login |

In Treatment 2. évad – írta Gaines

2010. 10. 25. 23:30 - Írta: vendegblogger

5 hozzászólás | kategória: kritika,

/Az HBO sorozatának 1. évadjáról itt lehet olvasni (anno még én is írtam pilotkritikát), a 3. évad pedig pár óra múlva startol, ezúttal hétfő – 2 rész és kedd – 2 rész tempóban./

I just don’t care anymore… The truth is I’m just fucking sick of sitting in a chair day after day after day listening to people’s problems. – Paul

Oh, boy. Oh, boy. – Gina”

Gyakran szokás emlegetni, hogy az HBO aranykora leáldozott az elmúlt négy-öt évben; hogy a csatorna patináját, renoméját adó mesterművek kifutottak, az HBO zászlóshajó nélkül maradt, és rövid életű, felejthető saját gyártású sorozatok kerültek a képernyőre. Ilyenkor ellenpéldának mindig fel kell hoznom az In Treatmentet: való igaz, hogy sem nézettségben, sem népszerűségben nem mérhető az olyan klasszikus kedvencekhez, mint a Maffiózók vagy éppen a Szex és New York (hogy két merőben eltérő sorozatot említsek), de minőségét tekintve ott trónol a Drót, a Deadwood vagy éppen a Sírhant művek mellett a sorozatok panteonjának csúcsán.

in_treatment_1

Az In Treatment második évadja részben követi az első által kitaposott utat. Szerkezete ugyanaz: hetente öt félórás epizód, ebből négy alkalommal Paul Weston pszichiáter (Gabriel Byrne) négy különböző pácienst fogad, míg az ötödikben ő megy el saját lélekbúvárjához. A sorozat továbbra is erősen kamaradráma-jellegű, minimalista, két (esetleg több) ember beszélgetése tölti ki az epizódok filmidejének nagy részét. A felépítésből eredő nézői nehézségek sem változtak: az első héten mintha öt pilotot látnánk, így türelem kell hozzá, míg szép lassan kibontakoznak a szálak és történetek.

Az új évad azonban számos téren új helyzetet teremt. A hiátusban showrunner-váltás történt, Rodrigo Garcia alkotó leköszönt, s helyét Warren Leight (Law and Order: Criminal Intent) vette át, aki – egy kivétellel – az írógárdát is lecserélte. A sorozat Baltimore-ból New Yorkba költözik, s ennek révén kinyílik, tágasabbá válik a világa: több a külső helyszínen forgatott jelenet, tapintható a nagyváros nyüzsgése. A kanapén négy vadonatúj pácienssel találkozunk, igaz, Gina jelenléte és több átnyúló szál biztosítja a folytonosságot.

in_treatment_4

Ami mit sem változott, hogy az In Treatment fantasztikus alakításaival, elsőrangú forgatókönyvével, érzelmi, gondolati, lélektani hatásával a székhez szögez. Odafigyelést, koncentrációt igényel, de a befektetett energiát olyan katarzisokkal hálálja meg, amire ritkán van példa. A második évadnak ráadásul sikerült túlszárnyalnia a remek elsőt is. Az első évadról erős, a másodikról enyhe spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Amióta legutoljára láttuk, Paul Weston életében döntő horderejű változások zajlottak le. A válás, a New Yorkba költözés csak tovább mélyítette magánéleti válságát: az első évadban Laura és a hozzá kapcsolódó kapuzárási pánik állt a középpontban, ám gyerekkori problémái épp csak felsejlettek; a második évad során ezek a nyitott kérdések kerülnek az előtérbe. A Ginánál tett látogatások gyakran azért érdekesek, mert Paul szemszögéből láthatjuk az előző négy nap eseményeit és betegeit, ám most saját múltjának kibogozása az igazán lebilincselő. Ahogy Paul emlékei közt nyomoz*, rá kell ébrednie saját emlékezetének korlátaira: évtizedeken át biztosnak vett, szüleiről alkotott képéről derül ki, hogy erősen eltorzította az a forgatókönyv, amit utólag épített fel magában az eseményekről.

*Az In Treatment amúgy is felfogható nyomozós sorozatnak, ahol a detektív-pszichiáter egy ember tetteinek mozgatórugóit próbálja megfejteni, mi pedig részről részre, apró áttörésekkel, elejtett megjegyzésekkel jutunk információmorzsákhoz, s alkotjuk meg az egész képet.

A múlt feltérképezésének fényében a jelent, Paul hivatásbeli habitusát és attitűdjét is jobban megérthetjük. Élete legnagyobb, feldolgozatlan traumájából – abból, hogy nem tudta megmenteni édesanyját – fakadó hőskomplexusa inkább terheli, mintsem segíti munkáját.

Az évad egyik kulcskérdése, hogy hol húzódnak a pszichiáter-páciens viszony határai. Mi a terapeuta feladata? Mi a felelőssége? Mivel segít jobban: ha közel kerül a betegeihez, vagy ha távolságot tart tőlük? Dönthet-e a betegei helyett? Gina szavaival élve, Paulnak nem az a gondja, hogy nem törődik a betegeivel, hanem hogy túlságosan is törődik velük. Ettől olyan sebezhető, ettől olyan tökéletlen, ettől olyan izgalmas karakter.

in_treatment_5

Ezek a fajsúlyos dilemmák April történetében kristályosodnak ki a legtisztábban és legmegrázóbban. Paul olyan döntéshelyzetbe kerül, amely szó szerint élet-halál kérdése, s ahol szakmai és morális kötelessége kerül összeütközésbe. Amikor aztán az emberiesség parancsának engedelmeskedve felajánlkozik a bizalmi problémákkal küzdő, mártírszerepbe gubózó lány támaszának, döntésével ő maga teszi lehetetlenné, hogy eredményesen folytathassa a kezelést.

April ülései kimagaslanak az évadból, köszönhetően Alison Pill elementáris erejű alakításának, aki még Gabriel Byrne-t is lemossa a képernyőről. Nem tudom, hogy találnak minden évadban ilyen káprázatos fiatal színészeket, de remélem, megtartják jó szokásukat. (És talán az sem véletlen, hogy April epizódjait ugyanaz a Sarah Treem írta, mint az első évados Sophie történetét.)

Bár a páciensek önmagukban is rendkívül izgalmasak, nem lehet nem észrevenni, hogy – az első évados tendenciát követve – valamiképpen mind Paulra reflektálnak, az ő problémáit tükrözik vissza. Ezzel magyarázható, hogy lényegében minden beteg tünetei hasonló okokra vezethetők vissza, mindegyikük apakomplexusos, ami azért igencsak súrolja a hihetőség határait – szerencsére ebben az évadban jobban ügyeltek arra az írók, hogy sokszínűbb, változatosabb legyen a páciensek “kórtörténete”.

in_treatment_6

Oliver esete hasonlóképpen párhuzamba állítható Paul magánéletével, összefonódik mind apjával, mind gyerekeivel való viszonyával. Paul a szülei válásáért magát okoló fiúban rokon lélekre, ifjúkori önmagára talál, s legalább annyira kötődni kezd hozzá, mint ahogy Oliver pótapát, egy idealizált felnőttet kezd látni Paulban. Sophie-nál láttuk, milyen jól bánik Paul a gyerekekkel, s Oliveren is figyelmes tapintattal, határozott profizmussal próbál segíteni – miközben saját gyerekeivel ugyanúgy képtelen kommunikálni, megtalálni a közös hangot, mint Oliverrel a szülei.

Paul ebben az évadban sokkal magabiztosabb, hatékonyabb a betegeivel, mint a Laura-krízis idején. A látszat mögötti bizonytalanságot azonban felszínre hozza, amikor az évad nyitójelenetében, Alex Prince apjának (Glynn Turman most is zseniális) személyében bekopogtat hozzá a múlt. Annak idején kifejezetten örültem, hogy az írók nem a sablonosabb utat választották, és Alex apja nem Pault, hanem inkább magát vádolta a történtekért, ezért kissé berzenkedve fogadtam, hogy a 2. évadban mégis ebbe az irányba mennek el az írók. Feleslegesen aggódtam: a szituáció a maga komplexitásában telepszik rá Paulra, aki végül saját kompetenciáját, sőt, a pszichiátria létjogosultságát is megkérdőjelezi.

Maybe it’s the chair. I hate that fucking chair. – Paul

Gabriel Byrne a sorozat szinte minden jelenetében szerepel, és élete legjobb alakítását nyújtja – minden díjat megérdemel, amit a szerepéért kap. Hatalmas színészi alázattal, merészen, megalkuvásmentesen tárja fel karakterének legnehezebb lelki és érzelmi mélységeit. Ahogy Bryan Cranston a Breaking Badben, úgy Byrne is mestere annak, hogyan kell szavak nélkül, csupán reakciók, intenzív figyelem, egy-egy pillantás, gesztus, arcrezdülés révén közvetíteni, mi jár a fejében.

in_treatment_3

Tévedés lenne ugyanakkor „one-man show”-ként aposztrofálni az In Treatmentet, a sorozatban szereplő összes színész káprázatosan játszik. John Mahoney percek alatt feledteti, hogy éveken át játszotta Frasier habókos apját; Walter, a büszke vezérigazgató bőrében egyszerre tud arrogáns, makacs és végtelenül törékeny lenni. Hope Davis szarkasztikus humorával teszi szerethetővé a keserű, karrierista nőt, aki Pault vádolja magányáért, míg Aaron Shaw zárkózott, belülről feszítő, nüanszos játékához hasonlót ritkán látni gyerekszínésztől. És persze nem feledkezhetünk meg a lenyűgöző, humoros, elegáns, furfangos és nőies Dianne Wiestről sem.

in_treatment_2

Röviden hadd térjek még rá a sorozat technikai oldalára. Főrendezőként visszatért Paris Barclay, de az évad rendezői között olyan komoly mozifilmes nevekkel is találkozhatunk, mint Ryan Fleck (Fél Nelson) vagy Terry George (Hotel Ruanda), és bár Leight szerette volna, ha az írókhoz hasonlóan a rendezők is végigvisznek 1-1 napot, ez végül szervezési nehézségek miatt nem valósulhatott meg.

Az írógárdában elismert színpadi szerzők, drámaírók kamatoztatták tudásukat. Külön kiemelendő a világosítás, a szoba különböző napszakoknak megfelelő fénye minden páciens történetének egyedi atmoszférát kölcsönöz – más lesz tőle Mia reggeli, világos, életteli ülése és Walter esti, fojtott beszélgetése –, valamint dicséret illeti még a hangmérnököt: a külvilág beszűrődő zajai életszerűbbé teszik a sorozatot. Nagyobb teret kap az évadban a zene, itt a végefőcím alatt felcsendülő dallamokra hívnám fel a figyelmet.

Az évad utolsó hete egyszerre hagyott nyitva és zárt be kapukat Paul számára. Sokáig kétséges volt, lesz-e a harmadik évad. A sorozat alapjául szolgáló izraeli Be’Tipul két évad után véget ért, így az íróknak vadonatúj történeteket kell kitalálniuk. A feszített munkatempó fizikailag és idegileg is kikezdte a készítőket – két nap alatt forgattak le egy-egy epizódot –, és nagyon nehéz volt összeegyeztetni a forgatást a színházi színészek futó darabjainak időrendjével.

Végül aztán berendelték a folytatást. Warren Leight leköszönt a showrunneri tisztségről (az FX új sorozatát, a Lights Out-ot fogja irányítani), a helyét Anya Epstein és Dan Futterman vette át. A házaspár eddigi munkáit tekintve (a színészként ismertebb Futterman a Capote forgatókönyvét írta, Epstein pedig a Homicide, valamint az HBO párkapcsolati drámája, a Tell Me You Love Me producere és írója volt) jó kezekbe került a sorozat. Az új szereplők között ott lesz Debra Winger, egy színházi ifjú titán, Dane DeHaan, és az egyik kedvenc színésznőm, Amy Ryan.

A magam részéről alig várom, hogy hosszú szünet után októberben újra a képernyőnkön üdvözölhessük ezt a minden ízében humánus, megrendítő, csodálatos sorozatot, az egyik legjobb televíziós drámát.

So, our time is up. – Gina

5 hozzászólás Ne habozz!

symor - 2010. 10. 26. 00:35

A tiéd is jóra sikerült Gaines, ha lehet még informálisabbra :)

Egyébként a második évad szerintem kicsit szakított az első folyamatosságával, egyenletes epizódlevezetésével. Az események az elsőben egy jól kiszámított görbén haladtak, míg a másodikban minden epizód egy-egy érzelmi gyomorütést készített elő.

“Alison Pill elementáris erejű alakítása” nagyon helytálló megnevezése annak, amit egészen fiatal színésznőként az önfeladásig művel a szerepében. Kétségtelen, hogy kevés ilyen erejű színjátszót láthatunk egy sorozatban.

Abban az epizódban például, amikor Paul nem úgy reagál, ahogy azt korábbi tapasztalata alapján April elvárta volna helyzetéből kifolyólag, Alison Pilltől teljes, katartikus átlényegülést tapasztalunk egy pillanat leforgása alatt. Ritkán láttam emberbe maróbb szerepformálást, mint amit abban az epizódban, abban az öt percben lehengerlően bizonyított tehetségéből. Egyszerre megrázó volt és elismerésre méltó.

Byrne őszinte reagálása a jelenetben pedig valószínűleg a forgatókönyvtől teljesen függetlenül volt látható úgy, ahogy. Egy korábbi interjúból maga Byrne magyarázta el, hogy az In Treatment forgatásán a jeleneteket valóban együtt veszik fel, tehát a színészek nem egy üres székhez, vagy a kameralencsének beszélnek, hanem kollégájukhoz, társukhoz az adott részben, így ami kiül a vonásaikra, azok az elhangzottakra adott valós idejű reakcióik.

A második évad nálam egy kicsit kevésbé volt hatásos összességében az elsőhöz képest, de nagyszerű pillanatok tartották össze az egyébként még mindig remek benyomást, amelyet az In Treatment drámasorozatként keltett.

John Mahoney, ez az öreg róka, mint szakmájának mestere és Alison Pill köszönhetően tartják ezt a színvonalat. Mellettük Hope Davis megbízhatóan teljesít, de tőle láttam már jobbat is, ennek ellenére persze jó. A gyerekszínész is ígéretes, mégis a korfa két végletén elhelyezkedő felnőtt színész, az öregfiú és az ifjú tehetség a leginkább lehengerlő, és természetesen maga Byrne.

Két nagyon szép, a szerep lehetőségeit felvonultató és annak esszenciáját nyújtó pillanatra emlékszem legszívesebben Byrne játékából a második évadban. Az egyik, amikor Hope Davis kicsikar egy nagyon őszinte megnyilvánulást Paulből, aki kimondja mennyire félti őt: Byrne előrehajol és azon a földöntúlian csiszolt hangján, elmélyült nyugalommal kinyilvánítja a féltését, hatalmas momentum egy egészen rövid reagálásban a színésztől. A másik ilyen Paul apjának tett vallomása, mennyire egyszerűen indít, tényleg a sportrovattal :), aztán hová vezeti el.

Szóval, bár az első évad kiegyensúlyozottsága nincs már meg benne olyan mértékben, mint az korábban volt, a második évad mindemellett a maga hatalmas erejű, színjátszó odaadást és tehetséget bizonyító szcénáival kiemelkedik a komoly kikapcsolódást nyújtó drámák közül.

Drape - 2010. 10. 26. 11:25

Komolyan mondom eddig valahogy kimaradt a szórásból de ez a két ajánló után egyszerűen tudom, hogy nem szabad kihagyni. És valamiért érzem, hogy ez bizony tetszeni fog. Köszönöm!

Gaines - 2010. 10. 26. 11:39

symor: Igen, én is éreztem a hangnembeli váltást, kicsit “zaklatottabb” lett a sorozat, de a második-harmadik héttől ez nálam előnyére vált, intenzívebbé tette az élményt.

Byrne reagálásáról az jut eszembe, hogy amikor Walternél megtörténik az áttörés, az utolsó jelenetben Byrne kényelmetlenül érezte magát, hogy a székben kell ülnie, és az egyik felvétel során rögtönözve odament Mahoneyhez. A sorozat egyik legemberibb pillanata született így meg.

És amit még mindenképp ki kell emelnem, az apának tett vallomás utáni Ginás epizód. Utoljára talán a Sírhant művekben volt ehhez hasonlóan őszinte, közhelymentes, mély párbeszéd a halálról.

Drape: örülünk, és jó szórakozást!

Ozwers - 2010. 10. 27. 19:24

Már régóta be volt tervezve a sorozat, s a mostani erőteljesebb reklám hatására elkezdtem. Nos, az első éveadot 2 nap alatt ledaráltam, teljesen magába szippantott.
Őszintén szólva kicsit félek, hogy a 2. évad,a fentiek körülmények, illetőleg azok változásai következtében tán csalódás lesz, de sokáig úygsem bírom halogatni.

Mindkettőtöknek kösz az ajánlót!

Steven Great - 2012. 05. 05. 00:12

Az első évad után a második ugyanúgy zseniális. Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Kell néhány rész, hogy az ember belerázódjon az egyes sztorikba, de utána olyan mint egy jó könyv: nem lehet letenni.:)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz