login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: The Cry

2018. 10. 24. 14:50 - Írta: gromit

6 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,pilot-mustra

A BBC pár hete bemutatott 4 részes minisorozata Helen FitzGerald regényéből készült pszichológiai dráma az anyaságról, házasságról (annak összetartó erejéről, illetve széteséséről), Jenna Coleman és Ewen Leslie főszereplésével.

Skóciában az újdonsült kismama, Joanna és párja, Alistair gyerekelhelyezési perre, és ehhez nagy útra készül Ausztráliába. Alistair előző házasságából származó, kissé problémás tini lányát szeretné magukhoz venni (akinek ránézésre Joanna inkább tűnne nővérének, mint pótanyunak).

Természetesen az útra magukkal viszik a háromhónapos kisbabájukat is. Eleve nem ígérkezik sétagaloppnak, a nagyon hosszú repülőút gondterhelt és kimerítő, de az igazi, életüket megváltoztató fordulat csak utána jön. A kisbaba eltűnik.

Elég hamar kiderül, hogy a The Cry történetmesélése nem lineáris. Össze-vissza ugrálunk az időben, események és helyszínek között. Szép lassan (értsd: nagyon lassan) bontakozik ki a történet és a karakterek személyisége. A skóciai tárgyalótermi jeleneteknél eleinte mi csak annyit tudunk, hogy történt valami.

Természetesen elindult helyben egy nyomozás, de közben a média és a közvélemény kereszttüzébe is kerül a pár. Fontos, hogy a közvélekedés pozitív legyen, az senkinek nem segít, ha mindenkinek megvan a véleménye, hogy Joanna mennyire volt jó anya.

Nézői szemmel a The Cry nem egy könnyed darab. Az elején nyers őszinteséggel mutatja meg egy fiatal anya küszködését a szülés után, állandó gyereksírással, kialvatlansággal (ez csak a felvezetés a történethez, de persze visszatérő motívum lesz). A tempó kifejezetten lassú, némely jelenetben szinte már “megalszik a tej a szájában”, különösen az első részben, amikor tényleg nem sok minden történik.

A nehezebb, nehézkesebb kezdés ellenére megéri maradni, sokkal többről szól a történet, mint elsőre látszik. A második rész végi fordulat megdöbbentő, bár nem feltétlen váratlan (én számítottam rá). Mindemellett ezen a ponton még nem látszik, mire fog kifutni a sorozat, pontosan miről is szól az a bírósági tárgyalás.

Pilot: The Romanoffs

2018. 10. 23. 14:50 - Írta: Qedrák

6 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

A The Romanoffs az Amazon egyik idei nagy dobása, a Mad Men-es Matt Weiner készíti, és azt sem tudom, hogy a szereplők közül hirtelen kit kellene kiemelnem. Ráadásul az anyagiak terén sem lehetett panasz, a beharangozók szerint legalább három földrészen forgattak, ami nem olcsó mulatság. (Itt már szó esett arról, hogy többek között ezt a szériát is szánja az Amazon egyfajta zászlóshajónak a szolgáltatásához.)

Mondanom sem kell, hogy kapva kaptam a sorozat után, elvégre mindent szívesen nézek meg, ami kapcsolatos a történelemmel. Előre szólok azonban, hogy ha valaki erre a vonalra kíváncsi, és csakis ez érdekli, nagyot koppanhat, mert a Romanovok legfeljebb csak a díszletet szolgáltatják az antológia eddig látott részeihez.

Egy kicsit bajban vagyok, ha most hirtelen jellemezni akarnám a sorozatot, legalábbis az első két rész alapján. (A premierként leadott másfél órás epizódokat pénteken követte a harmadik, és hetente jönnek a továbbiak.) Ez értelemszerűen adódik a sorozat antológia jellegéből, az egyes részeket nem köti össze szoros cselekményszál, inkább csak egy adott élethelyzet.

A Romanov egy nagy hatalmú dinasztia, amely az orosz forradalomban teljes egészében megsemmisült. A The Romanoffs nyitányában azonban történik rá utalás, hogy valaki közülük esetleg túlélhette a mészárlást, viszont ebben az első két részben ennek semmi jelét nem látjuk. A családból szereplő karakterek a maguk jogán leszármazottai a Romanovoknak, és nincs szó arról, hogy valaki a származásának a nyomába eredne. (A sorozat későbbi részeiben persze változhat a helyzet, de erre nem vennék mérget).

Ha a bevezetőben szereplő linken megfogalmazott kérdést teszem fel, hogy ti. lesz-e ebből egy agyonajnározott Amazon-sikersorozat, nos engem a látottak eddig nem győztek meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes megnézni, pusztán annyi, hogy egy egész világon végigfutó hájphoz ennél sokkal több kell.

Kezdjük azzal, hogy a hatalmas költségvetés ellenére a sorozat egy cseppet sem látványos, sőt. Az első részben olykor még klausztrofób érzéseim is voltak, hiszen nagyjából öt helyiségben és három utcasarkon játszódott az egész sztori. A második epizódban már talán egy hangyányival gazdagabban bántak a helyszínekkel, de azért túlzásba ott sem vitték.

Amit a javára kell írni a szériának, az az, hogy a színészeket meri használni, és értő kezek írták a dialógusokat is. Ez annak is köszönhető, hogy páros szerepekben találjuk őket, a legtöbbször egy-egy karakter magára marad egy másikkal, így a kettejük játékát figyelhetjük mindenféle zavaró körülmény és mellékszál nélkül.

A színészek pedig élnek is a lehetőséggel, egyedül talán az első epizód amúgy kiszámítható döntő fordulatát éreztem mesterkéltnek. Erre pedig rendelkezésre állt a megfelelően hosszú epizód, hiszen, mint írtam, a részek játékfilm-hosszúságúak.

Meg kell hagyni, régen láttam már ennyire didaktikus művet, legalábbis az első epizód bizonyosan annak mondható. Ha meg kellene nevezni egy témakört, hogy mit akar kifejezni ez a rész, azt hiszem azt mondanám, hogy egy kulturális közeg és egy életmód elmúlását és egy másiknak a helyébe lépését jelenti. És igen, ez a párizsi rész konkrétan a bevándorlás kérdését járja körül ezen a téren, és markánsan képviseli a liberális hozzáállást.

Így elöljáróban is azt tudom javasolni, hogy aki erről nem akar ezen a módon hallani, az ne nézze meg a sorozatot, legalábbis az első epizódot biztosan ne. A történet gerincét ugyanis az képezi, hogy a Párizsban élő arisztokrata hölgyhöz (Marthe Keller) egy új gondozó, Hajar (Ines Melab) érkezik, aki azonban történetesen marokkói származású. És ettől fogva az idős nőből kitör az összes lehetséges bevándorlókkal kapcsolatos nézet, miszerint Hajar bizonyára terrorista, sok testvére van, hiányzik neki Afrika és így tovább, amelyeket rendre megcáfol a történet.

A másik érdekes jelenet, amely kivételesen több színészt mozgatott meg, az asztali beszélgetés a modern társadalmi problémákról. Itt szóba került, hogy a mostani generáció várhatóan rosszabbul fog élni a szüleinél, hogy az elvárások nem találkoztak a valósággal, hogy ki miért nem akar gyereket, stb. De a megmondani vágyás itt is érezhető alkotói szándék maradt.

(Ha már alkotói szándék, az is annak tekinthető, hogy az eddigi részekben mindig volt egy olyan jelenet, ahol egy asztal felett filozofált egy nagyobb társaság, lásd a vacsorát vagy az esküdtszéket, ez talán egy állandó motívuma lehet a The Romanoffs-nak, hogy a karakterek egymáshoz való viszonyát epizódonként egy-egy ilyen jelenettel, de semmi esetre sem többel dobják fel).

Az 1×02 érdekes módon már kevésbé tűnt didaktikusnak, annak ellenére, hogy a faék egyszerűségű cselekményt itt sem bonyolították túl.

Az elmesélt történetet ugyanis egy rossz párkapcsolat emlékeztet az elsőre, bár itt inkább a kisszerűség elemei bukkannak fel, és itt nemcsak a főszereplőre gondolok. Az okostelefonján játszó teljesen felelőtlen Michael Romanov (Corey Stoll) mellett olyan motívumok is megjelenítik az egykori arisztokrácia elsorvadását, mint az, hogy a luxushajón a családot törpék jelenítik meg, és hogy később látjuk, amint a Raszputyint játszó törpe betér az egyik idős arisztokrata hölgyhöz.

Az egykori nagyszerűség formáinak kiüresedését az is mutatja, hogy a szereplőink hétköznapi problémákkal küzdő kisemberek. E státuszából kifolyólag Shelly (Kerry Bishe) még rá tud csodálkozni az arisztokratikus külsőségekre, különösen akkor, amikor lépten-nyomon emlékeztetik rá, hogy alapvetően nem ott a helye. És persze a kisszerűség diadalát jelenti a pár végső jelenete is.

Amit még feltétlenül kiemelnék, az a nyelvvel való bánásmód. Az Amazon másik sorozatához, a The Man in the High Castle-höz képest, amiben főleg akcentusokkal játszanak, itt aminek nem angolul kell elhangoznia, az bizony nem angolul hangzik el. A párizsi történetben a karakterek mindig franciául beszélgetnek, ha a résztvevők egyébként francia anyanyelvűek. Mivel ez több, mint az epizód fele, jár érte a készítőknek a pacsi, mert sokkal következetesebben álltak hozzá a nyelvi kérdésekhez, mint más szériák alkotói.

A modern problémafelvetések, a nagy múltú családi háttérrel bíró hétköznapi emberek hétköznapi élete nem feltétlenül emelik ki a sorozatot a mezőnyből. Nekem a koncepció bejött, ám az egészet talán pont az antológia jelleg öli meg annyira, hogy végig semlegesen viszonyuljak hozzá. Az egyes részek mögött még csak-csak kibontakozni látok egy-egy bemutatandó kérdést, viszont ennél többet nem tudok felfedezni.

Nem szokásom számokkal értékelni, de az előzetes elvárásaimhoz képest egy kicsit csalódott vagyok. A nyolcvanperces időt nem biztos, hogy mindenki értékes szórakozásnak fogja találni. Az első reakciókat nézve, ezzel a véleményemmel azt hiszem nem vagyok egyedül.

Pilot-mustra: The Conners – 1×01

2018. 10. 20. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Na, igen, ez az a sorozat, amit felesleges pilotnak nevezni, hiszen a húsz éve 9 szezonon át futó Roseanne nagy sikerű és főszereplője miatt kaszált folytatásának a folytatásáról van szó – csak éppen a címszereplő nélkül. Egyébként semmi sem változott, mindenki visszatért, színészek és készítők is, csak már a család van középpontban. Nem mintha eddig nem ők lettek volna.

A lehető legklasszikusabb formátumú, többkamerás, vagyis élő közönség előtt felvett komédia Roseanne kellemes meglepetés volt tavaly számomra, még ha a 10. szezon végére kicsit le is eresztett, és azt hiszem, hogy beszédes, hogy annak ellenére nem vártam izgatottan a folytatást, hogy tudtam, minden olyan lesz, mint eddig, csak eltűnik egy (számomra) gyengébb pontnak számító szereplő.

THE CONNERS – 1×01 – 3,5/10

De akkor meg…? Hogy létezik az, hogy kevesebb pontot ér a Roseanne nélküli Roseanne? Nem tudom, fogjuk rá, hogy mindez a premier-jelleg, illetve a pilot átvezető rész mivolta miatt van. Ha új sorozatról lenne szó, annyi lenne az alapsztori, hogy egy több generációs, igen sok színű karakterekkel rendelkező nagy család megpróbálja összeszedni magát a nagymama halála után.

A fenti megközelítésből kiderül, hogy Roseanne karaktere annak ellenére, hogy fizikailag nincs jelen a részben, elég komoly szerepet kap, így már csak emiatt sem volt mentes tőle az epizód, s talán az is lehúzta nekem némiképp a részt, hogy a nagy gyász közepette, mivel nem csak 10, csak 1 évad áll mögöttem a sorozatból, nem volt meg az az érzelmi alap, amire építeni lehetett volna mindezt. Szóval a könnyeket annyira nem tudtam átérezni.

A másik gond talán az lehetett, hogy míg a korábbi epizódok nagyon ügyesen lavíroztak (a tényleg nagyon) sok karakter között, olykor kihagyva jó párat közülük, ebbe a nyitányba szinte mindenkit belepréseltek, fókusz nélkül pedig a komédia sokkal kevésbé lehetett ütős.

Olyan sokat nincs is mit ragozni a fentieken, a folytatásra azért még visszatérek, talán nem is egy, de akár két részt is kap tőlem a The Conners, mert hiszem, hogy az 1×02-t már jobban fogom értékelni, ha tényleg nem változik a stílus, szóval nem aggódom. (A végén az új “főcím” jópofa húzás volt, és csak most esett le, hogy körbefordul a kamera, és a közönséget mégsem mutatják. Hogyhogy?)

Pilot: Camping

2018. 10. 19. 14:55 - Írta: human

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az új HBO-sorozat az, ahol ha belenézel a színészek miatt, és 5 perc után már felbasz a plafonig a főszereplő, akkor villámgyorsan le kell lépni. Igazából ez egy nagyon fejvakarós darab, annyira nem működik benne semmi.

Lehet, hogy nem is nekem kellett volna megnéznem, mert amúgy sem vagyok oda a kínosabb komédiákért, de hiába nem követtem mondjuk a The Office-t, azért Michael Scottot el tudom fogadni, nem kergetett ki a világból, mert okkal volt olyan amilyen, és működött vele a humor. Na most, a Camping főhősére semmi ilyesmi nem mondható el.

A történet egy családapa 45 születésnapjának hétvégéjén játszódik. Ünneplés gyanánt elmennek a barátaikkal kempingelni, de a férfi felesége önző, kicsinyes, mindent kontrollálni akar, a fiát is, és ez természetesen aláássa az össznépi jókedvet. Értem én, hogy direkt van így megírva a karakter, viszont nem tettek bele semmi olyasmit, amitől érdekesebbnek tűnne. Vagy megérthetőbbnek.

A konfliktust amúgy a főszereplő, Jennifer Garner karakterének totális ellentettjét alakító Juliette Lewis hozza, aki szabadelvű (és -lelkű), és látszólag a káoszt szereti. Nyilvánvaló, hogy már az első részben is látszik, hogy ez nem egy könnyen feloldható probléma lesz.

Mármint annak, aki kitart esetleg a Camping mellett. Durva amúgy, hogy Garner, David Tennant és még jó pár ismertebb arc ellenére is ennyire nulla a végeredmény. Egyszerűen semmi kémia nincs közöttük. Mármint egyáltalán nem érezni, hogy ezek az emberek miért viselik el egymást. Például oké, a férfinak van egy régi barátja, ami miatt az elnézi a feleség baromságait, na de ezt a kapcsolatot nem éreztetik jól. Kis túlzással olyanok, mint két idegen.

Gondolom, meg kell említenem, hogy egy angol sorozat remake-je, de azt igazából sosem láttam, szóval lényegtelen. Lehet, hogy tőlük jobban működik az efféle humor, de az biztos, hogy az amerikai folytatását semmiképp nem akarom látni. 2/10.

Pilot: The Kids Are Alright

2018. 10. 18. 18:20 - Írta: human

4 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Még egy ABC-s nosztalgiavonat, csak most a 70-es évekbe. Lassan már összefoglalni sem lehet, hogy a 80-as és 90-es éveket hányan lovagolták meg mostanában, viszont ezektől valamennyire eltér, hogy most még messzebb megyünk az időben. Viszont a hangulat valamennyire hasonló, mint a többieknél.

A készítő életén alapuló történet egy hatalmas, katolikus családról szól, ahol 8 gyerekről gondoskodnak a szülők. A jómunkásember apa keresi a pénzt (egyedül ennyi emberre? más idők voltak), az asszony otthon igyekszik egyben tartani a háztartást, és a lurkók pedig mind máshogy önmegvalósítanak. Ennek megfelelően konrét történetbe nem igazán lehet belemenni.

Hiába érzek némi potenciált az anyagba, ennyire szereplőnek egy 20 perces pilot túl kevés volt. Nyilván fő szálat csak egyvalaki kapott, meg nagyobb másodszálat egy másik, de így is csak ritmustalan küszködés lett a vége.

Ahogy tavasszal a kép alapján tippeltem: tényleg beugorhat a Malcolm In The Middle. Főleg abban ismerhető fel, ahogy a testvérek egymással bánnak, az anyuka meg velük – az apát mondjuk máshogy szabták. Viszont itt megint bejön, hogy túl sok az a 8 gyerek, még ez az energia is szétszabdalódik. Igazság szerint még az sem segít, hogy a rendezés és a vágás sem volt az igazi, elég csak “a nagy bunyót” megnézni.

Nézés közben természetesen még a The Goldbergs is felderengett, főleg a nosztalgikus narrálás miatt. Érdekes, hogy mennyire más volt akkoriban élni, gyereket nevelni, mosolyogtató mai szemmel, hogy a gyerekszínház egy sztriptízbár mellett van, de ebben sincs igazi plusz.

Igazából az előbbi két bekezdés egyben a sorozat legnagyobb baja is, mert a zsúfoltságot idővel biztos jobban megoldják. Viszont ebben a nosztalgikus masszában egyedi hangot találniuk már kicsit nehezebb lesz. Sajnos egyelőre csak a hasonlítás ugrik be a The Kids Are Alright nézése közben.

És most kicsit muszáj lesz még azon is lovagolnom, hogy ez a teljesen digitális kamerás kinézet milyen rosszul áll a szériának. Tudom, hogy egy tévésorozatot nem fog 16mm-es filmre forgatni 2018-ban, de szerintem kizökkentő az élesség, főleg ha a családi komédia mellett nosztalgiabombának is szánják.

Amolyan 6/10, nagyjából az első őszi sitcom, aminek kedvem van több esélyt is adni.

Pilot: Light as a Feather

2018. 10. 18. 14:50 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ügyesen elosztottuk, winnie a kritikuskedvenc pénteki Netflix-horroról ír nemsokára, nekem meg a Hulus tinimóka jutott – nemsokára jön egyébként róla az évadkritika is, igaz nem tőlem.

Rögtön a lecsóba vágva: ebben a történetben egy filmnyi van, csak épp 10 (húsz perces) részt kapott inkább. Ezt úgy merem kijelenteni, hogy azért mostanra már nem csak a pilotot láttam, hanem három és fél részt, de szinte biztos, hogy nem jutok a végéig.

A történet egy lányokból álló baráti társaságról szól, akik egy új taggal bővülve mennek a temetőbe játszani a Light as a Feather, Stiff As a Board felnőtt változatát. Ez azt jelenti, hogy valaki elmondja, hogy az épp fekvő miképp fog meghalni, és a többiek az ezen súlytól megszabaduló testet fel tudják emelni, olyan könnyű lesz.

Természetesen a társaság új lány tagja furcsa, valami rohad a hátán, és nem mellesleg a “tippelt” halálnem centire valóra válik. Nyilván a még élő többieknek ez eléggé felkelti a detektívösztönét, így elkezdenek nyomozni az ügyben. De persze valójában tinihorrorról van szó, így mindenki kavar mindenkivel, és talán a szexelők fiatalok fognak csak elhullani. Nem tudom, csak tippelem. Vannak még érdekes húzások benne, de valahogy mégis kevés a plusz, amit egy filmnyi ötlethez hozzáadtak.

Igazából nem is elhúzva van a sorozat, csak folyamatosan olyan érzés, mintha gyorsabban is fel lehetne oldani bizonyos helyzeteket, felesleges a kavarás. Arról nem is beszélve, hogy némelyik felfedés is addig van aprózgatva, hogy mire megtudjuk a részleteket, addigra már nem is annyira érdekes. Próbálnak megvezetni minket, hogy üssön a rész végi cliffhanger, de nem sikerül nekik igazán.

Ehhez hozzájárul, hogy némelyik szereplő mintha most lenne először kamera előtt. Komolyan mondom, az itteniekhez képest a Stranger Things fiataljai kb. színészzsenik. Pedig ők sem a legjobbak sokszor. A lányok nagyjából két arccal tudnak nézni, és ezzel adnak át minden érzelmet. Ez elmenne, ha kicsit izgalmasabban pörögnének az események.

Talán az a legnagyobb bajom, hogy kevés ember van jelen a játéknál, és a történet haladásához ők sem hullhatnak gyorsan, így tudom, hogy nem lesz itt semmi komolyabb durvulás. Pedig szinte adja magát, hogy flashback-ben megmutatják kinek mit jósoltak, és ő valahogy a rész végére abba a helyzetbe keveredik. Közben pedig zajlik a “nyomozás”. Mivel más puskapor nincs a sorozatban, így bizony erre kellett volna rámenniük.

Ezek alapján gondolom sejthető, hogy valahol 5/10 környékén adok az első 3 részre. Pedig eskú, lehetett volna jobb, a pilot végén még őszintén reménykedtem, de mostanra már tisztán látszik, hogy kisiklott a Light as a Feather.

Pilot: The Rookie

2018. 10. 17. 21:31 - Írta: human

13 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Megérkezett Nathan Fillion ismét az ABC-re. Ezúttal utcai járőrt alakít, és igen, a korával is sokat viccelnek majd, ami már most unalmasnak tűnik. De minden más rendben van.

Persze kit érdekel Fillion, nem? Inkább azt mondjam, hogy a sorozat rajta kívül milyen. Hááát…, zsarus. Mármint gyengébb, mint a Southland, vagy épp a Third Watch ide tartozó része, de számomra a Rookie Blue által fel-, vagy letett lécet simán átugrotta ez a pilot.

Igazából három, vagyis 6 főszereplője van a sorozatnak: az újoncok és az oktató tisztjeik. Előbbiekből egyik Fillion, aki a házassága összeomlása után rájön, hogy valójában bátor, és segíteni akar az embereken, ezért zsarunak áll. Rajta kívül van itt bombajó, nyomozónak készülő nőci, meg kőkemény zsaru apával bíró, őt túlszárnyalni akaró suhanc.

Konkrétabb, kiemelt történet valójában nincs, inkább csak karakterívek lesznek itt meg magánélet, miközben hetente jó pár kis esetben, riasztásban elmerülünk. Az első részben veszélyes figurát kell kiszúrniuk az úton, meg betöréshez mennek, meg házi perpatvarhoz. A tipikus zsarus témák. Most nem negatívan használtam a jelzőt, egyszerűen ilyen a zsáner országos tévén.

Sok meglepetés nem lesz a sorozatban, így tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik odavannak a hasonló témákért. Nem nyomozós, csak minimálisan, inkább csak mindennapi helyzetekbe kerülnek a hőseink. Meg láthatjuk milyen a nehéz helyzetben levők élete odakinn. És persze a zsaruk szemszögét is megismerhetjük.

Valójában a legnagyobb éltetés részemről az lenne, hogy hiába nem vagyok oda a stílusért, ezt valahogy mégis simán végignéztem. Bár persze Filliont kedvelem, így lehet, hogy csak miatta. Kiemelkedő nem volt benne, és a sok karakter így 1 rész alatt valamennyire túlzás, de senkivel sem lőttek nagyon mellé, így idővel jól összerázódhatnak.

Pontszámilag, egy 6/10 elfér. Lehet unalmas, fáradt percekben még visszanézek majd, amikor épp nem akarok komolyabb dolgot nézni, de annyira nem rántottak be.

Pilot: Titans

2018. 10. 17. 18:09 - Írta: Necridus

91 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Amikor kiderült, hogy lesz DC-s Titans-sorozat, a képregény-rajongók örömködni kezdtek, de az első előzetesek és képek után akadtak olyanok, akik szörnyülködni kezdtek és látatlanban leírtál a DC Universe sorozatát – pedig első nekifutásra nem is lett szörny. Sőt, egész jól sikerült.

Mostanában egész sok képregényes széria készül úgy, hogy az első évad csak egy eredetsztori, s majd a másodiktól fog beindulni a csapatmunka. Így tett a Marveles Cloak & Dagger és a Runaways is, s úgy tűnik, a Titans is ezt a struktúrát kívánja felvenni. Főleg úgy, hogy még van a kiemelt karakterek közül olyan is, aki nem is hős.

