login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Ultimate Beastmaster

2017. 03. 02. 21:29 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,reality

A Netflix a filmek, sorozatok, standupok, dokureality-k és talkshow-k után most újabb műfajba kóstolt bele, a versenyreality-be.

Mit ne mondja, elég csábító volt az Ultimate Beastmaster a Netflix-modellben, hiszen rögtön előttem volt a szezon 10 része, más kérdés, hogy balga módon nem a fináléval kezdtem, pedig sejthettem volna, hogy ha a(z American) Ninja Warrior nem lett nézős számomra (igen, ez is egy fizikai-ügyességi akadálypályás verseny), akkor ez sem lesz. Pedig sportrajongóknak nagyon ajánlott.

Az UB alapjában véve egy akadályverseny, ami egy béna és az egyediségre való törekvés miatt izzadságszagú gimmick-nek köszönhetően egy fémmonstrum (szörny) belsejében szakaszokra és alszakaszokra felépített pályán játszódik. Egy adásban 12 induló van és 4 szakasz, és mindegyik során kiesik a legkevesebb pontot szerző néhány játékos, hogy a végén ketten maradjanak, akik egy falmászós döntőben megküzdenek egymással.

A testrészekről és belső szervekről elnevezett pályák (mondom, hogy béna gimmick) alszakaszait teljesítve 10 pontot lehet kapni (egy helyen van elágazás, illetve süllyedő akadály), illetve olykor lehet bónuszpontokat is szerezni valami nehezebb kunszttal, aki viszont nem teljesít valamit, az nem folytathatja a pályát. A többség erre a sorsra jut, de ekkor is részt vesznek az összesítésben, ahol a pontok mellett az időeredmény is számít. (Valahol nem fair, hogy aki nem szerez bónuszt, az hiába megy végig a pályán, egy leeső mögött végezhet, ha az szerez bónuszt.)

A 9 adásban így 108 induló van – ők hat országból érkeztek: Amerikából, Németországból, Japánból, Koreából, Mexikóból és Brazíliából – mindhez saját kommentátor duó is tartozik (és a műsort mindegyik piacra másképp vágják meg), mi az amerikaiakat kaptuk meg, Terry Crews-t és Charissa Thompson-t.

A versenyzők között nem átlagemberek vannak, már az első adásban világbajnokok (sziklamászás, jégmászás) szerepelnek, később olimpiai bajnok is feltűnik, lehet, hogy akad olyan, aki hasonló műsorokból ismert. Éppen ezért volt sajnálatos látni, hogy egyesek már az első feladat során kizúgtak, kábé 10 másodperc alatt. (Férfiak és nők is indultak egyébként, de utóbbiaknak sajnos nem sok babér termett.)

És, hogy miért csak egyetlen részre volt hitelesítve nálam az Ultimate Beastmaster? Mert nincs benne sincs semmi extra, semmi plusz, ami egy American Ninja Warrior fölé emelné – ugyanaz a kettő. Megnéztem, a műsorvezetők lelkesek voltak, a feladatok elsőre és másodikra érdekesek – tizenkettedjére már nem biztos, hogy azok, túl repetitívek. Oké, az elejét még meg is vagdossák (ha van sapka, ha nincs), az meg kapkodósnak tűnt, volt, aki alig kapott képernyőidőt és sejthető volt, hogy nem jut tovább.

Nyilván tisztességesen van megcsinálva, sok kamerával rögzítenek, korrektek a feladatok, így nem nagyon lehet belekötni sok mindenbe. A játékosok csak esnek, kelnek, ugranak, másznak és ereszkednek, mindezt sokszor egymás után. Ahogy néztem, illetve olvastam, a részek során apróbb módosításokat azért eszközöltek a pályákon és a feladatokon, hogy ne legyen minden ugyanolyan, de ezek azért közel sem tűnnek nekem akkoráknak, hogy túlzottan nagy változatosságot biztosítsanak.

És mindez érdekes módon pont a Netflix-modellben tűnik nekem neccesnek, mert ember legyen a talpán, aki 10 órát le tud egyben darálni úgy, hogy folyton ugyanazokat a feladatokat nézi. Oké, van benne versengés, de ettől még ez heti, vagy akár naponkénti nézés során sokkal hatásosabb. Bár nyilván volt olyan is, akik az American Ninja Warrior-t darálta. (Elismerem, én is néztem egymás után Takeshi’s Castle-epizódokat, de azokon legalább szénné röhögtem magam.)

Ami vicces, de egyben nagyon korrekt is, az az adásonkénti talán 10, illetve a versenyvégi 50 ezer dolláros fődíj, ami a reality-s nyereményekhez képest aprópénz, és nyilván a Netflix-nek nem osztott vagy szorzott volna 1 milliót kiadni erre a célra. Azonban ez is kihangsúlyozza, hogy az Ultimate Beastmaster inkább sportértéket képvisel, a játékosai nem hírnévre vágynak, hanem erőpróbaként fogják fel a versenyt.

És tényleg, baromi lenyűgöző volt látni egyes játékosokat, hogy egyrészt mennyire bajtársiasak, másrészt, hogy mennyire beleadnak mindent, bár van egy olyan érzésem, hogy németek, a brazilok, a japánok, a koreaiak, az amerikaiak és a mexikóiak ezerszer nagyobb érdeklődéssel figyelik a reality-t, hiszen teljesen másképp áll hozzá az ember, ha konkrétan szurkolhat olyanoknak, akik a honfitársai.

Egy készítői interjú szerint egyébként már leforgatták a 2. évadot is egy másik helyszínen, de én azt már nem fogom nézni. Illetve helyesbítek, az évadot nem fogom nézni, de a legjobbakat, vagyis a döntőt mindenképpen csekkolom. Mert egy adás még bőven belefér, az nem annyira repetitív. Azt pedig, hogy nem fogok tudni szurkolni senkinek, szerintem túlélem. Majd tátom a számat.

Pilot: Imposters

2017. 03. 02. 14:52 - Írta: dzsiaj

12 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Mégis hol bujkálnak mostanában az ilyen sorozatok? Vagy csak én nem találok rájuk?

Eredetileg nem akartam túl sok esélyt adni az Imposters-nek (lánykori nevén My So-Called Wife, de azóta címváltás történt). A leírás, miszerint van egy csaj, aki férfiakat és nőket csábít el, aztán lenyúlja a pénzüket, és hogy azok ne eredjenek a nyomába, megzsarolja őket, összességében nem hangzott rossznak, de hát mégis a Bravo csatornáról beszélünk.

