login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Top of The Lake: kezdett a 2. évad, a Top of The Lake: China Girl

2017. 08. 01. 22:10 - Írta: human

5 comments | kategória: Anglia lecsap,Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

I hate feminism, mom.

Mindez egy sorozatban, ami női főszereplővel operál. Nem is ez a lényeg, hanem hogy hosszú idő után folytatódott a Top of the Lake, vagyis egy új ügyet kezdve beszállási lehetőséget is biztosít valamennyire az ausztrál/angol nyomozós sorozat.

Mostanában az előbbi besorolás már nem is hangzik annyira szitkszónak, talán pont azért, amit a Top of the Lake is képvisel: az egy évadon átívelű ügyek miatt. Itt is egy nagyobb filmről lesz szó, hiszen a holttest sokáig elő sem kerül, és a nyomozás is csak az első rész végén indul.

Avagy majdnem 1 órát áldoztak arra, hogy szépen nyugisan bemutassák a főbb szálakat és karaktereket, akik majd az ügy közben fognak összefonódni. Persze már most látszik, hogy nagyjából miképp fog az előbbi megvalósulni, de azt még nyilván nem tudni, hogy mi és miért történt az áldozattal.

Vissza is térnék oda, hogy elvileg be lehet most is kapcsolódni. Már ha az ember kibírja a sok utalást az előző évadban történtekre, mivel az Elisabeth Moss által alakított főhős nyomozó sok érzelmi csomaggal tért vissza Sydney-be, amit fel fognak dolgozni a részek során.

Igen, ezt még nem is említettem, de Új-Zéland magányos tájai után ezúttal Ausztráliában folyik majd egy meggyilkolt kínai örömlány ügyében a nyomozás, akit a rész elején a tengerbe dobnak a bordély gondnokai. Emellett az anyaságról jó sok szó lesz, legalábbis az eddig látottak alapján.

Igazából nem sokat tudok már hozzátenni, mert ez tényleg csak a végére áll össze, a rész magában annyira nem izgalmas, nincs saját lendülete. Viszont hiába a helyszínváltás, most is nyomasztóra sikerült a fényképezés és a hangulat, ami ha kitart, akkor ismét jó élményt jelenthet a sorozat.

(A BBC múlt héten a neten a teljes évadot elérhetővé tette, így figyeljetek a spoilerekre. Nemsokára remélhetőleg lesz évadkritika is.)

Pilot: Room 104

2017. 07. 31. 14:43 - Írta: human

17 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Persze a pilot inkább idézőjelben értendő, mivel az HBO sorozatában minden rész egy rövidfilm lesz, ami különböző történeteket mutat be egy hotelszobából. Ez azt is jelenti, hogy ha a pilot tetszett, az semmit sem garantál. Na, meg ugyanez fordítva is.

Az előbbieknek megfelelően… ez nekem csak úgy lebegett a semmiben. Nagyon kevés rövidfilmet szeretek úgy igazán, és pontosan azért, amit ebben a 23 percben is kaptunk: egyszerűen nincs idő legalább olyan szinten kibontani, hogy érdekeljen a szereplők sorsa.

A Room 104 első része, ami amúgy a Raphie címet kapta, is ebből vérzett. A koncepció tetszett, és néhol eléggé creepy volt, hogy úgy mondjam, viszont a vége egyáltalán nem hatott meg.

Lehet csak nem agyaltam eleget, és lemaradtam a csattanóról? A halott feleség sztorijából kéne valamit összekötni? Mert egyáltalán nem esik le semmi ilyesmi. Mert elsőre úgy tűnik, hogy a “megvezetünk erre, és máshonnan jön majd a meglepetés” felépítésű az egész.

Nem akarok teljesen negatív lenni, mert valójában hiába vontam vállat a végén, közben azért lekötött. Egyelőre még vizuálisan sem unalmas így egy rész után, és talán más sztori jobban fog működni ebben a környezetben.

Pontszámról fogalmam sincs. Gondolom a viszonylag alacsony költségvetés miatt, de azért egész jó, hogy kísérletezget az HBO. Egy efféle itthon is simán forgatható lenne, ha nem túljátszós színészekkel készülhetne el.

Pilot-mustra: The Last Tycoon – 1×01

2017. 07. 30. 20:55 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A pilot már tavaly leadásra került, és a visszajelzések alapján az Amazon berendelte a sorozatot, ami pénteki, teljes évados premier volt – itthon is. Viszont mivel anno kimaradt az első részes írásunk, így most csak arról írok, így jelezzétek az esetleges spoilereket, míg nem kapunk évados írást, vagy nem jutok el a szezonzáróig.)

Az Amazon nagyon ráizgult F. Scott Fitzgerald-ra, hiszen a Z: The Beginning of Everything konkrétan róla (vagy inkább a feleségéről) szól, míg a The Last Tycoon az ő könyve alapján készült. Ha ismerős a cím, az nem véletlen, mert van egy 1976-os mozifilm, Az utolsó filmcézár Elia Kazan rendezésében, Robert De Niro főszereplésével.

THE LAST TYCOON – 1×01 – 7/10

Az 1930-as évek közepén járunk, valamivel Hollywood aranykora után (vagy talán még ez is az?). Az álomgyárra természetesen a csillogás jellemző, viszont belülről már közel sem minden papsajt. Nagy a harc a stúdiók között, a profitra való törekvések elnyomják a kreatív hangokat, igencsak erős a második legnagyobb piacnak számító náci Németország befolyása, lekezelik a nőket (ember legyen a talpán az az írónő, akit komolyan vesznek), működik a szereposztó dívány, és nagyon nincsenek oda azért, ha a munkások szakszervezetbe tömörülnének, próbálják leverni az erre vonatkozó törekvéseket.

A főhősünk egy bizonyos Monroe Stahr, egy fiatal, hozzáértő, nagymenő filmproducer (Matt Bomer), igazi csodagyerek, akit annak idején jelenleg főnöke, az apafigura stúdióvezető Pat Brady (Kelsey Grammer) emelt ki a szegénysorból, és akivel egyre többet és többet kénytelen ütközni. A legutóbbi konfliktusuk különösen fáj számára, hiszen a két éve elhunyt feleségéről forgatott filmmel kapcsolatos, amivel örök emléket állíthat a néhai színésznőnek.

Nem lehet azt mondani, hogy ne lenne ambiciózus a The Last Tycoon, eleve nem olcsó a régi Hollywood-ot megteremteni, de a készítők ennyivel nem érték be, jóval többet akarnak elérni, de egyelőre lehet, hogy túl sokat markolnak. Igen, az rögtön kiderült, hogy nagyon odafigyelnek a részletekre, azonban mintha ebbe annyira bele feledkeztek volna, hogy a néző számára talán fontosabb összetevőkre kevesebb figyelem vagy gondoskodás jutott, profizmus ide vagy oda, valahogy hidegnek és távolságtartónak éreztem a pilotot eleinte.

Valamikor a pilot felénél lehettem, amikor elkezdtem beletörődni abba, hogy a The Last Tycoon egy színes, csillogó tabló lesz, ami mentes mindenféle konfliktustól és izgalomtól. Persze még így is meg lehet ismerni a sorozatból a korabeli Hollywood működését (ami azért így is érdekes), de az insider (filmtörténelmi) aspektus és a külsőségek közel sem elegek ahhoz, hogy mondjuk egy darát elvigyenek a hátukon.

Azonban féltávnál valahogy, amikor feltűntek a buktatók (a németek szívóznak) és sehova sem illő, de nyilván kifejtésre kerülő mellékszálak (a csóró kissrác és a tesói), elkezdett érdekelni a sztori, és közelebb is kerültek hozzám a karakterek, de persze ha nem hollywood-i lett volna a történet, hanem más munkahelyen játszódó dráma (és melodráma) lehet, hogy nem ez lett volna a helyzet. (És szerencsére a készítők azért be-bedobnak ismert hollywood-i személyiségeket ebből az időszakból.)

Persze még így sem egyedi vagy eredeti a történet (naná, hiszen adaptáció, bár nyilván másfele mennek majd, és hosszabban fejtik ki a regény alapjait), a karakterek sem fognak kiemelkedni, maximum akkor lesznek emlékezetesek, ha később megkapják a kötelező rétegeket, de nem hiszem, hogy ismert elemekből ne lehetne egy működő és szórakoztató sorozatot felépíteni. Ha minden korrekt és őszinte, akkor a végeredmény több is lehet, mint korrekt.

A szereplőgárdát nyilván nem kell méltatnom, hiszen ha az alakítások még nem is lesznek az igaziak (nem volt semmi gondom velük, sőt!, de tény, hogy kiszámítható mind Bomer, mind Grammer karaktere, mondhatni rutinból hozzák), az arcok mindenképp ismerősek (az említettek mellett ott van Lily Collins, Rosemarie DeWitt, meg jellegzetes mellékszereplők, plusz a kevésbé ismert egyéb állandó szereplők is rendben vannak), jó látni velük ezt a történetet.

Persze ez a sorozat sem lesz híján a szappanos elemeknek. Azt jó volt látni, ahogy a főhős végre kezd ismét kibontakozni magánélet terén, de cliffhanger-ként azért előrántottak egy “fordulatot”, hogy kiderüljön, neki is vannak sötét titkai (ahogy a többieknek is, persze)

A végére kifejezetten kikerekedett a pilot, és volt annyira lezáratlan a kezdés (egyes szálak alig indultak el, másoknál azt sem érezni, hova tartanak), hogy érdekeljen a folytatás annak ellenére, hogy sokszor a kosztümös drámák első részét elismerem, hogy “szép, szép”, de után jön a “minek nézzem tovább?”-kérdés. Itt egyelőre úgy érzem, hogy megnézem az 1×02-t, és azt követően döntöm el, hogy érdemes-e darára a The Last Tycoon. (Megnéztem. Folytatom. Tisztességes munka.)

Pilot-mustra: In The Dark – 1×01-1×02

2017. 07. 28. 15:01 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Újabb hónap hét nap, újabb borongós, angol, kisvárosi krimi. És én még véletlenül sem bánom, főleg, hogy legutóbb a Loch Ness (vagy The Loch) elég jó lett. Azonban az In The Dark nem tipikus, átívelős sorozat. A Mark Billingham regényeit alapul vevő széria epizodikus, illetve kvázi az, hiszen az első évad négy része két történetet hoz el – a lentieket tehát az első “film”, az 1×01-1×02 alapján írom.

IN THE DARK – 1×01-1×02 – 6,5/10

  

Két lány eltűnt egy kisvárosban – ez az alapsztori nem hoz sok újdonságot, a csavar az, hogy mi a nagyvárosi (manchester-i) nyomozót követjük, aki valójában nem is nyomozni utazik vidékre, a szülővárosába, inkább csak régi barátjának akar támogatást nyújtani, ugyanis annak férjét tartóztatták le az ügyben.

A várandós nyomozónő (hmm, ilyen húzás is volt párszor mostanság) azért kicsit körbenéz az ügyben és meg is találja a gyilkost, de emellé még bejön egy másik szál, egy múltbeli történet is, amit a jelen eseményeivel párhuzamosan fednek fel előttünk, ezzel végezve el a karakterizálás nagyját. Azonban a szál behozására és konkretizálására elég sokat kell várnunk, és ezért az In The Dark-nak is kell idő, míg kiemelkedik az “ez korrekt” skatulyából.

Persze még a végére megbolondított, felturbózott sztori is inkább csak korrekt marad, de legalább felkeltette az érdeklődésemet a folytatás és a főhős karaktere iránt. Persze nem csak azért, mert kiderült, hogy a múlt démonjai eléggé cincálják, hanem mert több mozgásteret is kapott, egy kicsit jobban kiteljesedhetett az egyébként valóban törékeny, mégis kemény figura, akit MyAnna Buring visszafogottan, de meggyőzően hoz.

A pilot tipikussága után az 1×02-t egyébként az is feldobta, hogy behozták a sztoriba a manchester-i halottkémet, aki abszolút telitalálat, különc figura, s így legalább a sztori sem merült el a sötétségben, kapunk némi humort is.

Annak ellenére, hogy idővel tudatosul bennünk, hogy nem a kisvárosi ügy a lényeges, hanem a nyomozó sztorija, aki ugye komolyabban nem is nyomoz, a “ki a tettes?”-szál rendben van, már persze egy karakterizáló krimihez képest. Szóval kevés karakterrel operálnak, így nem lehet hatalmas meglepetés, a(z egyébként teljesen logikus, sok nyommal előre jelzett) megoldásra pedig egy random, elejtett infóból jön rá a főhős, igaz eléggé hirtelen.

A folytatást a nem kiemelkedő osztályzat ellenére azért várom, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, miként fogják kezelni az első két részt, illetve annak hozadékát – gondolok itt a múltból kiderült dolgokra, amik átívelést adhatnak az In The Dark-nak, illetve a személyes kapcsolatokra.

Meg egyébként is, egy krimifilm elég nagy protekciót élvez nálam, mert a mozikból majd egy évtizede kihalt a műfaj, szinte alig akad képviselő a klasszikus whodunit zsánernek, talán pont a CSI áttörő sikere miatt. Szerencsére azért időnként be-beúszik valami, igaz, ezek általában hype-os darabok, mint a Gone Girl, az A Girl on a Train, vagy idén a Murder on the Orient Express, ami, mondanom sem kell, az év talán egyetlen várt mozifilmje nálam.

Pilot-mustra: Somewhere Between – 1×01

2017. 07. 27. 14:50 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(Aki nem kíváncsi a csapongó hisztimre, az ugorjon a második kép alá, aki pedig el akarja lőni a pilot “csavarját”, ami egyébként érdekessé teszi az alapkoncepciót, az a harmadik és negyedik kép közé nézzen be.)

Nothing is a coincidence! Everything is connected!

Komolyan mondom, ha nem látom az ABC-s Somewhere Between pilotját, főleg az első 10-15 percet, akkor nem hiszem el. Ilyen minőséget manapság, a PeakTv korában ritkán látni. Ez valakiknek a kezén átment és adásba került. A röhej, hogy mindezek ellenére az is lehet, hogy maradok a sorozat mellett, mert mégiscsak “időutazós”.

Tavaly a The Family kezdésére írtam, hogy mennyire állatorvosi ló volt, tele volt tipikus megoldásokkal, amiket szanaszét lehetett szedni és egy sorozatos írótanoncnak kötelezővé tenném a megtekintését. A Somewhere Between-nel viszont nem ez volt a bajom, hanem inkább, hogy mennyire amatőr, mind az írást, mind a rendezést, mind a színészi játékot tekintve. (És megvagyok róla győződve, hogy sokan nem fogják érteni, hogy mi a bajom vele, főleg, hogy nekem is nehéz szavakba öntenem, hátha valaki profi kisegít, miután megnézte az elejét.)

SOMEWHERE BETWEEN – 1×01 – 1/10

Tényleg nem akarom magyarázni vagy túlmagyarázni, hiszen lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny valami nüanszra, nagyon sok gagyit szoktam látni, és ritkán akadok fenn rajtuk, de ezt tényleg kátránynak éreztem. Egészen abszurd élmény volt látni, ahogy jött az egyik “nagydráma” a másik után, ahogy történetszálakat (veszekedés-kibékülés, boldog házasság-válás) tudtak le 2-3 percben, ahogy egymásra hánytak a jeleneteket, hónapokat ugrottak, stb..

A fő ok a zsúfoltság és a brutális rohanás volt. Semmi nincs kifejtve. Sem a karakterek (nulldimenziósok), sem pedig a sztori (csak átlapozzák a dolgokat – például a rész elején beszélnek a sorozatgyilkos 3. áldozatáról, a végére már a 7. ölésénél tart.) Másrészt az egész tele van elnagyolt, szó szerinti megoldásokkal a színészek (szegény, Paula Patton…) részéről (tudjátok, ha valamin csodálkozik, szájtátva teszi, ha megijed, akkor naaagyra nyitja a szemeit) és totál érthetetlen karakterreakciókkal. Néztem, és nem hittem el, hogy minimális infóból milyen drámai dolgokat szűrnek le (mert a sztori megkívánja), illetve, hogy miképp viselkednek egyesekkel. (A sorozatban 8 éves, szörnyű színész kisgyerek teljesen WTF, a random idegennel, az énekessel és az új barátnőjével is.)

A Somewhere Between sztorija pedig azért rohan, mert nagyon sokáig nem derül még így sem ki, hogy miről akar szólni a sorozat. Rejtélyeskedve úgy fogalmaznék, hogy tévés hírműsor-producer anyáról, aki meg akarja menteni kislánya életét, hogy nehogy egy sorozatgyilkos áldozatává váljon, és ezért nyilván mindent megtesz (meddig merészkedik el?), és összeáll egy volt zsaru magánnyomozóval, hogy elkapja a haramiát.

Indulhat a nyomozgatás, miközben látszólag mellékszálként ott az ügyészférj által elítélt háromszoros gyilkos kivégzése, akinek pont az öccse a magánzsaru, aki segít hősünknek. És aki tök véletlenül egy másik, természetfölöttinek tűnő szálon feltűnő epizódszereplővel is kapcsolatban áll. És akkor még figyelmet kap a gyilkos anyja, Anyu tévés foglalkozása, egy fiatal énekessztár, meg egy féltékeny férj is.

És akkor lelövök egy poént (akad még, szóval no para): a meglehetősen snassz sztorit némi időutazással dobják fel, ugyanis amikor Anyu végső elkeseredettségében tesz valami nagyon szélsőségeset, akkor hirtelen arra eszmél, hogy a 14 nappal korábbi eseményeket kezdi el újra élni, így értelemszerűen lehetősége nyílik megmenteni a gyereket. Nosza, akkor uccu neki!

Értem én, hogy mindent bele kellett zsúfolni és meg kellett alapozni a kezdés során, hogy a 40. percre meglegyen az idővisszatekerős csavar, hiszen tippre a következő 9 részben a most történtekre fognak sorban visszautalni (már, ha nem lesz új visszatekercselés), de a megvalósítás így is értelmezhetetlen volt, ami már önmagában elégtelent érne. De az, hogy ennyire szörnyen dolgoznak a színészek, és az írók még a főhőst sem tudták érdekessé vagy szimpatikussá tenni, végképp minden idők legrosszabb pilotjai közé taszítja nálam a sorozatot.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel a koncepció (Day Break-esen nem felejt a főhős teste sem), mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a sok szerteágazó szálból valami komplex és igen érdekes, “mindennek köze van mindenhez” dolog is összerakható a szezonzáróra, kérdés, hogy mennyire fogom tolerálni a későbbiekben a bénázást, mennyire fogja a történet és a pár időkunkunszt tompítani a fizikai fájdalmat.

Az 1×02 is lement a pilot után egy nappal, és azt nézve már nem fetrengtem fájdalomtól elgyötört arccal, de még véletlenül sem mondanám, hogy jól sikerült volna. A főhős előtudása révén megpróbálta megállítani a gyilkost, de mivel még csak az évad elején járunk, hiába érezte nyeregben magát, természetesen nem sikerült (párszor még el kell ezt játszaniuk), mint ahogy a jövő sem változott meg, csak kiderült, hogy nem lehet ám csak úgy felpakolni a gyereket repülőre és elutazni Hawaii-ra.

A részben egyébként az volt a legérdekesebb, hogy elvileg láttuk a sorozatgyilkost (vagy egy gyilkost), tehát jó eséllyel nem arra megy ki a játék, hogy a végén, egy csavar keretében valamelyik szereplőről kiderül, hogy rosszfiú. Vagy egyszerűen csak az válik világossá, hogy a sorozatgyilkosos szál csak elterelés, és a Somewhere Between talán valami egészen másról szól, mint azt elsőre gondolnánk.

Ja, ha valakinek ismerős lenne a történet, akkor jelzem, hogy a sorozat a koreai God’s Gift: 14 Day feldolgozása. Talán nem véletlen, hogy ott a 3. rész elején, 110 percnyi felvezetést követően történik meg a nagy WTF, amire itt a 37. perc táján kerül sor. Akkor lehet, hogy mégsem túlérzékeny vagyok, és tényleg nem kicsit összecsapták ezt az első részt.

The Standups: az 1. évad

2017. 07. 26. 21:49 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra,standup

Hát, igen, vannak értelmes kritikák, és vannak olyanok, amiket az egyik új Netflix-sorozatról, a The Standups-ról lehet írni.

Sokan nem tudják, hogy a Netflix nem a saját gyártású filmekkel vagy sorozatokkal “kaszálja” a legnagyobbat (előfizető-számot tekintve), hanem az egy órás standup estekkel, különkiadásokkal. Elég beszédes, hogy az elmúlt évben Chris Rock-ot, David Chappelle-t, Jerry Seinfeld-et és Louis CK-t is megszerezték egy vagy több special-re, van, akivel 20 milliós szerződést kötve.

Ennek kapcsán tervezem is, hogy olykor standupokról is írjunk olykor a Junkie-n, még akkor is, ha lehetetlen a műfaj kritikai szempontból, mármint ajánlást, ötletszipkázást tekintve, hiszen attól, hogy valakinek a humora bejön X-nek, Y még utálhatja teljes szívéből (vagy pisloghat a humora hallatán értetlenül), és viszont. Ráadásul standup esetében még sztoriról sem lehet, ahhoz előzetest sem egyszerű vágni, bár a stílus talán átjöhet a trailerből.

Ráadásul én még azzal is kísérletezek, hogy miképp kell gazdaságosan standupot nézni. Mert nem akarok sucker lenni, nem akarok végignézni 60 percet, hogy az legyen a végkövetkeztetésem, hogy nem volt jó, mert akkor mindegyik estet le kéne nyomnom. Így úgy döntöttem, hogy 10 perces határt húzok meg a standupoknál, s ennek megfelelően a Netflix-kínálatból a Jim Jefferies: Freedumb bejött, míg a Sarah Silverman: A Speck of Dust ment a kukába, pedig Silverman az egyik kedvencem. (Sőt, az HBO-s T.J. Miller-féle Meticulously Ridiculous is azonnal kasza lett, amin megdöbbentem.)

És így érkezünk el a The Standups-hoz, ami egy 6 részes “sorozat”, ami azt fedi, hogy 6 darab fél órás standupot kapunk 6 (ismertebb) humoristától – hasonló szériák 5, 10, 20 perces performanszokkal voltak korábban, és idén is, ld. Kevin Hart Presents: Hart of The City, a Kevin Hart Presents: The Next Level vagy a This Is Not Happening (bár ezek feltörekvő arcokat mutogatnak). Össze semmi sem köti őket, csak a helyszín, amin kvázi egymást váltják, mint a részek végén egy-egy snitt olykor utal is erre.

Na, de ezek után adta magát a kérdés, hogy egyrészt miképp kell 30 perces standupot nézni (ez 5-6 perces esélyadást jelent, ha következetes vagyok), másrészt hány részt kell megnézni egy íráshoz. Hiszen a pilotírásnak pont annyi az értelme, mint egy 1×05-kritikának (meg az előzetesnek) van, aki a 2., más pedig a 4. rész fogja zseninek találni, de mindebből a széria egészére nem lehet következtetést levonni.

Ezért íme a “kritika” érdemi része – tök véletlenül úgy jött ki az egész, mint egy valódi sorozat: az első 4 részt végignéztem (nem azért, mert annyira jók lettek volna), az utolsó kettő 5-5 percet kapott. (Hármójukat korábbról is ismertem egyébként.)

  • 1×01 – Nate Bargatze – 6/10: klasszikus deadpan, fapofa humor (ezt kedvelem inkább, nem a bratyizós, saját poénjain röhögős stílust), nem nagyon volt főszál, sok mindenbe belekapott, és igazából csak a személyiség hiányzott belőle, de a stílusa eladta. Voltak remek pillanatai.
  • 1×02 – Fortune Feimster – 5/10: őt sok sorozatból ismerhetjük, mostanság a Life in Pieces-ben és a The Mindy Project-ben visszatérő. Neki volt személyisége, kár, hogy minden poénja akörül forgott, miszerint déli, meleg és szeret enni. A repetitivitásért és a kiszámíthatóságért kár.
  • 1×03 – Deon Cole – 4/10: ő is ismerős arc, a black-ish-ben visszatérő, az Angie Tribeca-ban pedig állandó, botrányosan jó arc, így sokat vártam tőle. Ehhez képest hatalmas csalódás volt. Hozta ugyan a cole-os stílusát, és ez a random, “teszteljük a poénokat a közönségen későbbi felhasználásra-schtick sem elveszett dolog, de egy idő után elvesztette a viccességét. Cserébe megvolt a műsornak az íve, jó párszor és nagyon profin visszautalt a korábbi poénjaira. (Ehh, erre van egy szakkifejezés, de folyton elfelejtem. Megvan, a ‘callback‘.)

  • 1×04 – Nikki Glaser – 6,5/10: és őt is ismertem korábbról, így nem is okozott meglepetést az abszolút szókimondó, szexuális sztorijaival (néhol elég WTF volt a kibeszélt téma), a Not Safe-ben is pont ugyanezt hozta, ott sem volt tabu. Szerintem leginkább ezért jött be a legjobban, de olykor kicsit sok volt, és bizonyos témákat túl sokat rágott, szóval nem lett kiemelkedő. És neki is van humorista személyisége, ezzel nincs gond.
  • 1×05 – Beth Stelling – 3/10: itt simán csak a humor milyensége vagy a nő stílusa nem jött be – furán, unottan beszélt és röhigcsélt, ez rémisztően zavart. Némiképp ő is altesti volt, de legalább nem volt tipikus, szóval lehet, hogy másnál ő lesz a top, és Glaser mindennek az alja.
  • 1×06 – Dan Soder – 2/10: á, ez a bro-s stílus végképp nem volt a kenyerem. A poénok nem voltak rosszak (már ameddig jutottam), de teljesen kinyírta maga a fickó.

Nem tudom. Van, illetve lehet létjogosultsága egy ilyen sorozatnak, még akkor is, ha kicsit random volt. Csak annyi kéne, hogy ne az legyen az érzése a nézőnek, hogy azok kerülnek be, akik nem tudtak összekaparni egy órányi anyagot, így a fél órájukba mindent bele kényszerülnek írni.

Pilot: Midnight, Texas

2017. 07. 25. 21:30 - Írta: human

19 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Most kiderült, hogy miért tologatta ennyit az NBC a Midnight, Texas premierjét: mert borzasztó. Mondjuk azt értem, hogy miért rendelték be, mert ebből jó is kisülhetett volna, csak hát nem ez történt.

A sorozat True Bloodot is író Charlaine Harris regénye alapján készült, és egy Midnight nevű texas-i kisvárosban játszódik, ahol csak a kívülállóknak van helye. Ez konkrétan a természetfelettivel kapcsolatos embereket jelenti: van itt angyal, boszorkány, látnok, vámpír és még ki tudja, miféle szerzetek.

A fentiekből tényleg lehetett volna jó is, nem? A főszereplő egy fenyegetés elől kerül ide, de a látnokságának köszönhetően gyorsan beilleszkedik a helyi környezetbe. A cselekmény katalizátora egy gyilkosság lett amúgy, ez bolygatja meg az igazán az állóvizet, és alakulnak ki a konfliktusok miatta.

A főbb probléma, hogy a kivitelezés valami borzasztó. Nem is az a baj, hogy sok az expozíció, amikor a karakterek állnak, és dől belőlük a nekünk szánt információ, hanem amikor tényleges cselekmény van, akkor is csak állnak, de tömegesen. Egyszerűen nem tudják a sok szálat kezelni, így mindenki ott van minden főbb eseménynél, és kész. Akkor is, ha ott nincs dolga.

Mindezt teljesen szürke rendezéssel fejelik meg. Sőt, inkább rossz rendezést és vágást mondok. Nyilván a forgatókönyv is keresztbe tesz nekik, de még így sem olyan az egész, mintha profik csinálták volna, csak unalmas, sokkal inkább egy kanadai Syfy-sorozat ugrik be róla. Közben pedig ez országos tévére készült többszörös költségvetésből.

Lehet, tudnék még “áradozni” a Midnight, Texas pilotjáról, de annyira semmilyen az egész, hogy hidegen hagy. Nincsenek negatív érzelmeim iránta, a blog miatt meg kellett nézni, letelt a 40 perc, de ha 2 hét múlva belekérdeztek a történetbe, akkor már semmi sem fog derengetni.

Nem tudom, legyen 5/10? A lényeg, hogy kerüljétek. Aki nem ért egyet, és esetleg érve is van, az meg mindenképp fejtse ki a kommentekben, hogy legyen több mankója a többieknek.

Castlevania: az 1. évad

2017. 07. 18. 20:55 - Írta: human

11 comments | kategória: animáció,anime,kritika,pilot-mustra

Szokott mellényúlni a Netflix, ez egyáltalán nem vitás, az egyik borzasztó húzásukról szerintem lesz a napokban szó, viszont előtte még mindenki pozitívan kell nyilatkoznom róluk, hiszen szállítottak egy jó játékadaptációt. Mostantól nemcsak a Silent Hill, hanem a Castlevania is a jól sikerült “videójátékfilmek” közé tartozik.

Persze nem volt igazán nehéz dolguk, mivel a Castlevania első évadjában egyszerűen alig vállaltak kockázatot. Konkrétan azt tudom mondani, hogy ez inkább csak “évad” (így, idézőjelben), mivel összesen nincs 2 óra, és pilotnak is nevezhetnénk, hiszen csak felvezeti a főbb problémákat és szálakat, alig old meg belőlük valamit.

Gondolom a képekből látjátok, hogy egy animéről van szó, ennek minden sajátosságával. Bevallom, néha próbára tette a türelmemet a sok lassú zenére kitartott jelenet, főleg, hogy akkoriban elég sokszor volt hőemelkedésem éppen, tekintve a nyári “programom”.

Viszont azt is el kell ismernem, hogy nem fogták vissza magukat a karakterépítéssel, akármennyire is veszélyes volt így az első rész, hiszen az arra koncentrált, hogy Vlad Tepesből miképp lett Dracula, aki démoni seregeket idézett meg az emberek ellen. Mondjuk itt a sok túlhúzott jelenetbe elfért volna a csávó családi élete is, hogy átérezhessük a döntései mögötti súlyt.

Most jön a ‘de’, mivel mindenképp érdemes a második részt is bepróbálni, hiszen a tényleges főszereplő ott mutatkozik be, méghozzá rögtön megkedvelhetően. Persze tipikus karakter, olyan figura akinek a családja harcolt már pokoli teremtmények ellen, de aztán az emberek ellenük fordultak, szóval most nem túl szívesen akar segíteni nekünk Dracula mesterkedése ellen.

Az felszínen levő akciók ellenében a Castlevania erőssége a vallási kérdések, és emberei döntések kezelése. Mindezt egy viszonylag egyszerű (bocs, rajongók), de klasszikus videójáték alapjaira építették ügyesen.

Mondjuk ha keménykezűen akarom pontozni, akkor csak 6/10, a fent említett dolgok miatt. Mármint az általam kedvelt animékben is vannak túlhúzott jelenetek, de itt valahogy kevésbé működtek számomra. Folytatás természetesen lesz, 8 további rész biztosra vehető.

Pilot-mustra: Salvation – 1×01

2017. 07. 14. 21:15 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Armageddon megvan? Deep Impact megvan? Esetleg a 2012? Akkor képzeljük el mindezt sorozat formájában, de úgy, hogy még összeesküvéssel is nyakon öntjük a sztorit. A Salvation a CBS nyári popcorn sorozata, és pontosan azt hozza, amit ígér, bár a pilot inkább csak alapozásra ment el. De legalább kottázható volt és nem okozott semmilyen kellemetlen meglepetés.

SALVATION – 1×01 – 6,5/10

Előre kell bocsátanom, hogy ez az a sorozat, ami nem fog soha semmilyen elismerést kapni, amit a kritikusok nem fognak dicsérni, és ami lazán el fogja szórakoztatni azokat, akiket nem irritálnak az összetevői. Ki tudja, idővel talán meglepetéseket is fog hozni, nem csak ismerős húzásokat és paneleket.

Aki viszont nem bírja, vagy nem veszi komolyan azt, amikor pár ember a világ megmentésén fáradozik, az nyilván határtalanul viccesnek fogja találni a gyereke diplomázásának kulcsjelenete közben könnyező anyukát, amint azon mereng, hogy csak 186 nap van hátra az életéből, és nincs jövőre. Nagyjából ezek, a komolyabbra hangszerelt jelenetek fogják eldönteni, hogy átérezzük-e a karakterek helyzetét, vagy sem.

A Salvation pilotja arra szolgál, hogy összehozza a három főszereplőt: egy egyetemista srácot (aki egy kutatása közben abba az infóba botlik, hogy egy aszteroida tart a Föld felé, és jó eséllyel bolygógyilkos kődarabról van szó) egy milliárdos techzsenit (akihez a srác fordul, és tele van forrással), valamint egy Pentagonos tisztségviselőt (akit belső emberként akarnak használni).

Oh, we’re not gonna wait for the government to save us. We’re gonna save ourselves.

Persze a kormánynak is tudomása van a világvége közeledtéről, hatalmas erőket mozgósítanak, hogy megvalósítsák az ennek kapcsán kifundált terveket, és mellékszálként ki tudja, miért, egyesek elhallgattatásra kerülnek, mintha valaki valamiért nem szeretné, hogy illetéktelenek terjesszék az információkat.

Alapvetően elég sterilnek tűnik a sorozat, semmi nem emelkedik ki benne, megvalósításilag minden szolid, karakterizálás és háttértörténet nincs túl sok, de azért erősek és világosak a vázlatok, és a szereplők sem vetődnek rá rögtön a világ megmentésére, inkább kiélveznék azt a fél évet, ami még hátra van nekik. Viszont mivel csak egy pilotnyi játékidő van az alapozásra, idővel mégiscsak átbillenti valami őket, és küldetéstudattal áldja meg, hogy aztán előkerüljenek az olyan cheesy dumák, mint az alábbi.

Try not to spill any wine or any national security secrets.

Mázli, hogy a Salvation (egyelőre) azért nem akar komolytalankodni vagy menőzni, a sorozatnak eleve az lehet az erőssége, hogy mégiscsak olyan eseménnyel foglalkozik, ami előfordulhat, vagy legalábbis sokakat foglalkoztat, hogy vajon miképp reagálna a hatalom egy efféle krízis esetén. Egy variációt most megismerünk, és ki tudja, talán az is kiderül, hogy a sorozat sokkal többről szól, mint számítógépes tervezésről. Mert a részeket nem az fogja mozgalmassá tenni.

Semmi extra nem volt a pilot, de mivel nem nagyon volt benne (számomra) negatívum, visszafogottan élveztem, és simán ledaráltam volna az első szezont, már persze, ha nem hajlik el valami elvetemült irányba. Azt persze tapasztalatból tudom, hogy az efféle high concept sorozatok rossz esetben 5-6 részig tartanak meg (The Event, Extant), jó esetben a 2. évad közepéig (Zoo), több általában nincs bennük, de mivel a műfaj, ez a zsáner nincs túlreprezentálva, ezért szívesen nézek hasonlót.

A pilot megnézése előtt egyébként az volt a nagy kérdőjel bennem, hogy mire megy ki a játék? Arra, hogy valamiképp elkerüljék az ütközést, mint az Armageddon-ban (ekkor eléggé véges lenne a sorozat élettartama), vagy beletörődve az elkerülhetetlenbe, alternatív megoldást találnak ki, mint a 2012-ben. A pilotból csak az derül ki, hogy mindkét szcenárió valós lehet, de ha esetleg utóbbit húzzák meg, akkor egy második vagy harmadik szezont totálisan eltérő, érdekes irányokba is el lehetne vinni.

Pilot-mustra: Will – 1×01

2017. 07. 10. 18:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Nagyon, nagyon hamar leírtam a TNT új sorozatát, amely William Shakespeare “eredettörténetét” hivatott bemutatni, mert pont úgy kezdődött, mint a legutóbbi pár kosztümös dráma, amit láttam, és azok egyszerűen képtelen voltak felkelteni az érdeklődésemet – mintha csak be lennék oltva a műfaj ellen (be vagyok, ez tény). De azt már korábban, a Still Star-Crossed esetében megtanultam, hogy ez a zsáner is bejöhet olykor ideig-óráig, csak türelmesnek kell lennem.

S lám, a Will is sikerrel elérte, hogy a kezdeti totális apátiám mérsékelt érdeklődéssé változzon. Persze még mindig az a helyzet, hogy egy, a középkori műfajt kedvelő nézőnek nem feltétlenül kell azt hinni, hogy menthetetlenül közepes darabbal van dolgunk.

WILL – 1×01 – 5,5/10

Szóval Shakespeare, mindezt némileg modern megközelítésben kell elképzelnünk, mind vizuális megoldások (ezeknek nem nagyon éreztem létjogosultságát), mind külsőségek (haj, jelmez – oké!), mind pedig zenei választék terén (jó a modern zene, de ütősebb is lehetett volna – viszont legalább nem elcsépelt).

A sztori elején a színész/író elbúcsúzik családjától és London-ba indul, hogy szerencsét próbáljon, illetve, hogy megkeressen valakit. A szerencséjéből először csak balszerencse lesz egy utcagyereknek köszönhetően, azonban mégiscsak úgy alakulnak a dolgok, hogy az egyik darabját egyik napról a másikra műsorra tűzik a színházba, így belecsöppen a művészélet forgatagában, ami bizonyos dolgokban nem különbözik a maitól, egyéb tekintetben viszont totálisan más világ.

Na most, ezt az eredettörténetet egy olyan korba helyezik, amely kimondottan katolikusellenes, legalábbis a nyilvános belezésekből erre a következtetésre jutottam, s a Királynő egyik kiemelt verőembere a katolikus Shakespeare nyomába is veti magát, aki eleve azzal a küldetéssel is érkezett, hogy megtalálja London egyik legkeresettebb papját.

Will tehát megvetni látszik a lábát, gond mindössze annyi van, hogy most dől el, hogy mennyire érdekes lesz a sorozat az alapozást követően. Tudjuk, hogy az író előtt ott a titkos küldetése, mint ahogy ő is célkeresztben van ismeretlenül, de minden más csak lóg a levegőben, ugyanis túlságosan a sztori és a külsőségek uralták a pilotot, karakterizálásra szinte alig jutott idő.

Egyelőre gőzünk sincs arról, hogy a megismert mellékszereplőkkel, a társulattal mennyire használható figurákat kapunk, és milyen sztorikat fognak mesélni, hiszen nem lehet mindig művek színpadra állítását és próbafolyamatot (tripla idézőjellel – viccesen ábrázolták a dolgokat) mutogatni, azok nélkül viszont marad a szappan, vagy a komédia – a folytatásban majd kiderül, milyen irányt vesznek fel.

Nemcsak azért volt zsúfolt a kezdés, mert jó pár tömegjelenet volt benne, hanem tényleg megszórtak minket olyan vázlatos figurákkal, akiknek felére egy hét múlva emlékezni sem fogunk (darálók előnyben!), bár nyilván a másik két író (az egyikük Christopher ‘Kit’ Marlowe) kapott annyi anyagot, hogy emlékezetes maradjon. Oké, az utcagyerek is az volt, de ő egy fikarcnyit sem izgat a mellékszálával.

Ihletetlennek találtam a Will kezdését, de eskü, hogy idővel belemelegedtem, és a végén már kifejezetten egy hullámhosszra kerültem ezzel a sajátos, némiképp abszurd és tiritarka világgal, ami nem hiszem, hogy komolyan vehető, de szerintem elég jól lefektette az alapjait Shekhar Kapur, aki az egyik kedvenc filmemet, az Elizabeth-et is rendezte. (A világ nyolcadik csodája, hogy anno ez, és a Shakespeare in Love is nagy kedvencem lett – mondjuk utóbbi azért, mert elég meta volt.)

Pilot-mustra: White Gold – 1×01

2017. 07. 07. 19:52 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Excluding the literal sense, there are three types of wanker in this world.

Á, van egy stílus, aminek nagyon nehezen állok ellen sorozatokban. Ez az, amikor a főhős a néző és a közte lévő “negyedik falat” úgy bontja le, hogy sima, éteri narrálás helyett a kamerába beszél, mint a House of Lies vagy a House of Cards.

A White Gold tökéletesebben nem is kezdődhetett volna. Na, nem arra gondolok, hogy Ed Westwick alsónadrágban vonaglik a tükör előtt, hanem hogy meghalljuk, hogy a Laura Brannigan-féle Gloria-ra rázza magát (rögtön leesik, hogy a 80-as években járunk), illetve, hogy alig egy perc elteltével felénk fordul és elkezd magyarázni. Innen már nehéz lett volna elrontani.

WHITE GOLD – 1×01 – 7,5/10

Szerencsére a kibeszélés a folytatásban is megmaradt (ráadásul úgy beszél hozzánk, hogy tudja, hogy a “jövőből” figyeljük őt), de még véletlenül sem csak ez adja el a komédiát, ami pár házakhoz kijáró ügynökként is melózó ablakkereskedőről szólez a rövid részlet mutatja be őket. Igen, elég röhejesen hangzik, de ez volt akkortájt a menő, és jól is keresnek vele, köszönhetően pióca természetüknek, mely révén a leendő vevők bepalizása sem áll távol tőlük.

Nyilván lesznek, akik csuklóból (és logikusan) a The Inbetweeners-hez hasonlítják majd a sorozatot (adja magát a készítő és a 3-ból 2 főszereplő miatt), de a White Gold azért több annál, mintha csak a 80-as évekbe helyezték volna az egykori nagy kedvencet, bár tény, hogy a munkahelyi szál mellett a haver-, a bro-komédia dominál benne. (És talán egy családi szál révén még pár mélyebb gondolat magvát is elvetik.)

Sosem hittem volna, hogy a Gossip Girl után ezt mondom, de Ed Westwick hengerel (lehet, hogy ehhez csak haza kellett mennie Angliába?), rámenős, magabiztos, tapló, bullshitel, ami kell (még a múltját is megismerjük), de a partnerei sem rosszabbak nála, az egészet számomra mégis a sorozat kettőssége adja el, miszerint mai szemmel elég cikinek tűnik az, ami harminc éve nagyon menő volt.

One more thing, salesmen are like vampires. Never invite one into your home. Once you do, we won’t leave your side until we taste blood. Not even for a piss.

Természetesen a 80-as évek a tipikus öltözékekkel, tárgyakkal, stílussal és kísérő zenei anyaggal is együtt jár, így lesz a White Gold fél órára tökéletes kikapcsolódás – vagy éppen arra a 3 órás darára, amit a BBC is pártolt, hiszen egy adagban kiadta az összes epizódot.

Remek volt a kezdés, és lelövöm, hogy a folytatás is hasonló jóra sikerült. Nem azt mondom, hogy teli szájjal röhögős poénok vannak a White Gold-ban, nem poénokra akarták kihegyezni, inkább csak nagyon szellemesen van megírva, kifejezetten találóak benne a beszólások, alázások, illetve üzleti praktikák.

Pilot-mustra: The Bold Type – 1×01

2017. 07. 06. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Amikor prekoncepciókkal telve indítok el egy Freeform-sorozatot, főleg olyat, ami “csajos”-nak tűnik, mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy alapvetően nem a csatorna készíti a sorozatokat, hanem produkciós cégek, így egy-egy adó által vásárolt darabok eléggé eltérhetnek egymástól. De persze épp elég az is, ha eszembe jut, hogy a Freeform mutatta be a hasonló, fals skatulyába illő Bunheads-et vagy Jane By Design-t – és azok kifejezetten bejöttek nekem is.

Szóval a The Bold Type-tól tartottam egy kicsit, arról nem is beszélve, hogy sem a női magazinos megközelítés, sem a divattematika nem a kedvencem, de kizáró okok nincsenek, hiszen a Good Girls Revolt is bejött, és a Project Runway-t is nézem az ősidők óta.

THE BOLD TYPE – 1×01 – 6,5/10

Kifejezetten meglepett tehát, hogy összességében bejött ez a kezdés, pedig a pilot első negyed-harmada után még nem vettem volna rá mérget. Illetve inkább azt mondom, hogy kellemesen szórakozva elnézegettem az első részt, amivel igazából csak az volt a gondom, hogy a világon semmi sem tartana ott a folytatásra, így simán lehet, hogy a jövő heti folytatásig el is feledkezem a The Bold Type létezéséről…

A valós tapasztalatokon alapuló sorozat (nevezzük dramedy-nek, elég könnyed volt) három fiatal nőről szól, akik egy női magazinnál dolgoznak és próbálnak előre lépni: az egyikük frissen újságíróvá avanzsált, a másikuk a közösségi médiás felületeket irányítja, a harmadik pedig az egyik nagykutya asszisztense. Persze emellett a magánéletüket is élni akarják, igaz ebből nagyon keveset láttunk, azt is csak az egyikük részéről.

Valami sokkal harsányabb darabot vártam, főleg az elején a kiabálás és a folyamatos zenei aláfestés miatt, de meglepően visszafogott momentumai is voltak a startnak, és a sok aláfestő szám is sikeresen beleolvadt a háttérbe. És az sem nagyon vált be, hogy egy The Devil Wears Prada-t kapunk pepitában, mert teljesen más a főszerkesztő, mint a filmben Meryl Streep karaktere, de ez lehet, hogy csak a kezdet.

A kicsit döcögős kezdés után kifejezetten szépen összeállt az első rész (a flashforwardos indítást eléggé feleslegesnek tartottam, főleg, hogy az volt az ember érzése, hogy csoportos öngyilkosságot készülnek elkövetni a lányok), főleg annak köszönhetően, hogy jó volt a hangulata, elég pozitív – ritka az olyan sorozat, ahol nem kiemelt szál az áskálódás, a fúrás. Nyilván itt is lesz, de a pilot mentes volt ettől.

Persze az sem volt hátrány, hogy szimpatikusra sikeredtek a szereplők (azért a komolyabb karakterizálás még rájuk fér), a gondom tényleg csak az volt, hogy nem kaptunk különösebb előre mutató szálat, hogy mi várható a folytatásban, pedig az ilyen sorozatokat a konfliktusok tartják életben, maga a karrierizmus nem elég. De végülis egy havilap szerkesztőségéről szóló, fiatalos, szappanos dramedy is érdekes lehet, de hangulat ide vagy oda, nem biztos, hogy beneveznék rá.

A pilot egyébként próbál egy fokkal mélyebb lenni annál, mint amit megengedne ez a műfaj, és ez nem biztos, hogy jól áll neki (mégiscsak elég felületes, közösségi oldalakat dicsőítő világban játszódik a sorozat), de annyi baj legyen, ha közben könnyed és szórakoztató marad.

Next Posts Previous Posts