login |

Méltatlanul hanyagolva: Treme

2012. 10. 13. 15:09 - Írta: CyClotroniC

20 hozzászólás | kategória: kritika, méltatlanul hanyagolt,

Don’t matter cause there ain’t no way
I’m ever going to leave this town.
This city won’t wash away,
This city won’t ever drown.

Ha van jelenleg olyan sorozat a tévében, amit méltatlanul hanyagolnak a díjátadók, a kritikusok és a nézők is, az a Treme. David Simon (The Wire, Generation Kill) Katrina utáni New Orleans-ról szóló realisztikus drámája már a harmadik évadját tapossa az HBO-n, ugyanazzal az aprólékos igényességgel és körültekintő alázattal, ami a Drótot is méltán kult státuszba emelte.

A Treme ízig-vérig David Simon-sorozat (kár lenne titkolni, a legzsenibb és legalaposabb tévés íróról beszélünk), noha jóval nehezebben fogyasztható darab, mint a Drót volt, de ugyanúgy hétköznapi emberek, hétköznapi életéről szól egy közel sem hétköznapi helyen és időben, miközben minden képkockát úgy átitat a város kultúrája és identitása, mint a víz a falakat.

A Treme nem egy egyszerű, könnyed mű, nem célja, hogy minden epizódjával újabb nézőket ültessen maga elé, sokkal inkább egy teljes történetet próbál meg elmesélni, néhol hétköznapi, máshol kifejezetten szép vagy meghökkentő pillanatokkal, ugyanolyan váratlanul adagolva a humort, a szerelmet, a tragédiát, a tanácstalanságot és a reményt, ahogyan azt az élet is teszi, mindezt végtelenül személyes és intim hangnemben tálalva, kerülve mindenféle teatralitást és hatásvadászatot.

Simonról nem csak a korábbi munkái mondanak el sok mindent, hanem kedvenc sorozatai (Deadwood, Luck, The Sopranos) és az íráshoz való páratlan hozzáállása is, remekül érzékeltetve, hogy milyen narratívára kell számítani a Treme kapcsán. Nincsenek olcsó, mesterkélt cliffhangerek az utolsó percekre időzítve, csak elfogy az aktuális játékidő, és a következő epizódban folytatódik a történet, mint ahogy egy regény fejezetei követik egymást és állnak össze egy kerek egésszé, ami sajnos némileg esélytelenné is teszi a díjátadókon.

Don’t think in terms of a beginning and an end, because unlike some plot-driven entertainments, there is no closure in real life.

A Treme-ből kiragadott fenti idézet tökéletesen körül is írja a sorozat filozófiáját, amit egyáltalán nem szabad elrettenve fogadni, mert nem arról van szó, hogy lezáratlanul hagyna dolgokat Simon, csupán a legtöbb drámával ellentétben – beleértve a Drótot is -, nem tűz ki konkrét célt a nézőnek. Nincs Red John, beteljesületlen szerelem, bosszú, rejtély vagy bármilyen kapaszkodó, így jóval több meglepetés érheti a nézőt is, mert sosem tudja, hogy egy karakterre milyen fordulatok várhatnak még, ahogyan az sem garantált, hogy mindenki eljut a fináléig.

Hogy kinek is érdemes bepróbálnia a Treme-t? Nem mindenkinek, ez tény, de szerintem jóval többen értékelnék, mint azt elsőre gondolnák. A tovább mögött meg is próbálom spoilermentesen jobban kifejteni, hogy mitől is 9/10-es a Treme, miért az egyik, ha nem a legjobb jelenleg is futó dráma, és mitől nyúlt teljesen más élményt, mint a többi sorozat, beleértve a minőségi, kábeles darabokat is.

Míg a Treme karakterei közel azonos játékidőt kapnak – pedig rengetegen vannak – addig a kultúra, a hagyományok egyértelműen főszereplői a történetnek kiváltképp zenei vonalon, és tényleg minden utcasarkon jelen vannak valamilyen formában. New Orleans kétségtelenül összefonódott a jazz és a Mardi Gras fogalmával, de sokkal színesebb kultúrát kínál, mint azt a laikus elsőre gondolná és nem csak zeneileg. Bevallom őszintén, hogy nem tudnék még egy olyan sorozatot mondani, melynek nézése során ennyit olvastam volna utána dolgoknak az Interneten, annyira nem hasonlítható semmihez az, amit a város tartogat a néző számára.

New Orleans kapcsán talán az a legmegdöbbentőbb, ahogy a lakói foggal körömmel ragaszkodnak hozzá, pedig a közbiztonság csapnivaló, a rendőri munka kész csőd, gond van az oktatással, a város vezetése pedig finoman szólva sincs a helyzet magaslatán, ráadásul ezek nem csak a Katrina hurrikán pusztítása utáni évekre érvényesek.

Hogy miért? Mert New Orleans teljesen más hely, mint bármelyik amerikai város, egy olyan kulturális olvasztótégely, ahol a jazz és a hip-hop keveredik egymással, afro-amerikai indiánok vonulnak fel évről évre, a francia jegyek ugyanúgy nyomot hagynak a cajun ízeken, mint ahogy a zenén is, majd ezek egytől egyig mind visszaköszönnek az ott lakók életében, meghatározva azok hétköznapjait.

Bár fontos volt a Drótnál Baltimore, de közel sem olyan fontos, mint amilyen New Orleans a Treme esetében, amit akkor se tudnék rendesen visszaadni, ha még 10 oldalon keresztül írnék róla, legyen elég csak annyi, hogy akkor is hatással van az emberre, ha igazán nem érti meg, és nem is szeret bele ebbe az életmódba, sőt talán pont ettől a bizarr távolságtartástól válnak még érdekesebbé és szenvedélyesebbekké a szereplők, maga New Orleans városa pedig olyan egzotikus rejtéllyé, amit talán a kívülállók sosem fognak igazán teljesen megérteni.

A Treme ebben a szokatlan világban enged bepillantást különböző emberek életébe, köztük felvonultatva zenészt, utcazenészt, szakácsot, rádióst, ügyvédet, rendőrt, tanárt, bártulajt, hagyományőrző indián törzsfőt, akiknek a nagy részét nagyon lehet szeretni, izgulni értük, pedig a vágyaikon és a céljaikon túl szinte mind rendelkeznek bőven jellemhibával is, és nincs köztük se tökéletes, se velejéig romlott figura, akikben talán csak az a közös, hogy mindannyian New Orleans-iak.

Mi sem mutatja jobban, hogy David Simonék komolyan veszik az írást és törődnek saját történetükkel, mint az, hogy a szereplőgárda tele van létező emberekkel, akik saját magukat alakítják, és ha itt valaki csak a zenészekre gondolna, akkor nagyon téved, hiszen szakácsok, különböző New Orleans-i közszereplők, de még politikus is vállalt szerepet saját magát alakítva, és itt egyáltalán nem epizódszerepekről beszélünk, ezzel jóformán összemosva a valóság és a fikció határát.

A sztori, amellett hogy fiktív karaktereket és azok életét mutatja be, a környezeti hatásokat igen realisztikusan kezeli. A bűnözés például nem azért kap komolyabb szerepet a második szezonban, mert a The Wire-nél bevált nekik az évadonkénti fókuszváltás, hanem mert a valós életben is akkor ütötte fel a fejét ez a jelenség a városban, szóval nagyon is odafigyelnek arra, hogy a fiktív történeteik ne mondjanak ellent a megtörtént eseményeknek, amiket olykor akár be is emelnek a sorozatba.

Szögezzük le, hogy a realizmus közel sem jelent unalmat. Meg hát, ha más, országos csatornás, középszerű sorozatoknál rendszeresen felhozzuk kritikaként, hogy ez milyen bóvli húzás, az de olcsó trükk volt, ez így nem is reális, akkor értékeljük azt, hogy vannak olyan írók, akik nem élnek ezekkel a trükkökkel, nem félnek elidőzni történeteken, nem akarnak minden csavart az epizód végére írni.

Persze ennek hátránya is van, mégpedig, hogy kezdetben bizalmat igényel a nézőtől (ha a zene nem rántja be azonnal), hiszen annak ellenére, hogy már a pilot is remek volt, kell neki 2-3 epizód, mire igazán kinyílnak a karakterek, elvégre rengeteggel dolgoznak, és nem két sarkos jellemvonással vannak csak felskiccelve.

New Orleans atmoszféráján kívül talán az fogott meg a legjobban, hogy milyen sok szinten tud mesélni a Treme. Ott vannak David Simonék végtelenül egyszerű, de nagyon is hatásos és sokszor elgondolkodtató dialógusai, a remek színészi gárda arcrezzenései, lopott pillantásai, és maga a zene, ami akkor is érzéseket, hangulatot közvetít, ha látszólag csak egy egyszerű próbát látunk.

A zenés részek idővel érezhetően visszaszorulnak, noha továbbra is dominánsak maradnak, de valahogy nagyobb figyelmet kap a történet, ahogy haladunk előre az eseményekkel, és egyre több szereplőt ismerünk meg. A második évad talán ezért is hoz kicsit tördeltebb történetvezetést, mint a korábbi részek, ami ugyan egyáltalán nem megy a minőség rovására, csak nekem jobban tetszett az első évad lassú, elmélázós tempója, ahol jobban bele lehetett feledkezni egy-egy jelenetbe.

Ha valami keretet kéne adni az évadoknak, akkor az elsőnél az emberek tértek haza, a másodiknál a problémák, míg a harmadiknál a pénz és ezzel együtt talán a remény is, de ennek az útnak még nagyon az elején járunk. A remény amúgy is egy igen fontos eleme a sorozatnak, mert a reménytelenség ellenére is azt érezni, hogy a sokadik pofon után is megtalálják maguknak azt a kapaszkodót, amiben lehet bízni, akár egy hangszert, akár egy fakanalat, akár egy varrótűt kell ezért kézbe venni. Elég ha csak a két tagline-t ízlelgetjük, máris remekül körülhatárolhatóvá válik New Orleans életfilozófiája:

Won’t bow, don’t know how! – Wrap your troubles in dreams!

A legérdekesebb talán mégis az, hogy amennyire minden jelenetet átitat a katasztrófa pusztította város légköre, annyira érezni, hogy a történetnek van egy jóval általánosabb vetülete is, olyan egyetemes tanulságokkal, amik New Orleans-on kívül is megállják a helyüket, végig sugallva valami makacs optimizmust, amivel a Drót komor Baltimore-ja nem tudott szolgálni.

Ez lenne tehát a Treme: New Orleans, művészet, zene, remény, büszkeség, lázadás. Olyan mint maga a jazz, egyszerre komoly és elegáns, de mégis játékosan könnyed és utánozhatatlanul virtuóz, mégsem kapja meg azt a figyelmet, amit igazán megérdemelne…

20 hozzászólás Ne habozz!

tiktak - 2012. 10. 13. 15:53

Megint megjött hozzá a kedvem. Azért írom,hogy megint, mert már vagy háromszor álltam neki, de mindig elvérzek rajta. Annyira távol állnak tőlem a karakterek, nekem annyira nem jönnek be,hogy egyszerűen ezen még a zene és a hangulat sem tud továbbjuttatni.

Las The Creator - 2012. 10. 13. 15:53

na, ez meghozta a kedvem! be is kéne próbálni, csak ha most ezt elkezdem és megtetszik, akkor meg le fogok maradni a heti nézősökkel.. nagy dilemma! de megoldom!:D

Gaines - 2012. 10. 13. 16:00

Szenzációs cikk a jelenleg futó legjobb sorozathoz – van, ami feszültebb, van, ami izgalmasabb, van, ami mélyebbre szánt a karakterekben, de nincs még egy, amibe olyan teljességgel bele tudnék feledkezni, mint a Tremébe. Örülök, hogy kicsivel több figyelmet kap, mert maximálisan megérdemli.

Hozzátéve még az idei évad dacos tagline-ját is: “Is that all you got?”

Zirowe - 2012. 10. 13. 16:22

Annó azt hiszem az első két részig bírtam, de utána feladtam, mert túl vontatottnak éreztem.

Most a már a Wire 3. évad végén járok, a sorozat vége után talán belekezdek még egyszer.

tremonti - 2012. 10. 13. 16:46

Bár remek korban élünk sorozatokat tekintve, de én úgy gondolom, hogy ez az széria amire úgy fogunk mesterműként tekinteni pár év múlva, ahogy most a Sopranos-ra, vagy a Wire-re.

keats - 2012. 10. 13. 17:29

Aki be szeretné próbálni, annak mindenképpen javaslom, hogy az első szezonnal kezdje, ez nem az a sorozat, amibe bármelyik ponton be lehet kapcsolódni.

Racoon - 2012. 10. 13. 18:23

zenész négerek, és hippik.
nem is értem miért van hanyagolva…

CyClotroniC - 2012. 10. 13. 18:28

Vélhetően az efféle hozzáállás miatt…

MrZombieEater - 2012. 10. 13. 18:37

Nincs jobb dolog a világon mint a zenész négerek.

Hegeman - 2012. 10. 13. 19:19

Egyelőre még csak az első részt láttam, majd ha több időm lesz, bepótolom. De az már ennyiből is lejött, hogy micsoda hangulata van, bár a cselekmény annyira még nem rántott be, de a minőség nem is kérdés 1 rész alapján sem.

MrZombieEater mondatával pedig csak egyetérteni tudok.

FT - 2012. 10. 13. 19:29

Az elso evad felet megneztem es kivalo, de azota valamiert csak tologatom, hogy majd folytatom. Tetszik, jo a hangulata, de ra kell hangolodni.
Ideje lenne folytatni. :)

clegane - 2012. 10. 13. 21:12

a Treme a legjobb!!

Bush84 - 2012. 10. 13. 21:13

Ez a kritika most meghozta a kedvem, beprobalom. Bar a Wire Top3-as sorozat nálam , a Treme-t eddig a téma miatt hanyagoltam, de meglátjuk, hátha bejönnek a “néger hippik”. :)

Skate - 2012. 10. 14. 07:45

Kiemelkedő minőségű sorozat a Treme. Amit mindenképpen érdemes nézni. Az első évad nagyon tetszett. A második évaddal a történet tördeltsége miatt haladok olyan nehezen. De mikor rá szánom egy-egy részre magam, sose bánom meg. :)

Szendzön Hemdáj - 2012. 10. 14. 10:15

Magyarul adják valahol? Ha nem, akkor tervezik adni? Esetleg dvdn?
Azért kérdezem, mert a családban nagyon bejött (mint a Drót), csak angolul nem tud mindenki, illetve olvasni nem tudja mindenki ;)
Bunk for president!
Ja és ne feledjem: királyul megírt a kritika (pluszpont a David Simon vonalért) nagy köszönet érte :)

winnie - 2012. 10. 14. 10:26
Mandog - 2012. 10. 14. 10:37

Nagyon jó írás, legalább akkora rajongás érződik ki belőle a Treme iránt, mint amit a benne szereplő New Orleans-iak éreznek városuk kapcsán, és ebben magam is teljes mértékben osztozok. Már a Treme előtt is Simon-hívő és a helybeli zenék kedvelője voltam, de 2010 áprilisában, az első évad indulásakor külön szerencsém volt, mert épp akkor írtam New Orleans-i témájú szakdolgozatom, és a mai napig büszkén emlegetem, hogy talán én voltam a világon az első ember, aki lehivatkozta a Tremét :)

szerintem - 2012. 10. 14. 20:50

Tudom, hogy nem annyira erdekes, de epp most vagyok New Orleansban es bar a sorozat nem tetszett, a varos egyedulalloan hangulatos, tele van elettel es mindenhol, mindig szol a jazz…

jjncaa - 2012. 10. 15. 12:27

Kösz a cikket, remek lett! Bár minden Treme-vel kapcsolatos írásnál meg kell jegyeznem, hogy bár imádom a sorozatot (New Orleans-t, a néger zenészeket, a hippiket nem annyira…), abszolút megértem, hogy nem vált közönségkedvenccé, mert nem könnyen fogyasztható, sokszor még én is sokszor nehezen ülök neki egy-egy résznek (hogy aztán szinte pillanatok alatt azon kapjam magam, vége is a műsoridőnek) :) Mondjuk egy kis kultúra senkinek nem ártana, de hát elsősorban nem ezért néznek az emberek sorozatokat. Sajnos.

jjncaa - 2012. 10. 15. 12:28

szerintem, akkor próbálkozz meg a Treme-vel még egyszer :) New Orleans a világ legjobb városa, pont.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz