login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Killing Eve

2018. 04. 13. 15:06 - Írta: human

21 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Mennyi mindent ki lehetne hozni egy bérgyilkos és kém közötti fogócskából, és ebből mennyi minden félremegy, pedig Phoebe Waller-Bridge ért a dolgához. Hogy a szemérmes megvalósítást ne is említsem, bár ez azért a BBC America-tól nem annyira meglepő.

A történet két nő körül bonyolódik. Az egyik valami nagyon unalmas munkát végez az MI5-nál, de többre vágyik, izgalmakra. A másik pedig egy bérgyilkos, akinek a nyomába erednek a kémek, köztük az előbb említett Eve is. Mindezt néhol feszülten, néhol viccesen próbálják megvalósítani a készítők. Valamennyire sikerül is.

A pilot sok helyen közepes, de valahogy mégis az csapott leginkább szíven, hogy az álcázására időt áldozó, és érte fizikai fájdalmat elviselő bérgyilkos simán otthagyja az ujjlenyomatát az egyik helyszínen. Egy fél mondattal megmagyarázzák, és látjuk is, hogy egyre pofátlanabb, de valahogy mégis zavart.

Talán mert árulkodik egy kicsit a Killing Eve megcélzott profizmusáról? Olyan hanyag írói húzás, főleg, hogy később egy sokkal finomabb kilengése is van a gyilkosnak, olyan ami valamivel rejtettebb nyom lehetne. És pont ezek miatt sok fordulatot már most érezni, ami egy thrillernél lehet nem a legjobb.

Lehet egy kicsit ráugrom a kidolgozásra is. Bár ez aztán már főleg egyéni preferencia, de a stílushoz nekem nem illett ez a rengeteg zene. Főleg, hogy sokszor feleslegesen használják őket. A bérgyilkos megy haza, a lépcsőházban más zene szól, beér a lakásba más zene szól, amit el is teker a rádión egy harmadikra. Mintha túlhasználnák a dolgokat, pedig a kevesebb néha több. Az előbbi listából egy simán kihúzható lett volna, és a játékidő mégis ugyanannyi marad.

A szemérmességgel pedig az a probléma, hogy tipikusan akarnak mutatni valamit, meg nem is. És itt most főleg az erőszakra gondolok. Konkrétan az egyik gyilkosság elég brutális, aminek az érzékeltetése cél, mivel ezzel építik a pszichopata gyilkos karakterét, de közben meg nem tudnak mutatni semmi ténylegesen elborzasztót. Egy jobb producerrel mondjuk az FX-en jobban működött volna.

Szórom itt a negatívumokat, de valójában meg elég könnyedén legördült a premier. A sorozat készítője az a Phoebe Waller-Bridge aki ezelőtt a Fleabag-et és a Crashing-et hozta össze, szóval nem meglepő, hogy a humor a legerősebb a pilotban. Csak ha már thriller, akkor bizony másba is bele kéne húzni. Feszültebbnek kéne ennek lenni, hiszen már mostanra is meghaltak vagy hatan.

Azt is el kell ismernem, hogy a casting remek. Bár nem bírom, de még Sandra Oh is elviselhető volt, sőt, talán a ‘jó’ jelzőt is használnám rá. Elhittem neki ezt az unalomba belesüppedést, amiből kihozza majd a vadászat. Jodie Comer pedig elment pszichopata bérgyilkosnak. Mondjuk remélem kicsit finomít rajta a későbbiekben, mert egy kicsit tipikus volt a karakterének minden arckifejezése.

Pontszámilag legyen olyan 6/10 a kezdés, amivel meglepő módon bőven a kritikus átlag alá mentem, de egyszerűen nem értem, miért. Nyilatkozzatok kommentben, főleg ha bejött nektek, kíváncsi leszek a folytatásról, milyen vélemények születnek. Kicsit úgy érzem, mintha a szereplők és a készítő miatt kímélni akarták volna a sorozatot, pedig nem szorul rá.

Pilot-mustra: Siren – 1×01-1×02

2018. 04. 12. 21:30 - Írta: winnie

31 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Sok minden szólt a szememben a Freeform új (természetfeletti?, fantasy?) sorozata ellen – többek között az, hogy Freeform-os. Éppen ezért volt kellemes meglepetés, hogy a dupla pilot minden zökkenő nélkül lecsúszott. Szó sincs arról, hogy a kezdés bármi újat hozott volna, de talán az ismerős elemek és a kiszámíthatóság miatt is korrekt néznivaló volt, és érdekelni kezdett, hogy milyen irányba akarnak elindulni.

SIREN – 1×01-1×02 – 6,5/10

Persze annak idején a Beyond esetében is bekaptam a csalit, szóval nem kéne meglepődnöm ezen, és lehet, hogy magasabb elvárásokat kéne támasztanom, nem pusztán szimpátia alapján ítélnem, de úgy tűnik, hogy nehezen változom. A sorozat egyébként egy különös tengeri lényről/lányról szól, aki sellő, de valójában bármi furcsaság lehetne, mert pont így kezdődnek a Földre vetődött random űrlényes sorozatok is, mint a Siren.

A tengeren egy halászhajó kifog valami furcsa teremtményt a vízből, de éjszaka van és vihar, így nem nagyon láthatjuk, hogy mit, ráadásul az egyik halász meg is sebesül, ami után segítséget kérnek. Meg is jelenik egy fekete helikopter katonákkal, és a teremtményt a sebesülttel együtt se szó, se beszéd elviszik. Nyilván senki sem érti a dolgot, a hajósok még inkább nem, utána is próbálnak járni az ügynek.

