login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: A Million Little Things – 1×01

2018. 10. 02. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Ó, megint divatba jött a Desperate Housewives híres-hírhedt kezdése, miszerint az egyik főszereplő a sorozat elején öngyilkos lesz. A DHW kezdése ezért is volt zseniális, ahogy a narrátor rögtön főbe lövi magát, be is rántott a sztori. Pár hete ugyanígy indított a La Casa del las Flores, és most, némi lauffal ugyan, az ABC újonc drámája is ezzel indított, bár narrálás nincs benne.

A három sorozatban közös, hogy gőzünk sincs arról, hogy miért végzett magával az illető, és ez a kellemes rejtély komponens tökéletes motort biztosíthat az első évadnak, hiszen nagyon sok mindent fel lehet húzni rá. Az A Million Little Things-ben például azt, hogy a halott barátai rádöbbennek, hogy nem az a barátság, amit annak hittek, hiszen ha egy efféle lépést nem látnak előre, akkor ott nagyon nagy gondok vannak.

A MILLION LITTLE THINGS – 1×01 – 6,5/10

Az alapsztorin tényleg nincs mit ragozni, egy nagyobb baráti társaság van a középpontban, akad köztük filmes, zenész, ingatlanos, séf, rákos, depressziós – plusz egy-két kívülálló, akik a pilotban történt események során sodródnak közéjük, és vetik meg minden bizonnyal a lábukat, ha már állandó státuszban vannak. Néhányan közülük meccsekre járnak el közösen, egymás gyerekeit tanítgatják, össze-összejönnek, de mint fent írtam, rádöbbennek arra, hogy közel sem voltak olyan szorosak a kötelékek, mint azt gondolták volna.

A pilot során ezzel egyébként többször is szembesülünk, hiszen kiderül, hogy szinte mindegyiküknek van valami titka, amit nem nagyon oszt meg a párjával vagy a társaival. Mindez pedig azt jelenti, hogy nézőként berendezkedhetünk arra, hogy inkább előbb, mint utóbb ezek kiderüljenek és még jobban mozgásba hozzák az eddigi is elég ingatag alapokat, amik a barátok kapcsolatait illetik.

A pilot elég jól egyensúlyozik a komorabb és a könnyedebb elemek között. Nyilván egy mindenkit megrázó halálesetről, valamint totális bizonytalanságról szól a történet, de a sírások ellenére közel sem lehúzós drámáról van szó, akadnak felemelőbb, már-már feelgood pillanatok (ilyenek biztosan lesznek bőven később is, főleg, ha hangsúlyosak lesznek a flashback-ek), valamint poénosabb kitérők. Meglátjuk, hogy a folytatásban ezek a komponensek milyen arányban lesznek jelen.

Jó látni ennyi ismert arcot egy új sorozatban, nagyon durva, hogy mindegyik felnőtt volt állandó szereplő másik sorozatban az elmúlt években, és az már az én hibám, hogy olykor nehéz volt megszokni őket teljesen másféle karakterként. Ez azért lep meg, mert szinte sosem okoz gondot az efféle, de míg egy-két színésznél ez gyerekjáték, itt egyszerre vagy tíznél kellett valami új figurát megemésztenem.

A rejtély komponens és a csavarok már a This Is Us esetében is bizonyították a jogosságukat, azonban az NBC sorozata közel sem csak azokra támaszkodik, ott nagyon erős karakterháló támogatja a WTF-húzásokat, itt pedig láthatóan nem a karakterekkel és az érzelmi húrok pengetésével akarták elérni, hogy maradjunk a folytatásra, hanem a kérdések bedobásával. Persze nem mondhatom, hogy nem működött esetemben a módszer, de remélem, hogy idővel más kerül a fókuszba.

Erős lett az A Million Little Things pilotja, de a karakterek “összevisszasága”, kohézió nélkülisége miatt (ők tényleg barátok? oké, pont erről szól a sorozat, de valahogy fura volt az összhang) nem nagyon látom azt, hogy sokáig kitartanék. Főleg akkor, ha a papírformának (valamint a pilot vége felé megelőlegezetteknek) megfelelően inkább szappanos irányba, hardcore kapcsolati drámába mennek el.

Nyilván kapcsolatok lehetnek barátaik is, nem kell feltétlenül romantikára gondolni, de itt tényleg fenyeget a belterjességbe fullasztás lehetősége, és ugyanazoknak a köröknek a lefutása, hogy a végtelenségig húzzanak egyes szálakat. Persze ezek csak az én félelmeim, simán lehet, hogy a készítők kikerülik ezt a csapdát és már a folytatásban rám cáfolnak. Én szurkolok nekik.

Pilot: Manifest

2018. 10. 01. 20:30 - Írta: human

9 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Nem tagadom, a Manifesthez túl sok érzelmi poggyásszal érkeztem, annyiszor égettek már meg a high concept országos sorozatok az elmúlt évtizedben. Nyilván túldramatizálom, és ha kiugróan ütős lett volna az anyag, akkor továbbra is érdekelne, de ezzel a pilottal nem győztek meg.

Mondjuk legalább a ‘tipikus’ jelző nem süthető rá, ezt mindenképp az előnyök közé kell sorolnom. A történet ugye annyi, hogy egy repülőjárat utasai úgy érzékelik, mintha csak légörvények lettek volna az útjuk alatt, de célba érve azzal kell szembesüljenek, hogy a külvilág számára 5 évre eltűntek.

Már alapból erős a rejtély szál, hiszen a követett karakterek hangokat hallanak, amivel ha nem is csodát, de jót tudnak tenni a világban. Talán. Viszont közben a drámában is erősít a Manifest, hiszen az őket váró családtagjaik, párjaik 5 év alatt elgyászolták őket, és (valamennyire) új életet kezdtek. Ez utóbbi pedig hiába érdekes helyzet, mégis csak ásításra volt részemről elég. Bár ugyanezt a misztikumra is elmondhatom.

