login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: The Detail – 1×01

2018. 07. 08. 21:20 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

(Olykor, havonta egy hetet csak az elmaradt pilotoknak szoktam szentelni, és nemrég elég kellemetlen élményben volt részem, hiszen a 8 bepróbált új sorozatból 6 bizonyult maradósnak a pilot és a folytatás alapján. Ez persze nem túl ideális, hiszen kinek van ennyi ideje, szóval így ki is kellett hajítanom pár nézős, de közepesbe vagy szimplán korrektbe hajló cuccot. Az egyik ilyen találat a The Detail volt.)

Ha tudom, hogy ez a tavasszal indult kanadai krimisorozat az angol Scott & Bailey feldolgozása, akkor…, akkor nem csinálok semmit, maximum az előzetes posztjában feltüntettem volna ezt a tényt. Mert igen, hiába ért meg 5 évadot a brit nyomozós sorozat Suranne Jones és Lesley Sharp főszereplésével, egy részt sem láttam belőle. (Nyilván azok után, hogy ez a verzió, valamint a Doctor Foster is bejött Jones-szal, pótolni fogom a hiányosságomat.)

THE DETAIL – 1×01 – 7/10

Az alapsztori kapcsán nincs mit villogni, egy nyomozónőről, illetve kettőről szól a sorozat, meg heti bűnügyekről, meg magánéletről. És pont ezért sokan alapból nem kezdik el az efféle sorozatokat, mert a szinopszisok még mindig igen nagy szerepet játszanak a választásainkban – legalábbis magamon ezt veszem észre. De miért ne játszanának? Viszont sokadjára is bebizonyosodott, hogy ha egy krimi nem rendelkezik reklámozható gimmick-kel, attól még ugyanúgy lehet jó, hiszen nagyon sokat számíthat a stílus, a karakterek, esetleg a nyomozás és a rejtély maga.

Nos, a The Detail egyértelműen a karaktereivel, illetve a fő karakterével fogott meg. A Shenae Grimes-Beech által alakított Jack Cooper-t ugyanis az első jelenetben ott hagyja a pasija egy gyertyafényes vacsoránál, pedig előbbi épphogy lánykérésre számított. Ettől eléggé összezuhan, attól meg pláne, hogy a férfiről kiderül, hogy nős és családja van. De persze sokat nem rágódhat a dolgon, hiszen másnap meló, és egy haláleset.

Egy ilyen kezdés után nehéz nem együttérezni a szimpatikus, de egyben neurotikus főszereplővel, az már csak hab volt a tortán, hogy kiderült, hogy a szakmájához is ért, bár erre inkább a többiek utaltak, mert a nyomozgatás során nem Sherlock Holmes-i mivolta miatt hívta fel magára a figyelmet. (Azzal viszont igen, hogy az 1×01 egy nagyszabású fináléra, szokatlan módon egy kikérdezős set piece-re volt felvezetve, ami nagyon, nagyon jól működött, nem csak a karaktert adta el végleg, hanem színészileg is elég erős lett.)

Ami fura (kanadai?) volt, hogy míg az első rész bűnügye rendben volt, addig a nyomozás cseppet sem volt gépiesen vagy precízen prezentálva – lehet, hogy ezért is jött be? Kaptunk ugyan tipikus jeleneteket, amik nélkül egy krimi nem krimi, de meglepően sok minden képen kívül történt, fejleményekre került sor a főszereplők bevonása nélkül, így téve valahogy reálisabbá az összképet. (A pár kiegészítő rendőr karaktert is elég jól megrajzolták ez által.)

Azt mondanom sem kell, hogy annak ellenére, hogy nem külsős segítős sorozatról van szó, a karakterizálós nyomozósokban ismert módon, annak ellenére, hogy most két rendőrrel tartunk, a megoldásra nem kikérdezés vagy nyomolvasás révén jön rá Jack, hanem egy szimpla magánbeszélgetés közben gyullad ki a lámpácska a feje fölött.

A The Detail-ben, ha túllépünk a tipikus, tetszési indexet meghatározó tényezőkön, mint karakterek vagy a krimiszál, még a hangulata tetszett, az, hogy bár a (karakterekből fakadó) humor is jelen volt benne, helyenként elég komolyra hangszerelték, és nem a halálesetek miatt, hanem annak köszönhetően, hogy a főhős a magánéletében elég mélyponton van. Ez egy elég jól működő réteget adott az egésznek.

Szóval le a kalappal a kezdés előtt. Sok mindent tömtek bele (nem csak a főhős kapott magánéleti szálakat, többeknek utaltak a múltjára, plusz egy bűnügyi átívelő szálat is bedobtak, vagyis belengettek mintegy mellékesen), mégsem érződött túlzsúfoltnak a pilot, ami elég jól felvezette, hogy mire kell számítanunk a folytatásra, ami mindenképp érdekel

Epilógusnak annyi, hogy a The Detail az első évad végén meg is kapta a kaszát, amit sajnálok, de így legalább jobb eséllyel fogok eljutni a végéig. Jelenleg komótos tempóban az 1×05-nél járok, és eddig tartja a pilot által belőtt stílust, illetve szintet.