Bizony, a „Real Housewives”-sorozatok, és még kismillió másik dokureality otthonáról, ami csak nemrég próbálkozott be a sorozatos műfajjal. És nem mondhatni, hogy túlságosan betaláltak volna vele: a Girlfriends’ Guide To DivorceLisa Edelstein ide vagy oda – nem kavarta fel túlságosan az állóvizet, a rá következő szkriptelt komédia, az Odd Mom Out pedig tippre még annyira sem.

Ezzel szemben most itt az Imposters, és ez a pilot bizony nagyon-nagyon aranyos volt. Tényleg nem találok rá jobb szavakat, nyilván lehetett volna javítani itt-ott (például a túlzott zenehasználaton, de az esetek többségében még azt is teljesen kreatívan oldották meg), de valahogy így kell első részt készíteni.

A helyzet ugyanis az, hogy a pilot sokkal-sokkal több, mint ami a leírásban benne van.

Egyrészt nincs egyértelműen ‘jó’, vagy egyértelműen ‘rossz’ karakter az első részben: pont ugyanúgy megkedveljük az átvágott vőlegényt, mint a férfiakat romlásba kergető női főszereplőt. Mindketten ugyanakkora hangsúlyt kapnak nagyjából, mindkettővel együtt tudunk érezni. Vannak bőven hibáik, mindketten keresnek valamit, ami egyelőre nem lehet az övék, és ez a tökéletlenség a képernyőről is átsüt.

Miközben ez nem ám csak egy bűnügyi nyomozás, vagy egy lélektani dráma: az Imposters ugyanis – bármily hihetetlenül hangozzék is ezek tükrében – egy abszolút feelgood, mosolygós sorozat.

Lenyűgöző ritmusban kapjuk a hol kicsit szomorú, hol kicsit vicces jeleneteket, mindezt sok zenei aláfestéssel. Ahogy már fent említettem, az én ízlésemnek talán egy kicsit túl sokkal is, de messze nem arról van szó az első részben, hogy random nyálas nóták szólnak a megfelelő helyeken, épp ellenkezőleg: a zenék is adnak az élvezeti értékhez.

A főhősök mellett egyelőre a többi karakter is teljesen jó, bár a Parker Young által alakított másik átvert srác érezhetően birkózik: nem a szerepével, hanem úgy magával az egész színészkedéssel.

A nagy kérdés az, hogy innen hova tovább: az epizodikusságot nyilván a női főhős, a The Last Ship-ből ismert Inbar Lavi (imádtam a játékát) további „hódításai” adják majd, miközben másik oldalon az elhagyott exek fognak részről részre egy újabb áldozatot találni, de a háttérben egy sokkal nagyobb erő is munkálkodik, akivel/amivel nem biztos, hogy megéri ujjat húzni a szereplőknek.

Összességében úgy gondolom, hogy pontosan így kell kinéznie egy pilotnak: már az első perctől kezdve beszippant, és nem is ereszt egészen legvégéig.

Itt nem kell azzal mentegetőzni, hogy azért lassú és dögunalmas, mert építkezik, még 7-8 rész és tuti jó lesz, épp ellenkezőleg. Úgy helyezik el a karaktereket a sakktáblán, hogy közben a sztori is megfelelő iramban halad, az első 45 percet akár még simán filmhosszúságúra is ki lehetett volna nyújtani. Akárhogy is, jó látni, hogy a két készítő, Adam Brooks és Paul Adelstein (bizony, a szemét Kellerman ügynök a Prison Break-ből) egyelőre tele van ötlettel.

Nagyon remélem, hogy ez a továbbiakban is kitart, pláne, hogy hamarosan Uma Thurman is érkezik majd. Nekem azonnal jöhet a folytatás (jönni is fog, mert már lement a 2-3-4. rész is), ez a pilot pedig legyen 8.5/10.

Training Day: 3 rész után

2017. 03. 01. 21:41 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

L.A.’s always been a hunting ground. They built these streets over old game trails. Indians stalked deer down La Cienega Boulevard. Rangers tracked horse thieves into Beverly Hills. I’ve been hunting armed men through this city since O.J. was doing Hertz commercials, and I can tell you, one thing never changes, not in 11,000 years… Nobody sees it coming.

Pár napja halt meg Bill Paxton, így gondoltam megemlékezünk még egyszer az utolsó tévés munkájáról, a Training Day-ről, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fogunk a végére érni. Mármint a CBS le fogja adni a 13 részes első szezon, de miután azt olvastam, hogy human-t hidegen hagyta a pilot, sajnos én sem tudok másképp vélekedni, maximum annyival egészíteném ki, hogy engem a 2-3. rész is hidegen hagyott.

Pedig, bár lehet, hogy most rossz felé matatok, szerintem rendben van a Training Day. Kábé úgy, mint a Lethal Weapon, amire képtelen voltam ráhangolódni 3 rész alatt, de biztos voltam benne, hogy maga a sorozat több, mint korrekt. Paxton pedig nagyon elemében van, rengeteg teret kap, de Justin Cornwell sem rossz.

A Training Day esetében mondjuk sok mindent nem találtam, ami alátámasztaná ezt a vélekedésemet, de itt is azzal tudok érvelni, mint a Halálos fegyver újragondolásánál, hogy látszik rajta, hogy a készítői törődnek vele, és feccölnek bele energiát.

I know, the rogue cop and the Hollywood madam. Sounds like a sitcom, right?

A korrupt zsarus sztorit szerintem elég sokan ismerik (a filmre való utalgatás kap is egy jelenetet, egy világban játszódik a kettő), és csak azért nem írom azt, hogy egy az egyben a The Shield alapfelállását hozza, mert a Kiképzés mégiscsak korábbi darab. De az, hogy egy járőrből újonnan lett nyomozót a korrupció-gyanús veterán mellé tesznek, hogy jelentsen róla, és esetleg lebuktassa őt, nem túl eredeti megközelítés.

Más kérdés, hogy már a pilotban kiderül, hogy nem annyira kettős ügynökös, ide is, oda is bedolgozós lesz a felállás, hanem némiképp eredetibb módon áll hozzá az újonc rendőr (meg aztán Bill Paxton karaktere sem annyira rossz ember). A frissebb megközelítést cserébe azzal kinyírják, hogy sokkal nyomozósabb a felállás, mint várnám, de persze ettől még inkább gengszteres, bűnügyi a sorozat, mintsem krimi, sőt, még némi katonai szálat is kevernek bele.

Az volt az érzésem az első 3 rész közben, mintha a készítők túl sok mindent akarnának. A központi konfliktus és egy személyes/rejtélyes átívelő szál beírása mellett nagyon kihangsúlyozzák a sárga szűrős látványt, a los angeles-i gettós helyszínt, és még a párbeszédeket is túlírják. Nem hittem volna, hogy valamikor ilyet írok majd, de túl cizelláltan, vagyis…, inkább frappánsan beszélnek a sorozatban. Normálisan meg vannak írva a dialógok, de van, amikor a kevesebb több. (Kommentben leírok egy példát, amivel szerintem viszont elvetik eléggé a sulykot.)

(De tényleg, a képernyőre való kiírásokról, a reklámszünet előtti NCIS-es trükközésekről, valamint a tényleg érthetetlen módon mozgó betűkkel kiírt feliratozás végképp over the top.)

Alapvetően az a bajom a Training Day-jel, amellett, hogy érzelmileg képtelen voltam ráhangolódni (hiába voltak súlyosak a jelenetek, lepattantak rólam, hiába dobtak fel jóféle és időszerű morális kérdéseket, csak vállat vontam), hogy túlságosan badass. Badass itt mindenki, Bill Paxton főként az (tényleg nagyon meggyőző), de Katrina Law is kitesz magáért, Drew Van Acker (fel sem ismertem…) meg eleve úgy néz ki.

És akkor a bűnözőkről még nem is szóltam. Nemcsak a “főellenfelek”, a legkeményebb rosszfiúk badass-ek, hanem még a random vendégszereplők is, például ott a nyílpuskás keménycsaj, aki egysorosokban beszél és keményen néz. Egyenként mind nagyon bejött, bőven fordítottak figyelmet a részletekre, mondom, törődnek a sorozattal. A baj csak az, hogy ha mindenki badass, akkor senki sem badass.

Pedig tényleg szívesen elnéztem volna a sorozatot, de ennél az NBC-s Shades of Blue jobban megfogott.

Pilot: Taken

2017. 03. 01. 14:50 - Írta: human

20 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Az egyik fő baj ezzel a pilottal, hogy abszolút nem mutatja be a tényleges sorozatot, hiszen az egész csak egy prológ. Meg amúgy is egy földbeállt franchise tévés felélesztése?

A történet nagyon alap, a CIA ügynök lányát elrabo…, ja nem. Nem ügynök még, és a testvérét megölik, az ügy pedig terrorista szálakhoz vezet, így a nemzetbiztonság egyik különleges ügyosztályához kerül a nyomozás. Akik főszereplőnket nyugodt szívvel használják csalinak, hogy becserkésszenek egy rosszembert.

El is értünk a Taken egyetlen igazi pozitívumához? Rengeteg nehéz döntés van benne. Egy kicsit a 24 ugrott be, hiszen az osztályt vezető nő nyugodt szívvel mer akár emberáldozatokat is hozni az ügy érdekében. Erre döbben rá a főszereplő is, aki első körben csak a testvére gyilkosságát elrendelő illetőt akarja elkapni.

A szlogen a berendeléskor amúgy az volt, hogy megtudhatjuk Bryan Mills miképp tett szert a Taken-filmekben látott “particular set of skills”-ére. Csak hát ott egy jó színész adta elő azt a mára legendás akciófilm monológot, itt meg a főszereplő Clive Standen egyelőre nem győzött meg semmiről.

Nyilván bizonyos szinten nem is kellett annyira profinak lennie, mint az öreg Millsnek, hiszen még csak most fog igazán megkeményedni. Abba mondjuk bele sem mennék, hogy időrendben igazából ez egyáltalán nem a Taken előzménye, itt okostelefonok vannak meg ilyesmi, szóval csak koncepciós előzmény a jelenbe helyezve. Ez nem fontos. Leragadtam az apróságoknál, de ez leginkább azért van, mert akciósorozatként sem működik a Taken.

Értem, hogy nincs idő eleget tökölni egy-egy akciójelenettel, de akkor nem kell ennyire kiemelni őket. Itt is az volt a vesztük, hogy próbálták látványosra csinálni a praktikus helyett, így a koreográfia és a vágás hatalmas gagyit szült. Főleg az éjszakai lövöldözésben, pedig az gyorsan lerendezve még profinak is tűnt volna.

Igazából kerülgetem itt a kását, de a fenti egyetlen pozitívumon kívül semmit nem tudnék kiemelni. Tipikusan felejtős az egész még úgy is, hogy alig van akciósorozat a tévében. Mondjuk moziban sincs sok, mármint tiszta akciós cucc és nem szuperhősös rombolós, de talán a John Wick végre elindít valamit.

Egyszerűen izgulni senkiért nem lehet, nincs íve a pilotnak, és a túl sok minden markolása mellett még a karakterek rendes megalapozása is elmarad, amitől az egész egyszerűen üres lesz. Ezen a mindenhonnan meríteni akaró képi világ sem segít. Simán 5/10.

Pilot: The Blacklist: Redemption

2017. 02. 28. 14:50 - Írta: dzsiaj

7 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Nyugodtan lehet oszolni, itt aztán tényleg nincs semmi látnivaló. Amikor az NBC úgy döntött, hogy spin-offot kér a The Blacklist-ből, valószínűleg még maguk sem gondolták azt, hogy idénre ennyire meggyengül nézettségileg az anyasorozat, és ez nem volt jó előjel a leágazás számára sem. (Magához a sorozathoz nem kell igazán előismeret: összeraknak egy csapatot, hogy küldetéseket oldjanak meg.)

Már csak emiatt is illett volna kicsit jobban megerőltetnie magát a bevezető rész négy írójának. Bizony, a pilotot négyen jegyzik: Jon Bokenkamp, az eredeti széria ötletgazdája; John Eisendrath, a The Blacklist showrunner-je; J.R. Orci, aki írói karrierjét az Alias-ban kezdte, de bátyjával ellentétben megmaradt a sorozatoknál; és Lukas Reiter, az egy évadot megélt The Firm első embere.

