login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Dirty John

2018. 12. 02. 15:50 - Írta: human

1 comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

If you design the most beautiful life nothing ugly can get in.

Fogalmam sincs a Bravo, hogy gondolta ezt a sorozatot. Mármint a pilot vagy unalmas, vagy semmitmondó, attól függően mennyi információval érkezel. Viszont így mi vehet rá a folytatásra? Egy kezdésnek ütni kéne, még akkor is, ha a 8 rész adja ki az összképet.

Az előtudást úgy értettem, hogy egy iszonyat népszerű oknyomozó podcastből, megtörtént eseményeken alapulva készült a Dirty John. Így viszont szinte biztos, hogy bele futhattunk már egy-két dologba a kapcsán. Viszont, ha ezeket az információkat tudjuk, akkor sajnos semmit sem ad a pilot, mert a kifejtésükben és megvalósításban nem erős, cseppet sem egyedi. Talán ez a sorozat fő baja, a kivitelezés ment mellé?

A történet egy, a negyedik házasságon is túl levő nőről szól, aki online ismerkedik, és rengeteg borzasztó férfi után egy cargo rövid gatyás orvos kopogtat nála, aki hiába furcsa kicsit, mégis őszintének tűnik a többi 40-50 közötti, siralmas alak után. És bizony a nő lányainak gyanakvása ellenére is elkezd valami kibontakozni közöttük.

Az előbbiekből gondolom, ki lehet találni, hogy a férfival igazából nem stimmel valami. Ezt valamennyire érdekesen ábrázolják, főként azon keresztül, ahogy a nőn kívül a többiekkel bánik. Szerintem már mindenki hallotta a tanácsot, hogy azt kell nézni az embereken, ahogy az érdekükhöz kötődőkön kívül levőkkel viselkednek. És ez alatt a nő lányait is értjük, hiszen a pilot végére már be is vág a családba egy éket.

Viszont. A tényleges durvaságot csak azzal sugallják, hogy milyen gyorsan lép előre a kapcsolatuk – amit néha kiírnak a képernyőre. Ezen kívül még van valami drámai flashforward, meg egy kórházi intremezzo, de igazából egyik sem éri el a kívánt hatást, legalábbis úgy éreztem, hogy nem működnek jól ezek a megoldások a pilotban. Egyszerűen nincs meg a csali, amire nézőként rákaphatunk rögtön, az első részt követően.

Pedig én vártam a sorozatot, de ez nekem most nem kicsit mellé ment. Eric Bana és Connie Britton simán elvihetett volna messzire is, de így csak akkor fogok visszanézni, ha tényleg mindenki zseniálisnak érzi a folytatást. A kezdés legyen 6/10, ha valami ponthoz ragaszkodnátok, de igazából nem is ez a lényeg.

Pilot: Baby

2018. 12. 01. 15:15 - Írta: human

9 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Kezd kirajzolódni egy nem túl jó trend a Netflix európai gyártású tinisorozataiban: lehetnének igazán jók, de valami mégis hiányzik belőlük. A spanyol Elite is ilyen volt, pedig volt benne lehetőség, a dán The Rain apokalipszis ide vagy oda, még inkább félrecsúszott. És ezúttal is hasonló fogalmazódott meg bennem.

Bár a Baby olasz, az egyenruhás iskolás környezet miatt elég könnyű összemosni az Elite-tel, hiába más a közeg, amiben játszódik. Azonban míg az Elite legalább egy bűnüggyel alapozott, itt szörnyen semmitmondóra sikerült a pilot. És ezzel be is fejezem a hasonlítgatást.

A történet elvileg két 18 alatti lányról szól, akik elkezdték árulni a testüket tehetős embereknek. Necces téma, de valós eseményeken alapul a Baby, egy Olaszországban nagy botrányt kavaró eseten, bár nem konkrétan pontosan azt mutatja be, ami történt, csak merítették onnan az ihletet.

A készítők ennek megfelelően nem is túl szemérmesek, már a pilotban nyugodtan merik szexualizálni a lányokat (a színészek természetesen már 18-nál idősebbek). Egy kis kíváncsiság ennek kapcsán lett is bennem olyan szempontból, hogy meddig mernek majd elmenni, hogy a Baby tényleg olyan botránysorozat-e, mint a moralitást egyesek szerint szintén figyelmen kívül hagyó 13 Reasons Why.

A legjobb összehasonlítási alap persze a Skins lenne: ebben is lázadó fiatalok vannak, akik csak jól akarják magukat érkezni a saját kis világukban. Mondjuk az itteni karakterek nem rég óta jó barátok, pont a pilotban ismerkednek meg, illetve kerülnek közelebb egymáshoz.

Talán ez a legnagyobb bajom amúgy, ahogy az ismerkedést bemutatják. Vagyis ennek kapcsán csúcsosodik ki, hogy mennyire nincs ritmusa a sorozatnak. Egyszerűen sakkbábuként mozgatnak mindenkit, néha sajnos az időhúzás érdekében.

Például az első részben tökre közel kerül egymáshoz a két lány, erre a következő kezdésében nagyjából letagadja pedánsabb a megbélyegzett lázadót. Nyilván érhető, hogy miért teszi, az agyam tudja a választ, de ahogy nézem semmit sem érzek ebből. Nincs meg a dráma, a lendület, ami itt tartana. Pedig csak 6 rész az egész, lehetett volna hétvégi dara belőle.

Az viszont elismerést érdemelhet, hogy a Netflix-et egyelőre mintha hidegen hagyná a minden apróságon felháborodást kereső jelenlegi kultúra. Ennél a sorozatnál is voltak “aggódó szülők”, akik szerint nem szabadna ilyen témájú sorozatot mutogatniuk, de a szolgáltatónál nem húzták be mindenüket. Amikor jogos lehet más sorozatok esetében a kritika, akkor lépnek, de amikor nem, mert mondjuk alkotói szabadságról van szó, akkor nem hátrálnak meg. Egyelőre.

Mivel a Netflix szokás szerint az egész évadot feltette, így mások tuti a pilot után járnak, sőt, végeztek is a sorozattal. Tőlük ködösítést, általános véleményt kérnénk a kommentekbe ha lehet, vagy egyértelmű spoiler jelölést.

Pilot-mustra: 1983 – 1×01

2018. 11. 30. 21:30 - Írta: winnie

19 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Az Insomnia után még egy kelet-európai thriller érkezett, de mekkora a különbség!

A Netflix első lengyel sorozata a politikai összeesküvős műfajt képviseli és egy alternatív világot mutat be, egy olyan Lengyelországot, ahol egy 1983-as terrortámadásnak köszönhetően elmaradt a Szolidaritás térnyerése és a kommunista egypártrendszer sem bukott meg. Azonban 2003-ban olyan események veszik kezdetüket, amik alapjaiban rengethetik meg a berendezkedést.

1983 – 1×01 – 6,5/10

Egy rövid 1983-as felvezetés után (később is kapunk minimális flashback-et, idővel talán több is lesz), mely során láthatjuk, hogy több lengyel város is merényletek áldozatává vált, 2003-ban kezdődik a történet, három, viszonylag hamar egymásba futó szálon.

Egyrészt megismerünk egy kommunista, párthű nevelést kapó jogászhallgatót, aki egy közeli barátja halála kapcsán kezd el vizsgálódni, aminek köszönhetően összeomlik a rendszerről alkotott idealisztikus képen. Másrészt van egy kiégett, félreállított nyomozónk, aki egy öngyilkosság ügyében kezd nyomozni. Harmadrészt pedig a zömében huszonévesek alkotta Ellenállást, a Fény Brigádot láthatjuk szervezkedni, merényletet előkészíteni – az egyik vezetőt emelik ki számunkra.

Adja magát a kérdés, hogy mi lehetett a célja az 1983-as merényleteknek? Mert ez az, ami nem nagyon derült ki annak idején, és a jogászhallgatónak elég hamar befészkeli a fejébe egy gondolat, miszerint talán nem random pusztításról volt szó, hanem arról, hogy a történelem abba az irányba tartson, ami végül megvalósult. Hogy ezt az egypártos 2003-at érjék el. Hogy azért változtatták meg a várható jövőt, hogy megszilárdítsák az akkori rendszert. És emiatt jött lére anno egy összeesküvés, amiben talán idővel hiperbefolyásossá váló emberek működtek együtt.

Szóval az 1983 kis túlzással az Ellenállás és a Hatalom “harcával”, valamint a rendszer gyökereivel foglalkozik. Azért csak idézőjeles a harc, mert a Párt elég komoly kontrollal bír, kőkeményen irányítja az embereket és az őket érő behatásokat, a törvénykezést, Lengyelország is elég jól zárja magát a világ elől (még a Harry Potter is tiltólistás könyv), mindössze Vietnammal van stratégiai szövetségben, akik képviselő kvázi vietnami maffiózókként harmadik félként képviselik magukat.

Az 1983 a klasszikus, komplex politikai összeesküvős thrillerek közé tartozik tehát, és pont ugyanaz a legnagyobb erénye, mint a hátránya is: hogy visszafogott. Amerikai gyártásban ez a sorozat fel lenne tekerve, akciójelenetekkel lenne feldobva, itt viszont mindez hiányzik, inkább a történetmesélésre és a nüanszokra mennek rá az elején, ami egyrészt számomra imponál, másrészt nem biztos, hogy könnyen fog nézőket szerezni és megtartani ennyi ingergazdag sorozat között.

Ez az a széria, ami élt a Netflix adta lehetőségekkel, szóval jó eséllyel több résznyi lehetőséget kell adni neki, mert már az 1×02 végére sokkal világosabbá fog válni minden, mint amilyen a pilot után volt.

– What’s the ultimate goal of truth?
– Justice.

(Egy közbevetés: az első rész során elég sok politikai témájú filozofálgatás volt a berendezkedés kapcsán, ami lehet, hogy jobban átjött volna lengyelül, mert az angolban a truth és a justice (talán mint igazság és igazságosság) közötti árnyalatbéli különbség nem mindig volt megfogható – ld. hogy az igazság eszköze vagy mellékterméke a rendszernek.)

Nem tudom, hogy minek köszönhető, talán annak, hogy Amerikában sokkal nagyobb a merítés a színészekből, de ez nem az első európai sorozatom a héten, amiben a szokottnál nagyobb nehézséget okoz a szereplők felismerése. Gondolom, egyéni dologról van szó, ennyi nézős cucc mellett pláne megesik az emberrel, csak feltűnt, hogy a Das Boot után az 1983-nál is elég sok időbe telt, míg a főszereplőt az agyamba égettem (holnap már tuti nem ismerném fel…) – amerikai sorozatnál szinte sosincs ilyen problémám.

Ettől eltekintve egyébként a megvalósítás nagyon jó, míg az HBO-s Wataha esetében azért érezhető volt, hogy nem amerikai a produkció, itt szerintem alig. Persze abban, hogy mit látunk, már egyértelmű, remek ízt ad (számomra) a sztorinak a kelet-európai helyszín (kis Polski!), de a rendezés is nagyon a helyén van. Jól néz ki az 1983, van stílusa, jól adja át azt a fojtogató hangulatot, ami az elnyomás okozta tehetetlenséget jellemezte.

Míg azonban a lengyelekhez közel áll a téma, más országokhoz már kevésbé. Mondjuk nyilván magyarként még mindig jobban át tudom érezni a viszonyokat egy amerikai nézővel ellentétben, és tudom, hogy egy random ország még a Netflix-nek is szívesebben készít “helyi érdekeltségű” sorozatot, ez most lehet, hogy egyeseknél negatívum lesz, hiszen a német Dark vagy a dán The Rain sokkal országsemlegesebb volt.

Ettől még a végeredmény abszolút korrekt, és a jó kezdés után lehet, hogy maradni is fogok a folytatásra (két részt láttam, a második egyszerre kuszálta össze és tisztázta a képet, még mindig azt érzem, hogy nem értek mindent, amit kéne értenem), de ez egy olyan sorozat, amit vagy ledarálok az elkövetkező 2-3 napban, vagy elengedem magam mellett, mert a kapcsolati háló, a viszonyok és a motivációk pár hét vagy hónap kihagyása után totál elhomályosulnának.

Uhh, el tudom képzelni, hogy Lengyelország ma lelkes darálásba kezdett. Legalábbis abból kiindulva, hogy egy ilyen, alternatív országképes megközelítés, ha Magyarország lenne a középpontban, szerintem nálunk is komoly érdeklődést válthatna ki.

Szóval, most vagy soha. Majd jelzek kommentben, hogy mire jutottam. (A sorozat szokás szerint eredeti hanggal és angol felirattal, valamint angol szinkronnal is nézhető a magyar Netflix-en.)

Pilot-mustra: Insomnia – 1×01

2018. 11. 28. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Hogyan is írtam az Origin pilotkritikájánál?

Baj-e az, ha egy sorozat ezerszer látott alaphelyzettel indít és tele van ismerős motívumokkal? Az jut-e minderről eszébe az embernek, hogy “már megint…!” és kliséket kezd el emlegetni, vagy inkább érdeklődve figyeli a történéseket, mert kíváncsi lesz, hogy ezúttal miképp csavarnak a klasszikusnak számító kiinduláson.

Tök véletlenül, az Insomnia kezdését közvetlenül az Origin után néztem meg, és hogy hogy nem, pont ugyanez jutott eszembe. De valami lehetett a két sorozatban, mert míg az űrhajós scifi esetében kíváncsian vártam, hogy merre viszik el az ismert alaphelyzetet, addig az Insomnia-nál (elkapnak két tucat embert, hogy levadásszák egymást, és az utolsó életben maradó sok pénzt kaszál) fel sem merült bennem, hogy bármi újat is kezdenek vele.

INSOMNIA – 1×01 – 3/10

Ez elég fura kettősség, ami azt jelenti, hogy vagy lebuktam és csak a levegőbe beszéltem, vagyis ismét kiderül, hogy hangember vagyok, vagy pedig egyszerűen a megvalósításnak és az alapozásnak köszönhetően lerítt a sorozatról, hogy klisékupacot lehet várni csak tőle. Pedig ez utóbbi következtetés is valahol nem fair, hiszen a gyengébb produkciós értéket pont a jó ötletekkel lehet kompenzálni.

Az Insomnia egy illegális játék, amire egy titokzatos cég összeszed pár embert azzal, hogy nyírják ki egymást. Azonban nem egy arénában engedik össze őket, hanem mindegyik kap egy golyót és egy autót, majd szélnek eresztik őket Moszkva utcáin. Persze önmegsemmisítőkkel biztosítják be magukat és kütyükkel követik minden lépésüket, aki elárulja a játék lényegét, le akar lépni vagy mondjuk elalszik, az halott.

Ez az a történet, ami korábban mindig izgalomba hozott, kíváncsian vártam anno a Battle Royale-t, a Hunger Games-t és a többi hasonszőrű történetet (pár éve még egy CW-s reality is volt hasonló koncepcióval, a Capture), itt viszont már a kezdetek kezdetén is annyira telezsúfolták a pilotot tipikus, bé-filmes eszközökkel, hogy egy pillanatra sem keltette fel a figyelmemet a történet – sem a rejtély komponens, sem az, hogy ki marad a végére (mivel egyben adták ki a szezont, megnéztem: van nyertes, ahogy kvázi lezárás is).

Az első percekben láthatjuk valaki elkapását (talán ő lesz a főszereplő?), majd a fogságban még féltucat szereplőt beszéltetnek, hogy aztán ránk eresszenek 20-at – kösszépen! Nyilván nekem sem lett volna jobb ötletem, de az olyan országúti autós deathmatch-sorozatok, mint a Drive vagy a Blood Drive esetében is kiderült, hogy nagyjából féltucat karaktert/csapatot lehet komolyabban megismertetni, a többi csak ágyútöltelék lesz.

Nem meglepetés, hogy még az első részben gyorsan majdnem lefelezik a létszámot. A gond csak az, hogy még pár kiemelt figura esetében sem tudják normálisan megalapozni őket, a nézőhöz közelebb hozni pedig végképp nem sikerül őket: van A Főhős, a Kislány, az Öreg Pasi, a Fiatal Srác, a Kövér Gyerek, meg a Dark Matter-ös fickó, valamint Pasha Lychnikoff, akit egy csomó filmből ismerhetünk. És egyelőre ki is merülnek ennyiben, és valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy megismerjem a történetüket.

Persze már a pilotban is akarják építgetni őket (flashback-ek, naná!), a folytatásban pedig gondolom, még inkább, de eddig ezekkel sem tettek sokat hozzájuk, inkább csak infókat tudunk meg róluk, amiket érzelmi szinten totál semlegesek. (Érdekesnek maximum az tűnik, hogy valakiről kiderül, direkt került be a játékba és céljai vannak, szóval nem mindenki az, aminek látszik – ez legalább eredeti koncepció. Azt hiszem.)

Hogy még kevesebb idő jusson a küzdőkre, további szálakat beindítanak, hiszen egyrészt megkapjuk a játék operatív figuráit a hullatakarítókkal és számteches kockákkal, akik kamerákkal követnek mindent (megint csak érdektelen papírmasék), valamint egy hirtelen meghalt gazdagembernek az özvegyét, aki férje halála ügyében kezd el vizsgálódni, és elutazik Moszkvába, ahova ő tartott, és valami elképzelhetetlenbe botlik.

Mint írtam, magának a játéknak is Moszkva a helyszíne (javarészt orosz produkcióról van szó, de angol nyelvű, nem kell megijedni), ami részemről nagy pozitívum az ismerős, illetve az európai sorozatokhoz nem szokott szem számára eltérő környezet – és mivel autóznak eleget az Insomnia-ban, így máshol nem nagyon látható autómárkáknak is örülhetünk.

Ezek után meglepő lehet, ha azt mondom, hogy a sorozat hibája nem a gyenge színészi alakításokban keresendő (nem bántani akarom az oroszokat, lehet, hogy csak az angol nyelven való játék miatt éreztem így), hanem abban, hogy lassú. Akad benne akciózás is (szegény utca embere is megszívja…), de folyton olyan dolgoknál ragadtak le, amik rohadtul nem érdekesek.

Szerencsére nem csak arról szól a sorozat, hogy egymásra vadásznak a játékosok, hiszen szövetkeznek is (aminek ugye az a pikantériája, hogy idővel egymás ellen kell fordulniuk), valamint próbálják feltalálni magukat a városban, korábbi életük segítségével előnyöket szerezni – kár, hogy itt is mindenki titkolózik ilyen vagy olyan okok miatt, mert nem akarják a nézőnek elárulni egyesek céljait.

A pilot végéről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert felteszem, hogy egy nagy csavart akartak prezentálni, amit sajnos már a sorozat előzetesénél leírtunk, de hiszem, hogy ha nem tudok róla, akkor is túl egyértelmű lett volna ez a húzás, s talán ennek volt leginkább szerepe abban, hogy ennyire leírtam az Insomnia-t. Azért még megnéztem a második részt, de nem mentem vele sokra, egy fikarcnyit sem lett jobb, mint az 1×01.

Félek azt mondani, hogy egynek elmegy a sorozat ennyi alapján (ha nem indul meg szörnyen a lejtőn a folytatásban), mert a mai aranykorban épp az “egynek elmegy” sorozatok azok, amiket vétek lenne elkezdeni a sok jó és remek széria között. Szóval inkább azt írnám, hogy aki csak fél szemmel akar tévézni, és egy népszerű, de némiképp lerágott csont sztorit akar látni feledhető szereplőkkel, azt annyira nem fogja zavarni az Insomnia.

Pilot-mustra: Das Boot – 1×01-02

2018. 11. 26. 18:30 - Írta: winnie

24 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Gőzöm sincs, hogy a a junkie-k hány százalékának volt meg a 80-as évekbeli Das Boot-mozifilm (itthon: A tengeralattjáró), aminek még tévésorozatos kibővítése is született, de az biztos, hogy a filmről a többség hallott, mint ahogy a klasszikus zenéjét is jól ismerik. Nos, ez a sorozat akár folytatásnak is tekinthető, hiszen ugyanúgy a II. világháborúban játszódik, csak épp nem az U-96-os, hanem az U-612-es tengeralattjáró legénységnek a sztoriját meséli el.

A németek a zseniális Babylon Berlin után, ezúttal koprodukcióban, tehát újabb nagy vállalkozásba fogtak, ráadásul hiányműfajra tapintottak rá, hiszen a The Last Ship-en kívül nem nagyon láthattunk mostanság tengerészeti, taktikai sorozatot, és még a világháborús kémes szériák (mert hogy ezt a műfajt hozták még be) zöme is kifutott az elmúlt években.

DAS BOOT – 1×01-02 – 7/10

1942-ben járunk, La Rochelle-ben, ide érkezik meg egy elzászi, azaz német-francia nő, Simone Strasser, hogy tolmácsként dolgozzon a náciknak, és itt tervezik egy tengeralattjáró kifutását is egy új, igen fiatal kapitány irányítása alatt – a hajóra pedig az események fura összjátékának Simone rádiós testvére is felkerül, aki indulása előtt még egy rejtélyes feladattal bízza meg a nőt.

A két kiemelt szereplő mellett képbe kerül még az amerikai kapcsolattal rendelkező francia ellenállás, illetve a Gestapo is, azaz megágyaznak egy kacifántos, machinálós, paranoid thrillernek is, aminek az a pozitívuma, hogy a szereplőit nem csak félhomályban láthatjuk egy konzervdobozban összepréselődve, parancsokat kiadni és elfogadni, hanem esetleg konkrétabb karakterizálást is kaphatnak, s ezért talán jobban fog érdekelni a sorsuk.

Mondanom sem kell, hogy a megvalósítás az eredeti filmet idézi – legalábbis ami a tengeralattjárós sztorit illeti. Amikor a hajó belsejében vagyunk, az általában rettentő feszült és klausztrofób érzést sugároz – magának a pilotnak a kezdése, az a 10 perces szegmens, pedig elég jól átadja, hogy milyen kiszolgáltatott az ember ebben a vaskoporsóban.

Nekem, akinek annyira nem kenyere a háborús műfaj, ez a start nagyon sokat segített a hangulatba kerülésben. Az a tudat, hogy bár a háborút nemzetek vívják konkrét célokkal, a világon nem jelent semmit a közkatonák számára, akik csak parancsokat teljesítenek kötelességtudatból vagy hazaszeretetből (esetleg kényszerből), és az, hogy a tengeralattjáró izzadt, robotoló legénysége még csak nem is látja az ellenséget, kiváltképp rámutat a helyzet ijesztő abszurditására. (Ha pedig valaki menekülni akarna vagy gyávának mutatja magát, annak kivégzés a sorsa…)

Ma éppen a filmek és a sorozatok, amik például számunkra be tudják mutatni ezt az elég extrém világot, és talán azért is hathat újra meg újra a néző érzelmeire, amit lát, mert annyira távol került az effélétől az elmúlt évtizedekben.

A tengeralattjárós eseményekkel elég nagy kontrasztban áll a szárazföldi szál (ami nekem talán még jobban is bejött, köszönhetően a jobban megrajzolt szereplőknek), bár ott is csak látszólagos a nyugodtság, hiszen elég gyorsan eszkalálódnak az események, láthatjuk, ahogy egy teljesen ártatlan ember akaratán kívül elég nagy fajsúlyú események közepébe keveredik, és már a második részre teljesen új emberré válik.

Nem tudom, hogy mennyire tervezik összefűzni a két szálat a személyi kapcsolat mellett, de talán az 1×02 végén kapott új feladatnak lesz valami köze Simone és a nácik sztorijához – az valahol csalódás lenne, ha a Das Boot csak két, egymással párhuzamosan futó minisorozat akarna lenni.

Nézném azonnal a folytatást, ami azt jelenti, hogy bejött a kezdés. Nem fogom magam azzal áltatni, hogy túl eredeti lenne a történet, hiszen láttunk már küldetésteljesítős katonai sorozatot, és kvázi kettős ügynökös, két oldal közé szorult kémeset is, de a jó megvalósításnak és a színészeknek köszönhetően a Das Boot elég hamar megfogott. Azt pedig, hogy egy hét múlva már nem fogok emlékezni a legénységi tagok arcára, majd csak feldolgozom valahogy.

Ja, volt benne A Zene is.

A sorozat első két részét premier előtt az Epic Drama jóvoltából láthattuk.

Pilot: My Brilliant Friend

2018. 11. 21. 21:32 - Írta: human

13 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Az élet végtelen szomorúság, mi a fenét keresünk ezen a sárkupacon? Az HBO és az olasz RAI közös sorozata nem erről szól, de basszus, a pilot végére valami ilyesmi érzés fogalmazódott meg bennem. Amin a folytatás sem segített – rögtön két résszel indítottak ugyanis.

A történet amúgy két lány évtizedeken át tartó barátságáról szól. Konkrétan az idősebb 60 körüli asszony ír egy könyvet a “briliáns” barátnőjéről, és az ő visszaemlékezéseit látjuk olyasmikkel kiegészítve, amiket csak hallomásból tud, szóval néha ketté válik majd a történetük.

A kezdő részben mondjuk csak a gyerekkorukat láthatjuk, és azt, hogy nőként milyen volt Nápolyban felnőni az 50-es években. Segítek: szexizmus és erőszak volt jellemző, s mindez iszonyat mély hagyományokba ágyazódva. Megspékelve a város uzsorása és kocsmása közötti tragédia felé hajtó összetűzéssel.

Igazából ez viszi előre a pilotot is. Mármint a sok apró szál, a mindennapi élet apróságai, miközben a két kislány összebarátkozik – vagy… nem is tudom, minek nevezzem azt a kapcsolatot, ami kialakul az okos és a kevésbé okos gyerek között, miközben összekovácsolódnak a nehézségek árnyékában.

A részletekre való aprólékos odafigyelés a rész rendezésén is tetten érhető. Viszont itt bejön, hogy tudom, arany-, sőt platinakor van a sorozatok terén, így bizony a My Brilliant Friend hiába néz ki jól, azért nálam elmarad a tegnap tárgyalt The Little Drummer Girl és az előtte bemutatott Escape At Dannemora mellett. Annyira valahogy nem villanyozott fel, igazából az lehet a baj, hogy kicsit unalmas a helyszín. Mármint érdekesen realista, meg álomszerű, de közben egyszínű is valamennyire.

Összességében tetszett a My Brilliant Friend kezdése, és az eddig látott színészek korrektek, bár pont a briliáns barátnő nem annyira, viszont valahogy mégsem ragadott el, pedig igyekezett, a zenéje például különösen szép. Olyan 7/10-es, mondom, de… de…, nem tudom.

Pilot: The Little Drummer Girl

2018. 11. 20. 21:05 - Írta: human

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Durva, hogy alig emlegettük az egyik legfontosabb információt az előzetesek nézése közben: Park Chan-wook rendezte az AMC új, ránézésre elég drága sorozatát. Az, aki olyan filmeket készített, mint az Oldboy vagy a The Handmaiden.

A hetvenes években játszódó történet egy kémjátszmába kerülő színésznőről szól, akit beszervez a Moszad, hogy segítsen nekik elkapni egy bombagyártót és az őt használó terrorista szervezetet. Már többször elbuktak, amikor próbálták őket elintézni, ezért választanak most egy új módszert – és egy nyugati lányt.

A sorozat alapját adó könyvet, a Kettős szerepbent John le Carré írta, így az alapanyag valószínűleg megvan egy jó kémtörténethez. És a pilot megnézése után az is nyilvánvaló, hogy az adaptálással sem lesz probléma. Bár elsőre egy kicsit ijesztő a sok helyszín és “adat”, de valahogy mégis sikerül egyszerűbb szinten tartani. Az emberi szál pedig még érdekesebbé teszi.

Azért a rendezővel indítottam, mert bizony Park Chan-wook képes az érzelmi szálat is pont jól megtolni. A lányt egy titokzatos férfi szervezi be, és kettejük dinamikája beolajozza az elsőre kicsit száraznak tűnő történetet.

Ami még durva, hogy ez a sorozat is milyen szép. Mondom, a BBC és az AMC nem spórolt, hiszen a szereplőgárdával bizony elmentek Görögországba meg Libanonba, és nem csak tipikus sorozatos módon “járják a Földet”, hogy kapunk egy B-rollt a városról, aztán máris szobabelsőkben találjuk magunkat. Rengeteg gyönyörűen fényképezett jelenet van benne.

Igazán film-filmes a The Little Drummer Girl kinézete, és ahogy a Dannemore-nál tegnap, itt is tapintani lehet a filmzajt, viszont azzal ellentétben itt ténylegesen szükség is van rá, hiszen ezzel is segítenek megidézni a kort, amiben játszódik.

Mondjuk a filmes kinézeten sokat segít az is, hogy Michael Shannon mekkora király. Gyorsan megalapozza a minőséget a rész elején, rögtön beránt. Azért megemlítem, hogy mellette Florence Pugh, Alexander Skarsgård és egy nagy öreg, Charles Dance is villog még.

Azzal akartam kezdeni a posztot, hogy “nem, nincs most időm!”, és ez sajnos még mindig áll, az évados írások között is viszonylag hosszú a sorom, de valahogy mégis nézni akarnám – főleg, hogy a héten az AMC beelőzve az angolokat ledarálja a teljes szezont odakint. Akkor most dobjak félre mindent? Á, nem szabad. Viszont ajánlani azt lehet, nem? 8/10.

Ui: hogy egy kicsit filmajánlóba is átmenjünk, Chan-wook legutóbbi filmje, a fent említett A szobalány nem csak baromi jó, de szerintem nyugati nézőként a legfogyaszthatóbb is a munkásságából, nagyon javaslom.

Pilot: Escape At Dannemora

2018. 11. 19. 21:30 - Írta: human

39 comments | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

A Showtime új sorozata elég nehéz helyzetben van nálam, hiszen a szereplőgárda miatt rohadtul várós volt, viszont az utóbbi hónapokban túl sokat tudtam meg a valóságos helyzetről, amit feldolgoz. Na, mondom máshogy.

A történet egy “prison break” krónikája, egy börtönből való szökést mutat be. Méghozzá úgy tűnik, hogy elég lassan. Ami természetesen nem probléma, hiszen meg kell alapozni a dolgokat, a nyugisan épített karakterek és helyzetek pedig üthetnek. Viszont túl sokat tudok. Vagy mégsem?

Egyszerűen nehéz eldöntenem, hogy az saját problémám miatt volt gondom a pilottal, vagy tényleg túlzottan kitartottak a jelenetek. Tudjátok, már beszéltem arról, hogy vannak készítők, akiknek kellenek a korlátok, például egy epizódhossz bizony más ritmust adna a Dannemora-ból való szökésnek is.

A sorozatot Ben Stiller rendezte, aki tipikusan egy bele-egy mellé módon dolgozik látszólag. Egyszer dirigál egy Zoolander 2-t, de mellé a Tropic Thundert is összehozza. Vagy ha már komolyan témákra nézünk, akkor a The Secret Life of Walter Mitty sem volt rossz tőle. És igazából az Escape At Dannemore is korrekt, csak még kellett volna vágni rajta. Legalábbis számomra biztosan.

Arról nem is beszélve, hogy ez a kihallgatásos keret is kicsit unalmas. Valahogy nem jól adogatják vele az infót, egyszer előre ellövik vele a meglepetést, másszor pedig csak feleslegesen aláhúzzák azt, amit már láttunk. Mármint értem a kiküldött írónős jelenet lényegét, csak nem érzem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha 45 perces lett volna a pilot, akkor máshogy álltam volna fel előle, mivel amúgy gyönyörű a fényképezése, és annyira filmesnek néz ki, hogy öröm nézni a graint, meg a régimódi mozis beállításokat. Van itt alázat rendesen.

És hát a szereplőgárda, amit annyiszor emlegettem, ugyancsak odacsap. Nem csak Paul Dano és Benicio Del Toro, de Patricia Arquette és David Morse is villantott már a kezdő részben. Ügyesen benne van már a nézéseikben is néha minden. Mondjuk főleg a sumák Del Torónak.

Viszont az igazi plusz számomra nincs meg egyelőre a sorozatban. Mondom, szerintem a túltartott jelenetek miatt. Remélem, azért nem beszéltem le mindenkit, igazából nem volt célom, mert minőségi, de ez valahogy elsőre egyelőre 6/10 lett nekem. Reméljük, a folytatásban magára talál.

Pilot: The Kominsky Method

2018. 11. 16. 20:02 - Írta: human

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Már az előzetesek közben is gyanús volt két dolog: az egyik, hogy a sorozat tényleg jó lesz, a másik pedig nyilván az olvasóink iránta mutatott érdeklődésének nem túl magas szintje. Egyelőre úgy tűnik, mindkettő bevált a Netflix mai premierje kapcsán, de remélem rám cáfoltok az egyikben.

Nem is tudom, hogy mondjam el a történetet. Egy barátságról szól egy színész és az ügynöke között. Az élet sötétebb dolgai sem maradnak ki a képletből, hiszen mindketten öregek már. Csakhogy mindezt teljesen feelgood módon találják. Már az első részben is történik egy nagyon szomorú dolog, és itt rögtön megemlíthető, hogy nem tökölnek sokat a karakterek építésével, rögtön belevágnak.

Az előbbi alatt azt értem, hogy a Michael Douglas által alakított férfi még nem áll készen az élet komolyabb dolgaira, a rész címe is azt sugallta (An Actor Avoids), de szerencsére ezzel nem generáltak felesleges feszültséget a két főszereplő közé, hanem már most is tudja, mennyire fontos neki a barátja, és képes túllépni a haláltól való félelmén miatta.

Ha pedig már egy barátság van a középpontban, akkor nyilván csak azt tudom kiemelni, hogy Michael Douglas és Alan Arkin párosa mennyire működik. Mondjuk utóbbi teljesen hasonló figurát hoz, mint például a Going in Style-ban, de ide is tökéletesen illik. És látszólag Douglas-re is rászabták ezt az idősödő, de igazából már komoly ex-nőcsábász figurát.

Így, nem hollwoodiként még a főszereplő által színészetről tartott oktatások is érdekesek lehetnek valamennyire. Bár kritizálják az ipart, de közben mutatják azt is, hogy bizonyos dolgokban lassanként képes a változásra talán az ottani kultúra. És mindezt nem is szájbarágósan teszik, csak pár aprósággal emelik ki.

Furcsa azt írni egy olyan sorozatkezdésről, hogy rengeteget mosolyogtam rajta, amiben meghal valaki, de pont ezen realizmus miatt működik a finomabb humor a többi részén. Minden át van rángatva az igazi érzelmek világába, így amikor valami humoros, akkor az jobban is hat. Legyen 8/10 a pilot, és most megyek, folytatom.

Mivel Netflixes a sorozat, így a teljes első évad kikerült, de ez inkább az általánosabb ajánló lenne, így a kommentekben se nagyon spoilerezzetek. Ilyen kezdés után valószínűsíthető, hogy a napokban érkezik róla az évadkritika is.

Pilot-mustra: Origin – 1×01

2018. 11. 15. 21:45 - Írta: winnie

26 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Everyone has secrets, right?

Kezdem az egymilliós kérdéssel: baj-e az, ha egy sorozat ezerszer látott alaphelyzettel indít és tele van ismerős motívumokkal? Az jut-e minderről eszébe az embernek, hogy “már megint…!” és kliséket kezd el emlegetni, vagy inkább érdeklődve figyeli a történéseket, mert kíváncsi lesz, hogy ezúttal miképp csavarnak a klasszikusnak számító kiinduláson.

Az Origin a YouTube Premium teljes évados premierje volt (az első két rész ingyen nézhető), és ebbe a kategóriába tartozik, hiszen nem egy filmben és sorozatban láthattuk azt, hogy pár idegen hirtelen magához tér egy magára hagyott űrhajón (ld. Dark Matter) és nem ért semmit. Én kifejezetten szeretem ezt a műfajt, és miután a YouTube Premier egy ideje már tényező (ld. Cobra Kai, Impulse, Step Up: High Water), így nem csoda, ha várós volt a sorozat.

ORIGIN – 1×01 – 6,5/10

És az sem csoda, hogy bejött a kezdés. Alapjába véve annak ellenére, hogy semmi extra nem volt, lehet, hogy jobban is élveztem, mint a pontszám, de egyrészt tényleg minimális újdonságot tartalmazott, másrészt pontosan tudom, hogy ez az  a műfaj, ami a felfedezés idején, az alapok megismertetésekor még kifejezetten leköti az embert (lehet találgatni, hogy mi a franc van), később pedig, amikor beindul a fő cselekmény és ritkítják a karaktereket vagy épp leleplezésre kerül sor, akkor sokszor csúnyán kisiklik.

Szóval egy tucat ember magához tér egy űrhajón, ami egy kolonizálandó bolygó fele tart (a paradicsom reményében, illetve mert totális tiszta lappal való indulást ígértek) – a gond csak az, hogy a bolygó még messze van, a legénység pedig eltűnt. Szerencsére ezúttal senki sem amnéziás, de ettől még bőven van felfedeznivaló, főleg azok után, hogy az alsó szintekről segélyadást vesznek.

Bárki bármire gondol ennyi alapján a sorozatról, az beletrafált. Igen, egy gyanús, beszélő nevű cég szervezi az utazást. Igen, minden bizonnyal nem mindenki az, akinek mondja magát. Igen, aki pedig magát adja, az is jó eséllyel titkol valamit. Igen, nyilván gyilkos űrhajós/vírusos/lényes felállással van dolgunk. Igen, naná, hogy a karakterek múltját, illetve az űrhajóra való feljutásuk történetét Lost-szerű flashback-ek segítségével mesélik el.

Ezek a flashback-ek (eddig) egyáltalán nem reveláció jellegűek, de a világon semmi gond nincs velük, érzelmesek és megismertetik velünk a karaktereket, elég sokat hozzátesznek ahhoz a nullához, amivel indulnak – abból ítélve, hogy az első és a második rész visszaemlékezései is egy-egy szereplő köré összpontosultak, feltételezem, hogy a folytatásban is karakterközpontúak lesznek az epizódok.

Mondom, minden ismerős, még Paul W.S. Anderson rendezése is (ő is hozza magát), de pont ezért vonzza is magához az embert. Mert ismerős, megnyugtat, körbeölel, hozzá lehet bújni. Főleg, hogy még klausztrofóbnak sem mondanám a sorozatot, elég nagy az űrhajó és tágas némelyik tér.

Az én laikus szememnek ráadásul ez a sorozat űrhajós dizájn tekintetében sokkal jobban nézett ki, mint a már említett Dark Matter Syfy-os sterilitása, arról nem beszélve, hogy a földi visszaemlékezések során is láthatunk egy futurisztikus világot, szóval nem csak szobabelsőkkel és hologramokkal festik le a jövőt. Egyelőre ugyan nem sokat tudunk meg a világunkról, nem nagyon derül ki, hogy élhetetlen lenne a bolygó, ahogy a kampány sugallta, inkább személyes indíttatásból távoztak onnan páran.

Azt mondanom sem kell, hogy ennyi szereplővel egyetlen részben nem lehet csodát tenni. Van három kiemelt karakterünk, a többiek csak asszisztálnak a pilotban, csak annyi látszik és hallatszik rajtuk, hogy eléggé nemzetközi a bagázs, és némelyikük foglalkozására fény derül, de semmi többre, szóval ezen a téren lassabb építkezésre kell számítani – szerencsére a Natalia Tena/Tom Felton-duóban addig is lehet bízni.

És nyilván az sem lesz meglepő, hogy az Origin sokkal inkább a horrorba hajlik, legalábbis próbál ijesztgetni és borzongatni – hol jumpscare-ekkel, hol pedig hangeffektekkel és látvánnyal, bár mivel eddig nagy mészárlás nem volt (bár már haltak meg), így nem tudom, mennyire lesznek korhatárosak, de azért a vér és a hullák látványa felkavaró lehet.

Természetesen már megnéztem az 1×02-t is, nem sietik el a történet kibontását, az biztos, a jelen eseményeit ráadásul a már említett flashback-ek ugyancsak visszafogják, de azért adagolják a dolgokat, kapjuk a válaszokat, továbbra is kellemes a végeredmény, de még mindig csak a felfedezési fázisban vagyunk. Szóval egyelőre mindenképp maradok. Reméljük, ez a vonat nem siklik ki jó kezdés után, mint mondjuk anno a Pandorum.

Pilot-mustra: Sally4Ever – 1×01

2018. 11. 12. 21:11 - Írta: winnie

5 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Ez meg mi a WTF volt, amit most láttam?

Így most már értem a Camping-et, és hogy miért annyira megosztó. Az HBO sorozatának angol eredetijét jegyző Julia Davis ugyanis a napokban új komédiával jelentkezett, és tippre a Sally4Ever is afféle take it or leave it, megszoksz vagy megszöksz-sorozat lesz, olyan, aminek esélyt kell adni, hogy kiderüljön, mi azok közé tartozunk, akik nem tudják értelmezni ezt a stílus, vagy egyszerűen oda leszünk érte – a különbség csak annyi, hogy a Sally4Ever jobbára pozitív kritikákat kap.

SALLY4EVER – 1×01 – 5/10

 

De ez nem az az 5/10, ami végig egy feledhető szinten mozgott. A Sally4Ever minden, csak nem feledhető vagy átlagos. A történet egy középkorú, szürke nőről szól, aki 10 éve él együtt pasijával, amikor az megkéri a kezét. Igent is mond, a gond csak az, hogy mi pontosan látjuk, hogy valójában mennyire idegesíti a barátjának minden egyes porcikája, de hát a megszokás nagy úr.

Ezt a világot tiporja szét egy pillanat alatt egy szőke hajú jelenés, egy szabadlelkű és -elvű művész, aki (vagy akinek a gondolata?) az egyébként marketinges főhőst totál bezsongatja – azonban még mielőtt azt gondolná valaki, hogy ezt követően elindul egymás felfedezése és egy felszabadult, örök barátság, inkább azt vehetjük észre, hogy telepszik rá az önimádó jövevény Sally-re, hogy sajátítja ki őt magának.

A Sally4Ever nem hátrál meg attól, hogy az együttélés apró részleteivel ismertessen meg minket, máshol nem nagyon látunk olyan, hogy valaki élveteg módon kenegeti krémmel a lábfejét, közben összevissza cuppogtatva azt (és ezt kénytelen a barátnője elviselni, aki nehezen tudja, csak türtőztetni magát, hogy ne rohanjon el sikítva) – meglátni és meggyűlölni (vagyis inkább undorodni tőle és együtt érezni Sally-vel) egy pillanat volt David-et, pedig ő az, aki igazán nagy vesztese a sztorinak, inkább szánnunk kéne és együtt éreznünk vele.

A szörnyű, illetve elviselhetetlen emberek-vonalat a sorozat egyébként a főhős munkahelyén is továbbviszi, ott is szép kis díszpintyekkel ismerkedünk meg (kerekesszékes nem számít!), akik révén még többet meg tudunk Sally életéről és karakteréről, arról, hogy mi mindent kell kiállnia és eltűrnie – ember nem lesz, aki számon kérje rajta későbbi döntéseit.

A Sally4Ever nem kínos humorral operál, mint a The Office, hanem…, nem tudok rá jobb szót, mint a cringe, amibe akkor futottam bele az egyik kritikánál, amikor nézegettem, hogy milyen odakint a fogadtatása – más kérdés, hogy magyarul nem tudom egy szóval körbe írni, de olyasmiről van szó, amit ugyancsak kényelmetlenül feszengve néz, olykor inkább elfordítaná fejét, mert a karakter úgy viselkednek, ahogy normális hétköznapi ember nem nagyon tenné. (Pedig lehet, hogy a főhősön kívül pont ugyanígy viselkednek a hétköznapi emberek, maximum nem ezek a tapasztalataink.)

Hangozzék tehát bármennyire is ellentmondásnak azután, hogy megosztónak tituláltam, éppen azért hoztam ki magamban közepesnek a végeredményt, mert annyira a végletek között mozgott nálam.

Voltak benne részek, amiken úgy röhögtem, mint mostanság kevés dolgon (és közben takartam volna a szemem), pedig nem feltétlenül szofisztikált volt a humor, máskor pedig csak értetlenül néztem, hogy ilyen baromságot miért tartottak jó ötletnek.

Hogy most take it vagy leave it részemről, azt szerintem a “kötelező” három rész után sem fogom tudni eldönteni (ennyi van egyelőre), de mivel 6*30 perc a szezon, itt szerintem simán beáldozom magam, mert amikor nem jön be a sorozat, akkor sem unalmas, akkor is hat rám, maximum nem úgy, ahogy a készítő szerette volna. Vagy…, lehet, hogy mégiscsak úgy hat, hogy ez volt eleve a szándék?

Pilot-mustra: Bogaras szülők – 1×01

2018. 11. 08. 19:30 - Írta: winnie

18 comments | kategória: hazai termék,kritika,pilot-mustra

Ahhoz képest, hogy amellett, hogy a sorozatokat szeretném népszerűsíteni, a magyar sorozatokra kiváltképp oda akarok figyelni, nem először maradok el egy premier kritikájával, a legfrissebb magyar sorozatos hírek megírásáról nem is beszélve, végre elkezdtem felhozni magam.

A TV2 idei új sorozatának, a holland alapokra építkező Bogaras szülőknek már bemutató másnapján láttam a premierjét, azonban magam sem tudtam, hogy mit gondoljak a látottakról, hiszen helyenként jópofa volt a végeredmény, máshol viszont furcsa és (nem szándékosan) kínos. Most végre felhoztam magam (elég abszurd, hogy a tv2.hu-n csak a 4. és 5. rész érhető el, ez öntökönszúrás…), és nem nagyon változott a véleményem.

BOGARAS SZÜLŐK – 1×01 – 4/10

A holland eredeti, egyetlen személyre utaló címéből (a Tetűmamit szerencsére nem vették át, csak olykor emlegetik) az egész szülői hadosztályra utaló lett, ami ugyan kétértelműnek tűnhet (nem az), de értelme nem sok van, hiszen nem nagyon fedi a főbb karaktereket, akiket egy iskolai osztály nebulóinak anyukái és apukái alkotnak – a sorozat róluk szól, valamint a tantestület pár tagjáról.

Klasszikus fogással, egy újonnan érkező, kissé szétszórt és szimpatikus anyuka többiek közé való beilleszkedésével indít a sorozat, ő kapja meg a legalantasabb, a ranglétra alján állóknak járó feladatot a szülői munkaközösségben (innen a tetűmami cím), hogy utána villámtréfákra és aktuális üzenetekre, valamint divatos lózungokra felhúzzák a viszonylag rövid epizódok kereteit majd egy tucat karaktert mozgatva.

Elég furcsa hibrid a Bogaras szülők, mert első blikkre egy bugyután vicceskedő sorozatnak tűnhet (nem egy jelenet csak egyetlen végső poénra van kihegyezve), máskor viszont megpróbál edgy lenni (ügye és rémes, nem PC-poénokkal), valamint komolykodni. Az efféle műfajkavalkád persze nem lenne baj, csak épp nem nagyon van így identitása, és igazából ajánlani sem lehet egy mondatban, nem tudom, hogy milyen ízlésű embernek említsem, hogy mihez hasonlítsam.

Bevallom, hogy nem ismerem az eredetit, nem tudom, hogy mennyit vettek át belőle (gondolom a totál minimális kamerába beszélés is onnan van – igazán lehetne belőle több is), de az jó ötlet, hogy szinte teljes egészében az iskola (és közvetlen környezete) a sorozat helyszíne, a karakterek ott élik kevés magánéletüket is – nyilván ez változhat később. Azonban az már kevésbé, hogy olykor lerí egyes megoldásokról, hogy nem magyar környezetre találták ki őket, és itt nem csak történetszálakra, hanem szatirikusabb, a viszonyokat kifigurázó elemekre is gondolok.

Furának azért tartom a sorozatot, mert néhol totál az az érzésem, hogy gyerekek is nézhetnék és élvezhetnék az iskolai körítés miatt, de a könnyed és/vagy bohóckodó poénokról hol átváltanak hirtelen üres (látszat)drámára, hol pedig teljesen WTF, vagy humorosnak, vagy társadalmi üzenettel bíró dialógokba csapnak át, mint például:

– Én nem akarok konfliktust. Így lesz és kész.
– Tudod…, ezt mondták a nácik is.

Hö? Ez már önmagában is teljesen érthetetlen volt egy asszisztens és a gondnok (vagy mi) egyébként rettenetes karaktere között, de annál, hogy később még vissza is utaltak erre a rövid párbeszédre némi Hitler-bajusz imitációval, csak az volt a gázabb, hogy végül az egészet hagyták levegőben lógni, hogy a néző azon filózzon, hogy ennek mi volt a célja, vagy ha az eredetiben volt benne, akkor miért nem hangszerelték tényleg viccesre.

A Bogaras szülőkben lenne potenciál, vannak benne nagyon szórakoztató alakítások: Téby Zita friss arcként felüdülés (kár, hogy nincs jobban előtérbe nyomva), a többségnél gondolom, Mészáros Máté az MVP, neki jutnak a poénok TóniIgazgatóként, és persze meg kell szakadni, amikor Ónodi Eszter dalra fakad, bár legutóbb kissé sírósra sikeredett részéről a szülők kitessékelése. Kár, hogy mellettük nem csak semmi extra és egypoénos karakterek vannak, hanem kifejezetten kellemetlenek is.

A legnagyobb hibája azonban az a sorozatnak, hogy 22:00-kor kezdődik. Nyilván korai ismétlésekkel ezt lehet orvosolni később, de egy ilyen lájtos, humoros szériát semmi értelme ennyire eldugni, még akkor sem, ha akadnak benne érintőlegesen neccesebb témák. A 25 perces műsoridő egész emészthetővé (és felületessé) teszi a részeket, de számomra még így sem éri meg maradni, ahhoz túl egyenetlen, és a jobb pillanatok nem kompenzálják a kínosakat.

Next Posts Previous Posts