Pilot-mustra: Take Two – 1×01

2018. 06. 27. 21:45 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ha most azt mondanám, hogy falra mászok azoktól a megjegyzésektől, amik szerint egy laza, nyári kriminek elmegy az ABC újonca, akkor tuti, hogy az lenne az első komment, hogy valaki szerint márpedig igenis remek nyári krimi a Take Two. Amivel nincs is gond, ha tényleg valaki remeknek látta a kezdést. Akkor érdemes nézni. De én úgy vagyok vele, hogy ha csak elmegy egy sorozat, akkor mindegy, hogy mikor adják, keresek helyette másikat. Fut bőven jóság most is, és vannak krimik is, amikkel le vagyok maradva, és tudom nézni őket hetiben nyáron. (Még pár klasszikusnak és nagy kedvencnek is vannak új évadjai, amit nem láttam.)

Elment a kezdés? Elment. De ennyi. A készítő legutóbbi sorozata (valami Castle) azért jóval erősebben kezdett, és egy szórakoztató nyomozóshoz vagy akár guilty pleasure-höz számomra több fog kelleni annál, hogy Rachel Bilson szokás szerint nagyon él, és hozza a tőle megszokott pörgős karaktert, akinek felvágták a nyelvét. Erőltessék meg magukat az írók.

TAKE TWO – 1×01 – 5,5/10

A Take Two a klasszikus külsős segítős alapfelállással operál, de legalább nem rendőrségi nyomozós, hanem magánnyomozós – olyan, mint a Private Eyes, csak nemi szempontból inverz felállásban (nő segít a férfinak), és a külsős nem egy celeb jégkorongozó, hanem egy celeb színész. Igen, pont mint az alig pár hete bemutatott Carter-ben, ahol Jerry O’Connell idegomlott össze – itt a krimikben sok évadot lehúzó főhős elvonó után akar anyagot gyűjteni egy új munkához.

Nem hiszem, hogy nagy spoiler, ha elárulom, hogy az egyetlen ügyben való nyomozókísérgetésből több lesz a pilot végére, és itt legalább van is értelme a(z idézőjeles) segítségnek, munkakönnyítésnek, valamint annak, hogy színész az illető, ellentétben az említett Carter-rel: egyrészt felismerik a hírességet, ami olykor nem hátrány, másrészt bevetheti (elmélet és gyakorlati) tudását – harmadrészt pedig Sam nem szerencsétlenkedik, hanem valóban ügyes és talpraesett partner.

Természetesen a Take Two a karakterizálós nyomozósok közé tartozik, szóval nem túl izgalmas a kinyomozandó eset (cserébe nem elcsépelt), a rejtélyfaktor sincs az egekben, hisz kevés a gyanúsított (mégis sikerült belevinni egy ügyes csavart), és persze, ahogy a karakterizálósaknál szokás, a megoldás sem a kikérdezéseknek, a nyomolvasásnak vagy a következtetéseknek köszönhető, hanem egy hétköznapi szituációban ugrik be egyiküknek.

Azt elismerem, hogy van potenciál a felállásban, hiszen az egyik fele (a női) működik, de valahol mégsem tudott berántani a két főhős és a szűnni nem akaró marakodásuk, ellenkezésük. Lehet, hogy hiányzott a kémia közöttük? Nem tudom, még ebben sem vagyok biztos, mindenesetre ez csak javulhat a továbbiakban, főleg akkor, ha az írók felnőnek a feladathoz és nem csak Bilson lelkesedésében bíznak, hanem jobb szövegeket írnak mindkettejüknek, mert most csak annyira futotta, hogy mindig poénokra vagy egysorosokra futtassák ki a dialógokat.

Mondom, elment a kezdés. Tévében tipikusan elférne, nézős is lehetne ugyanezzel a színvonallal, hisz ártalmatlan és helyenként élvezetes móka, de ha az embernek van mit néznie (és egy junkie-nak bőven van!), akkor egyetlen rész alapján egy cseppet sem hiányozna, ha nem lenne. Talán a folytatásban összeáll a kép, szóval a Take Two mindenképp meg fogja kapni a +2 részes esélyt. Hátha addigra szintet lép.

Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy személy szerint sokkal jobban szeretem a kisebb szereplőgárdával operáló nyomozós sorozatokat, és előzetesen a Take Two is ilyennek nézett ki négy főszereplővel (2 + egy rendőr kontakt és egy asszisztens), de ahogy nézem az 1×02-ben behozzák Sam asszisztensét is, ráadásul (hogy magamnak ellentmondjak) nem bánnám, ha Jordan Gavaris-t állandósítanák, mert elég jól sikerült a belépője fanboy halottkémként.

Pilot: Yellowstone

2018. 06. 24. 21:25 - Írta: human

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Amerikában még mindig ott lebeg a régi idők szelleme. Legalábbis a farmerek világában továbbra is a kőkeménység számít, és a férfias értékek (vagy “értékek”) dominálnak, amíg még megtehetik.

A Paramount Channel-ön most bemutatott Yellowstone középpontjában a Dutton család helyezkedik el, az ő kezükben van Montana utolsó hatalmas, egybefüggő farmja. Ezt több irányból is fenyegetik, a közeli, főleg idegenekkel teli város arrafelé akar fejlődni, a másik oldalról az indián rezervátum új főnöke élezi a skalpoló kését, hogy a korrupt politikusokról ne is beszéljünk.

A történet szálai az őskövületnek számító családfő kezében futnak össze. A gyerekeivel kemény a viszonya, hiszen régimódi értékeket képvisel, de közben a környéken még sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor az öreg kezében volt szinte minden hatalom. Van, aki pont ezt az érzést használja fel ellene.

Nem köntörfalazok, igazából a pilottal az a baj, hogy elég nagyot markolt egyszerre, így még a másfél órás játékidő sem volt igazán elég neki. Bár egy érzelmi csúcsponthoz még így is odaért, és végülis a fő konfliktusokat is felvezette. Viszont, hogy ezzel mennyire sikerült eladnia a folytatást, azt viszont nem tudom.

Nekem ettől még bejött a kezdés, de igazából szerintem nem úgy, ahogy a készítője, Taylor Sheridan tervezhette. Mindenki mást hoz fel, de nekem konkrétan a régi macsó filmek ugrottak be róla. A mélynek szánt, de inkább mosolygós, filozofálgatós egysorosokon jó párszor elvigyorodtam, annyira kemények voltak.

Ránézésre a Yellowstone teljesen komolyan veszi magát, így nem hiszem, hogy sokat fognak kacsingatni ránk a keményebb Dallas készítése közben, de a szappanos húzások – a lány “a városi fiúk gyengén dugnak”-beszólása után már előre mosolyogtam a tényleges “románcán”, annyira tudtam, mi jön — így 2018-ban már nem adhatóak el 100%-ig komor arccal.

Na most, a Hell or High Water írásáért Oscar-jelölt, a Sicario-ért és a Wind Riverért pedig Oscar-mellőzött Taylor Sheridanből nem nézem ki, hogy tanácstalanul ült a sorozat elé, sokkal inkább az lenne a tippem, hogy az évadra egy filmként gondolt. Viszont ezzel ismét oda jutottunk, hogy így a nyitó epizód önmagában valahogy semmilyen lett. Talán később? Eljutunk addig?

Bár könnyen lecsúszott a pilot, de mégsem tudnám felpontozni. Persze Kevin Costner mindig jó, talán neki volt is elképzelése arról, hogy mibe keveredik, és basszus a terepen való forgatás miatt a táj valami gyönyörű, de legyen egy óvatosabb 6/10. Igazán ajánlani egyelőre mégsem tudom, pedig a nyár egyik legjobban vártja volt nálam.

Pilot: Cloak & Dagger

2018. 06. 14. 21:55 - Írta: human

21 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez most lehet, hogy váratlan lesz, de minden tinisorozatos húzása ellenére is simán lekötött a Freeformra érkezett Marvel-sorozat. Ennyi alapján még közel sem biztos, hogy új kötelezőt avatunk, de jó pár CW-darabot szénné vert. Egyelőre.

A történet középpontjában két fiatal áll, akiket egy tragikus esemény összeköt. Mindketten elvesztették a szerettüket egy robbanás kíséretében, és utána a közeli tóban megérintette őket valami. Vagy felébresztett bennük egy különleges képességet.

Évekkel később még mindig nem közösen róják New Orleans utcáit, továbbra is a hátukon cipelve tragikus gyerekkorukat. Aztán a múlt emlékeinek erősödése újra előhozza belőlük azt a “valamit”. Lehet, hogy kicsit közösen fogalmazok, szóval konkrétabban: egyikőjük elkezd nyomozni a testvére halálának ügyében, a másik pedig az utcán él piti tolvajként, mivel az anyja teljesen összeomlott.

Amúgy nagyon keményen kezdett a pilot, és ez alatt a mélypontot értem, mivel 15 perc alatt 3 érzelmi csúcspontot is zenével oldottak meg a készítők. De aztán szerencsére ez az alapozás jobb pillanatokhoz vezetett. Persze az elején is meg lehetett hatódni, de az csak sima hatásvadászat volt, szerencsére később már nem ez a helyzet.

Hosszan áradozni nem tudok egyelőre a Cloak and Daggerről, ahhoz valami hiányzott belőle, de mégis úgy éreztem, hogy a nyugis építgetésből remek érzelmi csúcspontokhoz jutottak el. És a flashback szerkezet, amit a színészek miatt lehet tudni, hogy aktívan fognak használni, nagyon ügyesen erősíti a drámát a történetben.

Mondjuk akció nem sok van az első részben, de igazából nem is hiányzott. És tudom, hogy még mi ugrott be nézés közben: New Orleans karakteres városnak tűnik, nem véletlenül tehették a képregényhez képest ide a cselekményt, de valahogy mégsem jött át egyelőre, ennyiből szinte bármelyik nagyváros lehetett volna.

A folytatás “ma” érkezik, és szerintem még pár epizódra itt tartottak. Azért 7/10-nél mégsem tudok többet adni.

Pilot: The Hollow – írta jonnyka

2018. 06. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

– Put the fists down, dude. We’re all in the same boat.
– We’re in a boat?

A Netflix múlt heti premierje volt ez az animációs sorozat, amiben három tini egy furcsa fantasy világban tér magához, konkrétan egy cellában, aminek a kiútját egy fejtörő rejti. A csavar, hogy a gyerekek nem tudnak semmit magukról, és arra sem emlékeznek, hogy kerültek oda. Nyilván a céljuk valahogy megmenekülni a rájuk leselkedő veszélyek elől és hazajutni. Először valami szörnyekkel teli erdő lesz a helyszín, később (az epizódcímek alapján) további világok.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam az animációs sorozatok esetében elég sokat számít a grafika, vagyis a stílus, a színvilág, amiben készült a sorozat. A The Hollow ilyen szempontból pont jó. Egyszerű, praktikus, szép, modern, a karakterekkel lehet azonosulni, a kinézetük visszaadja a stílusukat, szóval működik. A tájak, a lények is a helyükön vannak, igazi fantasy fílinget sugároz a végeredmény.

Másik fontos összetevőnek természetesen maguk a karakterek számítanak. Azt kell mondjam, az első pillanattól kezdve érdekeltek a srácok külön-külön is, és egyben is. Rögtön lett kedvencem hármuk közül, utoljára az Archerben tudtam ilyen gyorsan megszeretni egy szereplőt. A köztük lévő interakciókban van bőven humor, jó pár hét idézete gyanús megszólalás volt.

A harmadik sarokpont pedig a világ, illetve a történet. Aki szereti a fantasy-t, annak jó eséllyel be fog jönni The Hollow világa: izgalmas, beleélős és titokzatos, a pilot során végig az volt az érzésem, hogy a főszereplő trióval együtt fedezem fel az ismeretlent, szóval beszippantott.

Hőseink kapnak bizonyos képességeket, amik az első részben még nincsenek igazán kibontva, inkább csak belebegtetésre kerülnek, így adva némi Misfits-es feelinget az egésznek.

– You’re Mira, you’re good at puzzles, and apparently, you speak owl.
– I’m starting to think I’m pretty cool.

Mellékszereplőknek egyelőre eléggé híján vagyunk, a 20 perc leginkább a trióról szólt, illetve a világ, a környezet bemutatásáról. Mivel a Netflix, mint minden sorozatát, a The Hollow-t is darálásra szánta, így nem meglepő módon a játékidőt elég kevésnek éreztem, ami mindenképp arra utal, hogy bejött annyira a pilot, hogy érdekeljen a folytatás.

A The Hollow célközönsége egyértelműen a fiatalok és a gyermeklelkű felnőttek. Pontszámokban sosem volt jó, de mivel kellemesen szórakoztam, idegesítő részei pedig (eddig) nem nagyon voltak a pilotnak (potenciál viszont bőven van benne), így egy 8/10-zel indítanék a kategóriájában.

Pilot: Steins;Gate 0 – írta Scat

2018. 06. 05. 18:25 - Írta: vendegblogger

40 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika,pilot-mustra

Korábban már írtam a Steins;Gate-ről, aminek a végén megemlítettem, hogy elkészült az utolsó előtti rész újraértelmezése, és várhatóan spinoff lesz belőle. Nos, tavasszal már kezdetét is vette ez a sorozat.

Bár ez itt egy spinoff, ami alapesetben azt jelentené, hogy nem fontos ismerni az eredeti animét hozzá, de most ez nem igaz. Látni kell a Steins;Gate-et, mert egyrészt egy gyöngyszem, másrészt anélkül nehezen érthető, hogy miért is olyan drámai ez a széria.

A tovább mögött folytatom az alapsorozatból származó spoilerekkel, ennek tudatában érdemes csak tovább olvasni.

Tovább…

The Break with Michelle Wolf

2018. 06. 05. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,talkshow

A Netflix új, heti talkshow-ja kapcsán lehet, hogy meg kéne várnom a második részt is, hogy nagyobb minta alapján ítélhessek, de nem feltétlenül van kedvem újabb fél órát rá szánnom a Michelle Wolf-féle The Break-re. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a Wolf-ot nem ismerős kísérletezők egy része hanyatt homlok menekülni fog akkor, amikor meghallja a komikus hangját. (Még a feleségem is felfigyelt rá, amikor iPad-en néztem a premiert, hogy WTF, de az ilyet sosem értettem, fő a tartalom, nem?)

Szóval. A Netflix beindult talkshow-k terén is. Miután elkaszálták Chelsea Handler heti többször, majd egyszer jelentkező Chelsea-jét két évad után, úgy döntöttek, hogy inkább a nem hagyományos beszélgetős műsorok irányába nyitnak.

David Letterman a My Next Guest Needs No Introduction-ben csak ül és beszél egy színpadon a vendégével (oké, ezt-azt hozzá is forgatnak), Joel McHale a The Joel McHale Show with Joel McHale-ben a The Soup 2.0-t valósította meg, ahol aktuális tévés idiotizmusokat kommentál (olykor egy vicceskedő vendéggel), és nemsokára érkezik Hasan Minhaj és Norm Macdonald is egy saját műsorral, de előtte itt van Michelle Wolf.

Az a Michelle Wolf, aki alapból standupos (bónusz videó), akit a The Daily Show-ból és a Seth Meyers-féle Late Night-ból is ismerhetünk – és aki pár hete a Fehér Házas sajtóvacsorán okozott elég nagy visszhangot a szettjével mindkét oldalon, mert “túl durva” volt. Ezt a Michelle Wolf-ot én is szívesen elnézném hetente, és lehet, hogy el is fogom nézni vasárnaponként 8-10 percre, mert a premier alapján tovább nem érdemes.

Az a 8-10 perc pedig a nyitómonológot jelenti, ami lehet, hogy nem több, mint egy random késő éjszakai talkshow-s nyitómonológ, hiszen aktualitásokra épít, de legalább nem a szokásos nézőpontot jeleníti meg, és az is valami. Meg egyébként is, Wolf jó, nekem a stílusa is bejön, bár tele van (szerintem természetes) manírokkal és vihorászásokkal, amik másokat zavarhatnak. Ez persze szubjektív, de a fenti két linket mindenki csekkolhatja – nekem bőven elég az, hogy lerombolja a prekoncepcióimat, miszerint egy ilyen aranyos csajtól sokkal visszafogottabb poénokat várnék el, és ez tök jó, mert a francokért ne mondogathatna valaki oda külsejétől függetlenül?!

Kár, hogy utána az asztalhoz leülve már elég tipikus, engem sosem szórakoztató late night-os poénokat szedett elő (a feminizmus témáját látszólag sportos körítéssel adta elő, majd kiderült, hogy nem is, de a lényeg, hogy felejtős volt), utána pedig jött a kanapé, ahol az ugyancsak Seth Meyers-közel Amber Ruffin volt a vendége, azonban beszélgetés helyett (nem mintha azokat manapság nézném…) megírt “poénokkal” a női gyerekvállalás erőltetéséről beszéltek, ami témában ugyan voltak jó ötletek, de az egész inkább volt mesterkélt, mint vicces. (Pedig sokakkal ellentétben ezt a lelkendezős stílust sem találtam annyira idegesítőnek.)

Szóval ez 1/3 oké, 2/3 felejtős, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 2/3-ban még benne volt egy három változatban is ellőtt, mélypont Amazon Alexa-reklámparódia, valamint a Strong Female Lead című film kamuelőzetese, ami viszont már jó lett – kár, hogy kiadták előre. (Azóta az 1×02-t is megnéztem, ami gyengébb volt és hasonló szerkezetű, megint volt egy 3 részes reklám és random havervendég érdektelen beszélgetéssel.)

Pilot: Succession

2018. 06. 04. 21:54 - Írta: human

24 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Gazdagnak lenni sem egy leányálom, főleg ha csak beleszülettél, és a semmiből feltört apád miatt van csak vagyonod. Elsőre ez jött le az HBO új sorozatának a pilotjából.

Hogy is foglaljam össze a történetet? Mondjuk a cím tényleg eléggé árulkodó, főleg a magyar, mivel egy öregedő, talán Alzheimeres vállalatvezető pótlásáról van szó. A csavar, hogy egy hatalmas médiabirodalom élén áll az öreg, és a helyét már beígérte a valamennyire bele szaró, de tipikus Wall Street-i fiának.

De a legesélyesebben kívül még három gyereke van, és az öreg mégiscsak úgy dönt, hogy inkább marad még az élen pár évet, és addig összeugrasztja a fiatalokat, hogy az igazi vezérfarkas kerüljön az élre. Az üzletben nincs kegyelem, még a családon belül sem.

A pilotot ez repíti előre, mármint a családi dinamika bemutatása. Ki-hogy kezeli a másikat, mi van a múltjában, és hogy milyen embernek néz ki elsőre. Hogy aztán kivillanjon sokuk foga fehérje is, miután kiderül, hogy az örökséghez és a vezetői pozícióhoz nem csak egy út létezett.

Igazából rohadtul letört ez a sorozatnyitó. Nem úgy, mint a Patrick Melrose, de konkrétan elborzasztó volt látni ezeket az embereket. Ennek megfelelően persze az is egyértelmű, hogy az alakítások és az írás szinte tökéletes munka, hiszen ez a készítői szándék. Egymással sem bánnak kesztyűs kézzel, de ők tudják milyen játékban vesznek részt, viszont ahogy a körükön kívülieket kezelik, azt rossz nézni.

A Succession elsőre tipikusan a nézői kíváncsiságra alapozó sorozatnak tűnik. Hiába látom az erősségeit és tűnik minőségi, sőt kiemelkedő munkának mindenki részéről, valahogy egyelőre mégsem tudom igazán ajánlani. Nem olyan, mint egy Madame Secretary, vagy más középszerű, de profik által jól megcsinált sorozat, és van benne valami plusz, mégis nagyon nehéz ráhangolódni. Talán majd a folytatásban?

Pilot-mustra: Reverie – 1×01

2018. 05. 31. 21:30 - Írta: winnie

30 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Általában, ha kritikát is akarok írni valamiről, akkor a nézés közben kiírok pár hívószót, mondatot, gondolatot, amit mindenképp meg szeretnék említeni a posztban, nehogy elfelejtsem. Ezt csak azért írom most le, mert az NBC új sorozatának nézése közben egyszer sem kellett felemelnem a tollat. Ez persze azt is jelenthetné, hogy beszippantott és lekötött a Reverie, de sajnos nem erről van szó.

Valami iszonyatosan snassz volt ez a kezdés, ami felvázolta egy működőképes alapötlet koncepcióját és bemutatta a szereplőket, valamint pár lehetséges történetszálat, de ezen kívül szinte semmit sem csinált, érdekeset legalábbis biztos nem. Gyorsan meg is néztem két külföldi, premierekről szavazós oldalon, hogy a nézők miképp értékelték a pilotot, és mindkét helyen (szokás szerint) 40-50%-nyi néző 5/5-ösre hozta ki. Jól van.

REVERIE – 1×01 – 4/10

Ha nem lenne folyton szómenésem, akkor tényleg nagyon röviden le lehetne rendezni ezt a kritikát, hiszen csak azt kéne elmondanom, hogy a heti motorja a sorozatnak az, hogy a főhős (kábé, mint a Stitchers-ben) bemegy olyan emberek saját virtuális világába, akik nem akarnak kijönni onnan, és “kihozza” őket. A pilotban is ezt teszi. Kideríti, hogy miért is akar a VR-ben maradni a heti alany, majd rábeszéli, hogy “ugyan, jöjjön már ki.” Ennyi.

Erre mondom, hogy valami rémisztően snassz volt a kezdés – azt meg sem említem, hogy mivel győzte meg őt Mara, az egykori túsztárgyaló, mert bárki képes lett volna ilyesmire, nem kellett volna ehhez speciális embert keresni. Ennél csak jobb lehet a folytatás, és ezért sem fogok lemondani a sorozatról, főleg, hogy az 1×02-ben már nem fog a fél epizód arra elmenni, hogy az alaphelyzetet lefektessék és a karaktereket bemutassák.

Bővebbre fogva még annyit érdemes elmondani a sorozatról, hogy a Reverie egy virtuális világ szimulátor, melyben az ember kialakíthat saját magának egy világot, újra élhet emlékeket, találkozhat emberekkel az életéből. Azonban a Reverie kezelői azt veszik észre, hogy egyre többen ragadnak bent (önszántukból) a VR-ben, miközben a valóságban bekómáznak, ezért próbálják meg kihozni őket. (Ugyebár nem vet jó fényt a dolog a cégre.)

A főhőst egykori rendőrségi felettese szervezi be, aki már a cégnél dolgozik, mellette még a fejlesztőt és egy programozót ismerünk meg, valamint egy lehetséges vevőt, hogy legyen a karakterdráma mellett is átívelés – a drámát a Sarah Shahi által alakított Mara tragikus múltja szolgáltatja, akit ez a múlt a Reverie-nek köszönhetően még kísérteni is kezd, hogy elültesse a bogarat fülünkbe és kételkedni kezdjünk abban, hogy mi a valóság és mi szimuláció. (Remélem, nem arra megy ki a játék, hogy a pilottól kezdve Sarah Shahi a VR-ben van.)

A sorozat egyértelműen a koncepciója miatt lehet érdekes, ha izgalmasan mutatják be a Reverie-ben, mint szimulátorban rejlő lehetőségeket, hiszen azok kapcsán a kőkemény expozíciónak használt pilot csak némiképp megkapirgálta a felszínt. Nyilván a hangsúly a heti ügyeken lesz, amiket a személyes szálak lassú pödörgetésével fognak kiegészíteni, bár az efféle koncepciók szoktak a 2. évadtól full high concept-be átmenni.

Azonban potenciál ide vagy oda, ez a kezdés annak ellenére nem jött be, hogy szeretem az “emberek segítős” sorozatokat. Nem találtam rossznak, csak totál érdektelen esettel operált (az érzelmi háttér abszolút nem jött át), és meglepett, hogy mindössze ennyit akartak megvalósítani benne, hogy ezzel akartak nézőt fogni. A 3. rész után szerintem újra fogok jelentkezni, remélem, hogy az “ügyek” érdekesebbé válnak.

Pilot: Bulletproof

2018. 05. 28. 21:30 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Hiába, néha még egy tapasztalt sorozatjunkie is koppanhat. Bár azt, hogy “angol Bad Boys” csak winnie írta az előzeteshez, ennél én sokkal óvatosabb vagyok, de azért a Bulletproof még így is egy viszonylag nézhető haverzsarus akciókomédiának tűnt. Hát nem az. Vagyis csak közepesen az.

Hogy akkor micsoda? Egy akció-nyomozós sorozat, nagyon kevés tényleges humorral. A főszereplője két különböző környékről, társadalmi közegből érkező zsaru, akik egy párosként igyekeznek rendet rakni a városban. Csak hát a közöttük levő dinamika a pilot alapján nulla kémiával van megfűszerezve, és az írók sem igyekeztek túl sok poént adni nekik.

Ehelyett a pilot egy halálunalmas nyomozásba öli az időt, néhol a főszereplők magánéletével megfűszerezve, ami eszembe juttatta, hogy miért is nem nézek ilyesmi sorozatokat. Egyszerűen, ha valami ennyire tipikusan nyomozós, akkor azt már tuti láttam. És a Bulletproofot túl komolyan veszik, hogy a stílussal tényleg játszani tudjanak.

Ha már hasonlítás: az “angol Bad Boys” nem illik rá, viszont az “angol Hawaii Five-O” az egyértelműen. Tipikusan az ugrott be, csak nyilván a multikulti angoloknál fekete főszereplőkkel. Bár talán a Cobra 11-et is emlegethetném. Mindkettő hasonlításnak ugyanaz a vége: a Bulletproof nem kiemelkedő.

Magukkal a színészekkel nincs gondom, és jobb írókkal, meg talán sorozatkészítőkkel simán működhetne egy buddy copos alap közöttük, van 1-2 pillanat, ahol ezt látni. Ezen kívül még megemlíteném, hogy az akciójelenetek is korrektek voltak, bár azért ott sem leptek meg semmiféle kreativitással, de annyira nem tudnék beléjük kötni.

De akkor is, a kezdés alapján ez csak egy jólfésült nyomozós sorozat némi akcióval. Lehet, hogy később beindul, de nincs sok bizodalmam benne, hiszen a lendületet eléggé letörő drámát alapoztak meg az egyik karakter körül, na meg mivel angol, így csak 6 rész a szezon.

Az értékelés legyen 6/10, ami a nézhetőt jelent, de azért inkább a közepes sorozatkezdéseknek szokott járni. Ahogy említettem, talán a Hawaii Five-O nézőknek tudnám csak ajánlani, a Shane Black és a The Good Guys rajongóinak semmiképp sem. Igen, muszáj volt ez a lezárás, hogy újra linkelhessem az alapsorozatot a műfajból. Akinek kimaradt, annak nem teljes az élete.

Pilot: Patrick Melrose

2018. 05. 25. 21:20 - Írta: human

43 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat,pilot-mustra

Szóval a Patrick Melrose többek között a gyerekbántalmazásról és a drogfüggőségről szól? Gondoltam, belenézek, az eddig kijött két rész simán lecsúszott, de ezt a sorozatot csak darálva nézném végig, hetiben már esélye sincs.

Ezt úgy értem, hogy ebben a pillanatban még nézném tovább, de a lehúzó hangulata miatt esélytelen, hogy minden héten rá tudjak hangolódni. Ez ugye a The Handmaid’s Tale kapcsán is aktuális téma, sok helyen olvastam, hogy a túl sötét tónus a kárára van. Mondjuk a Patrick Melrose-ban van humor is bőven, bár éjfekete, de a túlszaturáltan fényképezett csillogás árnyékai is olyanok, akár a korom.

A történet középpontjában egy drogfüggő író áll, aki az apja hamvaiért New Yorkba utazik, ami még a szokásosnál is erősebben előhozza a gyerekkori traumáit. A folytatás pedig egy flashback formájában el is repít minket azokba az időkbe, amikor az apja minden elképzelhet rosszat megtett vele 5 évesen. És az életében levő összes emberrel is szadistaként bánt.

Úgysem számít, ami a gyerekkorban történik velünk.

Az előbbiek a tényleges történtek, de ezek mellett még rengeteg mindenről szól a Patrick Melrose, például az osztályok közötti különbségről, a bántalmazó párkapcsolatokról, és még lehetne sorolni párat. Pont ezek miatt nem is gördül olyan gyorsan előre, nem ragad el sztori, hiszen a karakterek mélyére merülésről van itt szó.

Ami külön gyomrost visz be a látottak mellett, hogy a sorozat alapján jelentő könyvek írója, Edward St Aubyn a saját élményeit idézte fel bennük. Amit látunk, az nagyjából megtörtént a valóságban. Így még nehezebb a szörnyű karaktereket elnézni a képernyőn.

Mondjuk a castingosok igyekeztek javítani a helyzeten, hiszen az első részt Benedict Cumberbatch viszi a hátán, teljesen átadva a mélyen sérült karaktert, sokszor a Fear And Loathing in Las Vegas-ból merítve a drogozós részekhez, míg a másodikban Jennifer Jason Leigh és Hugo Weaving brillírozik.

Még kiemelhetném a rendezést, fényképezést, igazi peak tv, mondjuk a minisorozat volta miatt ez azért várható volt, de valahogy mégis inkább érdekes a végeredmény, mint magával ragadó. Azért egy 7/10-et simán megadok a kezdésre, mert mint említettem, most végignéztem volna, de ide visszamerülni nem biztos, hogy lesz kedvem, szemben a rá valamiért nagyon hasonlító Trust-tal, ami sokszor beugrott a nézése közben.

Pilot-mustra: Miss Sherlock – 1×01

2018. 05. 15. 13:20 - Írta: winnie

8 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika,pilot-mustra

Oké, engem jól bepaliztak. Mi köze is van ennek az HBO Asia és a Hulu közös, japán krimisorozatnak a Sherlock Holmes-hoz? Azon kívül, hogy így nevezik a főszereplőt, és a pilot végére mellécsapnak egy orvosnőt is, egy bizonyos Wato Tachibana-t (alias Wato san). Nem mondom, hogy ha ettől eltekintek, akkor megütötte a gyenge közepes szintet a kezdés, de így végképp semmi értelme belekezdenem egy távolkeleti nyomozósba.

A poén egyébként az, hogy az 1×01-ben kétszer is rákérdeznek a főhősnél, hogy miért nevezik így, de egyszer sem válaszol. Szóval maradjunk annál, hogy “mert csak”. A magánnyomozós aspektus végülis stimmel.

MISS SHERLOCK – 1×01 – 3,5/10

Kicsit tettetetten fennhéjazónak tűnhet az értetlenkedésem az elején, de ebben a pilotban tényleg semmi nem volt a sherlockholmes-i szellemből. Oké, csak minimális, mert a főhős kétszer elsütött valami roppant triviális személyiségelemzést ránézve a vele szemben állóra. De ezen kívül semmi. Sem a nyomozás stílusa, sem a szereplők személyisége nem conandoyle-i.

Pedig a bűntény érdekes volt: Wato san hazaérkezett repülővel, a bácsikája ment ki őt köszönteni, és a nagy ölelkezés előtt közvetlenül utóbbi belülről felrobban. WTF. Sherlock el is kezd dolgozni az ügyön, és eljut más, hasonló gyilkosságokig, és a végén a megoldásig, ami talán átívelést is jelent.

A sorozat tempójával nincs gond, ugyan kissé random az egész, de elég dinamikus, amire rásegít a humoros, teátrális játék is, főleg a főhős részéről, akinek a jelleme annyira nem amerikai, hogy leírni sem tudom ezt a nem túl szimpatikus, pökhendi, saját maga számára funfaktort biztosító figurát – ugráltat mindenkit, magasan hordja az orrát, de mégis mindezt jópofa módon, komikusan teszi. (Watson pedig aranyosan teper mellette, ő már sokkal inkább tipikusan szorongó sidekick-nek tűnik.)

A gond csak az, hogy elmés nyomolvasások és logikázások helyett csak nem túl érdekes kikérdezések vannak (igaz, azokat olykor színjátékkal dobják fel), és itt elég nagy ziccert hagynak ki a készítők, hogy SH-sra fazonírozzák a Miss Sherlock-ot. És a japán stílus itt érhető tetten a karakterek viselkedésén, hozzáállásán – például, amikor légből előkapják a bűnügy megoldását és montázst prezentálnak, az egy más sorozatban kifejezetten gagyinak hatna.

Amellett, hogy a Miss Sherlock nem átlátszóan amerikai volt, és nem feltétlenül levezethető a rejtély megoldása, sajnos a készítők itt sem erőltették meg magukat, ugyanis a nyomozáshoz szükséges jeleneteken kívül volt egy, kábé semmi konkréthoz nem köthető töltelék jelenet is, amiről lerítt, hogy valamit meg akarnak alapozni vele – s, lőn! Ergó a gyilkos személye könnyen kitalálható.

(Komolyan nem tudom, mi van velem egyébként. Lehet, hogy én romlottam el, hogy folyton leleplezek (holott még bűvészeket sem úgy nézek, hogy agyalok, mi a rejtély kulcsa, hanem hagyom elvarázsolni magam), pedig sosem néztem így korábban krimit, de szeretném hinni, hogy egyes nyomozós sorozatok írói lettek hanyagabbak, vagy felhígult a szakma, hogy ilyesmiket kiszúrok…)

A második rész, a festményre rajzolt bajusszal már egy fokkal jobb volt (és stílusában sherlockholmes-osabb), de alapjába véve a japán megközelítést nem nekem találták ki. Jópofa, helyenként aranyos, viszont túljátszott, még ha nem is annyira, mint mondjuk a koreai sorozatoknál.

Next Posts Previous Posts