Az a helyzet állt elő, hogy a jó nyitónézettség ellenére nem hiszek a sorozat túlélésében, így nincs kedvem időt feccölni bele. Viszont ha esetleg berendelik a folytatást, akkor meg úgyis lesz ezer más néznivaló, nem 22 részes országos drámát fogok pótolni. Ha csak sima dráma lenne, mint az átívelésben gyengébb A Million Little Things, akkor kevésbé zavarna a kaszalehetőség, de itt nincs így. Változom?

Viszont tényleg csak oda tudok visszakanyarodni, hogy túl sok a poggyászom, és amúgy sem ragadtak el. Érdekes az alapfelállás, nem vitatom, de nincs meg benne az ami egy Traveler-ben, vagy Day Break-ben volt már rögtön az elején. Utóbbi amúgy nagyjából lezárt sztori, ha valaki véletlen belenézne.

Sokat írok a saját gondjaimról vele, de igazából távolságtartóbb kritikánk már van róla. Nagyjából egyet is értek azzal. Ha most kapnák rá a sorozatokra, hm, igazából ez nehéz kérdés, hogy akkor nézném-e a Manifestet. A pilot jól van megcsinálva, de valami plusz szerintem hiányzik.

Véleményem szerint a Manifest nem lehet igazi popcorn sorozat, mert ahhoz meg túl sokat kap majd a nyomozós szál, na meg a dráma. Csak hogy összesíthessük az ősz végén, egy 6/10-et azért mégis adnék rá.

Pilot-mustra: FBI – 1×01

2018. 09. 30. 18:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Szóval Dick Wolf megint gründolt egy olyan (krimi)sorozatot, aminek rém generikus a címe és végtelen számú spinoffnak ágyazhat meg, csak egy várost kell hozzá biggyeszteni. Most már csak az a kérdés, hogy miben különbözik az FBI mondjuk a Law & Order-szériáktól.

FBI – 1×01 – 6/10

A Law & Order-sorozatokat a világ legtipikusabb krimijeiként szoktam emlegetni, mert kimondva is egy sémát követnek, és ez is a sikerük titka: nem sok bennük a nyomolvasás, mint a CSI-okban, inkább az egyik kikérdezéstől a másikig mennek, mindig felvesznek valami új infót, ami révén új kikérdezés jön (és közben bonyolódik a sztori is).

Azonban valójában az L&O nagyon nem tipikus, ugyanis az volt a találmánya, hogy miután megvan a tettes (sokszor a 20. percre), következik a bírósági tárgyalása, hiszen míg a legtöbb krimiben, amikor csattan a bilincs, elkönyveljük a hepiendet, ezekben a sorozatokban megmutatták, hogy közel sem biztos, hogy börtönbe kerül az elkapott illető. Nos, az FBI-ban ugyanúgy ketten járják a helyszíneket, de ebben nincs ilyen plusz. (A kettő egyike Missy Peregrym, akit jó látni egy idősebb karakterként, sokkal komolyabb szerepben.)

Van azonban egy nagy FBI-apparátus, amiből kiderül, hogy annak ellenére, hogy ketten vezetik a nyomozást, ők azok, akik akcióközelben vannak, de mögöttük kőkemény fogaskerekek forognak, és az egyik kiemelt szereplő ezt a több százas gépezetet irányítja. És mivel az FBI-ról van szó, a pilot sem egy szimpla gyilkossággal foglalkozik, hanem egy több tucat életet követelő robbantás elkövetőjének erednek a nyomába, sok másik ügynökséggel együtt.

Az nagyon hamar kiderül, hogy ez nem egy vidám, vicceskedő sorozat lesz, Dick Wolf nem kegyelmez, már az első percekben végez egy aranyos kisgyerekkel – írnám, hogy ő aztán tudja, hogy mi kell a nézőnek, de biztosan ez kell? Ez a komor hangulat, a nagyon erős (megint Law & Order-párhuzam) zenei aláfestéssel együtt végig jelen is van a pilotban.

Az FBI pilotja kifejezetten dinamikus volt, és nem azért, mert esetleg akcióztak benne. Valahogy még a párbeszédes jelenetek is elég gyorsan gördültek, amikor pedig mozgásban voltak, akkor végképp jó volt a tempó. Kellemes változatosságot jelentett az is, hogy nem a megszokott volt a nyomozás stílusa, hiszen egyrészt megfigyelések is voltak a kezdésben, másrészt a kikérdezések általában nem tanúkra szorítkoztak, hanem főként bűnözőket szorongattak meg, és próbáltak kiszedni belőlük ezt-azt.

Az efféle infószerzést a Magnum PI esetében kipécéztem, de itt nem csak “hívjuk fel” és kész, hanem alaposan megírt kihallgatások vannak, vagyis az írók nem lazázzák el a dolgot. Ráadásul ezek a kihallgatások lehetőséget nyújtanak némi karakterizálásra is, hiszen ugyancsak a Law & Order-es szellemet továbbgörgetve, az FBI sem magánéletezik, nem megyünk haza a szereplőkkel, szinte minden beszélgetés az üggyel kapcsolatos, szóval azokon belül kell a szereplőket is közelebb hozni a nézőkhöz.

Nem tapsikoltam a pilot hatására, de korrekt volt, hisze mindig szeretem, amikor a rész játékidejének 40 percéből 35-40 percet szentelnek az éppen aktuális bűnügynek, és nem romantikázással, évődéssel, barátkozással vagy ebédeléssel megy el az idő. Manapság már ez jelenti a kivételt, amikor lecsupaszítják a műfajt, lenyesegetik a felesleget, kihajítják a sallangot, a színészek játékára bízzak a karakterek megteremtését.

Ahogy azt már megszokhattuk a LO-franchise-ban, az egyszerűnek induló ügy sokkal komplexebb (és ördögibb), mint azt elsőre gondolnánk (ennyit tesz, hogy nem csak 10-20 perc a nyomozás), és érdekes látni, ahogy az első és második tévút, zsákutca után kezd kirajzolódni a big picture.

A szappanfaktor nélkül az FBI sem a Chicago-sorozatokhoz fog hasonlítani, hanem a Law & Order-ekhez, gondolom ez totálisan epizodikus jelleget is fog jelenteni, ami átívelhet, az a mikronnyi magánéleti szál, mert annyit azért tudunk, hogy Missy Peregrym karaktere (elég beszédes, hogy csak a 35. perc körül esett le, hogy nem is tudom a keresztnevét, és ahogy nézem, ez nem az én figyelmetlenségem volt, tényleg akkor említik először) erősen gyászol valakit.

Pilot-mustra: The Cool Kids – 1×01

2018. 09. 29. 17:18 - Írta: winnie

6 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

All right, everybody just relax, act like we have Alzheimer’s.

Nem hitem volna, hogy a FOX szállítja majd az első idei országos újonc komédiát, ami kellemes meglepetés okoz. Eleve nem nagyon indított be, hogy pár veterán komikus lesz a középpontban, de a szkepticizmusom fő oka egyértelműen a többkamerás jellege volt – ilyenkor mindig leírom, hogy nem nagyon jön be ez az élő közönség előtt rögzített komédiaműfaj. Szóval, ha egy efféle iránt már visszafogottan lelkesedem, akkor az nagyon nagy szó.

THE COOL KIDS – 1×01 – 6/10

Egy idősek otthonában játszódik a sorozat, ahol meghal egy 4 fős baráti társaság oszlopos tagja, és a gyászra készülő társak közé kéretlenül is bepofátlankodik egy újonnan érkezett figura. A helyzetet csak komplikálja, hogy a baráti társaság férfiakból állt, a jövevény pedig egy nő. Nem is nagyon örülnek annak, hogy az asztalukhoz ült, de idővel rájönnek, hogy az ő társaságában sokkal több móka és hámból való kirúgás várhat rájuk.

A The Cool Kids (mely cím ugye az iskolai “menő gyerekek” klikkjére utal – nem mintha erről lenne szó) azok szitkomok közé tartozik, melyet a poénok minőségén túl sokkal hangsúlyosabban meghatároznak a színészek, illetve a karakterek, márpedig ezen a szinten abszolút betaláltak nálam. Pedig eskü, hogy nagyon szkeptikus voltam, de nagyon jók a dinamikák, a reakciók, a veteránok időzítése is legtöbbször tökéletes.

Mondjuk a fenti inkább a színészekre vonatkozik, mert a karakterek még nem nagyon tisztultak le bennem (vagy legalábbis nagyon egypoénosak, ami nem baj, a pilotba ennyi fér bele) – sőt, egyelőre inkább David Alan Grier és Leslie Jordan emelkedik ki, de tényleg jó az összhang közöttük, és olykor még merészebb poénokat is elsütnek.

Annak ellenére volt pozitív élmény a The Cool Kids kezdése, hogy nem nagyon van benne újítás, teljesen klasszikus a felállás és a tálalás is (még fizikai komédia is akad benne!), az pedig alapból vicces, ahogy az idősek fiatalosan próbálnak élni, és az életkorukra nem annyira jellemző kalandokba bonyolódnak, de még véletlenül sem mondanám, hogy az írók mindez rutinból intéznék el.

– You guys remember when I lost my wife to the big man upstairs?
– I thought your wife left you.
– She did… for the retired football player who lived in the penthouse.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy az idősotthon vezetőként jelenlévő Artemis Pebdani is remek bemutatást kapott (a jelent végén a szóváltása David Alan Grier-rel a legjobb az egész epizódban), és a csak egy-két jelenetre feltűnő öregekkel is elég jól elbohóckodtak, nem félnek gúnyt űzni az idős korból és tipikus szokásokból, vagy ironizálni azokon. Egyedül a főcím és a részeket elválasztó vis-szerű képsorok nem jöttek be, amiken retró, öregemberes felvételeket látunk, nem mintha bármit is számítana.

Szóval kifejezetten meglepődtem, hogy ennyire pozitívan láttam a sorozatot, és a The Cool Kids-nek simán megvan az esélye arra, hogy idén ez lesz a szokásos módon egyetlen, nézős többkamerás szitkomom.

Pilot-mustra: Murphy Brown – 11×01

2018. 09. 29. 14:07 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Think before you tweet, Mom. Shows have been canceled for less.

Nem fogom elintézni azzal a CBS 20 év után feltámasztott klasszikus komédiáját, hogy azért nem jött be, mert nem ismertem az eredetit (itt nézhető, ha valakit érdekel) és egy kicsit sem érdekelt a folytatás, hiszen az, hogy az általam, számokban nyilván nem kifejezhetően (0% vs 0%), mégis sokkal kevésbé várt Roseanne rebootja abszolút bejött, végignéztem a teljes első évadot. A Murphy Brown viszont totál érdektelen volt.

MURPHY BROWN – 1×01 – 2/10

Már az olyan külsőségek sem voltak annyira nyerők, mint a majdnem 30 perces játékidő, illetve az, hogy a közönség (vagy “közönség”?) nevetése a leggagyibb, magyar szinkronos konzervkacajokat idézte, amikor mindig ugyanazt a track-et teszik a poénok alá, nem pedig az eredeti, élőt. Fura mód később már élőbb volt a közönség, de ez a szitkom minden porcikájával a 90-es években ragadt. És ezen az sem változtatott, hogy élő Twitter-anyázásba bonyolódott benne a főszereplő az amerikai elnökkel.

A Murphy Brown egy tévéműsoros komédia, melynek kábeles reggeli hírmagazint vezető főhőse egy elég erős politikai nézőponttal rendelkező tényfeltáró újságíró. Legalábbis az volt a 30 évvel ezelőtt indult eredetiben, és nyilván most is az. Ő szedi össze régi csapatát, hogy a két éve megváltozott amerikai viszonyok közepette ismét hallathassa a hangját. Mert Donald Trump győzelmét ő is nagyon megszenvedte. Lelkileg.

Értelemszerűen az ember előnnyel indul, ha rég nem látott ismerősként köszöntheti ezeket a csapattagokat, üdvözölheti a karakterek között rég nem látott dinamikák ismételt elővételét – ez az, amiből én kimaradtam nagyon, de ettől függetlenül azért találhattam volna legalább egy visszatérő szereplőt nem érdektelennek vagy irritálónak. (A két “újonc” sem volt annyira vicces, de velük nem volt bajom, talán azért, mert az egyiküket például a Limitless, a másikukat pedig az Atypical főszereplőjeként már ismertem.)

A hírműsoros, munkahelyi komponens mellett egyébként van egy családi szitkomjellege is a sorozatnak, hiszen az egyik új szereplő nem is annyira új, hiszen az anyasorozatban is lett gyereke Murphy Brown-nak, itt pedig a fiú már felnőtt, ráadásul tévés, ráadásul pont ugyanabban az idősávban kap műsort, mint az anyja – a Wolf Network-ön, ahol az egyetlen liberális hang lehet.

A sorozat természetesen erősen támaszkodik a politikai poénokra, amikből sokaknak nem lehet elege (én is nézem rendszeresen a Last Week Tonight-ot, a Closer Look-ot vagy Bill Maher-t), de bármennyire is próbál aktuális maradni a Murphy Brown, egy bizonyos fáziskésése biztosan lesz, így poénok terén sem nagyon tud friss maradni. (Azért volt benne egy vicces címeo.)

De ami a nagyobb gond, hogy sokkal hangsúlyosabb a pilotban az, hogy a főhős mennyire dühös a kialakult helyzetre, de annak ellenére, hogy nyilván érthető, hogy sokan így reagálnak, ennyire negatív nézőpont kíséretében sokkal nehezebb betalálni a poénoknak, és nem is nagyon kerül sor erre. Pár tipikus, ezerszer hallott riposzton kívül a saját ötletek csak halkat pukkannak. Lehet, hogy inkább indulatok helyett ésszel kellett volna közelíteni? Mármint az írók nyilván ezt tették és a karakter természetéből fakad az indulatosság, de…

Ha a Roseanne hazai fogadtatásából indulok ki, akkor a Murphy Brown sem fog sok junkie-t érdekelni, de szerintem nem is baj. Maximum a politikai humor megszállottjai találhatják felhőtlenül szórakoztatónak. Én szerintem már a második esélyt sem fogom megadni neki.

Pilot-mustra: Magnum P.I. – 1×01

2018. 09. 29. 10:53 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Úgy tűnik, nálam ez az ismert IP-n alapuló sorozat is megy a többi közé, hiszen a(z ugyancsak CBS-es) Hawaii Five-0-tól a MacGyver-ig, vagy a filmesek esetében a Lethal Weapon-től a Rush Hour-ig, szinte mindegy próbálkozás ugyanarra a sorsra jutott. Teljesen vállalható a sorozat, amiben szimpatikus szereplők vannak, azonban manapság csak ennyi nem elég, hogy megragadjon.

Épp ezért, ha nem tudnám, hogy milyen nézettséggel nyitott az új Magnum, azt mondanám, hogy tuti, megtalálja a közönségét, főleg, hogy Justin Lin-ék olyan kezdést rittyentettek a pilotnak, ami előtt papíron ott kell ragadnia a nézőnek: most komolyan, az AC/DC-s Thunderstruck-kal és egy kvázi az űrből történő HALO-ugrással nyitunk. (Más kérdés, hogy a Magnum-ot várók erre felvonhatták a szemöldöküket, de pár perc múlva meg is nyugodhattak.)

MAGNUM P.I. – 1×01 – 5/10

A reboot pontosan arról szól, amiről az eredeti, és ahogy olvasom, még a pilot is hasonló történetet dolgozott fel. A helyszín Hawaii, a főhős egy magánnyomozó, aki egy sikeres író birtokát őrzi mellékállásban egy gondnok társaságában. Az ügyei megoldásában pedig két katonacimborája segít, az egyiknek egy helikopteres biznisze van, a másiknak meg egy tengerparti klubja, de leginkább jó kapcsolatai.

A sorozat négyük dinamikájára, a festői környezetre és annak hangulatára, valami az akciójelenetekre épül, amikből már a pilotban is van bőven, ugyanis egy barát elrablásának ügyében kezd el nyomozni a kis csapat, hogy kiderítsék, mi is áll a háttérben.

Aki nincs oda a nyomozós sorozatokért, annak nem kell félnie, a Magnum P.I. nem az, inkább akciózós móka (autós üldözés, lövöldözés, verekedés), és többek között épp ezért tudtam, hogy nem nekem való, mert én oda vagyok a krimikért. Itt nyilván van egy rejtély (nem annyira a ki tette?, hanem a miért tették?), azonban nincs okoskodás vagy dedukció, nekem pedig a hackerkedős elven való előrejutás sosem volt a kedvencem.

(Arra gondolok, hogy amikor valami akadály tornyosul a nyomozó előtt, akkor a Magnum-ban “varázslatosan” megkapjuk a következő nyomot: vagy betöréssel, vagy egy ismerős megkérdezésével (mert Rick mindenkit ismer), vagy egy MI6-os kontakt felhívásával. Vagy hackerkedéssel, csak lesz majd ilyen is. Ezzel mindössze az a gondom, hogy nem kényszeríti agyalásra az írókat, írnak valami zsákutcát, majd azonnal megmutatják a kiutat, nincs semmilyen következtetés vagy fonalas felfejtés, nem kell agyalniuk.)

Nyilván, ahol nincs krimi, ott nem is kellene keresnem, főleg, ha a Magnum deklaráltan ilyen, azonban ennek ellenére még így is bőven kap képernyőidőt ez a mechanika is (ráadásul a zsaruk konstans akadékoskodásának kíséretében), ahelyett, hogy mondjuk egymás mellé raknának két szereplőt, és a közös munkájuk során maximumra tekernék a karakterizációt.

Mert, mint a Hawaii Five-0-ban, itt is a főhősökre kell építeni, minél több időt velük tölteni, ugyanis, mint írtam, ők tényleg szimpatikusak, de sokkal hús-vérebbek lesznek, ha jobban megismeri őket a néző. (Mert az nem elég, hogy Rick pár másodpercig táncikál, szóval értelemszerűen a pilot után leginkább Higgins volt az, akit megtudtam kedvelni, belőle elég sok minden át is jött, a stílusától kezdve a badass-ségig.)

Akinek humoros akciózás és sok eyecandy (főleg a tájra, a vízre, az autókra gondolok és a szép felvételekre) kell, annak tökéletes kikapcsolódás lesz a Magnum, mert ártalmatlan, s mint írtam, teljesen vállalható a sorozat, amelynek a karaktereivel sincs gond, idővel meg fogja szeretni őket a néző. Aki többet, esetleg komolyabb krimit keres (most komolyan, van ilyen?), annak erősen felejtős, legalábbis a pilot alapján.

Mondhatjuk azt is, hogy ugyanúgy limonádé, mint amilyen az előd volt. És annak ellenére, hogy felújításról van szó, természetesen a régi sorozat ismerői (én passzolok, már nagyon régen láttam, alig emlékszem valamire) is kapnak utalgatásokat, játékos kikacsintásokat, és nem csak a kocsival kapcsolatban. Bár az nekem kissé túlzás volt, hogy egy ilyen könnyed hangulatú darabban, az egyik szereplő, ha jól rémlik, hidegvérrel lelőtt egy másikat.

Pilot: A Million Little Things

2018. 09. 28. 15:50 - Írta: human

17 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) A barátság nem egy nagy, hanem millió apró dologból áll. Ugyanez elmondható a sorozatokra is? Ha csak egy nagy ötletük van, de az apróságok nincsenek a helyükön, akkor csak küszködés lesz a vége. Szerencsére itt nincs így.

Az ABC újonca történetének középpontjában egy baráti társaság áll, akik egy lift elakadásakor ismerkedtek össze. Egyikük ingatlanos, a másik egy rendező, a harmadik egy háztartásbeli apa és a negyedik…, neki a munkájára már nem emlékszem. Nem is ez a lényeg, hanem évek óta nagy barátnak hiszik egymást, de az egyikőjük megöli magát, amiből kiderül, hogy mégsem tudnak olyan sok mindent egymásról.

Mi értelme van a tettetésnek, a bevált “baráti” rutinnak, ha nincs mögötte igazság, ha senki sem tudja, hogy a másik mire gondolhat, mennyire érzi elakadva magát az életben? Pont ez az öngyilkosság rázza fel az életben maradtakat, hogy talán végre lépjenek, talán végre mélyebb legyen a kapcsolatuk, őszintébb. Meg van egy átívelőbb titok is, de pszt.

A szereplőgárda pedig “ismerős arcok, a sorozat” tematika szerint jött össze. Bevált sztárok kellenek egy ilyen érzelmes szériába? Elég csak megnézni az adatlapnál a szereplőgárdát. Nem akarom lelőni, hogy ki öli meg magát, de flashbackekben ő is jelen van a későbbiekben. Legalábbis a pilot alapján, ahol többször is visszaemlékeznek rá.

Mondjuk James Roday-t kiemelem külön, hogy mennyire teljesen olyan, mint a Psych-ban volt. Pont a komolyabb jelenetekben el is vérzik kicsit, de a humort azért szállítja. Igazából nincs főszereplő ugye, sok kisebb, de összefonódó történet lesz, de ez egyben azt is jelent, hogy ha valaki nem szimpatikus, akkor azzal máris elmegy hetente majd sok perc.

Kicsit féltem, hogy csalódás lesz ez a hét újoncok szempontjából, mert mostanában azért főleg a kábeles sorozatokat élvezem, de az az igazság, hogy ez bejött. Mondjuk el nem tudom képzelni, hogy 22 részen át lekössön, de legalább a három részes esélyt megkapja, hátha. Sima 7/10, ami meglepő a 30%-os várási faktorom után. Hiába na, a részleteket eltalálták, bármennyire is bárgyú volt a kétsoros sztori.

Pilot: Single Parents

2018. 09. 27. 18:00 - Írta: human

11 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Még egy aranyos komédia, amit szinte senki nem fog nézni itthon? A jó jelzőt nem szívesen használnám, de párszor talán el is mosolyodtam a nézése közben, pedig egyáltalán nem tartozok a célcsoportba. Bár az a kérdés is felmerülhet, hogy ki tartozik oda az ABC szerint?

A New Girl készítője anya lett, szóval most a szülőségről csinál sorozatot. Ennek megfelelően a sorozat témája kitalálható, ha a cím alapján nem lett volna egyértelmű: anyukák és apukák közösségéről szól, akik egymást segítik, vigyáznak a másik gyerekeire, tanácsokat adnak, és hasonlók.

Az elején csak négyen vannak, teljesen hidegen, “i’m too cool for this shit”-módon hozzáállva a dologhoz, de idővel új tagot fogadnak maguk közé, aki sokkal érzelmesebb, így mindkét oldal elkezd közelíteni egymáshoz. Örök igazság, hogy egyik véglet sem jó.

Vajon vannak témák, amiket egyszerűen nem lehet jól megcsinálni országos tévén? A Single Parents közben is, néha mintha ott lett volna valami reálisabb, cinikusabb, de azért szívvel teli mélység arról, hogy milyen nehéz is egyedülálló szülőnek lennei. De ezt simán megfojtotta a közeg, a megengedhető poénok és témák sora. Hogy a kínos viccekről ne is beszéljek. Na, nem a helyzet miatt voltak azok, hanem mert én szégyelltem magam az írók helyett.

De mondom, egy-két mosoly simán elment, hiszen Brad Garrett eléggé nagy sitcom veterán, így párszor rutinból elvitte a jelenetet. Na meg Leighton Meestert is jó látni, bár továbbra sem az a nagy színésztehetség, de nem is helyeztek komoly dolgot a vállára.

Viszont a nézése részemről esélytelen. Hátralépve egyet sem tudom, hogy merném-e ajánlani. Nyilván a kommersz sitcomok között kéne értékelni, rengeteget láttam azokból, nem az elborultak ellen, de szerintem ott is csak tizenkettő egy tucat ez. Közel sem szól akkorát, mint a New Girl tette anno – a későbbi évadjait most hagyjuk. 5/10.

Pilot-mustra: New Amsterdam – 1×01

2018. 09. 26. 23:33 - Írta: winnie

27 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

– You do know the whole system’s rigged, don’t you? I mean, they’re not gonna let you come in here nd just help people.
– So let’s help as many as we can before they figure us out.

Azt hiszem, hogy a This Is Us mögé pont egy ilyen felemelő sorozatot érdemes rakni, kérdés, hogy az amerikai nézőnek lesz-e kedve egy zsebkendő telezokogása (vagy éppen feelgood fergeteget megtapasztalva) ráduplázni az élményre. Ugyanis az NBC-s New Amsterdam pontosan ezt kínálja: mosolygást, könnyeket és egy javíthatatlan idealistának tűnő főhőst, aki elefántként tombol egy állami porcelánboltban.

NEW AMSTERDAM – 1×01 – 6,75/10

A történet címszereplője a New Amsterdam (haveroknak csak Dam), az első állami finanszírozású kórház, amely nincs túlságosan eleresztve anyagilag annak ellenére, hogy iskolai és börtönrészleg is van benne, plusz még a diplomatákat is ideszállítják, ha véletlenül szénmonoxid-mérgezésre kerül sor az ENSZ-ben. A rész elején pedig egy reptérről kilépő fura, fekete srác is ide indul el két nagy csomagjával egy taxiba ülve.

Persze a fő főhősünk egy orvos, mégpedig Max Goodwin doktor, aki frissen kinevezett orvosi igazgatóként már azzal kitűnik, hogy gyógyítani akar, de miután hirtelen reformokat vezet be az első napján, majd kirúg egy csomó túlszámlázó orvost kiderülhet számunkra, hogy ő tényleg olyan ember, aki mindent meg akar tenni minden egyes betegért. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy ez lehetetlen.

A kórházat azonban rendbe lehet tenni – még akkor is, ha az pár gyümölccsel kezdődik, sok kicsi, sokra megy, vagy mi? Szóval elindul a nagy hadjárat, ami gyógyult betegeken át vezet az egészet intézményt lefedve, ugyanis a New Amsterdam nem csak egyetlen osztályra épül, a kiemelt szereplők közül Janet Montgomery sürgősségis, Tyler Labine pszichológiai, Jocko Sims pedig kardiológus főorvos, és van még egy neurológus is.)

Bár elég jól ismert arcok vannak a mellékszerepekben is, ez a sorozat abszolút Ryan Eggold-ra épül, ő az, aki végigrohanja a pilotot, mindenbe beleszól (segítő szándékkal!), aki kellően atipikus karaktert hoz ahhoz, hogy annak ellenére elfogadjam, hogy a világon semmit sem látok a színészben. Őt nehezen szokom meg, cserébe a karaktert nem lehetett nem szeretni már a kezdetektől, hiszen jófejkedik, és beint annak, aki nagypofájú. Ráadásul még csak nem is tévedhetetlen. (Bár az, hogy ennyire pozitív a figura (szigorúan szakmai szempontból!), azt a veszélyt is magában rejti, hogy a köré írt sztorik feledhetőek és egyszólamúak lesznek.)

A folytatásban érdekes lesz látni, hogy mennyire akarnak foglalkozni a főhős múltjával. Ugyanis róla nem sokat tudunk, azt meg főleg nem, hogy miért lett olyan, amilyen. Eleve adja magát a kérdés, hogy kell-e egyáltalán törődni az idáig vezető úttal, nem lenne-e jobb homályban tartani az előtörténetét és elfogadni annak a karakternek, akit a pilotban ismerhettünk meg. Elég jó.

Mint írtam, felemelő volt a kezdés, és annak ellenére, hogy valójában semmi kiemelkedő nincsen benne (mondhatni középvonalas), valahogy jó volt nézni, bár az egyik orvos szála, a c-sztori nem volt túl érdekes, és akkor meg is fordult a fejemben, hogy nekem ennyi is elég lesz ahhoz, hogy kaszáljam, de még ezt a szálat is jól kikupálták, és végülis vehetem úgy, hogy ekképp karakterizálták azt a bizonyos szereplőt. (Mint ahogy a többiekről is a pácienssel való törődésük közben tudtunk meg a legtöbbet.)

A New Amsterdam annyiban tényleg hasonlít a The Resident-re, hogy mindkettőben az amerikai egészségügy visszásságaira próbálnak rámutatni olyan orvosok segítségével, akik ez ellen, a betegek érdekében akarnak küzdeni, akik számára valaki megmentése (akár a haláltól, akár az eltévelyedéstől) mindent megér. A különbség annyi, hogy a New Amsterdam-ben egy csöpp cinizmus sem volt. Vagyis a főhősében.

Szóval, akinek egy elég idealista megközelítés, optimizmus és sok érzelem hiányzik az életéből, az lehet, hogy nagyot fog nyerni ezzel a sorozattal, de akit kicsit is kikészít az, ha a nagyfináléban Coldplay-számra (Fix You, mi más?) életmentések, családi összeborulások és még dolgozói vastapsok is vannak, annak semmiképp sem ajánlom. Één szeretem, ha valami kifejezetten pozitív, szóval még maradok.

Pilot: FBI

2018. 09. 26. 20:31 - Írta: human

20 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Gondolom az ősz szava a “tipikus” lesz. De legalább itt nem külsős segít be a teljesen átlagos FBI-os, nyomozós CBS-sorozatba, hanem maga az ügyosztály vizsgálódik. A probléma, hogy semmi extra nincs benne.

A történet a címből kitalálható módon az FBI-ról szól. Ők azok, akik Amerika belső fenyegetéseiért felelnek, az első részben konkrétan egy robbantássorozat nyomában kullognak. Kár, hogy még újoncoknak sem tudom ajánlani, mert annyira tipikus. Mármint a kategóriáján belül is. Ehhez képest egy The Mentalist maga a felüdülés. Jó, az nem is ennyire komor.

Nem hiszem, hogy a heti ügyes szerkezettel lenne bajom, mert akkor most az újoncok mellett nem épp a The Good Coppal haladnék. Egyszerűen már jelzőim sincsenek erre a közepességre, amit itt látunk. Elmegy a rendezés, a színészekkel sincs baj, a karakterek várhatóan lettek 2D-sek, szóval értenek hozzá, akik dolgoznak rajta, de annyira a napi 8 órás munka végeredményét látjuk, mindenféle kreativitás nélkül, hogy ezt nem lenne szavad a tévé bekapcsolásával díjazni. Ennek szerintem 2018-ban, ennyi sorozat, ennyi krimi között már nincs helye.

A legviccesebb, hogy tényleg, a hivatalos leírásban sodró lendületet ígértek. Mindezt úgy, hogy a pilot akkor már rég kész volt! Nem csoda, hogy pár plafon beszakadt a CBS székházában, mert nagyjából a lendületes utolsó szó, amit a pilotra aggatnék.

Őszintén szóval el nem tudom képzelni, hogy ezt folytatnám, mivel annyi hasonló sorozatot láttam már. Gondolom a napokban winnie megvédi Dick Wolf oldaláról, hiszen az öreg áll az FBI, mármint a sorozat mögött. Kíváncsi vagyok, hogy sikerre van-e ítélve ez is.

A pontszám majdnem lemaradt. Igazából 1 és 5 között bármi lehetne, mivel kompetensen össze van rakva, így a hasamra csapva 4/10. Semmiképp sem kötelező, de még csak nézős sem.

Pilot-mustra: Manifest – 1×01

2018. 09. 25. 20:26 - Írta: winnie

35 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Funny how one little decision can ruin your life. But also save it.

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Vajon megint kapunk egy “egy évad és ennyi” rejtélyes, high concept sorozatot, vagy az NBC-s Manifest lesz az, ami végre befut és hosszabb távon is siker lehet? A lehetőség megvan rá, hiszen a pilot nem a rejtély forrására, a “mi történt?”-kérdésre koncentrált, hanem arra, hogy mik az Esemény következményei és utóhatásai, illetve, hogy ki miképp birkózik meg az új status quo-val.

MANIFEST – 1×01 – 7/10

Ha valaki nem ismeri a Manifest alapsztoriját, akkor érdemes csekkolni az első 10 percet, mert ütős, amikor elhangzik az a bizonyos mondat, és onnantól kezdve hirtelen rátörnek az emberre az érzelmek. Persze nagyon kevesen lesznek teljes sötétségben, szóval annyit elárulok a történetről, hogy egy repülőgépről szól és annak utasairól, akik felszállnak, majd pár óra múlva landolnak, de eközben odalent eltelt több, mint 5 év, és őket halottnak nyilvánították.

Szerencsére nem aprózzák el minisztorikkal a sorozatot, hanem egy háromgenerációs családon és a tagok tapasztalatain át mutatják be a történéseket, amik nyilván kőkemény sokként érnek mindenkit, a fedélzeten lévőket és hozzátartozóikat egyaránt. Az efféle “feltámadást” (illetve időkiesést) eleve nem egyszerű feldolgozni, így az már csak hab a tortán, hogy a túlélők/előkerültek furcsaságokat kezdenek el tapasztalni.

A furcsaságok révén rögtön adnak is egy heti epizodikus motort a sorozatnak (hát nem pont nyomozó az egyik főszereplő?!), plusz egy mini rejtélykomponenst (miért történik, mit jelent?), ami révén minden részben kaphatunk apró válaszokat – ez annak ellenére, hogy elég egyszerűre lett véve, működött nálam, hiszen magában is kedvelem az efféle puzzle-öket, még ha kicsit random is.

How about the fact that I have no home, no phone number, not a single worldly possession at all to my name? How about that I lost 5 years, 6 months, and 28 days of the world, of life?

Az biztos, hogy a pilotba nagyon sok mindent akartak belezsúfolni, egy kicsit felsorolásszerűen, pipálgatva pakolnak egymásra jeleneteket, így több olyan érzelmi mérföldkő is volt, ami nem váltotta ki a kívánt hatást – ha egyes pillanatoknál (főleg a 36 órás ugrás előtt) tovább időznek el, jobban megalapozhatták volna a karakterek érzéseit. Persze a játékidő szabott volt, gondolom, nyirbálták is a pilotot, meg így legalább a tempóra nem nagyon lehetett panasz.

Annak ellenére, hogy mélyebbre nem hatolt a Manifest, persze rám az alapszituáció, az a bizonyos első tíz perc, bőven gyakorolt hatást – az efféle sorozatok esetében mindig szeretek eljátszani a felvetett gondolatokkal, de az nyilván nem a megvalósítás érdeme, hogy belegondoltam abba, milyen érzés lehet, amikor az ember meglátják halottnak hit szeretteit, illetve amikor a gyerek meglátja az 5 évvel idősebb ikertestvérét. Ijesztő és felkavaró, a Les Revenants-ból és a The Returned-ből tudjuk, hogy ezzel a szállal sok mindent lehet kezdeni

A folytatás kapcsán, mivel csak a főszereplőkkel foglalkoztunk eddig, bőven van feltárni való, bár nem vagyok benne biztos, hogy javítana a sorozaton, ha FlashForward-szerűen mellékkarakterekkel hígítanák a történetet, miközben a kiemeltekre kevesebb idő jutna. Szóval elég nagy kihívás előtt állnak a készítők, szerintem piszok nehéz lesz megtalálni az arányokat a családi dráma, a rejtély és a “heti” dolgok (esetek, új karakterek) között.

Arról nem is beszélve, hogy még a múlt is komoly szerepet kaphat, hiszen némely karakter előtörténetével kapcsolatban is kapunk homályos utalásokat, hogy ez vagy az történt, illetve emlegetnek még be nem mutatott karaktereket, így ha még flashback-elni is akarnak régi sztorikat mesélve, akkor pláne nem lesz egyszerű balanszírozni.

Kötve hiszem, hogy bármilyen szempontból kiemelkedő lett volna a Manifest kezdése, inkább amolyan variáció volt egy témára, ami kapcsán sok más sorozat eszébe juthat az embernek (nekem főleg azok, amikben dettó visszatérnek a halottak – van, amelyikben ugyancsak van ikrek-szál), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet (HÁTHA!), és ha előttem lett volna a teljes évad, azonnal indítottam volna a folytatást. Aztán persze jó szokásom szerint lehet, hogy 4-5 rész után búcsút is intettem volna neki, de ugyebár a remény hal meg utoljára.

What is this? What’s happening?

Pilot: Magnum P.I.

2018. 09. 25. 18:20 - Írta: human

27 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

It’s only breaking the law if you get caught.

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Ezt a sorozatot gyorsan le lehet tudni: akinek tetszik a Hawaii Five-O, de új karaktereket akar, az repüljön rá a Magnum új, CBS-es változatára. Aki egy az elődjét tisztelő sorozatot, annak nincs jó hírem.

Persze lehet azt mondani, hogy a régi Magnumban meg itt is nyomoznak, de a Fast & Furious-re hajazó akciójeleneteket nem illenek a névhez. Hogy egy klasszikusabb krimi mennyire működne 2018-ban, ami csak a főhős sármján nyugszik, az már más kérdés. Vagyis arra is van jó pár példa, szóval akár meg is próbálhatták volna.

Az eredetit nem ismerőnek a sorozat alapfelállása annyi, hogy egy egykori katona magánnyomozgat Hawaii-n. Bár a pilot pont nem a legjobb példa erre, szóval valamennyire kíváncsi vagyok, hogy merre viszik a 2. részben, bár lehet, hogy nem fogom megnézni. A receptet a régi bajtársai dobják fel, és annak a gazdag írónak a gondnoka, akinek a vendégházában lakik afféle biztonsági őrként Thomas Sullivan Magnum.

Félretéve a hasonlítgatást, és magában kezelve a sorozatot csak azt tudom mondani, hogy a lehető legtipikusabb országos csatornás akciósorozat. Trükkökben egyre jobbak a tévések, de persze még mindig nem érik el a mozis szintet, és stílus legrosszabbjaival ellentétben itt még a karakterek is kedvelhetőek.

Mondom, levettem a nosztalgia szemüveget, mert még azt is ki merem jelenteni, hogy az új női gondokkal sincs gond. Nem egy Jonathan Hillerman, de az itteni dinamikába illik a visszavonult MI6-ügynök. Ez amúgy a másik gondom a kezdés közepessége mellett: túl sok mindent felfedtek az első részben. Szerintem hiba volt.

Avagy hiába értem, hogy a bajtársiasság volt a fő téma, ha az a bizonyos haláleset nekünk nézőknek semmit sem jelentett. És valahogy a színészek sem tudták eladni a dolgot. Inkább csak mondogatták, hogy bajtárs így, fontos ügy meg úgy, de ez nem így működik. Például tegnap néztem a The Firstöt, az is halállal kezdődik, és zseniálisan vezették fel, sokkal jobban hatott addig pár random ember elvesztése, később árnyalták a képet, mint itt Magnum bajtársáé.

Értem, hogy nem mindenki jó író, de az országos sorozatoknál ott van az is, hogy mondjuk 10 rész alatt megkedvelik az emberek a karaktereket. Addig lehettek volna izgalmas ügyek, csak ki tudnak találni más pörgős akciót, és akkor valami félévadfináléban, vagy sweeps alatt felfedhették volna Higgins múltját a pilotban látható ügy közben.

A lényeg, hogy ez nekem túl tipikus még magában is, ha kiveszem belőle a név múltját. Nézhető, aki szereti az országos tévéken futó akciósorozatokat, annak talán még ajánlott is, de részemről simán 5/10. Objektívebben talán egy 6-os elférne rá, mert nagy gond nincs vele, de igazán javasolni nem tudom.

Next Posts Previous Posts