login |

A Men of a Certain Age volna a Friday Night Lights utódja? – Írta: Gaines

2011. 06. 27. 14:44 - Írta: vendegblogger

14 hozzászólás | kategória: elmélkedés, kritika, ,

Alig fél éve búcsúzott – az NBC-n pedig jelenleg fut ki – az utóbbi évek egyik kiváló sorozata (és nem túlzás azt állítani, hogy az országos drámák közül a legjobb), a Friday Night Lights. Dillonnal egyedi színfolt tűnt el a palettáról, és joggal merülhet fel sokakban: vajon meddig kell várni, mire egy hasonlóan természetes és intim sorozat kerülhet a képernyőre? A radar alatt azonban bekúszott egy olyan gyöngyszem, ami stikában átvette az FNL-től a fáklyát. Noha első látásra nem sok köze van egymáshoz a dilloni tinédzserek és három középkorú fickó történetének, a bosszantóan alulértékelt, jelenleg 2. szezonja végén járó Men of a Certain Age-et (pilotkritika itt) több szempontból is a focis dráma párjának, komplementer sorozatának tartom. Mondom mindjárt, miért.

A legszembeszökőbb a két sorozat rendezői stílusának, képi világának hasonlósága. Ami persze nem véletlen, ha egy kicsit tüzetesebben átfésüljük a stáblistákat. A Men of a Certain Age operatőre és főrendezője, David Boyd komoly szerepet játszott az FNL látványvilágának kialakításában; ugyan az alapokat Peter Berg tette le, az első évad nagy részét, köztük a pilotot, Boyd fényképezte. Mindkét sorozat a cinema verité jegyében készül: kézikamerás megoldást alkalmaznak, rengeteg a közeli, úgy érezzük, mi is beköltözünk a szereplők életébe, és a kamera olyan pillanatokat, pillantásokat is elkap, amik máshogy elsikkadnának.

A látvány mellett a MoCA szellemiségében is sokat kölcsönöz az FNL-től. Mike Royce (aki Ray Romanóval együtt a MoCA készítője) több interjúban is Jason Katims sorozatát emlegette “követendő példaként”, sőt, egyszer még a texasi forgatásra is ellátogatott, kvázi tanulmányút gyanánt. Royce-ék metódusa azért nem olyan radikális, mint Katims és csapatáé, akik gyakran a teljes forgatókönyvet kidobták a forgatáson, és arra biztatták a színészeiket, hogy szabadon improvizáljanak. A MoCA 90%-ban ragaszkodik a szkripthez, de ha a pillanat úgy hozza, kisebb eltéréseket, rögtönzéseket is beépítenek a jelenetekbe, s ezáltal mégis olyan érzésünk van az epizódok közben, hogy valódi emberek kötetlen beszélgetéseit látjuk.

Az eredmény pedig egy rendkívül földhözragadt, életszerű megközelítés. Royce-ékat elsősorban a hétköznapok, az apró emberi momentumok érdeklik. A sorozat visszatérő eleme, amolyan védjegye, hogy a három főszereplő egy közös reggelivel kezdi a napot a büfében, és nem történik más, mint hogy dumálnak. Hol komoly dilemmákról, hol értelmetlen marhaságokról. Mint három ősrégi barát, akik pontosan ismerik a másik gondolatait, tudják, hogyan és mivel húzzák egymást. Amikor Joe, Owen és Terry egy tacóbár előtt, alig néhány szóban kiadják egymásnak frusztrációikat, ugyanezt a jelenetet egy éjszakai, üres focipályán, néhány söröző kamasszal is el tudnám képzelni.

A másik szó, ami eszembe jut a sorozatról, a klisékerülés. Ahogy Eric és Tami Taylorhoz foghatóan hiteles házaspárt sem az FNL előtt, sem azóta nem láthattunk a tévében, úgy az ötvenes éveikhez közeledő férfiakról is ritka az olyan ábrázolás, ahol mélyebbre merészkednek a felszínes kapuzárási pánik/sportkocsit veszek/fiatalabb csajokkal járok sablonoknál. Igen, Scott Bakula karaktere, a felnőni képtelen Terry kezdetben megfeleltethető ennek a klisének, és egy darabig nem is nyújt különösebb újdonságot a szerepértelmezése, de egyrészt a második évadban nagyon érdekes irányba viszik el, másrészt ő csak az egyik a három nagyon eltérő főhős közül. A tovább mögött folytatom a gondolataimat.

Ott van például a neurotikus Joe (Ray Romano, akiről sosem gondoltam volna, hogy ennyire jó színész), a frissen elvált, kétgyerekes apuka, aki egy sosemvolt golfkarrier helyett partikellékboltot vezet. A kommersz útvonal innen az lenne, ha 1.) mély érzelmi válságba kerülne, és önsajnálatban fetrengene; 2..) kikezdene minden útjába kerülő nővel; 3.) esetleg csapot-papot otthagyna, hogy golfbajnokká váljon. Joe egyiket sem teszi, csupán egy szokatlan, új helyzetben lavírozik. Amikor elmegy egy első randira, az este egyáltalán nem úgy alakul, mint ahogy várnánk. Amikor jön egy ezerszer látott jelenet, melyben Joe megfogadja, hogy ha tízszer egymás után beüti a golflabdát a kukába, feléleszti golfkarrierjét – ld. The Killing, kosárra dobás –, rögtön a másodikat elrontja. Aztán újrakezdi. És tudjuk, hogy addig fogja próbálni, amíg nem sikerül. De nem lesz könnyű. Akárhányszor szembejön egy klisé, az írók sosem a bevett utat választják (éljenek a képzavarok).

Hozzáteszem, az FNL jóval cselekményesebb sorozat volt, elvégre minden évadon átívelt egy focis szezon (a 2. évadban ugye még egy gyilkossági szálat is bedobtak a közösbe, de bár ne tették volna), míg a MoCA-ban nem sok minden történik, és a szereplők életében lezajló változások is kis lépésekben következnek be. Az sem elhanyagolható különbség, hogy Dillon városa legalább olyan fontos szereplője Katims sorozatának, mint Taylor edző vagy Matt Saracen. Az FNL egy közösségről szólt, és az otthonhoz fűződő eltéphetetlen kötelékekről; különböző emberekről, akiket a foci forraszt egységbe. A MoCA ennél kevesebbet markol, alapvetően három ember individuális, szűkre szabott története, még ha remek mellékszereplőket vonultat is fel.

Ettől függetlenül találhatunk köztük érvényes tematikai párhuzamot, sőt, bizonyos szempontból egymás folytatásainak tekinthetők. Az FNL fiataljait életük fordulópontján, a felnőtté válás küszöbén követhetjük figyelemmel. Van, aki mindenáron ki akar törni a lehetőségek nélküli, álmos környezetből, míg van, aki egész életére ottragad. A nagy kérdés, hogy mit tartogat számukra a jövő, Dillonon innen vagy túl, mi lesz az álmokból, a tervekből, mert ahogy Tim Riggins mondja, lehet, hogy a bajnoki döntő jelenti életük csúcspontját. A MoCA főszereplői az egyenes másik végéről tekintenek vissza arra, milyen lapokat osztott nekik az élet. Joe-ék számára nem az a kérdés, hogyan törhetnek ki jelenlegi helyzetükből, hanem az, hogyan békélhetnek meg vele, és találhatnak benne örömöt, még akkor is, ha nem pont úgy alakult, ahogy azt várták.

Tudom, ez most mind nagyon depresszíven hangzik, de senkit ne riasszon el a téma. A MoCA soha nem válik nyomasztóvá, a fajsúlyos pillanatokat mindig feloldja az egészséges mennyiségű humor. És amikor Owen (Andre Braugher) autókereskedésének esélytelen, belső ellentétektől feszülő softball-csapata egy emberként áll ki meggyötört főnöke mellett, és legyőzik a beképzelt, nagymenő riválist, ugyanolyan határtalan boldogság fogott el, mintha a Panthers vagy a Lions aratott volna diadalt.

14 hozzászólás Ne habozz!

nano - 2011. 06. 27. 14:56

Elkapott a cikk. Imádtam az FNL-t, mindenképp bepróbálom.
Köszönöm, Gaines!

tiktak - 2011. 06. 27. 15:32

Az a nagy probléma, hogy nekem nem szimpatikusak a szereplők. Mondhatni, hogy ellenérzést váltanak ki belőlem.

SpockCooper - 2011. 06. 27. 15:42

+1 Köszönöm, Gaines!
Nagyon jó cikk. Még pár ezer karakternyit olvastam volna, de türelemmel várom a folytatást.

Klunks - 2011. 06. 27. 15:49

Az a baj, hogy sorozatélményként is pontosan ugyanolyan mint a szereplők élete; nem vársz tőle semmit. Az viszont tény, hogy jól kerülik a klisék szokásos vonalát (nem néztem volna végig az első évadot, ha Ray szerencsejátékos dolgát elviszik a mélypont felé) és ez volt az, ami ösztönzött, hogy folytassam a második évadig, de aztán nem volt ami késztetett volna a folytatásra.

Az írás azért tetszett, érdekes az FNL-el összehasonlítani :)

new-york-islanders - 2011. 06. 27. 15:56

“A Men of a Certain Age volna a Friday Night Lights utódja?”

Öööö, nem.
Scott “quantum fucking leap” Bakula és Szeretünk Raymond fele olyan színészi jelenlétet nem tud produkálni, mint Kyle Chandler bal bokája egy magában.
És akkor még az írókat nem is vettem célba.

Végignéztem tavaly az első szezont, idén már nem tértem vissza mivel a sorozatban nem találtam semmit ami kiemelné a többi uborkaszezon szériából minőségben.

Nina - 2011. 06. 27. 17:22

A FNL az egyik favoritom volt, hiányzik is rendesen; bár nem kimondottan a foci miatt néztem. Erről a sorozatról alig hallottam, köszönet az írásért, valószínűleg bepróbálom majd.

kisby - 2011. 06. 27. 17:59

Úgy is keresek valami nyári darát, FNL all-time kedvencem, úgyhogy szerintem be is próbálom, köszönet az írásért!;)

zsellerm (tartós külföldi száműzetésben) - 2011. 06. 27. 18:45

megvett a cikk, próba-cseresznye

Alabamasraya - 2011. 06. 27. 19:13

Tetszik a cikk, nagyon jó. Az FNL a csúcs, az abszolút kedvencem. Nagyon tetszett az a megközelítés ahogy azt ábrázolták. A MocA-val már szemeztem, de most tutira belevágok!

Gaines - 2011. 06. 27. 20:36

Na, örülök, hogy ennyien bepróbálják a sorozatot, remélem, tetszeni fog.

Klunks: Van abban valami, amit mondasz; nekem mindenesetre elég, hogy heti egy órát eltölthetek ezekkel a szereplőkkel, ennél a sorozatnál valahogy nincsenek nagyobb igényeim (ami nem azt jelenti, hogy igénytelen részeket várok:). De elfogadom, hogy másoknak unalmas vagy érdektelen.

new-york-islander: Kyle Chandler érdemeit én is elismerem, de Romano itteni alakítása nálam hasonló súlycsoportba tartozik. Visszafogottabb, de nem gyengébb. Mondom ezt úgy, hogy a Raymondból nem sokat láttam, de ott engem sem győzött meg (mint ahogy Chandler sem az Early Editionben). És azért ne feledkezzünk meg Andre Braugherről sem, ha valaki karizmatikus tévés színész, akkor ő az.

SpockCooper - 2011. 06. 28. 00:12

Andre Braugher karaktere tér el a leginkább a megszokottól és azt hiszem, 6 évad Homicide-ot megszokásnak nevezhetünk. Romanót szerettem a Szeretünk Raymondban, de nem gondoltam volna, hogy ilyen játékra is képes.

RenciDavid - 2011. 06. 28. 00:25

Nagyon jó írás.
Rá is nézek. :)

Kriszta - 2011. 06. 28. 19:38

Én is írtam egy ajánlót, vicces, kb. egyszerre lehetett ezzel az írással, de ez sokkal profibb, gratula :)) Örülök, hogy figyelmet kapott ez a sorozat, szerintem is nagyon jó! Ha valamit megemlíthetnénk az ajánlómból: ha valaki szeretne bepróbálkozni, hogy milyen is a Moaca, próbálja meg az 1×06-ot (Go With The Flow), szerintem az a legjobb rész, és a főbb történésekhez sem kötődik annyira, érthető előzmények nélkül is.

betonfelhő - 2011. 07. 16. 00:24

a TNT elkaszálta.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz