login |

Mi volt a hét csalódása?

2020. 01. 25. 20:20 - Írta: winnie

7 hozzászólás | kategória: a hét kérdése

(Múlt heti csalódások.) Legutóbb a Sex Education 2. évadja nem egy és nem két csalódott, illetve kaszálós kommentet hozott. Sajnos. Ezen a héten valami okozott komolyabb csalódást? Ne feledjétek, nem feltétlenül a legrosszabb részeket keressük, hanem a jó és/vagy nézős sorozatok várakozásokat alulmúló epizódjait.

Melyik sorozat melyik epizódja okozta neked a LEGnagyobb csalódást a héten? Miért?
(Egy válasz elég. És kerüljétek a spoilereket, ha lehet.)

Melyik volt a hét legjobb sorozatepizódja?

2020. 01. 25. 20:00 - Írta: winnie

15 hozzászólás | kategória: a hét kérdése

(Legutóbbi kedvenceitek.) Igazából csak két sorozat kapott több voksot legutóbb a sok egy szavazatos mellett. A hetet simán söpörte be a Sex Education 2. évadja úgy, ahogy van, de a The Outsider – 1×01 is kifejezetten jól szerepelt nálatok.

És mi jót láttatok az elmúlt napokban, melyik sorozat hozott olyan epizódot, amit vétek lett volna kihagyni? Csak EGY választ kérünk.

Melyik volt az általad látott legjobb sorozatepizód a héten?
(Ne csak egy címet és epizódszámot írjatok, hanem pár/sok keresetlen szót is.)

Emlékeztető: A titkosügynök 1. évad

2020. 01. 25. 18:30 - Írta: winnie

1 hozzászólás | kategória: ajánló,Anglia lecsap,minisorozat

Ma. 19:30. M5. The Secret Agent – 1×01 (szinkronos előzetes)

Uhh, emlékszik még valaki erre a kosztümös terroristás sorozatra? 2016. nyarán mutatta be a BBC, és én arra emlékszem, hogy abszolút elfeledkeztem róla, pedig érdekelt, de végül nem kezdtem bele és huss, el is ment mellettem. Talán majd most?

A történet 1886-ban játszódik és egy szatócsról szól, aki titkosügynökként az oroszoknak dolgozik és robbantást tervez, hogy az angolok végre fellépjenek az anarchisták ellen. Tony Marchant sorozata Joseph Conrad regénye alapján készült (ez a hivatalos tartalma), szereplők: Toby Jones, Vicky McClure, Ian Hart, Stephen Graham.

A hivatalos szinopszis:

1886, London. Egy kis sohói üzlet tulajdonosa, Verloc titokban az orosz kormány szolgálatában áll, információval látja el a nagykövetséget annak az anarchista sejtnek a működéséről, amelybe sikerült beépülnie. Megbízói váratlanul új feladattal bízzák meg, olyan bombamerényletet kell végrehajtania, amely rábírja majd az angol kormányt, hogy az eddigieknél határozottabban lépjen fel az anarchisták ellen. Verloc, a félénk besúgó a Professzor névre hallgató elvtársát keresi meg a feladattal, aki ért a bombák készítéséhez. A Professzort azonban a londoni rendőrség is folyamatosan figyeli. A sorozat Joseph Conrad regénye alapján készült.

Pilot-mustra: Ares – 1×01

2020. 01. 25. 15:20 - Írta: winnie

4 hozzászólás | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

A Netflix múlt heti premierje a platform első saját gyártású holland sorozata volt (ami természetesen magyar felirattal érkezett), és ha valakit az alapsztori érdekel, akkor az egészet el lehet intézni azzal, hogy “titkos diák társaságos” – ebből nagyjából tudni is, hogy mire lehet számítani. Legalábbis az első rész elég tipikusan építi fel és bontja ki az alaphelyzetet (egy csavarral) – később persze lehet, hogy eltér ettől, de én még csak az első két részt láttam.

ARES – 1×01 – 6/10

Teljesen korrekt volt a kezdés, rögtön indítottam is utána a második részt (nem volt hátrány, hogy ez a thriller is 30 perces epizódokból áll, mint mondjuk a Servant), ami viszont hatalmas csalódás (3,5/10) volt a pilothoz képest, az egész szinte csak kergetőzésből állt, ami kifejezetten untatott, teljesen tölteléknek tűnt. Remélhetőleg a folytatás már az érdekesebb dolgokat fogja kibontani.

De miről is szól a sorozat? Ami egyébként egy elég gyors, 3 perces figyelemfelkeltő (és sokkoló) jelenetfüzérrel kezd, hirtelen azt hittem, hogy lepörgetik előttünk a teljes szezont, hogy utána a lyukakat betömködve normál tempóban is megkaphassuk, amit látunk. És lehet, hogy meg is kapjuk, csak mással. A lényeg, hogy látunk egy főiskolás lányt, aki elsősként megérkezik a suliba, barátokra tesz szert, egy fura diákcsoport tagjává válik – utána pedig megöli magát. Ollóval.

Ezt követően indul el a valódi a sorozat, megismerünk egy főiskolás lányt, aki a barátja furcsa viselkedésére figyel, és idővel kiderül, hogy a körülötte lebzselő fiatalok valamilyen rejtélyes társaságnak a tagjai, amitől a srác óvni próbálja a főhőst, Rosa-t, ő azonban minderre ügyet sem vet, és amikor egy névtelen invitálást talál, akkor beleveti magát ebben a… játékba?

Az Ares kezdetekben a legtipikusabb, felsőbb rendű diáktársaságos formulákat lövi el, az elitizmustól, a rejtélyeskedéstől kezdve a megvezetéseken át az elég megaláztató beavatásig, a pilot végére nagyjából eljutunk oda, hogy kezdődhet a történet, hiszen a “főhadiszállásra” kerülünk a novíciusokkal, a többi újonccal, és talán kiderül az is, hogy mire is megy ki itt a… játék?

Bármennyire is hajaz a sorozat felütése a hasonszőrű amerikai filmekére, az azért nagyon érződik, hogy egy újabb európai produkcióval van dolgunk, ég és föld a stílusbeli különbség. Ilyen szempontból friss a megközelítése az Ares-nek, az viszont kifejezetten csalódás volt, hogy alapvető sorozattechnikai dolgok terén alulmarad: a karakterek baromira nem érdekesek (talán a főhősön kívül), szóval miattuk nem tartanék ki, a párbeszédek elég furák, nem életszerűek, és a motivációk sem annyira megfoghatóak, még Rosa-t sem nagyon értjük, hogy mit miért tesz azon kívül, hogy “mert csak”, hiszen ezt írták bele a szkriptbe.

Ami pedig végképp zavaró lehet, az a stílusban ugyancsak megszokott titkolózás, a nagy hallgatások, az infók el nem mondása. Az ilyesminek sokszor lehet alapja, itt viszont totál kommunikációs deficit érződött, a franc sem értette egyes szituációkban minek rejtélyeskedni. Minden csak “a kameráknak szólt”…

Az ütős kezdés előrevetíti, hogy nem is annyira thrilleres, hanem inkább horroros lehet a sorozat, később pedig mintha arra is utalnának, hogy természetfölötti jelenléttel is érdemes számolnunk. Az viszont mindenképp érdekes lehet, hogy az Ares a jelek szerint nagyon holland akar maradni, hiszen visszanyúl az ország történetében, amikor a mitológiát próbálja megalapozni.

Érdekes felütés, csalódást keltő, tipikus folytatás, eddig nekem ez volt az Ares, aminek a harmadik részét szerintem csak a 30 perces hossz miatt fogom megnézni. Nem szeretem a szót, de most tényleg az időhúzás jutott az eszembe, és ha arra gondolok, hogy a folytatásban a családi szál is csak el fogja szívni az időt a diáktársaságtól, akkor végképp nem túl biztatóak az én kilátásaim. A nagy kérdés, hogy az Ares vajon nem csak egy felvizezett két órás film?

1999 v 2019 Riff-Off w/ Camila Cabello

2020. 01. 25. 13:30 - Írta: human

1 hozzászólás | kategória: talkshow,video

A kérdés: hogy képes James Corden veszteni a 1999-es dalokkal a 2019-esek ellen. Ez még csak nem is igazi összecsapás.

Amúgy a tovább mögötti videóban a szokásos dolgával jött James, nosztalgiázott a régi zenéken, ezért az amerikai The X Factor által felfedezett Camila Cabello kihívta a színpadra egy dalpárbajra.

Tovább…

Még mindig egy ártatlan ember?

2020. 01. 25. 12:30 - Írta: winnie

4 hozzászólás | kategória: doku,kampány

A The Innocent Man-nek (itthon: Az ártatlan ember) egyszer már kikerült a plakátja, de most, hogy egyrészt kapott magyar feliratot a true crime dokusorozat, másrészt pedig egyre többen fedezik fel a műfajt a Netflix-nek követően, ismételten megtenném.

Ennek az az oka, hogy nekem ez volt az a sorozat, ami leginkább felkeltette anno a figyelmemet. Lehet, hogy nem annyira formabontó, mint némelyik mostani, és szerintem nincs is annyira jól elkészítve, de a tartalma…, uhh, szóval az nem hagyható figyelmen kívül, az elég fontos. Főleg, hogy van az ügyben nemrég történt fejlemény is.

Az előzetese itt volt. A széria alapja egy itthon is megjelent John Grisham-regény, s benne egy 80-as évekbeli, oklahomai kettős gyilkosságot dolgoznak fel benne, ami és aminek a fejleményei megrázták az ottani közösséget, beindított egy láncreakciót. Főleg amikor újra nyitották az ügyet, és megkérdőjeleződött, hogy a jó embereket ítélték-e el.

Emlékeztető: Te szent ég! 12. évad

2020. 01. 25. 08:06 - Írta: winnie

Szólj hozzá | kategória: ajánló,Európa is létezik

Ma. 11:30. Izaura Tv. Um Himmels Willen – 12×01

Chilling Adventures of Sabrina: kezdett a 3. évad

2020. 01. 24. 22:55 - Írta: Necridus

6 hozzászólás | kategória: kritika

Welcome to Hell!

Úgy tűnik, a Sabrina hátborzongató kalandjai premierjeinek váltakozó a minősége. A pilot valahogy nem volt az igazi (winnie nem sok mindent utált jobban), de a második évad kezdése nagyon jól működött (majd az egész szezon is). Erre most itt az idei kezdés, amit háromszor kezdtem újra, mert nem tudott lekötni.

Azt mondjuk elismerem, hogy a rész utolsó perceiben történtek után ígéretes irányba lehet vinni a sorozatot, de ettől még egyszerűen unalmasnak érződött a start nagyobb része, sokan pedig jelen voltak, de minek? A tovább mögött máris spoileresen folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: Zoey’s Extraordinary Playlist – 1×01

2020. 01. 24. 20:55 - Írta: winnie

7 hozzászólás | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

I so wish I could tell HR about this.

Ó, hát ez egészen szuper volt. Már persze akkor, ha az ember szereti a spontán dalra fakadásokat és a fantáziajeleneteket.

Igen, az NBC új dramedyje kapcsán biztosan eszébe fog jutni a nézőknek a zseniális Crazy Ex-Girlfriend a CW-ról vagy a friss Netflix-es Soundtrack, ez a kettőnek a mixe, mondhatni, hiszen a színészek énekelnek benne, mint előbbiben, és ismert számokat, mint utóbbiban (tehát nem saját dalokat, mint előbbiben, és nem csak tátognak, mint utóbbiban). Mindezt annak köszönhetően, hogy egy programozó lány némi egészségügyi gikszer miatt elkezdi dalban hallani az emberek gondolatait.

ZOEY’S EXTRAORDINARY PLAYLIST – 1×01 – 8/10

Veszélyes ám a koncepció, hiszen könnyen egypoénossá válhat, de szerencsére a Zoey pilotja kikerülte mindezt, és mondhatni a dalolást is sikerült mellékvágányra szorítani annak köszönhetően, hogy Zoey egyszerre hebrencs és profi, némiképp neurotikus karakterét megszerettették velem, és ő az, aki érdekelt, és nem csak az, hogy milyen kunsztokkal készülnek.

Persze a kunsztok viszik az egészet, egyszerűen szuper feelgood hallani a sok színészt és statisztát énekelni (és milyen színes a társaság, nem csak hollywoodi ideálok nyomják), a koreográfiákhoz nem értek, de nagyon feldobtak, mind az egyszemélyesek, mind a csapatosak, mind pedig a tömegesek, ráadásul az egész pilot olyan színes volt, hogy rögtön feldobta a reggelemet, amikor néztem. (És akkor az egészen szimpatikus színészgárdáról még nem is szóltam.)

Az pedig végképp hab volt a tortán, hogy a pilot alapján ez a sorozat is az embereken segítős koncepciót fogja követni, amit annyira szeretek, s ami legutóbb a God Friended Me-ben tűnt fel. Itt Zoey hallja a gondolatokat, így lehetősége nyílik, hogy segítsen másoknak. A pilotban egy munkatársán tette, és a folytatásnak is jobban állna, ha nem idegenek lennének a “célpontjai”, de akármi is lesz, ez is nagyon pozitív vibe-ot kölcsönözne a szériának.

Nem fogom húzni az időt, mert csak dobálnám egymásra a kivételesen pozitív jelzőket. Nagyon bejött ez a kezdés. Nem tudom, meddig tartható ez, de minden egyes dal működött, a helyén volt. Egyrészt azért, mert a Soundtrack-kel ellentétben itt ismertem a dalokat (nem lövöm el, mik voltak, de nem a szuper kortárs cuccok domináltak), másrészt mindegyik dalolás hozott valami újat és meglepőt, nem csak azért volt jó, mert énekelni kezdtek random a karakterek (hol érzelmesen, hol viccesen), hanem azért is, ahogy, amit, amiért énekeltek. (A Help számtalanszor újranézős, nálam a hónap legjobb sorozatos jelenete volt. Komolyan nincs fent YouTube-on, hoyg linkeljem?)

Azonban csak attól nem lesz jó a sorozat, hogy remekül szórakoztat néhány musicales jelenet. A Zoey-ban a történet is működött a maga szintjén. Jane Levy imádnivalóan tud értetlenkedni a sok éneklés láttán/hallatán (előre sajnálom, hogy nemsokára hozzá fog szokni), a munkahelyi sztorija jópofa volt (elfér ám a szerelmi háromszög!), az otthoni felállás is rendben van a szomszéddal, az pedig, hogy a családi, érzelmes szálba sikerült belevonni a koncepciót (illetve nyilván a koncepcióra írták a szálat) szuper payoff-ot eredményezett.

Na de hogyan tovább? Ilyenkor mindig jön a menetrendszerű aggódás, hogy meddig lehet ezt fenntartani, de azért egy évadra csak lesz elegendő alapanyaguk. Mármint nyilván történet kapcsán nem lesz probléma, és klasszikusokból sem kell kifutni, kérdés, mennyire sikerül mindig illusztrálni velük az érzéseket – az utolsó szám a pilotban túl tökéletes volt.

Egyébként a Zoey januárban csak elősugárzást kapott, a premiernaptárban láthatjátok, hogy mikor folytatódik az 1×02-vel, szóval addig még jövünk egy vagy két kritikával, mert nem csak nekem jött be közülünk a kezdés, és ezért megérdemel a sorozat némi hype-ot. Még akkor is, ha benne van, hogy nem is lesz hosszú életű, hiszen manapság egy országos szériának nem egyszerű befutnia. Bár ha kritikuskedvenccé válik, akkor bármit előfordulhat.

Pilot-mustra: Avenue 5 – 1×01

2020. 01. 24. 18:25 - Írta: winnie

24 hozzászólás | kategória: kritika,pilot-mustra

– Should we be scared?
– Maybe, if… if you want.

Eskü, hogy az HBO új, úrhajós komédiájának a kezdéséről, nem a készítő, Armando Ianucci korábbi sorozatai (Veep, The Thick Of It) jutottak eszembe, hanem inkább az itthon Fekete Vipera címen befutott Blackadder, amiben ugyancsak Hugh Laurie komédiázott idióta módon. Ugyanis bármennyire is bohóckodás volt mondjuk a Veep, abban azért megvolt az intellektus, az Avenue 5-ban azonban ilyesminek egyelőre nyomát sem látni.

Ami persze nem baj, egy komédia lehet ostoba is. Akkor is lehet jó. Más kérdés, hogy a látszat ellenére az Avenue 5 nem ostoba. Látva a sajtónak kiküldött négy epizódot, biztos vagyok benne, hogy mindössze egyes karakterei (jó páran!) ostobák, így tőlük elvárás az ostoba viselkedés. A nagy kérdés az, hogy ha emellett még irritálóak is, akkor vajon akarunk-e 8 hetet a társaságukban tölteni, miközben egy válságba került űrhajó történetét követjük.

AVENUE 5 – 1×01 – 5,5/10

Egy idióta, önhitt milliárdos sétaűrhajóján játszódik a sztori, pár hetes kirándulásra fizettek be az utasok (azt hiszem) a Szaturnusz körül: némi egzotikus, nem luxus, megismételhetetlen élmény, totális kényeztetés a’la Royal Caribbean Cruises, csak épp az űrben. Azonban elég egy előre nem látható gikszer, és a kellemes kirándulás hirtelen rémálommá válik, az utasok sorsa a személyzet kezébe kerül, és… sajnos a személyzet, élükön a kapitánnyal efféle szituk kezelésére tökéletesen alkalmatlan.

Az alapsztori mindenképp figyelemfelkeltő, mert elég szokatlan, azonban az ember elsőre nem látja benne a komédiát. A gond az, hogy másodikra, azaz a pilot elindulása után sem. Nem viccelek, az első 10 perc nálam totális mélypont volt, majdnem kaszáltam féltávon az egészet, mert tudtam, hogy az efféle “humor” nekem nem lesz a kenyerem. Szerencsére ezek után történt valami Hugh Laurie beszédével, és hirtelen pozitívba csapott át az élvezeti szint. De az összkép még így is aggasztó volt.

Nyilván nem rögtön egy Veep-et vártam, de azért a másik végletre nem számítottam. Igen, kell az alapozás, de sajnos a humor stílusa nem volt túl biztató. Oké, az Avenue 5-ban is megvannak az alkalmatlan emberek, de itt nem sok sárm volt bennük. Persze az alaphelyzet felrázása jót tehet nekik is, eddig voltak a mindennapok és a passzivitás, most meg jön a sodródás és a megmenekülésre tett kísérletek.

Kíváncsi is vagyok, hogy fogják megosztani a figyelmet a mindennapi űrutazós abszurdumok és karaktermomentumok, valamint az átívelő szál között, mely utóbbit egyébként fájóan lelassítja az, hogy a földi irányítóközpont is folyamatos szerepet kap, és ezt a szálat hiába próbálják érdekessé tenni, egyelőre elég nagy zsákutca. (Persze aki az Avenue 5 jövő világának szeletkéire vágyik, azt lehet, hogy jobban le fogja kötni.)

Az az igazság, hogy a színészek közül sem Hugh Laurie vitte számomra a prímet (de aki aggódna, annak jelzem, hogy idővel belejön, és a gárda élére áll, csak türelem), hanem Zach Woods totálisan fogalmatlan/nihilista karaktere, illetve Lenora Chrichlow, aki a látszólag egyetlen hozzáértő karaktert kapta, így a helyzete kétségbeejtő. (Plusz Suzy Nakamura stílusa már a kezdőjelenetben megnyert magának.)

Csűrhetem, csavarhatom a kezdést, kereshetem benne a pozitívumokat, de elég nagy csalódás volt. Nem jó sorozat az Avenue 5 – és nem írom oda, hogy “szerintem”. Hirtelen átmentem volna provokatívba? Dehogy, csak arról van szó, hogy még nem jó. Lehet, hogy nem is lesz sosem, de ez az anyag nem olyan, amit kötelező módon évekig díjátadókra küldenének, mint a Veep, amit sokan emlegetnének, ami hivatkozási pont lenne a junkie-k között. Fogunk egyáltalán beszélni róla?

Ki tudja, lehet, hogy ki fogja nőni magát, lehet, hogy időt kell adni neki, hiszen még csak most kezdődnek a bonyodalmak (és apró WTF-ok), s idővel talán a kevésbé elviselhető karakterek, miután felépítik őket, elfoglalják a helyüket a szívünkben, de félek, hogy minderre csak akkor fog sor kerülni, mire véget ér a szezon, és akkor már túl késő lesz.

Én, mint írtam fent, megnéztem az első négy részt, jobb a véleményem róla, mint az elején, egyes momentumai a maguk hol beteg, hol slapstick, kissé ripacs módján kifejezetten jól csapódnak le bennem, de valahogy túlságosan egyenetlen a végeredmény, és a szövetbe beágyazott apró ötletek szerintem nem lesznek ahhoz elegendőek, hogy megtartsanak. Arról nem is beszélve, hogy azért vártam volna, hogy a sorozat valamennyire releváns legyen ma, de az Avenue 5 még az erre való lehetőséget is elökörködi. Igen, tudom, hogy az 1×05-öt hype-olják, de lehet, hogy egy hónap múlva már rég másfele fognak járni a gondolataim. Ez a hátránya a sajtópéldányoknak.

Ha nem emlékszel a Chilling Adventures of Sabrina első két szezonjára…

2020. 01. 24. 16:45 - Írta: Necridus

1 hozzászólás | kategória: video

A Chilling Adventures of Sabrina harmadik évadja ma reggel óta már nézhető, de ha nem emlékszünk mindenre, a színészek egy elég részletes visszatekintéssel szolgálnak nekünk az eddigiekről, ami megnézhető a tovább mögött. Azt is érdekelheti, aki már kiszállt, vagy eleve nem is nézi, és érdekli, hogy miről is szólhat a széria.

Az évadnyitó kritikával hamarosan érkezem. Tovább…

Pilot-mustra: October Faction – 1×01

2020. 01. 24. 16:11 - Írta: winnie

8 hozzászólás | kategória: kritika,pilot-mustra

Some Norwegian monsters needs killing.

A Netflix csütörtöki premierje volt az October Faction, ami A szörnyvadász család címen debütált itthon. A csütörtök a Netflix-nél a műfaji sorozatokat jelenti, a horrorokat, scifiket, krimiket, olyan darabokat, amikből rajongói kedvenc válhat – vagy pedig elintézésre kerülnek egy B-kategóriás Syfy-klón címkével.

Az eddigi csütörtöki felhozatalról mindenki megvan a véleménye, bőven kapott mindegyik darab negatív kritikát, de amellett, hogy a Safe és a Daybreak (Napkelte) nagy kedvencem lett, még a Black Summer (Fekete nyár) is kellemes meglepetést okozott. És lehet, hogy az October Faction is beáll ebbe a sorba, mert ez a sorozat is megtanította nekem, hogy előre nem szabad leírni semmit, a végeredmény két epizód után több, mint biztató.

OCTOBER FACTION – 1×01 – 6,25/10

És ez a képregény-adaptáció (ha valakit a stílus érdekel, elég egy pillantás a borítóra) jó pár tekintetben meggyőző volt. Sosem hittem volna előzetesen, de tudjátok, hogy mi jutott eszembe a kezdésről? A Men in Black. Persze némi csavarral, de mégiscsak arról van szó, hogy két, titkos szervezetnek dolgozó ügynök a közöttünk emberbőrben bujkáló szörnyeket likvidálja fegyverek sokaságával és high tech cuccokkal. Olykor azok után, hogy kedélyesen elcsevegnek velük, hiszen azok megpróbálják meggyőzni őket, hogy nem kéne ezt tenniük.

Azt hiszem, hogy a stílust tekintve már a nyitójelenet remekül definiálja a sorozatot, minden benne van, ami az October Faction-re jellemző: a menőzés, a szörnyek, a fanyar humor (nem számítottam rá) és némi váratlan megoldás (szerintem tök jó lett, ahogy meglátjuk a pisztolyt, majd a vért, és végül…).

Szóval megismerjük Anyut és Aput, akik Japánban állomásozik, teljesítenek küldetéseket, meg persze nevelik két tinédzser gyereküket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mivel is foglalkoznak az ősök. Azonban meghal nagypapa, haza kell menni intézni a hagyatékot, és ez a kitérő a tervezettnél hosszabbra sikeredik, és természetesen a múlt is megrohanja őket, hiszen a kisváros, ahonnan eljöttek, nem felejt.

Az October Faction sztori terén rettenetesen sokat akar markolni, hiszen amellett, hogy olykor szörnyekbe botlanak, a Presidio nevű ügynökségük új megbízatást kínál a szülőknek, a beilleszkedés sem nagyon megy az új közegbe, feltűnik egy komoly ellenség is, aki vadászik rájuk, a gyerekek elkezdenek iskolába járni (arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, hogy nekik meg van valami képességük, WTF), és akkor még ott van az apa halálának ügye is, a családi ház rejtélyei és rejtett zugai, meg egyébként is az egész, elég mélynek tűnő szörnyvadász mitológia is.

Amellett, hogy az October Faction (jut eszembe, a cím? az egyik nagy kérdése a sorozatnak az, hogy mi a franc is ez – állítólag a szezon végére elkezd kibontakozni) a klasszikus kliséket is bedobja, mint a titkolózást a gyerekek (meg egyébként is mindenki) előtt, a ki kivel van?-kérdéseket, no meg persze a flashback-eket, amik révén kiderül, hogy találkoztak fiatalon a szülők, tök jól kezeli a karaktereit.

Alapvetően ugyanis a sorozat egy családi dráma, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek megvan a maguk baja a magánélet terén (kiégés, bezárkózás, besérülés, szorongás, stb.), és ezekkel komolyan foglalkozni egy ilyen elrugaszkodott közegben nem egyszerű, arról nem is beszélve, hogy a sorozat készítői nem fukarkodnak társadalmi problémák felvetésével sem, ilyen szempontból elég politikus az anyag (nem viszik túlzásba, mondjuk), és aki ilyesmire túlérzékeny, annak nem is ajánlanám.

Ha már szülők, tök jó a szereposztás olyan szempontból, hogy sem J.C. MacKenzie, sem pedig Tamara Taylor nem tipikus hőstípus, nem rájuk gondolnánk szörnyvadászként, de tök jó látni, hogy korábbi sorozatos mellékszerepeik után most kiemelték őket, és a furcsa párosuk abszolút érzelmi centrumot biztosít az October Faction-nek, remek csapatot alkotnak, olyan párost, mely tagjai abszolút számíthatnak egymásra.

Annak ellenére, hogy leírás és stílus alapján a sorozat minden porcikájáról sütnie kéne, hogy bé-kategóriás, ez sem igazolódott nálam. Oké, nyilván vannak benne szörnyek, amik olyanok, amilyenek, de megvalósítás terén sem nagyon tudnék belekötni, hiszen jól néz ki, az pedig rögtön az elején kiderül, hogy a párbeszédek megírására is eléggé ráfeküdtek – szerencsére nem ócskák a dialógok, inkább tűnnek túlírtnak és túl szellemesnek.

Persze a fentiek fényében visszafogottnak tűnhet a számszerű értékelésem, de ebbe bele kell venni azt is, hogy a szörnyvadászos műfaj sosem volt a szívem csücske, végig azt vártam, hogy mikor hessintem el magamtól a pilotot, és ez a pillanat csak nem akart eljönni, és idővel azt vettem észre, hogy kezdek felengedni. Igen, tovább fogom nézni, mert elkezdett érdekelni. Ha pedig sikerül végig frissen (és élvezetesen) tartani, akkor még az is simán benne van, hogy a szezon végéig is kitartok.

Legutóbb ilyen kellemes meglepetésben a műfajban a Syfy-os Ghost Wars esetében volt részem, amit dettó előre leírtam (a szörnyeknél jobban csak a démonok nem a zsánereim…), de amikor azt elkezdtem a Netflix-en, megdöbbentem, hogy mennyire betalált nálam. Ezt a címet tényleg csak azért dobom be, mert rémisztően alulértékelt itthon (lehet, hogy joggal, mint az ugyancsak Syfy-os szörnyvadász Superstition esetében?), a pilotkritikához is csak alig érkezett komment.

Ennek megfelelően az October Faction kapcsán is kifejezetten érdekel, hogy milyen lesz a fogadtatása itthon: totális közöny fogadja, hozzám hasonlóan biztató meglátások, vagy totális megsemmisítés és legagyizás lesz a sorsa – eskü, mindig ezek a legizgalmasabb pillanatok, amikor egy teljesen új, nem annyira hype-os sorozatról írok, amikor még abszolút nem látni rajta, hogy miképp fogja megítélni a junkie. Most sem nagyon tudom megítélni.

Previous Posts