login |

Titanic: Blood & Steel – írta Alice

2013. 06. 09. 21:01 - Írta: vendegblogger

10 hozzászólás | kategória: Európa is létezik, kritika,

Nemcsak a hajónak van acélból a gerince, de ez az emberekre is igaz, akik megépítették.

Az igen találó Vér és Acél-alcímet viselő, részemről már régóta várt sorozatot a különböző országokban más-más időpontokban mutatták be 2012-ben, a Titanic tragédiájának 100. évfordulójának évében.  A félreértések elkerülése végett, ez nem a Magyarországon már bemutatott, Julian Fellowes-féle négyrészes, hajón játszódó sorozat, hanem a fő szálon a hajó építését bemutató, nemzetközi koprodukcióban készült darab. (előzetes itt). A főcím is igen hangulatos, és korabeli fotókkal tűzdelt.

A nemzetközi alatt leginkább ír, olasz, brit és kanadai színeket kell érteni. A rendező ír (Ciaran Donnelly), a zeneszerző olasz (Maurizio De Angelis), a színészgárda vegyes. A sorozat nyelve természetesen angol, a híresen dallamos ír kiejtést kedvelők (Saoirse Ronan, valaki?)  élvezettel hegyezhetik a fülüket. Ennek egyetlen hátulütője, hogy az ír dialektus miatt néhány mondatot – úgy részenként kábé egyet – minden erőfeszítésem ellenére örök homály fed számomra. Az olasz szereplők akcentusa pedig teljesen odaillő, mivel Írországban élő itáliai bevándorló családjaink vannak.

Aki mostanában kezd bele a Titanic: Blood & Steel-be, az örömmel üdvözölheti a Game of Thrones-ban is előforduló kiváló ír színészeket, mert elárulom, nem egy, és nem is kettő ilyen van. Nekem fordítva, először a Titanicot nézve szintén nagy élmény volt a felismerés, mindenki saját felelősségre fedezze fel őket. A főbb szereplők pedig: Kevin Zegers, Sir Derek Jacobi, Alessandra Mastronardi. A marketingesek szégyellhetik magukat, hogy Neve Campbell helyett nem mást tettek a borítóra.

A legtöbben alapjáraton máris sok információval bírunk a tragikus sorsú óceánjáróról, szó se róla, leginkább filmekből. Szerintem nincs ember, akit ne érintene meg így vagy úgy a történet, különösen James Cameron filmje óta. De nemcsak magáról a történetről van szó, rengeteg a kérdés, a miért, ezek mellett van itt mítosz, történelem, technikai kérdések, és egyetemes, örök érvényű mondanivaló is.

A sorozat sztorijáról dióhéjban annyit, hogy adott egy ambiciózus fiatal tudós (Kevin Zegers), aki a tengerentúlról Belfastba érkezik, hogy részt vegyen a Titanic építésében. A fő helyszín a hajógyár, így már adott is a szereplők nagy része, minden érintettel találkozhatunk minden társadalmi rétegből, a két kezükkel az óceánjárót építőkkel ugyanúgy, mint a megrendelőkkel, pénzemberekkel vagy épp az igazgatótanáccsal és a helyiekkel. Mintegy 15 főbb szereplőnk van, és rengeteg mellékalak.

Az alkotók dicséretet érdemelnek nemcsak azért, mert a megszokott sémákkal szakítva egy amolyan prequel-, azaz előzmény-irányba indultak el, korábban felderítetlen területekre, másrészt azért, mert egy nagyon részletesen kidolgozott korrajzot tettek le az asztalra, ami egyben tisztelgés Írország előtt is. A sorozat nézése előtt csak nagyjából volt elképzelésem arról, mit is fogok látni.

A három évet felölelő 12 darab 50-55 perces részben rengeteg mindenre volt idő, ismeretterjesztésre és kalandozásra éppúgy, mint a számtalan karakter kidolgozására. És bár sok tekintetben mást kaptam, mint amit vártam, és lélegzetelállítónak sem mondanám, a végeredmény tiszteletet és elismerést érdemel.

A tovább mögött folytatom, minimális spoilerekkel megszórva.

Történelem és fikció

A Titanic: Blood & Steel nem dokumentumfilm, hanem inkább fikcióval vegyített történelmi regény. Kidolgozottsága ellenére tartalmaz ténybeli hibákat, ezeknek a sorozat megnézése után részletesen utána lehet nézni, akit érdekel. A legtöbbször a dramaturgiát elősegítendő, a nagyobb hatás, időnként pedig az egyszerűsítés kedvéért megváltoztattak ezt-azt, akár technikai részleteket is, például testvérhajók viszonya és idővonala, építésnél használt anyagok minősége és efféle.

A szereplők pedig vegyesen valóban valóságos és fiktív személyek. Aki sajnos méltatlanul kapott kevesebb mélységet és kibontást, az Thomas Andrews, a hajó fő tervezője, aki – mint olvastam – a való élete alapján simán lehetett volna főhős is. A Cameron-féle Titanicban őt alakította egyébként az Aliasból jól ismert Victor Garber.

A sorozatot alaposan megfűszerezi az a kettősség, hogy vagyunk mi nézők, akik mondhatni mindent előre tudunk és fent ücsörgünk a páholyban, és vannak a szereplők, akik a színpadon apróbb-nagyobb lépésekkel haladnak a végkifejlet felé, aminek semmiféle látható jele nincsen a számukra, sőt, a legtöbben erejüket megfeszítve dolgoznak ezen a hatalmas, egyedülálló projekten. Ettől lesz keserédes érzésünk.

Míg a zseniális Jack és Bobby című sorozatban mozaikszerűen rajzolódott ki a szereplők sorsa úgy, hogy közben szintén tudtuk a végkifejletet, amitől hasonló érzésünk lehetett, a Vér és Acélnál a kezdést és a finálét kivéve nem operáltak sem időbeli ugrásokkal, sem visszaemlékezésekkel, de itt is a hagyományos lineáris történetmesélés működött a legjobban.

Borítékolható, hogy a témája miatt rengetegen kíváncsiak rá, az már nehezebben meghatározható, melyik korosztálynak, rétegnek jöhet be leginkább. Mintha mindenkinek szánták volna, s ez nemcsak erénye, de az egyik gyengéje is a sorozatnak. Én főleg hangulatilag kaptam mást, mint amit vártam. Kidolgozottságában már egy kicsit túl alapos is, és az arányokat tekintve a hajó gyakran jobban háttérbe szorul a kelleténél.

Rengeteg a történelem, hiszem, hogy sokkal több, mint kellene. Mozgalmas időszak volt, az már biztos: szakszervezeti harcok, sztrájkok, választások, feniánok, szüfrazsettek, unionisták, önrendelkezés, vallási ellentétek, kémek – az egyszeri néző csak kapkodja a fejét. Egymást érik a gyűlések, szónoklatok, nekem ez már túl tömény, sokszor egyenesen száraz volt, a nyelvezetet pedig nehezítette a számtalan körmondat és szóvirág.

A szövevényes ír történelemből kapunk itt ízelítőt, épp csak annyit, hogy nagyjából megértsünk minden cselekményszálat. Még így is, hogy arányaiban sok idő megy el erre, épp csak a felszínt karcolgatják. A sorozat egyik nagy erénye, hogy felkelti az érdeklődést, kíváncsivá tesz, akár kutatásra is ösztönöz. Kik is a feniánok? Kik ezek a fickók, akik a londoni kormányhoz ragaszkodnak? A szegényebb réteg hogyhogy nem a függetlenségért harcol? Nem ugyanez az ellentét húzódott el egészen napjainkig? Ez a Churchill az a Churchill? És még folytathatnám.

Azt se feledjük, hogy a Blood & Steel-nek testvérsorozatai is vannak, és megint nem elsősorban a Julian Fellows-félére gondolok, ami nekem jó nagy csalódás volt, hanem a Downton Abbey-re, ami épp 1912-ben kezdődik, és épp ennek a hajónak a történetével. Szépen összeilleszthető a kettő.

Aki szerelmi szálon túltengést várna, az megnyugodhat, mert viszonylag kevés a romantikázás, és az olasz sorozatokra annyira jellemző szirup is. Jóval előbb sokalltam be főhősünk ön- és múltkereső szálait nézve, amit jócskán túlnyújtottak, mint bármelyik női szereplővel való kapcsolatától, sőt. A hangulat inkább komor, néha mosolyogjuk el magunkat. A nyomozós szálat az elején nagyon szerettem, még érdekes is lett volna, de aztán nagyon leült. A titkokat viszont nagyon jól kezelték, ügyesen adagolták.

Alapjában véve izgalmas néznivaló, és kellően realisztikus is. Persze néhány fordulat előre megjósolható volt, mondjuk a „Kard által vész mind, ki kardot ragad”-örök igazságot bemutató Conoré, vagy hogy a rend őrének mindig igaza van. A végén is volt némi döcögés, amikor mindenkit egybegyűjtöttek térben és időben, de érthető is, hogy az írók miért efelé tendáltak.

Technikai háttér

Technikai előképzettség nem szükséges a megértéshez, hiszen ahhoz, hogy nagyjából képben legyünk a hajóépítést illetően, annyit illik tudni, hogy a XX. század elején az acélszerkezetű hajók még nem voltak annyira elterjedtek. Mindössze 20 éve állt az Eiffel-torony. Fémhajókat úgy 100 éve, hajócsavart pedig 60 éve használtak, acélt a hajószerkezethez 30 éve.

Mai szemmel úgy tűnik, Dr. Muirnak hihetetlenül nagy az arca, amikor azt mondogatja, hogy ő tud a legtöbbet a témában, de annak idején vélhetően tényleg nem hemzsegtek a hasonló szakemberek, és ők is főleg a haditengerészetnél fordultak elő. A sorozat fő helyszínéül szolgáló belfasti Harland & Wolff hajógyár pedig akkor valóban a világ legmodernebbjei közé tartozott. Volt ugyan pár megmosolyogtató jelenet (például. az acél 0 fok alatt mutatott tulajdonságain meglepődtek), de a tudomány akkoriban máshol tarthatott.

Karakterábrázolás és színészek

Egy sorozat számomra mindig a jó mellékszereplőktől igazán színes és érdekes, és itt ez a vonal nagyon erős. Ügyesen úgy építkeztek, hogy egy-egy szereplőnek több funkciót is adtak, és akit csak lehetett, a lehető legtöbb történetszálban szerepeltettek. Signor Pietrótól kezdve Emily Hale-en keresztül a nálam nagy kedvenc Eddy Hattonig mindenkinél erre törekedtek.

Annyira jól megírtak a mellékszereplők, hogy legszívesebben elkísérnéd őket mindenhová, mert kíváncsi vagy, mi történik velük a színfalak mögött. Én a legszívesebben ott álltam volna Kitty mellett, amikor száműzetvén megérkezett Londonba, vagy Michael mellett, amikor elment (érdemes a két száműzetést összehasonlítani), Mr. Andrews-hoz pedig legszívesebben még kamaszkorában csatlakoztam volna, amikor bekerült a hajógyárba. Arról nem is beszélve, hogy fel akartam szállni a hajóra. (Ja, és a női karakterekkel nagyon elégedett vooltam, élők, színesek mind, talán egyedül Violetta, Sofia húga volt halványabb, kevesebb dimenzióval.)

Az alkotók arra is törekedtek, hogy a hajó minél inkább maga is egy szereplő legyen, mégpedig nőnemű, és többször utaltak rá gyermekként. A magyar nyelvben ezt nem könnyű érzékeltetni, de ez szintén különös hangulatot hozott magával. Például Lord Pirrie, aki egyébként is hajlamos volt a költői hangvételre, nem azt mondja az unokaöccsének, hogy öcsém, szállj fel helyettem a hajóra, hanem hogy „Azt akarom, hogy te menj Vele az első útjára helyettem.”

A minden tekintetben első osztályú színészgárdából még külön kiemelnék 2 McCann-tesót (Michael: Branwell Donaghey, Emily: Denise Gough), Pietro urat (Massimo Ghini), Lord Pirrie-t (Sir Derek Jacobi), Sofiát (Alessandra Mastronardi), aki ritka szeretnivaló főhősnő volt, és Kitty-t (Ophelia Lovibond), aki rendre ellopta a jeleneteket, amikben szerepelt.

A főhős Dr. Mark Muirt alakító Kevin Zegers teljesen jogosan kapta meg a legfőbb szerepet, bár ezzel nem okozott különösebb meglepetést, rengeteg filmben láttam már. Amellett, hogy Kevin szépfiú-kategória, gödröcskékkel, csillagszemekkel, meg amit csak akarunk, nagyon is tud játszani. Az első rész arcpirítóan arrogáns ifjú titánjától indulva folyamatosan fejtette le a hagymahéjakat a karakterről, és bizony meglepetéseket is okozott. Különösen a finálé maradt meg bennem, ahogyan jön lefelé abban a roskatag lépcsőházban, és nagyon szerettem az apa-fiú dinamikát is.

Hogy hol marad Neve Campbell? Az ő neve nézőcsalogatónak szerepel mindenhol, húzónév akart lenni. Teljesen rendben volt a talpraesett, független amerikai nő szerepében, de igazából alig szerepelt. Nemhogy főszereplő nem volt, a mellékszereplők közül is a kisebbek közé tartozott. Ezt hívják marketingnek.

Hol a Lagan folyó dúdol altatóéneket,
Egy szépséges liliom nyílik a partján.
Szemében látom a szikrázó alkonyi fényeket,
És az éjszaka ott sötétlik a haján.

Zárás

Számtalan sorozaton vagyok túl, de rég láttam ennyire szívbemarkoló befejezést, mondjuk hozzáteszem, hogy én könnyű célpont vagyok. Ez a történet csúcspontja, mely során ha mást nem is, de néhány ecsetvonást mindenkire szántak, és bónuszként volt egy nagy WTF-pillanat is az egyik mellékszereplőnél. Néhány másodperces snittekkel és egy-egy mondattal is simán a padlóra tudtak küldeni.

Telitalálat a zárókép, és az egész záró epizódon végigívelő, sokszor szinte csak suttogásként hallható csodaszép, Belfasthoz kötődő ír népdal, a My Lagan Love. Nem-instrumentális háttérzenét kizárólag az utolsó részben vetettek be. Azt pedig zseniálisnak tartom, hogy elvarratlanul hagyták a szálakat. Lemegy a függöny, és a néző ott ül, mint akit fejbe kólintottak. Lehet, hogy nagyon frusztráló, de akkor is remek megoldás, hogy ezzel ránk bíznak minden sorsot, akiét csak lehet.

Vendégbloggerünk korábbi kritikái:

10 hozzászólás Ne habozz!

Cevys - 2013. 06. 09. 22:02

Jó olvasmány volt, meg is van a következő néznivaló :)

bettygirl - 2013. 06. 09. 22:07

Igényes, és jól megírt kritika volt Alice, köszönjük! Fel is vettem a nyári daralistámra. :)

Vérnarancs - 2013. 06. 10. 05:42

Nekem valamennyire bejött, a karakterek speciel nem. A kor, a cselekmények felépítése jó volt, de a 3. résznél tovább már nem tudtam nézni. Valamiért nem fogott meg annyira.

Lord Picard - 2013. 06. 10. 05:53

Igazán remek írás Alice! Öröm volt olvasni :)

A Titanic egy olyan téma, ami Cameron filmje óta közel áll hozzám. Amikor először láttam a filmet, amit csak lehetett, elolvastam magyar nyelven, amit tudtam, megnéztem filmet, dokumentumfilmet. Van is egy pár remek könyvem, dvd-m a témában. Ha kicsit nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, amit a hajóról tudni lehet, azt tudom, de nyilván nem így van. Amiért még nem láttam ezt a sorozatot, az a magyar felirat hiánya. Anélkül kár belekezdenem, nem olyan jó az angolom, pláne nem akcentussal. Remélem a belátható közeljövőben valaki lefordítja :) A tavalyi, másik Titanic sorozat nekem csalódás volt, úgyhogy még jobban várnám, hogy lássam ezt a sorozatot. Pláne a fenti sorok elolvasása után :)

Alice - 2013. 06. 10. 06:50

Hálásan köszönöm a junkie-nak a közzétételt! Már nagyon hiányzott az írás :)

Lord Picard! Felirat nagyon is van, hadd ne írjam le, kinek a munkája.

Jeremy - 2013. 06. 10. 08:52

Sok benne a történelmi hiba. Viszont a Titanicot ne Camerontól számítsuk már. Az első film már egy hónappal a katasztrófa után megjelent. És utána is készültek filmek bőven, Cameronnak szerencséje is volt, hogy tényleg megalkotta a Titanicról szóló filmek Szent Grálját. A főcím hangulatos, de a terveken látható hajó a Lusitania. Szóval egy szó mint száz, gyenge munka, ráadásul itthon esély sincs rá, hogy bemutassák. Vannak persze jó pillanatok is benne, de történelmileg hagy maga után kívánnivalót. Én csak tudom, majd 2 évtizede vagyok a hajó és a katasztrófa szakértője, történésze.

Lord Picard - 2013. 06. 10. 09:33

Alice: tényleg? Akkor el is kezdek kutatni utána :)

Jeremy: Bizony, ráadásul az 1912 májusában bemutatott film főszereplője egy bizonyos Dorothy Gibson volt, aki maga is átélte a katasztrófát.

Cameron filmje talán abban etalon, hogy oly aprólékosan még senki sem építette meg a hajó egyes helységeit, mint ő. Ráadásul még az igazi Titanic-hoz is elment, és még a film elkészülte után is hajtotta a kíváncsiság. És még azt is felismerte, hogy helytelen volt a hajó kettétörésének ábrázolása. Egyébként nagyon jó lett A Night to Remember c. film az azonos című dokuregényből (itthon A Titanic pusztulása címmel jelent meg a könyv), melyet érezhetően Cameron is nagy haszonnal forgatott. Ha Titanic-ról van szó, akkor hajlamos vagyok szemet hunyni tárgyi tévedéseken, így tudom élvezni a Titanic kincse c. filmet is, amely korához képest nem is annyira igénytelen :D Sajnos idehaza se a 4 részes minisorozat, sem ezen sorozat nem várható, hogy megjelenik, pedig oly szívesen a polcra raknám a többi mellé.

wmartin94 - 2013. 06. 10. 14:10

@Lord Picard

A 4 részes minisorozat megjelent már magyarul

Lord Picard - 2013. 06. 11. 07:39

wmartin94: Hol, hol, hol? Ha nem is lett annyira jó, mint vártam, Titanic, a polcomon a helye :D Egy linket elfogadnék (és szerintem a junkie-stábnak sem lehet ellenére, elvégre is eredeti dvd-t akarok venni :D).

Alice - 2013. 07. 19. 15:49

A J. Fellows-féle Titanic mini biztosan nem jelent meg még Mo-on, kicsit korai is lenne. A briteknél épp az évfordulón, tavaly áprilisban jött ki.

Kevin Zegersre még a Csontvárosban leszek kíváncsi. Alessandra Mastronardiról pedig most olvastam, hogy egy új Rómeó és Júlia minisorozatban lesz Júlia. Olaszországi, de angol nyelvű lesz.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz