Ha most gonosz akarnék lenni, és azt hinném magamról, poénos vagyok, valami olyasmit írnék, hogy biztos azért lett ez a címe ennek az új produktumnak, mert olyan borzalmas, hogy halálra unjuk magunkat rajta. Ha most jóságos és behízelgő akarnék lenni, valami olyasmit írnék, hogy biztos azért lett ez a címe ennek az új produktumnak, mert annyira fenomenális, hogy halálra nevetjük magunkat rajta. Sajnos a valóság ezeknél is sokkal rosszabb, ugyanis a Til Death se nem borzalmas, mint a Will és Grace (kommentben lehet ám anyázni a csúnya Joe-kert, de ez nem változtat a tényeg, hogy a W&G szarfos), se nem olyan zseniális, mint a Scrubs. Csak egy igazi közepes sitcom, ugyanazokkal az egyenpoénokkal, amiket az összes többi társa is elsütögetett már. A huszonpár perc alatt kb. ötször nevettem fel, de abból egy alkalommal kínomban (igen, a nagyon gáz “vicces neve van, gúnyoljuk ki” poénon), és a maradék négyből is csak a házassági évfordulós ajándék volt igazán vicces.

Persze még egy közepes sitcomot is elvihet a hátán a jó szereplőgárda, de a Till Death-nek ebből a szempontból sincs szerencséje. A fiatal férjet játszó Finch (igen, tudom az igazi nevét, csak nem érdekel) tökéletesen alkalmatlan a szerepre (igazából szerintem bármilyen szerepre). A feleségekről meg csak annyit, hogy remélhetőleg legalább a castingolóknak nincs gondjuk a szexuális életükkel (vö: szereposztó dívány). Pozitívumnak talán megemlíthetném Brad Garrett-et, aki tényleg a legjobb (és nem csak a többiekhez képest, magában is okés) az egészben, de sajnos már a Raymondnak abban az egy részében sem szerettem, amit meg tudtam nézni, és bár itt nem debil, de valahogy mégsem lopta be magát a szívembe.

Azért aggodalomra nincs ok, annyira nem rossz a sorozat, mint amennyire a tudjátok melyik, de tényleg semmi extra, és megmondom őszintén nekem már herótom van a középszerű nevetőgépes vackoktól – ezért is a kissé lehúzó hangnem. Van ez így, na.