login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Wellington Paranormal

2018. 07. 24. 21:30 - Írta: human

3 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Azzal akartam kezdeni, hogy a What We Do In The Shadows-ért felelős emberek sorozata mégsem üt, mert nem kapott el rögtön, de aztán a végére mégis megtörtént a csoda. Vagyis ez túlzás, de az biztos, hogy felröhögtem.

A Wellington Paranormal készítői tényleg Jemaine Clement és Taika Waititi, mindketten zseniálisak, előbbi talán a Flight of the Chonchords miatt a legismertebb talán (mostanság a Legion-ben ropja), utóbbi meg valami Thor-filmet rendezett tavaly. Előtte meg többek között a What We Do In The Shadows-t, aminek ez lenne lenne a spinoffja.

A történet középpontjában a új-zélandi főváros rendőrségének természetfeletti ügyekkel foglalkozó ügyosztálya van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy két nem túl okos járőrt a náluk alig picivel okosabb főnökük bevesz az osztagba, aminek a központja egy kamra nagyságú “titkos” szoba a kapitányság hátuljában.

A stílus is maradt a vámpíros filmből ismerős, avagy áldokumentumos. Ez azt jelenti, hogy egy filmes csapat követi minden ügyhöz a zsarukat, és az ő felvételeiket látjuk. Természetesen arra van használva ez a felépítés, hogy máshogy bonthassák ki a poénokat, mint egy sima komédiában. Nyilván a szokatlan megközelítés miatt is rajonganak az emberek a zsánerért.

Ami nekem rohadtul bejön, hogy a szereplők teljesen úgy viselkednek, mintha mindennapos esetekhez hívnák ki őket. Az első részben például egy démon által megszállt lánnyal indítanak, és “Hölgyem, jól van?”-módon kezdik, nem pedig félelmetesen. És végig ez adja el az epizódot, hogy bármi is történik, az nekik normálisnak számít.

Nincs itt kikacsintás, csak két idióta, aki furcsa helyzetekbe keveredik. Néha még a természetfeletti szálon levő lények is csak néznek, hogy mi a fene van. Arról nem is beszélve, hogy míg ők normálisan, a tipikus zsarus dokureality-kből viccet űzve beszélnek a kamerába, addig a háttérben mindig történik valami. A rész végén pedig aztán jön a csattanó.

Olyan ez a sorozat, mint a Ghosted, csak jobb? Felér a What We Do In The Shadows-hoz? Na jó, ez utóbbi túlzás lenne, viszont mindenképp szórakoztató, és mivel csak 6 részes az első szezon, így nyilván belefér. Legyen 7/10, mert az 1×02 már gyengébb volt.

Pilot: Bobcat Goldthwait’s Misfits and Monsters

2018. 07. 17. 14:51 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor az ember a legjobb pilotokat tologatja maga előtt?

A truTv-s Misfits and Monsters valami eszméletlen agymenés, és szerencsére epizodikus antológia, szóval ha egy rész nem tetszik, akkor a következőben ismét meglephetnek. Ennek megfelelően a pilot sem igazán pilot, hanem csak egy rövidfilm Seth Greennel.

A történet nem annyira fontos, hiszen minden héten más lesz, de azért mégis leírom, mert eléggé bejött a felvetése. Az első részben egy szinkronszínész a főszereplő, aki egy buta medvét kelt életre gyerekmesékben.

Mindezt szép és jó, imádják a kölkök, dől a zsé, egészen addig, amíg ez a buta rajzolt medve életre nem kell, és elkezdi zaklatni. Megőrült a csávó, vagy tényleg “létezik” ez a lény? Mindenki döntse el magának, hiszen Seth Green az őrültet is jól adja elő.

Elsőre egy sima komédiának tűnik a dolog, de valójában a horror része is ütős. Nem olyan, hogy megijeszt, de valahogy mégis félelmetes. Itt jön be a Misfits and Monsters dupla érdekessége, mivel a rész végén a rendező és a trükkmesterek kicsit beszélnek is a látottakról.

Az első rész végén például a hitchcocki inspirációról van szó, meg arról, hogy miképp igazodtak a kinézettel Seth Green sorozatos múltjához. És felfedik azt is, hogy pár egyszerűnek tűnő trükk miképp készült. Ja igen, azt nem is említettem, hogy hagyományos technikát igyekeznek használni, nem CGI-t.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes horrorkomédia lesz a végeredmény, de ez a pilot, vagyis rövidfilm sima 8/10 lett.

Pilot-mustra: Joe Pera Talks With You – 1×01

2018. 07. 13. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ó, hát az Adult Swim nem semmi egy csatorna! Képesek olyan totális képtelenségeket csinálni, mint a Trap Universe, amiről az ember el sem tudja képzelni, hogy jöhet ki valakinek a fejéből, totális extrémbe hajló szatírákat, mint a Mostly 4 Millennials – és olyan sorozatokat is, mint a Joe Pera Talks with You, amiben egy öregember beszél olyan dolgokról, mint a vas, a tánc vagy a visszaalvás.

Tegyük is rendbe, hogy miről van szó. Joe Pera egy komikus. Aki egy teljesen normális, 30 körüli srác (itt egy interjú vele), viszont a standupos karaktere egy lassan és tétován beszélő nagypapi (itt egy talkshow-s fellépése). És ezt a karaktert vitte át az Adult Swim-re pár különkiadás erejéig, mint a Joe Pera Talks You To Sleep, ami nagyjából át is adja a Talks With You stílusát.

JOE PERA TALKS WITH YOU – 1×01-02 – 6,5/10

Adott egy michigan-i tanár ember, aki az első részben a vasról kezd el beszélni a székében ülve, a másodikban egy étkezdében kezd rá elmélkedésre a reggeliről, de nem valami passzív fejtágításról van csak szó, hiszen “történet” is van emellé, és más karakterekkel is kapcsolatba kerül, ld. szóba elegyedik a vendégekkel és barátokkal, ami révén megtudhatunk pár dolgot róla.

De nem is ez a lényeg, hanem a stílus, az, hogy ilyen végletekig jámbor és kedves dolgot nem nagyon lehet látni a tévében, ilyen sorozatokat senki nem csinálna, aki ép ésszel rendelkezik, mert ugyan ki nézné? Persze nem az ismeretterjesztés a lényeg (az nincs is nagyon), hanem ennek az embernek a bemutatása az életén, élethelyzetein és ismerősein keresztül.

És ugye mindez mégiscsak egy komédia. Pera nem harsány, hanem tipikus deadpan komikus, aki faarccal adja elő a karakteréhez illő poénokat, amik előtt nem hívja fel a figyelmet, hogy “Most jön a nevetés!”.

Persze kérdés, hogy ki milyen stílusra fogékony, de ezt az egzisztencialista prezentálást nem tudtam nem szeretni. Lásd, az 1×02-ben én már azon dőltem, hogy egy klasszikus műsorvezetői narrációt úgy vettek fel, hogy a kamera az étkezdében volt, Pera pedig az utcán sétálva vezette fel az aktuális témát. Az egészben volt valami nagyon bájos amatörizmus.

Lehet valami abban a jellemzésben, amit olvastam valahol, miszerint minden epizód egy kis Wes Anderson-filmnek tűnik, a főhősről, bármennyire is álmosító az előadásmódja, lerí, hogy mennyire fontosnak tartja a témákat, amikről beszél, mennyire lelkesedik értük, mennyire beindítja valami új infó, és ez a kontraszt, hogy hanghordozásban és testbeszédben semmi ilyesmit nem látni rajta, nagyon érdekes, humoros élménnyé teszi a sorozatot.

Abszolút nem bántam meg ennek a 9 résznek a megnézését, nagyon megfogott az a melankólia, ami körbe lengi ezt a komédiát. És a továbbiakban akad még ‘Joe Pera felolvassa önöknek a templomi hirdetményeket’ és ‘Joe Pera megválaszolja a hideg időben űzött sportokkal kapcsolatos kérdéseiket’ című epizód is.

Pilot-mustra: American Woman – 1×01

2018. 07. 12. 20:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

I don’t care what you want! This isn’t a democracy. It’s a marriage, and I’m in charge of it.

Az American Woman pilotját már a nyitójelenet után majdnem lelőttem, mert abban pár hollywood-i gazdagnő beszélgetett rém felületes dolgokról, mindenféle érdektelen semmiségről, de maradtam, mert tudtam, hogy John Riggi a készítő, aki a 30 Rock egyik fő írója volt és a The Comeback-ben is dolgozott, valamint John Wells az executive producer, aki mostanság a Shameless-t és az Animal Kingdom-ot igazgatja.

A Paramount Network, 70-es években játszódó új sorozat Alicia Silverstone-nal és Mena Suvari-val formátumát tekintve 20-25 perces, de komédiának még véletlenül sem mondanám. Legalábbis poénokra kihegyezettnek nem, mert helyenként ugyan vicces, de még dramedy-nek is necces lenne – drámának viszont felületeske. Ettől még persze nem rossz követni a főhős anyát, aki sok év kényelmes házasság után magára marad fényűző életében két gyerekkel.

AMERICAN WOMAN – 1×01 – 6,5/10

A főhős tehát egy luxus életet élő feleség, Bonnie, aki egy csapásra egyedül találja magát, és tudatosul benne, hogy el kell valahogy tartania a családját, sőt, a menő házát sem feltétlenül tudja megtartani, ha nem jut valamiféle bevételhez. Mellette még két kiemelt szereplője van a sorozatnak, két barátnő: a “való világban” élő, bankban dolgozó Diana, aki folyton azt látja, hogy nála alkalmatlanabbakat léptetnek elő, és a castingosként feltörekvő, gazdag Kathleen, akinek egyéni tragédiája, hogy nem nagyon veszi észre, hogy pasija és munkatársa meleg.

Az American Woman egyértelműen a nők 70-es években betöltött szerepét mutatja be, illetve azt, hogy egy függetlenedni kívánó nő milyen akadályokkal kényszerül szembe nézni. Régebben és ma is akadtak erre a kérdéskörre koncentráló sorozatok, így nyilván nem lesz újdonság látni a “Hajnalka, te ezt nem tudhatod“-attítűdöt a férfiak részéről, valamint azt, hogy párjaikat inkább afféle dekorációnak tartják maguk mellett.

Persze a trophy wife-ok, a gazdagemberekhez férjhez menők mondhatni vállalják ezt az életstílust, pontosan tudják, hogy mire fizetnek be, de ettől még, ha hirtelen kihúzzák a talajt a lábuk alól, a rátermettebbek rádöbbenek, hogy hiba volt elkényelmesedni, s be tudják bizonyítani, hogy képesek talpra esni. Bonnie is erre tesz kísérletet, és nyilván hosszabb távon sikert is fog aratni, de a kezdeti próbálkozásai igencsak vérrel és verítékkel teliek lesznek.

– Your last job was working as a transportation supervisor? What exactly did that entail?
– Driving my kids to school. And back from school. Unless they take the bus.

Kezdve az álláskereséssel, hiszen képzettség nélkül nincs sok esélye dolgozni, ahhoz pedig, hogy azt csinálja, amihez ért (ld. ruhák – csak nem vásárlóként, hanem most eladóként), némiképp meg kell aláznia magát, hiszen azokat kell kiszolgálnia, akikkel korábban együtt partizott. Persze nyilván a lefitymáló pillantásokból is erőt lehet meríteni, ha az ember elfogadja a helyzetét.

Egy ilyen karakterrel, azonosulni nem is, de értelemszerűen könnyen együtt lehet érezni, azonban ez a 20 perces műfaj nem nagyon alkalmas karakterizálásra, így látjuk, hogy mit tesz a főhős, hogy mire törekszik, de az nem nagyon derül ki számunkra, hogy ki is ő, hogy miképp került ilyen szituációba (státuszba), hogy volt-e más előzménye a házassága felbomlásának, stb. Ezért kár, és lehet, hogy mire komolyabb karakterizálásra kerülne sor, sokan már ki is fognak szállni a sorozatból. (A mellékszereplőkre ez végképp igaz.)

Az efféle sorozatoknál felesleges lehet említeni, hogy a külsőségekkel és a 70-es évek (valamint Los Angeles) hangulatának megidézésével nincs semmi probléma (sőt! nagyon is jó, bár semmi egyedi nincs benne), az anno tiniként Aerosmith-videóklipekben beintő Silverstone-ra sem hittem volna, hogy ennyire rá lehet önteni egy korabeli anyuka szerepét.

Összességében nem nyűgözött le a pilot, volt jól sikerült részei, de felkeltette a kíváncsiságomat, főleg azért, mert még nem nagyon érzem a sorozatot, gőzöm sincs arról, hogy mire számíthatok a folytatásban. Azóta megvolt a 2. és 3. rész is, nagyjából hozták a szintet, de még mindig nem nagyon kristályosodtak ki a dolgok, de ez a 20 perces dramedy már csak ilyen műfaj, sok mindenre kevés idő jut, mást meg elmaszatolnak benne. De talán évad végére meglesz egy főcsapás. Addig is, amíg élvezhetőek a részek, addig maradok.

(A sorozat egyébként a The Real Housewives of Beverly Hills-es Kyle Richards gyermekkori emlékeire épül, de mivel ő itthon közel sem annyira ismert, mint odakint, ezért csak afféle lábjegyzetként említeném meg. De legalább ez jelzi, hogy valamennyire autentikusak a történések.)

Pilot-mustra: The Outpost – 1×01

2018. 07. 11. 21:36 - Írta: winnie

26 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Igen, ez pontosan olyan sorozat, mint amilyennek tűnt a plakátok alapján. Meg az előzetesek alapján. De még mielőtt nekimennék, hogy szétszedjem (nyugi, nem fogom, láttam már rosszabbat is), jó ha tudja, hogy mire számíthat az ember. Nem országos sorozatra, hanem a szatellitadókon terjesztett Xena / The Beastmaster / Legend of The Seeker-vonalra.

Az egyik fő producer Dean Devlin (The Librarians, Leverage), a készítők pedig korábban a Mythica-filmekért feleltek, amikből 5 volt, és az utómunkára Kickstarter-kampányokat indítottak. A The Outpost stílusában és igényszintjében nagyjából a Mythica-ra hajaz (ami alapjába véve egy 13 részes tévésorozat volt, nagy részét egyszerre forgatták), és nagyon nem CW-s, inkább a Syfy olcsó fantasy-jei közé illik.

THE OUTPOST – 1×01 – 2/10

Nyilván tudjuk, hogy az efféle sorozatokat helyükön kell kezelni, de ez még nem jelenti azt, hogy ha nem jó, akkor azt elnézzük neki. Márpedig a The Outpost nem jó. Igazából nem is az a baj, hogy olcsó, hogy a színészek olykor elég furák és az effektek olyanok, amilyenek. A fő gond az, hogy még sztori szintjén sem érdekes, szórakoztatónak pedig szinte semennyire sem szórakoztató.

Már az első 15 percben kiderül, hogy bizony kiemelt set piece-ekre építő, elnyújtott történetmeséléssel lesz dolgunk, mert két mondatban össze lehet foglalni, hogy mi történik negyedóra alatt két verekedős/mészárlós jelenet mellett: egy fiatal nő egy tetoválás tulajdonosa után kutat és megtudja az infót, majd visszaflashback-el 13 évet, hogy láthassuk, amint gyerekként a tetkós és még hat zsoldos kiirtotta faluját (és egész faját). Szóval bosszúra szomjazik.

Nálam már itt eldőlt, hogy nem leszünk jóban, hiszen mindezt egy párbeszédben is letudhatták volna. Viszont, aki számára többet adnak az akciójelenetek, mint nekem, és azokra szavaz a történetmesélés ellenében, az örülhet, mert a készítők nem árulnak zsákbamacskát, és tényleg megmutatják, hogy milyen stílusra kell számítani (nem véresre, de ölősre).

És persze a mészárlás végén kapunk egy apró WTF-ot is, hiszen kiderül, hogy a Blackblood faj (Feketevér – tényleg fekete a vérük, és cakkos a fülük) utolsó képviselőjeként túlélő kislány valami mágikus képességgel is bír, ami félig energiapajzsként, félig pedig egy másik dimenzióból(?) átnyúló szörnykézként materializálódott. (A jelenben ezek után nyilván a főhős elindul a célnak megadott helyőrségbe, ahol találkozik a többi kiemelt karakterrel, de ezt majd mindenki megnézi magának.)

A legnagyobb pozitívum a pilotban a készítők ambíciója volt. Nyilván a csatajelenetekkel nem fognak csodát tenni, de legalább rögtön betoltak kettőt a pilotba, és még később is van akciózás bőven. És az is hamar kiderül, hogy a szűkösebb költségvetés nem volt akadálya annak, hogy különféle lényeket is bevessenek (igen, ez egy lényes fantasy!)

A The Outpost karakterek, világ és körítés terén a legtipikusabb, legfáradtabb fantasy panelekkel dolgozik, nincs bennük sok fantázia, maximum egy kicsit változtatnak rajtuk (láthatjuk, hogy milyenek az ő zombijaik, amiket másképp hívnak). Mindezt meghintik a főhős badass mivoltával, valamint helyenként bárgyú humorral, egy szerelmi háromszöggel, valamint egy rejtélyként funkcionáló szállal, ami a képességet illeti (valamint egy csuklyás figurát is bedobnak). És ennyi.

Nekem ez sajnos túl érdektelen volt, annyira, hogy az 1×02 bevállalása is feleslegesnek tűnik, de ki tudja, talán a mitológia kap valami löketet, mert a főhős képessége (amiről talán ő maga sem tud sokat) szolgál valami potenciállal. De hogy miért gondolták komolyan ezt a cliffhanger-t, azt nem tudom. Oké, meglepő húzás volt, de így cserébe hitelteleníthetik magukat, vagy lehet, hogy van céljuk is vele?

De hogy ne csak negatív legyek, egyrészt itt van Dean Devlin Twitter-je, amin jó pár pozitív véleményt retweetelt (van, aki szerint minden idők legjobb fantasy-je a The Outpost), jó olvasni őket, de még azoknál is érdekesebb ez a videó, amin a stáb (főleg színészek) nézi a részt és tweet-el közben Devlin irodájában. 50 perces, de érdekes látni őket.

Pilot-mustra: Impulse – 1×01

2018. 07. 10. 14:51 - Írta: winnie

15 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Gondolkoztam, hogy évados írással indítsak-e a YouTube Red (illetve már YouTube Premium) új sorozata kapcsán, de kezdem a pilottal, mert egyrészt azt tudom linkelni (itt nézhető meg ingyen az első és második rész – 7M-an kezdték el, ami nem egy 40M-s Cobra Kai, de korrekt), másrészt nagyon bejött a kezdés, és ki tudja, hogy a 3-4. rész környékén nem kaszálom-e a sorozatot (majd beírom kommentbe, de ha nem jön évadkritika, akkor lehet sejteni, mi történt), harmadrészt pedig a kommenteket át tudom emelni, ha kell, az évadkritikához is, nem?

Az Impulse-ban a fősztori kapcsán van elég felfedeznivaló, így minden apró morzsa ezt az élményt csökkentheti, de akadnak dolgok, amiket muszáj ellőni a kezdés kapcsán, hogy az ember be tudja lőni, mi is ez. Mondjuk a pilot elég impresszívre sikeredett első pár perce nem nagyon árul zsákbamacskát: két férfi gyűri egymást (az egyik Keegan-Michael Key, WTF) egy jégtáblán, majd hopp, egy metrókocsiban. Majd megint egy jégtáblán a tenger középen.

IMPULSE – 1×01 – 7,5/10

Így kell felkelteni a kíváncsiságomat? Igen, ez elég jó módja. Az ide-odateleportáló pasik egyike végül egyedül végzi azon a bizonyos vízen úszkáló jégtáblán, hogy utána elég szarul érezze magát, mert nyilván nem ő az, aki képességgel rendelkezett, így hát elég nagy kutyaszorítóba került.

(Itt érdemes bedobni, hogy az Impulse Steven Gould regénysorozata alapján készült, aminek első része a Jumper volt, aminek filmes feldolgozása itthon is látható volt Hipervándor címen. Az Impulse a sorozat harmadik kötete, de a leírását és a pilotot összevetve (egyelőre) a teleportáláson kívül nem sok közös pontot találok bennük. Mindegy, csak gondoltam, megjegyzem.)

A jégtáblás sztoriszálat utána (elég sokáig) el is felejthetjük (nyilván lesz szerepe, de most csak a kíváncsiság felkeltésére volt, a vonal 2*2 perce csak lóg a levegőben), hiszen megismerjük a főhőst, a középiskolás Henry-t, akit anyja egyik pasijától a másikig visz, folyton költözködve, bár most úgy tűnik, hogy megállapodhatnak, és új családot alapíthatnak a férfi saját lányával.

Henry-ről (ő egyébként egy tipikus, zárkózott és mogorva tinilány, aki éjszakai graffitizésben teljesedik ki) egy iskolai intermezzo során kiderül, hogy olykor epilepsziás rohamai vannak, amik nem feltétlenül a megszokottak, ugyanis egy társa észreveszi, hogy eközben tárgyak mozdultak el a helyéről. Később pedig mi is megtapasztalhatjuk, hogy a stresszes helyzetek által előidézett rángásai során más fura dolgok is történhetnek, amik egy rakás bonyodalmat idéznek elő az ő és családja, de még mások is életében is.

Annak ellenére, hogy ez a stílus inkább történetközpontú, azért elég sok időt töltünk a főhős megalapozásával, és az azonnal nyilvánvaló, hogy Henry megítélése nagyban fog hozzájárulni ahhoz, hogy mi a véleményünk a kezdésről. És ahhoz képest, hogy a klisés, morcos, lázadó tinikaraktereket legtöbbször mindenkihez hasonlóan, inkább negatívan fogadom, itt Maddie Hasson simán eladta őt.

A többiekkel sincs gond, bár egyelőre (főleg a fiatalok) eléggé vázlatszerűek, hogy komolyabban törődjünk velük, nyilván a kocka jobban fogja érdekelni az egyszeri nézőt, a sportoló csajozós archoz pedig negatívabban fogunk hozzáállni, miközben kialakítjuk róluk a prekoncepcióinkat, amikre a készítők nem is nagyon igyekeznek rácáfolni.

Ebben persze az is közrejátszik, hogy Henry nem ok nélkül zárkózott, idővel megismerjük a családi és egészségügyi állapotát, és az ezeknek köszönhetően eléggé elcseszett életét, amit a későbbiekben csak még inkább bonyolítani, súlyosbítani fog az, ami történik vele a pilotban, illetve amit felfedez magával kapcsolatban – ritka az ilyen, de itt nem csak önmagában érdekel a természetfölötti szál, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy a főhős miképpen fogja azt kezelni, illetve ami történt vele.

Nyilván nem magasművészet az Impulse, de nem akarok kifogásokat keresni arra, hogy mennyire lekötött a kezdés, és azonnal indítottam volna a 2. részt, ha nem ültem volna le, hogy megírjam ezt a posztot. Egyedül talán a zenék kissé tolakodó használatát említeném negatívumként. Nem is azt, hogy sok pop volt hallható, inkább az zavart, hogy néhol lelógott, olyan volt, mintha csak ráindítottak volna egyes jelenetekre egy random számot. (Ami elég nagy kontrasztban áll ez azzal, hogy előfordult, hogy nagyon kreatívan használták a zenei aláfestést.)

Pilot-mustra: Sharp Objects – 1×01

2018. 07. 09. 21:40 - Írta: winnie

110 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az HBO új krimije/drámája kapcsán megint elmerengtem azon, hogy vajon az ember mit keres egy pilotkritikában. Amit teljesen jogosan tettem, hiszen én nem nagyon szoktam pilotokról olvasni. Nyilván egy véleményt mindig érdekes lehet átfutni, és a sorozatról infók is nyerhetők egy efféle írásból, de hogy cikk tárgya bejönne-e az olvasónak, az nem fog kiderülni, csak ha hasonló ízléssel bír, mint a szerző. Esélyek kapcsán egyszerűbb pár kritika végkicsengését összegezni, abból kiderül, hogy a népítélet merre tendál.

A Sharp Objects esetében nyilván kedvező irányról van szó, az HBO annyira nem szokott benézni egy presztízs sorozatot, hogy mindenki megtapossa, de az is biztos, hogy közel sem akkora a tömjén, mint mondjuk a Big Little Lies esetében. Ami nem meglepő, mert sokkal súlyosabb és ellentmondásosabb az alapanyag, és a párhuzamok (könyvalap, rendező, szerkezet) ellenére is inkább a True Detective-re hajaz ez a sorozat.

SHARP OBJECTS – 1×01 – 5/10

Ó, micsoda csodálatosan elcseszett karakterrel bővült a sorozatos panteon! Az Amy Adams által alakít újságírónőt a főnöke afféle terápia gyanánt hazaküldi abba a 2000 lakosú, tipikus kisvárosba, ahol felnőtt, hogy egy eltűnt és egy halott tinilány esetéről tudósítson, mivel sorozatgyilkost sejt mögötte.

Főhősünk vonakodva, de útnak indul, előtte persze felpakolja magát ipari mennyiségű alkoholos itallal (az ok ismeretlen) és még pár furcsa dolog kiderül róla, amit nem nagyon tudunk hova tenni, de amikor megérkezik gyermekkora helyszínére, akkor azonnal tudatosul bennünk, hogy itt bizony elég meghatározó dolgok történtek vele, amik hatására kvázi elmenekült anyjától, mostohaapjától, mostohatesójától és halott nővérétől húgától.

Mindez emléktöredékekkel, zaklatott és a jelennel egybe folyó visszaemlékezések, valamint véletlenszerű villanások, hallucinációknak tűnő jelenségek révén tudatosul bennünk, amik egyébként igencsak meghatározzák a sorozat stílusát és képi világát. Tévésorozatoknál nem túl gyakori az ilyen, de a Sharp Objects-re nem lehet azt mondani, hogy ne lenne rendezői sorozat, Jean-Marc Vallée keze nyoma végig érződik a képsorokon, rég volt képernyőn olyan sorozat, ahol a vágás ennyire kiemelt fontosságú lenne.

A családja elég furán fogadja Camille-t, a rendőrök sem lelkesednek azért, hogy rossz hírét viszi a városnak, mi pedig eltűnődhetünk azon, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő helyen vajon miféle titkok lappanghatnak, mi lehet a háttérben, miért akarna bárki is tinilányoknak ártani? Mert az hamar kiderül, hogy nem csak egy átutazó bűnöző tettéről van szó.

Ami megkülönbözteti a Sharp Objects-et pár műfajtársától, az a főhős foglalkozása. Ő ugyanis újságíróként nem annyira nyomozni akar, hanem tudósítani, és inkább a cikke miatt ás elő információkat – amik persze hatással vannak rá, és felidézik benne saját múltját egy olyan spirálba kényszerítve őt, amiből nincs kiút, csak akkor, ha a végére jár a dolgoknak. Vannak persze nyomozók is a történetben, de egyikük sincs túlrajzolva.

A Sharp Objects nagy csavarja az, hogy bár a felszínen egy szimpla átívelős krimiknek tűnik, magának a sorozatnak nem a krimiszál a katalizátora, hanem a főhős személye. Azé a főhősé, akiről a kezdetekben szinte semmit sem tudunk (csak annyit, hogy iszik, mint az állat) – sőt, mintha ő sem tudna sok mindent saját múltjáról (izé, ismerős motívum). A sorozat középpontjában egyértelműen az ő “utazása” áll.

Ahogy haladunk előre a sztoriba, úgy adagolják számunkra apránként az információt. A pilot végén kapunk egy elég sokkoló és felkavaró felismerést, majd a 2. és 3. rész során újabb dolgok derülnek ki Camille gyerekkoráról és felnőtt éveiről, és ezek során zseniális, ahogy értelmet nyernek korábbi, randomnak tűnő snittek és jelenetek. Ez a kirakós szerkezet szerintem sokakat megnyerhet, csak türelem kell hozzá, de a payoff, már ami a teljes puzzle kirakását illeti, garantált.

A Sharp Objects az összerakás folyamatán csúszhat el – és csúszott el nálam, egyszerűen nem rántott be. Hiába erős hangulatilag, hiába van tele ugyanis nagyon erős pillanatokkal, hiába érezni a múlt iszonytató súlyát, amint a főhősre nehezül, egyes különc karakterek és a szereplők furcsa viselkedése nem kötött le, ráadásul a krimivonal sem annyira erős az elején, hogy megtartson. Igen, nagyon lassan bontakozik ki a sztori, de láttunk már sok hasonló sorozatot, ahol a kvázi eseménytelen percek is hipnotikusak, lenyűgözőek és/vagy határtalanul szórakoztatók.

Azt felesleges mondani, hogy az egyéb hozzátevők nagyon erősek, de egy HBO-sorozattól ez elvárás. Amy Adams és Patricia Clarkson viszi a prímet a színészek közül, bár ahogy olvasom, igazán nagy felfedezésnek Eliza Scanlen számít, aki a pilotban nem annyira tényező, a későbbiekben viszont annál inkább kiteljesedik – más kérdés, hogy engem kifejezetten irritált a karaktere, amíg láttam, és a görkorcsolyás menőzése a csajokkal is nagyon kilógott. Ezek mellett a zene, illetve maga a város is remek, a vágás pedig, mint írtam, a sorozat motorja.

Nem tudom, mit vártam a sorozattól, de hasonlóan éreztem magam, mint az ugyancsak elég jól fogadott The Sinner esetében is. Papíron a nagyon súlyos és felkavaró, tényleg nem mimózalelkeknek való történet lehet, hogy bejött volna (és most nem arra gondolok, hogy mindkettő könyvből készült), “imádok” gyomrosokat kapni, de a tálalás során valahogy elcsúsztak a dolgok. És nem azért, mert ne lett volna profi a rendezés, de talán az arányok nem stimmeltek, plusz a sok ismétlődés, sulykolás és homályos rejtélyeskedés nem nyert meg annyira.

De ettől még érzem, hogy nem sok választott el attól, hogy csüngjek a képkockákon és együtt lélegezzek a karakterekkel. Szóval nagyon szubjektív a dolog (mi más lenne?), másnál simán átbillenhet a dolog, ezért ezt is azok közé a sorozatok közé sorolom, amelyeknél a puding próbája tényleg az evés, mert a hangulatot és a stílust szavakkal nem nagyon lehet átadni, érdemes bepróbálni.

(Az HBO jóvoltából egyébként láthattuk a további epizódokat is, s bár az 1×02 egy fokkal jobban bejött és az 1×03 vége bitang sokkoló látványt nyújtott, én kiszálltam, mert már a pilotból éreztem, hogy ez nem az én stílusom.)

Pilot: Samantha!

2018. 07. 09. 20:05 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Igazából nem tudom megmondani, hogy ez miért nem egy évadkritika lett. Vagyis azért megpróbálom. Pedig minden adott volt a Netflix brazil komédiájánál: rövid évad és ehhez igazodó részek, nem annyira tipikus humor. Nektek átbillent a mérleg, lecsúszott az egész sorozat a hétvégén? Oké, csak viccelek, hiába a 3% és a The Mechanism, még nem tartunk ott, hogy egy brazil sorozatra rávetődjenek a junkie-k.

A történet egy kibírhatatlan, de gyerekként országszerte imádott lányról szól, aki felnőttként megpróbál ismét hasonló magasságokba emelkedni a közönség szemében. Végtére is a 80-as évek nosztalgiája dívik manapság, nem? Mondjuk jó mélyről kell majd felkapaszkodnia, mivel a pilotban alig pár ember előtt énekli a híres gyerekdalát.

A kitűzött célja elérésében a semmirekellő, börtönből épp most szabadult férje is segíteni fogja. Ő is sztár volt régen, focista, akit azért még most is sokan kedvelnek a nép körében.

A Samantha! humora néha a kínos fajtába hajlik, néha pedig iszonyat furcsa. Egyrészt mai szemmel elég sötét, hogy a flashback-ekben a gyerekshow egyik szereplője egy doboz ciginek öltözött figura, és ez csak egy a politikailag inkorrekt megmozdulások közül a pilotban – vigyorogtam is persze.

Viszont a láthatóan konkrét poénnak írt jelenetek közül jó pár egyszerűen gyenge lábakon áll. Volt olyan, hogy érzésre csak úgy elénk vágták a csattanót, mindenfajta felvezetés nélkül. Ezek többsége amúgy a helyi kultúrára építkező pillanatoknak tűntek, mint a keleti filmekben a sajátos humor néha, de sajnos teljesen kizökkentettek a sorozat ritmusából.

Az mindenképp pozitívum, hogy képileg nem érződik a sorozaton semmiféle olcsóság, simán hozza az amerikai társainak a színvonalát. Persze színvilágban és helyszínekben azért látszik, hogy dél-amerikai darabról van szó, szóval ez is a pozitív oldalra megy, mégis csak egy 6/10-et szórnék a kezdésre.

Pilot-mustra: The Detail – 1×01

2018. 07. 08. 21:20 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

(Olykor, havonta egy hetet csak az elmaradt pilotoknak szoktam szentelni, és nemrég elég kellemetlen élményben volt részem, hiszen a 8 bepróbált új sorozatból 6 bizonyult maradósnak a pilot és a folytatás alapján. Ez persze nem túl ideális, hiszen kinek van ennyi ideje, szóval így ki is kellett hajítanom pár nézős, de közepesbe vagy szimplán korrektbe hajló cuccot. Az egyik ilyen találat a The Detail volt.)

Ha tudom, hogy ez a tavasszal indult kanadai krimisorozat az angol Scott & Bailey feldolgozása, akkor…, akkor nem csinálok semmit, maximum az előzetes posztjában feltüntettem volna ezt a tényt. Mert igen, hiába ért meg 5 évadot a brit nyomozós sorozat Suranne Jones és Lesley Sharp főszereplésével, egy részt sem láttam belőle. (Nyilván azok után, hogy ez a verzió, valamint a Doctor Foster is bejött Jones-szal, pótolni fogom a hiányosságomat.)

THE DETAIL – 1×01 – 7/10

Az alapsztori kapcsán nincs mit villogni, egy nyomozónőről, illetve kettőről szól a sorozat, meg heti bűnügyekről, meg magánéletről. És pont ezért sokan alapból nem kezdik el az efféle sorozatokat, mert a szinopszisok még mindig igen nagy szerepet játszanak a választásainkban – legalábbis magamon ezt veszem észre. De miért ne játszanának? Viszont sokadjára is bebizonyosodott, hogy ha egy krimi nem rendelkezik reklámozható gimmick-kel, attól még ugyanúgy lehet jó, hiszen nagyon sokat számíthat a stílus, a karakterek, esetleg a nyomozás és a rejtély maga.

Nos, a The Detail egyértelműen a karaktereivel, illetve a fő karakterével fogott meg. A Shenae Grimes-Beech által alakított Jack Cooper-t ugyanis az első jelenetben ott hagyja a pasija egy gyertyafényes vacsoránál, pedig előbbi épphogy lánykérésre számított. Ettől eléggé összezuhan, attól meg pláne, hogy a férfiről kiderül, hogy nős és családja van. De persze sokat nem rágódhat a dolgon, hiszen másnap meló, és egy haláleset.

Egy ilyen kezdés után nehéz nem együttérezni a szimpatikus, de egyben neurotikus főszereplővel, az már csak hab volt a tortán, hogy kiderült, hogy a szakmájához is ért, bár erre inkább a többiek utaltak, mert a nyomozgatás során nem Sherlock Holmes-i mivolta miatt hívta fel magára a figyelmet. (Azzal viszont igen, hogy az 1×01 egy nagyszabású fináléra, szokatlan módon egy kikérdezős set piece-re volt felvezetve, ami nagyon, nagyon jól működött, nem csak a karaktert adta el végleg, hanem színészileg is elég erős lett.)

Ami fura (kanadai?) volt, hogy míg az első rész bűnügye rendben volt, addig a nyomozás cseppet sem volt gépiesen vagy precízen prezentálva – lehet, hogy ezért is jött be? Kaptunk ugyan tipikus jeleneteket, amik nélkül egy krimi nem krimi, de meglepően sok minden képen kívül történt, fejleményekre került sor a főszereplők bevonása nélkül, így téve valahogy reálisabbá az összképet. (A pár kiegészítő rendőr karaktert is elég jól megrajzolták ez által.)

Azt mondanom sem kell, hogy annak ellenére, hogy nem külsős segítős sorozatról van szó, a karakterizálós nyomozósokban ismert módon, annak ellenére, hogy most két rendőrrel tartunk, a megoldásra nem kikérdezés vagy nyomolvasás révén jön rá Jack, hanem egy szimpla magánbeszélgetés közben gyullad ki a lámpácska a feje fölött.

A The Detail-ben, ha túllépünk a tipikus, tetszési indexet meghatározó tényezőkön, mint karakterek vagy a krimiszál, még a hangulata tetszett, az, hogy bár a (karakterekből fakadó) humor is jelen volt benne, helyenként elég komolyra hangszerelték, és nem a halálesetek miatt, hanem annak köszönhetően, hogy a főhős a magánéletében elég mélyponton van. Ez egy elég jól működő réteget adott az egésznek.

Szóval le a kalappal a kezdés előtt. Sok mindent tömtek bele (nem csak a főhős kapott magánéleti szálakat, többeknek utaltak a múltjára, plusz egy bűnügyi átívelő szálat is bedobtak, vagyis belengettek mintegy mellékesen), mégsem érződött túlzsúfoltnak a pilot, ami elég jól felvezette, hogy mire kell számítanunk a folytatásra, ami mindenképp érdekel

Epilógusnak annyi, hogy a The Detail az első évad végén meg is kapta a kaszát, amit sajnálok, de így legalább jobb eséllyel fogok eljutni a végéig. Jelenleg komótos tempóban az 1×05-nél járok, és eddig tartja a pilot által belőtt stílust, illetve szintet.

Pilot-mustra: Take Two – 1×01

2018. 06. 27. 21:45 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ha most azt mondanám, hogy falra mászok azoktól a megjegyzésektől, amik szerint egy laza, nyári kriminek elmegy az ABC újonca, akkor tuti, hogy az lenne az első komment, hogy valaki szerint márpedig igenis remek nyári krimi a Take Two. Amivel nincs is gond, ha tényleg valaki remeknek látta a kezdést. Akkor érdemes nézni. De én úgy vagyok vele, hogy ha csak elmegy egy sorozat, akkor mindegy, hogy mikor adják, keresek helyette másikat. Fut bőven jóság most is, és vannak krimik is, amikkel le vagyok maradva, és tudom nézni őket hetiben nyáron. (Még pár klasszikusnak és nagy kedvencnek is vannak új évadjai, amit nem láttam.)

Elment a kezdés? Elment. De ennyi. A készítő legutóbbi sorozata (valami Castle) azért jóval erősebben kezdett, és egy szórakoztató nyomozóshoz vagy akár guilty pleasure-höz számomra több fog kelleni annál, hogy Rachel Bilson szokás szerint nagyon él, és hozza a tőle megszokott pörgős karaktert, akinek felvágták a nyelvét. Erőltessék meg magukat az írók.

TAKE TWO – 1×01 – 5,5/10

A Take Two a klasszikus külsős segítős alapfelállással operál, de legalább nem rendőrségi nyomozós, hanem magánnyomozós – olyan, mint a Private Eyes, csak nemi szempontból inverz felállásban (nő segít a férfinak), és a külsős nem egy celeb jégkorongozó, hanem egy celeb színész. Igen, pont mint az alig pár hete bemutatott Carter-ben, ahol Jerry O’Connell idegomlott össze – itt a krimikben sok évadot lehúzó főhős elvonó után akar anyagot gyűjteni egy új munkához.

Nem hiszem, hogy nagy spoiler, ha elárulom, hogy az egyetlen ügyben való nyomozókísérgetésből több lesz a pilot végére, és itt legalább van is értelme a(z idézőjeles) segítségnek, munkakönnyítésnek, valamint annak, hogy színész az illető, ellentétben az említett Carter-rel: egyrészt felismerik a hírességet, ami olykor nem hátrány, másrészt bevetheti (elmélet és gyakorlati) tudását – harmadrészt pedig Sam nem szerencsétlenkedik, hanem valóban ügyes és talpraesett partner.

Természetesen a Take Two a karakterizálós nyomozósok közé tartozik, szóval nem túl izgalmas a kinyomozandó eset (cserébe nem elcsépelt), a rejtélyfaktor sincs az egekben, hisz kevés a gyanúsított (mégis sikerült belevinni egy ügyes csavart), és persze, ahogy a karakterizálósaknál szokás, a megoldás sem a kikérdezéseknek, a nyomolvasásnak vagy a következtetéseknek köszönhető, hanem egy hétköznapi szituációban ugrik be egyiküknek.

Azt elismerem, hogy van potenciál a felállásban, hiszen az egyik fele (a női) működik, de valahol mégsem tudott berántani a két főhős és a szűnni nem akaró marakodásuk, ellenkezésük. Lehet, hogy hiányzott a kémia közöttük? Nem tudom, még ebben sem vagyok biztos, mindenesetre ez csak javulhat a továbbiakban, főleg akkor, ha az írók felnőnek a feladathoz és nem csak Bilson lelkesedésében bíznak, hanem jobb szövegeket írnak mindkettejüknek, mert most csak annyira futotta, hogy mindig poénokra vagy egysorosokra futtassák ki a dialógokat.

Mondom, elment a kezdés. Tévében tipikusan elférne, nézős is lehetne ugyanezzel a színvonallal, hisz ártalmatlan és helyenként élvezetes móka, de ha az embernek van mit néznie (és egy junkie-nak bőven van!), akkor egyetlen rész alapján egy cseppet sem hiányozna, ha nem lenne. Talán a folytatásban összeáll a kép, szóval a Take Two mindenképp meg fogja kapni a +2 részes esélyt. Hátha addigra szintet lép.

Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy személy szerint sokkal jobban szeretem a kisebb szereplőgárdával operáló nyomozós sorozatokat, és előzetesen a Take Two is ilyennek nézett ki négy főszereplővel (2 + egy rendőr kontakt és egy asszisztens), de ahogy nézem az 1×02-ben behozzák Sam asszisztensét is, ráadásul (hogy magamnak ellentmondjak) nem bánnám, ha Jordan Gavaris-t állandósítanák, mert elég jól sikerült a belépője fanboy halottkémként.

Pilot: Yellowstone

2018. 06. 24. 21:25 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Amerikában még mindig ott lebeg a régi idők szelleme. Legalábbis a farmerek világában továbbra is a kőkeménység számít, és a férfias értékek (vagy “értékek”) dominálnak, amíg még megtehetik.

A Paramount Channel-ön most bemutatott Yellowstone középpontjában a Dutton család helyezkedik el, az ő kezükben van Montana utolsó hatalmas, egybefüggő farmja. Ezt több irányból is fenyegetik, a közeli, főleg idegenekkel teli város arrafelé akar fejlődni, a másik oldalról az indián rezervátum új főnöke élezi a skalpoló kését, hogy a korrupt politikusokról ne is beszéljünk.

A történet szálai az őskövületnek számító családfő kezében futnak össze. A gyerekeivel kemény a viszonya, hiszen régimódi értékeket képvisel, de közben a környéken még sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor az öreg kezében volt szinte minden hatalom. Van, aki pont ezt az érzést használja fel ellene.

Nem köntörfalazok, igazából a pilottal az a baj, hogy elég nagyot markolt egyszerre, így még a másfél órás játékidő sem volt igazán elég neki. Bár egy érzelmi csúcsponthoz még így is odaért, és végülis a fő konfliktusokat is felvezette. Viszont, hogy ezzel mennyire sikerült eladnia a folytatást, azt viszont nem tudom.

Nekem ettől még bejött a kezdés, de igazából szerintem nem úgy, ahogy a készítője, Taylor Sheridan tervezhette. Mindenki mást hoz fel, de nekem konkrétan a régi macsó filmek ugrottak be róla. A mélynek szánt, de inkább mosolygós, filozofálgatós egysorosokon jó párszor elvigyorodtam, annyira kemények voltak.

Ránézésre a Yellowstone teljesen komolyan veszi magát, így nem hiszem, hogy sokat fognak kacsingatni ránk a keményebb Dallas készítése közben, de a szappanos húzások – a lány “a városi fiúk gyengén dugnak”-beszólása után már előre mosolyogtam a tényleges “románcán”, annyira tudtam, mi jön — így 2018-ban már nem adhatóak el 100%-ig komor arccal.

Na most, a Hell or High Water írásáért Oscar-jelölt, a Sicario-ért és a Wind Riverért pedig Oscar-mellőzött Taylor Sheridanből nem nézem ki, hogy tanácstalanul ült a sorozat elé, sokkal inkább az lenne a tippem, hogy az évadra egy filmként gondolt. Viszont ezzel ismét oda jutottunk, hogy így a nyitó epizód önmagában valahogy semmilyen lett. Talán később? Eljutunk addig?

Bár könnyen lecsúszott a pilot, de mégsem tudnám felpontozni. Persze Kevin Costner mindig jó, talán neki volt is elképzelése arról, hogy mibe keveredik, és basszus a terepen való forgatás miatt a táj valami gyönyörű, de legyen egy óvatosabb 6/10. Igazán ajánlani egyelőre mégsem tudom, pedig a nyár egyik legjobban vártja volt nálam.

Pilot: Cloak & Dagger

2018. 06. 14. 21:55 - Írta: human

24 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez most lehet, hogy váratlan lesz, de minden tinisorozatos húzása ellenére is simán lekötött a Freeformra érkezett Marvel-sorozat. Ennyi alapján még közel sem biztos, hogy új kötelezőt avatunk, de jó pár CW-darabot szénné vert. Egyelőre.

A történet középpontjában két fiatal áll, akiket egy tragikus esemény összeköt. Mindketten elvesztették a szerettüket egy robbanás kíséretében, és utána a közeli tóban megérintette őket valami. Vagy felébresztett bennük egy különleges képességet.

Évekkel később még mindig nem közösen róják New Orleans utcáit, továbbra is a hátukon cipelve tragikus gyerekkorukat. Aztán a múlt emlékeinek erősödése újra előhozza belőlük azt a “valamit”. Lehet, hogy kicsit közösen fogalmazok, szóval konkrétabban: egyikőjük elkezd nyomozni a testvére halálának ügyében, a másik pedig az utcán él piti tolvajként, mivel az anyja teljesen összeomlott.

Amúgy nagyon keményen kezdett a pilot, és ez alatt a mélypontot értem, mivel 15 perc alatt 3 érzelmi csúcspontot is zenével oldottak meg a készítők. De aztán szerencsére ez az alapozás jobb pillanatokhoz vezetett. Persze az elején is meg lehetett hatódni, de az csak sima hatásvadászat volt, szerencsére később már nem ez a helyzet.

Hosszan áradozni nem tudok egyelőre a Cloak and Daggerről, ahhoz valami hiányzott belőle, de mégis úgy éreztem, hogy a nyugis építgetésből remek érzelmi csúcspontokhoz jutottak el. És a flashback szerkezet, amit a színészek miatt lehet tudni, hogy aktívan fognak használni, nagyon ügyesen erősíti a drámát a történetben.

Mondjuk akció nem sok van az első részben, de igazából nem is hiányzott. És tudom, hogy még mi ugrott be nézés közben: New Orleans karakteres városnak tűnik, nem véletlenül tehették a képregényhez képest ide a cselekményt, de valahogy mégsem jött át egyelőre, ennyiből szinte bármelyik nagyváros lehetett volna.

A folytatás “ma” érkezik, és szerintem még pár epizódra itt tartottak. Azért 7/10-nél mégsem tudok többet adni.

Next Posts Previous Posts