login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Siempre Bruja / Always a Witch – 1×01

2019. 02. 12. 18:22 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A nálunk még mindig nem elérhető (GRR!) Distrito Salvaje (Wild District) után talán ez a második kolumbiai Netflix-sorozat, és meglepő módon ez is kifejezetten érdekelt. Na, nem a telenovellás aspektus miatt, hanem azért, mert a történet katalizátora egy időutazás. Persze kiderült, hogy nem érdemes de facto időutazós sorozatra számítani, még akkor sem, ha többször is sor kerül a korszakváltásra.

SIEMPRE BRUJA / ALWAYS A WITCH – 1×01 – 5,5/10

A Siempre Bruja főhőse egy 17. századi lány, akit boszorkányság vádjával Cartagena gyönyörű városában máglyahalálra ítélnek, és aki a halál torkából hirtelen a 21. században találja magát. Ahol aztán klasszikus fish-out-of-water szituációban elkezd ismerkedni a körülményekkel, és közben megpróbál teljesíteni egy küldetést. Ugyanis a kamu vádak ellenére Carmen valóban boszorkány, és a tömlöcben egy varázslótól kapott egy, a jövőben elvégzendő feladatot.

Mondanom sem kell, hogy mivel a főhős nem túl tapasztalt “jelenember”, ezért elég hamar felhívja magára a figyelmet, és nem csak csetlésével-botlásával és fogalmatlanságával, de a felbukkanásának körülményeivel is (a rendőrség is elkezd szaglászni), amikor pedig megpróbálja a kontaktjával felvenni a kapcsolatot, az valami fura elő által elhalálozik, de csak az után, hogy elcsepegtet némi mitológiai infót és egyéb morzsákat valami szembenállás és főellenség kapcsán.

Sok mindent lehet gondolni előzetesen a sorozatról, de hamar kiderül, hogy valójában egy romantikus lányregény, ugyanis a középpontjában egy epikusnak szánt szerelem áll. Ezzel a 17. századi kapcsolattal (ami a lány máglyára vetését is előidézte) csak az a probléma, hogy abszolút nincs megalapozva. Kapunk ugyan már az elején is flashback-eket (később talán még többet), de túlontúl is támaszkodnak rá, pedig Carmen szerelmét alig ismerjük meg, gőzünk sincs arról, hogy mitől olyan fene nagy ez a random lamúr. (Sőt, nekem az őszintesége is megkérdőjelezhetőnek tűnt ennyiből.)

Nem nagyon van miért bántanom a sorozatot, és még azt sem mondanám, hogy nem az én műfajom (mondjuk nem is az), mert az inkább a mexikói, ugyancsak Netflix-es La Casa De La Flores-re volt igaz. Egyszerűen az jött át az első két rész alapján, hogy ez egy semmiség, egy könnyű kis pihe, amit lehet fújkálni ugyan újra meg újra a levegőbe, de ha hagyjuk, hogy leessen a földre, akkor annak a világon semmi hatása nem lesz.

Biztos vagyok benne, hogy az évad közepe vagy vége felé mélységet fog kapni a sorozat, hogy lesznek benne csavarok, erősebb és megalapozottabb lesz az érzelmi töltet, mint ahogy a mellékszereplők egy része is kiemelésre kerül, és közönségkedvenccé válik (például arra kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy Johnny Ki-vel mit kezdenek, hogy milyen szerepet kap és milyen sors vár rá), de ezek csak feltételezések, és ugyan letolhatnék egy édes kis semmiséget egyetlen délután alatt, de folyton lelkiismeret-furdalásom lenne azon sorozatok miatt, amiket így nem nézek.

Úgyhogy majd kommentben esetleg elolvasom, hogy milyen volt, és hogy mennyire vált be a jóslatom.

Pilot-mustra: PEN15 – 1×01

2019. 02. 11. 18:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– There is five of us [girls]. And five of them [boys]. It’s perfect.
– Isn’t one of them like 8?
– Yeah, but he’s fucking hot.

A Hulu pénteken adta ki új sorozatának teljes évadját, és a Pen15-re sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne eredeti. Annak ellenére, hogy egypoénos koncepcióra épül. Ugyanis egy iskolai, tinikomédiáról van szó, amiben a két 31 éves készítő, Maya Erskine és Anna Konkle alakítja a két főszereplőt. Igen, két harmincas ember harmincasnak kinézve, de valójában tinit játszva, tiniként éli életét tinédzserekkel körülvéve.

PEN15 – 1×01 – 6,5/10
PEN15 – 1×02 – 2/10

A Pen15 főhőse az őszi iskolakezdés előtt álló két hetedikes lány, akiket a Man Seeking Woman-ből, valamint a Rosewood-ból ismert komikusok alakítanak. És akikben tombolnak a hormonok, bár elég maguknak valóak, szociálisan nem túl profik, nincsenek benne a menő klikkekben, de azért szeretnének azokba bekerülni. Csak hát nem nagyon vannak képben a dolgokkal, de azért derekasan tepernek.

A sorozat azt a megközelítést választja, hogy a két nagyon jó barátnő ciki módon viselkedik a közösségben, mindkét lány hajlamos lejáratni magát, ergó kínos szituációk sokasága várható a Pen15-ben a sejtésem alapján – és van egy olyan érzésem, hogy bőven merítettek saját (és íróik) valódi iskolás élményeiből.

Azokból az iskolás élményekből, amik 2000-re datálhatóak, szóval a sorozat is akkor játszódik, és ez az az aspektusa a szériának, ami (egyelőre) nagyon nem jött át. Mármint értem, hogy miért akkori a sztori, de így hirtelen semmi nem jut eszembe, ami megkövetelte volna a múltbéli körítést. Ami egyébként nem is nagyon feltűnő, csak ha belegondol az ember a papírra írt üzenetekbe. Lehet, hogy csak nem akarták feláldozni a sorozatot a közösségi kommunikáció oltárán? Mondjuk jogos, arról egyrészt nincsenek sulis tapasztalataik, másrészt pedig nem viszik el a sztorit a mobiltelefonok.

A Pen15 a női nézőpontja miatt valahol frissítőleg hat, tetszetős, hogy nem fogja vissza magát, őszinte és nem hátrál meg akkor sem, ha a főhőse kárára kell megmutatni dolgokat – nyilván az is előfordulhat, hogy az amerikai közeg ellenére valaki itthonról is ráismer majd ismerős dolgokra, saját élményekre. A végeredmény pedig mindenképp nagyon különös és egyedi hangvételű katyvasz lesz.

Az biztos, hogy ez rétegcucc, amit egyesek nagyon fognak értékelni, mások pedig pár másodperc alatt megmondják, hogy ezt képtelenek nézni. Én az elején nagyon cikinek és erőltetettnek éreztem a Pen15-t, de idővel magával ragadott (valamennyire), egyszerűen képtelen voltam mosolygás nélkül nézni ezt a valahol abszurd felállást, ahol két középkorú nő naivan viselkedik és affektálva semmiség problémákat fúj fel – valamint kisfiúk után epekedik. Ami nyilván 100%-osan tini környezetben semmi meghökkenést nem keltene, de ilyen megközelítés mellett van benne valami szürreális báj.

De mindez nem változtat azon, hogy a sorozat koncepciója iszonyatosan egypoénos, olyan, amiből pár perces jelenetet szoktak írni. Hogy van-e benne muníció egy teljes évadra, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a jól működéshez idővel a felületességen és a felszínen, valamint a szituációból adódó egyértelmű poénokon túl kell lépniük, és el kell mélyíteniük a sorozatot, bár azt tudnám értékelni, ha nem vinnék el túlságosan drámába az irányt.

Bár…, ha úgy döntenek, hogy mélyebbre veszik idővel a hangnemet, akkor eleve nem tudom, hogy lehetne az egészet komolyan venni a központi gimmick miatt, arról nem is beszélve, hogy ha már mélyítés, nem tudom, hogy mennyire érdekelne, ha a két főhősön kívül bármelyik tini karaktert is sorra vennének. Őket lehet, hogy érdemes így meghagyni. Akárhogy is, ez még jól is elsülhet, kommentben jelentkezem az 1×03 után.

UPDATE: Mivel a poszt megírása után, de még a kirakása előtt megnéztem a második részt, ezért itt jelezném, hogy az mennyire besült nálam. Kábé egyszer mosolyodtam el az elején kiemelt idézeten, egyébként minden más totál nullreakció. Lehet, hogy tényleg ennyire egypoénos? Bár mintha azt vettem volna észre, hogy nálam ott hasalt el ez a rész, hogy a két főszereplő együtt nem vicces és repetitív (a pilot eleje is ezért nem jött be talán annyira), sokkal jobban működnek a gyerekek között.

The World’s Best

2019. 02. 10. 15:50 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,reality

Magam sem tudom, hogy miért írok erről a realityversenyről, amit papíron tehetségkutató valóságshow-nak kéne nevezni, de nyilván nem kutatnak benne semmit, hiszen csak tehetségek, vagyis kvázi világsztárok szerepelnek benne. Szóval akkor legyen varietéműsor? Vagy revü? Dáridó világsztárokkal? Mert ez az, csak éppen ráerőltetnek némi versenyaspektust a pontozásnak köszönhetően.

Komolyan nem értem ezt a műfajt, hogy létezhet 2019-ben. Nem tudom, hogy 2020-ban létezni fog-e, mert hiába tették be a Super Bowl mögé, rekordnagyságú zuhanást produkált az 1×02, pedig még cliffhanger is volt benne (egy über röhejes, “Meghal-e a fellépő vagy sem?“-típusú…), és tudom, hogy manapság a YouTube-os műfaj megél a tévében, de itt tényleg nincs pozitívum, amit ki lehetne emelni.

Tudom, hogy a The Masked Singer kapcsán is leírtam, hogy fura a hatalmas sikere, mert alapvetően pont olyan műsor, amit kinyírnak a közösségi oldalak, de ott még látom a logikát abban, hogy nézik, tudnék érvelni a formátum mellett. Azonban a The World’s Best esetében nem. Igen, kenyér és cirkusz kell a népnek, és ez szó szerint cirkusz, de…

Az nyilván nem újdonság, hogy egy tehetségkutató realityverseny (jobb híján nevezzük így) végső szakaszának egy része sem több, mint 8-10 rövid YouTube-videó és 20 perc zsűriduma összegyúrása, de ott előbbi azért újdonság, és utóbbinak is van értelme a verseny miatt. Itt viszont a legtöbb fellépő nem fog új produkcióval készülni (az egyik bűvész például egy az egyben elhozta a 3 éves, egyébként szuper YouTube-klipjét – amivel ősszel Hajnóczy Soma is fellépett itthon – sokkal, de sokkal jobban előadva), ergó az egész műsor csak ismert emberek performanszait jelenti. Amik lenyűgözőek, de még a keresésre fordított percekkel együtt is bárki megnézhet egy 6-7 előadásból álló adást a YouTube-on a műsoridő fele alatt, mínusz a reklámok. És az idő pénz, nem?

Ja, hogy a zsűri? Igen, a tehetségkutató reality-kben a zsűri bizony elég sokat ad az összképhez a hozzáértői vagy laikus kritikáival, de itt…? NEMÁ’!!! Semmi bajom a Fait Hill, Drew Barrymore, RuPaul Charles-trióval, van, amihez értenek is, de mindez irreleváns, mint ahogy az is, amit mondanak. Mert mit mondhatnának a világsztároknak? Hogy ügyesek? Hogy jók? Hogy k*rva jók? HÁT MÉG SZÉP! (Aki meg nem annyira jó, annak az elhivatottságát simogatják – mintha nem tudná az illető, aki évek óta produkál…)

This was one of the best thing I ever saw.

Amellett, hogy minden másodpercet szájtátással töltenek, szimpatikusak, de ettől még iszonyatosan kínos hallgatni, ahogy kommentálnak, hiszen miközben repkednek a szuperlatívuszok, inkább csak magukról beszélnek, hogy ők ilyet még nem láttak, stb. És akkor még 50-es skálán pontozniuk is kell a produkciókat, vagyis már az elején kiszúrtak egy csomó 49-50 pontot, a nem túl menőknek meg 40-et – mintha magyar műsorról lenne szó.

A poén az, hogy nem ez a pontozás vágja teljesen tönkre a műsort, hanem az 50 fős világpanel, amelyben a területükön talán híres random emberek üldögélnek, ugyanúgy hüledeznek és kommentálnak performansz közben, és akik pontszámát hozzáadják a zsűri pontjaihoz, hogy kiderüljön, ki jut tovább. Azonban nekik nem 50-es skálán kell szavazni, hanem IGEN/NEM opciók közül választanak, ami mondanom sem kell, hogy mennyire torzít, és a 10-20 leendő zseniális előadónál konstans 48-50 pontot fog biztosítani az 50-ből, a kevésbé villogósoknál, a réteg előadóknál pedig 40-et, ami jó eséllyel kiesést jelenthet. A legrosszabb pedig, hogy a lenyűgöző, mégis semmi extra teljesítményeknek viszont helyet ad, mint az egykarú hegedűs lány (ami taps, mert felemelő, de nyilván, mint zene, semmi extra), vagy bármelyik kisgyerek – ki fog rájuk NEM-et mondani a kétfokú skálán? Ki az a rettenetes ember? Fix 50 pont, fix továbbjutás.

Egy dolog, hogy feleslegesen van túlbonyolítva a pontozás, a másik, hogy elcseszett, mint annak rendje és módja. Értem, hogy különbözni akartak a Got Talent-ektől és a sok változatból ez volt a legjobb, de akkor is meglep, hogy átment a szűrőn ez a metódus.

A fellépőkkel semmi baj nem volt, nagyon jók, élvezetesek és helyenként zseniálisak. Nyilván nálam az énekesek felejtősek lennének (bár az olyanok, mint Dimash, elég különlegesek), de a többiek mind remekek, bár javarészt cirkuszos előadók (karatés gyakorlat, kardnyelő, bűvész, szabadulóművész), őket kritika nem érheti, és én még James Corden műsorvezetésében is nagyon szeretem, hogy úgy csinál, mintha róla szólna minden, de, mint írtam, ezek képesek voltak egy felvételről adott nyitóepizódba élet/halál-kérdés cliffhangert beletolni, hogy visszatérjenek a nézők.

Mert igen, ennyit néznek ki belőlük. Hogy a minőségtől függetlenül érdekelni fogja őket a folytatás, mert tudni akarják, hogy megfulladt-e az ember, akinek az a foglalkozása, hogy víz alól szabaduljon ki és, mint ilyenkor mindenki mindig, a drámai hatás miatt késlelteti a sikert. Valahol örülök, hogy a nézők 80%-a nem tért vissza. És nem azért, mert ignoránsnak tartom őket.

Mint írtam, komolyan nem értem a The World’s Best létezését. Főleg nem a Super Bowl mögött. És azt sem, hogy miért írok róla. Mármint azon kívül, hogy megosszam mindenkivel, hogy nem értem a létezését.

Már csak azért is, mert ez az a műsor, amiből még sok pénzt sem lehet kivenni, hiszen jóval drágább, mint az America’s Got Talent (meg az AGT: The Champions, amiben ugyancsak globális sztárok vannak, bár őket azért többségben tényleg reality-ben fedezték fel), csak a különbség azt, hogy ennek a licencét más piacokra sem lehet annyira eladni, mert elég hülyén nézne ki, ha a Világ Legjobbja-versenynek lokális változatai futnának egyszerre. Hogy aztán legyen egy The World’s Best: The Champions-különkiadás is.

Na, takarodjatok a francba!

Pilot-mustra: The Other Two – 1×01

2019. 02. 06. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

– I have seen 1 dick in 4 years. This summer I might see 50 dicks.
– Eww!
– No… It’s empowering.

A Comedy Central elég széles skálát fed le komédia sorozataival, a most visszatérő Corporate és Drunk History is igencsak különböző műfajt képvisel, ráadásul ezekkel együtt megérkezett ez az újonc is, amit megint nem lehet direktbe az egyik említett közönségének ajánlani, mert eléggé másféle. Viszont legalább kifejezetten jó. És friss. Legalábbis újszerű hangnemet képvisel.

THE OTHER TWO – 1×01 – 7/10

A The Other Two-nak már a felütése is jópofa. A cím a “másik két” testvérre utal, a harmadik, ugyanis, 13 évesen világhírű lesz, miután a neten felrobban az egyik videója. Egy pillanat alatt slepp gyűlik össze köré, menedzsert kap, elkezdik kihasználni, az élete onnantól kezdve a médiáról kezd el szólni, viszont a sorozatnak nem ő van a középpontjában, hanem a pincérként dolgozó, egyébként vergődő színész bátyja, valamint béna párkapcsolatából kilépni képtelen egykori táncos nővére.

Igazából az ő történetüket egy érzelmes, valóban szívvel teli szatírába csomagolja be a sorozat, ami nem elvetemült, nem cinikus, inkább szerethető, őszinte és ugyanakkor még vicces is. A két főszereplő nem keserű, inkább optimista, nem irigykednek (már képtelenek felfogni a sztárrá válás jelenségét) a tesóra, a gyereket akarják látni benne. Tudom, hogy a sóbizniszen sok sorozat köszörüli a nyelvét és figurázza ki, de a The Other Two simán elfér, nem másol.

Nem saját hasonlatom, de aki emlékszik a Different People-re Billy Eichner-rel, annak mondom, hogy ez mindannak az ellentéte, még akkor is, ha a két főhős itt is megállás nélkül popkult utalásokkal dobálózik. Olyanokkal, amiket senki nem fog maradéktalanul felfogni. Igaz, helyenként over the top lesz, de a hülyüléseket és az abszurd szituációkat a szomorkásabb váltások remekül ellensúlyozzák.

Ugh, I mean, he does bring girls over to the place sometimes, and he still watches “Survivor,” which is, like… Violently straight. But I don’t know. I think he’s bisexual, because it’s not 2010 anymore. Those people are real now. They exist.

Az anno a Saturday Night Live-ban vezető íróként dolgozó készítőpáros sorozatában még kiemelt szerepet kap a kisöcsi mellett (aki meglepetésre nem valami menőzős nagyarc, hanem egy kedves és szerethető, nem túl okos, közhelyeket sorjázó kisgyerek) két veterán komikus, a srácot pátyolgató, a másik kettőt akaratán kívül is némiképp lesajnáló, túlbuzgó anyuka (Molly Shannon), valamint a tipikus, ragadozó ügynök figurát hozó Ken Marino.

A végeredmény nem klisés és nagy meglepetésemre abszolút nem üres, abszolút intelligens, még akkor is, ha a mellékkarakterek eléggé el vannak karikírozva. A The Other Two nem az a sorozat, amiről túl sokat tudnék írni az alapsztorin kívül, főleg egy rész után nem, de a hangulata/humora, valamint a két fő karaktere azonnal megnyert, úgyhogy érdeklődve és bizakodva várom a folytatást.

Pilot: Hanna

2019. 02. 05. 21:30 - Írta: human

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor van egy mozifilm, és akkor szépen széthúzzák 6-8 órára? Mondjuk a Hanna nem kult, bennem csak a zenéje miatt maradt meg, de egyelőre nem értem, hogy miért csinált belőle sorozatot az Amazon.

A történet középpontjában egy kislány áll. Akinek a neve Hanna, ami nem meglepő. Valami bázisról kiszökteti egy férfi, és utána a lány anyjával közösen menekülnek az egyelőre nem sokat tudni róla ügynök elől. A nő meghal az üldözés közben, a férfi pedig azt teszi, amit ilyenkor minden épeszű ember csinálna: eltűnik a lánnyal az erdőben, mármint úgy 15 évre, és kiképzi a világ legjobb és műveltebb harcosának.

Csak viccelek, nyilván értelmet nyer majd minden az első évad végére, csak úgy belesétált a sorozat az előbbibe. A lényeg, hogy egyelőre ennyit mutatnak, meg azt, hogy Hanna elvágyik az emberek közé, és amúgy is kiszúrják valami NATO antennán, szóval a kis erdei családnak lépni kell.

Az egészet a hangulat kéne elvigye? Mondjuk azt adom, és van is benne, legalábbis a képi világ teljesen realista volt, és ilyen szép félig sötétben játszódó katonai akciót is rég láttunk tévében. Persze később a tini verekszik majd, szóval azért ezt is a helyén kell kezelni, de eddig tetszetős ebből a szempontból.

A fő problémám, hogy ez egyszerűen nem kötött le a sorozat felütése és a kezdés. Eskü, nem emlékszem a filmre igazán, nem ahhoz hasonlítom, bár az dereng, hogy az sem pörgött, de itt valahogy nincs semmi. A gonosz karaktere nulla, az apa-lány kapcsolatban semmi dinamika nem volt, egyszerűen nincs ami miatt izgulni lehetne bárkiért. Ami azért egy akciósorozatba illene.

Mondjuk lehet a gondjaimat a női főszereplő tetézi: Esme Creed-Miles eddig minden, csak nem jó? Pedig ő kapta a legtöbb időt, őt dolgozták ki valamennyire. Persze Mireille Enos-t is megszólhatnám, de volt vagy 3 jelenete. Joel Kinnaman pedig elmegy, de itt csak a casting director brillírozott, mert a csávóra illik a karakter valamennyire.

Amúgy a Hanna teljes évadja valamikor márciusban kerül majd fel, de a Super Bowlra időzített trailer mellé a pilotot 24 órára elérhetővé tette az Amazon, akik láthatóan a blockbuster szériákra feküdtek rá mostanában. Viszont ezzel a lépésükkel szerintem el is vesztettek engem.

Ha most itt lenne a folytatás, lehet, hogy megkapná az esélyt, de mondjuk másfél hónap múlva egy ilyen 6/10 után nekem ez már a múlt lesz, nem a hype.

Pilot-mustra: Pure – 1×01

2019. 02. 04. 18:35 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Welcome to the fucked up mystery that is my life.

A minap merengtem Twitter-en, hogy manapság, amikor rengeteg a sorozat, nagyon nehéz bármire felhívni a figyelmet, ami nem valami feldolgozása/adaptációja/rebootja (tehát nem IP-re épül), és nem is rendelkezik nagy nevű készítővel és/vagy színésszel, vagy figyelemfelkeltő koncepcióval, illetve nem dönt nézettségi rekordokat vagy kap istenítő kritikákat a sajtótól. Azokra a 7-8/10-es sorozatokra gondolok, amik nagyon jók köszönhetően a nem reklámozható, a szavakban meggyőzően el nem adható hangulatuknak és a karaktereiknek.

Osztályzat tekintetében a Pure is ide tartozik, és az is lehet, hogy el fog veszni a zajban (nem baj, páran azért látni fogjuk), de egy biztos: az alapsztorija nem olyan, hogy az ember ne kapja fel rá a fejét. Sőt, konkrétan érdeklődni is fog, hogy “mi a franc ez?”. Ki tudja, talán siker is lesz, az már csak hab a tortán, hogy ennek fiatalos komédiának a hangulata és a karakterei is nagyon rendben vannak.

PURE – 1×01 – 7,5/10

A sorozat főhőse egy fiatal nő, aki tinédzser kora óta elég különös problémával küszködik: bárhol van, bármerre jár, bárkivel beszél, mindenféle apró, ráutaló dologról teljesen random szexuális fantáziák jelennek meg a szeme előtt a társaságában lévők kapcsán. Nem feltétlenül ő vágyik az emberekre hevesen, csak önkéntelenül azokat kezdi el vagy meztelenül, vagy egymással üzekedve látni, de az is előfordul sajátmaga is a látomásai része lesz. Amikor pedig többször annak szemtanúja, ahogy anyjával csókolózik, apja pedig legjobb barátnője lábai között élvezkedik, végleg besokall.

It’s like The Sixth Sense, but I don’t see dead people, I see naked ones.

Egy elég ronda önlejáratást követően Marnie le is lép skót falucskájából, busszal London-ba utazik, ahol becuccol egy ismerőséhez és nyakába veszi a várost, új kapcsolatokat alakít ki, megpróbálja kikúrálni magát, a végére járni annak, hogy mi is a bajainak a gyökere.

Nem érdemes kerülgetni a forró kását, alapból a Pure a mentális egészségről szól, vagy legalábbis a “kattantság” egy fajtájáról. Pont a minap jelent meg az Indexen is egy OCD-ről szóló cikk, csak itt a főhős nem láthatóan, azaz tetteiben cselekszik kényszeresen (mint például a Monk főhőse), hanem minden a fejében történik. Ezt nevezik Pure-O-nak, tiszta. azaz pure OCD-nek, amit sok bizonyos dolgokra kényszeresen gondoló ember nem is diagnosztizál magán betegségként.

Mostanság Angliában több sorozat is feldolgozta a témát, és a Pure afféle dramedy-s megközelítést választ, hiszen hiába vicces és nagyon feelgood helyenként, mégiscsak egy olyan elmeállapotról szól, amivel piszok nehéz együtt élni, ami nyomorúságossá teheti az embert, amit valahogy ki kell kúrálni. Ha lehetséges. (És gondolom lehetséges, hiszen a sorozat alapjául szolgáló könyv írója átélte.)

A sorozat, bár idővel bővül a szereplők köre (akik nincsenek elhanyagolva), abszolút a főszereplőjére alapoz, Charly Clive pedig kvázi tévés kezdőként piszok jól és megkapóan hozza ezt a helyenként esetlen karaktert, aki egyszerre normális (illetve normális akar lenni) és totál kétségbeesett (és ezért tényleg szélsőséges eszközökhöz nyúl), akivel lehetetlen nem szimpatizálni, főleg, amikor folyamatosan rájár a rúd.

I can lose a day thinking about milking my mum, fingering a horse or getting teabagged by my dentist,

Mondanom sem kell, hogy a Pure elég merész, és nem csak a szexuális téma és a sok meztelen és/vagy szexjelenet miatt, de cserébe nagyon is vicces, főleg, amikor a merész pillanataiban találja meg a humort. És fontos megjegyezni, hogy a humor ellenére, nem kiröhögi az OCD-t, hanem (már ahogy azt én meg tudom ítélni) helyén kezeli.

A fish out of water-felállás (hiszen egy falusi lány nagyvárosi kalandjait is látjuk egyben) végképp megnyert, szóval mondanom sem kell, hogy amint tudok, a végére fogok járni a Pure-nak, mert tényleg nagyon bejött.

Pilot: I Am The Night

2019. 02. 01. 21:30 - Írta: human

7 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Film noir rajongók előnyben? A TNT új sorozatának pilotját Patty Jenkins rendezte, aki a Charlize Theronos Monster és a The Killing pilotja után második filmje, a Wonder Woman révén lehet ismerős, de sajnos ez sem jelent sokat.

A történet Fauna Hodel életén alapszik, és a 60-as évek Los Angeles-ébe kalauzolja a nézőt. Minden megvan ahhoz, hogy elkapjon minket a napfényes Kalifornia depresszívebb hangulatú oldala, és mégsem teszi.

Magánnyomozó helyett a sötét oldal közelében járó újságírót kapunk, és a végzetét egy fiatal lány hozza el, aki a származását kutatja. A szálak a gazdagok körébe vezetnek, de hát ott akkoriban egy kevert rasszú letagadott gyermek gondolom nem vetette a legjobb fényt az emberre.

A problémám leginkább az lenne, hogy sokat tökölnek a karakterek összehozásával. Mármint a történetszálakra gondolok. Mert most két külön sorozatot néztünk egybe gyúrva. Persze lassú építkezés, meg karakterek alapozása, így majd érthetőbbek lesznek a tetteik, de elvileg egy 6 részes miniről beszélünk, kéne valami dinamika.

Egyelőre akármelyik szál külön csak magában érdekesebb lehetett volna, mint így. Láttam a képet az előzetesnél, bár a videóra szerencsére már nem emlékszem, szóval tudom, hogy összefonódnak a sorsok, de egyelőre semmi sem volt igazán érdekes, ami miatt eljuthatnék oda, a fordulóponthoz.

Gondolom, itt jön a képbe a mesélés módja, amit az Escape at Dannemora-nál is emlegettem. Mert ez is megtörtént eseményeken alapul, de egyelőre nem jól adták elő, amit látunk, az nem érdekes, vagy izgalmas. Mindent arra húztak fel, hogy a pilot befejezésének sötétsége berántja a nézőt?

Lehet az is közrejátszik, hogy nagyjából mindegyik Raymond Chandler-regényt olvastam, és valami olyasmi noirra vágytam volna, csak hát gondolom a valóságot nem lehet annyira lecsupaszítani. Bár amint előkerülnek a tényleg mocskos dolgok, meg elvileg a Fekete Dália-gyilkosság, akkor közelebb kerülhet a sorozat a vágyamhoz.

Technikailag persze jó volt a pilot, legalábbis semmin nem akadtam fenn. És persze Chris Pine elég jó, plusz a főszereplő lányt alakító India Eisley is remek eddig a naiv szerepében, elég jó castingnak tűnik. Mégsem tudok 6/10-nél többet adni. Semmi késztetést nem érzek a folytatás megnézésre.

Pilot mustra: Project Blue Book – 1×01

2019. 01. 31. 15:10 - Írta: winnie

23 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az elmúlt hónapokban két új sorozatra (Chilling Adventues of Sabrina, Nightflyers) hivatkoztam tökéletes viharként, számomra totál értékelhetetlen darabként, amik esetében tisztában voltam, hogy korrekt színészekkel, tisztességesen megvalósított alkotással van dolgom, ami olyan, amilyen akar lenni, és ennek megfelelően lehet bőven elismert, és lesznek rajongói is, azonban mégis elviselhetetlennek éreztem.

Pedig a History új sikersorozata, a kosztümös The X-Files-t ígérő Project Blue Book kifejezetten érdekelt, és tényleg az, ami, és ami akar lenni, egy 50-es években játszódó X-akták. Nem több. Ami valós alapokra épül. Még Mulder és Scully is van benne. Meg összeesküvés. És mégis, a kezdeti érdeklődésem elég hamar kérdőjelekké változott, és idővel képtelen voltam felfogni, hogy mit is akart elérni a készítő ezzel a sorozattal?

PROJECT BLUE BOOK – 1×01 – 2,5/10

Az alapkoncepcióra tényleg nem akarok sok sort pazarolni, hiszen arról van szó, hogy az 50-es években egy ex-katonát (pilótát) összeraknak egy egyetemi tanárral (előbbi szkeptikus, utóbbi már érdeklődőbb), hogy állítólagos ufóészleléseknek járjanak utána, s keressenek rájuk evilági, tudományos magyarázatot.

Kezdem azzal, hogy mivel History a csatorna, ezért az pozitívum, hogy a nemrég Kék Könyv Projekt, aminek keretében dolgoznak, illetve maga a tanár, egy bizonyos Dr. J. Allen Hynek és a kutatásai mind valóságosak, és a sorozat is dokumentált eseményekre építkezik.

A pilotban egy…, ööö, pilóta bocsátkozik légiharcba Fargo fölött egy fényes jelenséggel (ld. Gorman Dogfight), az 1×02 a szörnyről szól, amiben két gyerek lát valami rémet (Flatwoods Monster), az 1×03-ban pedig rejtélyes és be nem azonosítható fényeket látnak az égen (ld. még Lubbock Lights). Ezek nem tudom, hogy mennyire ismert esetek, és történelem-analfabétaként egyikről sem hallottam, cserébe látom a neten, hogy mindnek van bőven irodalma és Wiki-aloldala.

