Bár már human és winnie is írt róla, mégsem mehetek el szó nélkül emellett a túsztárgyalós-magánéletes móka mellett, két okból sem. Egyrészt meg nagyon bejött (lásd a második bekezdéstől), másrészt meg mert ez az első új sorozat (meg úgy egyáltalán sorozat) amit az elmúlt hónapokban magamhoz vettem, és ez – javíthatatlan szentimentálisként – bizony nagy dolog (készültem ám egy újravisszatérés posttal is, de attól végülis megkíméllek benneteket).

Szóval Standoff. Azzal már nem mondok újat, hogy a sorozat alapötlete szerint van két túsztárgyalónk, akik a szabadnapokon és munka előtt/után/alatt egymáson is gyakorolják, hogy kell hatékonyan kibeszélni valakit az alsóneműjéből. Azt kell mondjam, a pilot egyszerűen remek volt mind technikai (vágás, beállítások, zene), mind kreatív (karakterek, dialógusok, dramaturgia) értelemben. Nyilván elemezgetve kitűnik, hogy sok-sok klisét és máshonnan visszaköszönő jelenetet láttunk, de mivel jól volt összerakva, abszolút nem zavart.

Ha nagyon akarom, azért bele tudok kötni – mondjuk a szereplőkbe. Ron Livingstone persze nagyon jó volt, azonban a társát alakító nem tudom hogy hívják néni párszor érdekesen mimikázott-gesztikulált, nagyjából az látszott az arcán, hogy mennyire örül, mert baki nélkül elmondta a jelenetetbeli szövegét. De lehet, hogy csak én láttam rosszul. És persze nem akarok belekötni.

Úgyhogy az újkeletű junkie-kifejezéssel élve “engem megvett kilóra”, és igazából már csak az a kérdés, hogy az elkövetkező részekben tudja-e tartani ezt a szintet, hiszen a világ ugyan veszélyes hely, de azért mégsem történnek kéthetente borzalmasan komoly túszejtések… Én a többiekkel ellentétben annyira nem aggódom, lehet ezt a témát akár több évadon keresztül is variálni. Legalábbis remélem.