Azt persze nem tudni, hogy ebből mennyi volt Eisendrath és Bokenkamp valódi részvétele, de ettől még adja magát a kérdés: ehhez a lélektelen, érdektelen, sablonos, tizenkettő-egy-tucat pilothoz tényleg ennyi író kellett? Sőt, van egy még jobb kérdés: tényleg ilyen kaliberű színészekre van itt szükség?

Famke Janssen-t nem kell bemutatni: bár a nagy mozis áttörés az X-Men-filmek után nem jött neki össze, a neve még ma is jól cseng, és személy szerint karizmatikus színésznek tartom. Ebből itt sajnos nem sok jön át, a szerepe Reddington-light, de egyelőre nincs is igazán karaktere. Ő a csapatfőnök, és kész, kábé ennyiből kell dolgoznia.

Ryan Eggold egy ideig nagy kedvenc volt a The Blacklist-ben, de mindig is jobb alakítást nyújtott kívülálló kettős ügynökként, mint aggódó férjként és apaként. Ha sikerülne visszacsempészni némi titokzatosságot köré, a figura sokkal jobban is működhetne, mint így, random jófiúként.

A mostanra már igazi sorozatveterán Edi Gathegi ennél szintén jobb sorsra érdemes. Mivel Mr. Solomon személyében extrém figurát alakíthat, ezért karakterileg ő a sorozat egyetlen pluszpontja, az egyetlen valamirevaló beszólás is hozzá köthető a pilotban.

Tawny Cypress is ezer helyről lehet ismerős a junkie-k számára: ugyancsak karizmatikus, erős színésznő, aki nulla karakterizálást kap, sőt az első részben még a csapaton belüli helye, konkrét szerepe sem tisztázódik.

Az utolsó állandó szereplő pedig a kötelező kövér-kocka-hacker, vicces, vagy inkább annak szánt beszólásokkal. Ő foltozza be a történeti lyukakat azzal, hogy pötyög valamennyit a billentyűzeten, illetve ő az írói lustaság és/vagy tanácstalanság megmentője is ugyancsak azzal, hogy pötyög valamennyit a billentyűzeten. Mindent elintéz, kivéve azokat az eseteket, mikor a többi szereplőt is mozgatni szeretnék, olyankor természetesen nem fér hozzá távolról a szerverhez/kamerához/szabadon választott elektronikai eszközhöz, és itt jönnek képbe a többiek, mint terepügynökök.

Fogalmam sincs, kinek az ötlete volt az, hogy egy deka eredetiséget se csempésszenek a pilotba, de az biztos, hogy működött. Az epizód írói a munkálatok megkezdése előtt minden bizonnyal magukhoz vettek egy nagy tál pattogatott kukoricát, üdítők tömkelegét, majd DVD-n „végigizgulták” a CSI: Cyber-t, egy random NCIS-sorozat random évadját, meg mondjuk a teljes felújított Hawaii-Five-O-t, és a látottak alapján együltő helyükben elkészítették az első rész szkriptjét.

Majd a munka végeztével elégedetten csettintettek: „ez kell a népnek!”

De a helyzet az, hogy nem, nekem legalábbis nem. Tudom én, hogy gondolni kell az új nézőkre is, akik talán még egy nyomozós szériát sem láttak életükben, de akik igen, azok a világon semmi újdonságot nem fognak itt találni. Persze lehet, hogy ez is volt a cél, hiszen ha a nép megevett 4 CSI, 3 NCIS és 2 Criminal Minds-sorozatot, akkor miért ne fogyasztana még ezekből pár falatot?

A nagy számok törvénye alapján nyilván a hazai közönségben is fog majd rajongókat szerezni magának a Redemption, de amíg a sorozat kerülni fogja az eredetiség minimális látszatát is, addig én is kerülni fogom az új The Blacklist-et.

A pontszám mindezek fényében azért lehet a túlzónak tűnő 5/10, mert látványosan nincs is benne elrontva semmi, egyetlen színész vagy jelenet sem vállalhatatlanul gyenge (kivéve a lövöldözések, amikben mintha a világon semmi koreográfia nem lenne), csak szimplán tízezerszer látott, de semmi esetre sem rosszabb a fent említett vetélytársaknál.

Pilot-mustra: Big Little Lies – 1×01

2017. 02. 24. 23:00 - Írta: winnie

39 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bruises heal. Stigmas can last forever.

Az HBO új (vélhetően mini)sorozata egy elég idillikus, óceánparti lakóközösséget mutat be, zömében gazdagembereket, és persze az ő problémáikat, ami sokakat alapból nem érdekelne, a csatorna miatt azonban mégis megérdemel egy pillantást ez az igen lenyűgöző kiállású széria. Ami azért több réteget tartalmaz, mint egy központi rejtéllyel (gyilkossággal) nyakon öntött egyszerű szappanopera.

BIG LITTLE LIES – 1×01 – 7/10

 

A kezdő konfliktus miatt rögtön a The Slap ugrott be egyébként a sorozatról, csak ebben nem egy felnőtt vág pofon egy gyereket (nem a sajátját), hanem az egyik kisgyerek kezdi el fojtogatni (állítólag) a másikat, és ez okoz olyan konfliktust, majd láncreakciót, ami egy gyilkossághoz vezet. Utóbbi tényét már az első percekben közlik velünk, a csavar az, hogy nem tudjuk, hogy ki halt meg – és természetesen azt sem, hogy ki ölte meg.

Mindez az iskolaév első napján történik meg, és csakis azért van ennyire komoly következménye, mert az alfanőstény, vagyis inkább minden dolog középpontjába igyekvő főhős (Reese Witherspoon) kiszáll a kocsijából, hogy megfeddje az előtte autóban SMS-ező tiniket, majd visszafele menet megrándul a bokája, s ennek köszönhetően megismerkedik a partmenti kisvárosba költöző egyedülálló anyával (Shailene Woodley). (A triumvirátus harmadik tagja a visszafogott, fiatal férjjel rendelkező, volt ügyvéd barátnő, akit Nicole Kidman alakít.)

Idővel persze kiderül, hogy nem csak a három jóbarát feleségről szól a gyilkosságig vezető sztori, hanem a férjeikről is, de főként a fojtogatás miatt felszínre kerülő, egyébként a képmutatás álcája mögött rejtező feszültségekről, és rengeteg, négy fal közötti titokról, melyek közül legjelentősebbnek talán a jövevény anya rejtélyes múltja tűnik.

Az első részben elég zavaró volt, hogy pár perc alatt rengeteg arc jelenik meg, és sokakról azt sem tudjuk, hogy kicsodák. Eleve zsúfolt a kezdés, de a sorozat szerkezete, azaz a gyilkosság utáni vallomások kíséretében mesélt, a gyilkosságig vezető történet az elején abszolút nem működik: látjuk a sok arcot, amint kommentálják az eseményeket és fogalmunk sincs arról, hogy kicsodák ők. (Idővel persze kiderül, hogy ki a tanár, ki a barát, ki ez, ki az, de addig csak szövegbuborékok mindenféle alapozás nélkül.)

Szerintem nem annyira szappanos a tálalás, de egyeseknek a melodráma mennyisége (férj és feleség, szülő és gyerek, vagy akár barátok között) túlzott lesz, és ez némiképp sekélyessé is teszi a sorozatot, de ezen a felszínen túl lehet lépni.

Ami viszont mindenképpen a sorozat javára írandó, hogy egyrészt gazdagemberes és házasságos klisék ide vagy oda, nincs benne az, ami a legjobban adja magát ebben a környezetben, vagyis a megcsalás (eleinte legalábbis). No meg persze maga a környezet, ami helyenként elég impresszív, akár a külső felvételek tekintetében, akár a házbelsőket megfigyelve – nem bánkódnék, ha hasonló helyen kéne élnem.

Tudom, hogy egy könyv a Big Little Lies alapja, de ettől még sorozatként kezeljük, és ebben a műfajban nem hoz semmi újat. Egyrészt átívelős, rejtélyes, gyilkosságos sztorival tele a padlás, másrészt gazdagemberes vagy szappanos is akad bőven. Még a kettő együtt a flashforward-dal is megvolt itt-ott, például a Revenge-ben, de persze ez azért más. (Ráadásul volt karakter, akinek a tetteit egyre kényelmetlenebb volt nézni, de ez csak az én érzékenységemet bizonyítja.)

Nehezen is tudom elképzelni, hogy ez a sorozat nagy kritikuskedvenc legyen, vagy sokat szerepeljen a díjátadókon, inkább amolyan guilty pleasure-ként fogják megtartani az ízlésüket magasabb szintre belövők, de nekem szinte feltétel nélkül bejött, egy idő után elkapta a figyelmemet és érdekelni kezdett, simán letoltam volna egyben az egészet.

Ez pedig szerintem sokkal nagyobb részben köszönhető a színészeknek, mintsem a rendezésnek vagy az írásnak. Nem azt mondom, hogy kiemelkedőek az alakítások (lehet, hogy sokan nem fogják így látni, de az eddigiek alapján eskü, hogy Shailene Woodley jön be a szürke, szinte sminkmentes karakterével, illetve más miatt Alexander Skarsgård), de jó nézni a színészeket, energikusan (Witherspoon nagyon pörög), szórakoztatóan és pontosan tálalják a karaktereiket, még az apró mellékszereplők is.

Szóval jöhet a folytatás, illetve a lezárás, ha azt nézem, ahol most tartok, de nagyjából ugyanezt éreztem a pilot után is, a lelkesedésem megmaradt. És cseppet sem azért, mert szeretem az átívelő rejtélyes sorozatokat. Fura módon itt a gyilkosság csak egy baljóslatú dolog, ami fele halad a sztori, de valójában annyira nem izgalmas maga a tény, annyira keveset tudunk róla (a pilot után elég minimális a jelenbéli szál), maximum némi találgatós játékra ad lehetőséget.

Az HBO jóvoltából láthattuk a sorozat első 6 részét.

Pilot-mustra: SS-GB – 1×01

2017. 02. 24. 15:30 - Írta: winnie

13 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Nem, így nem nagyon lehet kezdeni egy sorozatot. Nyilván adott a koncepció és időt kell adni a könyv alapján készült SS-GB-nek, de az kicsit lehangoló volt, ahogy bemutatják az 1941-es világot, amiben a németek megszállták Angliát (alternatív történelem, rulez!), és erre kiderül, hogy a főhős egy london-i nyomozó (egy bizonyos Archer), aki kap egy új ügyet és elkezd vizsgálódni, kérdezősködni.

SS-GB – 1×01 – 5/10

 

Szóval, ha alternatív történelemre fizetek be, akkor nem feltétlenül vegytiszta krimit várnék, főleg, hogy maga az ügy, egy régiségkereskedő meggyilkolása, illetve annak körülményei nem is tűnnek érdekesnek, s főhősünk lepődik meg a legjobban, amikor a nyakára küldenek a németek egy SS-tisztet, hogy annak dolgozzon alá nyomozása során.

Nehezen indul tehát a sorozat, az ügy mellett még a nyomozó családi életét is megismerjük, de szép lassan (a hangsúly a lassúságon!) azért kibomlik a lényeg, kár, hogy mindez viszonylag izgalom- és meglepetésmentesen történik. Még a rész végén a “nagy felfedezés” sem hordoz magában elegendő fenyegetettségét, valahogy az egész megvalósítás annyira visszafogott.

Szóval annak ellenére, hogy Anglia megszállás alatt van (mindössze az északi területek úszták meg valamennyire a német fennhatóságot), természetesen azért jelen vannak szórványosan a többé-kevésbé közös ernyő alá szerveződő ellenállók is, akik megpróbálnak pozíciókra szert tenni, s ezen pozíciók egyikéhez a kulcs úgy tűnik, hogy a Gestapo tőszomszédságában dolgozó felügyelő lehet.

Az biztos, hogy a megszállás és az elnyomás bemutatásra elég hatásos, nyomasztóak a viszonyok Angliában, nincs sok móka és kacagás, a lakosság egy része munkatáborokban, az SS-GB kifejezetten jól játszik az atmoszférával és a háttérhangokkal, valahol hátborzongató miliőt teremtve ezzel, bár van egy olyan érzésem, hogy angolként ezt sokkal jobban lehet értékelni.

Nem tudom. Maga a felütés érdekes, azonban a (belebegtetett) kettős ügynökös felállás eddig sem volt annyira újszerű, de manapság pláne sok képviselője van ennek a “műfajnak” a sorozatok között, és egyelőre még nem tiszta, hogy az SS-GB miben fog újat hozni.

Pilot: The Good Fight – 1×01-02

2017. 02. 22. 14:50 - Írta: superpityu

41 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Tavaly a 7. évadjával befejeződött a The Good Wife, viszont a CBS úgy döntött, hogy megpróbálja folytatni annak sikertörténetét és berendelte a spinoffot az újonnan indult streaming szolgáltatójára, a CBS All Access-re.

Az új sorozat Diane Lockhart karakterére helyezi a hangsúlyt, és számomra az egyetlen kérdés az volt, hogy mennyire lesz élvezhető a The Good Fight az anyasorozat teljes ismerete nélkül, hiszen én alig pár rész láttam belőle. Nos, mindenképp élvezhető, tetszett a kezdés, igaz pár visszautalás nem esett le azonnal, de nem zavart a részek nézése közben.

The Good Fight – 1×01 – 8/10
The Good Fight – 1×02 – 7,5/10

Igazából fogalmam sincs, hogy a TGW milyen stílusú volt, mit emeltek át a spinoffba belőle, de amit ebben a két részben hoztak az messze felülmúlta a várakozásomat. Bár igazából magam sem tudom, hogy miért is vártam a sorozatot, de őszintén meglepődtem, hogy mennyire imádtam minden pillanatát.  

Mindenesetre a készítők (a King házaspár az eredeti terveikkel ellentétben a BrainDead után visszatért) nem bíztak semmit a véletlenre, hiszen a sorozat felütése rendkívül hasonlít az anyasorozatéra. Itt egy pénzügyi botrány miatt áll a bál, amiben természetesen Diane is érintett, valamint a kezdő ügyvéd keresztlánya, Maia, akinek a családjától indult el ez az egész.

Diane éppen a visszavonulását készítette elő, de az összes megtakarítását befagyasztották, valamint munkahelyét is kénytelen feladni. Ráadásul a nevének beszennyezése miatt más ügyvédi irodák sem akarják bevenni társként. És itt jön be képbe a Reddick, Boseman & Kolstad, ahol egy régi TGW-s, Lucca Quinn is dolgozik. Az egyik partner, Boseman veszi észre, hogy mekkora lehetőség lehet abban, ha Diane az ő oldalukon van.

Meg kell hagyni, hogy mindkét epizód remekül van összerakva. Nincs bennük semmi sallang, végig konkrétak, nem kerülgetik a problémákat hosszú percekig. Iszonyatosan intenzívek, a párbeszédek pedig az utolsó percig pörgősek. Ráadásként pedig zene is remekül idomul a sorozathoz, szinte pulzál tőle az összes jelenet. Tele van minden pillanata energiával. 

Minden nagyon össze volt rakva, jó volt nézni az egészet, ahogyan pár perc alatt eljutottunk a botrányig, majd gyorsan megtapasztaltuk, milyen következményei lettek és a 2. részre már más sem maradt, mint annak bevizsgálása, hogy miként kovácsolhatnak előnyt ebből az egészből.

Persze ehhez az is kell, hogy a karakterek (és a színészek) remekeljenek és még emiatt sem kell szégyenkeznie a Good Fight-nak. A rajongókat korábban megosztó Lucca (Cush Jumbo) fergeteges, nem tudok hirtelen jobb jelzőt találni rá, Diane (Christine Baranski) sem okozott csalódást, valamint Maia (Rose Leslie) is betalált a végére, ahogyan egyre inkább ráérzett a helyzetének kezelésére. Viszont az abszolút aduásznak Boseman (Delroy Lindo) kissé bohókás, de végig mindent kézben tartó karakterét érzem.

Bár a főszálként kezelt botrány nem túlzottan hoz lázba, főleg a 2. rész ócska cliffje után, a heti esetek mindkét alkalommal jól működtek. Részemről eggyel gyarapodik a néznivalók listája, és talán nyáron ráveszem magam The Good Wife darájára is.

(Az első szezon 10 részes lesz és nem a CBS-re, hanem a CBS All Access-re érkezik minden vasárnap új epizód. Azt pedig a The Good Wife-nézőknek írom, hogy a streames jelleg miatt korhatárosabb a megvalósítás, mint az anyasorozat esetében, itt például már nyugodtan káromkodhatnak szereplők.)

Pilot: Crashing

2017. 02. 21. 21:51 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Milyen a feltörekvő standup komikus élete, főleg ha épp megcsaláson kapta a feleségét, és így kénytelen ismerősök és kollégák kanapéján meghúzni magát? Talán az HBO komédiájából, a Crashingből majd kiderül.

A történet tényleg annyi, mint amit a bevezetőben írtam. A főszereplő egyelőre semmit nem keres a fellépéseivel, viszont a felesége eltartja, neki köszönhetően jó élete van. Egészen addig, amíg egyszer korán hazaérve azon nem kapja a nőt, hogy épp mással szexel.

El is viharzik otthonról gyorsan, így keveredik az eddigi helyeinél nagyobb színpadra, ahogy kiönti a szívét a nézőknek. Azok ezt nem fogadják túl jól, de ezen a fájdalmas fellépésen keresztül ismerkedik össze Artie Lange-gel. Nem indul erősen a barátság, de végül csak kiköt a kanapéján. És az évad során mások nappalijában is aludni fog, hiszen ez a koncepció.

Amiben másnak tűnik a sorozat, mint mondjuk egy Louie, az a főszereplő (és író) Pete Holmes karaktere. Egyelőre nem a végtelen sötétségekbe ereszkedik a Crashing, hanem a szar kezdő helyzetéből kihozza a pozitívumot. A főhős tényleges életének katalizátora lehet ez a megcsalás, hiszen emiatt végre kimozdul a komfortzónájából, kitalálja mit és hogyan akar kezdeni az életével és karrierjével.

Mindezt nagyon jó humorra teszi a sorozat. Bár az esetleges fejlődés végén lehet nem lesznek sokkal jobbak a poénok, de tetszett, hogy feltörekvőként a kis klubban a viccei is kicsit csiszolatlanok és gyengébbek voltak. Érezni, hogy miért nem tudott még előre lépni. Ha Holmes sorozatbéli énje fejlődik az élményei által, akkor remélem, a Crashing ezen aspektusa is vele tart majd felfelé.

A Crashing nem lesz instant klasszikus, de egész jó volt, 7/10 a kezdő rész. Külön öröm, hogy a kínos helyzeteket nem húzza a végletekig, nem az a humorforrás, így kellemes hátradőlős lazítós szórakozás.

*Az első rész regisztráció nélkül megnézhető az HBO GO-n.

Pilot-mustra: Doubt – 1×01

2017. 02. 19. 15:55 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Ha azt írom, hogy rég húzott fel ennyire sorozatpilot, mint a Doubt-é, akkor biztos, hogy hazudnék, mert határozottan emlékszem arra, hogy nemrég már beszéltem arról, hogy nem feltétlenül kell egy epizodikusabb sorozatba valami csavar ahhoz, hogy jó legyen, vagy érdekelje az embert. De ettől még csak pislogtam, hogy a CBS jogi drámájában mi az, ami miatt a készítők azt mondták, hogy ezt meg kell írniuk?

DOUBT – 1×01 – ?/10

Nem is osztályozom, mert talán a felétől elkezdtem érezni (egy ideig nem volt bajom a pilottal) azt, hogy ennek így semmi értelme (mármint, hogy nézzem), és a végére kiderült, hogy tényleg nincs. De 1/10-et csak nem adok rá, mert mégiscsak tisztességesen leforgatták, írtak korrekt, helyenként jó és elég pörgős párbeszédeket és érdekes karaktereket, plusz a színészek nagy része is kifejezetten rendben van. Lehet, hogy erre kéne tartogatnom a 0/10-et?

A gondom az a sorozattal, hogy nem tudnám ajánlani, nem tudnám érdekfeszítően leírni azt, hogy miről szól, hogy miért lenne érdemes nézni. Márpedig egy ilyen posztnak az lenne az értelme többek között, nem? A Doubt egy random jogi sorozat. Ennyi. Nincs benne csavar. Nincs a kutyáját mindenhová magával cipelő ügyvéd, nem vak a bíró, nem zseni a segítő, nincsen benne 5 újonc ügyvédbojtár, nem transznemű a kolléga. Ja, de. De ez nem csavar, hanem előfordul.

Persze a CBS-nek ajánlania kellett valahogy a sorozatot, így annyit írtak a májusi hivatalos szinopszisba, hogy egy csúnya (és régi) gyilkosság vádlottjába beleszeret az ügyvédje, és voilá, itt a cím: DOUBT, vagyis Kétség. Bűnös vagy ártatlan az illető? Kit érdekel? Valami hihetetlen, hogy mennyire érdektelen az eset, többek között azért, mert még nem tudunk róla sokat.

Igen, ez egy olyan jogi sorozat, ami átível (döglassan, minden részben egy új nyommal, gondolom), és amiben részenként még végigtárgyalnak egy vagy két másik, random esetet. Pontosan ezt csinálja a How To Get Away with Murder. Csakhogy abban azért van pár csavar (a körítés, a stílus, a flashback). És van benne egy elég érdekes főhős.

A Doubt-ban nem mondom, hogy érdektelen a Katherine Heigl által alakított karakter, pont megtestesíti az erős nőt, aminek csak örülni lehet. Más kérdés, hogy kábé mínusz tartományban van a közte és a vádlott közti kémia. A többi figura között akad jópofa, Dulé Hill figurája szellemes, Laverne Cox most némiképp csalódás (az ő ügye WTF nyílegyenes marhaság volt már!), Dreama Walker pedig aranyosan vicces, de ez nekem nem elég. (Sőt, az újonc gyereket is jól vezették fel.)

Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kapunk még egy személyes szálat slusszpoénként (eskü, hogy kitaláltam a rész közepén, hogy mi lesz), ami ugyancsak nyilván átívelni fog, de ez megint nem annyira érdekfeszítő, hogy “megcsináljon” egy sorozatot.

Szóval, mint mondtam, nem tudom ajánlani a sorozatot sehogy. Írásban esélytelen. Az meg hogy néz ki, hogy azt mondom, hogy meg kell nézni a pilotot és eldönteni, hogy érdekel-e minket a karakterek sorsa, mert ezt bármelyik sorozatra el lehetne mondani. És igazából a legszívesebben mondanám is, de akkor meg mi értelme lenne kritikákat írnunk? (Az ellendrukkereink kórusban: “Exactly!”)

Megmondom, mi értelme: így legalább megvan az az illúzió, hogy valakinek segítünk. Vagy nézős sorozatot szerezni, vagy pedig 40 perc szabadidőre szert tenni. Az is valami.

(Egyébként direkt megnéztem, viszonylag korrektek a kritikák, bár inkább olyanok, mint a mi 6/10-es, semmi extráink. Szóval ez is egybecseng azzal, hogy tisztességes a sorozat. De párhavonta mindenkinél akad egy olyan, ami kíméletlenül betalál. És tuti, hogy nemrég ezt is leírtam már valamelyik másik sorozatnál.)

Riverdale: 3 rész után

2017. 02. 16. 20:20 - Írta: winnie

17 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Nem hiszem, hogy nevezhetem a Riverdale-t a szezon egyik legnagyobb csalódásának, hiszen eleve elég szkeptikusan álltam hozzá, csak a jó előzetes vélemények miatt érdeklődtem iránta tavaly májusban. De a sorozat koncepciója (kisvárosi) és ígérete (rejtélyes) nem hangzott rosszul, és igazából senki sem cincálta szét most sem a kritikusok közül, arról nem is beszélve, hogy a CW idei első két újonca (No Tomorrow és Frequency) nagyon bejött.

RIVERDALE – 1×01 – 2/10

A középiskolás körítéssel bíró sztori (középpontban az iskolások + szülők) két katalizátort kap: egyrészt új lány érkezik a suliba, hogy szépen felborítsa a tipikus amerikai diák-hierarchiát, másrészt pedig (és nyilván ez a fontosabb): egy ikerpár kicsónakázik a tóra, de csak egyikük tér vissza, a másik (állítólag) beleesett a vízbe és eltűnt. Nyilván meghalt.

Az áldozat nem volt igazán népszerű (vagyis papíron az volt, de eléggé utálták őket), ami azt jelenthetné, hogy mindenki gyanús, de mégiscsak gyerekről van szó, szóval… COME ON! Persze megindul a suskus, a nyomozgatás, miközben véget ér a nyár és az új tanév új status quo-t is hoz el. Például hősünkkel, Archie-val nyáron dannyzukós dolgok történtek és új álmokat kezd el dédelgetni, legjobb barátja, Betty pedig rájön, hogy epekedik utána, de azért nem adja fel.

Uhh, kommentben azt írtam, hogy ‘hihetetlen mód tré’ volt a pilot, márpedig egy tinisorozatnak elég hitványnak kell lennie, hogy ilyen reakciót váltson ki belőlem. A posztban persze szalonképesebbre kell fognom magam, de tényleg alig volt momentum a kezdésben, ami tetszett volna. Pedig nem kellett volna sok ahhoz, hogy érdekeljen, pusztán érdekes figurák és karakterdinamikák. Na, ez az, ami nem volt a Riverdale-ben.

Helyette kaptunk mindenféle fantáziátlan és elcsépelt, és ami a legrosszabb, kiszámítható dolgot, és még egy normális cliffhanger-re sem futotta a készítőktől (mondhatni egy infót később közöltek, mert… csak), bár azt elismerem, hogy a narrációt bevonni és sejtetni vele okos húzás.

Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak ilyen tinikarakterekkel lehet mit kezdeni egy sorozatban. Pedig nagyon sok mozgásteret és érdekes figurákat eredményezhetett volna, de ahelyett, hogy komolyabban játszottak volna a külső szemlélőnek elég avíttasnak ható Archie-val és társaival, csak modernizálták és elbanalizálták őket, még akkor is, ha ilyen szó talán nem is létezik.

A Riverdale az érdektelenséget egy átívelő krimiszállal próbálja feldobni, de az az igazság, hogy ezek a látszatátívelések nekem már nem jelentenek semmit. Ez alatt azt értem, hogy maga a bűnügyi sztori konkrétan szumma 20 vagy 30 perces, még egy normális krimiepizódot sem tesz ki. Ezt húzzák el 13 részre, mintha valami epic rejtély lenne.

Igen, érdekel a válasz (hogy most épp melyiket húzzák ki a pár közül), az epizodikus krimiket is ezért szeretem, de ha akarom, majd elolvasom pár sorban a megoldás, nem kell hozzá 500 perc, főleg, hogy nincs érdekfeszítően tálalva. Ha a készítők nem tudják a sorozat történéseit bevonni az átívelésbe, csak erőltetetten, akkor azzal tudom, hogy tök felesleges törődnöm.

Azt persze elismerem, hogy kifejezetten jól néz ki a sorozat, helyenként tök állatok a képek (meg a főszereplők ‘dizájnja’ is rendben van), de ez ezen a ponton nem hiszem, hogy bármin is segítene.

Egy pozitívumot tudok említeni a karakterek kapcsán, mégpedig a Veronica/Betty-viszonyt, ami nem feltétlenül tipikusan alakul (kivéve a szekrényes dürhőséget), teljesen másra számítottam, sőt, eleve Veronica karaktere teljesen meglepetés az első 3 részben. (Oké, Jughead is rendben van.) De minden más totálisan elcsépelt. Ami már csak azért is kár, mert egy Riverdale-lel gyomtalanítani lehetett volna az amerikai tinisorozatos világot és építkezni rá. De így csak még több dudvával lett  tele.

A két további epizód sem változtatott sokat a véleményemen, inkább megerősítette azt. Ami kiderült a bűntényről, az szánalmas volt, egy cseppet sem keltette fel a kíváncsiságomat. A karakterek sztorijai pedig lehet, hogy a 10. részre érdekessé válnak, de én addig nem maradok.

Pilot: Doubt

2017. 02. 16. 17:40 - Írta: human

12 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Egy jogi sorozat azoknak, akik még nem láttak hasonlót? Semmi egyedi nincs benne, csak egy kis Grey’s Anatomy-val nyakon öntötték CBS-módra, és ezt nem csak a főszereplő miatt mondom.

A Doubt egy ügyvédi irodáról szól, akiknek több ügye is van. A pilotban kettő miatt járnak bírákhoz és tárgyalásra, és gondolom ez lesz a későbbiekben is. Szóval tipikus nagyobb fő és kisebb tanulságos mellékügyes a felállás, mint sok hasonló drámában.

Az átívelő szálat egy high profile védencnél kapjuk, hiszen a főszereplő kemény ügyvédünk belé szeret. A probléma, hogy a csávó gyilkossági tárgyalás elé néz, bár látszólag ártatlan. Nyilván az lesz a fordulat párszor, hogy az előbbiben megingatnak minket és a szerelmes nőt.


Az ártatlanság arca.

Az a helyzet, hogy az ilyen sorozatot nagyon ritkán adják el az ügyek. Biztos több is van, de hirtelen a Justice ugrott be, ahol mi a végén látjuk, hogy tényleg bűnös volt-e a felmentett, vagy tényleg ártatlan az elítélt – kár, hogy ott kevésszer éltek ezzel.

Ezzel oda jutottam, hogy csak a karakterek számítanak, hiszen egy Boston Legal-t is miattunk néztünk, viszont itt nem sok jót kapunk ezen a fronton. Konkrétan Dulé Hill és Elliott Gould marhajók, komolyak és szórakoztatóak egyben, Laverne Cox határeset, és Katherine Heigl meg…, hát, szerintem siralmas.

Megint egy határozott, okos nő szerepet osztottak Heiglre, aki már a pilot végére picsog, miközben érzelmes zene szól olyan hangosan, hogy alig érteni amit a szereplők mondanak. Ez utóbbi miatt ugrott amúgy be a Grey’s Anatomy. Persze sok sorozatban van zenés montázs, még a Scrubs-ban is, de valamiért ez a fajta csöpögős nálam mindig az Anatomy-val köthető össze.

Ráadásul mindez teljesen közepes megvalósítással kel életre, vizuálisan semmi érdekes nem volt a pilotban. A zenék a jó írást helyettesítik, hiszen csak azzal festik le a jelenet hangulatát, a történésekből nem következik, hogy a nézőnek ott mit kéne érezni, de megszólal a laza, vagy komoly, vagy lassú zene, és máris tudja mindenki.

Elismerem, hogy Hill olyan 5-10 percnyi szórakozást hozott, és a walk-and-talk meg a kutyás dolog legalább jobb sorozatokat idézett, de sajnos így is csak 4/10 a maximum amit adni tudnék. Ha ez siker lesz…, akkor is nézhetünk mást.

Next Posts Previous Posts