Na már most: itt kellene azt meghatározni, hogy miképp kell kezelni a sorozatot – egy dokus hitelességű darabként vagy totális fikcióként? A gond az, hogy egyik szinten sem működik.

Dokusként azért nem, mert bár látjuk a rejtélyes jelenségeket dramatizált formában, és végigkövetjük a nyomozást, aminek a végén megkapjuk egy magyarázatot, amit annak idején a kormány, a hatóságok vagy a légierő adott az érintetteknek és a sajtónak, azonban ez így rémisztően fapados. Tudom, hogy nem fair valóságos dolgok kapcsán ezt ellőni, de nagyon ócska kliséket látunk – azért, mert épp ezek az 50-es évekbeli kutatások nyomán lettek agyonhasználva a magyarázatok később az ufós sztorikban.

Mondhatni az egyetlen suspense eleme a nyomozásnak a végén a megoldás lenne, amit a Wiki-aloldalak az első bekezdésükben ellőnek egy-két szóban (a SPOILER kijelölve látható): vagy egy meteorológiai léggömb, vagy egy állat, vagy “talán madarak, de inkább természeti jelenség”. Szerintem csak a megoldásokért, arra, hogy mi lesz a magyarázat a laikusnak nem érdemes nézni – aki ismeri a sztorikat, az nyilván tudni fogja, hogy mire futnak ki, így nekik más fog számítani.

Na, de mi más van a sorozatban fikcióként?

Full klisé sötét felöltős és kalapos árnyak az események színhelyén, meg bajuszpödörgetően fondorlatoskodó tábornokok, akik azon aggódnak, hogy kiderül valami, és próbálnak eltussolni dolgokat. Igen, minden, amit a The X-Files-ban szerettünk, szóval itt is szerethetnénk…, ha nem jönne már ki a könyökünkön. És emellett a prof felesége is kap némi magánéletet, hogy lássuk, miképp boldogul a férje távollétében. Nos, új barátnőre tesz szert. Folytassam, vagy mindenki kitalálja?

Szerintem ez így sem fikcióként nem túl érdekes, sem dokusként. Vagy legalábbis totálisan kiszámítható. Nyilván az összeesküvős szálat lehet egy fokkal érdekesebben csűrni és csavarni (húú, jönnek az oroszok! és lehet, hogy vannak földönkívüliek!), de csak ezért a heti ügyeket végigszenvedni nem biztos, hogy érdemes.

Mondjuk számomra már az alapfelállás érthetetlen volt – ez még nem válóok, és nyilván csak lemaradtam valamiről (ráadásul, ha a valóságban így történt, akkor mit lehet tenni?), de valahogy furának tűnt, ahogy katonai vezetők megbízzák a pilótát, hogy szervezze be társaként az egyetemi tanárt. Bár parancsot teljesít, látszólag a pilótának eznincs ellenére, mégis folyton el akarja mismásolni az első random magyarázattal az ügyeket – de akkor miért ment bele a társba?). A katonai vezetők pedig a nyomozgatóknak tesznek keresztbe – de akkor miért adnak utasítást a vizsgálatokra, miért találták ki, hogy segítsen az egyetemi tanár? Mintha a maguk dolgát akarnák nehezíteni. És értem én, hogy minderre PR-célból van szükség, hogy a Hollywood által is sugárzott scifis fenyegetésben meg a hidegháborús környezetben élő lakosságot megnyugtassák, hogy “nincs itt semmi látnivaló”, de ezt elérhették volna kevésbé túlbonyolított eszközökkel is, nem?

Szóval itt az “FBI titkos ügyeiből” nem csak kamu, mint az X-akták esetében, de…, hogy visszautaljak az elejére: mi akar lenni ez a sorozat? Mit akart a készítő, amikor a sok ötlete közül ezzel kezdett el házalni a csatornáknál? Miért olyan fontos neki ez a történet? Nyilván nem csak simán krónikása akart lenni az eseményeknek. De akkor hol a lebilincselő történet, amit meg akart írni? Az a részenkénti nyúlfarknyi átívelés lenne a sorozat lényege? Vagy a közeg, amibe helyezik a rejtélyt? Mert az a megoldás, hogy egy vélt szörny valójában csak valami vadállat, az ma senkit nem fog lázba hozni.

Mint írtam, a pilot végére elkezdtem minden porcikájában utálni a Project Blue Book-ot, mert a biztató start után totális időrablásnak tűnt. És ez az érzésem az 1×02-vel kapcsolatos reakcióimat is igencsak felerősítette, így sokkal jobban feltűntek a klisék és az esetlen megoldások, a második részt már tényleg nehezen tudtam elviselni. De ettől még a sorozat egy The X-Files, szóval aki ilyesmire kíváncsi, annak kötelező, mert megvalósítását és tálalását tekintve szerintem a világon semmi baj nincs vele.

Gondot a fentieken kívül mindössze a klasszikus Mulder/Scully-dinamika hiánya jelenthet, mert ez a Hynek/Quinn-kapcsolat egyelőre nem túl izgalmas, sőt, baromi repetitív, ahogy előbbi folyton az ügy lezárását sürgeti. Pedig a színészeken nem múlik semmi: Aidan Gillen-t nyilván kedveljük, Michael Malarkey-ra pedig elsősorban nem azt mondanám, hogy színészként jó, hanem ez a karakter, a megjelenése és a hangzása totál illik az 50-es évekbeli környezetbe.

De… ez komolyan csak ennyi lenne? Ha csak retró hangulatra vágynék, akkor érdekesebb 50-es évekbeli darabokat találhatnék.

Pilot: Black Monday

2019. 01. 29. 19:30 - Írta: human

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Don Cheadle ismét megcsinálta? Fogta a Showtime komédia-szerűségét, felvette a vállára, és magával rángatta, aminek nézőként nagyon örülhetünk. Remélem, a House of Lies-szal szemben itt jobban kitart majd a lendület (az is remekül kezdett, de mi lett belőle..?.).

A történet az 1987-es Fekete Hétfő előzményeiről szól. Vagyis a tény az, hogy abban az évben október 19-án összeomlott a tőzsde, és történetében először felfüggesztették a kereskedést rajta egy időre. Nem tudni pontosan, hogy mi okozta ezt. Eddig tart a valóság.

A sorozat fikció része pedig az, hogy most felfedik ki felelős a dologért, végre kiderül. hogy mi is történt. Jött egy kokainista fekete srác, meg a kis sufni cége, és felforgatott mindent egy programozó jófiú segítségével? A Black Monday erre utalgat.

A lényeg úgyis a kivitelezésen van, ami nem csak a Wall Street című alapfilmből merít, de se szinte le sem tagadhatná, hogy a zöld úthoz a The Wolf of Wall Street is segítette. Stílusban szerintem utóbbihoz áll közelebb, vagyis inkább úgy mondom, hogy a tipikus kokós Wall Street-filmeket képviseli, amire gondolunk a 80-as évek popkult dolgai alapján.

– Happy birthday, boss. I know it’s the same shit every year, but what do you get the guy who has everything, right?
– More coke.

Nehéz átadni írásban azt a pörgést, amit a pilot képes volt nyújtani. Mondjuk erről főleg Don Cheadle tehet, hiszen karizmából behúzta ezt az iszonyat veszélyes, törtető figurát, akinek azért valahol mélyen még vannak érzései is. De igazából a többiekre sem mondhatok rosszat, sőt, a most még naiv srácot alakít Andrew Rannells is remek választásnak tűnik egyelőre.

Mostnanában jó sok várt dologgal fürödtem be, inkább a váratlanok jöttek be, így nagyon örülök, hogy ide simán kiszórhatok egy 8/10-et a kezdésre. A folytatást majd meglátjuk (a 2. rész is elérhető már az HBO GO-n itthon, magyar felirattal).

Pilot: Kingdom

2019. 01. 28. 21:49 - Írta: human

14 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika,pilot-mustra

Már megint egy feleslegesen hosszú pilot? Ezúttal a Netflix adott szabad utat az őrületnek. Jó, erről már írtam, meg egyébként is koreai a sorozat, és náluk sokszor nem 40 percben gondolkodnak, szóval inkább rátérnék arra, hogy a Kingdom egy zombis sorozat.

Aki szereti a zombis zsánert, az ne olvasson tovább, hiszen kardokkal ritkán mennek az élőhalottak ellen, szóval már csak a különlegessége miatt is érdemes esélyt adni neki. A hezitálóknak viszont azt mondanám, hogy felejtős, legalábbis halál unalmas a kezdése.

Bár lehet, hogy csak a katasztrófa kitörése nem érdekel már így ennyi filmmel és sorozattal a hátam mögött? A Kingdom ugyanis ott kezd, hogy egy ember fertőzött, aztán megharap valakit, hogy utána egy eléggé merész húzással, a pilot legjobb perceivel még több ember elkapja a betegséget.

Bár szerintem egy konkrét zombi-horrorral is ki lehetne tölteni egy évadot – a The Walking Deadnek is sikerült vagy 4 jót -, ahogy már említettem, a körítés miatt, de hát az nem elég a készítők szerint. Konkrétabban mondva az alapkonfliktust az adja, hogy az uralkodó tűnik a nulladik betegnek, ez pedig a hatalom megingását is eredményezi, főleg, hogy a fiatal új felesége épp gyereket vár, ami miatt az idősebb sarj, aki nem teljesen legit fiú, úgy érzi, hogy lecsúszik a trónról.

A problémám nem is abban rejlik, hogy egy sima horrornál kicsit több minden van jelen, hanem a teljesen mechanikus megvalósításban. Egyszerűen sakkbábukat mozgatnak csak az orrunk előtt, nincs semmi organikusság az első részben, csak jelenetek egymás után halmozása. Valamennyire érthetőek a motivációk, viszont mindezt úgy mutatják be, hogy X odamegy valahova, látványosan (kicsit túljátszva) elmondja, amit kell neki (információt ad át vagy kifejtik a szándékait), aztán egy tök hasonló jelenet következik, utána meg…, szerintem érthető.

A túljátszást amúgy komolyan lehet venni. Ha valaki nyugati filmben akar szerepelni, az nézze meg az eddigi trónörökös srác kiakadását 13 percnél, hogy okuljon: így nem szabad csinálni. Na jó, erről a koreai stílus és/vagy a rendező is tehet valószínűleg.

Igazából komoly érzelmeket és indulatokat sem váltott ki belőlem a Kingdom – 1×01, szóval olyan 6/10 körülre fel is pontozhatom, de fentebb már említettem, hogy kiknek ajánlott ténylegesen. Akik csak valami újdonságra vágynak, azok inkább nézzenek jobban körbe a pilot kategóriánkban.

Pilot-mustra: Cavendish – 1×01

2019. 01. 23. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

– Andy, the greatest gift you can give yourself is to let love into your heart. Hmm? You know who said that?
– No.
– Garfield talking to Odie. In some pretty unconvincing fan fiction I read. But that line resonated. I liked that line a lot.

A kanadaiak egyedi hangvételű komédiáiról lassan már könyvet írhatnék, és látva az olyan sorozatokat, mint a Letterkenny, a Mr. D vagy a tavalyi Crawford (a nagy kedvenc Kim’s Convenience-t nem sorolom ide, mert az nem annyira egyedi, de ettől még zseniális), nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért kezdenek bele sokkal többen amerikai országos csatornás szitkomokba, ahelyett, hogy ezeknek adnának esélyt.

Oké, ha abból indulok ki, hogy még a Crawford-ról sem írtam kritikát, akkor én is bűnös vagyok ebben (nézzétek, tényleg remek széria!), de most már végképp nem lesz apelláta, hiszen a múlt héten elindult Cavendish sem egy fáradt koncepcióval rendelkező lerágott csont, hanem ahogy már az első pár perc rávilágít, egy elég sajátos hangvételű humort szállító darab. És ekkor még nem is tudtam, hogy a folytatásban egy fenevad is feltűnik!

CAVENDISH – 1×01 – 7,5/10

Az efféle komédiákkal a legnagyobb gond az, hogy írásban nem nagyon lehet átadni azt, hogy miért is annyira jók. Az alapsztorival biztos, hogy nem (két testvér hazatér szülővárosába, mivel apjuk megbetegedett), ezért is lőttem le a felvezetőben, hogy teljesen random, minden előjel nélkül bedobják, hogy a hazatérésük napja a Fenevad Napja, és bizony a babonás kisvárosiak félelmei beigazolódni látszanak, hiszen eltűnik valaki, aki után nagy keresés indul.

Azonban a sorozatot, de még a részt sem ez a szál határozza meg és teszi jóvá, inkább csak az abszurditásra erősítenek rá, hogy némelyik helyi totál magától értetődő természetességgel beszél arról, hogy valami olykor felzabál embereket – olyannyira, hogy még a város címerébe is bekerült a bestia. A lényeg az a nagyon különös családi dinamika, ami a két felnőtt fiú, az apjuk, valamint annak felesége között van.

The awful beast, with its face of wolf, its body of wolf, and horrifying fangs not unlike those of a wolf. Many would be tempted to believe it is a wolf. However, we know it is the beast, bigger than a wolf, probably. We’re pretty sure it has more limbs.

Szóval adott egy elég fura lakóközösséggel rendelkező parti kisváros, akik nem csak holmi fenevadtól rettegnek babonásan, hanem ahogy olvasom, a későbbiekben prezentálnak egy Anne of Green Gables szektát és boszorkánykovent is.

Azonban főképp az érdekes kapcsolatban lévő, folyton perlekedő két testvér adja el a Cavendish-t, az, ahogy nagyvárosiként nehezen találják a helyüket a faluban, illetve, hogy egyikükre szinte senki sem emlékszik, még a saját öccse is azt mondja róla, hogy már gyerekkorában is kopaszodott, ezért azt hitte rá, hogy ő a család barátja, akivel egy szobában alszik.

Nem tudtam, hogy mire számítsak a Cavendish-től, és egészen szürreális és eredeti élményben volt részem, amit nagyon, nagyon remélem, hogy sikerül átmenteni a folytatásra is, mert ez egy olyan sorozat, amit szívesen néznék, ha tartanák ezt a szintet.

Pilot-mustra: Schooled – 1×01 (+ 1×02)

2019. 01. 22. 18:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Nem akarom elhinni, hogy immúnissá váltam az országos szitkomokra, de kezdem azt hinni, hogy jobban járok, ha az olvasót automatikusan a kommentek közé irányítom, hátha ott talál nem savanyújóskázó véleményt. Nem mintha a The Goldbergs spinoffja kapcsán akkora reményeim lettek volna, hiszen az eredeti sem kapott el, de gondoltam az eredetit kedvelő véleményét kiegészítheti (vagy visszhangozhatja – még nem olvastam human-ét) egy kvázi újoncé is.

SCHOOLED – 1×01 – 3,5/10
SCHOOLED – 1×02 – 6/10

A 80-as évekből a 90-es évekbe kerülünk át pár régi ismerőssel, kiderül, hogy Barry korábbi barátnője, Lainey mi mindennel próbálkozott iskola után, hogy aztán visszakerüljön a sulijába – mint tanár, így teremtve meg egy érzelmes, tanító jellegű, rész végi tanulságokra ráhúzott munkahelyi komédia alapjait.

A Schooled-ot szerintem csak és kizárólag az ismert karakterek és a nosztalgiafaktor adhatnák el, ugyanis a humor eléggé visszafogott, maximum mosolygós, a sztori pedig sajnos rém lerágott csont, legyen szó akár a kezdő tanár helykereséséről, a diákokra való hatásáról vagy a tesitanár motivációs problémáiról. Ezek mindegyike totál felejtős.

Marad a nosztalgia, ami…, hát, a The Goldbergs szintjét meg sem tudja közelíteni, mindössze a grunge zenei műfaj, Michael Jordan és a tesitanár szűk rövidnadrágja kapott több említést, vizuálisan szinte sem pluszt nem kaptunk.

És maradtak még a karakterek, akik közül csak The Goldbergs-esek vannak (a negyedik, valóban újonc csak a folytatásban jön meg Brett Dier személyében), akik a régi nézők számára ismerősek és kedveltek lehetnek, engem viszont közel sem fűzött hozzájuk sok minden. Így az igazgató javarészt közömbös volt, Coach Mellor szokás szerint olykor zseniális (kár, hogy nagyobb mennyiségben elszürkül), Lainey pedig….

Na igen, ő számomra már alapból kinyírta a spinoffot. Tudom, hogy a Michalka-nővérek közül inkább Aly volt korábban megosztó már a Hellcats-ben is, de nálam AJ mindenből kilóg, mintha nem lenne a képernyőre való, kvázi fizikai fájdalmat okoz a vergődését nézni, és tudom, hogy egy percig nem fogok szimpatizálni vele, ami azért nem ártana egy heti nézős sorozat esetében.

A Schooled-ot képes lettem volna sokkal jobban lehúzni, de mégsem volt hozzá szívem, mert a végére bedobtak egy olyan “csavart” (spoileresen itt a kép és ez is), ami mondhatni mindent más színben tüntetett fel (komolyan mondom, a semleges vagy negatív véleményem ellenére is majdnem pozitív végkicsengést kreálva), és ekkor értettem meg, hogy miért működik sokaknál a The Goldbergs és ez a sorozat. (A poén az, hogy másoknál az egész hatástalan lesz.)

Hiába voltam ugyanis jelen a 80-as vagy 90-es években, hiába mosolygok vagy bólogatok rá a The Goldbergs-ben régről ismert utalásokra, tárgyakra, jelenségekre, azok inkább csak leltározós jelleggel csapódtak le nálam, amik jópofák voltak, de nem érintettek meg. Erre most meg itt állok az utolsó másodpercek láttán, mint egy balfácán, és érzelgősködök egy fiktív sztori olyan valós vonatkozása miatt, amiben nem vagyok érintett, és nem is a fiatalkori énem miatt talált be, hanem valami miatt, aminek csak pár éve vagyok ismerője.

De basszus, ha valakinél valóban minden részben elérik ezt az érzelmi pluszt, akkor mostantól kezdve egy percig sem fogom kétségbe vonni azt, hogy a The Goldbergs (vagy a Schooled) megérdemelten arat sikert.

UPDATE: Megnéztem a She’s All That-es tematikára felhúzott második epizódot, és meg kell mondanom, hogy kifejezetten bejött. Jó volt az új fő karakter (valamint bemutatták jó pár kiemelt mellékszereplő tanárt), jó volt a mellékszál, jó volt, hogy keveset foglalkoztak a diákokkal (és akkor sem ők voltak a középpontban). Igen, a főhős továbbra is totálisan felejtős, miatta nem hiszem, hogy maradok, de azért egy 3. rész így meglesz.

Next Posts Previous Posts