login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: The Sniffer

2017. 05. 29. 21:40 - Írta: human

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor a House-rajongók sorozatot csinálnak? Biztos hasonlít másra is, mondjuk a The Mentalist-re vagy épp a Lie To Me-re, de az orosz The Sniffer nézése közben a mogorva dokink ugrott be mindig.

Aki arra kíváncsi, hogy más országokban milyen egy heti ügyes nyomozós, és még semmi ilyesmibe nem nézett bele, annak most itt a The Sniffer. Az angol címből kitalálható, hogy egy kifinomult szaglású külsős segít be a zsaruknak benne. Mivel heti ügyes, így a konkrétabb történésekbe nem mennék bele, de igen, odamegy a hullához, megszagolja, és megmondja mi van. Új nyomokat ad. Ennyi.

A kíváncsiságon kívül azért is néztem végig a pilotot, mert egyszerűen nem hittem el amit látok. Itt vissza is kanyarodnék a House és a The Mentalist említéséhez, miszerint ezekben a sorozatokban hiába intelligens a főhős, mindig van valami olyan a jellemében, ami emberivé teszi, és ami miatt minket érdekel a sorsa.

Patrick Jane-nek ott nagyképűsége miatt meghalt családja, Gregory House-nak pedig a folyamatosan fájó lába, és még sok más lelki baja van. Az itteni nyomozónak szinte semmi, mivel ami lehetne, miszerint a kifinomult szaglás miatt fáj-vérzik az orra, azt sem tudják igazán elmélyíteni. Plusz szinte le sem tagadhatnák, hogy hol készült?

Amikor említettem winnie-nek, hogy ezt írnám legközelebb, akkor azt fűztem hozzá, hogy “mert nagyon orosz”, közben pedig ukrán, amiben oroszul beszélnek. A lényeg, hogy teljesen azokat a sztereotípiákat erősíti meg, amiket gondolhatunk róluk. Mindezt úgy, hogy ugye ők csinálták, nem egy hollywoodi író csapta fel a kliséket.

Fura a sok politikailag korrektebb, vagy a szabályokat máshol felrúgó sorozat után nézni, hogy mennyire agresszív szinte minden figura, méghozzá teljesen hétköznapi helyzetekben. Ez a főszereplőn jön ki a legkeményebben, aki tipikus 18 éves által írt macsónak tűnik, nem pedig élő és lélegző karakternek.

Hogy a folyamatos szexizmusról ne is beszéljünk. És itt nem ultrafeminista szemüvegen át feltűnő jelenségről beszélek, hanem Entourage-rajongóként tapasztaltról. Avagy nem csak szexin vannak kiemelve az amúgy tényleg szép nők, például bikiniben, hanem végig mintha le is kezelnék őket – iszonyat modoros az egész.

A megvalósításba nem mennék bele, azért látszik rajta, hogy nem amerikai büdzséből főznek. A The Sniffer sokszor siralmasan műtermi (a fenti kép a rendőrség, például), már-már Barátok köztös hangulatot sugall, de valójában nem is ezen vérzik el az egész, bár a sterilség biztos nem is segít.

A lényeg, hogy érdekességnek talán megéri belenézni az első 5 percre, ha már Netflixre is felkerült nemrég (ezért is szúrtam ki), de aki jó szaglós thrillerre vágyik, az még mindig inkább a Parfume-ot nézze meg még egyszer.

Pilot-mustra: Twin Peaks – 3×01-02

2017. 05. 22. 22:47 - Írta: winnie

254 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

The game begins.

HA-HA-HA! Még hogy  az újoncoknak is van esélye! HA-HA-HA!

Oké, nyilván, aki ismeri a Twin Peaks-et, azt sem fogja nagyon átlátni ezt a dupla premiert, de újonc szemmel nem semmi lehetett, hiszen amellett, hogy egy rakás új karakter mutatkozott be, elég sokan visszatértek az eredeti sorozatból zömében egy-egy jelenetre, így aki nem ismerte őket, annak jóval több arcot kellett megjegyeznie mindenféle kontextus nélkül.

TWIN PEAKS – 3×01 – 7/10
TWIN PEAKS – 3×02 – 6,5/10

Úgy akartam kezdeni ezt a posztot, hogy ki lesz az, aki rosszat mer mondani a szent tehénről, vagyis annak folytatásáról, de valójában szó sincs arról, hogy a Twin Peaks szent tehén lenne, hiszen kulturális jelentőség ide, sorozattörténeti sarokpontság oda, azért a sorozat bőven kapott hideget és meleget is (melyik a jó és a rossz?), főleg a 2. évad második fele.

I am the arm.

A kérdés pedig azért fogalmazódott meg benne, mert a “pilot” egyáltalán nem úgy indult, hogy tetszeni fog nekem – az első 15 perc (benne egy 1 perces tolatós parkolással) kábé fizikai fájdalom volt, kínzóan lassúra sikeredett, és csak néztem, hogy minek az egyik jelenet, illetve, hogy mi történik a másikban. (A harmadik pedig Cooper és az óriás beszélgetése volt, látszólag nem sok füllel és farokkal.)

De szerencsére utána azért beindult a rész, egy fokkal világosabbá váltak a dolgok, plusz egyrészt hirtelen történet keletkezett a vákuumban, másrészt pedig elkezdtek feltűnni az ismert arcok. Igaz, az volt az érzésem, hogy mindezt kötelező jelleggel teszik, mert a többségük nem tett sokat hozzá a fő sztorihoz. Ez persze nem volt nagy művészet, hiszen nem nagyon volt (eddig) fő sztori.

A történet (ha lehet annak nevezni) több szálon fut. Kapunk egy dél-dakotai gyilkossági ügyet, egy furcsa és titkos munkát végző srácot New York-ban, Cooper-t a vörös függönyök között, és egy titokzatos ismerőst, aki körül hullanak az emberek, és aki egy fontos információ után kutat. Hogy mit nem kapunk? Nos, Twin Peaks-et. Mármint a várost. Abból túl sokat nem kaptunk, csal pár snittet. Sajnos, és ez egy elég nagy mínusz pont. De majd a folytatásban.

Mint írtam, nehezen hiszem, hogy egy újonc el tudna merülni a kezdő 110 percben, de végülis kezelhető az egész egy nagy David Lynch-filmként (vagy háromként), aminek az elején (és a közepén meg a végén) nem értünk sokat, de nem is zavar minket. Bár, ha így áll hozzá az ember, akkor is elég furcsa lesz neki elsőre a Twin Peaks-es stílus, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy nagyon gáz dolgot lát, vagy csak twinpeaks-eset. (Ez jó védőháló, mindenre rásüthető, hogy direkt gagyi.)

Főleg arra kell felkészülni jövevényként, hogy olykor a semmiből természetfölötti dolgok is fakadhatnak, mert csak, és hogy a folytatásban csak még több fura figura fog érkezni, s az is biztos, hogy a 18. rész végén nem egy minden igényt kielégítő, minden felmerülő kérdésre választ adó finálénak fogunk tapsolni. Ha ugyan fogunk tapsolni.

Amikor viszont működött, akkor nagyon működött. Hiszen egyébként, hogy a második rész összességében jobb volt, csak engem a piros függönyös rohangálás nem nagyon kötött már le (pedig az volt a kezdésben a leginkább twinpeaks-es, ha már nem volt fűrészmalom), meg egyébként is, a Legion után ezek a szürreális jelenetek nem nagyon rúghattak labdába. (Néhány snitt ugyan jópofa volt, de nem több. De Lynch ne csak jópofa legyen.)

A kezdéstől eltekintve nekem mindenképp bejött az első két epizód, nézem is szerintem tovább a folytatást (itthon tévében csak jövő héten jön a 3-4. rész, de az HBO GO-n már fent van), de adja magát a kérdés, hogy nem lenne-e jobb az összhatás, ha Lynch képes lenne jobban megvágni azt, amit forgat? Részenként elég sok percet lehetne nyerni anélkül, hogy a hangulati tényezők oda lennének.

Ugyanis az egyik legnagyobb különbség a mostani és a régi sorozat között, hogy míg az eredeti szériától eléggé eltávolodott David Lynch (nem ő volt a showrunner, nem rendezett sok részt, akár azt is mondhatjuk, hogy inkább Mark Frost sorozata volt), addig ezúttal végig a kezében volt a gyeplő, minden epizódot ő írt Frost-tal, és ő is rendezett. És nagyon remélem, hogy a Showtime azért tudta őt terelgetni, nem kapott teljesen szabad kezet, mert az nem mindig sül el jól.

Ja, és annak ellenére, hogy az első két részben nem nagyon volt meg a másik fajta Twin Peaks-es hangulat (nem a szürreálisra gondolok), és Angelo Badalementi sem sokat melódiázott, az azért csak jelent valamit, hogy a fenti sorok írása közben végig az 1×02-t záró performansz ment a fülemben a Chromatics-tól.

Pilot: Budding Prospects

2017. 05. 10. 21:30 - Írta: human

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez alapján ki rendeli be a sorozatot? Ma is az Amazon 7. hullámának egyik tagjáról lesz szó, aminél az a meglepő, hogy a szolgáltató elvileg vizsgálja a pilot jelenlétét a neten, de a Budding Prospect tipikusan nem ilyen hatású anyag, hanem olyan, amit a showrunner tervei alapján rendelsz be, anélkül, hogy bárki látta volna.

Mármint a pilot konkrétan csak egy kisfilm, ami megalapozza a karaktereket, de a heti részek tényleges milyenségéről semmit nem tudunk meg. A történet három barátról szól a 80-as években, akik vidékre mennek füvet termeszteni. Mármint marijuánát. Na de az első részben odáig jutnak, hogy elindulnak a városból.

Persze felvezetik, hogy ki milyen gondolkodású, és így megismerjük a szereplőket. Akik amúgy kicsit klisések, így nem meglepő, hogy a korrekt sorozatszínészekkel működnek is valamennyire már az itteni 28 perc alatt is.

Évad szinten tökéletes kezdés, nyugisan alapozza a későbbi történéseket. Szerintem ezt képileg is kellemesen teszi, tényleg retrós a kinézet. Meg is néztem, a pilotot Terry Zwigoff rendezte, akinek a Bad Santa és a Ghost World köszönhető. Utóbbi alapján nem meglepőek az itt látottak, és az a furcsa ritmus, amit kaptunk.

Kicsit kurtára fogom, de részemről ennyi alapján fogalmam sincs, hogy folytatnám-e. Vagyis mindenképp kéne neki még egy epizód, amiben láthatjuk a tényleges környezetet, ahol “dolgozni” fognak a srácok.

Pontozni nem tudom, mert magában elvoltam vele, de… a többit már leírtam.

Pilot-mustra: The Legend of Master Legend – 1×01

2017. 05. 08. 22:04 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Még ma is belefutok olykor abba a sommás megállapításba, hogy manapság nincsenek ötletek Hollywood-ban tévésorozatok terén. Ami nem csak azért WTF, mert attól, hogy nem ötletes az, amit berendelnek, még lehet ezer meg egy remek elhalt ötlet pilotszezonban. Hanem azért is, mert manapság egyre több a totál eredeti, semmihez nem hasonlítható sorozat. Naná, hiszen mindenki azt gyárt, és mert a csatornák már mernek kockázatot vállalni.

Ha valaki eredetiséget keres, azt elég elirányítani az Amazon kínálatához. Nekem már a Mozart In The Jungle is friss fuvallat volt, meg a Transparent vagy a Red Oaks (oké, annak a témája csak sorozatként az) is, de azóta olyan szériák kerültek a szolgáltatónál bemutatásra, mint a One Mississippi, az I Love Dick (elég WTF volt) vagy a Patriot. És most itt a Legend of Master Legend.

LEGEND OF MASTER LEGEND – 1×01 – 6/10

 

A sorozat (ami dramedy? fekete komédia?) története, bármily meglepő, valós eseményeken alapul. Egy újságcikken, mely egy modern, álarcos-köpenyes “szuperhősről” szólt, aki járta Orlando utcáit, és próbált igazságot tenni. A sorozat helyszíne Las Vegas, a hőst John Hawkes alakítja, és ő is segít, ahol tud. Ha kell vitás kérdéseket dönt el, ha kell, ételt oszt a rászorulóknak, ha kell, akkor pedig előkapja az ökleit és… jó eséllyel őt verik el, mert elég nyüzüge.

Persze hősünknek van valódi élete is, barátai, körbeveszik őt karakterek, ráadásul egy konfliktus is rátalál börtönből szabaduló öccse képébe, aki be akar segíteni neki. De mindez velem elég sokáig nem rezonált. Néztem, néztem az agymenést a levegőben lógó jeleneteket, próbáltam kitalálni, hogy mit miért látunk, de nem indított be. Egészen az utolsó 7-8 percig, amikor végre ráéreztem Frank törékeny világára, és elkezdett érdekelni az elég frusztráló karakter.

A legérdekesebb kérdés, ami felmerült bennem a nézés közben az volt, hogy “vajon mit kéne éreznem?”. Mert amikor Master Legend maskarában metálzenére vonult (két Manowar-szám is volt a pilotban, ilyet sem ba pipáltam még!), az valami piszok felszabadító érzés volt. Mert meg meri tenni. Mert rohadtul nem érdekli, hogy nevetségesen néz ki. És mert nem nevetik ki, hanem örülnek neki, fényképezkednek vele.

Máskor pedig csak néztem és elszorult a szívem, annyira szánalmas volt látni ezt az embert. Nem csak azért, mert olykor lejáratja magát, mert ezt a józan ésszel elmebetegnek tűnő dolgot csinálja, és mert hisz ebben (az olyan nagy baj lenne?), hanem azért is, mert láthattuk, hogy mi az ára annak, hogy ezt csinálja. És ő is látja. És mégis csinálja, basszus. Miért?

A lényeg, hogy erre is el lehet sütni azt, amit mostanában egyre több pilotra elsütök, miszerint nem nagyon van hozzá hasonló. (Oké, ha Amazon, akkor a tavalyi The Tick távolról, a szuperhősös aspektus miatt rokonítható vele, de egyébként totál más.)

De még, ha hasonlítana is valamire, akkor sincs az az isten, hogy ajánlóként funkcionáljon ez a “kritika”, mert a The Legend of Master Legend pilotjára nem lehet címkéket aggatni, vagy azt mondani, hogy erre vagy arra hasonlít, és ha X-et szereti, akkor biztos, hogy imádni fogja az ember. Ez kiszámíthatatlan. Le lehet tételesen írni, hogy mi történik benne, de semmit sem ér a történet, ha nincs benne ebben a világban az ember.

Szóval látni kell. És ezért nem fogja látni szinte senki. Akár kap berendelést, akár nem, ez a pilot, illetve az esetleges sorozat jó eséllyel el fog szállni itthon az ismeretlenség homályába, esetleg néhány ínyenc rátalál és közös témát fog jelenteni nekik. Én sem tudom, hogy érdekel-e a folytatás, de szerintem jobb esély van arra, hogy bejön, mint mondjuk az I Love Dick esetében.

A sorozat az Amazon 7. pilotszezonjában mutatkozott be, és nemsokára döntés születik arról, hogy bekérik-e a teljes szezont.

Pilot-mustra: Dear White People – 1×01

2017. 05. 03. 21:45 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Black Caucus is when the different black student unions at Winchester get together for a completely masturbatory and pointless pissing contest under the guise of unity.

Gondoltam az évadkritika előtt én is véleményezem gyorsan a Dear White People-t, aminek egyelőre csak a kezdését láttam, de abból ítélve gond nélkül le fog szaladni az évad, mert mint ahogy pár órával ezelőtti kritikámban írtam, ritka szellemes volt a kezdése – talán kicsit túlságosan is, ennyire gyorsan nem szokott mindenki agya vágni, csak filmekben és a tévében. Meg stream-en, hiszen a Netflix múlt heti premierjéről van szó.

DEAR WHITE PEOPLE – 1×01 – 7,5/10

 

The writers of this program are depending on my ethnic but nonthreatening voice to explain things they are too lazy to set up traditionally.

Az első perc nagyszerűen definiálja a sorozatot Giancarlo Esposito narrálása révén, az efféle tudatosság és önirónia mindig feldobja az embert, s szerencsére a későbbiekben sem megy szembe ezzel a premisszával a Dear White People.

A Dear White People papíron komédia, sőt, nem csak papíron, és egy egyetemi közösségről szól, természetesen a bőrszín tematikáját előtérbe hozva. Azonban mindezt nem papolós és hegyibeszédes hozzáállással teszi, hanem szatirikus hangnemben, kellő iróniával, gúnnyal és éllel, ahogy azt éppen megkívánja az adott szituáció.

A főhős (legalábbis a piloté, mert ahogy nézem, a későbbiekben egy-egy epizód bizonyos karakterekre fog fókuszálni) egy fekete lány, Sam, akinek az egyetemi rádión van egy műsora, amiben öntudatos és önjelölt iránytűként szól a tanulókhoz (innen a sorozat címe is), és próbálja bizonyos ((iskola)társadalmi) igazságtalanságokra felhívni a figyelmet, illetve persze kritizál jobbra-balra.

A sztori fő vonulatát egy blackface buli indítja be (ami egyébként nem volt komolyan szervezett, de rejtélyes módon úgy alakultak a dolgok, hogy létrejött), amely keretében jobbára fehér diákok magukat feketéknek maszkírozva tombolnak, s ez természetesen nem nyeri el a színesbőrűek igen szűk, de annál széttagoltabb közösségének tetszését.

Azonban ez csak afféle katalizátora az eseményeknek, a DWP sztorija közel sem csak faji különbségekre koncentrál, hanem más, fiatalok között tipikusnak mondható problémákkal foglalkozik, s teszi úgy ezt, hogy mindvégig teljesen naprakész és aktuális marad, és remekül tapint rá kényes kérdésekre, miközben persze a popkultúrából is jelesre vizsgázik.

A Dear White People amellett, hogy nagyon szellemesen kezdett, abszolút nyitottan, kendőzetlenül, olykor pofátlanul beszél, lazán pálcát tör a kamuzások és a képmutatások fölött (pro és kontra), s mint írtam, engem abszolút megnyert az egyéni hangvétel és főleg Sam stílusa. A kérdés az, hogy ha más karakterek kerülnek a középpontba, akkor ugyanígy fogok-e érezni.

Meglátjuk. Dara ON?

Pilot: American Gods

2017. 05. 02. 21:20 - Írta: CyClotroniC

234 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

You’re saying all this like I’m supposed to know what the fuck you’re talking about.

Az eredeti regény nagy rajongójaként egyszerre irigylek mindenkit, aki nulla háttértudással megy neki a sorozatnak, és a pilot alapján kicsit szurkolok is nekik, hogy higgyenek Bryan Fuller-ben és Michael Green-ben, mert kellően bedobják a nézőt a viking felfedezőkkel, lángoló szemű bölényekkel és a semmiből előhúzott aranyérmékkel teli mélyvízbe.

Az American Gods ugyanis nem a könnyen követhető, szájbarágós történetek sorát erősíti, és ha már a készítők felnőttként kezelik a közönséget, én sem érzem annak szükségét, hogy hamarabb elmagyarázzunk valamit, mint azt a sorozat tenné. Biztos akadnak majd szkeptikus próbálkozók is szép számmal, így nekik csupán csak annyit ígérhetek, hogy baromira lehet majd élvezni ezeket az ide-oda csapkodó hullámokat is, ha megtanultok úszni benne vagy csak szimplán kisimul a víz idővel.

A történet főhőse Shadow Moon (Ricky Whittle), egy frissen szabadult elítélt, aki épp a távozása napján tudja meg, hogy felesége, Laura (Emily Browning) elhunyt egy autóbalesetben. A temetésre tartva botlik bele egy Mr Wednesday (Ian McShane) nevű simlis szélhámosba, aki munkát ajánl neki.

Neil Gaiman modern fantasy története persze jóval csavarosabb és színesebb ennél, és bár a pilot kellően – és talán túlságosan is – türelmes tempója még nem sok mindent fed fel a cselekményből, bőven tele van már a nyitány is olyan jelenetekkel a vikingek történetétől kezdve Bilquis-ig, ami megemel majd egy-két gyanútlan szemöldököt a képernyők előtt.

Az American Gods egyik legnagyobb vonzerejét éppen az a road movie jelleg adta regényként, amibe a kezdés még csak kevés bepillantást engedett. Azt viszont már most is látni, hogy Bryan Fuller kezei alatt olyan gondosan megálmodott helyszínek elevenednek majd meg, mint a korábbi promóképen még ijesztően giccsesnek tűnő, de mozgóképen már baromi menő és kellően leharcolt krokodil bár, vagy egy jóval finomabb példával élve, a vikinghajóra emlékeztető templombelső.

Fuller mellett persze említsük meg Michael Green-t, az érdemtelenül elfeledett Kings készítőjét és a Logan társíróját, vagy Neil Gaiman-t, a regény szerzőjét, aki végig a sorozat mellett maradt annak elkészülte során. Hármuk csapata már csak azért is izgalmas elegyet alkot, mert talán mindannyian másban erősek. Fuller például látásmódja és jól bevált rendezői révén garantál egy olyan erős és grandiózus látványvilágot – mint azt a Hannibal-ban is tette -, ami minden szimbolikájával, túlzásával és hiperrealizmusával még talán jobban is passzol majd ehhez a történethez, elvégre ha valakik, hát az Istenek elbírják ezt a fajta barokkos aprólékosságot és nagyívűséget.

Bilquis jelenetét az intenzív vörös színekkel, a gyertyáról vett közeli képekkel és az aktust a legkisebb szemérmeskedés nélkül bemutató beállításokkal nagyon elkapta David Slade, az pedig csak a hab a tortán, hogy egy másodpercig sem lehetett rajta azt érezni, hogy ez a fajta kendőzetlen, misztikus, fülledt erotikusság csak azért kapott ekkora teret, mert a Starz ad otthont a sorozatnak. (Itthon az Amazon Prime-on látható hetiben.)

Egy fokkal szkeptikusabban fogadtam a vérfürdők során elhasznált kukoricaszirup mennyiségét, főleg a Spartacus jellegű nyitánynál, de végig teljesen egyértelmű volt a megkésve érkező nyílvesszőtől kezdve, hogy a túlzó brutalitást Fuller-ék abszolút poénnak szánják.

Ez már csak azért sem baj, mert az American Gods-ba bőven jutott Gaiman jellegzetes, olykor fanyar humorából, így már a pilot is tele volt jobbnál jobb dumákkal, arról nem is beszélve, hogy McShane-en a Deadwood óta nem láttam, hogy ennyire élvezett volna egy szerepet, bár az is igaz, hogy Mr Wednesday karizmatikus, simulékony, de mégis szókimondó karaktere pont olyan, mintha rá írták volna.

Ahogy anno a casting hírek után is gondoltuk, remek érzékkel sikerült összeválogatni a színészeket. McShane-ről lehetett sejteni, hogy eszementen jó lesz, így a pilot legnagyobb meglepetését inkább Pablo Schreiber hozta, aki szenzációs intenzitással debütált Mad Sweeney-ként, és igazából a számomra eddig ismeretlen Ricky Whittle-vel is elégedett vagyok.

Shadow Moon karaktere már csak azért sem egyszerű feladat, mert az ő nézőpontját követjük végig a regényben is, és míg papíron jól működnek az enigmatikusan hallgatag, az őket körülvevő alakoktól kevésbé harsány, egyszerűbb karakterek, addig ez messze nem ilyen effektív a televízióban.

Azt jól elkaptak a készítők, hogy hogyan lehet neki egy kicsivel több dialógust adni, hogy jobban éljen a karakter, illetve Whittle-t is dicséret illeti, mert a maga rezignált, kissé marcona módján egész jól kommunikálja a gondolatait és lelkiállapotát minimális arcjátékkal is.

Külcsínre és atmoszférára tehát kifogástalanul teljesített az American Gods pilotja, Fuller rengeteg eszközt áthozott a Hannibal-ból, hangulatosak lettek a díszletek, a zeneválasztások is nagyon rendben vannak (az ‘Iko Iko’ például hibátlan volt a gyászhirdetés alá), és bár sokan nem szerettétek, én továbbra is teljesen oda vagyok a főcím színeiért, lüktetéséért és a régi és új Isteneket keverő szimbolikájáért is.

Negatívumként talán csak azt tudnám felhozni, hogy kevés kapaszkodót ad ahhoz a pilot, hogy rögtön berántsa a regényt nem ismerő nézőket, meglepő, hogy már az első részben el mer kalandozni mellékvágányokra és csak a legvékonyabb felszínt fedi fel egyelőre az amúgy iszonyat érdekes karaktereiből.

A nyitány erős 8/10 volt, ha valaki inkább a pontszámokban hisz, de az American Gods sokkal inkább egy olyan sorozat, amibe nagyon könnyen bele lehet zúgni vagy széttárt karral elengedni, ha nem az esetetek, akkor is, ha a legnagyobb erényei még nem derültek ki róla az első randiból.

(Nem nagyon szokott ezzel probléma lenni, de biztos ami biztos, kérnénk minden könyvolvasót, hogy tartózkodjon a spoilerektől a kommentek között, ne rontsuk el ezzel az újoncok szórakozást.)

Pilot: Girlboss

2017. 04. 30. 22:03 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Nem tudom, meddig fog tartani, de az utóbbi hetek legjobb feelgood sorozata a Netflix-től a Girlboss. Mondjuk még csak 3 részen vagyok túl, és a pilot messze a legrosszabb volt közülük, szóval örülök, hogy adtam még egy esélyt a főszereplő miatt.

Egyszerűen bírom Britt Robertsont. Nem (csak?) eyecandy indok miatt, hanem mert szinte minden szerepében kicsattan az energiától. Nem nagy színésznő, de vannak szerepek, amiket rá öntöttek – a Tomorrowland 2/3-ában is milyen jó már! Az itteni is hasonlónak tűnik, kivéve ha túlzottan elmennek drámai irányban.

A történet amúgy egy divatmárka létrejöttéről és alapítójáról szól. Valamennyire a valóságon alapul, de azért nagyon éltek az alkotói szabadságukkal is. Ami ebben az esetben nem is baj. Itt az elején azt látjuk, ahogy a tervek nélküli fiatal nő lázad a felnőttség ellen, nagyon idegesítően, de szépen lassan megtalálja, hogy mit akar csinálni az életben.

Az előbb említett idegesítő dolgot nagyon komolyan kell venni, amin a pilot rendezése sem segít. Nyilván minden korai húszas úgy gondolja, hogy ő többre hivatott, mint a mindennapi mókuskerék, és ezt világfájdalommal támasztja alá. Ebbe itt teljesen belehúztak: olyanokat mond a csaj, amiket rossz hallgatni, miközben a legdurvább MTV sorozatos hagyományokat követve két perc alatt két dal festi alá a kalandjait.

És mégis, már rögtön a második rész olyan, hogy szinte folyamatosan lehet vigyorogni rajta. Ekkor már ügyesen érzékeltetik azt is, hogy a csaj nem olyan buta, mint elsőre látszik, és amint nem csak céltalanul éldegél, rögtön érdekesebbé is válik.

Nem akarok teljesen elszállni azért, mert valami még így is hiányzik a részekből. Nem tudom pontosan megfogalmazni, talán azon érhető igazán tetten, hogy milyen klisésen bohó a sorozat néhol.

A fiatal lányhoz átjár a öreg bölcs szomszédja képviselni a dolgozó népet, aki füvezik, és teljesen jóban vannak. Vagy ott a barátnője, aki egy ugyancsak klisékönyvből kilépett támogató. Valahogy az összkép túlzottan klappol, nem teljesen természetesen.

A pilot sima 5/10 volt, viszont a folytatás 7/10 könnyedén. Majd meglátjuk, hány részt tolok le végül. Nem tudom lesz-e évadkritika, de azért ha a későbbi epizódokról akartok beszélni, akkor jelöljétek a spoilert.

Pilot: The Handmaid’s Tale

2017. 04. 28. 21:21 - Írta: human

153 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Jó, jó, jó, de haladjunk már! A Hulu-ra érkező The Handmaid’s Tale az egyik legnagyobb pofáraesésem mostanában, mindjárt be is írom a csalódások posztba. Kész. Persze ettől még nagyjából 7/10 a kezdés, de többet vártam. Ez mondjuk lehet az én bajom, de azért megpróbálom kifejteni, hogy mire gondolok.

A történet rövid összefoglalása nagyjából az, hogy a férfiak “győztek”. Izé, nyilván nem ilyen egyszerű. A THT a jövőben játszódik, ahol Amerikát padlóra küldi egy katonai puccsnak kinéző valami. Ennek során a férfiak kerülnek teljesen hatalomra, és a nőktől minden jogot elvesznek. Az eddigi részekből nem derült ki, hogy a világ milyen állapotban van, hogy ez kivitelezhető volt.

Mindeközben valami miatt a nők többsége képtelenné válik gyermeknemzésre. Aki mégis képes, azzal nagyjából tenyészeti célokat szolgálnak, hogy a magas rangú férfiaknak kell szállítsák az utódokat. Ők a Handmaid-ek, a szolgálólányok. A sorozat egyikőjük története.

A fentieket a bevált módszerrel mesélik el. Flashbackek során látjuk, hogy miképp veszik át a hatalmat a fegyveresek, bukik el a demokrácia először csak apránként, aztán ölesebb lépésekkel. Közben pedig megismerjük az elnyomás rendszerét, amit láthatóan nem lenne szabad normálisnak elfogadni, mégis azt teszik sokan, még a borzasztóan kezelt Handmaidek közül is.

Trump győzelmével nyilván aktuálisabb a téma, amit boncolgat a sorozat, de valahogy mégis túl képtelennek érződik, mert már nem teljesen ott tart a felvetett témákban a társalgás, mint amit itt kapunk. Ez elindítani lenne képes a közbeszédet, de arra már nincs szükség. A sorozat alapjául szolgáló könyv a 80-as években jött ki, és arra az időszakra sokkal jobban illett ez a része.

Egyszerűen sokkal jobban működne a sorozat, ha a visszaemlékezéseket hanyagolnák, és csak elmerülnének a főszereplő drámájában. Főleg mert ez a szál az igazán erős a Handmaid’s Tale-ben. Mondjuk akkor lehet, hogy nem jönne ki a 10. rész, de látnánk a működő diktatúrát, melyben elkezd mozgolódni valami lázadás féleség. Ez sokkal időtlenebb történet, és a sugallt bántalmazó kapcsolatos értelmezéséhez még jobban illik.

De tényleg, a jövőben játszódó részek brutálisak. Konkrétan azzal kezdődik a sorozat, hogy a látjuk amint hősnőnk szökni próbál az országból, de a férjét valószínűleg lelövik (kamerán kívül, szóval…), a gyerekétől pedig elválasztják. Ez utóbbi adja számára az erőt a kitartásra és gondolom rendszer elleni fellépésre, hiszen újra vele akar lenni. És ez csak a kezdet a durvulásban.

Azt mondjuk teljesen megértem, hogy miért 3 részes volt a premier, itthon az HBO GO-ra is így került fel, mivel konkrétan a harmadik a legerősebb belőlük, annak ellenére is, hogy a flashback része számomra nem működött. Viszont azt vettem észre magamon, hogy addigra elkapott, és darálnám tovább. Természetesen ez tipikus csapda, mert a nagyobb adag miatt a sorozat gyengeségei kicsit elhalványulnak, hiszen a jóból is sokat kaptunk.

Akkor nem kerülgetném tovább a legnagyobb negatívumot: iszonyat lassú az egész, viszont a rosszabb fajtából, amin érezni, hogy néhol csak az időt húzzák. Sokszor nem koncepciónak érződik a jelenetek felesleges kitartása, hanem felesleges időhúzásnak. Arra gondolok, hogy történhetne csak annyi, mint amit kaptunk egy részben, viszont akkor nem 50, hanem 40 percesre kéne venni egy epizódot. Az 1×03 utolsó percén érezni ezt a legjobban, hiszen teljesen ritmustalanul illesztik be a zenét, mivel van ott pár felesleges snitt.

Arról nem is beszélve, hogy a lassúság mellé valami furcsa fennköltség is beszivárog. Még a leghétköznapibb dolgokat is úgy hajtják végre a szereplők, mintha valami szertartás lenne. Talán ez írja le legjobban az érzést. De itt tényleg olyanokat kell érteni, hogy valaki sétál egy folyosón, de a hétköznapiság mindenféle látszata nélkül.

Nyilván értem, hogy az elnyomás alatt mindenki kétszer meggondolja amit tesz, na de itt a hatalmon levők is ezt csinálják. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki ilyen fél perces szünetekkel válaszolgatna nekem fontos dolgokról, akkor kábé azonnal gyanús lenne, nagyjából fél perc alatt bukna le mindenki ebben a sorozatban. Szóval valahol zavaró ez a természetellenesség.

Azt viszont mindenképp el kell ismernem, hogy a fele-fele történet és koncepció mögé eszméletlen szereplőgárdát találtak. Elisabeth Moss konkrétan kihúz pár neccesebb pillanatot a szarból. Jobban belegondolva ő a legjobb, inkább az lepett meg a színészekben, hogy a sokszor közepesnek tartottak is miket villantanak.

Például Alexis Bledel tényleg színészkedik kivételesen! Yvonne Strahovski szintén, bár ő már mutatott erre hajlamot. Ne értsétek félre, eddig is bírtam őket, de nem véletlenül nem lettek szupersztárok, most viszont magukhoz viszonyítva javultak.

Még biztos lehetne írni, valamit tuti ki is hagytam, és talán pont ezen látszik, hogy rengeteg lehetőség volt ebben a sorozatban, és éppen ezek emiatt csalódás, hogy maximum 7/10-nek érzem az első 3 részt.

Pilot: The White Princess (The White Queen 2. évad) – írta Qedrák

2017. 04. 27. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Megint egy sorozat, amit láthatunk itthon is a kinti premierrel egy időben, hiszen a Starz-os A fehér hercegnő az HBO GO-n is elérhető. Pedig nem volt minden vargabetűtől mentes az útja. Az előzménysorozatnak(?) számító szériát, a The White Queen-t a BBC mutatta be 2013-ban, ahol nem hozott elég nézőt, így nem rendeltek be tovább évadokat belőle. Az Egyesült Államokban azonban már más volt a helyzet, ezért jöhetett a folytatás.

A The White Princess Philippa Gregory hasonló című regényének (és vélhetően A király átka című, részben vele egy időben játszódó művének) az adaptációja. Az eltelt idő egyúttal azt is jelentette, hogy a színészgárdát szinte teljes egészében lecserélték, csak egy-két jelentéktelenebb mellékkarakter maradt a megelőző szériából. Ez részben azt a benyomást erősíti, hogy egy teljesen külön alkotásról van szó.

Ugyanakkor a forgatási helyszínek, a díszletek vagy éppen a főcím zenéje változatlan maradt, sőt, egy-két régi jelenetet is felhasználtak, úgyhogy egy kicsit egybefonódott az új és a régi történet, ahogy a Yorkok és a Lancesterek rózsája egyesült a főcímben Tudorrá.

A látottak alapján az egyes szám első személyben, a címszereplő Elizabeth of York (Jodie Comer) szemszögéből íródott könyv, inkább csak sorvezetőként szolgált, az első részben legalábbis számtalan jelenetet láthattunk, amelyek a könyvben egyáltalán nem szerepeltek. A Kuzinok háborúja-sorozatnak egyébként ez a darabja nyomasztóbbra sikeredett, mint a korábbiak, ami betudható a témaválasztásának.

1485-öt írunk, a bowsworthi csatát követően a York-ház elbukott, Tudor Henrik (Jacob Collins-Levy) francia csapatokkal megerősített katonái pedig birtokba vették Angliát. Az új király és környezete azonban nem lehet biztos abban, hogy stabilan birtokolja a királyságot, uralmuk ugyanis meglehetősen ingatag. Veszélyt jelent rá a titokban megszöktetett Richard herceg, akiről a Tudorok úgy tudják hogy halott.

De veszélyt jelent rájuk nézve a többi York-ági leszármazott is, ezért a trónt úgy lehet a leginkább biztosítani, hogy a későbbi VII. Henrik elveszi Elizabeth of Yorkot. A két félnek persze nem fűlik a foga a házassághoz, hiszen a bukott uralkodó, III. Richárd, a szeretőjévé tette az unokahúgát, aki akkor már elméletben Henrik jegyese volt.

Az első epizódban e házasság körül forognak az események, ahogy a két érintettet finomabb és kevésbé finomabb eszközökkel ráveszik, hogy mondják ki egymásnak az elsősorban a királyságot boldogító igent.

A The White Queen pilotja nem kapott itt túl hízelgő kritikát, főleg annak okán, hogy ott gyorsan össze kellett boronálni a királyt és Elizabeth Woodville-t. Tulajdonképpen az új sorozatban is megkapjuk ezt, csak éppen ellenkező előjellel: a romantikus sztori helyett kapunk egy kényszerházasságot, amelyet egyik fél sem akar.

Ez már egy árnyalattal érdekesebb helyzetet teremt, főleg azért is, mert a könyvben a főhősnő teljesen aláveti magát a Tudor-uralomnak, és legfeljebb a belső monológjain keresztül értesülünk arról, hogy kissé másképpen értékeli a helyzetet, mint az anyósa vagy a férje. Itt ellenben egy dacoskodó hercegnőt kapunk, aki csak morogva veszi tudomásul a megváltozott politikai realitásokat.

Az előzménysorozathoz képest valami itt sem változott: a környezet ugyanolyan steril maradt, mint régen, ami kissé színházi jellegűvé varázsolta a látottakat. Hogy egy kicsit hazabeszéljek, a széles körben kevésbé ismert, Magyarországon forgatott történelmi sorozatok (Pillars of The Earth, The Last Kingdom) simán verik ezt. A relatíve kevés statiszta, és a nem túl sokat használt nagytotálok csak erősítik ez a benyomást.

A lecserélt szereplőgárda egyébként hozza a kötelezőt, lefelé senki nem lógott ki, viszont megjegyezhető alakítást keveset lehetett látni. A két anya és anyós (Elizabeth Woodville – Essie Davies, Margaret Beaufort – Michelle Fairley) karakterét játszó színésznő közül utóbbit alighanem mindenki ismeri a Game of Thrones Catelyn Starkjaként, de talán előbbi sem teljesen ismeretlen a kotnyeles nyomozó Miss Fisher-ként, vagy a GoT 6. szezonjának színésznőjeként.

Fairley mostani alakítását nagyjából úgy érdemes elképzelni, mintha az ottani személyiségéből kivonnánk mindent, ami szimpatikussá tette, hogy a helyére némi vallási fanatizmus kerüljön. Érdekes volt látni, hogy ő az előzménysorozat színésznőjétől, az amúgy remekül alakító Amanda Hale-től még néhány gesztust is ellesett.

Míg a fiatalokat egymás utálata és a dinasztiájuk iránti lojalitás mozgatja, addig a két anyának a múlt árnyaival kell megküzdenie: Margaret Beaufortnak azzal, hogy két ártatlan gyermek életén keresztül vezetett az út a fia királyságáig, a boszorkányos hatalommal bíró özvegy királynénak pedig azzal, hogy a hatalmát felhasználva a lánya utódainak az életét átkozta meg korábban.

A történelmi hűségről egyébként nem igen érdemes beszélni, az első epizód zárásában szinte mentegetőzésképpen írták ki, hogy a létező személyek karaktereit a sorozat kedvéért átformálták, de ez már az eredeti Philippa Gregory-mű esetében is így volt.

Már az előzménysorozat sem feltétlenül arról volt híres, hogy jelmezeiben és külsejében a Rózsák háborúját idézte volna fel. A fehér hercegnő sem különb ezen a téren, de egy romantikus történelmi regényre épülő sorozat esetében ez azt hiszem megbocsátható.

Az eredeti szériát követőknek mindenképpen érdemes belevágniuk a folytatásba, megkapjuk azt az élményt, amit a The White Queen-től. Akik most kezdenék el, azok alapvetően egy tisztességes iparosmunkát láthatnak amit, ha értékelni kellene, akkor nagyjából 6,5/10-re lehetne belőni.

Pilot: Great News

2017. 04. 26. 19:20 - Írta: human

5 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Jó hírem van, Briga Heelan újra sitcomban! Bár lehet, ezzel az egykamerás NBC-komédiával pont nem kerül majd be az eyecandy szavazás élébe, mivel eléggé gyerekesre írták a karakterét. Ja, hogy a sorozatról kéne inkább írni, nem csak a főszereplőről? Rendben: nem túl jó, de vannak nézhető pillanatai.

A történet egy hírműsor szegmens-produceréről szól, aki végre feljebb akar jutni a ranglétrán, és a vezető sztorikon dolgozni, de nem túlzottan megy neki. Láthatóan nincs önbizalma az előléptetése kiharcolásához. Ezen változtat az őt még mindig gyerekként kezelő anyja, aki gyakornokként elhelyezkedik a cégnél, és kisebb súrlódások közben azért segíti a lányát.

Lefordítsam? A Great News egy újabb munkahelyi komédia. Csak ezt kellett volna írnom? Nem tudom. A rossz hír inkább az, hogy nem is túlzottan jó. A fő probléma pont az anya-lánya kapcsolattal van. Mármint ez lenne a sorozat szíve és mozgatórugója, de egyszerűen fájdalmas jelenetekkel van tele.

Teljesen megértem, hogy egy komédiában fel kell nagyítani a jellemvonásokat, szóval egy anya kotyogása vagy egy 30 éves nő botladozása kicsit képtelen lesz, de olyan siralmas jeleneteket írnak a két szereplő közé, hogy fáj, mert nem organikus, vagyis hihetően életszerű valamennyire.

Tényleg ki gondolja komolya 2017-ben, hogy egy anya a lánya munkahelyén körbejár, és mindenkinek a képébe mondja, akiről már hallott valamit. Konkrétan odamegy a technikushoz “jé, nem is annyira rossz az illatod”. Haha, mármint tényleg nevetni kéne, mert ez a poén abban a jelenetben.

Pedig a mellékszereplők baromi jók. John Michael Higgins a régimódi, de gyerekes híradósként remekel, ahogy az idióta társát alakító Nicole Richie is elég vicces sokszor. Kár, hogy a fő téma rosszul van felvezetve, hiszen Briga Heelan – Andrea Martin duót kivéve a sorozatból maradna 5 perc, amit néznék is. Viszont ezért 22-ket végigülni az necces.

A pontozás? Passz, 6/10. Olyan tipikus sitcom, ami lecsúszhat, de igazából semmi maradandó nincs benne. A mostani választékban ez nem a legjobb ajánlólevél, de gondolom páran azért így is végignézik majd.

Pilot: Famous In Love – írta Tomi

2017. 04. 25. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Admit it. You wanna be an actress.

A Famous in Love a Pretty Little Liars készítőjének új, Hollywoodról, hírnévről, álmokról, rémálmokról, titkokról, szerelemről és a színfalak mögötti drámákról szóló sorozata in medias res kezd, amikor főhősnőnk Paige Townsen (‘d’ nélkül a vezetékneve végén) visszatér Los Angelesbe, igazi szupersztárként, fotósok várják a reptéren, de a lányon látszik, hogy nem felhőtlenül boldog.

Majd visszaugrunk az időben egy évvel, amikor még csak egy átlagos főiskolás lány volt színésznői ambíciókkal, aki együtt lakik a legjobb barátnőjével, és a legjobb fiúbarátjával (akibe titokban szerelmes is), akik szintén szeretnének berobbanni a filmes szakmába.

A legjobb barátnő elrángatja (oké, valójában nem kell sokáig nyaggatni) hősnőnket egy világhírű könyvsorozat filmes castingjára, ahova rögtön vissza is hívják. Mindenki el van alélva a lánytól, főleg a férfi főszereplő, és igazából itt kezdődnek majd a bonyodalmak, mert természetesen meg is kapja a szerepet. (Eddig meglehetősen hasonlít a sztori a nemrég bemutatott The Arrangement-éhez, nem?)

Közben persze, megismerjük a többi szereplőt is. A producer anyut, akinek a balhés, csajozógép fia játssza a film egyik férfi főszerepét, a srác haverját, aki már nem igazán haver, mert elvileg összekavart a barátnőjével. (Ha még tudná, hogy az anyjával is kavar…, de azért szintén játszik a filmben, anyuci jóvoltából. Csak, hogy legyen bonyodalom.)

Aztán van még itt nekünk tipikus idegesítő színésznőcske, aki majd borsot tör főhősnőnk orra alá, és aki bármire hajlandó csak hogy elérje a célját, meg egy szintén tenyérbemászó újságíró, mondhatni minden tipikus Hollywood. És ez nagyon igaz volt a részre is. Nem hozott semmi újat, amit ne lehetne előre megjósolni. Mindenki nagyon szép, a helyszínek is, a zenék passzoltak a jelenetekhez, de igazából ennyi.

De tényleg, csupán kliséhegyek épülését láthatjuk, ráadásul be kell vallanom, hogy jobban bejött volna, ha párhuzamosan kezdik adagolni az egy évvel későbbi jövőből a jeleneteket, miközben a múltban pedig azt látjuk, hogy hogy jutott oda hősnőnk, ahol most van – az legalább kevésbé lenne tipikus megoldás.

A színészekre kicsit rátérve, már nagyon kíváncsi voltam, hogy a bajos csajnak kikiáltott, egykori Disney-sztárként Miley Cyrus nyomdokaiba lépő Bella Thorne, mit tud kihozni magából, ha neki kell „eladnia” egy sorozatot, és őszintén szólva nem voltam elájulva tőle. Azt nem vitatom, hogy tehetséges, de kizárt, hogy azok a mimikák, melyekkel néhány jelenetet előadott, csak engem idegesítettek volna.

De nem akarom csak őt kipécézni, mert minden más szereplőre is igaz a fenti. Egyedül a kissé különc barátnő jött be jobban, rajta legalább jókat lehetett szórakozni, és hiába talán az ő szála a leginkább kiszámítható, mégis érdekel.

I’m not taking no for an answer. I’m kissing the lips that made out with Rainer Devon and Jordan Wilder.

Ez a kezdés jó indulattal kap egy 4/10-et, mert szeretem az olyan sorozatokat, amelyek a mai filmbizniszt mutatják be, és minden negatívumot leszámítva a pilot nem volt olyan szörnyűséges. De mint említettem, jobban bejött volna egy flashback-es szerkezet, főleg a PLL készítőjétől, hiszen nála tudjuk, hogy másképp forog az idő kereke, s ki tudja, mikor érünk el a “jelenhez”.

Pilot: Genius

2017. 04. 24. 21:30 - Írta: human

7 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

A NatGeo nagy dobása lehet a Genius, legalábbis mindent megtettek ennek elérée érdekében. Az biztos, hogy a készítőn és a főszereplőkön nem spóroltak, ami a pilotnál nagyon sokat jelenthetett.

A Genius egy antológia, így minden évad különböző zsenikről fog szólni. Az első alany Albert Einstein, akit kis variálással rögtön élete két szakaszában láthatunk, remekül használva a flashback módszert.

A kezdő részben az öreg Einstein épp Németország elhagyását tervezi 1932-ben, a fiatal pedig próbál kitörni a tőle elvárt életútból. Természetesen jó visszaemlékezések alatt arra célzok, hogy az idősebb Einstein döntései és gondolatai mögötti részt mutatják be a fiatalkora segítségével, remek harmóniában.

Tisztában vagyok vele, hogy Ron Howard jelenleg nem akkora név, az utolsó igazán jó filmje a Frost/Nixon volt 2009-ben (a Rush rajongói leharapják a fejem mindjárt), viszont régen jól értett a kicsit okosabb, mégis populáris filmekhez. A legismertebbje gondolom az Apollo 13, de a The Da Vinci Code érdemei is simán elismerhetőek a jelenlegi kalandfilmek nélküli mozis világunkban, az A Beautiful Mind pedig alapfilm sokaknál.

A lényeg, hogy Howard beszervezése nagy húzás volt a pilot rendezésére, hiszen amellett, hogy elég sok mindent felvezetnek a kezdésben, a flow szinte végig megvan. Organikusan és jó ritmusban történnek a dolgok, szinte végig leköti a néző figyelmét.

Ahogy winnie írta az ajánlónál, ez sorozat-sorozat, nem pedig szájbarágós tanóra vagy dokurészletekkel kiegészített scifi, mint az ugyancsak NatGeós MARS. A Genius a két idősík miatt már valamennyire fel is rúgja a tipikus életrajzi filmek szerkezetét, amik szeretnek szép sorban mesélni.

Az első 5 perc pedig az összes odatévedő nézőt célozza, hiszen mit keres az Einstein életéről szóló film elején egy brutális merénylet, amit rögtön azzal ellensúlyoznak Howardék, hogy a prof. épp az asszisztensét húzza közben…

Így 60 perc után azt kell mondanom, hogy egész érdekesen mutatják be Einstein életét, és egy 7/10 simán jár rá. Személy szerint a hangulatom most nem állt rá annyira, de ennyi alapján semmiképp sem tartom rossznak a Genius-t, sőt!

Next Posts Previous Posts