A pilot javarészt arra ment rá, hogy bemutassa az aktuális alaphelyzetet, amiből majd mindenkit kimozdítanak, hogy megalakuljon később a Titans csapat. Bemutatták a főhőst, Dick Graysont, korábbi életét, motivációját, hétköznapjait, viszonyait, magatartását. Mellette még Rachel kapott nagyobb szerepet, akiben valamiféle démoni erő lakozik, amit egyszerűen nem képes kontrollálni. Ő az, aki elindítja az egész folyamatot, hogy összeverődjön a csapat, hiszen álmai kapcsolódnak társaihoz.

Kár, hogy kicsit sablonosra sikerült a figura, hiszen azért, mert képtelen irányítani képességeit, s szüksége van másokra, nem ő lesz az első karakter, aki az apró, látszólag gyenge, mégis hatalmas erővel rendelkező kislány lesz. Nyilván rengeteg dolgot ki lehet ebből a helyzetből hozni, cserébe viszont nem egyszer láttunk már hasonlót, és ha újat szeretnénk, nem biztos, hogy érdekel minket, és szimpatizálni fogunk a karakterrel, főleg akkor, ha ez lesz a fő szál az első évadban.

Ahelyett, hogy flashback-eket használnának az alkotók, Raven álmain keresztül mutatnak be egyes múltbeli történéseket, amik kifejezetten fontosak a történetben. Mindenképp érdemes kiemelni, hogy igen sok brutalitás van a pilotban (kissé gagyi vér-effekttel megspékelve), nem félnek a készítők csontot törni, vért ontani, embereket égetni – de ugye ezt el is várnánk, elvégre nem a Tini Titánokról van szó, és a Titans képregényként is egy sokkal felnőttesebb, brutalitással teli.

Főbb szereplők közül még Kory kapott nagyobb szerepet, és a legpozitívabb csalódása lett a pilotnak. Nem mondom, hogy esetében is annyira bejön a színészi játék, mint Robinnál vagy Ravennél (hát még Beast Boy-nál!), de a karakter körüli rejtély, annak bemutatása totálisan el lett találva, s eddig talán a legérdekesebbnek tűnik.

Beast Boy tűnik ezzel szemben eddig a leghumorosabb karakternek, hiszen a premierbeli jelenete is arra utal, hogy egy az egyben felveszi majd azt a szerepet, mint amit a képregényekben láttunk – a bohóckodó, mindig vidám Gézengúz. Vele ellentétben minden más karakter elég máshogy lett megírva a jól ismert formájukhoz képest, de ez egyáltalán nem probléma, hiszen jól működnek, s nagyobb a kiszámíthatatlanság, a sokkfaktor.

A pilotban a látvány szerintem kifejezetten jó lett, a karakterek kedvelhetőek, a történet is érdekesnek tűnik első nekifutásra, a harcjelenetekre sem lehet panasz. Mondjuk nem várom remegve a folytatást, de kellemes lett a végeredmény, abszolút pozitív csalódás, s simán érdemel nálam 7/10-et, köszönhetően annak, hogy igen szórakoztató volt a kezdés és lekötött, no meg fel is keltette az érdeklődésem a folytatással kapcsolatban, amiben majd további főbb karaktereket ismerhetünk meg, na meg persze a Doom Patrol backdoor pilotját is láthatjuk.

Pilot-mustra: Charmed – 1×01

2018. 10. 15. 18:40 - Írta: winnie

34 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Are you seriously being serious?

A pont 20 évvel ezelőtt indult eredeti Charmed-ot ismertem, de szerintem csak az 5-6-7. évadokból láttam kábé 10-10 részt, szóval nem sok minden köt a sorozathoz, nem fogok összehasonlítani vagy rajongói vénát belevinni a posztba.

Az új sorozat középpontjában is három lánytestvér áll, akiket rádöbbentik arra, hogy különleges képességekkel rendelkeznek, mivel boszorkányok, s ezért közös döntést kell hozniuk, hogy vállalják-e azt, hogy minden vasárnap hetidémonokat gyilkoljanak főműsoridőben a CW-n.

CHARMED – 1×01 – 2,5/10

A történeten (vagyis a sorozat motorján) nincs mit kifejteni. Két tesó anyuval él, anyu meghal, feltűnik egy harmadik tesó, jön egy démon, megölik a démont. És persze közben megtörténik a lényeg, ahogy hőseink felfedezik, hogy képességekkel rendelkeznek, ki telekinézissel, ki időmegállítással, ki pedig gondolatolvasással – ez volt a pilot egyetlen olyan aspektusa, amire tényleg szántak annyi időt, hogy ne csak lógjon a levegőben.

Ugyanis nem tudom, hogy milyen volt az eredeti sorozat kezdése, de ez a pilot valami elviselhetetlenül rohanós volt. És nyilván a tempó sokszor üdvözlendő, de a történet a 20 éves alapanyagnak és rengeteg klónnak köszönhetően egy másodpercig nem volt sem eredeti, sem érdekes, a “bumm a közepébe”, “legyünk túl a kötelező körökön” kezdés pedig minden érzelmi kötődés, vagy dráma átérzésének lehetőségét elvette.

Seriously, no interest in changing the course of humanity?

Nyilván kezelhetjük az egészet úgyis, hogy az alapfelállást mindenki ismeri, és ahhoz kaptunk némi előszót, a sztori szerkezete pedig felfogható klasszikusnak, a gyökerekhez visszanyúlónak, de ebbe a 40 percbe még mitológiát sem nagyon sikerült beleerőltetni, sem a Book of Shadows, sem pedig a démon kapcsán, az egészen csak átrohantak, mintha egy bevásárló lista tételeit pipálták volna ki.

Nem mintha sokat lehetett volna várni a démon terén, de az, ahogy az első támadást kezelték az erdőben (ami külön WTF, erőltetett szál volt), az remekül mutatta, hogy mennyire nem volt semmi kifejtésre idő, a szálba belevitt látszólagos rejtély megoldása pedig nem okozhatott sok meglepetést. Ez az a szint, amikor szerintem felesleges meglepetés okozására utazni, inkább egy jobban megalapozott, csavar nélküli mellékszálat kéne írni.

Nem mondom, hogy csalódás volt a kezdés, hiszen nem voltak különösebb elvárásaim, de azért valami megkapóbbra számítottam volna. Ha nem is izgalomra, akkor a testvéri kapocs kiemelésére, vagy mondjuk némi bájra, de a karakterek egyikre sem adtak lehetőséget, köszönhetően annak, hogy a harmadik tesó még friss jövevény, az egyikük pedig dühös jogvédő aktivista. Ettől még ő legalább mulatságos volt helyenként, ahogy némiképp túltolták vele az eszméit, ez a megközelítés bejött.

Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy akadt egy-két szórakoztató jelenet (például a lekötözött) eligazítás, ahol megcsillantak bizonyos lehetőségek, illetve afféle ironikus megközelítési mód, de ezeket elég hamar feledtették a túlpörgetett és túljátszottak. Csak abban bízok, hogy a következő részben már nem kell alapozni, lesz idő kibontani egy sztorit, és talán a sorozat hangjára is rálelnek. Mert ez eddig édeskevés.

Pilot: All American

2018. 10. 11. 21:55 - Írta: human

15 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy vannak sorozatok, amik után felesleges ahhoz a stílushoz nyúlni másnak. Nyilván készíthető még jó rendőrös sorozat a The Wire után, a The Sopranos sem ásta alá az összes maffiatörténetet, mint ahogy a Friday Night Lights sem birtokolhatja örökké a trónt az amerikai a focis sorozatok között, de nem az All American fogja lelökni onnan.

A történet egy szegény srácról szól, aki középiskolában focizik. Egyik meccse közben kiszúrja őt egy Beverly Hills-i sulis edzője, és lehetőséget ad neki arra, hogy a sport segítségével jobb élete legyen. A további fordulat, hogy később az irányítószámra is szüksége lesz a csapatban maradásra, így az edzőhöz költözik a srác. Elvileg csak rövid időre.

Mivel a CW-n mutatkozott be a sorozat (nálunk az HBO GO-n kapott világpremiert), így nem meglepő, hogy erős benne a tinidráma. Konkrétan még a felvetett problémák része is valóságban gyökerezőnek tűnik, hiszen igaz történet inspirálta a sorozatot, viszont a kidolgozásuk valami siralmas. Lehet, hogy páran most legyintenek, hogy kinőttem a stílust, és ez igaz lehet a tipikus tinisorozatokra, mert nekem már valami igazi kell. És ezt az írósztrájkos évad kivételével tökéletesen megragadta már a Friday Night Lights.

Itt pedig csak kliséket látok rohangálni, miközben 20 féle dal szól már a pilotban is. Túlzsúfolt az egész. Konkrétan a főszereplő srác alakításával nincs bajom, és nyilván Taye Diggs sem az a borzasztó színész, de a forgatókönyv egyikőjüket sem segíti. A legnagyobb hiba, hogy semminek nincs súlya, úgy sietnek a történettel. Rögtön a közepébe akarnak vágni, és felvetnek vagy 10 problémát, a régi sulis barátjáén tényleg már csak nevetni tudtam, pedig egy-kettő is elég lenne.

Arról ne is beszéljünk, hogy a nagy rohanásban a sorozat központi cselekménye, a foci milyen siralmasan van kezelve, konkrétan ebben csúcsosodik ki a hozzáértés, vagy törődés hiánya. Van egy meccs a rész vége felé, amiben nulla feszültség van. Természetesen az utolsó másodpercben kell megnyerni a meccset touchdownnal, de ezt minimálisan sem adják át a nézőnek, csak gépiesen adagolják az információt. Siralmas.

Ritkán késztet ekkora negativitásra egy pilot, mert többnyire még az unalmasok meg tipikusok is profin vannak összetéve. Itt ilyesmit nem éreztem, szóval számomra értékelhetetlen volt. 2/10?

Pilot: Star Wars: Resistance – írta Ayrons

2018. 10. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Elstartolt a Star Wars legújabb animációs spinoffja, a Star Wars: Resistance, az első előzetes nem épp a bizakodásra adott okot a sorozattal kapcsolatban, míg a második már annál inkább.

Fontos megjegyezni az elején, hogy David Filoni, aki a The Clone Wars-t és a Star Wars Rebels-t is készítette, itt bár készítő, már csak, mint általános executive producer vesz részt a munkálatokban (majd rendezni fog az élőszereplősben), ráadásul, a sorozat teljesen más animációs stílusban készült, mint az elődei,  ezzel folytatva azt a hagyományt az animációs SW-sorozatoknál, hogy mindegyik széria nem csak érában, de animációs stílusban is eltér az elődeitől.

Emellett azt a hagyományt is megőrizte a Resistance, hogy a rajongók egy része már az első reklámok után visszasírta az előző szériát, mondván az mennyivel jobb volt. Persze ez azzal is járt, hogy miután a Clone Wars-nál és a Rebels-nél is előjöttek e reakciók, az új sorozatnál már egekbe magasztalták azokat.

De visszatérve a Resistance-re: a szériánál a készítők az anime stílust vették alapul, aminek elsőnek megörültem hiszen Filoni régen közreműködött az Avatar: The Last Airbender-ben, így arra gondoltam, az lesz a mérvadó itt, az előzetes viszont ezt szépen darabjaira robbantotta, mint a Halálcsillag az Alderaant.

A cel-shading technika egy érdekes stílus, játékoknál és egyes sorozatoknál jól működik (ld. Knights of Sidonia, Archer, The Legend of Zelda: Breath of the Wild), de mondjuk a Transformers: Robots in Disguise-nál borzalmas volt és itt is ezt éreztem az előzetesek látván.

A bevezető után térjünk rá magára részekre. A tovább után némi spoiler is lesz.

Tovább…

Pilot: God Friended Me

2018. 10. 05. 18:30 - Írta: human

6 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Ha jól látom, valamennyire vártam a CBS feelgood drámáját, de még így is simán pozitív meglepetést okozott. Konkrétan talán az ősz legjobbja nálam. Pedig heti “ügyes” lesz, mondjuk pont olyanból nem is nézek sokat, szóval még lehet is neki helye. Az meg sem lep, hogy winnie kíváncsibb volt rá, és neki is bejött. Ilyen is ritkán van, mármint tökéletes egyetértés.

A történet egy vallásos apával rendelkező fiatal férfiról szól, aki már nem hisz Istenben, sőt, a podcastje révén igyekszik irányt mutatni a többi ateistának. Semmi nihilizmus, igyekeznek kedves emberek lenni, de csak úgy maguktól, nem pedig azért, mert tízparancsolat meg a többi. A karrierje épp előreléphetne, amikor egy Isten nevű account bejelöli Facebookon. Hoppá.

Hogy hogyan lesznek ebből heti esetek? A nagy, “Tényleg Isten ösztökéli?” kérdés mellé, amit gondolom, majd feldob, amikor a vallásos, sőt, papként dolgozó apa megtudja a dolgot, bejön, hogy a Facebook újabb barátokat ajánl Isten ismerősei közül. Rajtuk kell majd segítenie hősünknek, miközben “nyomoz” az után is, hogy ki szórakozik vele ilyen módon. Hát, nem tudom mit tudnak kitalálni rá, de csak a koncepció elfogadása után működhet  sorozat, akit az elriaszt, az szerintem ne erőltesse.

Persze valahol felejthető is a God Friended Me. Ezt most azért mondom, mert pár hete láttam, és úgy osztottuk el, hogy van, aki akkor ír róla, a másik pedig a tényleges premiernél. Na mostanra már nagyjából csak az érzésre emlékszem, amit utána éreztem: tetszett, feldobott, meghatott picit, mosolyogtam.

Ez alapján egyelőre semmiképp sem mondanék olyat, hogy modern klasszikus, viszont egy belenézés szerintem mindenképp javasolt. Konkrétan tényleg azt tudom mondani, hogy az országosok közül ez tetszett a legjobban. A színészek is rendben voltak, és úgy az egészből sütött valami minőség, nem tipikus, befásult volt a látványa. Nem kiemelkedő a fényképezés, de látni, hogy valamennyire azért igyekeztek.

A pontszám ezek alapján 7/10, mivel felet nem adok. Ennyit csak egy másik újonc kapott tőlem, de ha tippelnem kéne, akkor sokkal inkább fogadnék arra, hogy későbbiekben a God Friended Me-nél leszek még ott.

Next Posts Previous Posts