A kanadai Showcase idei újonca a minap került képbe nálam, és a Tumblr-ön terjedő gif-ek alapján bepróbáltam a dolgot. A sorozat fantasy alapokra épít, de szerencsére nem a manapság oly divatos vámpírokat veszi górcső alá, hanem Fae-k természetfölötti világába kalauzolja el a nézőt.

A történet főhősnője Bo, akinek különleges képességei vannak (szukkubusz, szegény, bár ezt nem tudja), s ez elég bonyolulttá teszi az életét – főleg a szerelmit. Egy bárban történő incidens után képességeit mások is megneszelik, az “iPhone-os lány” Kenzi (őt menti meg képességeivel), valamint pár Fae is, akik fel is veszik vele a kapcsolatot, s bevezetik világukba, mely hasonlóan hierarchikus társadalmat képez, mint a True Blood-ban, a különbség annyi, hogy ők még nem fedték fel a kilétüket.

A Fae-k soraiban többféle lény is tartozik, az említett szukkubuszok, vérfarkasok és a többi ismert és kevésbé ismert faj. A természetfölötti lények két klánra tagozódnak (Fény és Sötétség), Bo azonban a két uralkodó klánon kívül esik, nem választ oldalt, ember marad, ami mindkét törzsnek gondokat jelenthet a későbbiekben.

A pilot alapján a sorozat szerencsére nem veszi halálosan komolyan magát, és néhol egész kellemes poénok tűnnek fel, sőt eddig a nem túl szívderítő téma ellenére, akár még feelgoodnak is mondhatnánk. A kellemes stílus korrekt szereposztással párosul. A főszereplő, Anna Silk pont elég dögös a karakter megformálásához, és képes szimpátiát kelteni. A Kenzit alakító Ksenia Solo a Life Unexpectedből lehet ismerős, az eyecandy vonalat tovább erősítendő az egyik klán fejét Emmanuelle Vaugier alakítja, férfi fronton pedig Kris Holden-Ried segíti hősnőnket.

A Lost Girl megvalósítása az alacsony költségvetés ellenére teljesen rendben volt, az eddig bemutatott megoldások igényesek voltak, így mindenképp élvezhető a látvány. Szerencsére valamennyire a párbeszédekre is odafigyeltek az írók, azok sokszor csalnak mosolyt a néző arcára. A sorozat fő erőssége a különleges képességeken kívül a karakterek közötti kapcsolat, ami már a pilotban is jól kirajzolódik. Bo és Kenzi nagyjából Rizzoli és Isles-szinten különböznek egymástól, így adott a piszkálódások lehetősége is hasonlóak – ez pedig szórakoztatóvá teszi kapcsolatukat. Ráadásul mivel Bo valamiféle szexuális energiával táplálkozik, így a szexuális feszültség is sokat dob a történeten, legyen szó férfiakról vagy nőkről.

Összességében a Lost Girl egy teljesen korrekt sorozatnak tűnik, mind a történetét, mind a megvalósítását tekintve. Az egyetlen gond, hogy semmivel sem több, mint a többi hasonló sorozat, így szinte minden a karaktereken múlik. Akinek bejönnek, az biztos, hogy szerethetpnek fogja találni, és marad a továbbiakban is, a többieknek pedig még így is marad bőven választanivaló.