoriban, és az aktuális politikai helyzet miképp járult hozzá a kialakult szituációhoz.

Sajnos van pár gond a Waco-val. Az egyik problémám Taylor Kitsch. Nem azt mondanám rá, hogy túl jóképű, de valahogy a haja meg a frizurája még így sem működik. Kicsit olyan így, mint az Ashton Kutcherös Steve Jobs-film. Értem, hogy a valóságon alapszik a kinézet, ahogy a fenti képen látjátok, és igyekszik is derekasan, de a pilot alapján nekem az ő karaktere nem működik.

Ez amúgy elég nagy baj, hiszen a sorozat a fegyveres konfliktus felvezetésével foglalkozik, avagy bemutatja azt is, ahogy David Koresh vezette a szektáját. Át kéne éreznünk azt, hogy miért is tartottak vele annyian, de részéről pont ez a varázslat nem kel életre a vásznon.

Viszont Kitsch mellett a többiek baromi jók. Nyilván most Michael Shannont emelném még ki, akinek egy nézésében benne tud lenni minden. És nem semmi súlyt helyez itt a vállára az élet, hiszen ő az egyre csalódottabb FBi ügynök, akit már zavarnak az igazságszolgáltatáson belüli igazságtalanságok.

A kidolgozást is csak éltetni tudnám. Bár vannak mini cliffhangerök, de valahogy mégis inkább egybefüggő történet látszatát kelti a Waco, egy nagy filmét, mintsem hétről hétre nézős sorozatét, pont a lassúsága miatt. Na, meg amiatt, hogy a vége nem olyan “rögtön nézném a következőt”-stílusú.

Nem hiszem, hogy a lassú tempó lenne a bajom, de valahogy a pilot alapján mégsem érzem azt, hogy a Waco kihagyhatatlan lett. Vannak érdekes részei, és már a téma is erős lehet, de mégiscsak egy erősebb “meh” a részemről. Technikailag feljebb kéne legyen, de nálam akkor is csak 6/10-et ért.

Pilot-mustra: Mosaic – 1×01

2018. 01. 23. 19:00 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az HBO-s Mosaic Ed Solomon (készítő) és Steven Soderbergh (rendező) érdekes, akár kísérletinek is nevezhető minisorozata, ami a kezdetek kezdetén…, nos, nem túl érdekes. Mármint a tévés verziója. Ugyanis a széria különlegessége abból fakad, hogy elsődlegesen egy alkalmazásnak készült, amelyben a történet nézője döntheti el, hogy kinek a nézőpontját követi. Ebből vágtak össze egy 6 részes sorozatot, értelemszerűen a választás izgalma nélkül.

Az alaptörténetre rögtön az első percekben fény derül (megöltek egy Olivia Lake nevű nőt), hogy aztán négy évet ugorjunk vissza az időben, hogy lássuk a halálesetig vezető események krónikáját. S hiába a sorozatos formátum, amit látunk, az egy pillanatig sem hasonlít sorozatra (pl. a pilot végén nem ugrunk vissza a jelenbe, hogy kerete legyen az egésznek), szóval ezúttal tényleg egy pár részre szétszedett filmet kell magunk elé képzelnünk.

MOSAIC – 1×01 – 5/10*

A *-ot azért biggyesztettem a pontszámra, mert a pilot nempilot jellege miatt annyira nincs értelme osztályozni az első 45 percet. Nyilván az ember eldöntheti az első rész után, hogy érdekli-e őt az, amit lát, hogy utána esetleg passzolja a sorozatot, de én amondó vagyok, hogy a Mosaic-ra akkor érdemes benevezni, ha az ember lehatározza, hogy végig fogja nézni. Ugyanis bizonyos szerkezetbeli érdekességei csak idővel tárulnak fel.

A kezdőjelenetben szembesülünk azzal, hogy meghalt egy bizonyos Olivia Lake és a rendőrségnek még gyanúsítottja is, majd ezt követően megismerkedünk az áldozattal, illetve 4 évvel korábbi énjével, valamint a gyanúsítottal is. A nő egy sikeres, de magányos gyerekkönyv-író, a pasi egy feltörekvő művész, akit előbbi befogad havas tájon fekvő kunyhójába, és nem biztos, hogy elsődlegesen azért, hogy annak karrierjét segítse.

Persze mivel a keret egy “Ki tette?”-rejtély, ezért még további szereplőkkel is megismerkedünk, sőt, kiderül, hogy valójában a srác szála csak mellékcsapás, a valódi főszál egy long con, amiben valakik megbízásából egy profi szélhámos próbál a Sharon Stone által alakított, zavaróan naivnak tűnő író bizalmába férkőzni, hogy kicsikarjon tőle valamit.

Elég vékonynak tűnik a sztori, és biztos vagyok benne, hogy a karakterek is sokkal érdekesebbé fognak válni a folytatással, mert így a többségük inkább csak kérdőjeles, s őket látva inkább csak azon fogunk morfondírozni, hogy ez vagy az mit akar és miért akarja azt, amit akar, arról nem is beszélve, hogy több kiemelt figura fel sem tűnt. És ennyiben nem is baj, hogy a Mosaic inkább film, hiszen elkerüli a pilotbetegségeket, az első rész nincs túlzsúfolva, a készítő nem érzi annak szükségét, hogy mindenkit egy-két jellemvonással felruházva adjon el, inkább lassú tűzön sütögeti figuráit.

Érdekes volt, hogy miközben a pilotot néztem, nem nagyon jutott eszembe a sorozat interaktív jellege. Vagy felületes voltam, vagy tényleg nem emlékeztetett semmi arra, hogy itt-ott váltani lehetne (mármint nyilván nem kapunk villogó feliratot, csak arra célzok, hogy a jeleneteknél sem tudtam, hogy hol lehet efféle pont) a történetben, az egész teljesen lineárisnak tűnt – legalábbis az első részben.

Alkalmazás híján (Csak Amerikában elérhető…) a Mosaic-ból mindenképp eltűnik egy fontos összetevő – legalábbis számomra, hiszen engem mindenféle gimmick-kel meg lehet venni. Ez pedig tényleg egy gimmick, amit jelez az is, hogy anélkül is létezik maga a sorozat. Biztos vagyok benne, hogy ha választhatnék, ha úgy érezném, hogy kezemben van az irányítás, ha kvázi interaktív játékként élném meg a sorozatot, akkor jobban fogadnám a végeredményt.

És végeredményen természetesen a teljes szezont értem, amiről remélem, tudok majd írni külön is. Mert ez a kezdés, akár van app, akár nincs app, nem ad túl sokat. Mint írtam, a Mosaic inkább egy film, aminek most megkaptuk a felvezetését, illetve a felvezetésének az első felét. Az az igazság, hogy ha nem tudnánk, hogy Olivia Lake-et megölték, akkor mindaz, amit láttunk, egy pillanatig sem késztetnének arra, hogy a pilot után folytassam a sorozatot.

(Ja, azt még idevésném, hogy a stílus sterilen sodebergh-es, elég intim, szinte minden flikklakktól (aláfestő zene) mentes. Nyilván ez nem jön be mindenkinek.)

Pilot: Supernatural: Wayward Sisters (Supernatural – 13×10)

2018. 01. 23. 14:50 - Írta: Casey Novak

15 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Hát, ez is megvolt. Az első, hamvába holt Supernatural-spinoff kísérlet után most belekóstolhattunk, hogy milyen lesz/lenne az új testvér (nővér, hehe) sorozat, ha berendelik. Ugye ez az, ami az eddig a Supernaturalből megismert legbadassebb női karaktereket állítja csatasorba.

Egy kiadós cliffhanger feloldásával küzdöttek meg a csajok ebben a felvezető részben, és nem is rosszul.

Persze semmi tétje nem volt a dolognak az anyasorozat sztorija kapcsán, mert a fiúkat nem bántjuk, az új széria főhőseit meg pláne nem, de nem is ez volt a lényeg, hanem a megvalósítás, a fíling, a régi-új csapat működése. És ez jó volt, na.

Pedig eleinte, még csak a tervek alapján, egészen biztos voltam abban, hogy ez nem az én műfajom lesz, az a kevés kis nosztalgia, ami még köt a Supernaturalhöz nem lesz elég arra, hogy elcipelje a Wayward Sisters-t is, de most kezdem meggondolni magam.

Mert ugye az írókat örökli az WS (WaySis? SupSis? Majd a Tumblr-ösök kitalálják), akiknek a levegőváltozás jót tehetett, mert ebből a 45 percből nekem nagyon átjött a lendület, a kreativitás, a talán valamennyivel szabadabbra engedett gyeplő. Cseppet csöpögött is helyenként az epizód, de csak annyira, amennyire kell, és ezt is szép szupernecsörölösen tette.

Nagyon jót tett a résznek, hogy nem kellett időt fecsérelnie a karakterek bemutatására, nagyjából mindenkit ismertünk – és szerettünk? – már. Azért a kérdőjel, mert Jody és Claire is kapott folyamatosan negatív visszajelzéseket, és őszintén szólva én sem voltam különösebben elájulva tőlük.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot-mustra: The Resident – 1×01

2018. 01. 22. 20:45 - Írta: winnie

26 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Medical error is the third leading cause of death in the United States after cancer and heart disease.

Tegnap is írtam, most is megteszem, a FOX-os The Resident nem tipikus kórházas sorozat a pilotja alapján, és ezért javaslom a műfajtól ódzkodóknak is a bepróbálását. Persze az antihősös sorozatoknak az a hátránya, hogy benne van, hogy nem szívesen nézi az ember a főhős tevékenységét, és bevallom, nekem is csak ez húzta le a pontszámomat (szóval azzal nem kell törődni) – jó fogadtatás esetén Matt Czuchry nagyon nyerhet ezzel a sorozattal.

A The Resident esetében egyedül csak az lehet aggasztó, hogy országos csatornára készült, van egy olyan érzésem, hogy az eredetileg kábelre írt pilot is erősen tompítva lett (vajon a vége mindig ez volt?), de remélem, a folytatásban sem fognak kesztyűs kézzel bánni az egészségügyi rendszerrel, melynek ezúttal konkrétan a fejéhez vágják, hogy totálisan profitorientált, hogy az orvosai egyáltalán nem szentek.

THE RESIDENT – 1×01 – 6,5/10

A kezdőjelenet nagyon jól megadja a sorozat alaphangját – és egyben engem is távolságtartóvá tett vele kapcsolatban (zavart, na!). Ebben ugyanis egy műtétet láthatunk szelfizgető nővérekkel, inkompetens orvossal és egy tragédiával, aminek a világon semmi következménye nem lesz, ugyanis ami a műtőben történik, az a műtőben is marad. Mert mindenki tisztában van azzal, hogy úgy jár a legjobban, ha tartja a száját.

Everything you thought you knew about medicine is wrong. All the rules you followed, we’ll break. I have only one rule. Covers everything. I’m never wrong.

A helyszín Atlanta, egy oktató kórház, ahova egy idealista újonc érkezik, akik kap maga fölé egy arrogáns, renegát (de tényleg!), zseniális és magát tévedhetetlennek gondoló rezidenst, aki azzal kezdi, hogy felejtsen el mindent, amit tanult, és megismerteti a való világgal. A közös utazást pedig értelemszerűen elég nagy koppanások ás ráébredések fogják kísérni.

Nem tudom, hogy a mentorra mennyire illik az eredeti leírásban használt pszichopata jelző, de az biztos, hogy elég jól ki tudja kapcsolni az érzelmeit. És ez csak egy szál a sorozatban, ugyanis a másik ő csapás a HODAD, azaz a Hands of Death and Destruction – így becézik a főorvost, aki a kórház arca, igazi celeb, mindenki imádja őt és vele akarja magát operáltatni – a gond csak az, hogy egyre gyakrabban öl embert. És ezt ő is tudja. És mások is. És mégis…

He’s so dead.

És ez a megközelítés elég gyomros, az meg főleg, hogy mondhatni mind a pozitív, mind a negatívabb színezetű szereplők (valójában persze mindenki valahol a kettő között mozog) cinkosok, a rendszer szerves részei, a betegek pedig annak kiszolgálói. Akiket persze azért meg akarnak menteni, de olykor fontosabb dolgok is vannak a páciensek életénél.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlságosan újszerű volt a sorozat. Tény, hogy a nézőpontja friss (és cinikus), de ha lehántjuk róla ezt a réteget, akkor azért nagyon klisés dolgokat kapunk, és itt nem csak a klasszikus kezdésre gondolok, ami révén egy (nyilván nem sokáig) naiv újonc szemein keresztül látjuk a kórházat és a rendszert.

A The Resident is prezentál sokkoló eseteket, illetve orvosi “rejtélyeket”, itt is kapunk romantikus kavarásokat a félreeső helyiségekben (a The Good Doctor-nál is muszáj volt így kezdeni), és a karakterek zöme sem újszerű, a párbeszédeik, illetve a feltett kérdések és válaszok pedig végképp nem azok. Tipikus alapok, amiket a fő csavar szerencsére bőven emészthetővé, vagy legalábbis elnézhetővé tesz.

Mint írtam, jó fogadtatás és siker esetén Matt Czuchry igencsak leteheti a névjegyét ezzel a szereppel, ő nagyon meggyőzően teljesít, mint ahogy a mellékszereplők egy része is kiváltja a nézőből azt a hatást, amit megcéloztak az írók. A nagy rejtély a pilotban csak Emily VanCamp nővér karaktere, aki nyilván idővel ki lesz emelve és/vagy mélységet is fog kapni, de egyelőre az évad nagy rejtélye, hogy miért pazaroltak rá egy ilyen kaliberű nevet.

Az egész sorozatkezdés valahogy bizarr volt (akadtak sajátos vizuális megoldásai is, amik erre ráerősítettek), nem könnyen emészthető, de mindez adott neki valami frissességet is, valamint az is, hogy a klisék ellenére azért mégis kapunk egyfajta új szemléletet, ami némi House-os párhuzamot is ébresztett bennem. (A The Good Doctor is ezt tette, de totál más dolgok voltak paralellek a House-szal.)

A folytatás pár óra múlva érkezik, arról remélem, human fog majd írni, és abban is bízok, hogy az által teljesebb képet fogunk kapni a szériáról, például azáltal, hogy abban két újabb állandó szereplővel, valamint átívelő szálakkal is találkozhatunk. A lényeg, hogy a The Resident mindenképp biztatóan indult és hiszem, hogy sokaknál betalálhat. Az ezúttal irreleváns, hogy engem talán kevésbé fog meg a stílus.

Medicine isn’t practiced by saints. It’s a business.

De lehet ezt a stílust önismétlés és kiszámíthatóság nélkül egy teljes szezonon át tartani? Félő ugyanis, hogy ha nincsenek következmények és nem változik a status quo, akkor a sorozat ugyanazokat a köröket fogja lefutni. De nem szaladok előre, mert annál nagyobb hülyeség nincs.

Pilot: McMafia

2018. 01. 19. 14:50 - Írta: gromit

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Január elején rohamtempóban indult a BBC-n, illetve itthon az Amazon Prime-on (már ami a sugárzást illeti, első héten 3 epizóddal) a nemzetközi bűnözés világában játszódó McMafia, amiben James Norton egy londoni bankárt alakít. Már félidőnél tartunk, úgyhogy néhány jellemzés és megjegyzés már a piloton túlra is fog vonatkozni, de így is próbálok spoilermentes maradni.

A címet először nem is nagyon tudtam hova tenni. Az (eredendően) ír és skót családnevekben gyakori Mc- előtag miatt (a könyvet nem ismervén) arra asszociáltam, hogy talán egy skót klán alvilági dolgairól lesz szó, de persze nem. A cím egy gazdasági modellre utal, miszerint terjeszkedéssel, egyszerűen nagyobb jelenléttel a piacon nagyon jól le lehet gyűrni a konkurenciát – legyen az gyorsétteremlánc vagy kábszercsempész banda.

I’m a banker, not a gangster

Főhősünk, Alex Godman (James Norton) egy száműzetésben élő orosz család sarja, aki gyakorlatilag már britként nőtt föl, angol magániskola és amerikai egyetem után saját pénzügyi céget vezet Londonban. A papa, még régebben, elvesztette mindenféle érdekeltségeit és befolyását Oroszországban, a családnak el kellett hagynia az országot, és Londonban telepedtek le.

Az nem teljesen világos, hogy a család feje jelenleg miből is él, Borisz bácsi (Alex nagybátyja – David Dencik) viszont továbbra is kapható kétes üzletekre. Erről túl sok részletet nem tudunk meg, de minimum erősen sejtjük.

Alexet szoros kötelékek fűzik a családjához, de az üzleti életben gondosan kerül mindennemű orosz kapcsolatot. Ez egészen addig működik is, amíg fel nem röppen a hír, hogy illegális üzletet folytat Oroszországban. Hiába nem igaz a pletyka, a befektetői kivonulnak, komoly problémát okozva a cégnek.

Borisz bácsi rögtön elő is áll a megoldással, egy izraeli (eredendően szintén orosz) üzletember szívesen befektetne Alex cégében. Némi háttérkutatás és dilemma után itt a remek alkalom elindulni a lejtőn, vagy legalábbis a világ sötétebbik felére.

Az alvilági téma, a lassabb tempó és a változatos nemzetközi helyszínek alapján is eszünkbe juthat a The Night Manager, a McMafia viszont nehezebben követhető.

Elsősorban nem is arra gondolok, amire sok angol néző panaszkodott, hogy a BBC legnagyobb csatornáján főműsoridőben feliratokat kell olvasni (elég sokat beszélnek benne oroszul, plusz még csehül, héberül, arabul is). Több helyszínen sok szereplővel indít sok szálat, amik aztán valahogy össze fognak érni, de ez, különösen eleinte nehezen követhető.

Egyelőre azt hiszem, nem ez lesz James Nortonnak élete szerepe. Alex Godman karaktere nem túl szerethető, de nem is utálható. Valahogy semmilyen, vagy legalábbis semmi különös. Mondanám, hogy súlytalan, de tetteinek komoly következménye van, vagy lehet. Van benne egyfajta dacos naivság, hogy ő semmi rosszat nem csinál, de hagyja magát befolyásolni és sodorni. Érezzük, hogy morálisan hamar elveszti az ártatlanságát, ez magánéletében (menyasszonyával szemben) tuti gondot fog majd okozni.

Nincs nagy sztárparádé, a húzónév egyértelműen Norton, valamint a filmekből és sorozatokból is jól ismert amerikai David Strathairn, aki a látszatra elegáns izraeli üzletembert alakítja. A szereplőválogatásnál autentikusságra törekedtek, olyannyira, hogy a korábban bármilyen “szláv rosszfiú” szerepében bevetett cseh Karel Roden kivételesen cseh karaktert játszik. A legtöbb orosz szerepet ugyanis valódi orosz (vagy legalábbis volt-szovjet) színész alakít. Természetesen van pár kivétel, Norton, Strathairn és Dencik mellett a hugi is angol (Faye Marsay). Németeseknek a grúz Merab Ninidze lehet még ismerős, az ő ellentmondást nem tűrő orosz oligarchája tényleg félelmetes.

A McMafia sok szálon sok karakterrel dolgozik. Szerencsére előbb-utóbb összeáll a kép, hogy aztán újabb helyszíneken újabb szálakat indítson el melléjük, a bűnözés különféle válfajaiból. Nagyon kell figyelni, de megéri, például a 4. részben a kikötőben a heist elég merész volt.

Pilot-mustra: Burden of Truth – 1×01

2018. 01. 18. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

It’s the toughest thing in the world, watching your kid trying to be brave.

Kristin Kreuk, amióta nem a fiatal Superman csodálatának tárgyát alakítja a Smallville-ben, először nyomozónak szegődött, most pedig ügyvédnek. Ráadásul nem is a széplelkű, szimpatikus fajtának, hanem afféle korporét vérszívónak, akiben mégiscsak felülkerekedik az igazságérzet a pénz és a hatalom szeretetén.

BURDEN OF TRUTH – 1×01 – 6/10

 

A kanadai CBC csatorna új sorozatának a pilotja sajnos csak egy ugródeszka, mert bár tudjuk, hogy miről fog szólni a sorozat, de hogy miképp akarják felépíteni, azt nem, szóval ilyen szempontból a Burdern of Truth is azon szériák közé tartozik, amelyek esetében a második rész után lehetünk csak okosabbak.

You know you’re the bad guy, right?

A főhős egy tehetséges és profi, nagyvárosi jogász, akit a cége szülővárosába küld, hogy ott védjen egy vakcinagyártó céget a lakossági feljelentések ellen. Ugyanis a városban több fiatal lány is elég komolyan megbetegedett (motorizációs zavarok, rohamok), és az a gyanú, hogy a HPV elleni védőoltás okozza mindezt. A helyzetet némiképp bonyolítja az is, hogy a felpereseket gyerekkori barátja képviseli.

Ennyiből azonban még nem lenne sorozat. A fenti szituációt gyorsan le is tudják, ráadásul az ügyvéd még el is sikálja a dolgokat a nagy cégnek csupán apró pénzt jelentő vádalkuval, hogy még véletlenül se kerülhessen bajba a megbízója. A csavar a sztoriban pedig az, hogy idővel kiderül, hogy talán nem is a védőoltás a ludas, hanem valami egész más. Ez pedig van olyan érdekes tényező, hogy hősünket is maradásra bírja.

Elég szokatlan (az egyébként a készítők között is magas, executive produceri ranggal rendelkező) Kreuk-ot ilyen szerepben látni, tipikus jéghideg, számító, érzelmeit bármikor kikapcsolni képes ügyvédet hoz, akinek csakis az a célja, hogy teljesítse a feladatát, illetve, hogy a jog szellemében járjon el – akad néhány pillanata, amikor a nézők egy része minden bizonnyal megtaposná.

Éppen ezért nem is lesz egyszerű szimpatikussá tenni (Kreuk elég hihető ezúttal), bár mivel számára semmi sem személyes, inkább csak üzlet, és végülis az igazság érdekli, így igazából erre minden esélye megvan a készítőknek, csakhogy ehhez nyilván meg kell ismerni a másik, magán énjét is. Amikhez kisvárosi történetek kellenek, de semmi sem utal arra, hogy itt Hart of Dixie-s, vagy más bájos kisvárosi jellemzők jelen lennének. Inkább csak egy elfeledett múlt emlékeiről, amik még mindig feldühítenek egyeseket.

– You’re Crawford and Associates.
– Associates just sounded cooler. Yeah. One-man band.

Annak azért örültem, hogy az ügyvédnek nem egyszerűen csak bűntudata lesz a beteg gyerekek láttán, hanem valami valóban hajtani fogja az ügyben (miközben persze a felfedezését arra használja, hogy semmissé tegye a vádalkukat, naná!). Kár, hogy amikor összeállt a kép és a kis csapat, vagyis a rész végén, kicsit elcsöppent a sorozat, de hátha az efféle giccset mellőzni fogják és nem tanmeseként tálalják majd a történet.

Igazából nem volt semmi különös ebben a pilotban, nagyjából arra volt jó, hogy bemutassa a főszereplőt és a központi ügyet, valamit felvezessen pár mellékszereplőt, de utóbbiakról még így is elég keveset tudunk. De a komolyabb ítélet meghozatalához (mármint a néző részéről) szükség lesz a második epizódra is, mert akkor kiderül, hogy a főszál valami komoly és mélyebb jogi vagy krimisztorit rejt, vagy csak afféle felületes, erőltetett átívelést, ami a kisvárosi szappansztorik apropójául szolgál.

Pilot: Black Lightning

2018. 01. 17. 20:25 - Írta: human

23 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

This is for the hood Black Lightning’s back.

A Black Lightning tökéletes emlékeztető volt számomra arra, hogy miért is hanyagolom a CW képregény-sorozatait. Némelyik nézőit megértem, ne értsetek félre, de ezek engem már nem tudnak lekötni. A Fekete Villám pedig melléjük érkezett, és tippre csak a fekete nézőpontban (pl. rasszizmussal kapcsolatos kérdések, aktuális üzenetek) üt el tőlük.

A pilot elég sokat foglalkozik a Black Lightning múltjával, ami nem meglepő, hiszen róla szól a sorozat, viszont éppen ezért a heti ügyekbe bele sem megy igazán. A lényeg, hogy ez a szuperhős uralni képes az elektromosságot, konkrétan villámokat szór a kezéből, azonban az egyik régi akciója után a felesége választás elé állítja: vagy a család vagy az igazságosztás.

Jefferson Pierce akkor a családját választotta, meg azt, hogy iskolaigazgatóként próbál segíteni a fiatalokon. Sok évvel később kapcsolódunk be a sztoriba, amikor is egyre erősödik a bűnözés a városban, mivel a rosszfiúknak nincs mitől félniük. Ezzel nincs is addig baj, amíg az egyik bandafőnök hozzátartozója nem kezdi el Black Lightning lányait zaklatni. Ez a probléma ébreszti rá arra őt, hogy hősként mégsem maradhat a háttérben és nézheti onnan ami történik. De mindezt a mostanra már csak volt felesége elől, akinek az ígéretet tette, titkolnia kell.

Azért mentem kicsit jobban bele az alaptörténetbe, mert amikor előkerült a titkolózás, akkor már a fejemet fogtam. Arról nem is beszélve, hogy már előtte sem nyűgöztek le. Annyira tipikusan közepes az egész, hogy egyszerűen rossz volt nézni. Nyilván nem kell minden sorozatnak valami fontosról szólni, de legalább az alapkoncepcióban többnek kéne lenni, mint amit itt mondanak nagyon leegyszerűsítve például a fajgyűlöletről.

Ráadásul mindezt valami siralmasan semmilyen kidolgozással teszik, ami szintén a Black Lightning ellen szól. Konkrétan a rész végén van egy nagy akciójelenet, amin tisztán látszik, hogy a koreográfiára nulla figyelmet fordítottak, a lendülete pedig mínusz egyes. Mondjuk az oda vezető “bonyolult” út sem adott számunkra sok érzelmi töltetet, ami segítené a technikai részletektől való eltekintést.

Amúgy pont az ilyen tipikus közepes semmiknél érzem igazán azt, hogy kidobott idő volt nekem. Egyszerűen azért, mert már sok hasonlót láttam. Aki mostanában kezd sorozatozni, vagy tényleg a képregényes sztorik a gyengéi, azoknak ez még simán megüthet egy szintet, de részemről totális középszer, 5/10, tuti nem jutok el egy 3. részig.

Pilot-mustra: Alone Together – 1×01

2018. 01. 15. 15:15 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez a sorozat a Freeform-on? Oké.

Mindig is érdeklődtem a szerzői, indy-nek ható komédiák iránt, amikben a készítők a főszereplők is (őszről a SMILF például marha jó volt), azaz kábé sajátmagukról mesélnek történeteket, így nem csoda, hogy az Alone Together is kifejezetten érdekelt, főleg, hogy nem egy felnőtt standupos a főhőse, mint a Louie-ban vagy a Crashing-ben, hanem két fiatal. Kár, hogy vannak banánhéjak, amiken elcsúszhat egy ilyen projekt.

ALONE TOGETHER – 1×01 – 2/10

A Los Angeles-ben játszódó sorozat két plátói jóbarátról szól, akik standup komikusoknak tűnnek, és akiket a környezetük le akar fektetni egymással, de ez náluk szóba sem jöhet, inkább élik párhuzamosan, de egymás mellett az életüket, miközben menők akarnak lenni, be akarnak csajozni/pasizni, és nyilván be is akarnak futni. Ezért mondjuk nem sok mindent tesznek meg, az egyik a pilotban elszegődik eszkortlánynak és egy idős pasival kolbászol, a másik (a családilag gazdag srác) meg egy menő csajjal szűri össze a levet.

– You’ve got to stop dating guys who have 12-year-old girl fetishes.
– It’s really hard.

Ez még jól is elsülhetne, ha a sorozat tudná magáról, hogy mi akar lenni. A pilot ugyanis még nem tudja. A keményen darált dialógokon érezni, hogy valamilyen szinten szellemesek, de a legelején nem egyszerű kihallani belőlük az idézőjeleket, hogy mit hogyan kell értelmeznünk, amin nem segít az sem, hogy a két főszereplő színészileg…, oké, nem mondom, hogy rosszul, de azért elég furán teljesít.

Az Alone Together pilotja kábé olyan volt, mint a Difficult People fiatalabb verziója (pont akkorát is koppantam vele), csak itt a két főszereplő (Esther Povitsky és Benji Afalo) nem annyira kiállhatatlan, mint Billy Eichner és Julie Klausner karaktere, de cserébe nem is annyira viccesek. Nyafognak jobbra és balra, amivel még nem lenne gond, az már viszont problémásabb, hogy ebben a sorozatban első pillantásra semmi báj nincs.

– What happened to the Esther I used to know?
– Hannah Montana Esther is dead. Welcome to Miley.

Oké, a félszegség és némi kínosság jelen van, de ez nem csap át megkapóba, inkább folyamatosan idegesített a felszínesség és a megjátszósság, arról nem is beszélve, hogy mindvégig műnek hatott szinte minden, a szituációktól egészen a dialógokig, pedig még azt is elhiszem a készítőknek, hogy náluk a való életbeli interakciók tényleg így zajlanak le.

Igen, frissnek mondható ennek a haverkomédiának a felállása, semmiképp sem elcsépelt, és értem én az ironikus (cinikus?) megközelítést, hogy a mai fiatalokra kivetített negatív sztereotípiákra játszanak rá, de kevésbé kiállhatatlan módon is lehetne prezentálni az effélét.

– You’re a talking penis!
– You’re a talking penis!
– You’re a talking penis!
– You’re a talking penis!
– You’re a talking penis.
– Everybody here thinks you’re a talking penis.

Szóval bármennyire is hittem az ellenkezőjében, ennek a sorozatnak szerintem nem én vagyok a célközönsége, ezt a konkrét stílust nem nekem találták ki.

Pilot: Grown-ish

2018. 01. 11. 14:55 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Egy pilot, ami teljes egészében magáévá teszi a mivoltát, és így… halálunalmassá válik? Megérkezett a Black-ish spinoffja a Freeformra, ami az egyetemi évekről akar olyasmi őszinteséggel beszélni, mint az anyasorozat a faji kérdésekről, csak hát nem túl szórakoztatóan sikerül neki.

Mint spinoff amúgy, tetszik az ötlet, hiszen teljesen természetesen kapcsolódik a Black-ish történetébe, hogy az egyik karakter, Zoey egyetemre megy. Ez a sorozat őt követi, gondolom néha majd vendégszereplőként fogadva a már ismert szereplőket, de a kezdő részeket nem erre húzták fel.

Ami érdekesebb számomra, hogy a Grown-ish gondolom, fiatalabb közönséghez akar szólni, mint a fő sorozat, viszont nem tudom, hogy számukra ez a narrátoros szájbarágás mennyire fog működni. Konkrétan a pilot nem is igyekszik életszerű helyzetben bemutatni a karaktereket, hanem fogja a The Breakfast Club alapjait, és hiába kerülnek más miatt egymás mellé a szereplők, csak simán narrációban elmagyaráz róluk mindent: az otthoni nyomást, az eddigi életüket és hasonlókat. Na, de ebben a formában a bemutatás elég unalmas.

Komolyan, ennél még az “újonc érkezik a csapatba” klisé is jobb. Ez így nem tévésorozat, kihasználva a vizualitás adta előnyöket, hanem rádiójáték. Nyilván halványulnak már az emlékeim, de a Black-ish-ben mintha a poénok kiegészítésére ment volna el sokszor a narráció. Na, ezekből itt nincs semmi.

A legnagyobb gond, hogy meg sem próbál vicces lenni a Grown-ish. Nyilván a pilot felépítése miatt megnéztem a vele együtt leadott második részt is, hogy a tényleges sorozatról is legyen elképzelésem, és sajnos ott sem akadt egy poén sem. Van pár kínos jelenet, amire talán rá lehetne fogni, de ennyi. Helyette inkább az egyetemi élet tanulás-buli-alvás-drogok négyeséről oktatták a nézőket.

Itt vissza is kanyarodnék oda, hogy kinek is készül a sorozat, mivel a főszereplő pedánsságát nem építették fel annyira, hogy érdekeljen minket a drogok felé fordulása. Persze ha a Black-ish mellé vesszük, akkor meg több évadnyi alapozással bír már Zoey, csak hát ez az új nézőket nem hatja meg.

Egy biztos, ennyi alapján ajánlani nem tudom a sorozatot. Volt 1-2 ötlet benne, és jó volt újra látni Deon Cole-t, de amolyan tipikus 5/10 semmilyen a végeredmény. Bár ráfoghatom, hogy van valami stílusa, nem tipikus egykamerás, mégsem mennek vele semmire sem a készítői.

(A sorozat backdoor pilotja egyébként a Black-ish – 3×23 volt, de azt nem muszáj megnézni, onnan nem is mindegyik szereplő tért vissza.)

Pilot-mustra: 9-1-1 – 1×01

2018. 01. 10. 14:50 - Írta: winnie

20 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Who’s Rambo?

Egy biztos, vannak jó pillanatai a FOX vészhelyzetes sorozatának, amiben a segélyhívásokat fogadó Connie Britton küldi különféle vészhelyzetekhez Peter Krause-t és tűzoltó csapatát, és olykor a kvázi magányos farkasként rendőrjárőröző Angela Bassett-et, de összességében ez a pilot miután “nem rossz” szinten kezdődött, inkább lefele vette az utat, és felejthetőként fejezte be.

9-1-1 – 1×01 – 5/10

Az alapsztori tényleg csak ennyi, és ami meglep, még csak meg sem próbálják Ryan Murphy-ék leplezni azt, hogy az egész sorozat abból áll (már, ha az első részből ítélni lehet), hogy feldobnak részenként pár röpke, vázlatos esetet, amiknek halljuk a segélyhívását, megérkeznek a helyszínre a készenléti alakulatok és pár percben elmesélnek egy “Képzeljétek, mit olvastam!”-sztorit, amit simán helyettesíteni az is, ha kezünkbe kapnánk az esetet taglaló újságot.

Értelemszerűen, aki szeret balesetekről olvasni, vagy éppen meghökkentős eseteket bemutató videókat nézni, az a 9-1-1 ezen aspektusát üdvözölni fogja, de ezek pusztán pár perces minisztorik nulla felvezetéssel, minimális érzelmi ráhatással, amikről néhány snitt után örökre el is fogunk feledkezni a karakterekkel, ugyanis orvosok híján (egyelőre?) itt sem követhetjük végig a mentéseket a végkifejletig – az elején erről lamentál is a telefonhívásokat fogadó főhős. Néha lehet, hogy jobb nem tudni, mi történik.

Az első részben például kapunk állat által saját lakásán megtámadott embert, vécén lehúzott csecsemőt, öngyilkos jelöltet és betörést is, és értelemszerűen nézőként inkább azokkal kell foglalkoznunk, akik a mentéseket végzik, éppen ezért a szünetekben egyrészt kapunk csapattagok közötti jeleneteket, látszatdrámákat, másrészt a főszereplőknek a magánéletét is bemutatják.

A gond csak az, hogy míg a magánéletekben lehet némi potenciál (csak a szokásos, gyónások, beteg szülő, illetve házastársi problémák), addig például a tűzoltók egymás között nem túl érdekfeszítőek ahogy esnek és végigzongorázzák az ezerszer látott tapasztalt “öreg róka kontra forrófejű újonc”-konfliktust. Ehhez nem kell Ryan Murphy-kaliber vagy ilyen neves színészgárda.

Nyilván érdemes pár részt adni az efféle sorozatoknak, hogy a karakterek közelebb kerüljenek hozzánk, de valahogy semmi különöset nem láttam ebben a kezdésben, ami miatt maradni lenne kedvem. Mentenek és rendet tesznek benne, mi olykor meghökkenünk, egyedül a vészhívásos aspektus lehetne érdekes, hogy miképp próbálnak értelmes és változatos szerepet adni az egész részben fülessel a kamerába beszélő Britton-nak, de nála is a végén, amikor némi csavart vihettek volna a karakterébe, kiderült, hogy csak mézesmadzagot lengettek be.

Ennyi alapján a 9-1-1 egy ártalmatlan, felszínes sorozat, ami tiszteleg a kemény és fontos munkát végző emberek előtt, feldob pár aktuális témát, és jobb híján el is lehet nézni, a kérdés csak az, hogy minek. Bár, ha a műfajban nincs jobb, akkor egynek biztos, hogy elmegy, főleg, ha valamennyire elmélyítik a sorozatot, és nem csak vignettákat mutotgatnak.

Pilot: LA to Vegas

2018. 01. 09. 18:36 - Írta: human

21 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Rég koppantam ekkorát egy komédia megnézése közben. Pedig a tavalyi berendeléskor még a nagyon várósok közé került, hogy aztán alig jussak el a pilot végéig.

A koncepció amúgy baromi jó, hiszen a péntek este Las Vegasba tartó Jackpot Airlines utasainak kalandjai érdekesek lehetnének. Mármint az a kontraszt, hogy pénteken milyen álmokkal mennek a szerencse városába, és utána vasárnap este milyen állapotban utaznak vissza Los Angelesbe.

A pilot például a sok állandó utas mellett bemutat egy fiatal párt, akik csak el akarnak szökni a szülői nyomás elől, hogy egybe keljenek Vegasban. Sajnos a cinikus “öreg rókák” hatását sajnos nem úszhatják meg a gyermeki naivitásukkal.


Konkrétan még a szereplőgárda is stimmelne. Bár a főszereplő a nem annyira ismert Kim Matula, viszont mellette Dylan McDermott alakítja a kiégett pilótát, Peter Stormare pedig a minden hétvégén kártyázó szerencse megszállottat. Már ez is összeadódhatna egy jó csapathoz, és a többiekkel sincs baj.

A gondok a forgatókönyvnél kezdődnek szokás szerint. Persze komédia pilot, de olyan esetlenül mutat be minden karaktert, hogy szinte sírni támad kedve az embernek. Tényleg, nem elég, hogy klisék, de szinte semmi természetesség nincs abban, ahogy többnyire elmondják a karaktereik alapjait.

Szinte a kamerába beszélnek mereven. Képzeljük el, hogy mondjuk én mindenféle kérdés nélkül a BKV-n egy nekem ütközőnek azt mondom, hogy “semmi gond, a Sorozatjunkie-ra írok”. Na így illeszkedik a helyzetekbe némelyik alapozás. A konfliktusokról nem is beszélve.

Pedig a koncepcióban lett volna puskapor, de a pilotban már semmi olyat nem látni, ami miatt reménykedhetnék egy javulásban. Sima 2/10.

Pilot: Mária Terézia

2018. 01. 06. 20:00 - Írta: Qedrák

8 comments | kategória: Európa is létezik,hazai termék,kritika,minisorozat,pilot-mustra

Azt hiszem, hogy az elmúlt évek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Peak TV beszivárog a magyar televíziózásba, és egyre több hazai gyártású tartalommal kedveskednek az itthoni nézőknek. Műfajukat tekintve ezek meglepően változatosak, bár aligha tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy vannak még meghódítatlan területek ezen a téren.

A történelmi témájú sorozatok ezek közé tartoznak, bár a Kossuthkifli tulajdonképpen ebben a műfajban született meg. Noha az igény és valószínűleg a politikai akarat is meglenne arra, hogy történelmi sorozatokkal örvendeztessék meg a magyar nézőket, mégsem láthatjuk azt, hogy zsinórban születnének meg az újabb és újabb alkotások. Ennek oka könnyen kitalálható: egy történelmi sorozat gyártása a tévés műfaj drágább produktumai közé tartozik, ráadásul könnyen nagyot lehet vele bukni.

A költségvetési problémák leküzdésének egyik kézenfekvő módja, hogy több partnerrel nagyobb közönséget célzunk meg.

A közmédia legújabb minisorozata, a Mária Terézia, ezt a megoldást választotta, koprodukcióban elkészítve az osztrák, a cseh és a szlovák partnerével. Tekintve, hogy a történelmünkből fakadóan több száz évig együtt éltünk a velünk szomszédos országok népeivel, azt hiszem nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lesz még a jövőben hasonló sorozat, hiszen a történelmi alapanyag bőséges lehetőséget biztosít ehhez.

Kicsit féltem attól, hogy a Mária Terézián látszani fog a szokásos közép-európai spórolás, de meglepődve tapasztaltam, hogy ennek nyoma sincs. A sorozat egy cseppet sem takarékoskodott a jelmezekkel, a környezet megjelenítését pedig elősegítette, hogy az egykori Habsburg-monarchia területén még akadnak olyan barokk kastélyok, amelyek túlélték a történelem viharait.

Ehhez pedig szerintem nagyon találó háttérzenét adtak hozzá, a korszak komolyzenei stílusa bearanyozta azt a másfél órát, ameddig az első epizód tartott. A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Next Posts Previous Posts