Eközben mellékvágányként megismerünk egy tengerparti városkát, Bristol Cove-ot, ahol fura jelenségek történnek, a helyi gazdagember, gyártulajdonos egyik, lázadóbb hajlamú, tengerbiológus fia pedig éjszaka az úton egy rejtélyes nőt vesz fel a kocsijába, aki nem beszél, különös módon viselkedik és később nyom nélkül el is tűnik, hogy felfedezze magának a környéket. Nyilván érdekes lenne a felfedezési folyamat a nézőnek is, ha nem tudnánk pontosan a Siren alapkoncepciója és plakátjai alapján, hogy ő az a bizonyos sellő. Akinek lába van.

És alapvetően az első két rész arról szól, hogy akklimatizálódik Ryn az emberek világához, hogy próbálgatja ott szárnyait (vagy uszonyait) ismeri meg, hogy próbálja megtanulni a nyelvet, stb. Persze ez a folyamat, hiába akadnak támogatói, nem egyszerű, hiszen egy nagyon erős, ragadozó lényről van szó, akit egy küldetés mozgat, és aki után a rendőrség is nyomozni kezd, miután kíméletlenül kinyírja a vele kekeckedőket.

A CGI abszolút nincs túlhasználva ezekben az epizódokban, ami nem is baj, mert az egyik víz alatti jelenet nagyon ócskára sikeredett, szerencsére a későbbiekben már nem volt gond a trükkökkel, remélem, odafigyelnek majd, ha megint víz alatti akcióra kerül sor.

Számomra így “kicsiben” működni látszik a Siren, azonban pontosan tudjuk, hogy sokkal nagyobb fókuszú lesz a sorozat. Egyrészt ott a kormányzati (vagy milyen) összeesküvés, másrészt pedig erősen fog építeni a sorozat a mitológiára. Utóbbi kapcsán már elkezdték pedzegetni azt, hogy mi történt a múltban, ami természetesen kapcsolódik a bemutatott karakterekhez.

Aláírom, hogy nem hozott sok újat a Siren első két része, de szerintem tisztességesen volt elkészítve, a tengerparti városos környezet a zenével, a sellő énekével abszolút hangulatos lett, elsőre a szereplőkkel sem volt gondom – meglátjuk, később mit tud nyújtani ahhoz, hogy megtartson. Akinek viszont nem stílusa a Freeform, az nyugodtan távol tarthatja magát tőle, mert biztos, hogy fog találni nem szándékoltan vicces részeket, aki kétkedve áll hozzá, az már eleve a néma és az emberekre fújó sellő láttán is mosolyogni fog.

A végére azért idevésem, hogy ne borítsam a papírformát: már lement az 1×03 is, azt is megnéztem a poszt kirakása előtt, és bizony nagyon gyenge, talán még a 3/10-es szintet sem megütő rész lett. Unalmas volt, szinte alig történt valami, illetve amit láttunk, azzal szó szerint korábbi eseményeket ismételtek meg, az egész egy egy helyben való toporgás volt, nagyon esetleges jelenetfűzéssel és érdektelen szálakkal. Igen, kaptunk minimális új infót, de folyton megakasztotta a sztorit, ahogy Ryn próbálja lassan, de biztosan megtanulni az embernyelvet. Talán majd, ha ezen túllendülnek?

Pilot: On My Block

2018. 04. 11. 21:22 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ennyire rég vezettek meg, mint a Netflix tette az On My Block-kal. Csináltak neki egy baromi jó előzetest, és minden igaz, ami benne van, sőt, vannak is jó poénok a sorozatban, csak épp ritmusa nincs három rész alapján. Ami nagyon hiányzik belőle.

Az On My Block tipikus esete annak, amikor az ember rájön, hogy vagy elfogytak a kreatívok Hollywoodban, vagy egy részének még nincs igazán gyakorlata. Mondjuk ide esetleg az utóbbi lesz igaz, ha jóindulatúan tekintek a Eddie Gonzalez, Jeremy Haft, Lauren Iungerich nevét tartalmazó készítői listára, akik közül igazán csak Iungernich-nek volt sorozatos gyakorlata az Awkward.-dal.

A történet amúgy négy elsős gimisről szól, akik Dél-Los Angeles, bandákkal teli területén nőnek fel. Egyikük sem fehér, ez is szerepet játszhatott a berendelés kapcsán, jó, hogy végre mindenki kap esélyt, viszont ez a tényleges minőségen is meglátszik.

Az On My Block konkrétan egy szkeccs show-nak érződik, amit valamennyire összekötnek a főszereplők. Vannak remek meg mosolygós poénok, van, ami rosszul sikerül, akad némi dráma is, de ezek egyszerűen semmi flow-val nem bírnak. Nem organikus, amit látunk, nem gördül előre érdekesen a sztori.

Olyan, mintha az írók megírták volna az emlékeikből ezeket a “ciki” eseteket, de nem tudták volna épkézláb módon egybeolvasztani őket. Ez pár nézőnek biztos, hogy nem gond, végre róluk szól valami, magukra ismernek és arra, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel. Viszont ettől maximum fontos lehet a sorozat, de aki csak empatikusan belenézne a történetükbe, annak nehéz lesz itt ragadni.

Nyilván nem lehet mindenki Donald Glover, aki az Atlantával mindent bizonyít magáról, de ő nem meglepő módon profik keze alatt kupálódott ki, amellett, hogy tényleg kreatív ember. Úgy tűnik, egy Community sokkal jobb alapozás, mint egy Awkward. volt. Ez így három rész után csak közepes.

(Mivel Netflix-es a sorozat, ezért az egész évad egyszerre került kiadásra, így későbbi részek ismeretében érdemes általánosságban kommentelni, vagy megvárni az évadkritikát, vagy jelezni a SPOILER-t.)

Pilot-mustra: Roseanne – 10×01

2018. 04. 10. 20:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Oké, egy vallomással tartozom, egy pillanatig sem hittem volna, hogy pozitívan fogok nyilatkozni a Roseanne-ről, hiszen az 1988 és 1997 között kilenc évadot megért, teljesen hagyományos (többkamerás, színpadon, élő közönség előtt felvett) munkáscsaládos szitkomot abszolút nem ismertem, és a legtöbb kortársából kiindulva, ha ismertem volna, sem jött volna be nekem.

Klasszikus családi komédiáról van szó, aminek a fő helyszíne a családi ház, ahonnan már kirepültek a 90-es évek óta a gyerekek, viszont az idősödő, immáron nagyszülő házaspárhoz nemrég visszaköltözött két saját gyerekével az egyik lányuk, és másik két gyerekük (egyikük szingli, a másik egy gyerekes apa, akinek a felesége katonaként szolgál külföldön) is gyakran visszajáró vendég.

ROSEANNE – 10×01 – 6/10

Fura, de annak ellenére, hogy teljesen tipikus (klasszikus) a Roseanne felállása, egyáltalán nem tűnik dohosnak, olyannak, ami a kilencvenes évekből maradt volna ránk. Nyilván nem lesz hirtelen újító vagy szörnyen friss, de bőven megüt egy mai hangnemet, és még a karakterekből fakadó poénok sem mindig kiszámíthatóak, hiszen ezeknek a 20 évig tetszhalotti állapotban lévő szereplők nem mindig úgy reagálnak a mai dolgokra, ahogy azt feltétlenül várnánk. Fejlődnek, vagy mi, még vaskalaposságot tekintve is.

Persze a készítők mindent meg is tesznek azért, hogy aktuálisak legyenek, az első részben például kiemelt szerepet kap a politika, azon belül is az, hogy a főhős/címszereplő Trump-szavazó, hiszen ő munkahelyeket ígért. Mindez szül is némi feszültséget a családtagok között, de semmi komolyabb társadalompolitikai vonatkozást nem erőltetnek, a folytatásban már inkább mellékvágányos marad a téma, habár teljesen nem tűnt el egyik részben sem.

Később egyébként szóba kerül sok olyan téma, ami a kilencvenes években a 200+ epizód alatt nem jöhetett elő, mint például a béranyaság, a gender nonkonformitás, sőt, még az időskor is, azonban amellett, hogy a karakterek mai nézeteit megismerjük a mindent körbeölelő szál továbbra is a család marad, mert Conner-éknél mégiscsak minden oda vezethető vissza az eddigiek alapján.

Jó látni, hogy mennyire egy hullámhosszon van a szereplőgárda, amit sokat hozzáad a sorozathoz, én azonban azt a szentségtörést megejteném, hogy számomra pont Roseanne karaktere az, aki nem hiányozna akkor, ha kiszállnék a sorozatból. Aláírom, a legjobb poénokat ő kapja, és Barr stílusa olykor nagyon jól működik, amikor mellékesen, faarccal szór el valami alázást vagy pikírt megjegyzést, de nála érzem leginkább azt, hogy túljátszik, hogy csak egy tévés karaktert hoz. (Mondjuk John Goodman és Sara Gilbert eleve előnnyel indultak nálam, ők régi favoritok.)

Még véletlenül sem tettem le a hajamat a Roseanne-től, de jobban fogadtam, mint a Will & Grace felélesztését. Azzal sem volt gondom, főleg miután megnézve pár régi részt sokkal kevesebb utálattal közelítettem felé, viszont fel sem merült benne, hogy folytassam. A Roseanne esetében viszont nem volt ellenemre a második és a harmadik rész megnézése sem, és azok is hozták nagyjából a kezdés szintjét, legalábbis gyengébben biztos, hogy nem sikerültek.

Nyilván az, hogy működik a sorozat, a karakterekben keresendő, akiket nem kell alapozni, hiszen már teljes mértékben megrajzoltan érkeznek – még azok számára is, akik hozzám hasonlóan nem ismerték őket. Persze bevontak a képbe pár gyereket is (akiket ugyancsak elég élesen megrajzoltak), a veterán Roseanne-es Sarah Chalke pedig új szerepben tűnik fel, ugyanis a karakterét játszó régi színész is visszatért, de velük sincs gond, sőt, az ő sztorijaik (Chalke-é és főleg Mark-é) adnak igazán muníciót az első részeknek.

Hirtelen nem tudom, hogy van-e most nézős többkamerás komédiám (épp ideje lenne már egynek!), de ha nincs, akkor sem biztos, hogy megmarad a Roseanne, azonban egy darabig még maradni fogok, s ki tudja, talán még az évad végére is elérek, a kilenc rész nem olyan sok.

Pilot-mustra: Shakespeare & Hathaway: Private Investigators – 1×01

2018. 04. 09. 22:06 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Az angol BBC-nek szokása olykor napi krimisorozatokat is adni, amik nem főműsoridőben, hanem a délutáni sávban kerülnek leadásra (legutóbb a The Coroner volt talán ilyen) – nyilván a háziasszonyokat megcélozva vele. Pár hete ezzel a céllal indult el a Shakespeare & Hathaway: Private Investigators is, amit azonnal be is próbáltam (mert mégiscsak krimi!), és valóban egy vidéki, vicces, cozy mystery sorozat, hasonlóan az Agatha Raisin-hez.

SHAKESPEARE & HATHAWAY: PRIVATE INVESTIGATORS – 1×01 – 6,5/10

A főhősünk Hathaway, egy tohonya magánnyomozó, aki egykor zsaru volt, most pedig úszik az adósságbab, hiába érti a dolgát, az ügyfelek nem nagyon mutatkoznak. Színészként is melózó asszisztensével próbál azért a felszínen marad, ügyeskedik, amikor beállít hozzá egy nő, és megbízza azzal, hogy derítse ki, hogy a vőlegénye vajon valóban félrelép-e.

Igen, nincs gyilkosság! Oké, ez nem marad sokáig így, mi pedig elég hamar megtudjuk, hogy a megbízóját Luella Shakespeare-nek hívják, és mivel a cím elspoilerezi a “csavart”, én is elárulom, hogy a rész végén, a sikeres nyomozást követően ők összeállnak, hogy immáron magánnyomozó-duóként derítsenek fel bűnügyeket.

Semmi extra csavar nincs, olykor a rendőrség is feltűnik, hogy ne higgyen a magánnyomozóknak, vagy lehűtse őket, a lényeg, hogy van lehetőség némi incselkedésre, de minden a klasszikus nyomozós panelek között zajlik, a különbség csak annyi, hogy magánnyomozói szemszögből (még mindig nincs sok magánnyomozós sorozat, szóval ezért jár a pacsi), és kiemelve a vidéki miliőt és a kisemberes sztorikat.

Bár a két főhős elég könnyen definiálható, karakteres jelenség (és kifejezetten szimpatikusak), akiknek kicsit hullámzó a kémiája (azért általában elég jól működnek együtt, bőven szállítják a figurájukból fakadó humort), nem nagyon éreztem azt, hogy az egyikük ebben vagy abban kiemelkedően jó lenne nyomozóként, inkább csak random osztogatják meg maguk között a munkát. Viszont az asszisztens többször is beveti azt, hogy színész, így be tud épülni random közegekbe, hogy onnan adja le a drótot.

A krimik rejtélykomponenseinek megítélése mindig érdekes, hiszen valaki azt szereti, ha a készítők fair játékot űznek és engedik a nézőnek, hogy rájöjjön a megoldásra, míg mások imádják, ha meglepődnek, azonban ez csak félrevezetésekkel, vagy infók elhallgatásával lehetséges.

A Shakespeare & Hathaway első részének nem volt annyira letaglózó a rejtélye, ráadásul sok szereplője sem volt, hogy ne lehessen rájönni pár tippel arra, hogy ki miben ludas, azonban az felettébb dicsérete méltó volt, hogy egyrészt a néző kitalálhatta a megoldásokat, ugyanis szórtak el arra utaló jeleket (kiemelt snitteket, nyomokat), amikre később visszautaltak, a másik szép gesztus pedig az volt, hogy a két főszereplő két különböző úton jutott el a megoldásig, ami végképp szokatlan és nagyon pozitív. (Az Instinct-nél hivatkoztam is erre, mert ott a nyomozók nulla úton jutottak el a gyilkosig, csak véletlenül botlottak bele…)

A végeredmény mindenképp kellemes, és a sorozat anélkül éri ezt el, hogy felületes lenne. Nyilván nem egy tartalmas darabra kell számítani, a gyilkosságok ellenére is nagyon könnyed a Shakespeare & Hathaway, a vidám, tinglitangli zene is rásegít erre, valamint a vidéki hangulat, de azért nincs elbohóckodva annyira, hogy ne legyen komolyan vehető.

Az nem jelentene önmagában sokat, hogy kellemes egy krimisorozat, mert manapság egy random semmikét nincs sok értelme nézni, de a Shakespeare & Hathaway hozta a komédia, a rejtély és a báj kellemes elegyét, ami miatt megtartottam. Így hirtelen nem is jut eszembe, hogy van-e hasonló jelenleg a piacon Anglián kívül. A 10 rész nagyon hamar leszalad (mondom, a BBC is napiban darálta), és a 2. évad berendelésre került, szóval.

Pilot-mustra: The Crossing – 1×01

2018. 04. 08. 21:13 - Írta: winnie

45 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Nice to be back on top of the food chain.

A beharangozóban már leírtam a fő gondomat ezzel az ABC-sorozattal: ha 10 évvel ezelőtt érkezett volna, akkor oda meg vissza lettem volna a koncepció hallatán, és szerintem a pilot is nagyon bejött volna. Ma csak vállvonogatva vártam a sorozatot (azért enyhén érdekelt), és az 1×01-gyel sem volt gondom, maximum annyi, hogy a világon semmit nem kínált, ami alapján azt kéne gondolnom, hogy nem a hasonló high concept sorozatok kliséit fogják újramelegíteni benne.

Nem akarok spoilerezni sokat a kritikában, mert aki nem ismeri az alapsztorit, annak legalább lesz felfedeznivaló a pilotban. Az időutazós aspektus említése mondjuk kikerülhetetlen, főleg, hogy nem fognak utazgatni benne, csak most került sor egy exodus-ra, azonban van egy kiemelt szál, amit kifehérítve még leírnék, mert tudom, hogy sokak számára válóok lehet, míg mások talán épp ezért kezdenek majd bele: genetikailag felturbózott emberek, vagyis kvázi szuperképességek. Na?

THE CROSSING – 1×01 – 6/10

Egy tengerparti kisvárosban vagyunk, ahol a seriffet riadóztatják valami furcsaság miatt, a víz ugyanis egy holttestet sodort a partra. Kisvártatva azonban kiderül, hogy nem csak egy test, hanem több tucat (száz?) járt így. És az is, hogy némelyik test tulajdonosa nem halt meg, van 47 túlélő. A nagyon furcsa jelenségre pedig még furcsább magyarázatot adnak: egy háború elől menekültek. Egy háború elől, ami Amerika területén zajlik. 150 évvel később, a jövőben.

A rengeteg halott és túlélő persze a Nemzetbiztonság figyelmét is felkelti, szóval helyszínre is küldik az embereiket, akik a törvény helyi őreit arrébb tessékelik, mondván ők is boldogulnak az üggyel. A menekülteket pedig elhelyezik egy táborban. Mi eközben némelyiküket jobban is megismerjük (persze így is elég felületesen csak), és elmondásaik alapján kialakulhat egy kép is a 2170-es évekről – már persze akkor, ha nem hazudnak.

Ennyi az alaphelyzet, amit még azzal egészítenek ki, hogy egy gyerekét kereső menekülő nő a part helyett egy halászhajón tér magához, így neki önállóan kell alkalmazkodnia a jelen világához. Persze már a fentiekből lehet sejteni, hogy mindez nem ilyen egyszerű, nem szólhat a sorozat az együttélés problémáiról, kell valami “gonosznak” is lennie, így kerül képbe egyrészt az összeesküvés, másrészt pedig az, ami elől menekültek a jövővilágból.

Újdonság? Az nincs. Nyilván el lehetne intézni azzal a sorozatot, hogy a Resurrection (Les Revenants / The Returned) is ugyanezt csinálta, csak halottaiból feltámadó emberekkel, vagy hogy a The 4400-ben is a semmiből tűntek fel emberek (csak nem a jövőből, hanem a múltból, viszont…, khmm), de csak a hasonló alaphelyzet nem jelenti azt, hogy a folytatás is ugyanazon a csapáson fog haladni.

Na, de akkor merre tart a sztori? Az időutazásos aspektus nyilván ennyi volt, ez egyirányú útnak tűnik, maximum még mások is jöhetnek a jövőből, de a fő konfliktus a jelenre kell, hogy szorítkozzon. Kérdés, hogy ez mennyi érdekes sztorit rejt magában, azon kívül, hogy a karakterek próbálnak egymás mellett élni és megismerni egymást, azon agyalva, hogy kit mozgathat esetlegesen hátsó szándék.

Oké, nyilván a kiemelt szál a menekültekhez fog kapcsolódni, hiszen ez igencsak aktuális téma manapság. Ki tudja, talán arra sem kell sokat várnunk, hogy kiderüljön a származásuk a közvélemény előtt, akkor pedig láthatjuk azt a pikáns alapfelállást, hogy miképp áll hozzá Amerika az amerikaiakhoz, akik nem máshonnan, hanem egy másik korból érkeztek. Az egésznek lehetnek érdekes politikai vetületei is (milyen jogok illetik őket?), de szerintem, aki befizet a sorozatra, azt nem ez a vonal fogja beindítani.

Viszont az ígéreteken (és a megannyi kérdésen) kívül másba a The Crossing esetében nem nagyon lehet kapaszkodni. Kapaszkodjunk a karakterekbe? Igen, Steve Zahn mindig is szimpatikus arc volt, tipikus kisember, akit el akarnak nyomni, de majd összeszedi magát, neki biztos, hogy lehet szurkolni, Natalie Martinez és Sandrine Holt pedig elég sok helyről ismerős lehet, a többiekből viszont még csak morzsákat kaptunk, ők biztosan nem fognak megtartani egyelőre senkit.

Akkor most mi legyen? Már csak a hangulat miatt is nyilván kap még két részt a sorozat, és remélem, hogy fognak valami olyasmit villantani benne, amire felkapom a fejem, de nagyon kétlem, mert rengeteg kiemelt szereplőjük van (csekk a stábfotót), ami jó pár szál mozgatását kívánja meg, ami viszont lassabb építkezést, és még lassabb infóadagolást tesz csak lehetővé, így kisebb az esély arra is, hogy hamar kerüljön sor “villantásra”.

Mint írtam korábban, ez a rákfenéje ennek a rejtélyes, összeesküvős high concept műfajnak, ha valaki rögtön kezdésnél nem törekszik arra, hogy a sorozata más legyen, mint a többi: hiába vannak mondjuk új és eredeti ötletei, az ember megnézi az első részt és azt mondja, hogy been there, done that, ezt már ezerszer látta, és a generikus kezdés miatt nem fog kitartani, hogy lássa, tényleg valami újszerűt kap az első évad végére. Egyszerűen túl sokszor égettük meg magunkat azzal, hogy ilyesmiben bíztunk, és koppantunk.

Pilot: The Last O.G.

2018. 04. 06. 14:50 - Írta: human

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A TBS új komédiája csak akkor fog tetszeni, ha bírod Tracy Morgant. Akármilyen az írás, Morgan előadása annyira kilóg, hogy ha a falra mászol tőle, akkor nem is érdemes belenézned a sorozatba. Pedig jó. Valamennyire.

A történet egy drogdílerről szól, akit lesittelnek 15 évre. Szabadulása után rádöbben, hogy a régi lepusztult brooklyni környéket, ahol terjesztette az anyagot, közben megszállták a hipszterek. Ami egyesek számára biztosan negatív jelentéstartalommal bír, de furcsa divat, a bio meg a többi mellett valójában fel is virágoztatták a helyet. Így el is veszti a főszereplőnk a lába alól a talajt, hiszen “jobbá teszem a lakhelyem”-mottóval jött ki, csakhogy ezt már nem kell megtennie.

Ezen kívül még a régi csaját is felkeresi, ahol kiderül, hogy pont a börtönbe kerülése előtt teherbe ejtette, aki utána nem várt rá ilyen sokat. Itt kicsit csaltam, mert belenéztem az előzetesbe, és megnyugodhatunk, mert nem a tipikus módon lesz ez a háromszög megoldva. Legalábbis remélem, itt is az újrakezdéses tematika lesz erősebb, bár az évad végére adja magát valami fordulat a szálon.

Már a leírásból is látszik, hogy a The Last O.G. is a tipikus dramedy-k felé hajlik. De pont Tracy Morgan miatt mégsem lesznek túl nyálasak az érzelmes pillanatok, egyszerűen meg olyan… Shrekes az előadása. Gondolkoztam, hogy írjam körbe, de komolyan mondom, hogy ez ugrott be. Amikor megtudja, hogy vannak gyerekei, na az, mintha a rajzfilmből jött volna.

Egyelőre a mellékszereplők is erősnek tűnnek, de ugye alig kaptak időt. Egyrészt el kellett mesélni az alapokat, ami vagy 10 percet felszippantott a részből, másrészt annyira sok új humor nincs egy börtönből szabadult ember első napjaiban. Viszont később jobban összeütközhet majd a 15 év alatt megváltozott világgal, és hozhat valami káoszt is bele. (Konkrétan ezek voltak a pilot legjobb pillanatai, a buszról leszállós első döbbenet és a “mindig káosz követ” közbeni történések.)

Nem tudom, hány komédia-rajongó van itthon, ezek a posztjaink nem szoktak jól muzsikálni, de ez a sorozat még a tipikus dramedy-k közül is kilóg. Nem egy Alex, Inc., hanem teljesen kábeles, még kevésbé poénokra kihegyezett. Pontszám? Legyen 6/10. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Pilot: Alex Inc.

2018. 04. 03. 17:40 - Írta: human

6 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Most elválik, hogy ki milyen rajongó? Csak mert ahogy a Splitting Up Together is érzelmes komédia, úgy az Alex, Inc. is. A kérdés csak annyi, hogy mi szól inkább emellett az ABC-sorozat mellett? Hát, nem is tudom.

Az Alex, Inc. egy rádiósról szól, aki már unja, hogy mindig csak feelgood adást kell csinálnia az emberek feldobására, mondjuk az elgondolkodtató true crime helyett, így inkább felmond, és saját podcast üzletbe kezd. Ennek a médiumnak a felfújása így 2018-ban már bőven nem újdonság (egy valódi podcast a sorozat alapja), de sajnos a pilot mégis sok időt szán rá. Eléggé elszállt összegek repkednek egy podcast cég beindítása körül, miközben még a koncepciójuk sincs meg mögötte. Lehet, hogy ez szőrszálhasogatás, csak valahogy jobban kitalálhatták volna ezt a részét is a pilotnak.

A sorozat szíve sokkal inkább a családi háttér lesz, mivel a férfi nem csak úgy a semmibe próbálkozik újrakezdeni a karrierjét, de közben otthon az asszony és a két gyerek is épít rá. Kicsit tipikus módon, de mosolyogva igyekeznek a nehézségek közben még jobban összekovácsolni őket.

Konkrétabban azt tudom mondani, hogy ez sem vicces sorozat, bár azért próbálkoznak pár poénnal, ellenben aki Zach Braff-rajongó, az most megkapja újra JD-t. Mármint komolyan, némelyik csattanó teljesen úgy volt előadva, mintha egyenesen a Scrubs-ból érkezett volna. Azt azért hozzátenném, hogy ez Braff Whish I Was Here című filmjéhez áll közelebb, mint a sikersorozatához.

Ellenben most kell keménykezűnek lennem. Már ha túlél majd a sorozat, mert hiába vagyok rajongó, az Alex, Inc. is kicsit a semmiben lebeg. A dráma túl könnyed, a humor túl kevés, és a kezdés pont nem billen a feelgood felé sem, mert olyan… nagyapós. Nincs meg az igazi lazítós hangulata.

Olyan jóindulatú 6/10 a maximum amit erre az első részre adnék, de ezt sem tudom igazán ajánlani. Mindezt rajongóként mondom, szóval nem is tudom, mások mit szólnak majd hozzá. Vagyis a kommentekből mindjárt kiderül.

Pilot: Splitting Up Together

2018. 03. 30. 14:50 - Írta: human

5 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Még egy érzelmes komédia, de jó! Mármint annak, aki szereti az ilyesmit, mert én majdnem bealudtam miközben szólt a popzene és ment a feelgood montázs, mert talán sok évad alatt a szereplők majd leküzdhetik a nehézségeiket. Vagy újrakezdhetik az életüket.

Az ABC sorozatának történet egy házaspárról szól, akik elhatározzák, hogy elválnak, de azért maradnak a közös telken. A megoldásuk: hetente váltják egymást a gyerekekkel, és addig a másik szülő a garázsban szólózik, éli a normális, új életét. Szóval újrakezdés, elrontott kapcsolaton való merengés és hasonlók várhatóak.

Nem titok, de mostanra oda jutottam, hogy ennek a “komédia” stílusnak semmi keresnivalója a nézős sorozataim között. Attól, hogy valami nem alánevetős, még lehet poénokat írni, itt meg konkrétan kettő van, és még azok sem viccesek. Vagy el kell menni komolyabb, érdekesebb drámába, mert különben ilyesmi semmi lesz a végeredmény, amint amilyen a Splitting Up Together.

Tipikusan az a helyzet állt elő, hogy ezt már mindkét oldalról megcsinálták jobban. Tuti nevettünk már a közönséggel közösen egy hasonló házaspáron, dramedy-ben pedig főleg voltak már hasonló kapcsolatok, ld. az HBO-s Divorce. Ennél jobban jártak volna ha az egyik főszereplő 2013-ban véget ért sorozatát, a Rules of Engagementet folytatják egy kis időugrással. Megtartva a humorra képes írókat.

A kicsit merev beszúrásokat nem rónám fel a pilotnak. Valahogy siettetniük kellett az érzelmi alapok lehelyezését, így a random bedobott esküvő tánc elnézhető, de az már nem, hogy milyen kliséket rántottak elő amikor a kapcsolatukról meséltek: semmi egyedi, saját hang nincs a sorozatban. Konkrétan a tánc felvezetése után minden kitalálható, ami még nem lenne akkora gond, ha szórakoztatóan adnák elő, hisz Charlie Sheen is ebből élt sokáig. Mégem teszik azt.

A Splitting Up Together számomra sajnos egy semmi. Sajnálom Jenna Fischert és Oliver Hudsont, mert mindketten többet érdemelnének egy nagyjából 5/10-nél, aminek a kihagyása vagy megnézése ugyanazt az eredményt éri el. Két hét múlva egy másodpercet sem tudunk majd felidézni a pilotból.

Pilot-mustra: The Terror – 1×01

2018. 03. 29. 22:35 - Írta: winnie

69 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Tell those who come after us not to stay. The ships are gone. There’s no way through. No passage. Tell them we are gone. Dead… and gone.

Az ugyancsak Magyarországon forgatott The Alienist évadkritikájánál már lelőttem a poént, hogy nagyon elégedett voltam a The Terror kezdésével is, annak ellenére, hogy a kosztümös műfaj nem a kenyerem – ellenben, ha a kosztümös zsáner darabról van szó, máris már a leányzó fekvése. A The Alienist révén a krimi is érdekelt, és ez a horror sztori is azonnal felkeltette az érdeklődésemet. De nem a pilot láttán, hanem az alapsztori ismerete miatt.

Mint a The Alienist esetében, ez is egy regény adaptációja (Dan Simmons a szerző), és ez is egy tíz részes, lezárt sztorit hoz el egy tervezett évados antológia első darabjaként. Ez az előny. A hátrány, legalábbis az alkalmai belenézők számára, az a könyvszerű építkezés, mert bármennyire is eltér sok mindenben a The Terror az alapanyagtól, nagyon az alapoktól kezd el építkezni, így a műfaji felbukkanásáig elég sokat kell várni. Akkor azonban…

THE TERROR – 1×01 – 8/10

   

A sorozat története valós elemekre építkezik és rögtön fel is festik egy eszkimó asszony elbeszélése nyomán a baljós történetet, mely két, az Északnyugati átjáró felfedezni kívánó hajóról szól az 1840-es évekből. Mind a hajóknak, mind a legénységüknek nyoma veszett anno az Északi sarkkör táján (a hajókat IRL pár éve találták meg), és az első percekben arra utalnak, hogy nem csak a hideg és az éhezés okozta az emberek halálát, hanem valami más is vétkes benne.

Meg is ismerjük kisvártatva az HMS Terror és az HMS Erebus kapitányait és matrózait, a küldetésük célját, a vezetők motivációit (a korbéli viszonyokhoz még flashback-eket is kapunk), hogy aztán totális rebootot kapjanak a karakterek, amikor kiderül, hogy a jég fogságába esve módosítani kell a terveken, és hirtelen minden korábbi célt felülír a túlélés, aminek következtében mindenkiből előtör a valódi énje is.

Nem hiszem, hogy az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy marha jó a megvalósítása a sorozatnak. Mind a tengeri jelenetek a hajókkal (szép kis díszletek, basszus!), mind pedig a jeges jelenetek nagyszerűen néznek ki, csak úgy árasztják magukból a baljós hangulatot, és nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy az ember a cudar és embertelen körülmények között érezze magát. És ez még csak a kezdet.

Mondanom sem kell, hogy ilyen színészgárda mellett (Ciaran Hinds, Jared Harris, Tobias Menzies, Ian Hart) nem nagyon lehet hibázni, de a poén az, hogy a kevésbé ismert arcok épp olyan jók, mint ők, sőt! Nagy odafigyeléssel válogatták össze az arcokat, és talán a tengerészek megkülönböztetése sem fog akkora nehézséget okozni.

A lassabb kezdés érthető. Nem csak a regényre való építkezés miatt, hanem azért is, amiért nem nagyon szoktak horrort tévére vinni sikeresen. Ahhoz ugyanis, hogy érdekelje a nézőt a karakterek sorsa, muszáj karakterizálni, a karakterizálás pedig időbe telik. Persze, mint egyes slasher sorozatok esetében megtehetnék, hogy minden részben szállítanak valami durva (és érdektelen) halált a sokkfaktor kedvéért, azonban szerencsére a The Terror nem szorul rá a mesterséges feszültség-generálásra.

Nem szorul rá, meg aztán szerencsére találnak más eszközöket arra, hogy elborzasszanak minket, illetve, hogy előre jelezzék az elkerülhetetlen véget, szóval még feszültséget is hordoz magában a kezdés, és véres jelenetekben sem lesz hiány – nyilván jó tudni előre, hogy eléggé korhatáros a tartalom.

Bármennyire is bejött nekem a kezdés, azért sokat jelentett az, hogy tudom, hogy érdemes várni, és az 1×02 igazolta is ezeket az elvárásokat (az 1×03 és az 1×04 meg pláne). Éppen ezért nem fog meglepni, ha nagy lesz a lemorzsolódás az első 45 perc után, csak annyit tehetek ellene, hogy biztatom a kétkedőket egy esetleges második vagy harmadik esély megadására.

Nem tudom, hogy más erre pozitívan fog-e reagálni, de nekem nagyon tetszett a kezdésben, ahogy a sorozat eljátszadozik a nézővel annak kapcsán, hogy kik a főszereplők, kik lesznek a történet kiemelt figurái. Tény és való, hogy rengeteg szereplő van (és mind egyenruhás fehér férfi), és mind megalapozásra szorul, de ha az ember odafigyel a nevekre és az arcokra, akkor meglesz a kitartás jutalma.

Arról nem is beszélve, hogy a tény, miszerint a sorozat egy elátkozott expedíció krónikája, hogy tudjuk, hogy mindenki oda fog veszni, olyan baljós hangulatot és többször jelentéstartalmat, vagy esetleg tragikus felhangot kölcsönöz majd minden jelenetnek, hogy az már önmagában is borzongásra és gondolkodásra késztetheti a nézőt. (Ez az elbeszélési mód persze az én egyik kedvencem, nyilván nem hoz mindenkit lázba.)

A The Terror afféle szofisztikált horror, ami nyilván nem lesz mindenkinek a kenyere, és aminél tényleg öröm látni, hogy mennyire odafigyelnek a hangulatra, a részletekre, az pedig gondolom, az alapanyagnak köszönhető, hogy a történet az évad első harmadától kifejezetten érdekes, előre nem feltétlenül látott irányokat vesz fel.

A The Terror első 4 részét az AMC jóvoltából láthattuk premier előtt.

Pilot: The Mechanism

2018. 03. 27. 21:30 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Végre egy könnyen belőhető sorozat a Netflixen. Na, nem azt mondom, hogy lenyűgözött a kezdő rész, viszont olyan zsánert képvisel, aminek a rajongói elég sok dramaturgiai és színészi hiányosságot el szoktak nézni, ha érdekes a téma, amit boncolnak az aktuális sorozatban.

A The Mechanism igaz történeten alapszik, bár csak az inspired by jeligéve, szóval azért el is tértek a valóságtól. A lényeg, hogy egy hatalmas korrupciós botrány van a sorozat középpontjában, aminek a szálai a kormányzat legfelsőbb köréig érnek.

Ez a tipikus expozíciós mesélési formát jelenti, amikor nem a dráma köti össze a történetet, hanem a narrátor szövege vezeti fel a látott jeleneteket, ő adja a mélységet és a karaktert a képen mozgatott figuráknak. Akinek az ilyesmi bejön, annak pedig itt egy újabb csemege, nem?

Mondjuk a minőség nem olyan meglepő, hiszen José Padilha munkássága nem a legrosszabb eddig, és nem meglepő módon hasonló témákat dolgozott fel már korábban a Narcos-szal és az Elite Squad című filmmel. Most épp az utóbbihoz kapcsolódik a téma, hiszen az egyik szereplő azzal kezdi, hogy nem azok a legtehetségesebb zsaruk, akik a favelában lecsapnak a drogbárókra.

Ezzel el is jutottam a negatívumokhoz: Selton Mello színészként egyáltalán nem volt erős, mégis az ő vállán nyugodott a pilot nagyja. Egyszerűen nem tudta átadni azt a bipoláris személyiséget, amit narrátorként felvezetett magának. Ez a rész egyik csúcspontjában, egy rabszállítóban csúcsosodott ki. A többiekkel egyelőre nincs baj, és úgy látom később jobban teret kapnak ők is.

Ha másból nem, a távolságtartásomból feltűnhet, hogy nem igazán jött be a pilot. Viszont akinek a Narcos tetszett, a Spotlightot is Oscar-díjra érdemesnek tartja, és amúgyis mi az a Casino, az mindenképp nézzen bele, mert ebből a zsánerből nincs sok tévében, szóval esélyt kell adni neki, nem?

(Mivel Netflix-es a sorozat, ezért az egész évad egyszerre került kiadásra, így későbbi részek ismeretében érdemes általánosságban kommentelni, vagy megvárni az évadkritikát, vagy jelezni a SPOILER-t.)

Pilot: Trust

2018. 03. 26. 21:49 - Írta: human

43 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Még csak március van, de már megjött az év pilotja? Danny Boyle ismét eljött tévézni (legutóbb erre járt), és ezúttal Simon Beaufoy szkriptjéből az FX-nek rendezett a Getty család történetéhez egy premiert. Igen, a nemrég moziban látott All The Money In The World is ugyanezt a témát dolgozta fel, az évad végére kiderül, hogy ki volt ügyesebb.

A történetbe nem mennék bele túlzottan, már így is túl sokat tudok. A moziban kimaradt a film, és mostanra pedig már direkt nem néztem meg, mert bízok benne, hogy ez lesz az erősebb élmény. A pilot egyelőre engem igazolt, kíváncsi vagyok Boyle után mire lesznek képesek a többiek. Ja igen, nekem ez az IRL-botrány teljesen kimaradt, szóval a valóság nem annyira spoilerezte eddig el.

Azért pár szót mégis ejtsünk róla: az öreg Paul Getty nem tudja ki fogja örökölni majd a hatalmas olajvagyonát, és mit kezd majd vele. Ekkor feltűnik az unokája, aki látszólag tökéletes lenne az igazán senki által nem áhított feladatra. A srác ért a művészetekhez, tud az olajról…, csak hát nem véletlenül került épp most elő: tartozik a maffiának. Szerintem az ezután következő emberrablásról is hallottatok már, gondolom a kommentek spoileresek lesznek.

A lényeg, hogy maga a pilot eszméletlenül erős vizuálisan. Bár a rendező kicsit visszafogott a szokásos Boyle-dolgaiból, arra ott a zseniális Trainspotting 2 tavalyról, de még így is pörög az egész. Pedig konkrétan alig történik benne valami! Amit láttunk, az pár bekezdésben összefoglalható, erre a sok apróságból és azok adagolásából zseniálisan épülnek fel a karakterek.

Arról nem is beszélve, hogy Donald Sutherland castingja az öreg Getty szerepére is az év húzásai közé sorolható. A színész láthatóan oda is volt valamennyire a karakterért, hiszen többet ad bele, mint mondjuk a The Hunger Games esetében tette. A többiekkel sincs gond, bár ők már sokkal kisebb nevek. Azt viszont el kell ismernem, hogy az elsőre nagyon furcsa Harris Dickinson is kinyílt a végére.

Annyira durva, hogy kis módosítással milyen történeteket ír az élet. Itt is, elvileg ilyen párbeszédek hangzottak el, így viselkedett a milliárdos Getty, csak pár esemény sorrendjét cserélték fel a drámaibbá tételhez. Az biztos, hogy ez a kezdés sima 9/10, amit igazán remélni sem mertem, de sikerült elérnie a Trust-nak.

Next Posts Previous Posts