login |

Posts filed under 'Snake olt!'

Farkasok órája

2011. 06. 08. 23:16 - Írta: Snake Plissken

106 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,Snake olt!

(Disclaimer: Snake alapító tagja volt a blognak, a “régiek” jól “ismerik őt”. Aki nem nagyon hallott róla, az csekkolhatja korábbi kritikáit itt olyan sorozatokról, mint a 24, Lost, Prison Break, Dexter, Dollhouse, Jericho, Blade éééés a Get This Party Started! Utóbbira hogy sikerült rávenni…, nem tudom.)

Amikor az ember remake-et készít, általában két megoldás áll előtte. Az egyik, hogy szolgai módon másolja az eredeti alkotást, a másik pedig az, hogy megkísérli újragondolni az alaphelyzetet, és kihoz valami újat a témából. A Teen Wolf eredeti Michael J. Foxos változatát (Az ifjú farkasember) már régen láttam, és nem hagyott bennem túlságosan mély nyomot, csak arra emlékszem, hogy a farkasember kosarazott benne.

Amúgy Fox maga sincs túl jó véleménnyel az eredeti alkotásról, ezért nem lett volna nehéz egy jobb művel előállni, ráadásul a Teen Wolf elég régi film, így a célközönség tuti nem emlékszik rá, sőt, talán még nem is éltek akkor, amikor megjelent.

Scott átlagos amerikai tinédzser, magának való srác, a kispadon gubbaszt az iskola lacrosse-csapatában, asztmás, a frizuráját a nyolcvanas évekből örökölte, és a jelek szerint rosszul bírja a kaliforniai hőséget, ugyanis az epizódok felét félmeztelenül tölti. Hiperaktív (= fél perc után le akarod lőni) barátjával, Stiles-szal együtt egy éjszaka kiruccan az erdőbe, hogy megkeressen egy holttestet. (Stiles apja a helyi seriff, a nevére nem emlékszem, úgyhogy nevezzük csak Johnny Cage seriffnek.)

A sötét erdőben különválnak, és Scottot először egy csapat CGI-szarvas támadja meg, de ők nem harapják meg, ami szerencse, mert a Teen Deer nem lenne érdekfeszítő koncepció. Hogy végül mi sült ki az egészből, arról a tovább mögött írok, apróbb spoilerekkel.

Tovább…

Gyépé Barbie

2009. 02. 28. 19:04 - Írta: Snake Plissken

133 comments | kategória: Snake olt!

A Dollhouse-ban Joss Whedon ismételten szemlélteti fixációját a negyvenkilós keménycsajokat illetően. Az egészet megalapozta a Buffy-val, ami egyébként 12 éven felül és/vagy Y kromoszómával egyszerűen nézhetetlen, ezután következett az aranyos, de nem jó Firefly-ba betuszkolt balettkungfuzó, vagy mit csináló River, meg a zord, “jesz ször” csokicsibe, és most eljutottunk Dushkuig.

Persze lehet magyarázni a keménységüket (szuperképességek! titkos kísérletek! átprogramozások! mert csak!), de azért nehogy már a Veronica Marsok legyenek a jövő akciósztárjai. Sigourney Weavernek elhittük, hogy beugrik egy kávéra az alienkirálynőhöz egy lángszóróval. Linda Hamiltonnak elhittük, hogy kitör az elmegyógyintézetből, lerendezve az útbaeső ápolókat. Reiko Ikének elhittük, hogy anyaszült meztelenül lekaszabol egy valag embert a hóesésben. Michelle Yeoh-nak elhittük, hogy felugrat egy motorral a vonatra. (Mert, hát, valóban felugratott egy motorral a vonatra.) Ellenben Sarah Michelle Gellar karddal a kezében? Kabaré.

Valahol vicces, hogy egy önmagát feministának jellemző faszi képtelen épkézláb női karakterekkel előhozakodni, de, bakker, Whedonról beszélünk. Pedig nem reménytelen eset: az Astonishing X-Menben bebizonyította, hogy igenis szorult belé tehetség, és képes epikus történetvezetésre, finom jellemábrázolásra, továbbá kitűnő drámai érzékkel rendelkezik. Persze, félig-meddig hozott anyaggal, kész szereplőkkel dolgozott, de akkor is. Az is elképzelhető, hogy csak véletlenül jött ki neki a lépés. Végülis a feministák egytől-egyig gyökerek.

Az első részben egy kétségbeesett apuci kéri a Babaház segítségét, mivel elrabolták a kislányát. Kiküldik hozzá Echót, azaz Eliza Dushkut, hogy csináljon neki egy másik gyereket. Na jó, valójában túsztárgyalni küldték, de valljuk be, az első variáció hihetőbb lenne.

A hölgybe faja túsztárgyalós személyiséget ültetnek, de (a sorozat talán legnagyobb marhaságaként, márpedig abból igazi svédasztal van itt) felruházzák mindenféle hátránnyal: az első rész esetében asztmával, rövidlátással, traumás emlékekkel, ergo olyan elemekkel, amelyek jelentősen megnehezítik a feladatát. Értsd: milliókat fizetsz egy szervezetnek egy túsztárgyalónak átformált személyért, és kapsz egy szánt szándékkal tönkrevágott, agyilag hikomat luvnyát. Vajon melyik jobb, amikor a lányod élete forog kockán: egy képzett túsztárgyaló, vagy egy milliókba kerülő maca, aki egy fikarcnyit sem hiteles, viszont legalább KURVÁRA BÉNA?

A második epizód a Most Dangerous Game-féle “űzött vad” vonalon halad, amelyet már kismillió sorozat elkoptatott korábban. Kreativitás? Fasznak kell az. Dushku rohangál az erdőben, miközben nyilakat lövöldöznek rá. Nem, nem Wrong Turn, bár miért pont abból ne nyúlnának? Meglepetés sehol, a cselekmény percekre előre megjósolható, közben flesbekelünk, vadászból vad lesz, nézőből alvó, satöbbi.

Ha a sorozat lényege az, hogy a főszereplőnek minden részben több karaktert kell megformálnia, akkor esetleg illene olyan színészt keresni, aki képes megbirkózni a feladattal. Dushku nem ilyen. Az még hagyján, hogy túsztárgyalóként totál hiteltelen (a kiskosztümös belépője az utóbbi idők legnagyobb röhögőgörcse, valahol a Denise Richards-féle atomtudós és a Mark Wahlberg-féle biosztanár szintjén van), mert végtére is alighanem többnyire táncoló-kefélő ribancot kell eljátszania. De amikor vagány csajra kell váltani, ott is megbukik, ugyanis képtelen meggyőzően előadni az ütősnek szánt szövegeket, elég a második részben kierőlködött “NOT HUNTING THEM”-re, vagy az “I’M GOING TO SHOOT YOU WITH THE GUN MY BUDDY GAVE ME”-re gondolni, amelyeknél nem tudja az ember, hogy a debil forgatókönyvírót, vagy a színészileg visszamaradott főszereplőt hibáztassa.

Míg a hasonló alaptörténettel rendelkező Kaméleonban Michael T. Weiss-ről elhiszi az ember, hogy zseni, és bárkinek ki tudja adni magát, Dushku egyvalakit képes többé-kevésbé elfogadhatóan alakítani: memóriatörlések utáni szellemi fogyatékost. Véletlen?

Tahmoh Penikett a Battlestar Galactica után ebben a sorozatban fejleszti tökélyre a “szorult helyzetben összeszorítom a számat” mimikáját, és játssza el a magányos FBI-ügynököt (aki nemet mond, amikor a beindult cuki szomszédcsaj lasagnával kínálja, ezen felül szépen beszámol neki a titkos munkájáról. profi, mint a kurva élet.), aki fura történéseket vizsgál, egy titokzatos szervezet után nyomoz, és a többi ügynök lenézi, kineveti. Hm, vajon melyik FOX-os misztikus sorozatban láttam ilyet? (Eh, ez a “misztikus” ritka hülye egy szó. Elnézést.) Ezt a kvázi mulderügynökösködést a második rész helyszínelős jeleneténél adja elő a legsügérebbül:

Sufni-Mulder: Nem stimmel, mi? :|
Rendőr: Kussmá.
Sufni-Mulder: De nem stimmel, mi? :|
Rendőr: (hihető történet 5. emberrablóról)
Sufni-Mulder: De nem stimmel, mi? :|
Rendőr: (hihető történet apuci által küldött emberről)
Sufni-Mulder: DE AKKOR SEM STIMMEL, MI? :|

Komolyan, vagy hatvanszor elmondja.

Továbbá jelen van a szokásos technobuzi nerd-ünk, aki igyekszik vicceseket beszólni (kevés sikerrel) és durván 5 másodperc alatt felkúrni idegileg az embert (sok sikerrel); az igazgatóasszony, aki rideg; a biztonsági főnök, aki brahiból paraszt mindenkivel, és ő vezeti a filmekből/sorozatokból már jól ismert “akkor érünk oda a történések helyszínére, amikor már minden véget ért” kommandóscsapatot. Milyen eredeti figurák, Whedon biztos vért hugyozott, mire kitalálta őket. Egyedül Harry Lennix az, aki nagyjából normálisan és szimpatikusan teszi a dolgát. Nem mintha emlékeznék a karaktere nevére.

És nem az a legrosszabb, hogy a Babaház nem baba. Nem az a legrosszabb, hogy a főszereplő nem bírja el a hátán a sorozatot, a mellékszereplők pedig nem segítenek cipelni ezt a terhet. Nem az a legrosszabb, hogy egy ostoba, ezer helyről szétlopott alapötletet borzasztó és unalmas hülyeségekkel tömtek tele. Nem az a legrosszabb, hogy a külcsín abszolút átlagos. Az a legrosszabb, hogy a sorozat tudja magáról, hogy húgy, és cukkol minket. Echo az epizód végén beül az agymosószékbe, és elfelejti a történteket. Mi ezt nem tehetjük meg.

Serial Killing 4 Dummies

2007. 01. 07. 01:36 - Írta: Snake Plissken

187 comments | kategória: kritika,Snake olt!

Dexter

Érdekes volt látni, ahogy a Dexter egyáltalán nem osztotta meg a népet. Mindenütt egyöntetű volt az értékelés: zseniális, beteg, eredeti sorozat. Na már most, ha egy állítólagos (történet alapján is annak tűnő) beteg alkotás ekkora szeretetre tesz szert a nagyérdeműnél, kommersz és nemkommersz sorozatrajongó pedig vállvetve bólogat, azzal tuti, hogy valami kurvára nem klappol.

És én persze elég bátor vagyok ahhoz, hogy megkeressem ezt a kurvára nemklappolást. Nem mintha bajom lenne a körülrajongott cuccokkal, levegőt is szoktam szívni, pedig az eléggé divat, (Tudom, sokan örülnének, ha itt speciel szembeszegülnék a trenddel.) konkrétan az IMDb toppos listájának legtöbb tagjával nincs gondom, és (döbbenet!) sorozatokat is szoktam nézni. Olyanokat, amiket mások is. Viszont a Dexter esetében már a téma miatt is furcsa volt a nagy összbuzulás. Gondoltam, nézzük meg, hogy mire föl.

A történettel nem baszakodnék nagyon, aki látta, annak minek, aki nem, az meg valószínűleg úgysem engem olvas el először. Szóval adott egy Dexter nevű csákó, aki civilben a zsaruknál vérelemző, vagy mi, éjjelente meg sorozatgyilkos, aki csak rosszakat gyilkol, és mivel ez nem túlságosan különbözteti meg, teszem azt, Chuck Norris-tól, utána ráadásként még szépen el is tünteti őket. Akkor kezdődnek a bonyodalmak, amikor feltűnik egy másik sorozatgyilkos a csárdában, aki darabokra szeleteli az áldozatait, gondosan kicsapolja belőlük a vért, és minden bizonnyal ismeri Dexet, mert jeleket hagy, satöbbi.

Természetesen (ugye, nem vártatok mást?) a sorozat nem szuperált, több kifogásom is volt. Először is geci nagy klisé az állandó narrálás, ha a főkarakter rendkívüli, akkor muszáj alámondania az érzéseit, különben az intelligenciadeficites, 24-en nevelkedő néző nem érti meg. Az erőltetett, gyerekes, gyökér belső monológok többször is a “kussojjámáköcsög” érzést váltották ki belőlem.

Ráadásul a készítők nagggggyon kihangsúlyozzák, hogy Dexter belülről igenis üres (hogy aztán szembe is hugyozzák magukat annak rendje s módja szerint), például mutatnak egy jó közelit az üres fánkos dobozról, és ezt telibe szarják a fölösleges narrálással. Szájbarágás? Szájbarágás. Köszönjük, Dex, így is értjük, fogd már be a pofádat.

A második fő gondom maga a főszereplő karaktere. Amíg sima szociopata érzéketlen gyilkosnak ábrázolják, addig semmi bajom vele. Ezerszer láttunk már ilyet, de mindegy. Azonban az a szájbarágós magyarázkodás a százas vasszöggel bekalapált flesbekkekben egész egyszerűen undorító. Annyira látszik, hogy az írók eleve indokokat kerestek, amelyekre lehet mutogatni. Rögtön az első részben elsütni ezt, hát csúnya.

A harmadik nagy bebaszás a sorozat üressége, hangulattalansága. Lehet, hogy a rendezési stílus Dex bensőjét szándékozta imitálni? Én inkább betudom a szokásos tévés igénytelenségnek. Ahelyett, hogy a sorozat izgalomban tartana, inkább lehangol és elérzéstelenít. ElDexterizál. Annál rosszabb pedig nincs, mint amikor egy alkotás képtelen érzelmeket kiváltani a nézőből. Mondjuk itt a cinizmus valamivel jobban működik, mint például a talicskányi lószart érő House-ban.

A színészekkel konkrét bajom nem volt, Michael C. Hall egész ügyesen nyomja az ipart, néha kicsit túlmimikázza (azon a “huh?” nézésen még csiszolni kell, az elsőnél még dobtam is egy hátast a röhögéstől), de nem idegesítő, ellentétben az összes többi szereplővel, akik viszont bizonyára szándékosan lettek ilyenre formálva, ezt nem is róvom fel hibának. (Ja és James Remar kira.) Igaz, ez annak is köszönhető, hogy nem irányult rájuk akkora figyelem. A zene is elmegy, habár azt a hárfát ki kéne dobni a picsába.

Így végül annyiban kiegyezhetünk, hogy a Dexter nem beteg sorozat, legalábbis ez marhára nem jó szó rá, valahol a “morbid” környékén kell keresni a megoldást. De nem is érdekes annyira, hogy fenntartsa az érdeklődésemet, ahhoz túlságosan szürke, unalmas és szájbarágós, az üressége pedig nyomasztó és taszító. Bár a kommersz sorozatok közül valamennyire kiemelkedik, mégis túl kevés.

Egyébként csak én röhögtem azon a szövegen, hogy Miamiban mindössze a bűnesetek húsz százalékát oldják meg? Hová tűnt a jó öreg Horatio, aki naponta átlagosan egyetlen napszemcsólekapós-csípőretettkezes-naplementeelőttállós kombóval húsz elvetemült banditát késztet beismerő vallomásra, második világháborús bűnök bevallására, és havi BKV-bérletek megvásárlására?

Atomot a bestiáknak

2006. 09. 22. 20:04 - Írta: Snake Plissken

26 comments | kategória: Snake olt!

A nyolcvanas években a kissé felerősödő hidegháborús fegyverkezési verseny és Carl Sagan nukleáris tél teóriája miatt rettegő világ sorra szülte az atomtámadásos filmeket. Ezek többsége általában azzal foglalkozott, hogy a nukleáris csapás milyen hatással van egy kisebb közösségre. A Testament például egy San Fransisco-közeli kisváros szemszögéből mutatta be az eseményeket, felettébb depresszív módon, (jó, ez hülye fogalmazás, létezik "nem depresszív" film ebben a kategóriában?) főként egy családra koncentrálva. A másik hírhedt atomos film a The Day After, ami talán a legkommerszebb módon dolgozta fel a témát, nem is túl jól, egyedül Steve Guttenberg kopasz búrája emlékezetes belőle. Emlékezetes darab a When the Wind Blows is: ez ugyanis egy rajzfilm, de tévedés ne essék: teljesen komoly darab, egy öreg angol házaspár csendes elsorvadását mutatja be a lehető legszívszorítóbb módon. Persze poszt-nukleáris filmeket a ruszkik (Piszma mjortvogo cseloveka) és az atombombák miatt már kissé szétzilált japánok (Kuroi ame) is készítettek. A leghatásosabb mű talán mégis egy angol tévéfilm, a Threads, ami Sheffield városát képzelte el poszt-apokaliptikus környezetben, a lehető legzordabb módon. Kannibalizmus, éhezés, sugárzás okozta betegségek és egyéb szívmelengető hobbik, javallott valami vicces alkotást is megnézni utána, mondjuk egy Prison Break-részt. Ezért a Jericho alapötlete nem nevezhető eredetinek, ugyanúgy egy kisváros szemszögéből mutatja be az eseményeket. A lakosok meglátnak a távolban egy cuki kis gombafelhőt és tanakodnak, hogy most mi a fasz legyen.

Persze itt nem lehet emberevés, meg tömegmészárlás, CBS, este nyolc óra, ne vicceljünk már. Az itteni lakók csendes "wtf?"-módba kapcsolnak, de nem is szabad tőlük többet várnunk: akkora klisékből épülnek fel, hogy a néző el se tud vetődni előlük. A tékozló fiú (Skeet "Johnny Depp elbaszott klónja" Ulrich), aki évek után hazatér, és titkolózik a múltját illetően, az apja természetesen mérges rá, Spielberg sem írhatna ennél közhelyesebb apa-fiú viszályt. Van aztán elnyomott, de fullrendes geek (valaki találjon már ki rá egy magyar szót! activate the Kazinczy-sign!), akinek a menő picsák beszólogatnak, szerepel egy kopasz, szürke öltönyös pacák is, aki brahiból hergeli a népet, meg egy csomó kisebb egydimenziós senki, akikről nyilvánvalóan majd később kiderül, hogy valójában tök nagy egydimenziós senkik. Van egy szőke cica is, aki a végén egy megdöbbentőnek szánt jelenet során olyan pofát vág, amiért egy magyar filmnél is üvöltve rúgnák ki a forgatásról. Ne üljetek közel a tévéhez, mert magába szippant a színészi vákuum.

Azonban Klisé City nem unatkozik. Eltűnik egy gyerekekkel teli busz a környéken (SPOILER: persze a megoldás egy percig sem kérdéses, tékozló fiú megtalálja őket, természetesen megment közben egy kislányt is, mert úgy illik, majd haza is kormányozza a buszt, miközben néha drámaian a majdnem üres tankra pillant. héló, miféle gyökér indul el kirándulni majdnem üres tankkal? SPOILER VÉGE), találnak egy balesetet szenvedett rabszállítót, hajjaj, bűnöző keveredett a kis közösségbe! Ezt már eljátszották a Lostban, köszönjük. Milyen fantasztikusan eredeti húzások, lehet, hogy a következő részekben megkeresnek egy elveszett kiskutyát is. Az emberek összebalhéznak a benzin miatt (érdekes amúgy, az áruházakat meg békén hagyják. a lényeg, hogy a kocsi jól lakjon, mi éhezünk.), aztán jön a derék polgármester, és nyom egy olyan szöveget az összefogásról, hogy egy törülközőt kellett tennem a képernyő alá, ami felszívta a kicsorgó nyálat. Hihetetlenül bugyuta és kiszámítható a történet menete.

A Jericho technikailag se tud felmutatni semmit. A rendezés tökéletesen átlagos, amit egy tökéletesen átlagos rendezőnek (Jon Turteltaub) köszönhetünk, semmi kiemelkedő rész, semmi olyan jelenet, amitől magunk alá hugyoznánk, legfeljebb azok számára lehet értékelhető, akik teljesen újoncok a poszt-nukleáris alkotások terén és még egyszer sem láttak gombafelhőt. (Mármint filmben, nem élőben. Akik élőben láttak, hát… azokat köszöntöm a Sorozatjunkie Braille-írásos változatán.) Amit viszont nem tudok eleget szidni, az a zene. Még az indító betétdal elmegy, de a film alatti teljesen szürke, Trevor Rabin legprimitívebb pillanatait felidéző aláfestő zenének köze nem volt a filmhez, inkább passzolt volna egy kémthrillerhez. A záró softrock-nóta a már emlegetett "megdöbbentő" jelenetnél pedig az abszolút mélypont.

Sajnálom egy kicsit a sorozatot, mert azért egy ilyen alapötletben nagy potenciál rejtőzik. Még annyi minden történhet a városkával: radioaktív felhő, nukleáris tél, az étel-italtartalékok kiürülése, aggódás a világ miatt, háború van, vagy csak néhány terrorista marhul, szcientológus-támadás, satöbbi. De akár azt az utat is választhatják, hogy Lost-módra mindenkit szarrá flesbekkelnek, ami azért nem előnyös, mivel a Jericho még annál a sorozatnál is nehézkesebbnek és szappanosabbnak tűnik. Csakhogy amíg a város ilyen sekélyes, szappanoperákból kivagdosott kartonfigurákból épül fel, addig tőlem rájuk is dobhatják a következő atomot. És igazából egy ilyen történetet nem lehet ennyire nyálasan, trehányan, mégis beszari módon elmesélni, a CBS erre egész egyszerűen alkalmatlan. Komolyabb feldolgozást igényel egy kábeles, bevállalósabb csatornán. Amíg vannak értelmesebb, normálisabb művek ebben a témában, érdemes azokat választani a Jericho helyett. Miért igyunk vizezett sört, amikor ihatunk rendeset is?

Blőd

2006. 06. 30. 00:03 - Írta: Snake Plissken

26 comments | kategória: Snake olt!

Igen, sikerült túltennem magam a Blade, azaz a Penge sorozat nyitórészén, amit nyilván csak azért terveztek kilencven percesre, hogy ha már egyszer szar, akkor legyen rögtön kétszer olyan hosszú. Persze az egyértelmű volt, hogy a filmek közül a legjobb részt (a Guillermo del Toro rendezte másodikat, amely sokkal pergőbb, stílusosabb volt az első résznél, továbbá lenyűgöző képi világgal rendelkezett) nem szárnyalhatja túl, de a harmadik rész volt olyan siralmas, hogy azt még a szűkre szabott kábeles költségvetéssel is be lehetne alázni, csak egy kis tehetség kellett volna hozzá. Ja, hogy az nem volt?

A legszembetűnőbb változás természetesen Wesley Snipes lecserélése, aki nem vállalta a sorozatban a főszerepet. Bár Snipes nem egy színészfenomén (háh!), de megfelelően életre tudta kelteni a kardforgató vámpírmészáros karakterét, mert van benne karizma. Ráadásul képzett harcművész a csórikám, márpedig ha egy szerepben sokat kell rugdosódni, akkor nem árt, ha az életben is jól megy a balettozás. Csakhogy ő kiszállt és a szerepét Kirk Jones kapta meg, rapper művésznevén Sticky Fingaz. Hangsúly a "rapper"-en.

Igen, egy újabb zenei világból átvándorolt színész-utánzat. Jó, Kirk barátunk már feltűnt itt-ott a kamera előtt, a Kemény zsaruk-ban, az Over There-ben, de Pengének… hát, nem elég penge. A film legviccesebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor rappercsókánk a vállát a feje mellé felhúzva lassítva dzsal, hogy minél zömökebbnek tűnjön. Természetesen verekedni se tud, miért pont azt tanulta volna meg? Az elképesztően darabos és lassú verekedős jelenetek koreográfiája leginkább egy másik képregény-sorozat, a hatvanas évek második felében készült Batman bunyóihoz mérhető, már-már hiányoltam a felvillanó PUFF! és BAMM! feliratokat. Valamint az is eléggé csalódást keltő, hogy Pengénk jócskán legyengült a filmek után: néha egyetlen slapaj vámpírral is alaposan meggyűlik a baja, ami nem kicsit árt a legyőzhetetlen imidzsének.

A történettől természetesen nem vártam súlyos mondanivalókkal átitatott társadalomkritikát, de örültem volna, ha le tud kötni. Csakhogy az első rész főként egy új szereplővel foglalkozott, a testvére halálának az ügyében nyomozó nővel, aki miatt a rész első felében Pengénk csúnyán a háttérbe szorult, csupán néhány kemény nézésre, egy-két vészjósló elsuhanásra a háttérben és pár "tűnj már el a rákba a városból, baszki!" beszólásra kárhoztatott. Én balga meg azt hittem, hogy a sorozat Pengéről szól. Egyébként ha már így kidolgozták a hölgyeményt, akkor Penge új társa is kaphatott volna némi hátteret, hiszen olyan sok fölösleges helykitöltő jelenet is bekerült, mint a moszkvai nyitás, a metáldiszkó, vagy a korrupt zsaru kurvázásai. Így sajnos elég halványkának tűnik, pláne egy olyan előd után, mint a húszfilléres beszólásairól híres Whistler. A jellemek is elég hiteltelenek, az egyik pillanatban hőseink még el akarják küldeni a csajt, pár perc múlva pedig simán rábólintanak a magánakciójára. A főgonoszok még annál is jelentéktelenebbek, van egy szőke juppi ficsúr, és egy szőke, álnok cicababa, vajon a készítők milyen vicceket szeretnek? Ja, Randy Quaid is cameózik egy őrült, piás vámpírtudós szerepében, ő kábé ennyi szót érdemel.

A rendező valószínűleg szerelmes a lassításokba, ez olyan béna pillanatokat idéz elő, mint amikor Penge becsámpázik az első verekedéshez, a hölgy visszatér a családi otthonba és mosolyogva végigszédeleg a családtagok között (pfúj!), vagy amikor a verekedések közben jönnek a lassítgatások, hogy abszolút öreguras sebességre csökkentsék le a hepajt.

Összefoglalva, kaptunk egy hiteltelen főhőst, néhány szürke mellékszereplőt, unalmas, lebutított történetet, gyenge rendezést. De ha legalább lennének pergő jelenetek, amiben gyönyörködhetnénk! Ehelyett olyan pofonosztásokhoz van szerencsénk, amelyekhez az öregek otthonából is szerződhettek volna kaszkadőröket és olyan akciójeleneteket láthatunk… Várjunk csak, nincsenek is akciójelenetek. A filmek után ez a sorozat olyan, mint az alkoholmentes sör. Kisebb képzavarral élve: a Penge egy vérszegény vámpírsorozatnak néz ki.

A szűzkurva

2006. 06. 02. 19:35 - Írta: Snake Plissken

205 comments | kategória: Snake olt!

Nem sok olyan sorozatot láttam, amiben akkora potenciál lett volna, mint a Lostban. Az alapötlet valami szenzációs: egy repülő lezuhan egy rejtélyes szigetre (azt most nézzük el, hogy ahogyan lezuhan, úgy senki nem élné túl, de ezt ne feszegessük, mert az alkotók még a végén kitalálják, hogy jó, akkor valójában meghaltak), a túlélők pedig egytől-egyig súlyos titkokat hordoznak. Elképesztő lehetőségekkel kecsegtető sztori, nem egy Prison Break, aminek már a setupja láttán sejti az ember, hogy az egyszámjegyű intelligencia kvócienssel rendelkezőknek készült (és ők is élvezik). És komolyan mondom, már-már igazi művészetnek tartom, hogy a sorozat alkotóinak, beleértve a sorozat mögött álló fő kreatív köcsögöt, J.J. Abrams-t is, sikerült elcsesznie.

Lost Season 1 crew

Pedig sokáig bírtam. A sorozatban a történeten kívül nincs semmi érdekes, de az aztán nagyon, úgyhogy ültem és vártam a válaszokat. Csakhogy nem voltak. A felvetülő kérdésekre csak újabb kérdés a válasz (ami, mint tudjuk, bunkóság), esetleg üres rizsa, közhelyparádé, desszertnek szende mosoly. Tudom, hogy ez a kulcsa a sorozatok életben maradásának, de hosszú távon roppant idegesítő. Különösen úgy, hogy az alkotóknak jól láthatóan halvány fingjuk sincs arról, hogy hogyan tovább. Annyi baromságot hordtak már össze, amit értelmesen már nem fognak tudni megmagyarázni: a Lost önként és dalolva masírozik a szarba. Egyszerűen bűzlik a tanácstalanságtól, a kapkodástól (igaz, ha jól tudom, az átlagosnál kevesebb idejük volt a forgatásra), és az erőltetettségtől. Tipikusan az a sorozat, amiből az első rész után csak az uccsó kettőt érdemes megnézni, mert eközött csak szappanoperás kavarc van. Ez a szűzkurva-mentalitás nem hasznos, ugyanis a nézők türelme véges. Végülis ki élvezi azt, ha egy csaj csak húzatja, ráadásul több évig folyamatosan? Én aztán frankón nem.

És még azt se mondhatnám, hogy a történetet a sorozat más erényei megmentik. A szereplők között talán két érdekes akad (Terry O'Quinn Locke-ja és Jorge Garcia Hurley-je), a többi abszolút unalmas. Ezt a két színészt leszámítva az aktorok is tehetségtelenek, élen azzal a Matthew Fox-szal, aki egy zacskó pogácsa mimikai képességeivel felvértezve vezeti a sorozatot, ráadásul engem valamiféleképpen emlékeztet Ben Affleckre, ami pláne nem javít a megítélésén. A rendezés is teljesen szürke, a fényképezés csak néhány szép képpel veteti magát észre, ami ilyen helyszínen viszont alap, Michael Giacchino (akit a játékzenéi (pölö a Medal of Honor-cuccok) és a másik sorozatmuzsikája (Alias) miatt kamálok) sem erőltette meg magát zeneileg.

A legrosszabb az, hogy az alkotók bármeddig játszhatnak velünk és mire eljő a hőn áhított vég, addigra elkészül a 4-es metró, a kanadaiak lerohanják Amerikát és Sebők Vilmos szövetségi kapitányként vébégyőzelemre vezeti Magyarország futballválogatottját. Szinte látni az Abrams fejét a részek előtt, ahogy a viccbeli medvéhez hasonlóan megcsóválja a fejét és annyit mond: "Néző, néző, te szopni jársz ide." Csakhogy amíg az amerikai nézők ott ülnek minden héten a tévé előtt, addig baszhatjuk a dolgot. Szóval dear american nézők! Ha you want the megfejtés, do not watch tovább! Thank you szépen!

Remélem, sikeresen eljuttattam az üzenetet amcsi sorstársainknak. Ha nem, akkor tovább bámulhatjuk hetente a sok faképű szereplőt és az olyan cliffhangereket, mint hogy a harmadik évadban csatlakozott új szereplő flesbekjéből kiderül, hogy az ötödik évadban csatlakozott új szereplő unokaöccsének kutyája egyszer lehugyozta azt a fát, ami mellett a harmadik évadban csatlakozott új szereplő barátnőjének a szomszédja egyszer majdnem elment, vagy hogy a sziget egyik eldugott sarkában rábukkannak egy remeteként élő Zámbó Jimmy-rajongóra. Én türelmesen várok, mert az utolsó rész biztosan érdekes lesz, legfeljebb nem nézem addig. A Lostosok meg nyugodtan alibizzenek és szórakozzanak az édesanyjukkal.

Who the fuck cares about Brian?

2006. 04. 17. 21:20 - Írta: Snake Plissken

8 comments | kategória: Snake olt!

Brianünk nagy lúzer. Már minden barátja megtalálta az igazit, csak ő szerencsétlen maradt nőtlen harmincnégy évesen. Az egyik haverja igazi papucsférj, akinek a neje nyitott házasságot akar, vagyis fűvel-fával (és még Brian a lúzer), a másik szakítani akar a barátnőjével, ezért megkéri a kezét. Logikus. (Hősünk amúgy gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt. Jaj, bonyodalmak, bonyodalmak, lesz jó sok “faszi becsajozik, nő rosszul érzi magát; nő bepasizik, faszi rosszul érzi magát” rész.) A harmadik párocska Brian nővére és valami digó hapsi, akinek talán még a nevét se mondták ki a rész alatt. Ők még annyira sem érdekesek, mint az előzők. Tehát Brian haverunk azért lúzer, mert még nincs párja. Pedig tök jóképű, még autóbalesetek közben is csajokat szed fel, meg úgy valószínűsíthetően a sorozat alatt végig fogja kefélni Amerika jónő-állományát (mindegyikük Los Angeles-ben található természetesen, bár azt már régóta tudjuk, hogy Los Angeles-ben nem léteznek ronda emberek), de akkor is lúzer, mert azt mondtuk és punktum. Mondjuk ha amcsi nőket kellene kefélnem, bizonyára nekem is hiányoznának a magyar csajok, tehát valamilyen szinten tényleg az.

Mint látható, az alaptörténetet akármelyik soron futó szappanoperából lecsippenthetjük, hogy kinek melyik szimpatikus, az Esmeralda-műremekek, vagy a Barátok közt-gyöngyszemek, az mindegy. A kreativitásnak még a nyomát sem találni, ezért felmentem Abrams-t a felelősség alól, aki bár rendre elbassza a sorozatait (ha a tisztelt nagyérdemű is úgy kívánja, a Lostot majd külön megéneklem egyszer egy konzervkritikával. ha nem akarjátok, akkor is, úgysem tudtok megállítani.), azt még én is elismerem, hogy kreatív a fickó. Itt nyilván csak adta a pénzt, és ment vissza a törpe szcientológussal tovább hullagyalázni a Mission: Impossible emlékét. A főbűnös egy Dana Stevens nevű hölgy, akinek olyan nyálas csúfságok fűződnek a nevéhez, mint az Angyalok városa, vagy a Pálya csúcsán.

Ha ez még nem volt elég elrettentés, akkor nézzük meg a szereplőinket. Barry Watsont a Hetedik mennyország című sorozatból importálták, és ez látszik is, hiszen abban a sorozatban mindenki egytől egyig picsasza… khm, színészetileg fogyatékos. Különben is szörnyen idegesítő, tipikus “hozzá kéne vágni egy gránátot” amcsi nagyfejű. Egyébként arról egy árva szó sem esik, hogy Brian haverunk mit csinál, mert bár jó háza, jó autója van, azt sosem látjuk, ahogy dolgozik, egész nap a haverokkal lóg, meg szenved. Ha ezek szerint munka nélkül hozta mindezeket össze, akkor tényleg kurva nagy lúzer. Azért megnézném, hogy az amerikai szótárakban miként definiálják a “lúzer”-t, mert a filmekben/sorozatokban rendre ők részesülnek a legtöbb jóból.

A többi szereplő is annyira antipatikus, amennyire csak lehet. A papucsférj idegesítően mulya, pedig amúgy tök érdekes, ilyen cromagnoni ősember-feje van, végig azon gondolkozam, hogy melyik filmben láttam, de még az IMDb-puskával sem ugrott be. A felesége sem csillogtatta meg a tudását, a filmográfiáját elnézve pedig az egyetlen emlékezetes élményem a színésznővel kapcsolatban az, amikor a Végső állomásban kivasalta egy busz (megjegyzem: itt se ártott volna egy ilyen jelenet). A második páros férfitagja szintén egy sablonos tucatmajom, ahogy a csaj is egy tucatspiné. Hosszú barna haj, nagy mellek, kevés ész: kitaláljátok, mi a foglalkozása? Igeeeen, orvos! (Igaz, lehetne kvantumfizikus is.) A harmadik páros, mint mondtam, full érdektelen, bár úgy isten igazából senkinek sem emlékszem már a nevére.

A rendezés, a fényképezés tök jellegtelen, ráadásul a sok-sok béna betétdal akkor is idegesítene, ha nem lennék alapból eredeti filmzene-párti. A sorozat mehet a spájzba a többi szappanopera közé, talán csak abban emelkedik ki, hogy szereplői még az átlagnál is szürkébbek, jelentéktelenebbek és irritálóbbak. A What About Brian maximum a Romantica adó nézői közül szerezhet rajongókat, az épelméjű emberek inkább keressenek valami mást.

IQ: 24

2006. 04. 08. 21:15 - Írta: Snake Plissken

61 comments | kategória: Snake olt!

Ínség van, hölgyek-urak, sehol egy érdekesebb pilot, amit kivégezhetnék, ezért szégyen ide, szégyen oda, konzervhez kell nyúlnom. A múltkor a Prison Break címen futó faszság-fesztivállal kapcsolatos bánataimmal táncoltam a hisztisebb rajongók idegein, de most egy régebbi, kicsit spoileres élményeimet osztom meg, ami egy mostanság is futó sztársorozat első évadával kapcsolatos és teljesen meggyőzött arról, hogy nekem a többi szezonra nincs szükségem. Ez pedig az a sorozat, amely komolykonkurenciát jelent a Michael Dudikoff-akcióműveknek, de egy hajszállal mégiscsak elmarad tőlük, viszont sorozat mivoltának köszönhetően legalább tovább tart a gyötrelem. Íme, a 24.

Jelenleg a Kiefer Sutherland által alakított Jack Bauer éppen az ötödik szar napját éli át (a játékkal együtt a hatodik), ahol óráról-órára, minden percben harcol a gonosz (általában nem-amcsi) terrorokkal, leszámítva persze a reklámszüneteket, ahol bizonyára egyezményesen mind a jók, mind a rosszak cigi- és pisiszünetet tartanak. Az első évadban Jacknek csupán annyi a dolga, hogy huszonnégy rész alatt akadályozzon meg egy merényletet a leendő elnök ellen, mentse meg az elrabolt családját és találjon néhány árulót a terrorelhárító alakulatban. (Ami egyáltalán nem nehéz, a részek alatt akivel kettőnél több szót vált Jack, azoknak a többségéről kiderül, hogy az, aki nem az, azt meg úgyis megölik, gondolom, a többi szezonban is) Persze mivel ríltájm megy, osztottképmezőn követhetjük a többi szereplő sorsát is, ezt a jellegzetességet mondjuk Brian De Palmától lopták (vagy a Charlie angyalaitól. Lehet választani.), de mindegy, ő is lopott már mástól, ráadásul itt általában arra használják ki az alkotók, hogy egyszerre lássuk a telefonáló feleket. Fantasztikus. (vagy arra, hogy lássuk, amint az elnök közben a családjával is szív, de az annyira érdektelen és unalmas szál, hogy ezen a zárójeles megjegyzésen kívül nem is kívánokfoglalkozni vele)

Pedig a sorozat először még nem látszott reménytelennek, sőt. Amíg az alkotók féltek a 13 rész utáni canceltől és úgy csinálták meg, hogy már akkor vége legyen, addig egy B-kategóriás agyatlan akció szintjén még nézhető a sorozat. Ám amikor huszonnégyessé kellett húzni, na, akkor úgy lezúgott a sorozat, mint égből a madárszar. Erőltetett, ostoba, gyökér fordulatok követik egymást, kezdve az amnéziával (a klisécsavarok toplistáján rögtön a “skizofrén főhős a gyilkos” után szerepel nálam) a kábé három katonával őrzött “szuper”-börtönön át a vége felé látható Jack-rambózásig, amikor egymaga henteli le az életbenmaradt gonosz statisztákat és a nagyobb gonoszokat. És akkor még nem beszéltem a végcsavarról, a főárulóval, ahol megint sikerült tökéletesen megerőszakolni az intelligenciát a hatás miatt. Hihetetlen, ahogy észnélkül szembehugyozzák azt, ami addig történt, vajon hogyan csinálták?

  1. új forgatókönyvírók jöttek, nem látták az előző részeket, tippeltek.
  2. régiek maradtak, de elfelejtették.
  3. hülyék, mint a seggem.

Geci leszek, és a harmadikra tippelek.

A sorozat addig sem emelkedett ki semmivel, a színészek Kiefert leszámítva szintén a béka segge alatt leledzenek, se a rendezés, se a fényképezés, se a zene nem jut át a B-kategória határán, és izgalmas akciójelenet is csupán egy jut eszembe, mégpedig a tizenharmadik rész környékén lévő erdős sniper-csata. De ez szörnyen kevés ahhoz, hogy feljebb rugdossa a sorozatot, illetve hogy engem meggyőzzön arról, hogy továbbra is követnem kéne Jack Bauer szenvedéseit, mert abban nincs semmi szórakozás, ha közben én is szenvedek.

Viszont még így a végén szeretném megjegyezni, hogy a sorozathoz roppant igényes szinkron készült. Azt hiszem, minden szinkstúdiónak meglehetne mutatni, hogy “Srácok, így kell.”.

Új horrormesterek

2006. 03. 31. 17:27 - Írta: Snake Plissken

Add comment | kategória: antológia,Snake olt!

Kezdenek nyilvánosságra kerülni azok a rendezők, akik részt vesznek a Masters of Horror második szezonjában. Igen, tudom, nézettségileg is bukta és minőségileg is fos, de ha már lesz még egy évad, akkor azért azt a hozzám hasonló horrorrajongók valamennyire várják, ha szarul is sikerül, a horror mindig a szívügyem marad.

Indítsunk az újakkal: a Mesék a kriptából egyik mozifilmje, a Démonlovagot rendező Ernest Dickerson már biztosan dirigál egy részt (hogy ő mi a pöcsömtől horrormester, azt most ne feszegessük), de ma bejelentették, hogy Tom Holland (Gyerekjáték, Fright Night, The Langoliers) is csatlakozott a stábhoz. Az már korábban eldőlt, hogy a Session 9 és a Gépész rendezője, Brad Anderson is nyom egy negyvenperces zúzást.

Az viszont szerintem egészen jó hír, hogy az előző szezon két legjobb darabjának rendezője, John Carpenter és Dario Argento is visszatér egy új résszel. Utóbbi már ezen a héten forgatni kezdi az új epizódot, ami Pelts címen fut majd. A forgatókönyvíró, Matt Venne itt mesél róla (ekkor még nem tudta, melyik rendező vállalja be a művét). Olyan szavak röpködnek, mint giallo és grand guignol. Jaj, csitulj, szívem.

Carpenter sztorijáról még nem sokat tudni, az biztos, hogy a cím Pro-Life lesz, a forgatókönyvet pedig a Cigarette Burns-t is lepötyögő páros, Drew McWeeny és Scott Swan jegyzi majd.

Mindenesetre ha csak ez a két direktor hozni tudná legalább azt a tökösformát, akkor még az se érdekel, hogy a többi tizenegy rész fos lesz. Azt meg sejtettük, hogy Sam Raimire és Peter Jacksonra úgyse lesz pénz. Aztán, dír Showtime, nem beszarni, mint Miikénél!

Evidence

2006. 03. 24. 21:50 - Írta: Snake Plissken

Add comment | kategória: Snake olt!

Bár Joe-ker előttem már lelőtte a poénokat, mint a sorozat a bizonyítékokat a film elején, azért még én is megostorozom egy kicsit a matériát, ha nem gond. Igen, szóval ez lenne az Evidence baszott nagy újítása, megmutatjuk előre a bizonyítékokat, amikkel a rendőr bácsik összefutnak a történet során. Fantasztikus, frankón leszoptam magam tőle. Na jó, eredetiség nincs, mink van?

Két rendőr (vicces fekete-szenvedő fehér: politikailag korrektek vagyunk), akik nagy haverok, együtt golfoznak a szeméttelepen vagányzenére (a muzsikáról bővebben később) és viccelődnek egymással a nyomozás közben. A fehér (sorozat-tévéfilm veterán Rob Estes) özvegy, megölték a feleségét, és ő emiatt szomorú. Ezt onnan tudjuk, hogy többször is szomorú zenére flesbekel (na, ezért Kazinczy kiherél engema a másvilágon) és bandzsít a neje képeire. Nem, a gyilkost természetesen nem találták meg, de sebaj, majd az utolsó részben egy cliffhangerben kapunk rá egy utalást. Van egy fekete rendőrünk is, Orlando Jones, aki eddig inkább vígjátékokban szerepelt és néha itt is azt hiszi, hogy abban van. Ő vicces és őőő, ennyi. Ott van és kész. A legnagyobb fájdalmam a kiváló színész, Martin “Pull the string!” Landau elpocsékolása egy ilyen huszadrangú statisztát igénylő szerepre, mint ez a halottkém. Úgy tűnik, kellett a nyugdíj-kiegészítés. Még van egy Jodi Lyn O’Keefe-ünk, aki mint leheccséges Rob Estes újcsaj-jelöltet alakít, amúgy nem fontos ,két jelenetre bukkan fel, majd ha a nézők is úgy akarják, tízezer évadon keresztül kerülgethetik egymást. Tehát: Szereplő-eredetiség – nincs pipa. Fantasztikusan érdektelenek és unalmasak: marad a szimpatikusan antiszociális William L. Petersen a király (mellékesen a C.S.I.-dolgok egyetlen igazi pozitívuma), de legalább nem múlják alul a Miamiban idegesítően übermenschkedő David Carusót. Sőt, hőseink úgy általában képtelenek bármiféle érzelmet kiváltani az emberből.

És ez igaz a sorozat többi elemére is. A rendezés (amit a sótlan, ötlettelen, gagyi thrillerek máesztrójának, Gary Fledernek köszönhetünk) teljesen üres, néhány szar emtívi-klippes megoldással megpróbálja felrázni a nézőket, ám mi inkább aludnánk. A zene is folyton szól, mint egy rossz rádió: megismerjük a haverokat – vidám rockzene. Feleség-visszaemlékezések: szomorú gitározás-zongorázás mellett éneklés. Üldözési jelenet-kihallgatás: elektronikus-rockos akció. Semmi különös. Történet: sablonos, uncsi nyomozós, az izgalmat mi is csak nyomozzuk benne.

Igazából nem is lehet erről mit írni, annyira szürke és semmilyen. Ennyi bizonyíték éppen elég lesz ellene. Talán azok, akiket eddig eltiltottak a mozitól és a tévétől, még élvezni tudják, ám egyéb esetben teljesen értékelhetetlen darab. Az Evidence nem az evidens választás. (hohó!)

A logika halála

2006. 02. 19. 00:07 - Írta: Snake Plissken

68 comments | kategória: Snake olt!

A suspension of disbelief a filmrajongás alapkövetelménye. Aki nem tudná, ez annyit jelent, hogy a szórakozáshoz elengedhetetlen feltétel a gondolkodás teljes kizárása. Vagyis ne gondolkozzá’, mert szar lesz neked. Ez minden téren igaz: kit érdekel ma már, hogy a szőke nő az éjszaka közepén egyszál bugyiban kutatja fel a furcsa hangforrását, vagy hogy a főhős több skulót lő ki a fegyverből, mint amennyit kéne? Ilyeneken már nem szabad megütközni. Jelen kritika témája viszont elviselhetetlen módon erőszakolja meg az intelligenciát, ezért értem is, meg nem is a körülötte kialakult hájpot. Értem, mert tökéletesen kommersz anyag, egyszerű, de lényegretörő, nincs benne semmi bonyolult, de nem értem, mert azért a hülyeségnek is van határa, és ez a sorozat bőven túlszárnyalja, ezért jogosan vetődik fel a kérdés: ennyire nem trendi manapság az ész? Na jó, térjünk a lényegre, a mai leoltandó sorozat, a suspension of disbelief, but without suspension: a Prison Break.

Az alaptörténet (ami már eleve akkora hülyeség, mint a ház) szerint egy vitrinbébi bátyját börtönbe zárják gyilkosság vádjával és egy hónap múlva már ki is végeznék (de sebaj, a sorozat nem érhet véget, jönnek majd a halasztások, a sikertelen szökések miatti visszazárások, meg minden egyéb időhúzási lehetőség), ezért a zsenigyerek is elkövettessék-lássék egy bankrablást, hogy bejusson hozzá (eközben a stáblistában megláttam az Executive Producer: Brett Ratner feliratot, és akkor már éreztem a végzetemet). Szerencsére a sittet tök véletlenül ő tervezte, ráadásul már előre elrejtett benne egy-két dolgot (lereszelhető végű csavart, leszerelhető buditartályt), mert tudta, hogy bekerül oda és meg fog szökni. Magára tetováltatta a kóter tervrajzát, ami ugyan kívülről csak egy összefüggéstelen masszának látszik, de amint ránézünk, a CGI megmutatja, hogy igen, bazmeg, ez egy tervrajz. CGI-s tetkó, modern ez a világ. Mindent előre tud nyolc lépéssel, olyan a prekalkulációja, hogy Kaszparov szégyenében leszopná magát. Közben a rabokat is tanulmányozta, a helyi maffiatagnak (Peter Stormare, zseni, mint mindig, gondolom, ég a pofája, hogy ekkora marhaságban szerepel) előkeresett egy régi árulót és mindenféle szívességet kér tőle cserébe, behaverkodik egy bankrablásért bent ülő macskabarát kriplivel, janizik ezerrel. A szökése már alapból egy rakás rabot tartalmaz, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a szám a történet haladtával csak nőni fog. Ahhoz képest, hogy ez egy atomkemény (első szintű, vagy micsoda) börtön, tök lazán elsétálgatnak, a dokinő flörtölget az elítélttel, magára hagyja a rendelőben, a fehérek már előre megbeszélik a feketékkel, hogy mikor lesz a bunyó, a börtönigazgató (Stacy “Mike Hammer” Keach fájdalmas klisészerepben) egyből szívességekre kéri, és természetesen jelen van a főgeci őr, aki rögtön kiszemeli magának, és folyton szekálja. Ja és van egy ügyvédnő, a halálraítélt excsaja, aki közben nyomoz az ügyben, mert persze a csávót csak bemártották, úgyse ő volt, csak a kormány szokásos genya ügynökei már megint csintalakodnak. Logika? Eredetiség? Hol?

A színészek botrányosak, a halálraítéltet alakító Dominic Purcell gyönyörűen nélkülözi a mimikát, míg Wentworth Miller hatvankilós májerkodása annyira hiteltelen, hogy az már fájó (egy rendes börtönben úgy meg lenne baszva az első napon, hogy még). De úgy istenigazából Stormare-en kívül mindenki baszottul tanácstalan a szerepével, még aveterán Stacy Keach is, márpedig nagyon szarul kell ahhoz írni, hogyMike Hammer ne birkózzon meg egy figurával. A rendezés üres, erőtlen, a kommersznél is kommerszebb, a zene pedig unalmasan és idegesítően majmolja Hans Zimmer stílusát (most puskázok és megnézem, ki csinálta:Ramin Djawadi, aham, egy kezdő Zimmer-diák, sejtettem).

Ez a sorozat semmiben sem emelkedik ki, csak hülyeségben, de abban a Lost nevű szappanoperát is könnyedén lenyomja, valamint hype-ban, mert anélkül egy Lorenzo Lamas-akciófilm szintjén maradna, a helyén. Unalmas C-kategóriás fos.

Get This Party Started

2006. 02. 09. 01:07 - Írta: Snake Plissken

7 comments | kategória: Snake olt!

Közismerten bátor és bevállalós ember vagyok, aki szeret mindent kipróbálni. Egy nap gondolkoztam, hogy mi legyen a következő nagy terv:megmászni a Himaláját egy levegővétellel? Átúszni a La Manche csatornát, miközben visszafelé éneklem a Paff, a bűvös sárkányt? Tanuljak meg vízen járni (megint)? Aztán winnie megmondta a tutifrankót: nézzé’ realitit!” Húbazmeg,” feleltem, “ilyet nem kívánhatsz tőlem, én is csak ember vagyok.” De ő kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy végül bevállaltam a Get This Party Started c. alkotást.

Ethan Erickson ,Kristin Cavalleri, a két Host a Get This Party StartedbenElmesélem az egészet. Ennek a reality-nek a lényege, hogy valakit jól megünnepelnek. A két műsorvezető, host, vagy micsoda (jóképűfaszi-csinos szőke spiné, tök érdektelen senkik) lepaktál az ünnepelt hozzátartozójával, és szerveznek neki egy meglepetés bulit. Pénz, hírességek nem akadály. Az első részben tök véletlenül egy fekete csaj az ünnepelt, és a nővére a besúgó, azért akarja meglepni a csajt, mert szomorú, ugyanis a Katrina hurrikán elvitte a házat (erről egy halálbéna homevideo alapján mi is meggyőződhetünk). A két műsorvezető bekamuzza neki, hogy Las Vegas-ba utazhat egy tehetségkutató mittudoménmire (véletlenül a születésnapján), ő meg tök boldog, a nővére is úgy tesz, mintha gyakorolna vele, de folyton lelép az egyik szállodai lakosztályba, ahol már nagyívben szerveződik a parti egy dagadt Kirstie Alley-klón segítségével. A húg folyton kérdezgeti a nővérét, hogy hova koccol le állandóan, aki kitérő válaszokat ad: ilyenkor bevágnak egy sejtelmes zenét a csaj kétkedő arcát mutatva (mégis miféle meglepetésre készülhet a születésnapodon, te hülye kurva?). Aztán csak elér a bulira, ott van minden családtagja, még tökboldogabb, bulizik, annyi ajándékkal látják el, amennyit egy átlagember egész életében nem kap, meghívják a kedvenc énekeseit, kap egy kocsit, azt örül.

Kíváncsi vagyok, hol lehet ilyenre jelentkezni és mik a feltételek,hogy én is ilyen bulit kapjak. Legyek néger és búsuljak, mert szétkúrta a házamat a hurrikán? (Magyar verzió: legyek cigány, és sírjak, mert kevés a segély, de dolgozni büdös?) A műsor nagyon trendi, másodpercenként van egy vágás, nyolcezer kamera figyeli egyszerre a szereplőket, a zenék úgy váltakoznak, mintha a zenei szerkesztő rohamot kapott volna a Winamp playlist editorjának böngészése közben, emtíviklippes megoldások, mindenki feeling good, happy, az ember meg önkéntelenül is megkérdezi, hogy akkor ez mi a fasztól reality? Ez a valóság? Anyátokat etessétek.

A két nővér irtó idegesítően végigsivalkodja, ugrándozza a negyven percet, nem hiszem el, hogy nem lehet kulturáltan örülni valaminek. Az ünnepelt csaj, amikor megtudja a nagy meglepetést, össze-vissza ugrál, fetreng a földön, egy ötéves különbül viselkedik karácsonykor. Sajnos még csak nem is csinosak (nem mintha az sokat javítana a dolgon, a női szépség a mozgókép-szakmában kizárólag a pornófilmek minőségét emeli). Na de nézzétek meg az anyjukat, komolyan mondom, csak őt nézzétek meg. Hát a tank által szétcsapott libaszar hozzá képest Rembrandt-festmény! Úgy néz ki, mint aki születésekor nem tudta eldönteni, hogy fiú legyen, vagy lány, sőt, fehér, vagy fekete, így hát mindegyik lett. Michael Jackson maszturbálhat ilyen nőkre, már amikor nem gyerekekre gondol persze.

Jobb lesz, ha egy reality-szűznek nem ilyeneket mutatnak kezdésnek, mert még szegény előítéletes lesz a műfajjal. Nekem is csak a Hullajó híres beszólása jutott eszembe a végén.

Party’s over.

u.i. Csak én utálom azt a csajköszönést, amikor a gáré behúzza a vállait és a teste előtt integet a kezével? (Ez általában széles mosollyal párosul) Annyira köcsögség.

Previous Posts